KOSZORÚ
   
Száz éve halt meg az orosz irodalom óriása, Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828–1910). Az évfordulóra egyik kései elbeszélésével emlékezünk. Az elbeszélést Tolsztoj a nagy jiddis író, Sólem Aléhem Hilfe! (Segítség!) című antológiájába írta. A gyűjteményt az 1903-as kisinyovi pogrom zsidó áldozatai emlékére adták ki, a bevételt pedig a hátramaradt hozzátartozóknak szánták. Tolsztoj, aki – Csehovval, Gorkijjal és Korolenkóval együtt – élesen tiltakozott az Oroszország-szerte elharapódzó zsidóüldözés ellen, természetesen örömmel tett eleget Sólem Aléhem felkérésének. Ám a Varsóban kiadott antológiában végül mégsem jelent meg az elbeszélés (helyette három Tolsztoj-mese került a kötetbe). Vagy a szerkesztők riadtak vissza a közlésétől, vagy a cenzúra akadályozta meg. Ez sohasem derült ki.
  

LEV TOLSZTOJ
   
Bál után
   
Önök tehát azt állítják, hogy az ember magában nem értheti meg, mi a jó, mi a rossz, minden a környezeten múlik, a környezet felőrli az embert. Én pedig azt mondom, hogy minden a véletlenen múlik. Magamról beszélek...
    Így szólt a köztiszteletben álló Ivan Vasziljevics, miután jó ideig arról folyt a beszélgetés, hogy az egyéni tökéletesedés érdekében mindenekelőtt az emberek életkörülményeit kell megváltoztatni. Tulajdonképpen senki sem állította, hogy az ember magában nem értheti meg, mi a jó, mi a rossz, de Ivan Vasziljevicsnek megvolt az a szokása, hogy saját gondolataira válaszolt, amelyek a beszélgetés során felbukkantak, és e gondolatokhoz epizódokat fűzött saját életéből. Ilyenkor néha teljesen megfeledkezett arról, ami elbeszélésére alkalmat adott, elragadta a mesélés heve, annál is inkább, mert lelkesen, hitelesen tudott mesélni.
    Így történt most is.
    – Magamról beszélek. Hogy az egész életem így alakult, és nem másképp, azt nem a környezet okozta, hanem egészen más.
    – Ugyan mi? – kérdeztük.
    – Hosszú história. Hogy megértsék, sokat kellene mesélnem.
    – Meséljen hát!
    Ivan Vasziljevics elgondolkozva bólogatott.
    – Hát bizony – mondotta – egyetlen éjszaka, vagy pontosabban hajnal, az egész életemet megváltoztatta.
    – De hát mi történt?
    – Az történt, hogy nagyon szerelmes voltam. Sokszor voltam szerelmes életemben, de ez volt a legnagyobb szerelmem. Rég volt: most már a lányai is férjhez mentek. B-nek hívták, igen. Varenyka B-nek. – Ivan Vasziljevics megmondta családnevét. – Még ötvenéves korában is feltűnő szépség volt. De fiatalon, tizennyolc éves korában valósággal elbűvölő volt: magas, karcsú, kecses és fenséges, igen, igen: fenséges. Mindig rendkívül egyenesen tartotta magát, mintha nem is tudná másképpen, fejét kissé hátra vetette, s ez a tartás – sovány, csontos alkata ellenére – valósággal királynőivé tette szép, sudár termetét. Tartása talán riasztotta volna az embereket, ha nem lett volna kedves, örökké vidám mosolya: mosolygott a szája, gyönyörű, ragyogó szeme, egész bájos, fiatal lénye.
    – Hogy színezi, Ivan Vasziljevics!
    – Akárhogyan színezzem, nem színezhetem úgy, hogy el tudják képzelni, milyen volt Varenyka. De nem is erről van szó. Amit el akarok mondani, a negyvenes években történt. Akkoriban egy vidéki egyetemen diákoskodtam. Nem tudom, jó-e vagy rossz, de akkoriban a mi egyetemünkön nem volt semmiféle kör, semmiféle elmélet, egyszerűen fiatalok voltunk, és éltük a fiatalság életét, tanultunk és szórakoztunk. Vidám, talpraesett fickó voltam, s ráadásul jómódú. Volt jó lovam, télen szánkáztam a kisasszonyokkal (a korcsolya akkor még nem volt divatban), mulattam a cimboráimmal; abban az időben nem ittunk mást, csak pezsgőt, ha nem volt pénzünk, inkább semmit sem ittunk, de vodkára nem fanyalodtunk, mint manapság. Legjobban szerettem bálba, estélyekre járni. Jól táncoltam, és nem voltam éppen csúnya.
    – Ugyan, mit szerénykedik? – szakította félbe a társaság egyik hölgytagja. – Hisz ismerjük az arcképét. Nemcsak hogy csúnya nem volt, határozottan szép férfi volt.
    – Szép vagy nem szép, most nem erről van szó. Hanem arról, hogy amikor a legszerelmesebb voltam Varenykába, farsang utolsó napján bálba voltam hivatalos a kormányzóság nemesi marsalljához, egy szívélyes, vendégszerető, dúsgazdag öreg kamaráshoz. Az érkezőket felesége fogadta, aki éppoly szívélyes volt, mint maga a kamarás; briliáns fejékével, vörösbarna bársonyruhájában, amely födetlenül hagyta fehér, öreges vállát, keblét, olyan volt, mint Erzsébet cárnő a képein. A bál csodálatosnak ígérkezett: pompás, erkélyes terem, a muzsikát egy zenekedvelő földbirtokos jobbágyzenekara szolgáltatta, az asztalok roskadoztak a válogatott ételekből, és patakban folyt a pezsgő. Szerettem a pezsgőt, mégsem ittam, hisz anélkül is részeg voltam a szerelemtől, ellenben végkimerülésig táncoltam – francia négyest, valcert, polkát, persze, amennyire lehetett, mindent Varenykával. Rózsaszín öves fehér ruha volt rajta, fehér atlaszcipellő és fehér glasszékesztyű, amely nem ért fel egészen sovány, négyszögletes könyökéig. A mazurkát elütötte a kezemről az az utálatos Anyiszimov mérnök – a mai napig nem tudom neki megbocsátani; felkérte őt, amint belépett a bálterembe, én pedig a kesztyűmért mentem be a borbélyhoz, és elkéstem. Így hát a mazurkát nem vele táncoltam, hanem egy német lánnyal, akinek azelőtt egy kicsit udvarolgattam. De attól tartok, aznap este figyelmetlen voltam hozzá, nem beszélgettem vele, még csak rá se néztem, nem láttam mást, mint a magas, karcsú, fehér ruhás lányt, sugárzó, kipirult, gödröcskés arcát és gyengéd, kedves szemét. Nemcsak én – mindenki őt nézte, benne gyönyörködött, a nők csakúgy, mint a férfiak, noha Varenyka valamennyiüket elhomályosította szépségével. Lehetetlenség volt nem gyönyörködni benne.
    Táncrend szerint, hogy úgy mondjam, nem vele jártam hát a mazurkát, de a valóságban majdnem egész idő alatt vele táncoltam. A legkisebb zavar nélkül, az egész termen át egyenesen felém jött, s én felugrottam, meg sem várva felszólítását, ő pedig mosollyal hálálta meg találékonyságomat. Amikor bennünket vezettek oda a hölgyekhez, s ő nem találta el a tulajdonságot, melyet meg kellett játszanom, és másnak nyújtotta kezét, vállat vont, és sajnálkozása jeléül vigasztalón rám mosolygott.
    Amikor valcerrel vegyítettük a mazurka-figurát, sokáig keringőztem vele, s ő pihegve, mosolyogva így szól: „Encore…” És én tovább, tovább forogtam vele, amíg már nem is éreztem a testemet...
    – Hogyne érezte volna! Úgy gondolom, nagyon is érezte, amikor átfogta a derekát, nemcsak a saját testét, hanem az övét is, Varenykáét – jegyezte meg az egyik jelenlevő.
    Ivan Vasziljevics hirtelen elpirult, és dühösen, majdnem kiabálva válaszolt:
    – Ilyen a mai fiatalság! Nem látnak mást, csak a testet. A mi időnkben másképp volt. Minél szerelmesebb voltam, annál testetlenebbé vált számomra szerelmem tárgya. Maguk, fiatalok, a lábat nézik, a bokát, mit tudom én, mit, maguk levetkőztetik a nőt, akibe szerelmesek; az én számomra pedig, ahogy Alphonse Karr mondja… de nagyszerű író volt... szerelmesem mindig talpig bronzba volt öltözve. Mi nem vetkőztettünk, hanem ellenkezőleg, igyekeztünk eltakarni a mezítelenséget, mint Noé jó fia. De maguk ezt már nem értik…
    – Ne törődjék vele. Folytassa! – kérte egyikünk.
    – Igen, szóval többnyire vele táncoltam, és észre se vettem az idő múlását. A muzsikusok már valami kétségbeesett fáradtsággal húzták – hisz tudják, hogy szokott ez lenni bál vége felé –, mindig egy és ugyanazt a mazurkamotívumot kezdték elölről, a szalonokban a papák, mamák már felálltak a kártyaasztalok mellől, a szupéra várakozva. A lakájok egyre sűrűbben szaladtak át a termen tálcákkal, tálakkal. Három óra felé járt az idő. Ki kellett használni az utolsó percet. Még egyszer felkértem Varenykát, s talán századszor lejtettünk végig a termen.
    – Tehát szupé után az első négyes az enyém? – kérdeztem, miközben visszavezettem helyére.
    – Ha nem visznek haza – válaszolt mosolyogva.
    – Nem engedem – mondtam én.
    – Adja ide a legyezőmet.
    – Sajnálom visszaadni – feleltem, és átnyújtottam neki olcsó fehér legyezőjét.
    – Tessék, hogy ne sajnálja – szólt Varenyka, kitépett egy tollat a legyezőjéből, és odaadta nekem.
    Elvettem a tollat, és csak pillantásommal tudtam kifejezni hálámat, elragadtatásomat. Nem elég, hogy jókedvű és elégedett voltam – nem, boldog voltam, átszellemült, csupa jóság –, mintha nem is én volnék, hanem valami földöntúli lény, amely nem ismeri a rosszat, s csupán a jóra képes. Kesztyűmbe rejtettem a tollat, s csak álltam előtte tovább, nem volt hozzá erőm, hogy elmenjek tőle.
    – Nézze csak, a papát táncra kérik – mondotta, s egy magas, délceg férfira mutatott, aki ezüst vállrojtos ezredesi egyenruhájában ott állt az ajtóban, s a háziasszonnyal meg néhány más hölggyel beszélgetett.
    – Varenyka, jöjjön csak ide – szólalt meg a briliáns fejékes, cárnői vállú háziasszony erős hangja.
    Varenyka odalépett az ajtóhoz, s nyomában én is.
    – Beszélje rá az édesapját, ma ch?re, hogy táncoljon magával. Kérem, Pjotr Vlagyiszlavics – fordult az ezredeshez.
    Varenyka édesapja magas, délceg, feltűnően piros arcú öregúr volt. Fehér bajszát felfelé pödörte, mint I. Miklós cár, fehér pofaszakálla bajuszáig ért, haját halántékán előrefésülte. Szemét, száját ugyanaz a ragyogó mosoly sugározta be, mint lányáét. Gyönyörű termete volt, széles válla, hosszú, karcsú lába; katonásan kidüllesztett domború mellét csak kevés érdemrend díszítette. Típusa volt a régi, Miklós-korabeli buzgó öreg katonatisztnek.
    Amikor odaléptünk az ajtóhoz, az ezredes még szabadkozott, mondván, hogy elfelejtett táncolni, de a végén mégis mosolyogva átnyúlt bal oldalára, lecsatolta kardját, átadta egy szolgálatkész fiatalembernek, s jobb kezére felhúzta szarvasbőr kesztyűjét. „Mindent annak rendje és módja szerint” – jegyezte meg mosolyogva, megfogta leánya kezét, s negyedfordulatba állt, a tánc ütemét figyelve.
    Kivárta a mazurka-motívum kezdetét, merészen toppantott az egyik lábával, a másikkal előrelépett, és magas, kissé nehézkes alakja hol nesztelenül és simán, hol meg zajosan, viharosan, dobbantva és bokázva lejtett végig a termen. Varenyka kecsesen ringott körülötte, idejében, észrevétlenül fogta hosszabbra-rövidebbre fehér atlaszcipellős lábacskája lépéseit. Az egész terem némán figyelte minden mozdulatukat. Én is gyönyörködtem bennük, sőt: elragadtatva, meghatottan szemléltem őket. Különösen meghatott az ezredes cipője, amely kilátszott talpallós nadrágja alól: kitűnő borjúbőr cipő volt, de nem divatos, hegyes orrú, hanem régimódi, szegletes orrú és sarkalatlan. Nyilvánvalóan az ezred csizmadiája készítette. „Hogy társaságba járathassa és illően öltöztethesse imádott leányát, nem vesz magának új cipőt, hanem divatjamúlt lábbeliben jár” – gondoltam magamban, s könnyekig meghatott a cipő szögletes orra. Az ezredes valamikor nagyon szépen táncolhatott, de most már elnehezedett, lába már nem volt eléggé rugalmas azokhoz a gyors és szép tánclépésekhez, amelyeket be akart mutatni. De azért ügyesen megtett két kört. Amikor a végén fürgén szétvetette, majd ismét összezárta két lábát, és – bár kissé nehézkesen – fél térdre ereszkedett, Varenyka pedig mosolyogva igazította meg fennakadt szoknyáját, és kecsesen körüllibegte apját, hangosan megtapsolták őket. Az ezredes kissé erőlködve felállt, gyengéden, kedvesen tenyerébe fogta leánya arcát, homlokon csókolta, s odavezette hozzám, abban a hiszemben, hogy én táncolok vele. Megmondtam, hogy nem én vagyok a párja.
    – Mindegy, csak táncoljon vele – mondta; barátságosan rám mosolygott, s fölcsatolta kardját.
    Mint ahogy az első kicsorduló csepp nyomában az üveg egész tartalma vastag sugárban ömlik – úgy szabadította fel az én lelkemben is szerelmem Varenyka iránt a szeretetnek addig rejtett forrásait. Az egész világot magamhoz öleltem határtalan szeretetemben. Szerettem a briliáns fejékes, hervatag keblű háziasszonyt, szerettem férjét, vendégeit, lakájait, még haragosomat, Anyiszimov mérnököt is. Varenyka apja iránt pedig, ódivatú cipője meg lányáéhoz annyira hasonlító kedves mosolya miatt, valósággal rajongó gyengédséget éreztem.
    A mazurka véget ért, a háziasszony szupéhoz invitálta a vendégeket, de B. ezredes kimentette magát, s elbúcsúzott, mondván, hogy másnap korán kell kelnie. Megijedtem, hogy Varenykát is hazaviszik, de ott maradt édesanyjával. Vacsora után eltáncoltam vele a megígért négyest. Már azelőtt is határtalanul boldognak éreztem magam, de boldogságom nőttön-nőtt. Nem beszéltünk szerelemről. Nem kérdeztem sem tőle, sem magamtól, hogy szeret-e? Elég volt tudnom, hogy én szeretem őt. Csak attól féltem, nehogy valami elrontsa boldogságomat.
    Amikor hazaérkeztem, levetettem köpenyemet, és alvásra gondoltam; láttam, hogy ez teljességgel lehetetlen. Kezemben volt a legyezőjéből kitépett tollacska, meg fél kesztyűje, amelyet elmenet adott, amikor hintóba szállt, s én felsegítettem előbb édesanyját, azután őt. Elnéztem ezeket a kis emlékeket, és nyitott szemmel is magam előtt láttam őt, abban a pillanatban, amikor két gavallér közül engem választ, eltalálja tulajdonságomat, hallottam kedves hangját, amint ezt mondja: „Büszkeség, ugye?” – és örömmel nyújtja kezét; vagy amikor a vacsoránál ajkához emeli a pezsgőspoharat, és lopva rám néz gyengéd pillantással. De leginkább úgy látom őt, amint apjával tancol, kecsesen lebeg körülötte, boldogan és büszkén, hogy mindenki őbennük gyönyörködik. És akaratlanul is egy közös, gyengéd, meghatott érzésben foglalom össze kettejüket.
    Akkoriban megboldogult öcsémmel laktunk együtt. Öcsém nem szerette a társaságot, nem járt bálba, akkortájt meg éppen kandidátusi vizsgára készült, és rendkívül szabályos életmódot folytatott. Aludt. Fejét a párnába fúrta, füléig húzta a flanelltakarót. Elnéztem őt, és szeretetteljes sajnálkozás fogott el: sajnálom, amiért nem ismeri és nem osztja meg velem boldogságomat.
    Petrusa, jobbágyinasunk, gyertyával jött elém, és segíteni akart levetkőzni, de én aludni küldtem. Álmos arca, borzas haja valósággal meghatott. Igyekeztem minél kevesebb lármát csapni, és lábujjhegyen beosontam szobámba. Leültem az ágyra. Nem: túlságosan boldog voltam, semhogy aludni tudjak. Amellett melegem is volt a fűtött szobában; le sem vetettem mundéromat, halkan kilopóztam az előszobába, felvettem köpenyemet, kinyitottam az ajtót, és kiléptem az utcára.
    A bálból öt óra tájt jöttem el; amíg hazaértem ott üldögéltem, eltelt még vagy két óra, s így már világos volt, mikor kiléptem az utcára. Igazi ködös, farsang végi idő volt, a lucskos hó olvadt az utcákon, s az ereszekről csepegett. B-ék akkoriban a város szélén laktak, egy nagy szabad mező közelében, amelynek egyik végén korzó volt, a másikon pedig leányintézet. Végigmentem kihalt kis utcákon, s kiértem a főútra; itt már elvétve járókelőkkel is találkoztam, meg fát szállító fuvarosokkal, szánjuk talpa a kövezetet súrolta. A fénylő járomfa alatt vizes fejükkel ütemesen bólogató lovak, a gyékénnyel letakart fuvarosok, akik otromba csizmáikban csoszogtak szánjuk mellett, a ködben valószínűtlen magasra nyúló házak – mindez mérhetetlenül kedves és jelentős volt nekem.Amikor kiértem a mezőre, túlsó végén, a korzó felé, valami nagyot, feketét láttam meg, flóta- és dobszó ütötte meg a fülemet. A lelkem egész idő alatt dalolt, néha a mazurka motívuma is felcsendült benne – de ez másfajta, durva, bántó muzsika volt.
    „Mi lehet ez?” – gondoltam, s megindultam a hangok felé a mező közepén átvezető síkos úton. Amikor megtettem vagy száz lépést, a ködben már meg tudtam különböztetni sok fekete alakot. Katonák voltak. „Alighanem gyakorlat” – gondoltam, s megindultam feléjük, nyomon követve egy bekecses, kötényes kovácsot, aki valamit vitt a kezében. A fekete egyenruhás katonák két sorban álltak egymással szemben, lábhoz tett fegyverrel, mozdulatlanul. Mögöttük egy fuvolás meg a dobos szüntelenül ugyanazt a fülsértő, sivító dallamot ismételték.
    – Mit csinálnak itt? – kérdeztem a kovácstól.
    – Egy tatárt futtatnak, mert szökni akart – felelte dühösen a kovács, és a sor túlsó végére pillantott.
    Én is arra néztem, és a katonák sorfala közt valami szörnyűségeset pillantottam meg, ami felém közeledett. Ez a felém közeledő valami egy övig lemeztelenített ember volt, akit két katona vezetett puskájához kötözve. Mellette magas termetű tiszt lépkedett köpenyben, sapkában; egész alakja valahogy ismerősnek tetszett. A tatár lábaival cuppogva vonszolta magát a kásás hóban, egész teste vonaglott a kétfelől reá zúduló ütések alatt, s ahogyan felém közeledett, hol hátrahanyatlott, s akkor a két altiszt, aki puskájához kötözve vezette, előrelökte őt, hol meg előrebukott, és akkor az altisztek hátrahúzták, nehogy elessék. És mögötte peckes, kemény léptekkel haladt a magas tiszt – el nem maradt volna tőle. Varenyka apja volt az, pirospozsgás arcával, fehér bajszával, pofaszakállával.
    A tatár minden egyes vesszőcsapásnál arra fordította fájdalomtól eltorzult arcát, ahonnan az ütés érte, mintha csodálkoznék; és hófehér fogát kivillantva, ugyanazokat a szavakat ismételte. Csak akkor értettem meg e szavakat, amikor egészen közel ért hozzám. Nem is mondta, hanem zokogta: „Irgalmazzatok, testvéreim. Irgalmazzatok, testvéreim.” De a testvérek nem irgalmaztak, s amikor a menet odaért, láttam, hogy a velem szemben álló katona elszántan előrelép, süvítve meglendíti a vesszőt, és nagy erővel lesújt vele a tatár hátára. A tatár előrebukott, de az altisztek erősen fogták, s ugyanolyan ütés érte a másik oldalról is, majd megint amonnan… Az ezredes mellette lépkedett, hol a lába elé nézett, hol a megvesszőzött emberre, arcát felfújva szívta be a levegőt, s ajkát előrecsücsörítve bocsátotta ki száján. Amikor a menet elhaladt mellettem, egy pillanatra megláttam a tatár hátát. Nehéz volt elhinni arról a csíkos, nedves, nyersvörös, természetellenes valamiről, hogy emberi test.
    – Szentséges isten – szólalt meg mellettem a kovács.
    A menet lassan távolodott. Az ütések továbbra is éppúgy záporoztak a botladozó, vonagló emberre, éppúgy pergett a dob, sivított a fuvola, s a magas, délceg ezredes éppoly peckesen lépkedett. Egyszer csak megállt, s gyorsan odalépett az egyik katonához.
    – Majd adok én neked! – csattant fel a hangja. – Fogsz-e rendesen ütni, vagy nem?
    S láttam, hogy szarvasbőr kesztyűs, erős kezével arcul ütötte a csenevész, gyenge, riadt katonát, amiért az nem elég erősen sújtott le a vesszővel a tatár véres hátára.
    – Hozzanak friss vesszőket! – kiáltotta; azután megfordult, és meglátott engem. Úgy tett, mintha nem ismerne, mérgesen, fenyegetőn összerántotta szemöldökét, és gyorsan félrevonult.
    Én annyira szégyenkeztem, hogy nem tudtam, merre nézzek, mintha valami gyalázatosságon kaptak volna. Lesütöttem szemem, és hazasiettem. Egész úton hallani véltem a dobpergést, a flóta sivítását, a tatár könyörgését: „Irgalmazzatok, testvéreim”, és az ezredes erélyes, mérges hangját: „Fogsz-e rendesen ütni?” És szívemet szinte fizikai fájdalom szorította össze; néhányszor megálltam, és úgy éreztem, mindjárt okádok az iszonyattól, amellyel a látottak eltöltöttek.
    Nem tudom, hogyan kerültem haza és az ágyba. De mielőtt még elnyomott volna az álom, megint ugyanazt hallottam, láttam magam előtt, és kiugrottam ágyamból.
    „Nyilván tud valamit az ezredes, amit én nem tudok – gondoltam. – Ha én is tudnám, amit ő, akkor megérteném, amit láttam, és nem gyötörne annyira.” De akármennyit törtem a fejem, nem tudtam megfejteni, hogy mi az, amit az ezredes tud.
    Csak estefelé aludtam el, akkor is csak úgy, hogy elmentem egy barátomhoz, és vele együtt a sárga földig leittam magam.
    Azt hiszik talán, hogy eldöntöttem magamban, hogy amit láttam, gonosz és alávaló? A legkevésbé sem! „Ha olyan önérzetesen végezték a dolgukat, ha mindannyian szükségesnek tartották, hogy ez így legyen, akkor nyilván tudnak valamit, amit én nem tudok” – és igyekeztem megfejteni a talányt. De nem léphettem a katonai pályára, ahogy szándékoztam: nem léptem katonai szolgálatba, sőt, semmilyen szolgálatba, és, amint látják, nem lett belőlem semmi.
    – Jó, jó, tudjuk mi azt, hogy mi lett magából, Ivan Vasziljevics – mondta egyikünk. – Arra gondoljon inkább, hogy hány emberből nem lett volna semmi maga nélkül!
    – Ugyan, badarság – tiltakozott Ivan Vasziljevics.
    – És a szerelem? – kérdeztük.
    – A szerelem? Nos, a szerelem attól a naptól fogva fogyton-fogyott. Valahányszor Varenyka, szokása szerint, mosolygó arccal elrévedezett, mindjárt eszembe jutott az ezredes a gyakorlótéren, feszengő rossz érzés fogott el, s egyre ritkábban mentem fel hozzája. Így aztán végül semmi sem lett a szerelemből… Hát ilyen véletlen események irányítják az ember életét – fejezte be. – És önök még azt mondják…

    1903

SZŐLLŐSY KLÁRA FORDÍTÁSA

Tolsztoj halálakor nekrológok százai jelentek meg világszerte. E nekrológok közül kimagaslik Leniné, amely a Szocial-Gyemokrat című, illegális pétervári lap 1910. november 16-ai számában jelent meg.
   
V. I. LENIN
   
Tolsztoj halálára
   
Meghalt Lev Tolsztoj. Hogy íróként nemzetközi hírnévre és tekintélyre tett szert, hogy mint gondolkodót és tanítót világszerte ismerik – az is, emez is, a maga módján, az oroszországi forradalom világraszóló jelentőségét tükrözi.
    L. N. Tolsztoj még a hűbériség idején, az 1861. évi jobbágyfelszabadítás előtt jelentkezett, és már akkor is nagy íróként tartották számon. Több mint félévszázados munkássága során alkotott zseniális műveiben főleg a régi, forradalom előtti Oroszországot ábrázolta, annyi gyötrően nagy kérdést vetett fel munkáiban, s mindezt olyan művészi erővel jelenítette meg, hogy művei a világirodalom legnagyobb alkotásai közé tartoznak.
    Mindazonáltal Tolsztojt, a remekírót még Oroszországban is csupán egy törpe kisebbség ismeri. Hogy halhatatlan műveit valóban közkinccsé tegyük, harcolnunk és megint csak harcolnunk kell az ellen a társadalmi rend ellen, amely milliókat és tízmilliókat tudatlanságra, megfélemlítettségre, kényszermunkára és ínségre kárhoztat. Meg kell vívnunk a szocialista forradalmat.
    Tolsztoj művei nemcsak művészileg nagyszerű alkotások, amelyeket mindig is olvasni és becsülni fognak a tömegek — amikor majd a földesurak és a tőkések jármának lerázása után emberi életet teremtenek maguknak —, de ezekben a művekben csodálatos erővel jelenítette meg az elnyomott tömegek hangulatát is, páratlan mélységgel ábrázolta életüket és helyzetüket, hitelesen szólaltatta meg ösztönös elégedetlenségüket és tiltakozásukat. Bár munkássága elsősorban az 1861 és 1904 közötti esztendőkre esik, döbbenetes erővel és hűséggel domborította ki alkotásaiban – nemcsak művészként, hanem gondolkodóként és tanítóként is – az oroszországi forradalom előzményeit, történelmi sajátosságait, s a forradalom erejét és gyöngeségét is.
    Forradalmunk egyik legfontosabb jellegzetessége az, hogy paraszti polgári forradalom volt olyan korban, amikor a kapitalizmus az egész világon már igen fejlett, s Oroszországban viszonylag fejlett volt. Polgári forradalom volt ez, mivel közvetlen célja a cári önkényuralom, a monarchia és a földesúri birtok felszámolása volt, nem pedig a burzsoázia uralmának a megdöntése. S elsősorban épp a parasztság volt az, amely nem ismerte fel az utóbbi feladatot, amely nem látta át, hogy miben különbözik ez a feladat a harc közelebbi és közvetlenebb feladataitól. Ugyanakkor mégis paraszti polgári forradalom volt, mert az objektív körülmények okán nem adódott égetőbb probléma a parasztság létfeltételeinek megváltoztatásánál, a régi, feudális földbirtok szétzúzásánál, a „talaj megtisztításánál” a kapitalizmus számára, mert az objektív körülmények folytán a paraszti tömegek a többé-kevésbé önálló történelmi cselekvés útjára léptek.
    Tolsztoj írásaiban éppen a paraszti tömegmozgalom ereje és gyengesége, hatalma és korlátozottsága jelenik meg. Elkeseredett, szenvedélyes, gyakran kíméletlenül heves tiltakozása az állam és a csendőri-kincstári egyház ellen annak a primitív paraszti demokráciának a véleményét és hangját szólaltatja meg, amelyet a feudalizmus, a hivatalnoki önkény és rablás, az egyházi jezsuitizmus, a csalás és ámítás évszázadai alatt felhalmozódott rengeteg elkeseredés és gyűlölet formált ki. A földmagántulajdon kategorikus tagadásával képet ad arról, hogy milyen is a paraszttömegek lelkivilága olyan történelmi helyzetben, amelyben az ódon feudális földbirtok, a földesúri és a kincstári „osztásbirtok” egyaránt tűrhetetlen akadályává vált a vidék és egyben az ország fejlődésének, s amelyben ez az elavult, régi földbirtok végképp megérett a gyors és könyörtelen megsemmisítésre. A legbensőbb és legizzóbb felháborodástól áthatva irgalmatlanul leleplezte a kapitalizmust, magasrendű művészi erővel mutatva be, hogy milyen rémülettel tekint a patriarkális paraszt a reá törő új, láthatatlan és megfoghatatlan ellenségre, mely valahonnét a városból vagy valahonnét külföldről zúdul elő, s amely ledönti az élet „pilléreit”, ínséget, romlást, éhhalált, züllést, prostitúciót, szifiliszt hozva magával – az „eredeti felhalmozás korszakának” minden baját és bűnét, méghozzá megszázszorozva azzal, hogy orosz talajra ülteti át a Kupon úr által kieszelt és bevezetett legeslegújabb rablási módszereket.
    Ám a forró hevületű tiltakozó, a szenvedélyes leleplező, a kérlelhetetlen kritikus ugyanakkor minden művében elárulja, hogy az Oroszországot fenyegető válság okairól és a válság elhárításának módozatairól fogalma sincsen, de olyannyira, hogy az legfeljebb egy patriarkális, naiv paraszttól volna érthető, de semmi esetre sem egy európai műveltségű, nagy írótól. A feudális csendőrállam és a monarchia elleni harc Tolsztoj írásaiban lépten-nyomon magának a politikának a tagadásává válik, fokról-fokra a „Ne állj ellen a gonosznak!” tanához vezet, s ez végül odáig juttatta, hogy teljesen elfordult az 1905–1907-es évek forradalmi tömegharcától. Harcolt bár a hivatalos egyház ellen, de ugyanakkor egy új, megtisztított vallást hirdetett, vagyis egy új, megtisztított, alattomos mákonyt az elnyomott tömegek számára. Ellenezte ugyan a földmagántulajdont, de odáig már nem merészkedett el, hogy minden erejével és tudásával harcoljon az igazi ellenség, a földesúri birtok és annak politikai hatalmi eszköze, a monarchia ellen, hanem ábrándos, zavaros, erőtlen sóhajtozásokban élte ki magát. Leleplezte ugyan a kapitalizmust és a kapitalizmus okozta tömegnyomort, de ugyanakkor közönyös apátiába zuhanva szemlélte a nemzetközi szocialista proletariátus világméretekben kibontakozó felszabadító küzdelmét.
    Tolsztoj nézeteinek ellentmondásai korántsem csupán gondolkodásának ellentmondásai, hanem egyúttal azoknak a roppant bonyolult ellentmondásos viszonyoknak, társadalmi hatásoknak és történelmi hagyományoknak a tükörképei, amelyek az 1861-es reform utáni, de még az 1905-ös forradalom előtti korszakban az orosz társadalom különböző osztályainak és rétegeinek gondolkodását meghatározták.
    Éppen ezért Tolsztojt csakis annak az osztálynak a szemszögéből ítélhetjük meg helyesen, amely ezeknek az ellentmondásoknak első kibontakozása, az 1905-ös forradalom idején betöltött politikai szerepével s akkori cselekvő fellépésével bebizonyította, hogy vezetni hivatott a harcot a nép szabadságáért s általában a tömegek kizsákmányolás alóli felszabadításáért, s amely bebizonyította, hogy feltétlen odaadással szolgálja a népi demokrácia ügyét, hogy küzdeni fog a polgári (s ezzel együtt a paraszti) demokrácia korlátozottsága és következetlensége ellen – azaz csakis a szociáldemokrata proletariátus szemszögéből.
    Vegyük szemügyre, hogyan értékelik Tolsztojt a kormánylapok! Krokodilkönnyeket hullatva bizonygatják, hogy mennyire tisztelik a „hatalmas írót” – miközben a „szent” szinódust mentegetik-védelmezik. Mert a szentatyák még az utolsó percben is valami hihetetlenül mocskos dolgot követtek el: pópákat küldtek a haldoklóhoz, hogy megtévesztve a közvéleményt, elhíresztelhessék: Tolsztoj „megtért”. S tette ezt az a „szent” szinódus, amely Tolsztojt kiközösítette az egyházból. Sebaj! Erről az ocsmányságról sem fog megfeledkezni a nép, amikor leszámol majd a csuhás hivatalnokokkal, a krisztusi zsandárokkal, a sötét lelkű inkvizítorokkal, akik lelkesen támogatták a zsidópogromokat és a feketeszázas cári horda egyéb hőstetteit.
    Nézzük meg, hogyan értékelik Tolsztojt a liberális lapok! Üres, kincstári, elcsépelt, iskolamesteri közhelyeket firkálnak „a civilizált emberiség hangjáról”, „az egyöntetű világvisszhangról”, „az igazság és jóság eszméiről” stb. Olyan közhelyeket, amilyenekért Tolsztoj annyit ostorozta – és joggal – a polgári gondolkodást. Képtelenek egyenesen és világosan kimondani, hogy mi a véleményük Tolsztojnak az államra, az egyházra, a földmagántulajdonra és a kapitalizmusra vonatkozó nézeteiről, s nem mintha a cenzúra ebben akadályozná őket – ellenkezőleg: a cenzúra ki akarja segíteni zavarukból –, hanem azért, mert Tolsztoj kritikájának minden egyes mondata a polgári liberalizmus arculcsapása; azért, mert már önmagában az a tény, hogy Tolsztoj bátran, nyíltan, kíméletlen-élesen felvetette korunk legkényesebb és legfájóbb kérdéseit, kínossá teszi liberális (és liberális-narodnyik) publicisztikánk bevett frázisait, elhasznált fordulatait és kétszínű, „civilizált” hazugságait.
    Liberálisaink mindenekelőtt azt hangsúlyozzák, hogy Tolsztoj „a nagy lelkiismeret”. Hát nem kongó frázis-e ez, amelyet a Novoje Vremja és a hozzá hasonló férclapok szajkóznak? Hát nem afféle kásakerülgetése-e ez a demokrácia és a szocializmus konkrét kérdéseinek, amelyeket Tolsztoj fölvetett? És nem azt emelik-e ki ezzel éppen, ami Tolsztoj előítéleteiről, nem pedig mély intellektusáról tanúskodik; azt, ami a múlté benne, nem pedig a jövőé; azt, hogy tagadta a politikát, és a morális öntökéletesítést hirdette, nem pedig azt, hogy élesen tiltakozott mindenféle osztályuralom ellen?
    Tolsztoj meghalt, és a múlté már az a forradalom előtti Oroszország is, amelynek roskatagságát és tehetetlenségét fejezte ki filozófiájában és ábrázolta zseniális műveiben. Ám hagyatékában találunk olyasmit is, ami nem merült a múltba, ami a jövőé.
    Ezt a hagyatékot megőrzi és tanulmányozza majd Oroszország proletariátusa. Megérteti majd a dolgozók és a kizsákmányoltak tömegeivel, hogy mi a jelentősége az állam, az egyház és a földmagántulajdon tolsztoji bírálatának – s nem azért, hogy e tömegek beérjék az öntökéletesítéssel és az istenes élet iránti sóvárgással, hanem azért, hogy fellázadjanak s újabb csapást mérjenek a cári önkényuralomra és a földesúri birtokra, amelyet 1905-ben éppen csak megsebeztek, de amelyet meg kell semmisíteniük. Megérteti majd a tömegekkel a kapitalizmus tolsztoji bírálatát – s nem azért, hogy e tömegek beérjék a kapitalizmus és a pénzuralom elátkozásával, hanem azért, hogy életük és küzdelmük minden lépésekor megtanulják elsajátítani a kapitalizmus társadalmi és technikai vívmányait, s hogy megtanulják: tömörülniük kell a szocialista harcosoknak abban az egységes, milliós hadseregében, amely megdönti a kapitalizmust, és megteremti a kizsákmányolástól felszabadított, új társadalmat.
   
    STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA




A Forradalom és a miniszterek (1848)





Munkanélküliek

MEGMENTETT OLDALAK
  
Telegdi Bernát (1899–1986) jelentős irodalomtörténészi, esszéírói életműve csupán kéziratban maradt fenn; egyetlen könyve, kiváló Berzsenyi-tanulmánya nemrég jelent meg a Z-könyvek sorozatában. Most terjedelmileg legnagyobb munkájából, Ady Endre című, az 1980-as években írt, 400 oldalas könyvéből közlünk egy részletet.
   
TELEGDI BERNÁT
   
Ady magánya a világháború alatt
   
Ady a világháború éveiben a nagy emberi értékeket védő őrzőkhöz ezt a jelzőt tette: árvák. Nem túlzott. Az őrzők száma valóban elenyészően csekély volt, és Ady úgy érezte, hogy kétségbeesett viaskodásában egyedül maradt (vagy ahogyan jellegzetesen mondta: majdnem egyedül, mert az állítólag nagyhangú és szívesen túlzó költő nem volt kapható arra, hogy a hatásos kifejezés kedvéért az igazságtól eltérjen). De most már nincs semmi tetszelgés a magányos hős szerepében; mélységesen fájt neki, hogy egyedül kellett maradnia. Nemcsak egyénisége és költészete száműzte a porondról, hanem a politikai és társadalmi viszonyok józan áttekintése is. Különösnek látszhat, hogy ez a víziós képzeletű költő mennyire tisztán látott. Olyan tisztán, ahogyan csak kevesen; itt, Magyarországon talán senki sem. De Adyt a történelmi, társadalmi és politikai helyzet egészének áttekintésében reális szempont vezérelte, érzelem és gondolat elválhatatlan egységben forrt össze nála. A kül- és belpolitika minden kérdésében a magyar nép javát nézte; minden intézkedést és törvényt abból a szempontból ítélt meg, hogy vajon használ-e vagy árt a magyar népnek, vagyis a parasztságnak és a munkásságnak; a részletekben pedig segítette józan esze, természetes racionalizmusa, gazdag tapasztalata és a Huszadik Század íróinak útmutatása, akiknek fogalmait, kategóriáit a magyar társadalom egyes jelenségeinek magyarázatában bőségesen felhasználta. Amikor Octavian Goga a világháború alatt a román nacionalizmus jegyében a román reakcióval szövetkezett, Ady 1915. január 14-én, a Világ hasábjain egy gyönyörű cikkben végleg elvált tőle. Ilyenféle írásai a szó legszebb értelmében személyesek. Rokon- vagy ellenszenve az érvelés tisztaságát nem torzítja el, de ő ott áll idegszálaival megállapításai mögött vagy inkább bennük. Vitatkozó cikkeit is szíve vérével írta.
    Azt természetesnek tartotta, hogy az uralkodó osztállyal nincs kapcsolata, de úgy érezte, hogy az irodalmi életben is egyre jobban magára maradt. Költői mámorának, tépelődéseinek, fájdalmainak lázából alig tekintett ki az újságcikkek, bírálatok és könyvek távoli és kicsinyes világába. Már 1913-tól észlelhetjük, hogyan lankad szenvedélyes érdeklődése a maga verseinek sorsa iránt. Eddig is rendjén valónak tartotta, hogy a régi irányzatok költői tehetségtelen senkik, és csak úgy vett róluk tudomást, mint a régi Magyarország kórtüneteiről. Igazában csak az utánzók aggasztották, akik az ő nevében felhígítják költészetét és elcsábítják tőle közönségét, mielőtt az igazában megismerte volna őt. De most velük sem törődik. Egykor elvállalt egy szerepet, melyben akkor kedve tellett. Most már szívesen megszabadulna tőle, mert már nem illik lelkéhez. De megkövetelik tőle, hogy játssza végig. Ezt panaszolja egy hatalmas költeményben (Elfáraszt a várás). Itt is először távolból rémlik föl a gondolat. Úgy meggyűlt benne a lelki tartalom bősége, hogy csak hadonászni tud, és majdnem artikulálatlan szavak szakadnak ki belőle.
   
    Siratom, hogy sokat szóltam,
    Biztattam és eligértem,
    Mert járnom kell
    Most bénán is, csúszva térden.
   
    Öntudatába előbb a szerep emelkedik, amelyet valamikor büszkén vállalt:
   
    Járni, tenni, igazolni
    Hiveknek tett hűség-esküt,
    Fölemelni
    Minden elém-dobott kesztyűt.
   
    A szerep felszólítására egyre határozottabban a tagadó fáradtság felel.
   
    Élni, mintha kedvem volna,
    Igérgetni úgy, mint régen
    És gyűlölni,
    Ki már nem is ellenségem.
   
    Már békülnék, megbocsátnék,
    Hogyha nékem megbocsátnak,
    De tett eskük
    Unszolnak és nem bocsátnak.
   
    Még egyszer felragyog a szerep minden szépsége, a láz és csillogás, amelyre azonban a fáradtság tagadást válaszol.
   
    Lázat, mely meghalni sem hagy,
    Csillogást, mely lankad, restül,
    Be itt hagynék,
    Ha szabadna, mindenestül.
   
    Tehát a költő nem a szereptől való megcsömörlést írja meg, hanem a szerep vállalásának harcát idézi fel. A befejezés a csüggedés végső győzelme. Ez azonban nemcsak egy lelkiállapot diadala. Rajta keresztül megjelenik a fáradt ember, aki ígérgetéseken és gyűlöleteken, lázakon és csillogásokon már túljutott, aki több már, mint a fiatalságában vállalt szerep.
   
    De ki kérdez, választ várjon,
    Ha nem is kell már a válasz.
    Választ várok
    S ez a várás úgy elfáraszt.
   
    Az magától értetődött, hogy az uralkodó osztály aljas. De kegyetlenül fájt, hogy költőtársai – magyarok és külföldiek egyaránt – behódoltak, jóhiszeműen vagy gonoszul, az ölés parancsának, akik „véres szájjal ordítanak ki, bátorításul, egy vélt vagy igaz győzelmet”. Azt említettem, hogy ő saját magát az őrzők közé számította. De odasorolta általában a költőket is. Miközben elgondolkodott azokról a támadásokról, amelyeknek középpontjában a szellem igazi hősei álltak, tisztázta a maga számára a költő méltóságát. 1915. december 1-jén a Nyugatban mondta el erről a tárgyról legmélyebb gondolatait. Többek között ezeket írja: „Fájdalom, az örökkévalóságtól rendelkezésünkre bocsátott drága, ritka költővel is megeshetik, hogy játszhatnak vele, mint a matrózok az elfogott albatros-madárral, kínozhatják és rongálhatják. Óh, különösen most, mikor Európa internálta az európai szellemet, most édes a költőbe betörni. Milyen potyázás. Milyen luxus. Milyen vakmerőség, mégis milyen vakmerőség. Kinek lehet joga a költőt kérdezni és a költőt feleltetni? Kinek lehet igaza a költővel szemben? A költőket bántani! A végtelenség megfigyelőjét helyéről leráncigálni. Megvakítani azt a fényforrást, amely csillagokat szór a ködbe. Lövöldözni az Isten repülőjére, aki a tanyák és felhők között vergődik szélben és hidegben és egyedül. Csodálatos ellenkezése az egyforma embereknek az olyannal, aki egyetlen. Gyógyíthatatlan durvasága és rosszasága a földerítetlen úton oly nyomorult végzetük alatt múló teremtményeknek azokkal a barátokkal szemben, akik azért jönnek elébük, hogy szépséget nyújtsanak nekik, szépséget, amely olyan jól esik a bajjal, jajjal és halállal fenyegető életnek.”
    A költő azonban nemcsak a végtelenség megfigyelője, a nagy barát és vigasztaló, hanem egyúttal az örök természet része, és úgy is bánnak vele, mint a természettel. „A földet hasogatják, roncsolják, a gyepet leszakítják róla, a bokrokat elfújják, az erdőt felrúgják. Szegény emberek. Az anyaföld mindebbe meg nem rendül, egy-kettőre elfelejti. A hold mosolyog.” Az írás teljes szépségét nem az elvont gondolatok teremtik meg, hanem a gondolatok szárnyaló fensége és gyászruhás szomorúsága.
    A költőkhöz szól az Intés szegény legényeknek. A kiindulás megint a távolról földerengő egész vagy inkább az érzelmek és gondolatok megtoluló bősége miatt csak szűkszavú és távoli mondat.
   
    Most, a gyáva szemérmetlenség
    Kurjongató, rossz éjjelén,
    Böcsületére jól vigyázzon
    Minden nemes szegény legény.
   
    Három versszak a költők méltóságáról beszél. Ők a régi hős idők alatt Élet és Halál peremén jártak.
   
    Mi másoknál messzebbről jöttünk
    És örök, amit akarunk,
    Ha úgy akarja a muszájság,
    Jól van, jól van, hát meghalunk.
   
    De gyönyörűségük az, hogy becsületben pihennek a romok alatt, legfőképpen pedig, hogy nem éltek hiába.
   
    Megállott, de lehet folytatni
    A jó szemek, a szép szemek
    Érdemes, őrült látomását,
    Az Életet, az Életet.
   
    Nemcsak a költők nagyságát és kötelességét zengi, hanem a gondolat drámává éled. A költő a szegénylegényekhez, a költőkhöz fordul. Előbb megkülönbözteti magát tőlük, azután észrevétlenül közéjük olvad, és már nem tanít, hanem költői hitvallását hirdeti. Ez kényszerítés nélkül száll a legmagasabb fogalmak világába, az Élethez és Halálhoz, és a Halálon túlemelkedve hitet tesz az Élet mellett.
    Csak nagyon kevés költő ütötte meg azt a mértéket, amelyet Ady megkövetelt tőlük. Tudta, hogy ez az aljas háború az igazi költészethez nem méltó. „De vajon miért hiányzik belőle [a háborúból] olyan nagyon az André Chénier-k, Lamartine-ok, Petőfiek fejedelmi ágálása? Szóval hogyan nem tudott ez a legnagyobb háború a lelkekbe valamit átlopni a boldogult szabadságharcosok hangulatából, sehol?” Csak félemberek és félköltők rohantak a porondra, hogy ott a vérontást ünnepeljék. „Már eleve kijelentem, hogy Gyóniék és Kiss Józsefék nem alterálnak, így kell viselkedniök a – talán – tehetséggel hiányzóknak. Énekeljék a háborút azok, akiknek ez könnyű, távol, szimpatikus, vagy üzlet”. De fájt neki, amikor igazi költőket csábítottak magukhoz a rossz ügy bajnokai. „D’Annunzio elérte azzal az álmát, hogy királya karon fogta s Verhaeren egy könyve külön fejezetében hódol urának, a belgák nemes királyának.” Anatole France pálfordulása kegyetlenül fájt neki. 1914. szeptember 1-jén még A Pártütő Angyalok nevében kérte „testvéreit az Úrban, Párizsban és a latinságban, félve intem, hogy ne legyenek túlosan dühösek és igazságtalanok. Franciaország nem a mai kormányzat, nem a mob, hanem egy örök francia géniusz. […] Franciaország ma kicsinyes, ostoba, dühös, de tessék elolvasni Anatole France könyvét: a francia géniusz él.” De 1915. augusztus 15-én már „a szegény, megaggult s renegát Anatole France fantáziáját” emlegeti. Két magyar íróról azonban, akik nem árulták el az emberiséget és a magyarságot, Babits Mihályról és Móricz Zsigmondról tisztelettel és szeretettel írt.
    Kegyetlenül fájt neki, hogy szűkebb barátaitól, fegyvertársaitól, akikkel együtt vívta a haladás harcát, kénytelen volt elszakadni. Ezek a radikális polgárok, Ignotusszal élükön, biztosra véve a német győzelmet, az ún. reálpolitika jegyében elfogadták a német Naumann elméletét, aki Közép-Európa népeit német fensőség alatt akarta az oroszok ellen egyesíteni. Bámulatos, hogy olyan emberek, mint Ignotus, Hatvany Lajos, Bíró Lajos, akik Adynál műveltebbek voltak, milyen messze elmaradtak tisztánlátásban Ady mögött. Elméletük nem okozott Adynak sok kétséget és tépelődést. Azt már régebben tisztázta a maga számára, hogy a cári Oroszországhoz való közeledés a magyar haladást nem veszélyezteti. Mikor Károlyi Mihály 1914-ben Oroszországba készült, hogy Magyarország külpolitikáját a német függés alól valahogyan kiszabadítsa, az aggodalmaskodókkal szemben rámutatott: Oroszország szívesen beleegyezett abba, hogy a befolyása alatt álló balkáni államokban nála haladóbb szellemű kormányok uralkodjanak; és amikor Ignotus azzal érvelt, hogy Oroszország Bizánc szerepét vette át, Ady kijelentette: „Él Kossuth Lajos még mindig, s Nyugattól tanulva én mégis csak Bizánc felé kedvelek fordulni. Esze Tamásék ügyét úgy rontották el valamikor, hogy a hatalmasok, a császár bárói Esze Tamásék mellé álltak. Esze Tamás utódjai legyenek ügyesebbek s ne csináljanak egy megfordított ostobaságot. Én szeretem a szellemes írókat, de jobban szeretem az adott valóságot, melyet igazság híján is igazságnak nevezek.” (Nyugat, 1916. május 16.) Élesen fejtette ki álláspontját, ámbár iparkodott, hogy Ignotust és társait ne bántsa meg. „Nekem egyéni fájdalmam például, hogy Ignotus, aki bölcs, megértő, gondolkozó és költő volt egész életében, miért bölcsebb és megértőbb ma, mint valaha? – Miért kell megérteni minden fejedelmet, diplomatát, államférfiút és hadvezért, hacsak véletlenül nem porosz költő az ember? (Világ, 1915. október 17.) Egy másik cikkben, amely 1915. november 1-jén a Nyugatban jelent meg (A bepanaszolt élet), ezeket írja: „Istenem, hiszen Ignotus, Jászi, Hatvany, Bíró Lajos, Lengyel Menyhért s valamennyien, kik még a háború előtt voltak, az embert csak meggyötörni tudják. Éppen úgy, ahogyan én is csak ezt tudhatom művelni velük, ha olykor írok, s pláne hogyha írhatnék.” Amikor szembe kellett fordulnia a régi harcostársakkal vagy talán végleg elválnia tőlük, a fájdalom által értette meg, milyen közel állt hozzájuk.
    Mindazoktól a várakozásoktól és reményektől, amelyek a szocialistákkal és a szocializmussal forrtak össze, el kellett szakadnia, és utánuk magánya még vigasztalanabb lett. Azt hitte, hogy Magyarországot ők viszik győzelemre, és az emberiséget a legközelebbi lépcsőfokra ők vezetik fel. Kiderült, hogy ők a nagy viharral szemben éppen olyan tehetetlenek, éppúgy menekülnek előle és éppúgy sütik a pecsenyéjüket, mint a többiek. Magyarság és emberség nem számíthat rájuk. A tényeket helyesen látta és öncsalás nélkül olyan következtetéseket vont le belőlük, amilyenekre a rendelkezésre álló tapasztalati anyag és az akaratától független szellemi látóhatár kényszerítették. A szocialistáktól azért undorodott meg, mert az írástudó csőcselék mintájára beálltak a háborús uszítók közé. A szocializmust szinte szükségszerűen a magyar szociáldemokrata párttal azonosította. Bizonyára sem szó szerint, sem tágabb értelemben nem zárkózott be szobájába. De egészsége megrendült, életmódja szinte vég nélküli betegségekbe kergette, és régi mozgékonysága megszűnt. Munkásgyűlésekre nem járhatott, a pártban zajló forrongásról, a különféle irányzatok harcáról, Zimmerwaldról nagyon keveset tudhatott, és Lenin alakjáról alig lehetett fogalma. Lenin a szociáldemokrácia egyik fő bűnének tartotta, hogy a háború megakadályozására semmit sem tett, és amikor már kitört, ahelyett, hogy a háborút forradalommá változtatta volna, buzgón támogatta folytatásában az uralkodó osztályt.
    A késői költemények közül kettőt említünk. Az első, A piros rózsa, hatalmas, szenvedélyes vádirat. Azzal kezdi, milyen volt számára a múltban a piros rózsa; milyen másképpen énekelt róla azelőtt, amikor még kertekben nyílt és gyönge szívekre hajbókolt. A második versszak azt mondja el, micsoda ma a szociáldemokrácia: „Húnyó Napnak véres csókja, / Vad dühöknek vad szerelme, / Föld árnyéka fenn az Égen.” A költemény a véres csókkal, a vad dühökkel és a vad szerelemmel egyre lázasabb és szenvedélyesebb, azonban egyre emelkedettebb lesz. Az utolsó versszak megátkozza a piros rózsát:
   
    Piros rózsa, piros rózsa,
    Volt sziveknek
    Együgyű, szép takarója,
    Hol most virítsz, ott viríts el,
    Hol most pusztítsz, ott pusztulj el.
   
    A befejezés a pusztítás és pusztulás gondolat-hangulatával beteljesít és véglegessé tesz. A költemény a maga pátoszával és nemességével nemcsak átok, hanem ítélet is. Az egyszerű versforma döng és sújt, mint a pöröly. Mindhárom versszak így kezdődik: Piros rózsa, piros rózsa, tünetéül annak, hogy ez a képzeletet megszállva tartja. Az utolsó két sor ismétlése minden valóságosnál hatalmasabb súllyal ítéli halálra a piros rózsát.
    Ez a költemény azzal kezdődött, mit jelentett neki a szocializmus, de a motívum teljes erővel nem bontakozott ki. A második költeményben – Strófák május elsejére – a vallomás kényszerének áradó szavaival szólal meg. A vers a legutolsók közül való, és a halál bélyege érződik rajta. Május elseje alkalom arra, hogy végigtekintsen: mit tartott szépnek és nagynak egész életében. A diákkor májusával kezdi, Gyuri prímás kevély bandájával és a májusfával. Ezek tudatták, hogy van május, lyány, virág, muzsika és nincsen aggkor, ami lyányt és legényt megszomorítana. Ezután következett a vörös Május. A költő nem ítélkezik és nem átkoz, csak odaadja magát a boldog emlékeknek. A lázas sorok azt kiáltják, hogy a szocialista hit egyedülállóan szép volt.
   
    Azután a vörös Május jött.
    Be nagy dolog volt:
    A szívem tombolt
    S agyam amit kigondolt,
    Mind eskü volt, forradalmas,
    A vörös lobogóra.
    Óh, hány óra telt így malaszttal,
    Dühvel, harcolón, betegen.
   
    Álmai szétfoszlottak. De nem szemrehányás hangzik fel, csak mély fájdalom, hogy ettől az álomtól is el kellett szakadnia, és az a meggyőződés, hogy ilyen hitek és álmok többé sohasem jönnek el hozzá. A csalódás és fájdalom átmegy az üresség érzésébe, a lázas és révedező álom a sötét kétségbeesésbe.
   
    Ezt a Májust
    (Hittel hiszem)
    Sohase adják vissza,
    Mert elgyöngültek a valók,
    Mert az a hit,
    Nem olyan nagy hit,
    Mint aki volt
    És a szívem valami újért sikolt.
   
    A káosz nemcsak kívülről zúdult rá. Lelkében is kifejezhetetlen borzadások, kétségek és reménytelenségek egyetlen zűrzavarban csaptak össze. Olyasfélét dadog, hogy neki a gyalázathoz nincs köze, és legalább az ártatlan természetnek kegyelmezzenek. Ez alkalommal is a művészet a természetbe menekül, az önuralmát elvesztett öregedő ember zokogásába megy át. A felcsukló zokogás a zuhanást jobban kifejezi, mint a mégoly hatalmas és sötét vízió. Úgy látszik, szabályosabban akarta felépíteni a költeményt, és a részeket a „Hol a hiba? Hol a hiba?” refrén tagolta volna. De egyszerűen elfelejtkezett erről, képtelen lévén másra figyelni, mint felszakadó zokogására.
    Végül úgy érezte, hogy elszakadt nemcsak az emberiségtől, hanem a körülötte ordítozó, gyűlöletükben ujjongó hús-vér tömegektől is. Természetesen eddig is tudta, hogy nagyon kevesen olvassák, de meg volt arról győződve, hogy a szegény és elnyomott emberek seregei, anélkül, hogy egy sorát is elolvasták volna, az ő emberei. Most először érezte, hogy a szó legszomorúbb értelmében magára maradt. Ezeket a dühtől és vértől eltorzult arcokat nem ismerte meg; úgy gondolta, hogy ezeknek szavakat nem találó gondolatait nem ő mondja el; az egész körülötte tomboló élet nem az övé volt. Undorodott ettől az állattá vetkőzött csőcseléktől és szégyellte, hogy valaha hozzájuk tartozott. Szeretné, ha teljesen idegen lehetne tőlük, annyira, hogy gyűlölni se tudná őket, csak Utálni s nem törődni:
   
    Csak még egyet szeretnék.
    Mert már sokat megláttam:
    Utálni s nem törődni
    Szeretném látni már magamat.
   
    Feje van és két lába
    S hirtelenül hasonló,
    De tudni, hogy nem ember
    És fölrúgni őket gyönyörün.
   
    Elharapnám a nyelvem,
    Ha még egyszer kimondnám,
    Hogy hecces csőcselékkel
    Van tán valamelyes közöm is.
   
    Ady nem tagadta meg a régi eszményeket; ő megmaradt a régi harcosnak. „De annyian elmaradtak, / Kik úgy mutatták, hogy emberek.” A szent harcokat megcsúfolta az „utált tömeg”. Szépek a háború délceg hősei, a feltámadott szittyák, „Csak a szegény, gőgös Hegyi Beszédet / Sajnálom és szegény magamat.” (Új Márquis-k nyaktilója). A következő sorok megmondják, miért „szegény” ő. Pörzsölt virágkerteknek alján, pusztult és felperzselt vidékeken fut élete vére; nem a mostani, hanem az a hősi vér és hősi élet ment tönkre, amely „Más és szebb csatákról álmodott / (Legalább: istenekkel) s megelőzi / Sok hasztalan, szolga, zagyva vér.” Végletes szűkszavúságában nem mondja el, hogy mai vére, vagyis mai élete már nem tiszta, hanem megfertőzték a tömegek, a sok szolga, zagyva vér. Csak ezt mondja: „Fut árkán az életem vére, / Nem a mosti…” Mint annyiszor, ez nem készakart, stilizált tömörség. Egyszerűen úgy érezte, hogy ennyivel minden elmondott. Hősi, régi énjével egyedül marad, és megpróbál a hasztalan, szolga, zagyva nép közepette tovább élni vagy elpusztulni.
   
    Talán nem baj, szebb ez így végnek:
    Kéjjel fölérő nagy utálat,
    Sötét planéták holtas sorsa,
    Szépek, akik riadtan állnak,
    Szépek
    S szépekkel töltött szemek,
    Fogadjátok büszkén e buta véget:
    Új marquis-k ezt az új nyak-tilót.
   
    Talán A megcsúfolt emberben fejezi ki a legkíméletlenebbül, hogy a vérszomjas csordától undorodik:
   
    Óh, álmok, kedvek és kegyek
    S minden, mit az Embernek adtam,
    Be örökre elmultatok.
    Ezt a hitványt én megsirattam?
    Most érte el igazi sorsa
    S most szentelem meg magamat,
    Ki nem törődtem ember-sorba
    S akinek mindig idegen
    Volt ez a hiú, éhes csorda.
   
    Ady számára ez a teljes magára maradás nem volt könnyű. Sok költeménynek az a kerete, hogy a maga lelkiállapotát elmondja valakinek. Ilyenkor a másik személy nem puszta szó, hanem valóban ott áll előtte. Amikor valóban a maga legmélyéig hatol, akkor is ott találjuk mellette a másik embert, tanúbizonyságául annak, hogy valóban nincsen egyedül. Most kényszerítenie kellett magát, hogy egyedül maradjon. Egykor próféta, őrző és vigyázó volt, olyan, akinek volt népe. Most nem volt tömeg, mint 1912 májusában, a Vérvörös Csütörtök idejében, amelybe beolvadhatott volna. Nem tudta magát hibáztatni.
   
    Fölgyujtogattam minden hevülésem
    S hideg szemmel is megvizsgáltam magam:
    Hitem, harcaim, bús kétkedéseim.
    Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem
    Beléd oldódnom, szent, gyötrött Sokaság.
   
    A költemény (Mégsem, mégsem, mégsem) befejezése:
   
    Bár teljesednék jámbor bizakodók
    Golgotás hite nagy teljesedésben,
    Bár megszépülne, jobbulna a világ.
    Úgy fáj ez a Most s mégsem, mégsem, mégsem
    Szabad beállnom hívőnek hitetlen.
   
    Talán még szebb, amit prózában zokogott el, amikor rászakadt a borzongás, hogy a közönyösek és ellenségek közt milyen vigasztalanul egyedül van. „Boldogok azok, akik most megriadtan, egyszerűen eldobják a különbözés maszkját, amelyet rájuk hiúság, divat erőltetett s szaladhatnak nyájaik felé, melyektől kissé elkalandoztak. Sohse volt nagyobb szerencse mindenkihez tartozni, mint ma, és sohse roppanhat az össze szörnyebben, mint aki egyetlen.”
    Voltak olyan órák, amikor ez a teljes magára maradottság büszkeséggel töltötte el és erőt adott neki.
   
    Ez a királyi száműzetés
    Ez a királyi büszke megvetés,
    Mikor eliszkol az olcsó gárda.
    Szeretem, hogy így majdnem egyedül
    Bolond szívem még egyre hegedül
    S megsokasodtak vad üldözőim.
   
    Néha vállalta a sötét planéták holtas sorsát. A nagy összeomlásban és lealacsonyodásban ő volt az egyetlen igaz ember és igaz magyar. Az Ember az embertelenségben egy fejlődés átélése, hogyan kuporog valaki a legsötétebb kétségbeesésben és hogyan bontakozik ki abból azért, hogy a régi álmok és célok mellett kitartson. A kiindulás a szinte elviselhetetlen szenvedés.
   
    Szívemet a puskatus zúzta,
    Szememet ezer rémség nyúzta,
    Néma dzsin ült büszke torkomon
    S agyamat a Téboly ütötte.
   
    Amint magához térve tisztábban látja a maga belsejét és a környező világot, küzdelmet vállaló elhatározása megvilágosodik. Ehhez a világossághoz annak a megértése szükséges, miért kell felvennie a harcot, és az is, hogy megértse, hogy nem hiábavaló a vergődés.
   
    Ékes magyarnak soha szebbet
    Száz menny és pokol sem adhatott:
    Ember az embertelenségben,
    Magyar az űzött magyarságban,
    Újból-élő és makacs halott.
   
    Megint rátámad az undor és a felháborodás, a borzalmak tiport országútja, és ahogyan átrévedezi a tetőn a szörnyűségeket, segítségül hívja az életbe kapaszkodó erőt, bátorítja magát és mentegetőzik, hogy életben maradt. Nem gyávaságból tette:
   
    És élni kell ma oly halottnak,
    Olyan igazán szenvedőnek,
    Ki beteg szívvel tengve-lengve,
    Nagy kincseket, akiket lopnak,
    Bekvártélyoz béna szivébe
    S vél őrizni egy szebb tegnapot.
   
    Lelkiállapotára nem lehet más szót találni, mint a boldogtalanságot. Egyéni élete kis nőivel, szakadatlan betegeskedésével, már hétköznapi szükséggé vált mámorával sivár és reménytelen volt; ami a közösséghez tartozott: a tömegek vérszomjas ordítása, a nép pusztulása, az eszmények és célok védtelensége annyi bánattal sújtotta, hogy a fájdalom ólmos közöny módján rakódott lelkére, amelynek súlyát alig tudta vonszolni. A romlásnak ezt a börtön-egyhangúságát a kétségbeesés vad görcsei szakították meg. Erről az állandó lelkiállapotról több költeményben beszámolt. Az egyikben egyéni életét hangsúlyozza: „Futó sorból rontva kidőltem…” Az Ugrani már: soha olyan ember szavai, aki ettől a világtól megundorodott és szenvedélyesen hív egy másikat.
   
    Pokoltokból semmit se hoztam.
    S amim csak volt: szét-elosztoztam.
    S nem kell nekem semmi sem.
   
    Állok egy kifosztott lélekkel,
    Drága, megrabolt emlékekkel,
    De siváran, savanyun.
   
    A tűrhetetlen fásultság nyögése hangzik a Szomorú hitvallás magamhoz-ban:
   
    Pók, pók, kerge pók, én,
    Ki nem tudom befonni magam
    S ki nem tudhatok kiszállni sem
    Szilajan.
   
    Mint magamat, úgy sajnálni,
    Csak mást volna szép,
    Üres fazék
    A lelkem s nem elég a könnyem.
   
    A Dal a boldogtalanságról siratja, hogy minden cél és remény, amiben valaha hittünk, odavan, és irigyli azt a szerencsés embert, aki csak önmagáért boldogtalan. Egy másik költeményben (A titok arat) ezeket írja: „S meghal a lélek / S így rosszabb, mint holtan a sárban / S ez rosszabb halál, mint az élet.” Arról tépelődik, hogy bárki is csak más ártatlan ember boldogtalansága árán lehet boldog. Ezt üzeni neki a szomorúság, „valómnak ez az ódon haditársa”. Régi, kedves szentje, Szent Liber sem gyújtogat benne gyehenna-tüzeket és nem segít azokon, akiknek feledés, álom kell s vidám téboly és remény. Meghalt minden külön pokol. Meghalt az ember kicsi drámáival és kedves bűneivel, nincsenek itt már farsangi hajnalok.
    Ez a költő, aki színültig tele volt fájdalommal és kétségbeeséssel, aki a maga személyi fogyatkozásait tökéletesen átlátta és lerázhatatlan bánattá és undorrá vált énjét gyűlölte, kénytelen volt látni, hogy igaza van, és hogy csak saját magát követheti. A régi eszmények és célok, az elnyomás és nélkülözés kiirtása, a szeretet és szerelem tüzében megolvadt társadalmi különbségek, a nép új Magyarországa és mindenekelőtt a vérontás gyűlölete nem vesztettek értékükből semmit sem, bárhogyan is üvöltötték körülötte az ellenkezőjét, és bármilyen gyarló is lett légyen az ember, aki ezeket képviseli.
   
    Sohse voltak a pillanatok
    Ilyen szörnyü évek
    S hogy vagyok:
    E bűnöm még így nem utáltam.
   
    És sohse volt e rettenet,
    Hogy utált magamat kell becéznem
    S így biztatnom:
    Hiszek neked.
   
    Ady a gőgje mellett nagyon józan eszű gondolkodó volt, és tisztán átlátta, milyen komikus annak az embernek a helyzete, aki milliós tömegekkel szemben ragaszkodik ahhoz, hogy azok rosszul látnak, és egyedül neki van igaza. Körülötte mindenki a vérontás fenségét prédikálta. Egyedül ő tartott ki amellett, hogy a vérontás gyalázatos bűn. Igaz, soha nem felejtette el Nietzsche tanítását, hogy egyetlen ember megállhat elvakult tömegekkel szemben, és hozzászokott a gondolathoz, hogy nem milliónyi ilyen-olyan ember, de Ember az Isten ígérete. De most silánynak érezte magát, akinek jóságrohamai már alig akadnak, és aki már nem tud szárnyalni. Milyen szegény az a hivalkodó ember, aki kénytelen azt mondani, hogy minden az ő kedvéért történik a Föld alatt és a Föld színén, és csak az a fontos, ami Én. Hiszen egyedül A hivalkodó ember tartja gyalázatosnak a vérontást akkor, amikor a megveszett világot otromba vérhabok itatják, és amikor mindenki halni mén.




1871
 

KÉPZŐMŰVÉSZET
   
FARKAS ZOLTÁN
   
Daumier*
_________________________
* Részlet a szerző azonos című kismonográfiájából.
   
Honoré Daumier (1808–1879) művészpályája szakadatlan küzdelem volt. Sikerek és csalódások között hányódott. Szegénységben élt, nyomorúságban halt meg, de egy percre sem torpant meg, mert érezte nem mindennapos elhivatottságát. Kora francia, sőt európai képzőművészetének egyik legjellegzetesebben kimagasló alkotója volt. A torzképrajzoló grafikust életében meg is becsülték, noha nem kellőképpen, de egészen kivételes festői művét csak néhány festő- és íróbarátja értette meg. A megszokottól eltérően alkotott, sokszor jóslatként hozva létre a később új utakra térő francia művészet némely jellegzetességét. Teljes, összefoglaló igazságot csak az utókor szolgáltatott kora fiatalságától késő öregkoráig növekvő fénnyel tündöklő géniuszának.
   
    Daumier a 19. század francia művészetének legnagyobb alkotói közé tartozott. Félig-meddig igaza volt Balzacnak, lelki rokonának, amikor felismerve kivételes jelentőségét, tréfásan így jellemezte: ennek a huncutnak Michelangelo bújt a bőrébe. Kétségtelen, hogy Daumier nagyszerű ábrázolója volt az életerőnek és csodálatos tömörséggel tudta a lelkében támadt látományt alkotássá sűríteni. Ezzel már a karikatúrarajzolásban is kiemelkedő eredményeket ért el, de kora még ezen a téren sem szolgáltatott neki teljes és feltétlen elismerést. Voltak idők, amikor Gavarni vagy Granville, sőt mások is, akik éppenséggel nem értek fel hozzá, vetekedtek vele a megbecsülésben, sikerben.
    Politikai, szociális vagy morális gúnyolódásai is arra szolgáltattak alkalmat, hogy az élet valamely feltűnő jelenségéből általános érvényűt alkosson. Pályája kezdetén például sok arcot kellett rajzolnia. Színészeket, költőket, de különösen politikusokat, akik a nyilvánosság középpontjában terpeszkedtek. Daumier kitűnően oldotta meg feladatát, de a politikusok esetében mindig a torzkép ferdítő tükréből nézte őket. Kevesen látták meg annyira élesen az emberi arcon kirajzolódó lelket; kíméletlen őszinteséggel tárta fel az emberi gyöngeségeket. Legmélyebben azonban alighanem a kispolgári élet fonákságaiba látott bele. A kispolgár a 19. század első felében mindenütt és mindinkább vezető szerepre vágyik. Büszkén, rátartian viselkedik, pedig kicsinyes, gyakran szánalmasan suta. Ám fogyatékosságának tudatában álszenteskedéssel, hamis gesztusokkal próbálja eltakarni alacsonyrendűségét, úgyhogy lépten-nyomon leleplezi magát, kész prédájául a rá leselkedő torzképrajzolónak.
    Daumier azonban még csak a politikában sem komor pesszimista, nevet, gúnyol, kipellengérez, de végül is nevelni akar, mert hisz az emberben. Nem száll alá olyan démoni mélységekbe, mint Goya; az emberi eltévelyedéseknek, de nem az ördögi elfajulásoknak sóvár megfigyelője, gúnyolója, ostorozója.
    Csalhatatlan biztonsággal ismerte az emberi testet. Álltában, fektében, pihenésében, mozgásában, rohanásában. Mindig emlékezetből rajzolt, tévedhetetlenül. Évről évre kevesebb részletezéssel, mert rajzolás közben is mindig összefoglalt. Sohasem is volt szárazon elvonatkoztató. Közvetlenül papírra rótt, tisztára csak vonalas, tehát nem tónusos rajzaiban is mindig festőnek bizonyul. Látszólag bizonytalan, tétovázó vonalakat halmoz egymás mellé, hogy ekképpen feloldja a körvonal keménységét. Látásmódjának kifejezésére valóban kapóra jött a litográfia, a kőnyomatos eljárás, amely, ha a vele élő a kőre nem tollal, hanem litokrétával rajzol, a kréta és a szénrajz összes előnyeit biztosítja, sőt ezeket meg is tetézi. Gyors, lázas munkát enged, mert eszköze még a pasztellnél is lágyabban fut, valamely mélysége is van, mert zsíros. Elvétett rajza munka közben egy pillanat alatt maradék nélkül kitörölhető, ami a fekete krétánál, a szénnél, és a színes pasztellnél mindig pepecseléssel jár. A litorajzoló tehát egészen szabad futást engedhet lendületének, s ha jól beleélte magát témájába, képzeletében lázasan követheti az élet mozgását.
    Daumier valóban meg is tette ezt. Ha olvasónk ismeri Rodinnek, a 19. század talán legnagyobb szobrászának fölötte igaz fejtegetéseit, hogy a mozdulatlan képzőművészeti alkotás miképpen ábrázolhatja híven az eleven életet – ennek a könyvecskének képes oldalain számos bizonyítékot találhat arra, hogy a képzőművész nem a fényképezőgép merev pillanatfelvételeinek módján láttat, hanem a mozgás egymásra következő fázisaiba helyezi a test tagjait, úgyhogy a rajtuk végigsikló szem a mozgás látszatával kapcsolja őket össze.
    A test, az arc elevenségével Daumier mindig valami cselekvésben feloldódó lelki emóciót fejezett ki, amiért gyakran epikusnak nevezték, holott a drámai jelző alighanem találóbb volna rá. Drámaiságával korában nem áll egyedül. De míg Delacroix nagyméretű alkotásain nagy események körül gyakran tragikus kavargást forgat, addig Daumier kisebb, intimebb világban él, bár ennek energiáit néha még nem csekélyebb erővel sűríti, mint nagy kortársa nagy események tolongó lendületét. Daumier művészetének is sokszor illusztratív jellege van, akár Delacroix némely művének, mert témaválasztásaira az irodalom, a történelem ihleti, mint általában a romantikusokat, de őt nem Shakespeare katasztrófái érdeklik, hanem inkább Cervantes, Lafontaine, Moli?re derűsebb lelki történései.
    Mégis, ha néha közvetlenül a körülötte zajló lázas harcok közé nyúl, a legmagasabb erőkifejtésig is eljut. Vegyük szemügyre méltán híres művét, a Felkelést (Lázadást). Szenvedélyes iramlással lázító, valóssággal démonszerű fiatal férfit láthatunk, amint kimerevített, felemelt jobb karjával rohanásra, támadásra lelkesíti a mellette sodródó felkelőket. Tömegüket csak néhányan képviselik: a cilinderes polgár, akit a forradalom árja magával ragadott és majdnem feltaszít, s még négy vagy öt bizonytalanul kirajzolódó alak. Sötét elő- és háttérben csoportjuk szenvedélyesen rohan célja felé. Erős, szinte kísértetiesen éles fénysugár hull a képsíkot átlósan átszelő démonra és halálsápadt orcáját félelmesre festi. Daumier a Felkeléssel a forradalom lelkiségének olyan jelképét alkotta meg, amely méltóképpen sorakozik Delacroix világhírű barikádharcához.
    Nagyszerűen bánik Daumier a fény játékainak ezerféleségével is. Nem versenyezhet a rembrandti fény átszellemültségével, földöntúliságával, de drámaiságában ritkítja párját. Az oldalról vagy majdnem hátulról besurranó sugarat végigfuttatja alakjain, csoportjain, megtöri, eltünteti, hogy azután mély és fenyegető árnyékokból váratlanul ismét diadalmasan törjön elő. Szinte hősiessé fokozza fel a festőállványa előtt álló művész megjelenését (lehetséges, hogy önmaga tragikumát érezte át festés közben). Fénynyalábbal keretezi be a magányosan szemlélődő műbarát sóvár bámészkodását. Fénnyel rendezgeti néha sűrű csoportjait és vele visz mozgalmat torz arcok mimikájába. Általa ád térbeliséget lényeinek, taglejtéseiket és fintoraikat ekképpen emeli ki. Vagy fénylő hátteret önt a sötétre hangolt alak mögé, mint a Mosónőn. Hogy a drámaiságot miképpen tudja fénnyel hangsúlyozni, arra kitűnő példa a Dráma, amelyre később visszatérünk. Míg a színek megelevenítésének kitűnő szemléltetésére szolgál az iskolából kizúduló gyermeksereg áradata.
    Ezek azonban már nem játszottak akkora szerepet művészetében, mint a mozgás, a fény és a lelkiség. Negyven éven át grafikus volt, aki fehéren feketével ábrázolt, és látásmódja különben is inkább plasztikus volt, mint színes, azaz inkább térben látott, mint színes felületben. De ha színekben nem volt is gazdag, változatos, újító, mégis hatásosan, erőteljesen, sokatmondóan használta fel őket. Képeit gyakran egy uralkodó tónusba ömlesztette és a helyi színt csak hellyel-közzel villantotta elő. Sőt, alkalmazása módjával is arra figyelmeztet, hogy tárgyának három dimenziója van. Különben pedig nem csekély szobrászi érzékkel is rendelkezett. Pályája kezdetén egy csomó hallatlanul kegyetlen torzképet gyúrt agyagból politikusokról, később egy kitűnő reliefet alkotott kivándorlókról és tőle való a harmadik császárság akarnokait gúnyoló kis Ratapoil-szoborfigura, a szélhámosság pompás szimbóluma.
    Fölötte érdekes tünete művészetének, hogy a természeti szépséggel nem sokat törődött, s még inkább, hogy a női bájosság, nemi vonzóerő, s ezzel az erotika mennyire hiányzik művészetéből, amelyben a nő csak igen csekély szerepet játszik. Emlékezzünk a páratlan gazdag erotikájú rokokóra, Watteau, Boucher, Fragonard, Lancret művészetére, sőt a klasszicizmusra, amely heroizmusa alól néha szívesen előcsillantat némi nemi vonzóerőt, a romantikusokra, különösen Delacroixra, akiben magasra lobogott fel a szerelmi vágy és íme itt van Daumier, kiben semmi sincsen belőle. Ujjainkon számlálhatjuk el azokat a műveit, amelyeken nő látható. A lázadókat nem nő lelkesíti, a Mosónő fáradt, munkába tört lény, a harmadik osztályú vasúti kocsiban ülő asszonyok vének, csúfak. Egész művében alig egy-két fiatal csinos nő, így a fürdő lányok, kik csak combjuk közepéig tűrik fel szoknyájuk és csak úgy sugárzanak az ártatlanságtól! (Mivé lett ez a téma Renoir ecsetje alatt!) S ha akad művében egy-egy fiatal nő, legtöbbnyire az is torzkép. Bizonyos, hogy női aktja (egy kivétellel, a megrendítő szenvedélyességű Mária Magdolnával) nincs Daumiernek. 
    De van egy szoborszerű festménye, mely érthetővé teszi idegenkedését mindennemű erotikától. A köztársaság allegóriáját festette meg 1848-ban, hatalmasan, fenségesen trónoló nő alakjában. Egyik gyermeke lábánál kuporog, a másik kettő duzzadt emlőjét szopja. Ez a nő az, aki Daumier eszménye, az anya, aki gyermekeiért él. S ha a köztársaságot kell megszemélyesítenie, ezt a női ideálját ülteti csodálata trónjára.
    Legtöbbnyire kisméretű képeket festett. Ezt sokféleképpen magyarázták. Kevés ráérő idejével, szegénységével, s azzal is, hogy e műveit csupán vázlatoknak tekintette esetleges későbbi, nagyméretű alkotásokhoz. Alighanem mindannyian tévedtek. Azért járt el így, mert víziója kifejezésére nem volt nagy felületre szüksége. Kis méretben is hatalmas, szenvedélyes, monumentális eredményhez jutott. Festményeiről lerí, hogy egy ültő helyében befejezte. Megfelelnek tehát a mi Rippl-Rónaink ama kívánalmának, hogy a festmény, egységessége, frissessége érdekében egyszeri ülésre sikerüljön. Ha Daumier később elővette valamelyik félreállított művét és azt érezte, hogy mást, jobbat, közvetlenebbet kellene adnia, sohasem próbálkozott javítgatásokkal, hanem újra megfestette a témát, néha éppen csak egy kis változtatással. Például Don Quijote-sorozatának némely változatát.
    Művein észrevehetjük, hogy éppenséggel nem sorozható a higgadtan tervezgető és művét lassanként felépítő mesterek közé, mert izgatottan, lázasan festett. Nem próbáljuk azt állítani, hogy az a lázas mód, ahogyan feldobálta vászonra a festéket, vagy futtatta krétáját a litográfia kövén, a tollat vagy a krétát a papíron, általában is megkövetelhető feltétele a művészi nagyságnak. Ismerünk nagyokat, akik végtelen higgadtan, műveiket lassanként érlelve és gazdagítva alkottak, de mellettük a másik típus, a lázas éppen olyan érvényű. Annyi bizonyos, hogy közvetlenebb és gyorsabb kapcsolatot teremt a mű és annak nézője között, s hogy hatásának ez az alkotásmód egyik fontos tényezője, amelyről nem szívesen mondanánk le. Számos művével a mi Munkácsynk is ilyen alkotónak bizonyult, különösen fiatalságában, ha egy-egy művészi ötlet képpé alakításával vajúdott. Daumier kisméretű vásznaira, fatábláira egy-kettőre feldobálta a festéket, miközben nem meggondolások irányították, hanem szenvedélyesen előtoluló látományai. S a legkisebb méreten belül sem pepecselt, eszébe sem jutott az aprólékos kidolgozás. A legkevesebbel a legtöbbet tudta kifejezni, ami egyik titka a monumentalitásnak.
    Ez a sűrített ábrázolásmód számos művét valóságos jelképpé magasztosítja. A 19. század köztéren álló emlék-szoborművein, Budapesten is, az ünnepelt főalak mellett, de legtöbbnyire alatt, mellékszobrokat láthatunk, amelyek fogalmakat akarnak megtestesíteni: igazságosságot, közlekedést, történelmet, zenét, vagy ki tudná mi egyebet, de semmit sem árulnak el, legfeljebb annyit, hogy rossz szobrok, élettelen allegóriák. Daumier alkotásaihoz nincsen magyarázó szavakra szükségünk, olyan erővel markolnak az életbe, hogy akárhol is érdekessé, jelentékennyé teszik. A dolgok lényegét tárják fel, önmaguknak adnak címet, amely szavakba alig foglalható, mert ezek szegényesebbeknek bizonyulnak Daumier képalakításánál, mely legjobban festményein érvényesült. Mert jóllehet mint karikatúrarajzolónak nincsen párja százada művészetében, festményein még gazdagabban fejezhette ki magát. Nemcsak azért, mert a festésnek terjedelmesebb a regisztere, mint az elvontabb rajznak, hanem mert festményein teljesen függetlenül maga választhatott témát, képzelete tehát korlátlanul csaponghatott. Igaz, hogy realisztikusan meglátott, felfogott elemekből rótta képpé alakítását, de festett alkotásainak egésze szűkszavúságában teljesen különálló, felfokozott művészi valóság, telve a drámaiság torlódó hullámzásával.
    Témavilágának terjedelme is figyelemre méltó. Gazdag, de egyoldalú. Gazdag, mert minden erejével az emberi lélekre összpontosul, egyoldalú, mert a természet hiányzik belőle. Egyetlen önmagáért alkotott tájképrajzát (tussal kifestett rajz) ismerjük, s ha festményein, rendszerint hátterükben, alkalmaz is táji elemeket, ezek csupán kísérői, hangsúlyozói az alakos szerkezetnek. Daumier nem élt a tájban, a természetben, s ha nyaraláskor körülvették is annak tüneményei, nem tolultak bele művészetébe. Megrögzött városlakó volt, sivár kőfalai között magát mindig otthon érző embernek prototípusa. Nem érzett művészetében nosztalgiát a zöldellő rétek, árnyas erdők, habzó víz, a tenger s az égbolt csodáinak ábrázolására, megelégedett a háztető szegélyezte égbolt-darabka bekandikálásával, ha ugyan Párizs füstös, poros atmoszférája nem fakította el azt. Így a természeti világ végtelensége nem keltett benne megdöbbenést. Csak a városban lejátszódó emberi élet kötötte le. Az embert körülvevő holmi sem érdekelte különösebben alkotó képzeletét, noha kitűnően ábrázolta, mint például a műgyűjtőt jellemző aquarelljén. Különálló csendélet festéséhez nem volt kedve, és így a tárgyak öröme és bánata is hiányzik művéből.
    És mégis fölötte gazdag volt, sőt dúsgazdagnak mondhatjuk, mert hatalmas beleélését, érzéseinek ritka sokaságát, fanatikus alkotóvágyát az emberi lélek megláttatására fogta össze. Egyike volt a képzőművészet legnagyobb pszichológusainak. Emberi színjátéka szereplőinek arcán öröm és bánkódás, mosoly, nevetés, kacaj, röhögés és szomorkodás, szeretet és gyűlölködés, figyelem, bámészkodás és fáradt közöny, kételkedés és kíváncsiság, ravaszkodás és őszinteség, szélhámosság és becsület, gőg és alázatosság egyformán és találó erővel váltakoznak.
    Amikor az élclapokból száműzték a politikát, bőségesen kárpótolhatta magát egyéb területeken, ahol emberi gyöngeségekre, eltévelyedésekre bukkant. Így az igazságszolgáltatás körül. Nem kímélte a bírákat, még kevésbé az ügyvédeket, akik francia szokás szerint fekete talárba öltöztek ténykedésükhöz, s ugyanilyen színű föveget nyomtak fejükbe. Belélátott nevetségesen hiú viselkedésükbe, megérezte véd- és vádbeszédeik hamis pátoszát, mozdulataik komédiázását, mimikájuk képmutatását. Sok kegyetlen rajzban, festményben gúnyolta ki hazugságokkal teli foglalkozásukat. Bírákban és ügyvédekben rossz komédiásokat ismert fel, akik túljátszva szerepüket, ripacskodnak.
    Mert hiszen ugyancsak jól ismerte a valódi színpadot, szereplőit és játékukat. Szeretnie kellett, mert a színházi élet telve van igazi és színlelt érzelmek sokaságával. Nemcsak a színészek, hanem a nézők is. Megfestette, megrajzolta őket, hogyan kapcsolódnak a színpadon ágáló szereplők játékába. A kakasülőről önfeledt bámészkodással, a nézőtérről izgatott együttérzéssel, a páholyokból rátarti előkelőséggel. Még inkább érdekelték Daumiert a színészek. Jók, rosszak egyaránt, amint rikítóra mázolt arccal szerepüket elhitetni iparkodnak, hogy aztán a felvonás vagy jelenésük végeztével a színfalak mögött fáradtan meredjenek maguk elé.
    Az egész együttest, tehát színpadot, színészt, nézőt foglalta egybe méltán híres művén, a Dráma címűn. Nemcsak Daumier művei között kiemelkedő teljesítmény ez, hanem annál is több: nincsen a francia festészetben még egy alkotás, amely annyira kifejezné a színház életét. A középkorira díszletezett színpadon valami kosztümös rémdrámát játszanak. Vetélytársától leterített férfi felett gyilkosa szaval, messzire kilendítve karját. A dráma hősnője pedig haját tépve őrjöng. A nekünk kissé féloldalt, háttal ülő közönség elmerülve követi a tragédia fejleményeit. Noha meglehetősen sötétes fény-árnyékban helyezkedett el, hiszen a nézőtér lámpáit leoltották, jól látható – már hátával is elárulja –, hogy rémülettel, dühvel vesz részt a színpad eseményeiben.
    Nem csekélyebb érdeklődéssel forgolódott Daumier az alacsonyabb-rendű vásári mutatványosok körül is. Elgyönyörködött a bohócokban, a melleszkedő kövér birkózókban, a szájas kikiáltókban, betessékelőkben, akik mindnyájan elvásott szórakoztatások rongyaival borítják a nép ünnepnapjait. Rokonszenvezett is velük, megfestette fáradtságukat, unottságukat, kitaszítottságukat. Érezni lehet, hogy megsajnálta az országutak viharvert, örökös vándorait.
    Szatirikus kedve azonban nemcsak az őt közvetlenül körülvevő életre terjedt ki, hanem elkalandozott a múltba is. Ott is talált elég kifigurázni valót. Tulajdonképpen ezzel is kortársain gúnyolódott, nem annyira a klasszikus hősökön nevetett, hanem inkább azon a nem szívből, hanem inkább megszokásból vagy negédeskedésből fakadó viselkedésen, mely honfitársai egy részét az antik világ mértéktelen csodálatában egyesítette. Daumier pályakezdése idejében a művészetben még jócskán érvényesült a klasszicizálás, ő pedig egy csomó kőrajzban figurázta ki a görög-római mondavilág hőseit. Belőlük kettőt hadd idézzünk. Az egyik a csodaszép Narcissus. Kacagtatóan sovány kamaszt látunk, amint a patak tükrében szerelmesen bámulja ábrázatát. Ez a litográfia különben kitűnő példája annak, hogy mesterünk milyen nagyszerűen komponált, mikor csalhatatlan biztosan a leghatékonyabban helyezi a képre áldozatának szánalmas soványságát. Másik képünk Pygmalion és Galatea históriáján nevetgél. Pygmalion, a nagy szobrász, tudvalevően belébolondult remekművű szobrába, Galateába, mire Aphrodité megelevenítette a márványt, majd összeházasította kettőjüket. Élvezhetjük, hogy Daumier kőrajzán milyen bárgyú a híres művész és milyen rút a világszép Galatea. Ugyanilyen kegyetlenül bánt el mesterünk a hősies Menelaosszal, vagy Achillész nevelkedésével. Annyira a valóságban élt, hogy nem volt ínyére, ha valaki lelkesedését szenvelegve az ókoron legeltette.
    Fölötte nagy kedvvel foglalkozott a bús manchai lovagnak, Don Quijotenak alakjával is, Cervantes nyomán, akit lelkesedéssel olvasott. De mégsem vált a nagy spanyol író alárendelődő illusztrátorává, hanem maga magát adta. Majdnem húsz éven át vissza-visszatért ehhez a hálás témához, vagy negyvenszer megfestette, megrajzolta az összeaszott kóbor lovagot, a dagadtra hízott Sanchót, a szánalmas Rocinantét és a kövér szamarat. Éppen úgy, mint Cervantes remekét, Daumier Don Quijote-ciklusát is igen sokszor értelmezték erre vagy arra, miközben gyakran félremagyarázták bölcselkedésre különösen hajlamos művészettörténeti írók – és ebben a németek vezettek –, s pesszimista, misztikus hajlandóságokat is tulajdonítottak Daumiernak. A franciák azonban, akik kevésbé elméletalkotók, mert közelebb maradnak a pozitív tényekhez, vagy legalábbis nem misztikusok, hanem inkább realisták, nem tulajdonítottak ködös mélyértelműséget a Don Quijote-ciklusnak. Úgy vélik, hogy hol szatirikus, hol humoros kedv nyilvánult meg benne. De akármi volna is értelme a Don Quijote-sorozat egyes darabjainak, annyi szent, hogy úgyszólván egytől egyig fokozott élvezetet nyújtanak még a más témakörű Daumier-alkotásoktól elkényeztetett szemnek is.
    Legtöbbnyire derűs hangulatokat tolmácsolnak kocsmai jelenetei is. A sasszemmel megfigyelt kocsmázók kettesben, hármasban, sőt néha csoportosan esznek, isznak, állva-ülve, asztalra borulva. Nevetgélnek, kacagnak teliszájjal röhögnek ugyanazzal a sokféleséggel, ahogyan Daumier egyazon témakörön belül is mindig jellemezni szokott. Felemlíthetjük azt is, hogy a szereplők arca gyakran jókora helyet tölt be a képsíkon, erre nyilván jellemük kiemelése végett volt szükség. De hiszen nemcsak az arcok adtak Daumiernak lehetőséget, hogy az élet elevenségét műveibe varázsolja, hanem úgyszólván egész testük; mégha ruha födte is, élet sugárzott át rajta.
    Jól megfigyelhetjük ezt A leves című művén, amely többféle technika egyesítésével készült. Kiinduló pontja lázasan odavetett szénrajz, amelyet részben tussal, részben vízfestékkel egészített ki. Ez a műve egyike legmélyebbre markoló s egyúttal legerőteljesebb jellemzéseinek. A szegénység munkába tört nélkülöző életének valóságos szimbóluma. Öregedni kezdő munkásházaspárt ábrázol, amint mohón falják be a levesüket. A férfi rátehénkedik az asztalra és alig győzi tányérjából kanalazva behabzsolni a levest. Az asztal közepén fazék gőzölög. Az asszony, anya, nem kevésbé falánkul eszik, jobbjának könyökével az asztalra dűlve, miközben ölében tartott éhes csecsemőjét tömlőszerűen kiomló, elnyűtt melléből szoptatja. Valami kegyetlen szükségszerűség üli meg ezt a festmény-rajzot, a kikerülhetetlen emberi sorsnak hatalmas jelképét. Hatalmas, mert a legkevesebb eszközzel mélyen vezet az élet sodrába, amely nemzedéket nemzedékre torlaszt, sem nem jó, sem nem rossz, és parancsolóan követeli, hogy enni kell. Formai szempontból is nagyszerű ez a mű. Halálosan biztos vonalvezetése remek mozgássá teljesedik. Megrázó alkotás, amelyet egyszer meglátni elég, hogy sohase feledjük.
    Természetes, hogy aki ilyen közel állott az élethez, felismerte a munka és az érette elsősorban is szenvedő munkásemberek nagyságát is. Nekigörnyedt, lassan cammogó hajóvontatói, teherhordói, mosónői szinte jelképekké váltak. A mozgásnak az a szuverén átérzése, amelyet minden tárgykörén belül megfigyelhetünk, ebben különösen szembetűnő biztonsággal vezette kezét, miközben a fény és árny pazar ellentéteivel tette még gazdagabbá alkotásait.
    A munkára azonban fáradt üldögélés következik, s az elpihenők gyakran tompa révületben merednek maguk elé. Mások meg tétlenségükben ugyancsak unatkoznak. Daumier nevezetes képsorozata a vasúti utazásról efféle megfigyelésekkel van tele. Szegénységében, de alighanem érdeklődését követve, Daumier gyakran a harmadik osztály fapados, termes szakaszaiban utazgatott. Szemben ülve a szűkösen szorongó, kopottas utasokkal alaposan megfigyelhette őket, hogy hazaérve emlékezetből remek típusokat formáljon belőlük.
    Sajnálnunk kell, hogy az arcképfestés csak kevéssé foglalkoztatta. Pedig Berlioz saskeselyűszerű portréja arra vall, hogy ezen a téren is kiváló műveket hozott volna létre. Úgy látszik, még barátai sem kérték fel arcképfestésre, de alighanem tőle is csak nagyritkán indult ki erre irányuló kezdeményezés. S ha áttekintjük életművét, érthető ez, mert jobban érdekelte a tipikus, mint az egyéni megjelenés.
    Most, hogy rövidre szabott tanulmányunknak végére értünk, őszintén meg kell vallanunk, hogy egy csomó vonatkozás elemzése kimaradt belőle. Pedig milyen nagyszerű megfigyelője volt Daumier a párizsi utca életének, koldusainak, milyen éleslátóan figyelte meg a művészet körül forgolódó műbarátok viselkedését, önmagát és másokat alkotás közben. Énekeseket dalra nyílt ajakkal, zenészeket, amint hangszerüket szerelmesen ölelik magukhoz, de azokat is, akik ásítoznak a zenekarban és így tovább. De vigasztalódjunk Baudelaire találó meglátásával, hogy Daumier életművéről lehetetlen teljes elemzést adni. A nagy költő ezt alighanem azért állította, hogy jól szemléltesse, művészete mennyire gazdag és szerteágazó.





Önportré

VALLOMÁS
   
Aleida March írásának I. részét előző számunkban közöltük.
   
ALEIDA MARCH
   
Férjem, Che Guevara
   
II. rész
   
Fáradságos, rögös útra léptünk az első évben, de elhatároztuk, hogy végighaladunk rajta, megteremtjük a jövőt. Az olyanoknak, mint én, akik érett politikai kultúrával nem rendelkeztünk, csupán tettvágyunk helyettesítette ezt a hiányt, rá kellett döbbennünk arra, hogy mennyire nehéz és milyen bonyolult feladatra vállalkoztunk. Keresztül kellett verekedni magunkat akadályokon, szakítanunk kellett sémákkal, amelyek nem akartak eltűnni, és számos esetben megakadályozták terveink keresztülvitelét.
    Nekem könnyebb helyzetem volt, mert mindig számíthattam valakire, aki sokfajta módon, fokról fokra megértette velem a változások mibenlétét, olyan tanítóra, aki nemcsak elmagyarázta azokat, hanem személyes példájával is tanított.
    Természetesen ezekbe a tanulnivalókba nem tartoztak bele olyan bonyolult és hétköznapi tennivalók, mint a feleség és anya teendőinek egyeztetése a dolgozó nő tennivalóival.
    1960-ban következett be a várva várt esemény: első terhességem. Azonnal Celestino Álvarez Lajonchere doktorhoz fordultam, ő lett ettől kezdve szülészorvosom, számíthattam orvosunk és számos csatában harcostársunk, Fernández Mell segítségére, és az első hónapokban Celiára, Che édesanyjára is, aki erre az időszakra hozzánk költözött.
    Emlékszem, hogy az előírt pihenés alatt egyszer Santa Clarába kellett utaznom, mert apám infarktust szenvedett. Che éppen egy jelentős ülésen elnökölt, amikor megtudta a hírt, és mivel aggódott egészségi állapotom miatt, felkérte Eliseót, hogy sportrepülőgépen vigyen oda.
    Másnap Che csatlakozott hozzánk, megnézte apámat, és később, amikor állapota stabilizálódott, visszatértünk Havannába. Mindig eszembe jut ez a jelenet, apám ágya mellett; miközben úgy gondoskodtam róla, ahogyan csak valakinek a lánya tudja ezt megtenni, hirtelen egy hangot hallok, hátrafordulok és: Che volt az, aki mindent félbe hagyott, hogy ezekben a percekben velem legyen. Életünk állandó örvénylésébe beleszóltak a családi hétköznapok, jó és rossz pillanataikkal. […]
    Életünk szokásos medrében folydogált, amikor májusban, Che vágyai netovábbjaként megszületett, akiben férfi énjét tovább élni látta, várva várt fia, Camilo.
    Számos anekdota szól arról az örömről, amit akkor érzett, amikor ezt a hírt tudomására hozták, fordítva tette be a szájába a szivart, virágokat keresett nekem ajándékul, és sehol sem talált, olyan sebesen jött ki a fürdőszobából, hogy elfelejtett megtörülközni, és még jó pár hasonló, igazak vagy nem igazak, de egy biztos: arca örömtől sugárzott, amikor hazaért, és fia jelenlétét érezte. Szinte mindvégig mellettem volt a fiú születése előtti időben. A család gyarapodott, Hilditához csatlakozott Aliucha és Camilo, majd azok, akik később születtek. Éreztük, hogy létrehozzuk a mi kis világunkat jellegzetes tűzhelyével, egy olyan bensőséges menedéket, amelyet megosztunk a barátokkal és családtagokkal, ahol szokások, kedvtelések, magatartásformák alakulnak ki, ezeket magunkkal vittük az új lakásba, ezt a lakást véglegesnek hittem, és az is lett. […]
    Az új lakásban születtek újabb gyerekeink: Celia 1963. június 14-én, szuperszonikus sebességgel, hiszen Camilo még csak tizenhárom hónapos volt, és Ernesto 1965. február 24-én, amikor Che Algériában tartózkodott; ez volt utolsó útja, ahol mint a Forradalom egyik vezetője jelent meg. Fia megszületésekor táviratot küldött, vággyal és nosztalgiával teli, mert végül megszületett a második „Tete”, ez volt Che  családi beceneve kiskorában:
   
    Ernesto Guevara March
    (átadandó otthon vagy a klinikán)
    Havanna
   
    Tete, mondd meg az öreglánynak, hogy nem fogok sokat enni. Viselkedjen jól. Csók testvéreidnek
   
    Öreged.
    Algéria, 1965. február 24. […]
   
    Kubai tartózkodásának utolsó időszakában ebéd után megfürdött, és délután elment a minisztériumba, ahol vállalatvezetőkkel tanácskozott, közelgő eltávozására gondolva, talán szükségesnek érezte, hogy a költségvetési szisztémában világos megfogalmazással szerepeljenek azok a szerkezeti elvek, amelyek gazdasági elképzeléseinek alapját képezték, hiszen ezek különböztek a szocialista országokban létező szisztémától, középpontjukban az új ember kialakítása szerepelt a valódi marxista elméletnek megfelelően, dogmák nélküli, hiteles alkotó szellemiséggel. […]
    Mivel tudta, hogy Kubában, roppant erőfeszítéssel és kitartással, valódi forradalom jött létre, és hogy az országot egy olyan vezető irányítja, mint Fidel, akit az egész nép szeret és csodál, Che elhatározta, hogy bekapcsolódik az alulfejlett világ aktív forradalmi harcaiba, annak a világnak küzdelmeibe, amely rettenetes feszültségekkel teli időszakot élt át a birodalmi erők kegyetlenségének növekedése és a szocialista világban látható és érezhető nehézségek és ellentmondások hatására, és amely minden nehézség ellenére igazabb és egyenlőbb világ létrehozására törekszik. 
    Ez az elhatározás azóta érlelődött benne, mióta megismerte a világ különböző részein működő felszabadítási mozgalmakat, és közösséget vállalt velük, hiszen ezek a mozgalmak bíztak Kuba és a kubai vezetők önzetlen segítségében, és Cheben mint lelkes támogatójukban. Fájdalommal töltötte el, hogy sok értékes ember elesett a harcban, és úgy gondolta, hogy csak edzett és tapasztalt katonák tényleges részvételével lehet kivívni a győzelmet, azonkívül úgy vélte, hogy a közvetlen személyes példa, bármilyen kockázatokat is jelent, az egyedüli lehetőség, ami tényleges fordulatot hozhat létre a történelem menetében. Ezért határozta el, mint mondta, hogy „vásárra viszi a bőrét.” […]
    Először Kongóba indult, az afrikai kontinens helyzetének ismerőjeként, azzal a szándékkal, hogy mindaddig ott marad, amíg a harc előbbre vitelét szolgálni tudja. Végül Amerikába ment, hogy megvalósítsa régi vágyát: Latin-Amerika teljes felszabadítását.
    Ami engem illet, tudtam, hogy ez az elhatározás milyen nagy kockázatokkal jár. Ellentétes érzések éltek bennem, ingadoztam a kötelesség és az elégedettség között, hiszen Che egyre közelebb került vágyott célja eléréséhez, másrészt tudtam, hogy semmi sem lesz úgy, mint eddig, más tervek és más világok szólnak bele életünkbe. Beszéltünk arról, hogyan és mikor tudnék csatlakozni hozzá, okosan megválasztva az időt, hogy a gyerekek ne szenvedjék meg távollétünket. Én minél hamarabb követni szerettem volna, de az ő megfontoltabb felfogása döntött, a szeretettel és a neveléssel érvelt, amit gyerekeinknek csak én adhatok meg, és ezúttal is igaza volt, érveit el kellett fogadnom.
    Megnyugodtam és hajlandó voltam a jövőről gondolkodni, amikor a hír, noha bekövetkezését ösztönösen éreztem, váratlanul érkezett egy vasárnap reggelen, azon a napon nem vett részt a társadalmi munkában, és néhány fényképet készítettünk a gyerekekről házunk teraszán. Nem tulajdonítottam a dolognak különösebb fontosságot, mert arra gondoltam, hogy amikor Ernesto fiúnk született, Che Algériában volt, ezért egyszerűen csak az elmúlt időszak emlékét akarja a fényképezéssel megörökíteni.
    Aztán megtudtam, hogy szállást kért egy tengerparti házban, ilyesmit azelőtt sohasem tett, és el is indultunk oda, Bocaciegába, szomorú, mondhatnám megrendítő emlékű helyére életemnek. Mikor egyedül maradtunk, bevallotta, hogy hamarosan útra kel, és én úgy éreztem, hogy a világ véget ért számomra. Így búcsúztunk el… […]
    Vannak körülmények, amikor a szavak elvesztik jelentésüket, és nem tudjuk vagy nem akarjuk ténylegesen megmagyarázni azt, ami velünk történik. Így éreztem magam a búcsú pillanataiban, az első alkalommal, amelyet más búcsúzások, véglegeseknek látszók követtek. Ekkor még nem tudtam, hány hasonló vár rám, és mindig azzal a különös érzéssel, hogy minden észérv ellenére ösztöneimmel megállítani szeretném a pillanatot, noha nyilvánvalóan tudom, hogy visszafordíthatatlan. Ezért volt olyan keserves feldolgoznom, olyan nehéz elfogadnom.
    Most, hogy visszaemlékezni próbálok a történtekre – arra, amit mint egy héjai mögé rejtőzött osztriga megígértem magamnak, hogy soha senkinek el nem mondok – ugyanúgy érzem magam mint akkor, azoknak a napoknak a félelmei rohannak meg, napoké, amelyekhez mindenáron ragaszkodtam, noha tudtam, hogy nem lesznek már olyan napok, mint azelőtt voltak.    
    Amikor elbúcsúztunk, feltételeztük, hogy várnunk kell a kapcsolatteremtésre, de szerencsére nem így történt. Főleg az első időkben meglehetős folyamatossággal tudtunk írni egymásnak, és ez egy kissé enyhítette a bizonytalanság rettentő terhét, ami állandóan rám nehezedett. Számíthattunk a küldöncökre, akik hozták és vitték a leveleket: Osmany Cienfuegosra, José Ramón Machado Venturára, Ulises Estradára, Fernández Mellre, Emilio Aragonésra, és másokra, akik oda indultak, vagy Che táborában tartózkodtak, különböző feladatokat teljesítve. A levelek tartalmából, amelyeket legdrágább kincseimként őrzök, kiderül, hogy nem csak nekem kellett nehéz próbát kiállanom, az elválás Che számára is kemény és nehéz volt. Ez nagyon is érthető, hiszen én legalább vigaszt meríthettem gyerekeink, szerelmünk állandó bizonyítékának társaságából. Évek multával újraolvasva a Kongó messzi földjéről küldött leveleket, fel tudom mérni, milyen nagy önfeláldozást jelentett Che számára az a tény, hogy el kellett hagynia minket, milyen végtelen, határok nélküli odaadással vállalta a harcot egy igazságosabb, egyenlőségre épülő világ megteremtéséért. Első levelének stílusa és szavai sokkal jobban kifejezik ezt, mint ahogyan én el tudnám magyarázni:
   
    Egyetlenem a világon!
   
    (ezt a sort az öreg Hikmettől kölcsönzöm)
   
    Milyen csodát tettél az én szegény és öreg páncélzatommal, hogy már nem vonz a valódi ölelés, és hogy a te zugaidról álmodom, ahová engem elrejtettél, illatodról és suta, paraszti kedvességeidről?
    Ez itt egy másik Sierra Maestra, de az építés ízének öröme nélkül, még az az elégedettség sem lehet meg bennem, hogy a magaménak érezhetem.
    Minden lassú ritmusban zajlik, mintha a háború valami holnaputáni dolog volna. Félelmed, hogy megölnek, épp annyira alaptalan, mint féltékenykedésed.
    Munkám naponta számos francia nyelvórából áll, a szuahéli nyelv és a gyógykezelés tanulásából. Néhány nap múlva komoly munkába kezdek, sor kerül a kiképzésre. Minas del Fríóra emlékeztet, a háború idejéből, nem arra, ahol együtt jártunk.
    Adj egy gyöngéd csókot mindegyik gyereknek (Hilditának is).
    Fényképeztesd le magad velük együtt, és küldd el a fényképet. Ne túl nagyot, és egy másikat, még kisebbet. Tanulj franciául, ez fontosabb, mint az ápolónőség, és szeress engem.
    Egy hosszú csók, mint viszontlátáskor,
    Tatu
   
    Ezen az álnéven, ami szuahéliul hármat jelent, és amit mindvégig használt afrikai tartózkodása idején, tartottuk a kapcsolatot. […]
    A kongói harc, minden erőfeszítés ellenére véget ért, a történtekről Che l965. november 28-án írt leveléből szereztem tudomást, amikor már Tanzániában tartózkodott. Nemcsak az eseményekről számolt be, de lelkiállapotáról és jövendő terveiről is, és ismét világossá tette számomra, hogy új találkozásunk mennyire nehéz lesz. Azt hiszem, hogy csupán egy olyan elemző képességgel és szilárd meggyőződéssel rendelkező ember tudta így megvilágítani a közelgő eseményeket, amelyeket valósággal saját lénye részeinek tekintett, mint amilyen Che volt.
   
    Kedvesem!
   
    Utolértem előző levelemet. Minden a reményeket meghazudtoló módon történt.
    A végkifejletet majd Osmany elmeséli neked, seregemről, amelyre olyan büszke voltam, és amelyben annyira bíztam az első napokban, csak annyit mondhatok, hogy felhígult, jobban mondva megolvadt, mint a zsír a sütőben, és kiszökött a kezemből. Visszatértem, a vereség útján, egy árnyékhadsereggel. Minden véget ért, utam utolsó, meghatározó szakasza jön, most egy maroknyi kiválasztott kísér csak el, csillaggal  homlokukon (Martí csillagai, nem a parancsnokéi).
    Az elválás hosszúnak ígérkezik, abban reménykedtem, hogy viszontlátlak a hosszú háború folyamán, de nem így történt.
    Most rengeteg ellenséges föld lesz közöttünk, és a híradás is nehezebb lesz. Egyelőre nem láthatlak, mert el kell kerülni minden veszélyt, hogy rám bukkanjanak, a hegyen biztonságban érzem magam, fegyverrel a kézben, de az illegalitásban való mozgás nem az én elemem, szigorúan be kell tartanom az óvintézkedéseket.
    Most igen nehéz szakasz következik mindnyájunk számára, fel kell készülni elviselésére, remélem, képes leszel rá. Keresztedet forradalmi elszántsággal kell viselned. Ha célom közelébe érek, amint megtudják, mindent megtesznek majd, hogy az ügyet csírájában fojtsák el, ezért még szigorúbb óvintézkedéseket kell foganatosítani. Az elszigeteltség ellenére mindig megtalálom majd a módját, hogy néhány sort eljuttassak hozzád, de ha nem lehet, ne gondolj a legrosszabbra, akárhová vet a sors, ismét erős leszek, még ha kezdetben kevés eszköz áll is rendelkezésemre.
    Nehezemre esik írni, talán a technikai részletek említésre nem is méltóak, akár az elmúlt, visszatérni nem szándékozó élet emlékei. Mert tudnod kell, hogy egy kalandor és egy polgár keveréke vagyok, rettenetes vággyal a családi tűzhely iránt, de sóvárgással teli, hogy megvalósítsam, amit álmodtam.
    Amikor bürokrata barlangomban voltam, arról álmodtam, amibe most kezdek bele, és most, az út végén veled és a kérlelhetetlenül növekvő gyerekekkel álmodom. Milyen különös képet alkotnak majd rólam, és milyen nehéz lesz nekik, hogy egy napon apjukként szeressenek, és ne csak, mint tiszteletre méltó, távoli szörnyetegre gondoljanak rám, kötelességből.
    Amikor elmentem, hagytam nálad néhány könyvet és feljegyzést, őrizd meg őket. Annyira hozzászoktam az olvasáshoz és a tanuláshoz, mindkettő második természetemmé vált, még nagyobb ellentétben kalandorságommal.
    Mint máskor, most is írtam egy versikét, és eltéptem. Egyre jobb kritikus vagyok, és nem akarok olyan baleseteket elszenvedni, mint régebben.
    Most, hogy be vagyok zárva itt, és közelemben se ellenség, se látható veszély, heves vágy ébred bennem utánad, testi is, és nem mindig képes enyhíteni Karl Marx vagy Vlagyimir Iljics.
    Adj egy különleges csókot a születésnapos lánynak, nem küldök neki semmit, mert jobb teljesen láthatatlannak maradni. Láttalak az emelvényen, nagyon szép voltál, mint Santa Clara boldog napjaiban. Én is ilyesmire törekedtem, de most a jelentéktelen, Kopasz Sámson vagyok.
    Neveld a gyerekeket. Mindig a fiúk nyugtalanítanak elsősorban, kérd az öreget, hogy látogassa meg őket. Öleld meg nevemben a derék öregeket, akik ott vannak, és küldök egy ölelést neked, nem az utolsót, de olyan szeretettel és kétségbeeséssel, mintha az volna.
    Csókol
    Ramón
    […]
   
    Attól kezdve, hogy nyilvánosságra került a kongói csapatkivonás, Fidel beleegyezett, hogy találkozzam Chevel. Ismét közvetített közöttünk. Ezúttal reménykedtem, hogy nem kerül sor ugyanarra a visszautasításra, amire a bandungi egyezmény országaiban történt körutazás idején, amikor nem engedte, hogy csatlakozzam a delegációhoz.
    Most megengedi? A körülmények azt jelezték, hogy nem, de nagy örömömre tévedtem. Tanzániai utazásomhoz a jóváhagyást decemberben kaptam meg, végtelenül boldog voltam, életemben sosem vártam ennyire az év végét, mint akkor, a közelgő utazás miatt.
    Hamar eljött 1966 januárja. Nem gondoltam Che érveire, se munkájának meghatározó voltára, semmi se tartott vissza, és úgy látszott, ő sem tartja kockázatosnak találkozásunkat, habár én mindenképpen elmentem volna, nem számolva a következményekkel. Január 15-e táján, nem tudom jobban pontosítani, eljött az utazás napja. Prágában szálltam át, abban a lakásban aludtam, amelyet később Che és társai használtak végleges latin-amerikai útjukra készülődve. A következő prágai találkozó alkalmával is ebben a lakásban maradtunk.
    Az utat Juan Carretero (Ariel) társaságában tettem meg, aki az Amerikai Ügyosztályhoz tartozott, melyet a legendás harcos, Manuel Pi?eiro irányított, földrészünk forradalmi kapcsolatainak, összehangolásának egyik legfőbb oszlopa. Prágából Kairóba repültünk, és onnan Tanzániába.
    Ott várt Che, szinte ismeretlen személyként, megborotválkozva és a Kubában viselt egyenruha, a verde olivo nélkül. Nagyon idegesen érkeztem, tengernyi kétséggel, és titokzatosabban, mint a Kairóban hagyott szfinx. De ez a lelkiállapot azonnal eltűnt, amikor láttam, hogy ő az, és újra együtt vagyunk.
    Az útra kissé átalakítottak: fekete parókát viseltem és szemüveget, amit akkor még nem kellett használnom, idősebb személynek látszottam. Így találkoztunk: kívülről másfélék, de belül ugyanazok.
    Azt hiszem, régóta erről álmodtunk, teljesen magunk voltunk. Az önkéntes bezártság biztonsági okokból teljes mértékű volt, de ez minket nem érdekelt, sőt, inkább azt mondanám, hogy örültünk neki. A várost érkezésemkor és elutazásomkor láttam, szemem és fülem csak arra kellett, hogy őt magamba szívjam, maradéktalanul egymáséi lettünk, másra nem volt szükségünk.
    A kiválasztott hely nem volt túl kellemes, de szinte észre sem vettük, csak boldogságunk létezett: étkező szoba volt, társalgásra és tanulásra alkalmas helyiséggé alakítva, belső mosdóval és vécével. Che itt néhány fényképet készített, kitűnő kis gépével, néhányat ma is őrzök a megismételhetetlen napok emlékeként. Még azt is hozzátehetem, hogy néhány régi szokást is bevezettünk: reggeli után olvastam, Che irányított, mint mindig, ő pedig olvasott és írt. Francia órákat is akkor kezdett adni nekem. Még ezt is elérte!
    Ezekben a napokban magnóra mondott néhány mesét a gyerekeknek, hazaérve átadtam nekik, mint az apjuk által számukra őrzött legértékesebb kincseket. Írt egy levelet Fidelnek, és megkért, hogy adjam át neki. Emlékszem, Guatemala felszabadítási mozgalmáról szóló feljegyzések voltak
    Sok mindenről beszélgettünk, búcsúlevelének, amelyet Fidel felolvasott, a tartalmához fűzött észrevételeket, ez a levél nagyon fontos volt számára. Sosem fogom elfelejteni, mennyire egyértelműen fejtette ki meggyőződését, hogy bárhol harcoljon is Kongó után, harci kiáltása mindig a Kubai Forradalomé lesz: A végső győzelemig, Haza vagy Halál. […]
    Nehéz volt Chet felismerni az átalakítások után, ezekre a Prágából való elindulása előtt került sor, kubai tartózkodásának idejére, vastag szemüveg, válltömés, ettől testesebbnek és hajlottabbnak látszott, idősebb férfi benyomását keltette.
    Nem tudom, hogy érkezése napján hívott-e fel Celia Sánchez, hogy értem jön, és ha akarom, magammal vihetem Ernestót, legkisebb fiúnkat, akit Che alig ismert, hiszen egy hónappal Kongóba indulása előtt született.
    Összeszedtem a legszükségesebb dolgokat, míg Celiára vártam, az autót ő vezette. Ez volt első látogatásom a Pinar del Ríó-i San Andrés de Caiguanbóban, azon a különleges szépségű helyen,  Fidel választotta ki Che és az őt Bolíviába kísérő harcosok kicsiny csoportja számára a kiképzés helyszínéül.
    Másnap hazatértem, megígérve, hogy ahányszor csak a körülmények engedik, visszatérek; hosszabb távollétem szóbeszédre adhatott volna ürügyet, és el kellett kerülni mindent, ami a terv keresztülvitelét megakadályozhatta.
    Ezek az intézkedések nem bántottak, sőt, élveztem titkos jelenlétét. Számomra a legfontosabb az volt, hogy közel van, veszély nélkül, társak és barátok között, messze az ellenséges golyóktól vagy az árulástól, ami felszabadító vágyainak útjába állhat.
    Odautaztam, amikor csak tehettem, néha még hosszabb időre is, mert Che megengedte, hogy olykor részt vehessek a kiképzésben a többiekkel együtt. Hosszú utakat tettünk meg tűző napsütésben, ők hátizsákkal és fegyverrel, én szabadon, mint a szél, követve Che lépteit, mint a régi időkben. […]
    A felkészülés a végéhez közeledett, és ezúttal kevésbé éreztem bénultnak magamat az útrakelés miatt, talán mert lehetőségem volt, hogy az előkészületek némelyikében részt vehessek, talán mert bíztam a nem túl távoli viszontlátásban, hosszú harcra számítottam, de nem több, mint öt éves távollétre. Pontos határidőket sohasem ismertem, de határozottan hittem, hogy ez idő elteltével ismét vele lehetek. Így gondoltam akkor, amikor eljött az indulás pillanata.
    Az idők során mindig félni kezdtem október havától, mert ez a hónap a kubaiak számára, és az én számomra még inkább, nem jelzett jó eseményeket, szavakkal kifejezni ezt szinte lehetetlen feladat. 1966. október végén kellett Chenek elindulnia, már minden készen volt.
    Még egyszer vágyaimra hallgattam, és arra kértem, hasonlóképpen, mint Kongóba indulásakor, maradjon legalább még egy évet, beindítva néhány feladatot, amivel előzőleg megbízták. Semmi se tudta visszatartani, bizonyos volt abban, hogy a Kubai Forradalom oszlopai szilárdak, megalapozottak. Jelenlétére nincs elengedhetetlenül szükség, miközben Latin-Amerikában sok a tennivaló, és ő minden erejét arra akarja fordítani, hogy a rosszat, ami századokon át uralkodott, felszámolja
    Néhány nappal, már az öreg Ramónná alakítva, átköltöztették egy havannai biztonsági házba, ott akarta látni a gyerekeket. Ezt a találkozót így kellett megszervezni, mert tartott attól, hátha a nagyobbak felismerik, elmondják valakinek, az pedig súlyos problémákat okozhatott volna.
    Amikor a gyerekek megérkeztek, uruguayiként, apjuk jó barátjaként mutattam be, aki meg akarja ismerni őket. Természetesen nem gondolták, hogy ez a hatvan évesnek látszó ember az ő apjuk.
    Che számára éppúgy, mint számomra nagyon nehéz pillanat volt, az ő számára rendkívül fájdalmas, ennyire közel lenni hozzájuk, és nem mondhatni meg nekik, ki ő, nem foglalkozni velük úgy, ahogyan szeretett volna, egyike lehetett a legnehezebb próbatételeknek, amelyeket át kellett élnie.
    A gyerekeknek szórakoztató nap volt, lelkesen játszottak, megmutattak mindent, ami csak eszükbe jutott, kedvére akartak tenni apjuk barátjának, hadd lássa, mi mindent tudnak, még zongorán is játszottak, jobban mondva klimpíroztak.
    Aleidita egy nekiszabadult futás közben megütötte a fejét, és Che látta el. Olyan gyöngéden tette ezt, hogy a kislány hamarosan odajött hozzám, hogy eláruljon egy titkot, amit Che is meghallott: „Mama, ez az ember szerelmes belém.” Egy szót se szóltunk, csak arcunk lett sápadt az érzelmi megpróbáltatás terhétől.
    Ebből a házból ment a repülőtérre, előbb Európába indult, majd onnan folytatta útját végső céljához. Elindulása előtt verset írt hozzám, azt mesélték, hogy egy fehér kendőre akarta írni, de a kendőt nem találta meg. A fontos az, hogy ezúttal nem tépte szét, végül befejezte, amit annyiszor ígért nekem. Fölösleges is mondani, hogy kincsként őrzöm, a legértékesebbként, amit nekem hagyott. Utolsó részét idézem:
   
    Isten veled, egyetlenem,
    ne remegj a farkasok éhe előtt,
    se a távollét sztyeppés hidegében;
    szívem mellett viszlek,
    együtt megyünk, amíg az út semmivé lesz…
   
    Véget ért egy szakasz, és másik kezdődik? Várni kellett. Hosszan sírtam, mielőtt hazamentem volna. Emlékszem, hogy rendbe szedtem Rolando (Eliseo Reyes) néhány ruháját, kiszedtem belőlük a cégjelzést, hogy ki ne derüljön kubai eredetük. Bármilyen ürügy jó volt, hogy feszültségemet enyhítsem. Aztán el kellett indulnom, folytatni az életet, míg valamilyen üzenetet nem kapok. […]
    Ismét október, és ezúttal váratlanul. Magától Fideltől tudtam meg, amikor meggyőződött, hogy a hír igaz, értem küldött. Történeti-társadalmi kutatómunkán voltam, történelem szakos hallgatóként, Escambray hegyeiben.
    Celia jött Santa Clarába, a repülőtérről értem küldött, és egyenest Havannába repültünk. Ott Fidel várt, a lakásába vitt, egy hétig ott maradtam. Utána máshová költöztem, átmenetileg, a gyerekekkel, Fidel ott is szinte minden nap meglátogatott minket.
    Sose fogom elfelejteni, mekkora gyöngédséggel törődött velünk, mert Fidel azokban a napokban nem sajnált semmi időt, hogy velünk legyen, hogy a terhet elviselhetőbbé tegye. Mindig emlékezni fogok figyelmességére, gyöngédségére, hiszen tudom, hogy őt is mélyen megsebezte a gyógyíthatatlan veszteség, Che fizikai eltűnése. […]
    Az ünnepélyes megemlékezésre október 18-án került sor a Forradalom Terén, Fidel volt az egyetlen szónok. Kért, hogy vegyek részt, de megmondtam neki, hogy nincs erőm olyan visszafogottan viselkedni, ahogyan ilyen nagyszabású megemlékezésen illik, és inkább otthon maradok, televízión nézem, gyerekeimtől körülvéve, bár még a nagyobbak se voltak képesek a történteket igazán megérteni.
    A megemlékezés egész népünket megrázta. Sose láttam egyszerű asszonyokat és férfiakat arcukon akkora fájdalommal, miközben néma csöndben vonultak a Térre, hogy a megérdemelt tisztelettel adózzanak a legendás gerillának, és a testvérnek, akit mindig közülük valónak éreztek. […]
    1997. június 28-ának hűvös reggelén megtalálták Valle Grandéban a sírt, hét elesett harcos, köztük Che, maradványaival. Ha halálának híre megrendítette a világot, a sír megtalálása, amely majdnem harminc éven keresztül – csupán négy hónap hiányzott hozzá – őrizte a maradványokat, ismét világméretekben figyelmeztetett élete példájára, egy olyan pillanatban, amikor a világ legvégzetesebb próbáinak egyikét: a szocializmus eltűnését és az egyoldalú neoliberális politika hegemóniájának meghirdetését élte át. Mintha Che azért jelent volna meg, hogy új ütközetbe hívjon minket.
    Az azonosítás fáradságos munkája után a maradványok július 12-én érkeztek Kubába, ahol azokat a családtagok és harcostársak fogadták. A nagy lelki megrázkódtatás ellenére gyerekeim jelenléte elegendő erőt adott nekem, hogy ott álljak a kicsiny csontház előtt, ahová maradványai a messzi Bolíviából érkeztek, végleges pihenésre a magáénak választott hazában. Vagy ezt a pillanatot nem akartam átélni? Kétségkívül volt erőm és elegendő önfegyelmem mindvégig.
    Mi több, a végtelen fájdalom mellett a büszkeség érzete is eltöltött lányomat, Aliuchát hallgatva, aki az elesettek családtagjai nevében mindannyiunk érzéseit szólaltatta meg:
   
    Szeretett Főparancsnok!
   
    Több mint harminc évvel ezelőtt apáink elbúcsúztak tőlünk, hogy kövessék Bolívar, Martí eszméit, egyesült és független földrészt teremtsenek, de a győzelmet ők sem láthatták meg
    Tudták, hogy nagy álmokat csak végtelen önfeláldozásokkal lehet megvalósítani. Nem láttuk őket többé.
    Akkoriban többségünk még nagyon kicsi volt, most felnőtt férfiak és nők vagyunk, és együtt éljük át, talán először, a végtelen bánat és a nagy fájdalom perceit.
    Tudjuk, hogyan történtek az események, és szenvedtünk miattuk.
    Ma maradványaik érkeznek hozzánk, de nem legyőzöttként érkeznek, hősökként jönnek, örökké fiatalok, bátrak, erősek, merészek ők.
    Senki sem veheti el ezt tőlünk, fiaik mellett élnek ezentúl mindig, népükben élnek.
    Tudták ők, amikor útjukra elszánták magukat, hogy visszatérhetnek a hazába, és népünk szeretettel fogadja őket, meggyógyítja sebeiket, és tudták, hogy Ön barátjuk, vezetőjük marad.
    Ezért kérjük, Főparancsnok, tiszteljen meg minket azzal, hogy maradványaikat fogadja, hiszen apáink ennek a népnek a fiai, és ezt a népet hitelesen Ön képviseli. Fogadja katonáit, elvtársait, akik a Hazába visszatértek.
    Mi is neki ajánljuk életünket.
   
    A végső győzelemig
    Haza vagy Halál
   
    Legidősebb gyermekem szavai a tisztelet és csodálat jeleit előlegezték meg, melyekkel csakis egy olyan nép, mint a kubai tudott adózni Chenek a megemlékezés napjaiban. Havanna városából, a Forradalom Terén, a José Martí téren, tengernyi nép végtelen sorban, néma csöndben, mint három évtizeddel azelőtt az ünnepélyes megemlékezésen, ezúttal inkább fogadta, mint búcsúztatta legendás hősét.
    Ugyanez történt mindegyik tartományban, ahol áthaladt a karaván egészen Santa Claráig, ahol leghíresebb csatáját vívta, és ahol emlékét egy gyönyörű tér őrzi.
    Ezúttal szülővárosomba nem azért érkeztem, hogy közös életünk történetére emlékezzem, másféle búcsúzás szándéka hozott ide, egyfajta nosztalgikus rítus, amellyel, úgy éreztem, tartozom neki. Tudtam, hogy sokakat meglep majd elhatározásom, legelőször gyerekeim lepődtek meg rajta, akik mindaddig semmit sem tudtak arról, amit tenni szándékoztam, és kételkedtek abban, hogy véghez fogom vinni.
    Elhatározásomra a selyemsál ihletett, amelyet Chenek adtam, és amit egészen tanzániai találkozásunkig megőrzött, ott adta vissza nekem. Az ihletett, amit A kő című elbeszélésében írt, a Chet jellemző iróniával, amikor hitet tett arról, mit jelent neki ez a sál: „A selyemsál. Ez másféle: ő adta nekem, mert megsebeztek a karomon, szerelmes kendő ez. Csak azt nem tudom, hogyan használjam, ha összetörik a páncélzatomat. Van egy egyszerű megoldás: fejemre kell kötni, hogy tartsa az állkapcsomat, és vele menni a sírba. Halálig hűségesen.”
    Úgy éreztem, adósa vagyok, és Aliucha lányomat arra kértem, késő éjjel – amikor a nép már visszavonult –, kérjen engedélyt a csontház megnyitására. Fölösleges mondani, hogy nekem nem volt bátorságom odatenni azt, Celia lányom helyezte el maradványai mellé, hogy a harcos selyemkendőjével pihenjen: „Halálig hűségesen”.
   
    SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA
   
 

MÚLTUNK





JÓZSEF ATTILA

Tömeg

Munkát! kenyeret!
Munkát! kenyeret!
Jön a tömeg, a tömeg!
Mint a megriadt legyek
röpülnek róla a kövek.
Szálló szikla apró szikra,
mint ki a szemét kinyitja,
ha vasdorong ütötte meg.
A tömeg
járó erdő rengeteg,
ha megáll, vér a gyökere.
Termőföld talpa, tenyere.
Százezer hegy a kenyere,
itala nem férne ködnek
s a ködök bár hegyet födnek,
a tömegnek nincs kenyere.

Kenyértésztaként dobódik,
hánykolódik dagasztódik
a tömeg.
Tömény őssejt, püffeteg
tapogatóit kibontja,
nyúlik, válik amőbaként,
más dudorait bevonja.

Világ, bekap a tömeg!
Felleget fú orralika,
odvas foga
bérkaszárnyák görbe sora.
Kapkod, nyúl, ahová ér,
csűrért, gyárért, boglyáért,
hétórai munkáért,
a Göncölért, Fiastyúkért,
bővizű alföldi kútért –

Nyirkos, görbedő atyáim,
édes, sovány leánykáim
a tömeg.
Körötte füstölgő csövek.
Folyót piszkál a szalmaszál, –
ni, kapja, viszi már az ár!
és sodorja a padokat,
a kiszniket, a kocsikat,
a csákókat, a lovakat,
a fölmutatott kardokat –

Óh!
Minden más hiábavaló,
az alku, az átok, a csönd, a szó!
Ő
az épület s az építő,
lenn alapkő és fönn tető,
a dolgozó, a tervező –
Éljen a munkásság, parasztság,
nem fogja polgári ravaszság,
fölrúgja milliónyi láb, –
hú! tömegek, tovább, tovább!


Nyolcvan éve, 1930. szeptember 1-jén százezres munkástüntetés színhelye volt Budapest. Ez volt a két világháború közötti legnagyobb tömegdemonstráció Magyarországon, amely túlmutatva eredeti célján (Munkát! Kenyeret!) csakhamar olyan erőteljes forradalmi megmozdulássá változott, hogy sem a rendőri kardlapozás, sem a meg-megújuló lovasattak, sem a halálos áldozattal járó sortűz nem tudott elbánni vele, s végül a pestvidéki csendőri erőket és a 2. honvéd gyalogezredet kellett bevetni leverésére. A nagyszabású munkásmegmozdulásnak irodalmi és művészeti lenyomata is maradt, többek között, József Attila versében (Tömeg), Déry Tibor regényében (Felelet), Sándor Kálmán elbeszélésében (1930. szeptember 1.) és Derkovits Gyula néhány grafikájában – ők mindannyian résztvevői voltak a tüntetésnek. József Attila versével és Derkovits Gyula Tüntetés II. című rajzával adózunk az egykori demonstrációnak és egyben a gyilkos rendőrsortűz áldozatának, Darnyik János galgahévízi építőmunkásnak.

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Mariah Carry terhes férjétől, Nicktől
  
 Tallózok az interneten a mai reggel legaktuálisabbként közölt hírei között. A legelső, „Államcsőd fenyegeti Magyarországot?” címmel arról értesít, hogy Kenneth Rogoff, a „neves közgazdász professzor” azt nyilatkozta az osztrák Profit magazinnak, hogy mivel nálunk a „takarékossági reformok nem voltak kielégítőek”, valószínű, hogy hazánk nem fogja „túlélni a költségvetési konszolidáció időszakát”. Amit nem jelez a tudósítás – pedig alig hihető, hogy a magyar nép tudná, kicsoda ez a professzor – az, hogy Rogoff a mai világgazdasági válságért felelős neoliberális pénztőke bértollnokaként szerzett világhírnevet. Ő volt ugyanis, aki a Nobel-díjas Joseph Stiglitzre nyílt levéllel rátámadt, amikor az bírálni merte a Nemzetközi Valutaalap gazdaságpolitikáját.
    Egy másik hír azt közli, hogy „a Gyermekétkeztetési Alapítvány számításai szerint 120 ezer magyar gyermek alultáplált. 20 ezer csak az iskolában, óvodában jut ennivalóhoz ingyen, hétvégén szinte egyáltalán nem. Közben egyre kevesebb az adomány, amelyből segíteni tudnak nekik.” Képzeljük csak el, mi lenne akkor, ha azok a „takarékossági reformok” Rogoff ízlésének megfelelő mértékűek lettek volna. S hogy ne kelljen nagyon megerőltetnünk a fantáziánkat, vegyük észbe, hogy az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO szerint a világ nálunk kielégítőbben takarékoskodó tájain napi 96 ezer gyerek pusztul éhen vagy éhezésre visszavezethető okok miatt.
    Egy harmadik, a fentiekkel egyenrangúan közrebocsátott információ arról szól, hogy „örömhírt osztott meg a rajongóival az énekesnő. Mariah Carry bejelentette, hogy 4 hónapos terhes. Az énekesnő most már a nyilvánosságnak is feltárta a titkot, amit eddig mindenki találgatott, hogy terhes férjétől, Nicktől. Mariah alakján még nem nagyon látszik, hogy babát hord a szíve alatt, ám ő mégis a fekete ruhadarabokat részesíti előnyben”. Itt bizony én vagyok az, aki tudatlanabb „mindenkinél”, mert sejtelmem sincs, kicsoda Mariah Carry, de őszintén szólva nem is érzek túl nagy ösztönzést arra, hogy e műveltségbeli hiányomat kiküszöböljem.
    Az jár ugyanis a fejemben, hogy a tudomány világában már jó ideje túlléptek a mikrotechnika fejlődési fokán, és elérték a nanotechnika szintjét. Ez azt jelenti, hogy az egyes atomok pontos elhelyezésével már ma képesek vagyunk „nanoanyagokat” előállítani, sőt ezek egy részét a kereskedelemben forgalmazott termékekben is rég hasznosítják. Karnyújtásnyira vagyunk attól, hogy átlépjünk abba a világba, ahol – fillérekért előállítható tömegcikkekként – másodpercenként milliárd műveletet végrehajtó számítógépeink és sejtjavító gépeink lesznek, az otthonunkban használt gyártó és újrahasznosító berendezéseink, tárgyainkat pedig a „lótuszeffektusra” képes (önmaguktól megtisztuló) bevonatok fedik – azaz megvalósuljanak olyan elképzelések, amelyekkel eddig csak a tudományos-fantasztikus regényekben találkozhattunk.
    S ha ilyesmik belátható időn belül megvalósulhatnak, akkor az sem kizárt, hogy az ember képes lesz létrehozni – I. J. Good szavaival – egy „ultraintelligens gépet […] amelynek intellektuális tevékenysége felülmúlja a legintelligensebb emberekét is. Minthogy e gép intellektuális tevékenységéhez hozzá tartoznék más gépek tervezése, az ultraintelligens gép önmagánál is jobb gépek tervezésére lenne képes, s így olyan »intelligencia-robbanást« okozna, amely gyorsan maga mögött hagyná az emberi intelligenciát. Az ultraintelligens gép lenne tehát az utolsó olyan találmány, amelyet ember hozna létre.” Ezt az intelligencia-robbanást nevezik Vernor Vinge műszavával a „technológiai szingularitás” állapotának, amikor is a fejlődés görbéje a függőlegeshez közelítve ma elképzelhetetlen sebességűvé válik. A jövőkutatók többsége már évtizedekkel ezelőtt úgy vélte, hogy ez a mi évszázadunk 30-as éveiben bekövetkezik.
    A kérdés tehát csak az, mi lesz addig az éhező magyar gyerekekkel.




Fegyvergyáros, Halottak Napján

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Számvetés húsz év után

Tabák András: Telemre készülődöm

    Tabák Andrást az 1960-as évek elejétől a rendszerváltásig elsősorban prózaíróként ismerték az olvasók. Több maradandó értékű regénye és elbeszéléskötete jelentős kritikai és közönségsikert aratott. Elég példaként korai regényére, a Sargasso tengerre, a Kakas Aszklépiosznak című novelláskötetére utalni, de később is több kitűnő prózai kötetet publikált, mint például a Karácsonyi éneket, A sötét ablakot vagy A verőembert.
    A rendszerváltás körüli években kezdett verseket írni, noha a prózaírással sem hagyott föl. Következetesen épített életművében a próza és a vers azóta egyenlő súllyal van jelen. Hetedik verseskötete, a Telemre készülődöm válogatott verseket tartalmaz az 1989 és 2010 közötti évekből.
    Vajon miért kezd egy prózaíró harminc év után verseket írni? Ennek oka lehet például a személyiség változása, a gondolati ábrázolás helyett az érzelmi ábrázolás igénye, de fölmerül az újabb kérdés, hogy mi okozhat az író személyiségében ilyen változást. Nos, okozhatja valamiféle alkotói válság, kiürülés, de a próza által nyújtott ábrázolási lehetőségekkel szembeni elégedetlenség is. Okozhatja a külvilág változása, ha olyan jelenségek mutatkoznak, amelyek alapvetően megváltoztathatják az író viszonyát a világgal, amelyben él, amelyből művészete táplálkozik.
    Tabák esetében ez utóbbiról van szó, ezt a költőtárs és barát Györe Imre fogalmazta meg a legfrappánsabban egy versében, amelynek e szempontból leglényegesebb sorait Simor András idézi a kötet fülszövegében: „… verset ír ma / mert hallgatni / úgyse bírna, / látva, mi hull / földbe, sírba…”
    A rendszerváltásnak nevezett kataklizma segített előhívni a Tabák Andrásban mindig is benne rejlő költőt, akinek meglétét korábban csak lírai hangulatú elbeszélései olvasásakor sejthettük. Ám ekkor az érzelmek már nem maradhattak meg a hagyományos próza szikárabb, az érzelmeknek szükségszerűen kevesebb teret adó keretei között, a maguk közvetlenségében, versben kellett kiáradniuk. Természetesen mindez korántsem jelenti azt, hogy Tabák András kizárólag közéleti költővé vált volna, de azt igen, hogy ez a közéletiség vált költészetének egyik erős, ha nem a legerősebb vonulatává. Szerelmes versek, a hétköznapi élet eseményeit költészetté nemesítő költemények, irónia, szatíra egyaránt megjelent költészetének palettáján, mindez nagy nyelvi, formai változatosságban.
    A kötetet alkotó öt ciklus valójában nem tekinthető hagyományos ciklusnak. Nem tematikusan vagy valamilyen egyéb rendező elv szerint kerültek bele a versek. Közülük négynek a címe egy-egy korábbi kötetét idézi, csupán az ötödik (A kérdések dicsérete) kapott önálló címet. Ez a legutóbb, 1997 és 2010 között írott versek javát gyűjti egybe. Ilyen módon nem csupán Tabák András költészetének legjavát ismerheti meg az olvasó a kötetből, de történeti áttekintést is kap, az egymást követő könyvekből választott versek megrajzolják a költői pálya ívét is.
    A kötet első verse a Fekete betűs ünnepen egy „ünneptelenített” forradalom évfordulójának magányos megünnepléséről szól, s a költő tudatja a vers keletkezésének dátumát is: 1989. XI. 7. Ez a költemény Tabák költészetének egyik erős vonulatát, a közéleti-politikai versekét képviseli. Ebbe a körbe tartozik A barátságos jó öregúr, amely a sunyi, óvatos rasszizmust mutatja be, a Gründolás a Zöld Hordóban „hőse” az öntudatosan bunkó első generációs kapitalista. Az 1793 című rövid vers az ellenforradalom-népfelkelés-forradalom kérdésében tökéletes tisztánlátással ragadja meg a lényeget:
   
    Hogy népfelkelés volt-e
    vagy sem?
    Mellékes dolog.
    Vendée-ban a nép kelt fel –
    a Bourbonokért.
   
    Több ilyen, epigrammaszerűen tömör, rövid költemény is szól közéleti-politikai kérdésekről (Megtörhető már nem leszek, Egy vallomásra, Az égett homlokúnak, Történelem, Vigasz, Egy interjúra, 1871).
    Ide sorolható például az 1848 című költemény is, amely Petőfi közismert választási kudarcát idézi. Ez a vers akár az 1793 párja is lehetne, hiszen lényegében ugyanarról szól: a becsapott, megtévesztett nép saját elnyomói védelmében azokra támad, akik a fölszabadításáért küzdenek.
    Ugyanez más megfogalmazásban többször is felbukkan Tabák verseiben. A kapitalizmus meghaladhatatlanságáról és a történelem ilyen értelemben bekövetkezett végéről szóló elméletek késztették az alábbi sorok megírására:
   
    Ez volna tehát a történelem vége
    Vagy ha az nem is – a meghaladhatatlan
    […]
    El kell fogadnunk mint természeti törvényt
    Vagy mint a természet akármely csapását
    Aszályt, jégverést, tűzvészt, földrengést, orkánt
    […]
    És elhisszük, hogy tehetetlenek vagyunk
    Mégha százszor bőrünkre megy is a dolog
    Lett volna más utunk, de ezt választottuk
    A tejszínhabbal leöntött trágyadombot
   
    Mikor Marx egyszer keserűn a tömegek
    Átkozott igénytelenségéről beszélt
    Tragikus megvesztegethetőségükről
    Alighanem ilyesmire gondolhatott
                                              (Kapitalizmus)




Arkhimédész halála

   
    A kötetben olvasható versek másik fontos vonulatát a magánélet eseményei ihlették. Tabák András, noha nem igazán kitárulkozó alkat, élettörténetét nem lehetne a versei alapján rekonstruálni, gyakran első személyben is megszólal, egy-egy nevezetes alkalom személyességre készteti, még ha ezek az alkalmak nem is az élet hagyományosan fontos eseményeihez kötődnek. Számvetést készít az életéről, de olykor csak hangulatok, egy rá mély benyomást tevő táj képe, egy emlék felbukkanása ihleti versírásra.
    Számvetés a Végül is lettem, aki lettem című vers, amelyben belehelyezi magát az ősök sorába, s velük szemben és velük együtt szemléli önmagát. Ez a történelmi látásmód jellemzi egyébként Tabák sok más költeményét is. Önmagát nem elszigetelt egyesként, hanem egy hosszú folyamat részeként határozza meg. Egy futó pillanatot merevít ki, s tesz újra átélhetővé az Alkonyi órán, amely szerelmes vers is, a szerelem egy különös utazás hangulatában tudatosul.
    A kötetben több vers is a telet idézi, valóságosan is, mint az Alkonyi órán, máskor szimbolikusan, mint az emberi élet negyedik „évszakát”, vagy egy kegyetlen, rideg és nehezen átvészelhető időszakot. Ez utóbbiak közé sorolható a Télidő, amelyben a tél ridegségét a társak hiánya is növeli. Ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg kétsoros epigrammájában:
   
    Ifjan magányos farkas akartam lenni
    S most öregedve üvöltök társak után.
                                      (Toportyán)
   
    Az epigramma egyébként Tabák kedvelt versformája, a példákat szinte vég nélkül lehetne idézni, legyen bár szó szerelemről, politikáról vagy bármi másról. Verseinek többsége szabad vers, ám van egy kedvenc versmértéke, a négy, öt vagy hat szótagos hangsúlyos sorokból álló költemény, amely a népi mondókákkal, ráolvasásokkal rokon, s bizonyos archaikus hangulatot ad a versnek. Ilyen például az Alleluja, az Egy Duna menti kertben, a Farsangi éj és az Etédi alkony, amely a népballadák hangját is felidézi az olvasóban.
    Több hosszabb versében is él azzal a régi, de mindig újszerűen alkalmazható költői módszerrel, amely a tárgyak leírásával teremti meg az otthonosság, a valahol otthon levés érzését. Általában szerelmes versek bevezetője ez a leírás, mint A pincetorokból című költeményben.
   
    […]
    mintha akár először látnám,
    egy fát, egy bokrot, a fenyőről
    a párkányomra hullt csereklyét,
    a csuklós autóbuszt, amint a
    kastély szegletén elfordul, egy
    biciklin karikázó kislányt,
    a földekre pöfögő traktort,
    a kerékvetőnél vizelő
    vizslát és a Nap szűrt sugarát
    […]
    kis csoda mind-mind, csak mint
    meglátom magamat megint majd
    egy aranyló szempár tükrében.
   
    Tabák versei példát adnak arra, hogy minden ellentétes vélemény ellenére hogyan lehet társadalmilag elkötelezett, színvonalas költészetet teremteni, hogy vissza lehet találni a magyar költészet progresszív hagyományaihoz, elsősorban a közéletiséghez. Az elme kontrollja nélküli „automatikus írás”, a másnak semmit sem mondó, mert az olvasót a versből kizáró személyesség, az öncélú esztétikum hajszolása miatt a magyar költészet ma néhány száz költő magánügye lett.
    A hangzavarban ma még csak halkan szól azoknak a hangja, akik a verssel mondani akarnak valamit, sőt azt sem tartják ördögtől valónak, ha valamiért vagy valami ellen szólalnak meg. Tabák András, a Telemre készülődöm kötet versei és más írásai alapján ezek közé tartozik, akik a Ladányi és Györe által járt úton haladnak. Az ő hangjuk, nem függetlenül viszonyaink alakulásától, várhatóan erősödni fog, éppen verseik társadalomkritikai mondanivalója miatt. (Magánkiadás)

VÉGHELYI BALÁZS
   
„Nem nehezülni, de légiesedni”
   
Bozók Ferenc: Azúrtemető
   
„Mi gondom! – áll az én hazám már, / védőbben minden magasságnál. / Csak nézelődöm, járok, élek, / fegyvert szereztem, bűv-igéket.” Illyés Gyula írta e sorokat 1938-ban, a világot lángba és szégyenbe borító háború előestéjén. A Haza, a magasban című költemény egy minden magyar értéket: történelmünk emlékezetét, nyelvünk titkait és kultúránk kincseit befogadó szellemi hazát vizionál. Aki magáénak érzi ezeket az értékeket, az – függetlenül származásától, politikai vagy vallási hovatartozásától – a kincsek birtokosává, s ezzel a magasbeli haza teljes jogú polgárává válik. Efölött nincs hatalma sem önjelölt vezéreknek, sem a fegyvereknek: „Homlokon lőhetnek, ha tetszik, / mi ott fészkel, égbe menekszik.”
    Bozók Ferenc Azúrtemető című kötetének címadó verse felidézheti bennünk az illyési gondolatot, de mind formájában, mind tartalmában különbözik is tőle. „Mért lefelé temetődnek a holtak?” – kérdi a költő. A kérdésre nem keres választ, hanem rögtön alternatívát nyújt: „Felfele kéne ásni, kaparni, / könnyed azúrba temetni magunkat. / Nem nehezülni, de légiesedni. / Kékes azúrtemetőbe nyugodni.” Fel, fel az ég felé, ahol hite szerint Isten és az örök igazság lakozik. A különbség jól látható: míg Illyés Gyula a szellem égbemenekítéséről ír, addig Bozók Ferenc a lélek fölemelkedéséről. De rögtön feltehetjük a kérdést: mit ér a szellem lélek nélkül és fordítva?
    Ezt a verset egy katolikus szerzetes írta. Ez az életrajzi tény nem lepi meg a vers olvasóját, viszont több olyan költeményt találhatunk a kötetben, amelyek nagyon is világi hangon szólnak hozzánk. „Bozók Ferenc nem úgy szerzetesi költő, hogy az egyszerűbb utat választván, a katolikus költészet nagy hagyományú műfajait (pl. zsoltárokat, himnuszokat, verses imákat) értelmezi át: a hétköznapi élet apró elemeiből kiindulva, a következetesen használt motívumrendszer révén kívánja megragadni az emberi életbe beleszövődött isteni rend elemeit” – írja előszavában Szilágyi Márton irodalomtörténész. Tegyük még hozzá: a dogmatikus megközelítésnek, a vallási alapú ítélkezésnek sem leljük nyomát műveiben. Nyitott szemmel, a megismerés és megértés szándékával tekint a természet és az emberek színes világára.
    Témái szerteágazóak, tollát a derű, a fájdalom és az irónia tintájában egyaránt megforgatja. A kulturális örökség, az irodalomtörténet nagy alakjait is gyakran hívja vendégségbe: Egy Áprily-dallamra; Lord Byron imája; Rimbaud levele Mallarméhoz… A tematikai sokszínűség mellett formailag teljesen egységes versgyűjteményt kapunk: időmértékes sorok szüntelen hullámzását.
    A szerzőnek ez a második kötete, amely a Z-füzetek sorozatában jelenik meg. A 2007-es Szélkutyához hasonlóan az Azúrtemető is vegyes műfajú kiadvány. A verseiből merített bővebb válogatás mellett egy csokornyi esszét is átnyújt olvasóinak. A Bozók-esszék fő témája a művészet és a hit összefüggése. Az összefüggést legszívesebben olyan alkotók műveiben keresi, akik nem tartoznak az egyház elfogadott szerzői közé. Ezért fordult korábban az istenkereső szocialista Kassák Lajos felé, és ezért teszi föl a kérdést jelen kötete egyik címében: Sátános költő volt Baudelaire? A válasz felől nem lehet kétségünk: „Baudelaire verseiben a bűn és gonoszság sohasem kedves, inkább a gyötrődés, csömör és önvád hangján ír a kísértésekről és a kísértőkről.” Idézetekkel, korabeli vallomásokkal, irodalmi párhuzamokkal bizonyítja állítását, hozzátéve: „Ebből nem azt a hamis következtetést kívánom levonni, hogy ezek szerint Baudelaire verseit akár épületes, kegyességi irodalomként ajánlanám jámbor hívők számára… Ez nem lenne méltó Baudelaire zsenijéhez, hisz moralizáló költészetből ritkán születnek eredeti és izgalmas művek.” A hitbéli nyitottság jegyében kutatja a népi vallásosság nyomait Váci Mihály lírájában és a paroszláv egyházi szertartások megjelenését Dosztojevszkij regényeiben. De Robert Burns italos versei is írásra sarkallják.
    Esszéinek jellemző sajátossága a személyesség. Akármi is legyen a tárgya, úgy érezzük: az író erős kötelékkel kapcsolódik hozzá. Az írói szenvtelenség, a beavatatlanokat kirekesztő tudományos nagyképűség korában ez nagy érték. Írásai mindenki számára érthető nyelven, logikus érveléssel és szemléletes példákkal tárják elénk egy szerzővel vagy egy művel kapcsolatos meglátásait.
    Bozók Ferencnek jó érzéke van a címadáshoz. Kötetcímei: Szélkutya; Tükörkrisztus; Azúrtemető – figyelemfelkeltő, egyúttal mély értelmű, sugallatos szóösszetételek. Kötetein belül is számos példát találhatunk erre a címadási módra. Szilágyi Márton értelmezésében az „azúrtemető” szókép magába sűríti ég és föld egységét. Nekem még egy anagramma is összeállt belőle: Ő temet: az Úr. Nem tudom, gondolt-e erre, abban viszont biztos vagyok, hogy Bozók Ferenc fő irodalmi célja az égi és földi szférák egységének, vagy modernebb kifejezéssel: kommunikációjának erősítése.
    Jó szívvel ajánlom ezt az azúrkék színű könyvet minden szellemi és lelki magasságra vágyó olvasónak. (Z-füzetek)

JÁSZBERÉNYI JÓZSEF
   
Rendhagyó útinapló
  
Méder Áron: Békét és szelet! (Három év alatt a Föld körül)
   
2006 szeptemberétől 2009 szeptemberéig tartott az a földkörüli vitorlás hajóút, amelyről Méder Áron könyve szól. Kalandos utazásokat megörökíteni igyekvő könyveket magyarul tucatszám, idegen nyelveken – minden túlzás nélkül állíthatóan – kilószámra szerezhetünk be. Ezek a könyvek persze többnyire nem is az útról (ezért írtam a megörökíteni igyekvő kifejezést) beszélnek, hanem az utazóról, az ő lelkét és gondolatait ismerhetjük meg inkább, mint azt, amit látott.
    Méder Áron könyve azonban különleges, „kilóg a sorból”. Elsősorban azért, mert Méder nem ideologikus utazó. Nem akarja az emberi faj vagy saját maga nagyságát megmutatni azzal, hogy hat méter hosszú (!) hajóján minden óceánt érint.
    Nem akarja sem a kereszténységet sem más világvallást propagálni, és nem nemzete jóhírét kívánja szerte vinni a világban (ettől függetlenül tisztességes és kritikus nemzeti öntudattal rendelkezik).
    Ő azért hajózik, mert szeret hajózni. Imád a tengeren lenni, szeret bíbelődni a vitorlákkal, a motorokkal, élvezi a halászat és vadászat örömeit, és azt, hogy a kikötőkben új és új kalandok várják.
    Ez a modern Odüsszeusz tehát nem akar hazajutni, sem a szó fizikai, sem a lelki értelmében. Sőt, tudja, hogy nincs célba érés, csak örökös úton levés, és néhány boldog pillanat.
    A könyv azért is érdekes, mert nem jól megírt, céhes munka, Méder kifejezetten küzd a szavakkal. Nyilvánvaló, hogy kemény szerkesztői munka kellett a könyvhöz; ha valaki elolvassa a szerző honlapját, még világosabban láthatja ezt. Méder nem a szavak embere, és a médiából ránk ömlő sok „okos”, kicsiszolt könyv, cikk és szónoklat között ez teszi talán leginkább hitelessé.
    Ő ugyanis (szemben például a politikusokkal) nem beszél, hanem tapasztal és cselekszik.
    Könyvének túlnyomó része például a hajó szereléséről szól, azért, mert őt leginkább ez érdekli, és azért, mert ideje jelentős részét ez töltötte ki. Ennek ellenére, a „közökben” felbukkannak kedves történetek és rengeteg különleges emberi kapcsolat, amelyek akkor is erősek maradnak, amikor már csak az e-mail jelzi, hogy íróik sok ezer kilométer távolságból gondolnak egymásra.
    Méder könyve tehát elsősorban azokhoz szól, akik megcsömörlöttek az ideológiai frázisoktól, legyenek azok politikaiak vagy „globalizáltak”. Valamint azokhoz, akik eleve képesek voltak ezektől távolságot tartani. Akik hiteles, nyers emberi szóra vágynak. (Jaffa Kiadó)

SÁNDOR GYÖRGY
   
Egy hézagpótló mű
   
(Frédéric Barbier – Catherine Berthe Lavenir: A média története Diderot-tól az internetig)
   
A média tudományáról egyre több értékes mű jelenik meg. Legutóbb Rosengren svéd professzor Kommunikáció című könyve keltett méltó figyelmet. Most a médiatörténet egy kiváló munkáját olvashatjuk a francia szerzőpárostól.
    A média története messze a múltba nyúlik vissza. Hangok, jelek a térben és időben szolgáltak anyagul. Médiának tekinthető minden olyan jelzést adó készülék, gép, hangforrás, amely valami információt juttatott el az illetékesekhez.
    Ez a könyv a médiatörténet két utóbbi szakaszával foglalkozik rendkívül alaposan. A pontos cím: A média története Diderot-tól az internetig. Az első fejezet a könyv „második forradalmát” (1851-1870) tartalmazza.  A média minden korban a közösség szolgálatában állt. Lehetővé tette az ismeretek megőrzését, új információ közlését és olyan kulturális környezet kialakítását, amelyben az emberek tájékoztatási pontokat kaptak. És ezt a feladatot ebben az adott időben a könyv töltötte be. A szerzők részletesen beszámolnak arról, hogyan alakult ki az Ancien Régime könyvkiadása a fenti időszakban. Leírja mindenekelőtt, hogy milyen volt a francia modell. Ír a könyv és a felvilágosodás kapcsolatáról, a nyomdaipari termékek számának gyarapodásáról, azután a könyv nagy konjunktúrájáról és szabályozásáról. Ezután Európa és sajtó címmel a német könyv, az osztrák nemzeti kultúrák és politikai központosítást szolgáló könyvekről, az új világ médiumairól, majd új fejezetben a nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel, az 1790-1820-as évek története következik, végül részletes leírás a könyvipar feltalálásáról és az 1815-ös év Európájáról ezzel kapcsolatban.
    A következő fejezet címe: Szerzők, szövegek, olvasók, az ipari mediatizáció kezdetei. Ebben az eliparosodó irodalomról, a populáris kultúráról, az ipari könyvterjesztésről ad hű képet. Az első rész összefoglalójaként Max Horkheimer – Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája című könyvéből összegezi az első rész tartalmának lényegét. „A közönség ellátása szériaminőségek egyfajta hierarchiájával, csupán még hézagtalanabb kvantifikálását szolgálja. Mindenki viselkedjék mintegy spontánul, az indexek által előzőleg meghatározott szintjének megfelelően és olyan kategóriájú tömegtermék után kapjon, amelyet az ő típusának gyártanak. […] Ez a beruházott tőke diadala. […] A fogyasztó számára már nincs mit klasszifikálni, ami ne lenne előre készen a termelés sematizmusában. […] Egyelőre a kultúripar technikája csak a sorozatgyártásig és szabványosításig vitte, feláldozva azt, amiben a műalkotás logikája különbözött a társadalmi rendszer logikájától. Ezt azonban nem általában a technika mozgástörvényének, hanem csupán a gazdaságban betöltött mai funkciójának betöltésére írhatjuk.”
    A könyv második fele az univerzális médiumok korát ismerteti 1870 és 1950 között. Elsőnek a tájékoztatás stratégiai fontosságáról ír. A távíró a pillanatnyiság legfőbb eszköze. A nemzeti hálózatok, a technika ellenőrzése, a közvélemény manipulációját szolgálja. A tenger alatti vezeték új korszakot nyit a birodalmi geopolitikában.
    A rádiókommunikáció és a telekommunikáció nyitott modellje alakul ki. A telefon nagy társadalmi változásokat segít mindenekelőtt az Egyesült Államokban.
    Ez az időszak az újság és az időszaki sajtó aranykora. A tömegsajtó új mű­fa­jok­kal, a folytatásos regény feltalálásával, a hírkereskedelem és sajtóügynökségek kialakulásával a könyv fölé emelkedik a közönség körében. A könyv küzdelme, megújulási kísérletei a korábbi korszaknak csak utóhangzásai.
    Egy új fejezet, a film megjelenéséről szól. Felveti a kérdést, van-e a képnek kultúrája? Olvashatunk a mozi fejlődéséről, a mozifilm és a stúdiórendszer kialakulásáról. Aztán szó van a kép igazságáról, a filmhíradókról és a legfontosabb európai kísérletekről: A szovjet filmesek narratív kísérletei; Németország: Ex­presszionizmus és konformizmus között; Franciaország: Az állam szerepe a nemzeti kulturális identitás védelmében.
    A következő részben A rádió helyzete az állam és piac között címmel olvashatunk a rádió első lépéseiről. Az amerikai kísérletekről és a reklámrádiózásról. Azután az európai rádiózás modelljeit veszi számba. Itt a vezető szerep a BBC-é, amely a rádiót a tájékoztatás, oktatás és szórakoztatás jegyében indítja. Ezután a német modellről, a francia rádióműsorokról számol be. Végezetül megállapítja, hogy a rádió a tömegkultúra médiaeszközévé válik.
    Új fejezet kezdődik 1955-től, amely 1995-ig tart. Ez a televízió aranykora. Itt is szó esik az amerikai kezdeményezésekről és az európai modellekről. A televízió varázslatos médiumnak tűnik. Képi közvetítésével és az egy időben szemtanúvá tevő lehetőségével, különösen a kiemelkedő társadalmi, sport és kulturális események azonnali eljuttatásával a nézőhöz. Szólnak a televíziózás eszközeinek szélesedéséről. McLuhan nagy lelkesedéséről és e lelkesedés kritikájáról.
    A következő fejezet már újra a sajtó 1950 és 1980 között betöltött szerepéről szól. Milyen szerepet játszik ebben a korban az időszaki sajtó? Hogy kerül válságba? A könyv küzdelme a média különböző ágazatai között. Végül arról, hogy a nyomtatott művek egyrészt a minőséget, nagyobb részt a profitot szolgálják. Ezután az elektronikus médiumok második generációjáról kapunk tájékoztatást. Hogy alakul ki az egész Földet átfogó hálózati globalizáció. A rádió átalakulása. Hollywood átfordulása a tömegellátás irányába.
    Egy új fejezet az innováció kanyargós útjairól számol be. A családi videó csábítása, a videojátékok felfedezése. A szimulációs játékok és a virtuális valóság. Mindezek kísérői a nagy hálózatnak.
    Befejezésül azt érdemes idézni, ami a könyv elején olvasható. Ez a rész a média funkcióit írja le. A média nélkülözhetetlen a közigazgatásban. A médiumok rengeteget tehetnek a tudás terjesztéséért vagy ennek elmulasztásáért.  A média és a politika elválaszthatatlan. Történelmi nézőpontból a legfontosabbnak a szerzők a médiumokhoz, illetve azok hordozóikhoz való hozzáférést jelölik meg. A szövegek sokszorosításának lehetősége óriási jelentőségű volt az addigi szóbeliség meghaladására.
    A 20. század végén bekövetkező óriási változások még élesebben teszik fel a média működésének anyagi, gazdasági feltételeivel kapcsolatos kérdéseket. Az új információs világhálózatok és a nagy adatbankokhoz való hozzáférés, a hypertext gyors felfutása és a képek transzformációs technikájának elérhetősége – lehetséges-e, hogy mindezek a lehetőségek teljesen új kollektív – és persze egyéni gondolkodásmódot valósítanak meg? Ugyancsak felteszik a kérdést. Ha így van, akkor elmondható-e, hogy a két évszázada türelmesen és szakadatlanul szőtt kötelék, a különböző tudásformák, az ismeretáramlás és a véleményformálás különböző módozatai és a képviseleti demokrácia működése között hirtelen elavult és érvényét vesztette? A média forradalma a szerzők szerint egyenesen a társadalom modelljének forradalmához vezet.
    A könyv végén számos kérdőjel jelzi, hogy a szerzők is bizonytalanok a következő évtizedek történéseinek alakulásában. (Osiris)

SZEGVÁRI KATALIN
   
50 évvel ezelőtt Európa
   
Sándor György: Kié a média?
   
A Kié a média? az utóbbi évek legjobb tanulmánya erről a témáról. Arról a tárgyról, ami egyszerre a legkönnyebb (mert mindenki által unalomig ismert) és ugyanakkor a legnehezebb (mert lényegéhez McLuhan provokatív, ám fel nem oldott paradoxonai óta máig nem jutottunk közelebb). A szöveg olvasásakor lelki szemeink előtt egy, a harmincas éveinek vége felé járó, szerencsés sorsú magyar kutató jelenik meg. Olyan, aki fölényesen ismeri ki magát az új és igényes elméleti irodalomban. Egyben olyan is, aki nem tudja elképzelni, hogy a mai média feltérképezéséhez ne mellékelne önálló elemzést a globalizációról. Kicsit már csodálkozunk, amikor szerzőnk megismertet bennünket a mai médiahelyzet lehetséges felemelő, de esetleg egyenesen tragikus következményeivel is. Amikor pedig ott tartunk, hogy milyen pontosan térképezte fel a huszadik századi magyar elektronikus média történetét is, szembesülünk azzal, hogy a szerző nem más, mint Sándor György, a Magyar Televízió egykori vezetőinek egyike. Ezért is, de ettől függetlenül is: a Kié a média? az utóbbi évek legjobb tanulmánya erről a témáról.
    Így reklámozza Sándor György legújabb könyvét az Argumentum Kiadó.
    Pontos ajánlás, amit azzal érdemes kiegészíteni, hogy az olvasó akár szakember, akár csak egyszerű „médiafogyasztó” egyaránt izgalmas és könnyen olvasható információkkal lesz gazdagabb, ha kézbe veszi a Kié a Média című kötetet. 
    E sorok írója majd három évtizedig dolgozott abban a televízióban, amelynek egyik vezetője volt Sándor György, aki már annak idején is az egyik legfelkészültebb média szakértőnek számított.  Irányítása alatt olyan értékek születtek a Magyar Televízióban, amelyek nem csak élményt adtak a nézőknek, hanem szellemi épülésükhöz is hozzájárultak.
    „50 évvel ezelőtt Európa-szerte és sok helyen a világban a televíziót éppúgy a felvilágosítás eszközének tekintették, mint az igényes sajtót, a rádiót” – olvassuk a tanulmányban. S nem volt ez másként a Magyar Televízióban sem. A néhány politikai műsor kivételével, a műsoridőt igényes irodalmi művekből készült magas színvonalú filmek, tévé játékok, gyermekműsorok, ismeretterjesztő adások, és persze a Sándor György által életre hívott Iskola Televízió adásai töltötték ki.
    Sándor György tanulmánya fájdalmasan realista képet ad arról, hogy miként váltották fel a világban és itthon is az igazi képernyős sztárokat, mint például Öveges professzor, Czeizel Endre, Vitray Tamás, a celebek. Végigkövethetjük azt a folyamatot is, melynek során a műsoridőből kiszorultak a jelentős viták és a politika igazi kérdései, amiket a felesleges politikai fecsegés váltott fel. A szerző kritikája nem kíméli az emberi méltóságot sértő, olykor a legalacsonyabb igényeket kielégítő valóság show-kat sem.
    A kötet minden bizonnyal leghangsúlyosabb része a hírműsorok működésének történeti áttekintése.
    A tanulmány kíméletlenül tárja fel, hogy miként vesztették el a politikusok tekintélyüket, miáltal elvesztek a hagyományos erkölcsi kategóriák is. Hiszen, ha a politikus gyalázkodhat, alaptalanul vádaskodhat, miért ne tehetné meg ugyanezt a hétköznapok embere is.
    Aki nem ismeri a híradás kulisszatitkait, a kötet olvastán ijesztő ismeretek birtokába jut. Megtudhatja, hogy a világ sok országában miként állítanak a csatornák tulajdonosai olyan „kapuőröket” (gate-keeper) a szerkesztés élére, akik a beérkező sok ezer hírből kiválasztják a nekik tetsző húszat. Mi több: az Egyesült Államokban a nagy trösztök vezetői havonta összeülnek és elvégzik a tematizálás munkáját. Eldöntik, hogy mit tartsanak fontosnak a kapuőrök a következő hetek híradásainál.
    A kötet végén a szerző ajánlásokat tesz az ORTT illetékeseinek és a döntéshozóknak a médiatörvény megreformálására.
    Azóta megszületett az új törvény. Mi pedig várjuk Sándor György új kötetét a megváltozott helyzet elemzéséről. (Argumentum)

KICSI SÁNDOR ANDRÁS
   
Egy szociáldemokrata politikus
   
Képes György: Buchinger Manó. Egy 20. századi politikai életrajz – jogtörténészi szemmel
   
Buchinger Manó (1875. május 15. Nyitra – 1953. augusztus 18. Budapest) könyvkötőmunkás, szociáldemokrata politikus volt. Szegény zsidó családban született. Tizenhárom éves volt, mikor könyvkötőinasnak állt. 1899-ig könyvkötő, innentől kezdve az Általános Munkás Betegsegélyező Pénztár tisztviselője, számvevője volt. Az 1890-es évek végén a könyvkötő szakegylet egyik vezetője, 1899–1901 között a Szakszervezeti Tanács Végrehajtó Bizottságának tagja volt. 1904-től a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetőségének tagja, 1905–1919 között központi titkára lett. Így egyik élharcosa volt a szociáldemokrata pártszervezetek területi alapon történő kiépítésének. A hatáskörébe tartoztak a párt külkapcsolatai, s rendszeresen részt vett nemzetközi kongresszusokon. Cikkei jelentek meg a Népszavában és a Szocializmusban. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja 1919. márciusi egyesülését és a Tanácsköztársaság kikiáltását ellenezte, visszavonult a politikától. 1919 augusztusában ismét a Magyarországi Szociáldemokrata Párt titkára lett. 1920. februárban Bécsbe emigrált. A Jövő című lap rovatvezetője, 1925-től a Népszava bécsi tudósítója volt. 1929. novemberben hazatért és ismét a pártvezetőség tagja lett. 1931–38-ig országgyűlési képviselő, s a párt képviselője a Szocialista Munkásinternacionálé Végrehajtó Bizottságában. Magyarország német megszállása után Mauthausenbe deportálták. A felszabadulás után a pártvezetőségbe már nem került vissza, de jelentős szerepet játszott a párt politikájának kialakításában. Ekkor már a munkásegység híve volt, helyeselte a két munkáspárt egyesülését és tagja lett a Magyar Dolgozók Pártjának. 1945 nyarától haláláig nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselő.
    Egész pályafutása alatt jelentős újságíró-publicisztikai tevékenységet fejtett ki, és több munkát írt a magyarországi szociáldemokrata mozgalom történetéről is. Két kiadásban is megjelent a Találkozásom Európa szocialista vezetőivel (Bp.: Népszava 1938, Bp.: Napvilág Kiadó 2003, sajtó alá rendezte Kende János) című műve. Buchinger személyes kapcsolatban állt olyan legendás politikusokkal, mint Friedrich és Viktor Adler, Bebel, Bernstein, Otto Bauer, Kautsky, Lenin, Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, Trockij.
    Buchingert a modern jobboldali történetírás is számon tartja. Például Salamon Konrád vázlatos 20. századi történetében kétszer említi. Először akkor, amikor 1919. március 21-én a szociáldemokrata vezetőség határozatot hozott, ami nem csupán a kommunistákkal való együttműködést tartalmazta, hanem a kommunista program elfogadását, azaz a proletárdiktatúra elvein való közös kormányzást. E határozat ellen csak négyen szavaztak: Buchinger, Garami Ernő, Peidl Gyula és Propper Sándor (Salamon Konrád: Ez volt a magyar 20. század. Bp.: Auktor 2008:30). Második említése az, hogy 1919. augusztus 24-én – Buchinger, Garami, Peidl és Peyer Károly vezetésével – az 1903. évi pártprogram alapján újjáalakult a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, élesen elhatárolva magát a kommunistáktól és a Tanácsköztársaságtól (Salamon i. m. 38).
    Jelen kötetben Képes György gondosan adatolva, objektíven mutatja be a korábban a kommunistáktól elhatárolódó, majd a „testvérharcot” beszüntetve, velük szövetségre lépő, vezető szociáldemokrata életét. (Gondolat Kiadó)