LÁSZLÓFFY CSABA

Őszies etűdök

(Almahéj és tojáshéj etűd)
Beköltözött az almamoly
a héj mögé, fanyar a bor.
Már rég (mióta?) más az íz,
a fecskecsőr, a csók, a csíz
pityegése (fenyőfa zöld
tűje rezdül, a pinty ha költ);
kis sárga pöszlék valahol,
forró tojásból lomb alól
kiköltve: törékeny rege.
A hím homloka fekete –
s a tiéd is, fölé hajol,-
mint borra szomjas almamoly.
A lét heve a héj mögül
ketyegve süt rád, vétlenül.

(Táncritmus)
A körte formás melleden,
a körteforma, a selyem-
gyűrődések a bőrödön,
a gurgulázó szóözön,
nevetés, gúnyos hahota –
mennykőcsapás (a fa oda)!
A nyíl – a nyelv, a nyál, a kéj,
Tell Vilmos-találatos éj,
dús almaillattól buja;
hörgések, halk hisztéria:
unalom-alagútban a
nyüvek játéka, körkörös
nyalakodása, pírvörös
pármenek – potyogó, füvet-
hajlító-döngölő szüret.

(Salak)
A sárba süllyedt utcakő;
a csorba száj mint ízlelő-
nyílás, s a nyelőcső rekedt
riasztó hangja. Megrekedt
barátság, párbeszédsalak.
Sikátorsötétbe ragadt
fruska – rút, ijesztő alak –
emlékpiszok körmöd alatt.
Minden, mi torkodon akadt.
Útvesztő, utolsó falat.

VARGA RUDOLF

Szívtől szívig

Mintha
még mindig édesanyád
ölén,
ücsörögsz az árokparton.
Szászfán, Krasznokvajdán, Szikszón,
Gagyban
vagy a holdon?
Mindegy.
Itt vagy.
Itt vagy a parttalan
rögparton. Lábadnál Óperenciás-tenger
hullámzik
haragoszölden az árokparton.
Itt vagy.
Itt vagy csak
otthontalanotthon,
hol a bokrok tüskés
ujjaikkal ingedbe
kapaszkodnak, úgy marasztalnak, hellyel
kínál a vizes fű, szúrós
ágyat vetnek neked a szalmakazlak,
bicskátnyitogató dührohamodat
zsibbasztó vénásinjekciókkal
nyugtatgatják a szúnyogok, és a pacsirták
egész nap
szívtől szívig
incselkedő, szerelmes szavakat
mobiltelefonoznak.


Mind a tiéd

Bakosmarika,
Zupcsánacsordás,
Balogatyucska,
Csehovicsnagyapa,
Zörgőbácsiakovács,
most
mind, mind
feléd zuhannak,
nap és hold
túloldaláról előzúgó
meteorfecskék, repülsz,
száguldsz velük
fák
csúcsai fölött a Kistagnál,
most mindnyájan épp
feljebb, mégfeljebb
emelkedtek a Fényeskeresztnél,
odalent, a Mélyút agyagos
földjén
hallgatnak az ürgelyukak,
és
ez az
egész,
ez, ez
most
mind, mind
a
tiéd.
Magasról látod,
végleg
elvillant tűnő repülésed,
látod, látod,
ebben
a
szép,
szépújvilágban
már
minden
hamishamisítvány.
De a frissen vágott sarjú
illata, az eső utáni széna
kesernyés szaga, a kóbor
kiskutyák pillantása,
tenyereden a fáradt
por,
az, az, az
akkoris, akkoris,
örökre,
örökre
csak, csak, csak,
csak
a
tiéd.


Este kapsz észbe

Ébredés hajnali
kakasokkal a nyírjesnél,
mire leesik szemedről az álomcsipa,
már reggelizni indulnak az első
cinkék, a falánk verebek, s már
kolompol a lusta csorda, a szél
könnyű tejszagot hoz ablakodba, hátat
korbácsoló napsugárban, egész
nap a kertben, letérdelsz, meghajolsz
minden fűszál előtt, hangyák tébolyult
szorgalmát lesed órákon át, csak este
kapsz észbe, te magad még
semmit,
semmit sem tettél.
Nem ittál, nem is ettél.
Gomolygó füstként máris
ereszkedik, fák koronája közé
hullik a sötét, szemébe húzza
kalapját a szénaboglya, lenyugvó
nappal aludni tér, s egy részeg
prücsök csillagporos párnádnál
egész éjjel hamisan,
de
annál elszántabban
diszkóslágereket
pöngicél.




Tájkép, nagy fával

SZEPES ERIKA
   
Jázmintea
   
Este fél tíz. Telefoncsengés. – Kicsit késő – gondolom, és kényszeredetten felemelem a kagylót. A Für Elise szól belőle, géphangon, az első periódus, végtelen ismétlődésben. Hiába hallózok: csak a megszakítatlan gépzene. Ki lehet az, és miért küld nekem zenét? És miért éppen a Für Elisét? Motyogó kérdéseimre nem jön válasz, valószínűleg véletlen volt.
    Másnap, ugyanabban az időben, megszólal a telefon, és benne a Für Elise. – Van érzéke a rítusokhoz –, gondolom elismerően, én, akinek az élete gyermekkoromtól csupa rutin és rituálé. A rutinok megkönnyítik, a rituálék széppé teszik. Gyermekeimtől hajdan, most már unokáimtól is ugyanazzal a magam kitalálta mondókával köszönök el, ha jelen vannak, a fülükbe súgom, ha csak éjjeli magányomban készülök elaludni, magamban mormogom el. Ha új ruhát, cipőt, ékszert vásárolok, először mindig neki, az Elérhetetlennek veszem fel, hogy a szeme villanásából érezhessem, tetszik-e, és ha igen, találkozásaink alkalmával viselem, ha nem, a hétköznapok nélküle folyó idejében. Ha éppen van Elérhetetlen az életemben, ülök a telefon mellett és rituálisan nem tárcsázok, ha beledöglöm is, mert nem akarok én kezdeményezni, csak ülök a telefon mellett és bőgök. Nem akarom, hogy visszautasítsanak, ha én ajánlok fel egy találkozást, mozit, hangversenyt, nem akarom azt hallani, hogy „nem érek rá, egy fontos emberrel találkozom”, vagy „egy előadásra kell mennem”, vagy „opponens vagyok egy védésen”, vagy „családi esemény lesz”, csak ülök és bőgök a telefon mellett. Amíg meg nem szólal.
    Harmadnap este is megszólalt. Most már beszélni kezdek hozzá: – Nem szép ez a géphang, hamis is, miért nem veszed fel zongorával? De még így is milyen kedves ötlet, hogy zenével kívánsz jó éjszakát! Hogy nem szólsz, csak zenével üzensz, ez a legszebb jóéjszakát!
    Személyessé váltam, a telefonáló még nem. Megbontottam a frissen kialakult rítust. Biztosan nem hív többet. De hívott. Másnap pontban fél tízkor. Megint nem szól, csak recsegteti azt az átkozott zenemasinát. Szóra kell bírnom.
    – Kedves ismeretlen telefonáló, bár remélem, hogy ismerős vagy, meg kell vallanom, telibe találtál ezzel a Für Elisével. Miért éppen ezt választottad? Jeleztem valaha neked, hogy nekem is megvan a magam Für Elise történetem, nemcsak Szabó Magdának? Van türelmed meghallgatni?
    A gépzene rendületlenül zörög, de emberi hangot nem hallok.
    – Hát jó. Amíg tartod a vonalat, és én azt meghallom, mert ha leteszed, megszűnik a Für Elise, elmondom az én történetemet is ezzel a bugyuta kis darabbal.
    A legvadabb kamaszkoromban történt, mint csaknem minden, ami meghatározta az életemet. A kötelező zongoradarabok közé, a legnagyobb tiltakozásom ellenére is, fel kellett vennem Beethovennek ezt a gyermekekhez leguggoló darabját, és amikor ellenérzésemnek hangot adtam – milyen finoman fejezem ki magam!, pedig elég modortalan megnyilatkozás volt –, tanárom azzal vágott vissza, hogy beleillik a B-betűs zeneszerzői kánonomba, akiket kizárólagossággal vagyok hajlandó játszani és hallgatni. – De ez gügyögés! – fakadtam ki, és valahányszor otthon gyakorolnom kellett, a darab iránt érzett undor még az önsajnálat könnyeit is kifakasztotta. S a Beethoven-művek, élükön a Für Elisével, de még az Örömódával is, kezdtek kiesni a B-s protokollból. A Nagy Fúgát azért még meghallgattam. Meg a Razumovszkij-kvartetteket is. Eddig a Für Elise-drámának csak az előtörténetét hallhattad, kedves Ismeretlen. A kibontakozás már többszereplős. Ha még bírod – és hallom, hogy nem szakítottad meg a zenét –, akkor folytatom. Milyen jó tudni, hogy ott ülsz, lábadat lógázva, esetleg rágyújtasz egy cigarettára, és figyelsz. Csak engem figyelsz.
    Közepes szellemi teljesítményű, de igen élénk társadalmi tevékenységet – értsd levelezés, puskagyártás, súgás – folytató, csupa lány osztályunkban egyszer az egyik tanár igazságtalanul vádolt meg valakit azzal, hogy puskázott. Intőt is adott neki. A szünetben odamentem a tanárhoz, és kimentettem a mellettem ülőt azzal, hogy nem puskáért hajolt le, hanem az én titkos naplómért, ami kiesett a táskámból és az ő lába alá sodródott. A tanár, teljesen váratlanul, visszavonta az intőt. A közelben figyelő-sugdolózó lányok közül kivált akkori legjobb barátnőm – akiről első gimnáziumban még nem lehetett tudni, hogy ez a barátság a maga vetélkedéseivel, viszályaival, féltékenykedéseivel a mai napig fennmarad, sőt, egyedüli kísérője és érzékeny pontja lesz az elkövetkező évtizedeknek –, odalépett hozzám és azt mondta: most már érti, miért kedvel engem az iskola első számú férfiidolja, az én első számú Elérhetetlen szerelmem. Nagyon pontosan emlékszem szóhasználatára; ezt mondta: kedvel, nem azt, hogy szeret, vagy netán tetszem neki. Egyszerűen kedvel, mint egy franciakrémest. X., (nevezzük őt a nemét meghatározó kromoszómájáról így) mindig tudatosítani akarta bennem – a szegény hülyének kijáró empátiával figyelve vergődésemet és igyekezetemet azért, hogy ne csak kedveljenek, hanem nőként szeressenek is –, hogy minden küszködés hiábavaló, engem egy Y kromoszómájú csak kedvelhet, legfeljebb tisztelhet. Úgy éreztem, ennél rosszabb nem történhet egy nővel.
    Te olyan tiszta és jó vagy – rajzolta képemet az érinthetetlenségig ideálissá –, hogy valahányszor rád gondolok, mindig úgy látlak magam előtt, hogy ülsz a zongoránál, fehér madeira blúzban, és a Für Elisét játszod – mondta negédes mosollyal. Soha nem volt fehér madeira blúzom – szerencsére. Ha szüleim sejtették volna, hogy ugyanabba a stílusrétegbe tartozik, mint a sötétkék rakott szoknya és a magas szárú fűzős cipő, biztosan megteremtették volna a lehetőséget arra, hogy ünnepnapokon belegyömöszöljenek. De feltehetőleg valami úri huncutságnak gondolták, így ettől megkíméltek. X. látomása rólam – kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál – egészen felháborított.
    Soha senki nálam jobban nem gyűlölte ezt a Beethoven-opust. Megtestesítette mindazt, amilyen nem akartam lenni: tiszta, szeplőtelen, erkölcsös, szerény, visszavonhatatlanul anti-nő. Inkább szent, mint a Végzet Asszonya. Az osztályban úgyis valami efféle képzet alakult ki rólam: volt egy rendszeresített küret-kasszánk, amibe mindenki köteles volt, rutinszerűen a havi zsebpénz birtokba vételekor, befizetni valamennyi összeget, nem volt kötött díjszabás, kinek-kinek anyagi lehetőségeihez mérten, ellenőrzés nem volt. Akinek azután szüksége lett pénzre – akkortájt a perorális antikoncipienseket, ahogyan prűd biológiatanárunk mondta, hogy mondja is, de ne is mondja, tehát a fogamzásgátló tablettákat nem ismertük, a mechanikus védekező eszközöket pedig szégyen volt a patikában kérni – egy elvégzendő kürethez, egyszerűen kivette a küret-kasszából a megfelelő összeget. A küret-kassza egy emlékkönyv-lakattal lezárt ládika volt, kulcsa a heti ügyeletesnél, helye pedig az osztálynak mintegy szimbólumát képező kitömött nyúl alatti posztamens üregében, amelyet csak három oldalról fogott közre deszka. Hogy a hátsó, negyedik oldalt eleve nyitottra tervezték-e, spóroltak az anyaggal, vagy valaki hazavitte gyúródeszkának, azt sosem derítettük ki.
    Mikor már erősen szégyelltem, hogy még egyszer sem vettem ki pénzt a küret-alapból, egyszer rendkívül látványosan – dübörögve a magasszárú cipőmben, szándékosan megbotolva a posztamensben, hangosan csörgetve a kulcsot – kiemeltem valami pénzt, a többiek összenéztek, és elégedetten sugdolózni kezdtek. Amint azonban egyedül maradtam a teremben, lopva, halkan, észrevétlenül visszacsempésztem az összeget a kasszába. Feltaláltam a lopás fordítottját.
    Barátnőm mit sem érzett az általa okozott feldúltságból, átölelte a vállamat, amitől borzadva elhúzódtam: nem szoktuk érinteni egymást, máig sem; könnyen adok puszit távoli ismerősöknek vagy teljesen közömbös embereknek, de a számomra kedveseket sohasem érintem testközelből. Kivéve az első Elérhetetlent, akit testileg illetni nagyon is szerettem volna. Mintha folyamatosan átélném azt a Thomas Mann által tökéletesen megfogalmazott gátlást, ami távol tartotta Hans Castorpot attól, hogy homlokcsókot váltson Madame Chauchat-val, akivel egyszer, egyetlenegyszer megadatott neki másféle csókot váltania.
    – Itt vagy még, türelmes Ismeretlen? Vagy eleged van a pöttyös és csíkos lányregényekből és leteszed a kagylót?
    Hát kellett ez nekem? Minek provokáltam? Persze hogy letette. Lehet, hogy örökre. De az örökre csak két napig tartott. Az undok telefoncsengőt fél tízkor már a szférák zenéjének hallottam, rohantam és felkaptam a kagylót.
    – Milyen jó, hogy nem untál rám, kedves és még kedvesebb Ismeretlen, akkor most ott folytatom, ahol szenvedéstörténetemet abbahagytam.
    X.-nek érdekében állt, hogy Orléans-i Szüzet faragjon belőlem: kettősünkben – bár a szellemi egyenrangúság tételezése volt az alapja: ha ő a gimnáziumi pályázaton Pilinszkyvel indult, én az országos versenyen Bartókkal, ha ő egy diákköri szimpóziumon Freudot alakította, én Norbert Wienert – ő akarta képviselni a Végzet Asszonyát. Ehhez hozzásegítette az én szüleim puritán nevelése és öltöztetési gyakorlata, míg ő áruház-tulajdonos külföldi rokonaitól a legmodernebbtől éppen csak egy héttel elmaradt divatos ruhákat kapta csomagban. És micsoda ruhaköltemények érkeztek a messzi Nyugatról! Szokatlan színösszeállítású jersey-komplé sötétkék-királykék-türkiz árnyalatokban csíkozva (nekünk annak idején a Lányok Évkönyve, meg a Nők Lapja divatrovata és a Füles azt tanította, hogy kéket zölddel soha!), szürke-rózsaszín kosztümök, lengőszárú trapéznadrágok, tubus-ruhák, amelyek elnevezésüket a szabásvonal nélküli ruhatest fölé varrt hosszú, álló nyakról kapták, több kemény alsószoknyával két busz-ülésnyire szélesített szoknyák – derekukra széles, piros gumiöv illett. De a legcsábosabbak az estélyi ruhák voltak, melyeket nyilvánvalóan nem tizenéveseknek terveztek, mert több volt rajtuk a kivágás, mint az anyag, szorosan, testhezállón, flitterektől-gyöngyöktől csillogtak, a legelképesztőbb színekben: citrom és narancssárga, világoszöld, rózsaszín – ezek voltak a nálunk még teljesen ismeretlen UV-színek. A baj csak az volt, hogy mindegyiket az akkor legfelkapottabb Twiggy alakjára méretezték, aki közismert botsáska-figurája miatt belefért volna akár egy szemüvegtokba is. Én az estélyikkel nem kísérleteztem, tisztában lévén a botsáska és az elefántfóka közti méretkülönbséggel, de azt a háromféle kékből komponált jersey-komplét megkívántam, fel is vettem, rám is ment, és X. engedélyével hazavittem megmutatni a szüleimnek, hogy esetleg vegyük meg X.-éktől, hiszen ők nemcsak viselésre, hanem eladásra is kapták. X. anyja egyedülálló özvegyként, egyetlen rokkantnyugdíjból tartotta el leánykáját, és évekig járt ugyanabban a lyukas talpú cipőben, foszladozó kabátban, csak hogy az ő Csikágóban született magzata minden szempontból kiemelkedjék, és messze, lehetőleg Budára kerüljön innen, és budai úriasszony lehessen. Ez a terve végül többszörösen megvalósult, de a messzire röpített leány lélekben is messzire távolodott tőle.
    De én még csak itt tartok, a háromszor kék komplénál, állok benne szüleim előtt, majd anyám szólal meg először: – Nem tudtam, hogy jampec akarsz lenni. – Szegény anyám nem tudta, milyen korszerűtlen, nemcsak ízlésében, de szóhasználatában is, hiszen ekkor már a diáknyelv és a köznyelv jampivá szelídítette az idegen hangzású jampec szót. A háromszor kék mindenesetre visszavándorolt X.-ékhez.
    X. a különbséget mindig gondosan és számítóan hangsúlyozta. Ha délutános tanítás utánra beszéltünk meg házibulit, megállapodtunk abban, hogy mi lányok mindnyájan egyformán, köpenyben megyünk, ne legyen senkinek előnye egy jobb ruhában. Mivel az utolsó óra testnevelés volt, X. felmentést kért, hazament és átöltözött. Mi többiek, betartván a megállapodást, becammogtunk a kék köpenyben, fehér gallérral, megkötős övvel, fejünkön az iskola jelvényével ékített svájcisapkában. X. már ott feszített: a szeme színéhez hasonló fűzöld ruha volt rajta, a nyakpánt alatt csepp alakú kivágásokkal – meglehetősen kihívó volt. Célt is ért vele: én partnert hívtam ugyan, az első számú Elérhetetlen szerelmem – aki akkor már fél éve tragikus hirtelenséggel kilépett az életemből és a magáéból is – barátját, aki vállalta mellettem a Lovag szerepét, haza is kísért, a lovagiasság szabályai szerint, fél tizenegykor: ez volt a hónapban az apám által megszabott kimenőnapom, és az is csak eddig terjedt. A Lovag meghajolt és elment. X .másnap felhívott telefonon, hogy a Lovag a bulin hagyta a pulóverét.
    – Nem baj – mondom –, úgyis találkozunk ma a baráti társasággal a Kis Bohém presszóban, majd odaviszem neki.
    – Nem kell – felelte X. diadalmasan. – Ma én találkozom vele, nem megy a Kis Bohémba.
    Így hozta tudomásomra, hogy ideiglenes Lovagom visszament a buliba, és ott ő, X., aki azzal az eltökélt szándékkal ment az esti mulatságba, hogy ott mindenképpen fiúra tesz szert, meg is fogta a Lovagot. A Lovag jól bejáratott ifjú hím volt, az udvarlást a következő bulin egészen felnőttesen művelte: mindnyájunk szeme láttára belecsókolt a fűzöld ruha minden egyes csepp alakú kivágásába. Én ilyet még nem láttam, és jóllehet, a Lovag nem kellett volna másra, mint amire használtam: lovagi szolgálattételre, mégis valami mély keserűséget éreztem, és rádöbbentem a feloldhatatlan ellentmondásra a fűzöld ruha csók alakú cseppjei és a fehér madeira blúz között. Ettől kezdve még jobban utáltam a csak virtuálisan létező madeirát.
    – Itt vagy még, Ismeretlen Hercegem? – súgtam bele a telefonba egy olyan megszólítást, amit az életben soha ki nem mondtam, de ez a kamaszkori történet a maga Lovagjával, az első Elérhetetlen okozta kiheverhetetlen veszteséggel, különös, ködös hangulatba varázsolt, engem, a mesélőt, de nem lehettem biztos abban, hogy a hallgatót ugyanúgy elragadja, s főként hogy a hallgató azzá válik, akivé szeretném, és amit még a telefonba sem mertem mondani, a második Elérhetetlenné, ezért költöttem át Herceggé. A választ a Für Elise tovább nyekergő géphangja adta – még ott volt.
    – Akkor most lehet, hogy már rólad lesz szó, Hercegem. Merthogy sok idő telt el. X. skalpokat gyűjtött, én újabb nagyvadra lestem; úgy tűnik, ez az én sorsom – karmám, mondaná a sokirányúan tájékozott X. –, hogy mindig az elérhetetlent akarjam elérni. Az első utáni második Elérhetetlen egyszer megajándékozott egy kicsi, sárga pléhdobozzal, amiben – ahogy engem, az ínyenc és nagyvilági élvezetekben járatlant felvilágosított – jázmintea volt. Együtt nyitottuk fel a dobozt, amiből illatos, száraz, fehér virágszirmok hullottak ki. – Ez illik hozzád – mondta nagyon kedvesen.
    Agyamban azonnal előjött a megfelelő kép: fehér, finom, illatos, hervadt – mint a madeira blúz. És mint a Für Elise. Halkan kérdeztem az Elérhetetlentől:
    – Te is úgy gondolod, hogy ez olyan, mint a fehér madeira blúzban eljátszott Für Elise?
    – Pontosan – mondta ő –, honnan jutott ez eszedbe? Éppen ilyennek látlak.
    Megrendültem. Tehát amikor X. bántani akart, nem is bántott. Csak meglátott bennem valamit, ami, úgy látszik, a lényemhez tartozik, hiába próbálok szabadulni tőle.
    Elmeséltem neki a Für Elise és a madeira blúz történetét, amin mosolygott, és ezt mondta:
    – Nem is olyan hülye a barátnőd.
    – Hát, remélt Hercegem, ez az én Für Elise történetem…
    Kattanás, letette. A kattanás a bizonyosság hangja volt: nem fog felhívni többé. Túl sokat adtam magamból, pedig a telefon másik végéről csak a torzítottságában már nem is olyan gyűlöletes zene szólt. Rosszul aludtam, egész nap azt vártam, megszólal-e az az átkozott masina. Nem szólt. A rituálé megszakadt.
    – Na, hülye, megint elszúrtad – bőgtem el magam.
    Három nap múlva megzendült a szférák zenéje. Kagylót fel – géphang, Für Elise.
    Sírva motyogtam bele: – Herceg, te vagy az első, aki tudod, hogy engem úgy kell szeretni, hogy következetesen jelen légy, de mindig hagyjál egy kis kérdőjelet a „biztos” szó mellett. Hogy maradjon el egy-két telefon, hogy ne leplezd le magad mindig, hogy ne nyilvánulj meg mindig, hogy én csak sejthessem, hogy csak remélhessem, hogy te vagy. Mert így vagy olyan, mint én. Aki kamaszkoromban felhívtam az első Elérhetetlent, és nem szóltam bele a telefonba. Csak a hangját akartam hallani. Aki – ha téged betegnek tudtalak – feltettem neked a kedvenc zenédet, és a kagylót szó és magyarázat nélkül odaemeltem a lemezjátszóhoz. Aki – a megismerkedés után – verset írtam arról, milyen az a szerelem, ami elől menekülni akarok. Nagy pillanat jön, vágyott Hercegem, mert ezt még senki nem ismeri, de neked most el fogom mondani. És, mintha maratoni verseny után volnék, szinte megelőlegezve a vers szövegét, szaggatottan zihálni kezdtem: „Ha rohanok néhány sarkot, – és megkerülöm ott a tömböt, – lassíthatok, – kifújhatom magam, – és közönyös ártatlansággal – és egy félig rágott almával – szembejöhetek veled.” Gondolod, Herceg, hogy a Für Elisét ilyen rejtekező lányok zongorázták? Gondolod, hogy ennek ismeretében is hozzám illő a jázmintea és a fehér madeira blúz?
    Kattanás. Megint akkor szakadt meg a hívás, amikor én már felmosóronggyá ázva álltam, kezemben a telefonnal, és gyóntam, gyóntam a kagylóba.
    Közeledett a karácsony. Gondoltam egy merészet, és azt kértem ajándékba a második Elérhetetlentől, hogy őszintén válaszoljon egyetlen kérdésemre. Azonnal igent mondott.
    – Te szoktál engem felhívni este fél tízkor és bejátszod a Für Elisét? – alig bírtam kinyögni.
    – Nem, dehogy, miért?
    – Ilyen jól tudsz pókerarcot vágni?
    – Nem értem, miről beszélsz! – mondta igazi csodálkozással. És akkor elmeséltem neki az esti Für Elisék történetét. Megerősítette, hogy nem ő volt, biztos valamelyik titkos hódolóm.
   
    Hirtelen, ott mellette, teljesen magamra maradtam. Nem tudtam titkos hódolókról, de nem is állt szándékomban sem titkos, sem nyílt hódolókat tartani. És ha nem ő volt, ha nem az Elérhetetlen a Herceg, kinek vallottam meg életem nagy titkait?
    Megráztam magam, mintha ezzel a mozdulattal megszabadulhatnék a félelmek, szenvedélyek, csalódások, kétségek liánjaitól. De legbelül mégis csalódott voltam. Elvártam volna tőle, az Elérhetetlentől, hogy ily módon tegye elérhetővé magát, és nagyon szégyelltem magam, hogy valami ismeretlent árasztottam el forró, titkos szavakkal, a rituálisan ismételgetett Herceg névvel őhelyette.
    Eltelt néhány hónap. Valami anyagi ügyletet kellett lebonyolítanom telefonon. Álltam a készülék mellett, végighallgattam a Les Préludes első futamait vagy százszor, míg végre az ügyintéző jelentkezett. Kérte, adjam meg a titkos kódomat. Én pedig én ahelyett, hogy a titkos kódot pötyögtettem volna be a készülék billentyűzetébe, véletlenül megnyomtam a HOLD feliratú gombot.
    És akkor megszólalt a Für Elise. Ugyanazon a géphangon, hamisan, mint az én fél tízes telefonjaimban. Mögötte halk párbeszéd: az ügyintéző még egy másik ügyféllel beszél, én pedig belekapcsolódtam, hogy tartsam a vonalat, míg abba nem hagyják, és végre sorra kerülhetek. Hallgattam a hamis géphangot, mint hosszú időn keresztül oly sokszor. Közben lassan felfogtam, hogy életem legőszintébb, leggátlástalanabb szerelmi vallomásait egy telefongombnak súgtam, hónapokon keresztül.
   
 

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

Atlasz

Azt mondtuk:
levesszük Atlasz válláról a Földet.

A gyárkémények reményünk, hitünk
dohányából illatos felhőket pipálnak az égre.
S a felhőkből termékeny eső hull
falura,
városra,
gyümölcsöskertre,
mezőre,
szántóföldre,
emberek szívére.

S az aratógépek zenéjét
eltanulják a madarak.
S tengereket átrepülve
hírünket viszik a világba,
hogy leomoljanak az elválasztó korlátok.
S bádogviskók, nyomornegyedek helyén,
biztonságos otthonok,
rendíthetetlen toronyházak épüljenek.

Háború, szegénység, népbetegség?
Ezek a szavak kihullanak emlékezetünk rostáján.
S mint szerencsés bányász, örömmel felkiáltunk:
„Aranyat találtunk.”
„Gazdagok vagyunk…”

… A folyók medre gúnyosan csikorog.
Míg alámerültünk, álmaink kagylóiból
kilopták az igazgyöngyöket.

A ledőlt gyárkéményeket
hány generáció falazza fel újra?
S teszi lakhatóvá a roskadozó Földet?


Bőrönd ballada

1.
Vice nagynénéméknek szűk lett
a pesti padlásszoba.
Gyerek eszem azt súgta:
a két súlyos bőrönd miatt!
Titokban, éjszaka kerülhetett ágyunk alá.

Mit rejthettek a hasas vulkánfiberek?!…

2.
A gettók sárga csillagos tulajdonosai
ingóságukat lakásukban hátrahagyták…
„Őrizzék, míg visszajövünk!”

… A téli Duna-parton levett cipők,
bakancsok párjukat keresve dideregtek.
Fűzőik görcsösen egymásba kapaszkodó
dermedt kezek…

3.
… Az emberek előbújtak az óvópincékből…
Vojna, kaputt!… Hurrá!…

A megrakott, megőrzött bőrönd eltűnt…
Akár a viceség, a vizes vödör,
a piszkos felmosórongy…

… Háziúrság, háziasszonykodás
a sok lakásos bérházban?
Pünkösdi királyság volt.
A padlásszoba mosókonyhára cserélődött…

… Infláció, államosítás!…

… Az anyag nem veszett el, csak átalakult!…
… Porrá és hamuvá!…

… Jehova, Isten akarata szerint?…


A holnap

Igen, tudom, a változás rugói.
Rakéták, űrhajók lökik előre
az emberiséget,
a Holdra, a távoli,
ismeretlen horizontra.

Mégis, újra, meg újra
burjánzik a szegénység,
akár eső után a bolondgomba.
Megfertőzi környezetét.
S a Föld? Túlterhelt.
Nem biztonságos.
Férgek rágta, lomha cet.
Rút sebektől vérzik.

Emlékszem, a régi filmeken
kubikosok talicskázták a földet.
Csatornát, utat építettek.
A ma árvízei játszi könnyeden
elsodorják elavult gátjaikat.
Nap mint nap
az erzsébeti Juta-dombról megrakott,
kenetlen kordé karaván
nyikorgott az utcánkban.
Kalandos képzeletemmel
Afrika, Ázsia szaharáit jártam,
az elgyötört lovacskák,
a kétkerekű tákolmány helyett
billegő puputevék hátán utaztam.

Más világ volt?
Könnyebb, egyszerűbb, szegényebb, gazdagabb?
A gyermek szeme, esze, mindent kiszínez.
Nem törődik a felnőttek gondjaival.
A valóság? Játék.
Pénz, kenyér, hús, tárgyak, boldogulás?
Villamos, taxi, belváros, Rákóczi út,
Váci utca, fényes kirakatok?
Szavak, szavak.
Üres grund, rongylabda,
agyonvarrt, eldeformálódott futball.
Élet.

Petőfi lúdtollal írt, Ady parányi ceruzával.
Verseim computer alakítja.
Mégis, mégis, nem jó felé halad a világ!
Rohadunk a bizonytalan holnapba.


Chopin

(Születése 200. évfordulójára)

Nem pokol tüze,
Chopin zenéje mosta patyolat tisztára
sorsom szennyes Nessus ingét.

Késő délután volt.
A hold még csak köszörülte
csorba sarlóját,
hogy levágja az ég megnőtt szénáját.

Kertünkben matató szél,
a bogaraknak segített
terhük cipelésében.

A nyitott teraszajtón behallatszott
a szomszéd fiú zongorajátéka.
Chopin egyik etűdjét gyakorolta.

Behunytam a szemem.
Megelevenedtek olvasmányaim.

… George Sand szivarja kialudt.
Bosszúsan ütött az asztalra,
hogy férfi társasága
már nem figyelt rá.
Liszt, Delacroix és a többiek
Chopin alakuló keringőjét hallgatták.

A zene ritmusára
a park fái közt bújkáló pillangók,
manók táncra perdültek.
Az ágyásokban egynyári virágok,
megsejtve végük közeli napját
szomorúan földre térdepeltek.




Hajnali három: várnak a vadászat örömei

NAGY ZOPÁN

Álmokról és tájakról

Az álmokról beszélni igen nehéz,
hiszen ők beszélnek rólunk –
ha helyesen hallgatózunk.


Elindultam.
    (A rengeteg tépelődést és készülődést egy hirtelen nekirugaszkodás oldotta föl.)
    Elindultam (talán egy régi, névtelen levél zaklatott hívása miatt), s hozzám három különös-állandó barátom csatlakozott, kiket egész életükben a kihívások, a bizonytalan „expedíciók” vonzottak. Négyen lépdeltünk tehát: P., a könnyűbúvár, L., a „leszázalékolt” vadállat-szelídítő (és pirotechnikus), A., a kisrepülő-pilóta (volt sárkányrepülő-készítő és solymász), no és én, az amatőr geológus-önológus.
    Néhány hét elteltével már sok-sok népszokás, látvány, de főleg történet ivódott belénk. Túlmesélt és agyonhallgatott gondolatok, emlékek tették vizionárius együttlétté utazásunkat.
    – Már bocsánat – mondta mosolyogva A. –, de megszáradt ondó illatát szuszogja e föld… – És valóban, kénköves vidéken jártunk, Gomorra-szerű kietlen pusztán, ahol Lót felesége változhatott bizonyos bálvánnyá, s amit a Holt-tenger déli partja zúz. (Mi azért többször is hátranéztünk.)
    Eszembe ötlött Noé, aki állítólag elsőként ültetett szőlőtőkéket hasonló tájon – ám a Gilgames szerint ugyanezt már régebben megtette Utnapisti (Utna István?) az Eufrátesz mellett… Ez most lényegetlen, hisz egy csepp bort sem feltételezhetünk a környéken – inkább a régi Jaffa helyszíne lehet közelünkben.
    Minden négyzetméter a Bibliát idézi, minden földrajzi támpont a történelmet alakítgatja, s minden történet szorosan épül össze álmainkkal.
    – Az álmok – kezdte el L., mintegy belső monológomra reagálva –, az álmok nem csupán alvásunk tudatalattijában végbemenő tevékenységek törmelékei… Ezt már Abu Júszuf Jakub al-Modzsahid is tudhatta, hiszen 1166-ban (tizenhat évesen) megálmodta, hogy pontosan harmincegy év múlva, Észak-Afrika szultánjaként seregeivel majd egészen Madridig hatol és leigázó sikereket ér el… Abu J. J. al-Modzsahid mindemellett sokat ábrándozott Núbiáról, e múltba süppedt mitikus tájról a Vörös-tengernél, melyet a Nílus óriási kanyarulata táplált. Vágyódott, belébetegedett e gazdag vidék visszatérő képeibe, így regresszív álmaiba pusztult bele, nemhogy a progresszív jelzések útján haladt volna…
    – Most hagyjuk ezeket – szólt közbe A. –, inkább saját álmainkat meséljük, melyek az úton születtek, vagy már régről kísértenek bennünket. (Ezután ez szokásunkká is vált.)
    P. – aki különben poéta-hajlamaiban is virágzott, s legtöbbször lebegett – kezdte: – Néhány napja, amikor napszúrástól vergődtem, ilyesmit éltem át:
    „kifeszített bőr a csend
    lakkcipők párolognak,
    a szél testekre olvad,
    kéjes ásítás a csend”
    – szavalta valaki, miközben én a sivatagban menekültem. Ott, türkménszerű embereket rejtegettek. Napokon belül reám simult egy őrző leány, Aloisz. Hüllőbőr leplekkel védett a hő ellen, s gyakran tapasztotta füleimet hűs combjaihoz. Hallgathattam benső kavargását szelíd-nyugtalan lényének, mely sugárzása délibábokat vont körém. Elveszett az idő, s én elvesztem Aloisz kígyó-simulásaiban… Aztán bódulatok, hempergések hevében Ameshis, Dorothis és Abattis is reám fonódott… Egy reggelen nagy pisztácia-fa alatt ébredtem arra, hogy vadszamarak ropogtatnak éretlen gyümölcsöket, az égen pedig felhőszínű sas kereng, majd megláttam a vak öregasszonyt is, aki nap mint nap a sas röptét követi fölemelt kezével… A kép megszakadt, és egy falat láttam, mely kezdett reám nyomódni (de az már otthon, ahol „másik énem” aludt), s erősen kellett azt tartanom, visszanyomnom, nehogy szétlapítson; erőlködés közben (és mialatt Aloisz is közeledett felém „amott”) efféle szavakat kiáltoztam: „… fosz, fosz, foszforta, idángo-dra mipolga… begondzsa, adalázs, felverzsény, mitomál pévked a hómkerén… és rasszák divít, míg jó krón a mekosszák… majd szí, passzát, brahmácsi csibram, s dí minyót, bediót… de higa, de kraghiga és tamar a kuszkimár… Ó, mangó-limák, magnó-inák, ó, Szi-o-la…!” Hő terjengett, majd hidegrázás, s kívülről láttam, hogy homlokom áttetsző üveg (akár egy kirakat), és nyomom hozzá a falhoz, mely szintén egyre üvegesebb, s kintről már szemek tapadnak felém, hogy nézzék fejem bensejét… Teljes erőmből próbáltam homlokomat szilánkossá törni a falon, hogy csak törmelék-gondolataim maradjanak… Valahogy így ébredtem.
    A történet tetszett, de mindannyian elhallgattuk a „megfejtést”, hisz nem mondhattunk volna egyebet oly közhelyeknél, hogy: „az ezt álmodónak paranoiás képzetei vannak, miközben megcsal valakit (talán önmagát is), és nem akarja, hogy fejébe lássanak – főleg ne idegenek, kirakaton kívüliek…” Egymás történeteit rendszerint magunkban emésztettük meg, s hagytuk, hogy mindez a külső képekkel is eggyéolvadhasson.
    L. (közülünk talán a legtapasztaltabb, „legtudományosabb”) így szólott: – Az álom őskori világokba meríthet, racionalizmus- és háborúmentes állapotokba, ám az ok, hogy ez ritkán történik: az a tudat tagadása, passzivitása. Tagadja, elnyomja a tudattalant. Ámbár: „demonstratio ad oculosa” (a szemmel látható bizonyítása) sem egyszerű művelet. Élt egy Abú al-Valid Muhammad ibn-Muhammad nevű arab-andalúz filozófus, aki pszichoanalitikusként is próbálkozott. Álomanalíziseket készített, bonyolult eseteket fejtett meg, s köteteiben visszavezette, bemutatta a legapróbbnyi részleteket is. Ám, a történeteket – melyekről az elemzések születtek – csak ezek után találta ki, mintha azokat különböző páciensek mondták volna el. Eme csalással mutathatott föl olyan „tökéletes definíciókat”, melyeknek minden részecskéje a helyén volt. Így lehetett ünnepelt professzor – halálában pedig kitaszított, magányos sarlatán… Tőlem ne várjatok saját álmot; a másokéval viszont szívesen „játszom”…
    – Azt hiszem, eltévedtünk – mondtam egy napon, bár eddig sem tudtuk, hogy pontosan hol járunk.
    Egy erődítmény közeledett. („Mi ez, talán Monsalvat? Nem, ahhoz túl nagy a hőség… Akkor a Quabbat al-Sakra? Nem lehet, ahhoz meg túl fekete…”) Fekete Nyolcszög-kővár, sivatagi hőség. („Orbis terrarum est speculum ludi” – „A földkeregség a játék tükre” – suttogta L.)
    – Ez mégis az! – kiáltott föl A., vékony sólyom-hangján. – A Quabbat al-Sakra. Sokat olvastam róla, igyekezzünk.
    (Fülemben melanéziai dalrészlet, egy leány dúdolja fésülködés közben: „Fekete szín, ó, gyönyörű fekete szín, ó, tökéletes fekete szín! Fénylő szemek fénye, világító szemek világossága. Ez hát a szajukum. Csalogató, erős fekete szín.”)
    Haladtunk, ám az erődítmény nem tűnt elérhetőbbnek, sőt: messzebbről „átláthatóbb” volt. A fáradtság foszló, száraz és üresedő asztráltestté alázott minket. Mintha minden lépés után elhagytuk volna lábainkat, melyek a homokban állva mutattak fenyítő példát azoknak, kik netán erre merészkednek. (Leprások szobor-torzói, a haladás és a cselekvés tagadásai.)
    Jobb lenne hátrafelé menni, gondoltam. – Pedig délibáb nem lehet fekete – kiáltozta A. –, csak fekete nem lehet! Vagy egy geometrikus, óriási kemencét vetít elénk a képzelet?
    Beledöglöttünk, ám leginkább P.-t kellett féltenünk, aki már saját izzadtságát itta és kente szét magán, hogy valamennyire úgy érezte, sós folyadékban lebeg.
    Alkonyatra érkeztünk egy kis oázishoz – korántsem a Nyolcszög-várhoz –, majd mély álom préselt össze minket.
    Másnap (ez várható volt) A. mesélte el lázálmát: – Dögvész pusztította országunkat, s engem valahogy „kiküldetésben” részesítettek. Alamutba kerültem, ahol az Iszlám szufiktól kapott hasis által a Quabbat al-Sakra labirintusi kupolájában csodálhattam a konstrukciót. Ó, arany és kő, Iszlám és Keresztény Egysége, szíriai bölcsek, perzsa pompák, túlvilági benső terek… Az „Ezeregyedik éjjelen” (így becézték ama napot) Egyiptomból érkezett hozzánk a Szultán, a nagy Malikal Kamil. Bronzba-, jáspisba- és grafitba öntött elefántokon lépdelt kísérete. Kérésére rögvest megnyitották a Hatalmas Parázs-kaput, melyen át mindannyian beléptünk egy későbbi bugyorba: a Pokoli (és gyönyörű) „Lángsír”-ba. (Ott egy Dante-szerű embert láttam, amint jegyzetel, és örömében zokog.) Azután áthaladtunk a Platina-barlang üres, síkos termeibe, hogy elméinket frissítő „szaunának_” tegyük ki, ám ott az elefántok szörnyűséges, visszhangzó ordításba kezdtek. Az őrjöngés közepette mindenki menekült volna valamerre, de akiket az elefántok meghagytak, azok egymást taposták el… Zárt márványajtót ütögettem… Arra ébredtem, hogy leszakad a kezem, s az üvöltések belém szakadó rezgésétől elveszítem ép elmémet…”
    Barátunkat gyógynövényekkel borogattuk, engem pedig már nyugtalanított, hogy egyetlen motívum sem utal olyan helyszínre, melyet egy (a)n névtelen levélíró mutatott be nekem, s kérte, hogy keressem és mentsem meg őt… Vártam tehát, hogy tovább indulhassunk.
    L. eközben – bizonyára pilóta barátunk álmának hatására – így bölcselkedett: A vallások – gyöngeségük és egymásra utaltságuk által – összemosódnak, a tömegpszichék elterjednek, elbutultan s megzavarodva bolyonganak, zavarva az igazabb szellem elmélyedését s épülését. Igazi önvalónk nem-ismerése Isten kilétének távolságát (is) növeli. Az individuum harmóniája pedig ős-mélységünk tisztaságát közelíti meg, s az Álmokban van ez legközelebb…
    („Ez nem, ez nem itt, de igen… valami távol… ez rossz… a jó, igaz: legbent, legmesszebb-közel, igen, a jó-igaz repülés…” – motyogta A. lázas-félálmában.)
    Napokon belül egy hatalmas fal jelent meg, mely végeláthatatlanul kanyargott (akár a kínai). Messziről látszott, hogy nem lehet közönséges építmény. Előtte néhány lény mozgolódott szemcseszerűen, mintha apró homokszobrocskák szúrnák szemeinket már oly távoli vibrálással. Ezért elgondolkodtunk s lepihentünk a megközelítése előtt. Ekkor, meglepetésünkre, L. kezdett neki egy nagyon régi (akkoriban vissza-visszatérő) álmának elmondásához.
    - Most már ideje, nem marad benn tovább, meg túl is vagyok rajta – hebegte, majd folytatta. – Ősz vége lehetett, keskeny, sőt egyre szűkülő utcába kerültem. Szinte metafizikus térben haladtam (ez most hülyén hangzik), a fekete bokrok mintha egy leégett város maradékaiként guggoltak volna. Mögöttük néha házakat (inkább merítettpapír-kunyhókat) láttam, geometriájukat enyhe szél maszatolta bizonytalanná, s idegesítően rezegtek. Nemsoká, a hosszú távolból két meztelen kislány szaladt felém. Az egyik szőke, selymes hajú dundi, a másik rövid, fekete hajú, félvérszerű, ferdeszemű sovány teremtés. Ekkor megforsultam, s elkezdtem futni előlük, ám éreztem, hogy ezt játékból teszem. Hirtelen leültem, s ők úgy rohantak hozzám, mintha rég ismernének, illetve csak a kis sárgás lány, hisz a másik futott tovább (érződött, hogy az utca végén egy társaság várja őket). Az apróság körülrajongott, akár egy beteg kis állat, majd leguggolt, hogy dolgát végezze, s én tartottam sima és hihetetlenül pici testét. Erőlködött, túlvilágian mosolygott, majd nagy rémületemre nemcsak fenekén, de hónalján s teste többi részén is, kis hasadékokon át fröcsögött elő a híg sár, az ürülék. Jött a combjainál, a mellei helyén, jött a hátából és a köldökéből… Iszonyodtam, de fájdalmas mosolya kényszerített, hogy tartsam őt. Akkor már paskolgattam a fenekét, kissé rázogattam, s tereltem volna az ösvényre, hogy fusson a várakozók felé, de ő úgy reszketett, oly zajokkal, mintha valamiféle üveggolyó vagy kavics rázkódott volna szinte áttetsző kis lényében. Ám az egyik alak a társaságból már közeledett, hisz messziről úgy hihették, hogy bántom e csöppséget, én meg egyre idegesebben terelgettem őt, de még folyt belőle a sár… Az árnyék már fölénk emelkedik, remegek, arcába nem nézek, csak nyújtom felé a kislányt, de nem tudom, mit cselekszem, és elfordulva indulok, amerre az álom elején kezdtem…
    „Ősz, banálisan = elmúlás. A kislány egy meg nem született lény, aki persze tiszta – örökké tisztuló, áttetsző –, és öntudat nélküli. Tekinthetjük úgy, hogy ő egy csörgőkő vagy gumós zörgőkő (lapis a quilae), mely agyag-vasércből áll, benne feloldott maggal, ami gördül és zörög. Embrió, mely igen mozog, tehát ki akar tárulkozni. Ám avval, hogy későn találták meg, és hibásan nyújtották át a Gondviselés vagy a Sors karjaiba, a meg nem született megóvása sikertelen lesz, esetleg beteg lény születik erőszakos közegben.” Hát ilyesmiket olvasott ki álmomból egy átkozott neurológus-pszichoanalitikus-„alkimiska”, és valahol mégiscsak igaza lett, hisz tudjátok, nem lehetett gyermekem ezer próbálkozás után sem.
    Végre nekivágtunk, hogy megközelítsük ama nagy falat (közben sokat gondolkodtam a gumós csörgőkő érdekes hasonlatán), s ahogy az közeledett, egyre kivehetőbb lett a kép: néhány, nagy gerinces bogár újra és újra nekiütközik a falnak, visszaesik, de folyamatosan ismétli a műveletet. (Emberek voltak azok.) Odaértünk. A falnak-ugrálókhoz egy szakadt próféta üvöltözött: – Cave! Cavete! (Óvakodj! Óvakodjatok!), ti, kik saját árnyékotokat próbáljátok átugrálni, hogy negatív lelkiismeretetektől szabadulhassatok, ahelyett, hogy megismernétek azt is, és élni tudnátok vele…
    Ám a guggoló-ugrálók teljes hibbantsággal vérezték tovább a falat s homlokaikat.
    Ámulva lépdeltünk tovább. Ott meg egyesek saját arcképüket próbálták a falra festeni (ki tudja, hányadszor), hogy eddigi énjük „maszkjait” levetkőzhessék – így mindegyik előtt csupán mázolmány-absztrakciók csurogtak szét.
    – Uraim, megmondanák, hol vagyunk? Halló, uraim, mi a neve ennek a falnak? – kérdezősködtünk, de egyetlen gesztussal sem reagáltak reánk; mindegyik más tartományban hadonászott ecsetjével.
    A fal mentén haladtunk már jó ideje, átjárót azonban hiába is kerestünk. Egy éjjelen nagy tüzeket láttunk meg, körötte furcsa ünnepség, tetovált szekta, fokozódó hangzavar. A résztvevők magukhoz húztak minket, s a körbeadott pipáktól hamarosan oldott és aktív tagokként vibráltunk mi is. Négy megbűvölt kígyó tekeredett és ágaskodott a lángok között, mindegyik hozzánk tartozott. Mind (bár különbözőek voltak) egyetlen cél felé próbált siklani, egyetlen mélységes odú felé. Körülöttünk táncok, rituális, őrült sikongások… s akkor, a szertartás csúcspontján a kígyók fokozatosan hatoltak be, merültek el a szekta uralkodónőjének szentélyébe, izzó-bűvös nyílásába… Így látott minket vendégül az Ophiták úrnője… (Reggel elernyedve, kiszáradva távoztunk.)
    Kétnapi vánszorgás után ismét letáboroztunk, s P. barátunk rögtön nyöszörögni kezdett, embrió-pózba helyezkedett, s éber-álmában kezdett el szavalni: – Adalma! Amla-da, vadalma! Őrület hatalma, hűs fuvallat, zord lebegés. Mély hallgatások, halk temetések… Ó, Dalma, Adalma! Önpusztításaim pengéje, rezignációim mértéke, te mérgező ártatlanság, te misztikus, kortalan táj! Te jeges fényekbe fagyott, te viruló, szűzi halott…”
    Érdeklődéssel hallgattuk barátunk szenvedélyes-szenvedő versezetét, s ő hosszas szüneteket tartva forgolódott: – Szemeidből ibolyántúli kutak nedvessége, csillámló űr… bús mozdulatok, sötét dallamok, rianó árnyékok tündére, te újholdnak örvénylő vére, tőled ügetnek angyal-állatok felém, át a tornyokon, tükrökön át, éjek gátjain vakon, és falát szaggatva minden álom-házamnak, melyeket magam ellen építek, melyekbe előled rejtőzöm, előled rejtezek – beléd… Legmélyebb termeidbe űzöl kegyetlen vágtákkal, érintetlen combjaidon át, s rezzenetlen melleidhez, súrlódásaim tébolyában… Adalma! Te állat, te szűz szörny. Ámulat, suttogás, ezüst álom, finom-éles bronz repedés, illat, bódulat, sugárzó mozzanat, áttetsző opál-nevetés… Te ájulásaimba-simuló, betegségeimbe-ragyogó! – erogén, buja olaj és jégvirág. Húsevő növény, eufórikus párna… arcom-lelkem-létem iszonyú megrontása…
    Barátunk végre elaludt, mi is azt próbáltuk tenni. Igazán már semmin sem csodálkoztunk, tudtuk, hogy a nélkülözések, a bizonytalan vándorlás, a homok, a hő, és a rengeteg különös látvány mindannyiunk mélyéből fölkavarhat bármit s bármilyen formában. Összekuporodtunk tehát.
    Reggel egy dervis-szerű szerzetes állott előttünk, és sót kért. Kis tálkát tartó kezei egyenletesen remegtek… Dél körül ugyanilyen szerzetes jelent meg, ő ként szeretett volna, estefelé pedig egy harmadik hasonmásuk, aki higanyt koldult. Mi mindhármat átöleltük, mivel mást nem tudtunk nekik adni, majd éjjel folytattuk utunkat a fal mentén. (Ahogy telt az idő, kivilágosodott bennem, hogy mindhárom szerzetes ugyanaz volt, s csupán valamiféle „próbát” tett velünk mielőtt továbbindultunk.)
    Kisvártatva hajnalodott, s ezt el sem hittük: a falon egyszerre pillantottunk meg egy embernyi repedést, melyet az idő véshetett ki, mint „szobor-negatívot”. Átléptünk hát, és vakító-fényes pusztaság fogadott. Szemeinket dörzsöltük, hogy kirajzolódjon valami, amikor L. fölkiáltott: – Hakeldáma! (Vérmező!). Kiszáradt vérmező ez foszlott madárijesztőkkel, kormos fákra aggatva.
    Ekkor keresztre feszítettek és kerékbetörtek sokasága tárult elénk, mindegyik fejjel lefelé lógott („átfordulás”: az egótól való totális megszabadulás). Mást nem tehettünk, mindegyik fordítottra álló keresztet vetettünk, s csak ezután hagytuk el e mezőt. Már bűz sem áradt a kiégett roncsokból, csupán néhány csontváz sercegett a felkelő nap melegétől. A horizontról áradó fény egyre elviselhetetlenebbé vált, mégis haladtunk, s ott egy völgy felé táruló Fény-kapu hívott át elmosódott körvonalai alatt. Vonzott minket, ám ki tudja, hány perc, óra vagy évszázad sodródott el bennünk abban az állapotban… A Kapun túl viszont (már tisztán emlékszem) Mindenki Egyetlen Lényként pulzált bennem… Mintha kívülről láttam volna, hogy bennem Minden s Mindenki elfér, virágzik, elsorvad, lebeg… És társaim is így láthatták az Egységet, külön-külön, mindenki a saját lelkivilága által. (Közben Fény, mindenhol fehér Fény…)
   
    Egy kórházi ágyon ébredtem.




Séta holdfényben
   
   

 

KISS MIRELLA

Az elhagyott szerető verse

Nesze Neked itt van hát a Vers, gyengécske még, de majd erőre kap, ott hagyja nyomát, mint a harapás a húsban: izzik és fájni fog, ha élni kezd, ölni fog. Gyermek kezében az apró szerszám: eljátszik Veled; bicikliden ő lesz a rossz fék, felhőszakadáskor a szakadt esőkabát, a bevásárlószatyor leszakadt füle, a fekete macska nevető szelleme; a piszkos papírzsepi, a fül zúgása, gyógyszeres kezelés, s a testvér árulása; a véres tampon, egy elvetélt nap, halálos hitszegés, lejárt szabadalmak, a várt randevún a rossz időzítés, kifogyott toll és kitört ceruzavég; a kilyukadt óvszer, a lejárt tabletta, bűzös kanálisban a döglött hal szaga; a zajos építkezés, a megfúrt barátságok, üres pénzes erszény, s elhitt hazugságok, lábban a zsibbadás,

erőszak lány felett, két rossz dugás között csúsztatott szerettelek; gépben a vírus, testben a rák, nyugalom végett a megfőzött mák; villám a fában a lemerült aksi, ellenőrzéskor az elveszett jogsi; baleset úton, hiszti odahaza, két út között üvöltő kisbaba; az első részegséged, kocsiban a hányás, a sodort cigaretta, s a heroinnal szúrás; dühödt száguldásod, az áthágott szabály, a motor ütközése, s az intenzív osztály; amputált ujjak, sántító kutyatárs, fontos tárgyaláson ha cipőd felemás; filmben a hajó nyolcadik utasa, a gennyes pattanás sebhelyes nyoma a megvetett ágyon fekete bogarak, s elmédben megbúvó kínzó gondolat; egy vágyteljes éjszaka ne, fáj a fejem, a sok ütéstől elzsibbadt tenyerem; lángoló karácsonyfán olvadó szaloncukor, félrelépések

anyád klimaxakor; ereken a penge, az elfojtott indulat, a penészes falról lehulló vakolat, pohárban a méreg, lufiban a gáz, édes élet helyett a negyvenfokos láz; a pedofil álmok, megunt együttlétek, vizes pincelyukban vesztett szüzességek; és a nincs ajándék, és a bár lenne, a hiányzó jó szándék, a miért is szeretne; a fel nem vett hívás, a kitörölt sms, féltékeny rohamon, ha kitörés beteges; az eltörött tányér, a leszakadt függők, csöndes szoba falán a letakart tükröd; a lép szakadása, kabáton a lábnyom, a segítség hiánya, harapás a szádon; az allergiás roham, a repedezett köröm, a beszakadt padlás, s az elrontott öröm; a megtalált bomba, a vízcső repedése, az elszakadt szoknya, kurvák ölelése; a felrobbant szifon, az égési hegek, a felborult sótartó, s a megsózott sebek, a kényszerzubbony,

a gázos zuhanyrózsa, fertőzött étel, meghalni parancsszóra; testen a stigma, szomjra az ecet, éhes keselyűhad, szent testek felett; a máj nagyobbodása, a begyulladt here, nyakadon a foltok, szeretőd hűlt helye; az agy vérzése, a tuberkolózis, szemeden a hályog, s a gyermekparalízis; a félbehagyott játék, télapó bukása, összetört tojás, s a gyermekkor romlása; a nem várt büntetés árulók miatt, az ellopott szó joga a bitófa alatt; és a vízi hulla, a partra vetett álmok, csúszós országúton a le nem futott távok; az elmosódott kotta, a hamis barátok, félnótás hegedűs, s a félrevert harangok; a hiányzó kérdés, a nincs a miértre, hogyha az lett volna, a senkise kérte; az én tagadása, utolsó reményed, ha rémisztő álomban látod temetésed, és a néma kiáltás mikor látod elmenni, családod színlelni,

bár nincs veled senki; az eltűnt gyermeked, az elvesztett szüleid, ha egy pozitív lelet a halállal szembesít, és tenni a jófiút, játszani vidámat, rejteni sírást, míg megöl a bánat; ami tegnap volt, amit meg nem tettél, ráncok az arcodon, aki nem lehettél; és az undor attól, aki téged szeret, elűzni mindet, aki volna veled, és minden, ami rohadt, és mindaz, mi kegyetlen, felordít az állat a jéghideg veremben, és elbújni végül ebbe a verembe, hogy az összes bűnnel nézzél végre szembe, mert nem csillapít már semmi móka, nem ízlik többé a selyemcukorka; kiköpök mindent, kivetlek magamból, nem fogok meghalni többször a szavadtól, töredék idődet nem teszem egésszé, melletted váltam én egészen kevéssé. Mi menedék maradt ágyunk darabja, sarokba tolom, s bebújok magamba.

Dráma

KASSAI FRANCISKA

Sziszifuszok sokasága

Kínlódva és keseregve
sziklákat görgetünk
fel a hegyre.
Sebes már a kezünk,
mégsem pihenhetünk.
Újra kezdjük egyre
egyedül, egyedül…

Szegény Sziszifusz,
te csak a sziklát látod!
Hiába szeretnéd,
nincsen nyugovásod.
Görgeted a terhet
a hatalmas hegyre,
kínlódva és keseregve
kezded újra, egyre…

Sziszifuszok sokasága,
szorgalmasan, kedvünk ellen
egyedül, egyedül
igyekezünk fel a hegyre.
Elgyötörten, keseredve
görgetjük a sziklát feljebb,
mielőtt még agyonnyomna,
mielőtt még megindulna,
s elsöpörné gőgös kis életünk.


Naplemente

Leszállott a dalos alkony.

Tovább dúdolja énekét az asszony,
míg egy őszi kertben bolyong elveszetten.
Valamit keres. Megtalálja majd?

Hallod, ugye hallod a szomorú dalt?

BOTÁR ATTILA

Szőlőhegyi áthallások

Még visszalapozná a bazalt napjai múltán
        elfeledett szavait, hallga, megőrzi a kő.
Fogytán a zsinór, sürget az évszak, s a virágzás
       rétege tartja komoly, ünnepi fátyol alatt,
„északra az oltár kapujától” befelé szól,
       szökdös a hang, de kié?, roppan a talp venyigén.
„Szőlőkötözésből ma elég lesz, Gyula bátyám…”
       Álmaim aljáról érkezik át e beszéd.
Vendégek a tőkék. Kikapaszkodtak a tóból,
       s fölsorakoznak a hegy hajnali fénye elé
áldván a Napot, mert szenteli és érleli élő
       ékszerként izzó fürtjeiket sugarán –




Szüret

ÁDÁM ISTVÁN PÁL
   
Zöld
   
Nem akarok rosszat mondani Emilyről, jót meg nem nagyon tudok. Tulajdonképpen semmit nem tudok, csak amit láttam, azt leírom, anélkül hogy akár jónak, akár rossznak tudnám elkönyvelni. Egyébként sem vagyok az a könyvelő típus, könyökvédővel, kockás zakóval, és a kopasz homlokomra feltolható szemüveggel. Csak kopasz homlokom van, az alól bámultam ki épp a buszon ülve, egy hídon haladtunk át, egy amolyan későn érkezett kora tavaszi délelőttön, amikor minden normális ember a munkahelyén ülve álmélkodik, hogy mennyivel jobb lenne odakint. Nahát, én odakint voltam, vagyis egész pontosan a sötétkék színű, épp pöfékelve lendületet vevő buszban. Előrefelé néztem, alig érzékeltem, hogy a híd előtti megállóban valaki lehuppant mellém. Pontosítok: érzékeltem, de nem törődtem vele, ekkor már azt a kismamát néztem, és az elégedett mosolyt az arcán, aki a babakocsiba kapaszkodott, ahogy a busz haladt át a hídon, a víz fölött, a nap, ha lehet, még erősebben sütött át az üvegtáblákon, és az a kismama lassan emelni kezdte a fejét, néztem, ahogy felemeli, miközben a szemét lecsukja. Azt néztem, hogy ellentétes irányba mozogtak a szemhéjai mint a feje, és ahogy süttette magát a napsugarakkal, elégedetten mosolygott, eltöltötte az a jóleső érzés, hogy a baba, aki életében most először él át egy effajta tavaszi átkelést, az a baba most igazán akarja őt, mindenestül, és minden pillanatban szüksége van erre a fiatal nőre, akit még soha senki nem akart ennyire, és aki, ahogy most lenézett a babájára, széles, néma mosolyra húzta a száját. Nem bírtam volna, ha most elkezd gügyögni, de nem tette, hálás köszönet érte, nem rombolta szét a szépet, de azért éreztem, hogy részemről ennyi, eddig érdekelt ez az idill, és nem tovább, és ekkor fordultam jobbra kicsit, nem túlzottan, nehogy félreértse, de megnéztem magamnak a mellém telepedett nőszemélyt, aki kissé szintén felém fordult, és elmosolyodott. Mi van itt? Valami mosolydélután? – gondoltam volna magamban, ha nincs napfényes délelőtt, de azért ez mégiscsak szokatlan, hogy a bkv-depresszív-utazóközönség-masszából két ifjú nő is mosolyra ragadtatja magát egy és ugyanazon ikáruszon, mely most már az utolsó métereket tette meg az öreg, zöld színű Duna felett. Utólag ezen döbbenetemnek tudom be, hogy odavetettem egy flegma „mi tetszik?”-et az ismeretlen mellettem ülőnek, amely gesztus végül egy huzamosabb ismeretségbe torkollta magát, lévén, én próbáltam eloszlatni eme csekély modortalanságom okozta viharfelhőket, Emily meg le se igen szarta a modortalanságot, ellenben vevő volt egy kávéra, amit én fizettem, és egyébként is nyitott természetű, az életet és az embereket szerető valaki, ezért is nem ülhetett akkortájt egy munkahelyen, ahonnan vágyakozhatott volna ki a napsütötte szabadba, ahogy azt így szintén utólag, már könnyen okoskodja ki az ember. Egy szó, mint száz: akkor jó ötletnek tűnt időt tölteni vele, méghozzá sokat. Nem feltétlen akartam őt barátnőnek, vagy bármi szexuális célból, egyszerűen csak jó volt együtt, kíváncsiak voltunk egymásra, és ez a kölcsönös kíváncsiság adott valamit nekünk abból, amit talán a kismamának a buszon épp túladagolt a gyereke, a fontosság-érzetét, vagy legalábbis azt a változatát, hogy valaki nemcsak kíváncsi ránk, de a szeméből ítélve még tetszik is neki, hogy olyanok vagyunk amilyenek. legalábbis, akkor így láttam Emily zöld szemében a tükörképemet, ahogy ültünk annál a tölgyfa alá helyezett asztalnál, amiről pattogzott le a szintén zöld, de mélyebb zöld festék. A szél (tavaszi) időnként belelehelt egyet a fa lombjába, az meg susogott kicsit, de nem vitte túlzásba, amolyan időnkénti kis susogás, amolyan enyhe széltől való, ami felborzolja a nők alkarján a piheszőröket, ahogy ez Emilyvel is megesett ott a fa alatt. Csakhogy, és még inkább: ki gondolta volna, hogy ez a nőci itt már valamiféle érzéseket vélt magában felfedezni, holott erre őt részemről senki nem hatalmazta fel, hanem őneki van egy elmélete, és ez lehetett az oka, ami szerint az életét éli és tölti, mint korábban már erről szó volt, nem holmi munkahelyeken. Nem, kérem, Emily – legalábbis szerinte – szigorúan vezetve van, az élet vezeti, ővele nem történnek csak úgy véletlenül a dolgok. Talán nem ennyire doktrínikusan, de igyekezett addig forgatni magában a vele történteket, és most nem kimondottan az ikáruszról beszélünk, de mindent, ami kicsit is fontos vele történt, mint az életében legkevésbé sem véletlenül bekövetkezett változást. Gyakorlatilag nullára redukálta a véletlen lehetőségét, ellenben majd mindenben, ami vagy aki az útjába került, kapaszkodót látott, és most épp belém készült kapaszkodni, ezért aztán finoman levettem a kezem az asztalról és szedegetni kezdtem róla a pattogó zöld festékdarabkákat. De hamar átsiklottunk ezen a holtponton, ő elfogadta, hogy én nem vagyok az ikárusz mennyezetéről alálengő-libegő kapaszkodó, csak egy srác, semmi több, akinek ideje-kedve van hallgatni őt, megismerni, elmenni vele kávézás után hozzá, aztán tőle a szelektív hulladékgyűjtőhöz. Mi több, még segítettem is, bár már nem tudnám megmondani, miféle hulladékot vittem én, és mit Emily. Inkább az maradt meg bennem, ahogy állunk a különböző konténerek által képzett sorfal előtt, én már letettem minden szatyrot, ő meg veszi ki belőle a szelektált hulladékot, dobálja őket a konténerek nyílásain át, és minden harmadik dobás után felsóhajt: „jaj, már megint rossz helyre dobtam!” És láthatóan valóban kétségbeesett egy-egy ilyen attrakció után, homlokát ráncolta, szemei szinte bocsánatért könyörögtek, mikor üveg csattant a papírgyűjtő konténer falán, mikor fémesen kongott a műanyaggyűjtő. Mert Emily tényleg se nem jó, se nem rossz, sőt, képes heteken át gyűjtögetni szelektíven, sőt, még görnyedt hátú édesanyját is képes környezetvédelemre tanítani, de ettől még összevissza kevert mindent a hulladékgyűjtőkben, mindezt viszont olyan esetlenül, hogy ott és akkor akár oda is tudtam volna lenni érte. Mondtam is mindjárt, hogy lépjünk, és elvittem egy házibuliba, a haverom csaja, Ági ünnepeltette magát születése napján, és itt jött össze Emily a Ferivel. A Feri amolyan félhaver, tökmindegy, inkább csak azért említem, mert amit még írok Emilyről, azt főleg tőle tudom, mert ettől a naptól ő kísérgette a szelektív hulladékgyűjtőhöz. És ha azt vesszük, akár igazolódhatott is Emily elmélete, nincs is ezzel gondom nekem, mindenki abban hisz, ami másnak nem árt, neki meg használ, csakhogy azt sem biztos, hogy jó túlzásba vinni. Mert például a Feri kicsit túlzásba viszi a tv-zést bizonyos nézőpontból, rendszerint az ágyából, a nagy franciaágyból, ami nagyjából az egész szobát kiteszi, az a zöldre festett falú szoba pedig a Feri egész lakását, kis wc-vel, zuhanyfülkével, főzőfülkével, kilépő terasszal, ahova kilépni nem lehet, viszont látni a szemközti óvodában folytatott harcokat a különböző játékeszközökért. Ide költözött be Emília (magyar nőnek magyar név jár), de egy idő után kiderült, hogy ő erősen tv-ellenes. Nemcsak, hogy nem nézi, helyteleníti is, de azért adott a Ferinek egy esélyt, nézett vele focimeccset, az még csak-csak elment, bár nehéz egy esőben végigbirkózott Manchester City vs. Manchester United derbihez mozgásművészetileg közelíteni, ellenben az már a Ferinek is sok volt, hogy Emília minden egyes film után hosszú perceken át beszélgetni akart a film jelentőségéről az ő közös életük szempontjából. Egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy Columbo felügyelő mára nem készült Emília számára egész élete során szem előtt tartandó üzenettel, csak a gyilkost akarta megtalálni, azt is csak játékból. Feri nem bírta tovább. Megbeszélték, hogy elköltözik. Dehogy megbeszélték: megvitatkozták, megveszekedték, megkiabálták egymással. Féltávnál Feri bekapcsolta a tv-t. Emília még mérgesebb lett, de uralkodott magán. Csak egyetlen egyszer nézett oda, mikor már a szereplőket sorolták. Egy nevet látott: Roger OToole. Eldöntötte: így hívják majd a következő férfit az életében, és most hogy megneveztetett a következő állomás, fogta a bőröndjét és kisétált az ajtón. Feri a nagy franciaágyban maradt, és próbálta elhinni a hihetetlent: ez a nő, akit ő ma estéig, több mint négy hónapon át abszolút normálisnak tartott, egy a tv-ben felvillanó név alapján döntötte el, hogy ki lesz a következő szerelme, merthogy Ferivel végzett, fel is út, le is út. Én azon a bizonyos le is úton találkoztam Emíliával, egy férfibe karolva sétált, mit sétált, andalgott a Duna-korzón, én meg a korlátot támasztottam, néztem a zöld Dunát, amikor odalépett és bemutatta az emberét: Radzser – hangzott az idegenül kiejtett név, ami mégis oly ismerősen csengett. A vezetéknevet meg sem vártam. Hátamra kaptam a hátizsákom és szabadkozva útnak eredtem.




Pygmalion és Galatea
   
   

BIRTALAN FERENC

Nyárvégi fény

ez a sátán éve
a 66-os
süt az augusztusi nap
konszolidált nyárvég
mint múlt század eleji lányzsúr

olyan ez a napsütés
akár a nagyszoba függönyrésein áttörő
fénypászmákban
csillagokként vibráló porszemek
a rémszavakat súgó nyárfa
gyerekkoromban

ilyen ez a nyárvég
kitüremlő félelem
extra ütés a pulzuson
szájszögletgrimasz
tudja a szív
ez a bukott angyal éve

augusztusi nap
felhőtlen ég
derengenek a rég nem-levők
nyelvét mutatja szarvait
a felém morduló rémség

ez a sátán éve
patájával ellenem kapál óra év
benne vagyok a varázsköpenyben
suhognak fekete szárnyak

ez a 66. év
minden övé
a fény a por
a varázslat


XXI. századi apokrif

talán csak kevés napsütés volt
reménytelen holnap
ecetes rongy lándzsa
hogy jobb a jobb latornak
sok felhő az égen
ha úgy néz mint fiára
ha nem szögezik föl mégsem
ne legyen minden hiába


Ez jutott eszembe Piafról

errefelé az esti csöndben,
alig hallani bármi neszt.
néha egy autó és a pécé,
de ennyi csak, magad lehetsz.

egyedül, hol egy ócska ágy van,
nincs kivel megosztanád.
gunnyadsz a gépelőtt-magányban.
a gondolat mocsok, galád.

hazugszavak forognak szádban,
mondhatni, jó szonettanyag.
semmi nincsen, csak a vágy van,

csönded keresztjét vonszolod.
rabként, tizennégy sorba zártan
mit vársz, mi még, mi jönni fog?

SZARKA ISTVÁN

A róka

Saint-Exupérynek

Kis herceg, nagy barátom,
látó szíveink – hallga –
éterben csivitelnek!
Barátod, aki benső
kozmikus tájaidban
cserkel immár örökké,
magáról még csak ennyit:

Fekete István-féle
mindentudók szerint is
jöttem egykor a rókák
szabad népéből, május
szülötte, részesülvén
gondos neveltetésben,
magam is tanulékony,
őszre kitűnő vadász,
tavaszra apaállat.

Amint kevesen tudják,
én főképp egerészem,
hajtva a roppant hasznot
ostoba kétlábúnak,
baromfiudvar-béli
dúlásaim mesék csak
(némi valóság-maggal) –
s kedvelem a gyümölcsöt…

Irigyeld érzékeim,
csodáld meg nyargalásom,
otthon vagyok a vízben
s mászom a fát, ha szükség,
a veszélyhelyzeteket
legendás leleménnyel,
igen intelligensen,
jó bátorsággal oldom:

ez bíz tökéletesség –
kihalna másképp a faj,
hisz a kétlábú puskás
olyan elvakult dühvel
rombolja a világot!

Mondottam: szelídíts meg,
hozzám szelídülsz akkor
s tudva-vigyázva egymást
a csillagközi úton,
gyorsulhat maga felé,
otthonos haza felé
hercegem ünneplőben,
rókád is ünneplőben…

Tedd semmivé a puskát,
szívszorító kis herceg!
És csókolom a rózsád!

És csókolom a rózsád…


Csillagász

2010-07-30

       (hördülés csitt te
       jól beleléptem itt e
       hetvenedikbe)

Ez meg nem áll, ez vágtat, mert világ
(most itt épp el magától),
záporoznak az archaikus ködök
ifjúkori fotói földi éjbe,
emberfajzat sóvár kukkolóiba,
majd csillagot olt, eget csinál a hajnal,
alant a szigettenger, a felhőárny a tarlón,
lombos utcákon gördül hazafelé
a fáradtságtól kótyagos csillagász –
       kenyérszagú
       béke, vigyázd az álmát.

BENE ZOLTÁN
  
Mithridaticum
   
Amikor Jakob Weissmann 1833-ban a szászországi Annabergben, ahol arzén, azaz légykő kitermelésével és földolgozásával foglalkozott, megalapozta könyvtárát egy történelmi, egy orvosi és egy vegytani szakkönyvvel, még nem gondolhatta, hogy csaknem két évszázad elteltével Fehér Flóris nevű leszármazottja ezer mérfölddel keletebbre egy aprócska faluban közkinccsé teszi az időközben meglehetős méretűvé duzzadt, soknyelvű bibliotékát.
    Fehér Flóris önzetlen, emberbaráti cselekedete által Jakob Weissmann kicsinyke, saját kezével írott és saját költségén kinyomtattatott kötete, a Mithridaticum című értekezés hat példánya, illetőleg annak ékes magyar nyelvre átültetett változata is a betűre éhes olvasók kezébe kerülhetett. Weissmann ebben a munkájában, az előszóban elárult szándéka szerint a Mithridatész pontusi király által ötvennégyféle alkotóelemből kikísérletezett univerzális ellenméreg jelentőségét és szerkezetét kívánta taglalni. Ez a Mithridatész (akinek kapcsán az sem tudható pontosan és cáfolhatatlanul, hogy a számos azonos nevű pontusi uralkodó közül voltaképpen melyikről is van szó) annyira félt a mérgezéstől, hogy életének célját szervezetének a mérgekhez való hozzászoktatásában határozta meg. Eközben hozta létre (amint a szerző érzékletesen írja: mintegy saját teste lombikjában) a fönt nevezett szérumot. Weissmannt, aki az arzén által kereste a maga és családja számára a napi betevőt, nem véletlenül foglalkoztatta oly nagyon ez a probléma. Nálánál jobban senki nem tudhatta, hogy amennyiben az arzént nagy mennyiségben adagolják, pár órán belül halált okoz. Kisebb adagokban lassabban öl, akár hetekig elhúzódó haldoklást okozva, miközben a mérgezett torkát karcolja a fájdalom, a gyomra ég, bélhurut és hasmenés kínozza, amit megeszik, menten ki is adja magából, állandóan heves szomjúság gyötri és mindkét lábikrája elviselhetetlenül görcsöl.
    Weissmann kikutatta és tanulmányaiban a köz tudomására hozta, hogy a mérgezés már az ókorban elterjedt bűn, illetőleg büntetőeszköz volt. Az ősi Egyiptomban ismerték például a kéksavat, az ólomsókat, az antimont, a rézsókat, az ópiumot, a beléndeket és a ricinust; Athénben a bürökfőzetet törvényes kivégzőméreg gyanánt használták, amellyel a politikai bűnösökkel számoltak le. Massilia városa hivatalosan kevertetett, megbízható mérget őrzött állami levéltárában, amiből a teljes jogú polgárok igényelhettek a maguk számára, ám a városvezetés csakis annak juttatott egy adagot, aki képes volt meggyőző indokot fölmutatni öngyilkossági szándékához. Rómában a köztársaság kései éveiben és a császárság korszakának első évtizedeiben tébolyult divatot teremtett magának a méregkeverés. Krisztus születése előtt 83-ban külön törvényt alkotott a szenátus a méregkeverők megfékezésére. Ám, mint Jakob Weissmann megállapítja, a kereszténység sem volt mentes a mérgek használatától, lett légyen szó vagyonok öröklésének elősegítéséről vagy a politikai ellenfelek eltávolításáról. Weissmann érdekességként jegyzi meg, hogy a 13. század közepén Európa-szerte kiválóan ismerték és alkalmazták a rothadó állati maradványok gyilkos hatását, azonban már ebben az időben is az arzén számított a mérgezők legkedveltebb eszközének. (Ennél a pontnál nem kevés büszkeség hámozható ki az annabergi szerző sorai közül.)
    A 15. századi Itália a mérgezés fellegváraként jelenik meg a Mithridaticum lapjain. A krónikaírók elborzadva jegyezték föl, s Jakob Weissmann borzongva idézi lapjaikról VI. Sándor pápa és Cesare Borgia rémtetteit, akik végezetül (a szászföldi arzéntermelő és földolgozó az isteni gondviselés jelét látja ebben) maguk is méreg áldozataivá váltak. Forrásaira hivatkozva Weissmann nem felejtette el megjegyezni, hogy néha egész lakomázó társaságokat mérgeztek meg, miként egy alkalommal Lucrezia Borgia, a toxinok mestere, a kortársak által rettegett, a vérfertőző nőstényördög. Legnagyobb hírnévre ennek ellenére mégsem ő, hanem egy Toffana nevű asszony tett szert a korszakban, aki nem mással, mint éppen arzénnel megmérgezett állatok rothadó nyálából állította elő híres-nevezetes aqua Toffanáját, amelyért borsos árat kért a vásárlóktól. Beszélik, hogy hatszáznál is több személy lelte halálát ama szer által.
    1694-ben bizonyos Schröder nevű vegyész többszöri próbálkozás után előállította az elemi arzént, szögezi le Weissmann könyve 48. oldalának közepe táján, s a figyelmes olvasó némi irigységet olvashat ki a szavai mögül. Ugyanebben, vagyis a 17. században Velencében és Amszterdamban már szublimátot is képesek voltak létrehozni a hozzáértők, míg Franciaországban az idő tájt az arzenikumot, a szublimátot és alkalomadtán az ópiumot használták mérgezésre.
    Weissmann, művének vége felé arra a következtetésre jut, hogy a mérgek aljas divatjának a vegytan és a törvényszéki orvostan fejlődése fog véget vetni. Ugyancsak itt, a könyvecske utolsó lapjain tér rá magára a mithridaticumra, amelyet azonban, saját bevallása szerint, nem sikerült soha rekonstruálnia. Ezen kudarc ellenére bizakodva és az olvasók hálájára számítva fejezi be munkáját, annak ellenére, hogy nem váltja be előszavában tett ígéretét: nem taglalja kimerítően és minden kíváncsiságot kielégítően a Mithridatész pontusi király által ötvennégyféle alkotóelemből kikísérletezett univerzális ellenméreg jelentőségét és szerkezetét.
    Fehér Flóris maga fordította le ősének német nyelvű művét magyarra, s maga nyomtatta ki saját nyomtatóján, maga kötötte be saját két bütykös kezével. A füzetnyi terjedelmű kiadvány nagy népszerűségre tett szert a település lakosainak körében. Gyerekek, felnőttek, ifjak és vének egyaránt átrágták magukat rajta, kívülről fújták a méregkeverés kultúrtörténetét, fekete ruhás fiatalok pedig macskákon és kutyákon próbálták ki Weissmann-sugallta főzeteiket. A falu a mérgek és az annabergi mester lázában égett. Időről időre fölmerült az is, hogy a helyi általános iskola vegye föl Jakob Weissmann nevét (néhányan inkább Fehér Jakab formában gondolták ezt üdvösnek), s indítson be kémia tagozatot.
    Mígnem egy délelőtt Fehér Flórist holtan találták bibliotékájának kövezetén, arcra borulva. A kiérkező hivatalos emberek elszállították a testet és megállapították, hogy mérgezés áldozata lett. A könyvtár raktárában a nyomozók lombikokra, Petri-csészékre és üvegcsövekre akadtak, amelyekben Fehér – hátrahagyott följegyzései alapján – nem mást, mint a hírhedett mithridaticumot próbálta meg előállítani. A nyomozás eredménye szerint ez okozta halálát.
    Temetésén az egész község zokogott. Másnap ünnepélyesen tűzre vetették Jakob Weissmann művének mind eredeti, mind fordításban föllelhető példányait.
   
   

BERETI GÁBOR

Egyenlőség

Számon tartom
a számon tartót
Így mindketten
számon tartók
és számon tartottak vagyunk


Nézed a sereglő
lombok fölött

Nézed a sereglő lombok fölött
égre ívelő madarat
A testedben maradt repülést


A tájon áthull a Nap

A tájon áthull a Nap
Lebukó fényét avarba
rejti egy patak
A kavicsokból csobogást
az árnyakból hűvös kést
szorít homlokodhoz a
várakozás


Szavaim suttogásokként

Szavaim suttogásokként közelítenek hozzád
Forró hópelyhekként táncolnak körül
Bőröd illatába öltöznek
Hogy melyikük vagy te
s melyikük én
mit számít már az ha tombol a szerelem


Szerelem, tárd ki
tenyered

Szerelem, tárd ki tenyered
Hadd rejtsem belé a Napot
Most csukd be
Lám
beborít mindent az éjszaka

VADKERTY DOROTTYA

hajnali haiku

nyugodt a Duna
kettőnk árnyéka rajta
csak egynek látszik


Emlék

valami hideg
valami minek
valami árnyék
valaki fáj még


Különbség

a szentek dolga:    
kivárni, mit Isten ad,
nem kicsikarni!


Pünkösdkor is 
 
Nagyon fog fájni,
Uram!
Ne üss rajtam
nagy sebet!
    mindig
     a régibe
     ütsz…


Weöres Sándornak,
odaátra

vergődik…
igen…vergődik…
minden éjjel vergődik
már a jobb kezem is…

CSOKONAI ATTILA

Madonna a Szinyei Merse utcában

Gyönyörűen ívelt és telt a válla
A bőre friss
Egy autó árnyékába kuporodva mellét kínálja
Kisdedének aki már fáradt éhes is

Lenyűgöz nyugalma mozdulata pólója lecsúszott pántja
Ahogy zavartalanul szoptatja kisdedét
Ez az anyaság (megismételhető) csodája
Csak annyit mondhatok: szép ez, ez szép, ez a szép


A Fiumei úton

Bejárni ezt a kertet
Éppen mert temető is
A sírok közt eltekergek
Fölöttem gesztenye tölgyfa kőris

A föld ma még alattam
Nem riaszt álom és égzengés sem
Istenem de rég tudtodra adtam
Versben hogy sejted már létezésem

PESTOVICS JÁNOS

Élhetnél könnyedén

te mért nem tudsz úgy élni
ahogyan mások
letudhatnád
hétköznapok dolgát
ügynökölnél pléhpofával
világító pókhálóval
lábemelő cipőtalppal
hajmeresztő rézsisakkal
örökké a pénzt hajszolnád
estéd jól elszórakoznád
vastag tárcás haverokkal
könnyen hajló
ágyravaló
pénzelnyelő szép lotyókkal

SZEMERE JÓZSEF
   
A pesti rokon
   
A tanévet záró ceremónia a szokásos tompa unalommal fejeződött be. Az iskolások boldog megkönnyebbüléssel széledtek szét a szünidei nyárban. Mostantól már kötöttség nélkül lett az övéké a falu mindenféle-fajta zuga. A kertek, a szérűk, az istállók, pincék és padlások, végig a patak medre, a hosszú rét, az elterülő határ. Aztán a földeken túl meg ott volt a vég nélküli erdő. Az erdő mellett dinnyét lehet majd őrizni a nagyapával, vagy ahogy arrafelé mondták a palóc gyerekek, a tatával. A csőszködéshez pedig egy igazi kunyhó fogja adni a szállást, ahol sokkal izgalmasabb aludni, mint otthon.
    A hirtelen jött szabadság érzete rátelepedett Péterre is, aki a második osztályt hagyta maga mögött. Ötöst kapott mindenből, mégis biztos volt benne, hogy nem való neki az iskola. A pedagógusok magyarázata nem igazán kötötte le a figyelmét, a társai szereplése még annyira sem. Inkább otthon szeretett elmélyedni a könyvekben, amelyek épp a kezébe kerültek. Hatodik születésnapjára pesti nagyanyjától a Robinson kalandjait kapta ajándékba. Eleinte még lassan ment neki, de aztán elolvasta végig, egyre gyorsabb ütemben. Évekkel később, amikor tehette, reggeltől estig egyfolytában olvasott, csak az ebéd miatt hagyta félbe. Mindig így szerette volna, de hát tisztában volt vele, hogy a dolgok rendje nem fogja elengedni az öntanulás független világába.
    Annak idején az első osztályt nem tudta elkezdeni, mert szeptember elején be kellett vonulnia Budán az ortopéd klinikára a bal térde miatt, mely időnként megdagadt és kínzóan fájt. Egyenesen a klinikát igazgató hírneves professzor vette kezelésbe, azzal a gyanúval, hogy valami ritka és súlyos betegség támadta meg a térdét. A szövettani vizsgálat műtétjét ő maga végezte el, hosszan és alaposan, összesen hét öltés kellett hozzá. A vizsgálatból azonban kiderült, hogy a betegség nem áll fenn, s ez a professzornak szemmel látható csalódást okozott, nem is jelent meg többé páciense ágya körül. Így is már október volt, mire Péter hazakerült. Az elhúzódó lábadozásra hivatkozva az első osztályt sikerült végig kihagynia, amihez támogatást kapott nagybátyjától, aki az iskola igazgatója volt. Nem vesztett évet, mert mindenki elismerte, hogy otthon bőven elsajátította a kötelező ismereteket. Kétszer azért volt az iskolában tantermi foglalkozáson, a látszat érdekében, de többször nem ment be, így is kapott bizonyítványt. A második osztályt azonban már nem tudta elkerülni.
    Most, amikor hazafelé tartott, anyjának a terve ötlött az eszébe. Ezen a nyáron náluk fog lakni Eszter, egyik pesti rokonuk. Még soha nem látta, és csak annyit tudott róla, hogy egyedüli gyerek, kilenc éves, és neki második unokatestvére. Pétert rettenetesen bosszantotta, hogy anyja ilyen meghívást tett. Minek a házukba egy lány, aki még idősebb is nála egy évvel. Majd egész nyáron szépen kell viselkedni vele, meg szépen beszélni. Nem, ahogy azt a többi fiúval meg az öccsével megszokták. Forrt benne a tehetetlen méreg. Egy lány! Még megverni se szabad. Milyen élet lesz így náluk?
   
    Eltelt egy hét, közeledett a vendég érkezésének ideje. A tágas épületben négy szobája közül az egyik külön neki lett kijelölve. Ez is milyen igazságtalanság!
    Vasárnap délben a két fiú meg az anyjuk együtt mentek ki a buszhoz, Eszter elé. Péter bosszúsan ballagott. Az is bántotta, hogy öccse egyáltalán nem foglalkozott az üggyel. Neki végtelenül békés, beletörődő természete volt. De hát az ilyen természet se jó mindig, főleg most nem.
    A pesti rokon egyedül érkezett. Péter alig tudta elfojtani a tiszteletét önállósága láttán. Ő még soha nem utazott magában, nem is mert volna.
    A lánynak sűrű, sötétbarna haja volt, rövidre vágva, és élénk, nagy fekete szeme. Majdnem olyan magas volt, mint Péter. Látszott rajta a magabiztosság, ám szerényen és illedelmesen viselkedett. Hazafelé csendesen beszélgetett a fiúk anyjával, aki végül is a nagynénje volt.
    Az első napokban a két testvér jobbára csak az étkezések alatt találkozott Eszterrel, a többi időt az anyjuk töltötte vele. Először a Káposztáskertbe vitte ki, ami a falu közepén terült el, a patak két oldalán. Itt kis parcellák sorakoztak egymás mellett, amiken krumplit, mákot, babot, borsót és zöldséget termesztettek a helyiek. Megmutatta neki, mit hogyan kell gyomlálni, kapálni és öntözni. Őt is bevonta a munkába. Aznap zöldhagymát, zellert és sárgarépát vittek haza.
    Egy másik nap a nagyszülőkhöz látogattak el, ahol a falusi porta világával lehetett ismerkedni. Az istállóban a tehenekkel, az ólban a malacokkal, az udvaron meg a kacsákkal és csirkékkel. Eszter nagy érdeklődéssel szemlélte meg a három tehenet, ahogy végtelen méla türelemmel álldogálnak a jászol előtt, és békésen tekintgetnek hátra, miközben a fejüket visszafelé fordítják. Az ólban két rózsaszínű malac lakott, többnyire csak heverésztek, de néha azért visítoztak, főleg, amikor a moslék érkezése volt soron. A kacsák az udvar végén futó patakra jártak le nagy lelkesen, határtalan elégedettséggel, amúgy meg rendszertelen hápogással törték meg a néha kialakult csendet. Az udvarban egy rátarti, vörösbarna tollazatú kakas tartotta fenn a működés rendjét. A tehenek fölötti gerendákon két fecskefészek is megbújt, bennük élénk csiviteléssel folyt az élet. Eszter valamelyik este végignézte a fejést, ivott a friss tejből is. Neki ez mind-mind új volt és fölöttébb érdekes, ilyesmivel nem találkozhatott a pesti Erzsébetvárosban, ahonnan jött.
    A napok múlásával aztán a testvérek egyre több szót váltottak vele. A lányt egyáltalán nem zavarták a fiús allűrök, könnyedén alkalmazkodott hozzájuk, még egy új kiszámolós mondókát is tanultak tőle, s azzal nyomban tekintélyt szerzett magának. Ez már egy csoportos bújócskán történt, ahol hatan verődtek össze. Ekete-pekete-cukete-pé – ez volt a mondóka eleje.
    Azokba a beszélgetésekbe és foglalkozásokba is élénken kapcsolódott be, amiket Péterék folytattak a különböző portákon összeverődött társaikkal. Ehhez tudni kell, hogy a faluban természetes volt, hogy a rokoni vagy ismerős helyekre bármikor szabadon járhattak be meg ki a gyerekek, de a felnőttek is. Ez a szokás még a nomád eredetű „hadas” szerveződésből maradt meg. Lány viszont nem került be fiútársaságba, az ilyen fel sem merült. Eszter kivétel volt.
   
    Egyik hétvégén Péteréknél eljött a komolyabb tisztálkodás ideje, a három gyereknek a fürdőkádban kellett merítkezni. Este volt, a kádat bevitték a tágas konyhába, hogy könnyebben lehessen beleönteni a forróvizet. Elsőnek Eszteren volt a sor.
    Péter számára teljesen szokatlan volt a helyzet. Erős izgalom fogta el, amit fojtogató kíváncsiság fokozott. Milyen lehet egy lány, amikor fürdik? Képtelen volt visszafogni magát, benyitott hát a konyhába és átment rajta, közben a kád felé fordult. Eszter a hátán feküdt, a vízen keresztül tisztán lehetett látni lent középen a hasa alatti rést. Anyja rászólt, hogy menjen ki, mire Eszter csendesen csak annyit mondott, hogy ő nem bánja, ha Péter is ott van.
    – Nincs ebben semmi különös, mi rokonok vagyunk – tette hozzá.
    A fiú egy kicsit habozott, mint aki ott akarna maradni, végül zavartan kiment.
    Amióta az eszét tudta, mindig úgy tekintett a másik nemre, mint aminek a képviselői egy ismeretlen, elérhetetlen világban léteznének. Olyanban, ami minden vonatkozásban végtelenül messze volt tőle. És mégis, valahogy furcsa, de állandó vonzódást érzett e felé a világ felé, ott élt benne a szüntelen vágyakozás, hogy megismerje.
    Kétéves lehetett, amikor járt hozzájuk egy lány a faluból kisegíteni. Annusnak hívták. Mindig felvette őt, dajkálta, ölelgette, beszélt hozzá. Ennek kimondottan örült, ilyenkor meleg nyugalom és elégedett boldogság töltötte el. Alig várta, hogy Annus megint jöjjön és felvegye. Aztán egy másik lány jelent meg náluk, a Manci, aki egyáltalán nem foglalkozott vele, Mancit nem szerette.
    Hároméves volt, amikor anyja és annak húga a Palatinus strandra vitték a Margit-szigeten. Fürdés után mind a hárman a női öltözőbe vonultak be. Ő még olyan kicsi volt, hogy nem volt semmi baj az ottlétével. Csendben álldogált, és nézte az öltözködő nőket, amint törülközőt tekernek magukra, és az alatt veszik fel az alsóneműt. Egyszer csak csoda történt. Egy fiatal nő állt meg tőle vagy három méterre, a fiúcska felé fordult, könnyedén levette a fürdőruhát, és teljes meztelenségben mutatkozott meg előtte. Fent két gömbölyű, kemény melle feszült, bennük középen a sötétlő bimbók, lent a combjai tövénél pedig sűrűn és egyenletesen barnállott a szőrzete, pontos háromszög alakban. Péter még soha nem látott ilyet. A feltárult titokzatosság és a női test tökéletes gyönyörűsége teljesen megbabonázta, lenyűgözte. A nő egyenesen állt, nem mozdult, és büszkén, valamilyen szokatlan elégedettséggel a szemében, ugyanakkor enyhe megértő mosollyal nézett le rá, egyenesen az arcába. Mintha azt mondta volna a nézésével: „Most láthatod, te kisfiú, hogy milyen egy nő!” De hirtelen megtört a varázslat, mert nagynénje elrángatta onnan, hogy már menniük kell.
    Anyjának a húga akkor még csak húszéves volt, nem volt férjnél, a szüleinél lakott Pesterzsébeten. Többször vendégeskedett náluk a faluban, az után is sokat volt ott, hogy férjhez ment. Péterrel mindig külön foglalkozott. Megmutatta neki a betűket, és számolni tanítgatta. Meg rajzoltak és festettek is együtt. Ezeket a foglalkozásokat nagyon szerette a fiú, abba sem akarta hagyni. Egyik ilyen délután azonban ismeretlen érzés fogta el, amitől nem tudott megszabadulni. Azt vette észre, hogy szinte belezsibbad az együttlét örömébe. Nem értette, hogy ez mitől van, és miért van, de már attól is pirosan égett az arca, hogy ránézett nagynénjére. Ez az érzés izgató volt és jó, még ha fogalma se volt az okáról.
    Volt egy másik dolog is, ami merőben új és szokatlan volt számára. Ez éjszakai jelenség volt, de főként hajnalban észlelte, amikor az álom jött rá. Valamilyen furcsa, viszketésre emlékeztető kellemes bizsergés lepte el, ami az ágyékától indult meg belül, egyre fokozódott, majd egyszer csak hirtelen megszűnt. Néha fel is ébredt rá. Ilyenkor azt vette észre, hogy a pénisze meg van keményedve.
    Elgondolni se tudta, mi az, először azt hitte, valamilyen betegség, de mikor látta, hogy nem lesz belőle semmi baja, nem aggódott tovább, nem foglalkozott vele többet. Úgy hitte, majd el fog múlni, mint ahogy a csalánkiütései is a földiepertől. A merevedések azonban nappal is előjöttek, leginkább amikor a vizeléssel volt elfoglalva. Végül ebből sem támadt gondja, csak érthetetlennek tartotta, bár volt benne valami izgalmasság, amire oda kellett figyelni.
   
    Ahogy telt a nyár, egyre többet beszélgettek Eszterrel, kezdték megérteni egymást. Ebbe az is belejátszott, hogy mind a ketten egyformán szerettek olvasni. Néha vitába is keveredtek. Volt úgy, hogy a lány csúfolódott, vagy ugratta. Ilyenkor dühös lett rá. Egyszer a kertben bosszúból bogáncsokat dobált a hajába, Eszter sírva fakadt, mert alig bírta letépdesni, és nagyon fájt neki.
    – Nem baj – gondolta Péter –, bőgjön csak, hadd fájjon neki!
    A lánynak volt egy sötétkék selyemszoknyája, amin kis színes virágminták voltak elszórva. Szeretett benne járni, ami viszont Pétert fölöttébb bosszantotta. Ahogy ment előtte vagy mellette a járdán, a szoknya a térde felett előre-hátra ringott. Mért kell valakinek ilyen lengedező szoknyában járni, és ettől mért lesz egyre magabiztosabb és szemtelenebb ővele? Majd szétrobbant a méregtől, de hát azt mégse mondhatta, hogy ne lássa rajta többet. Igen, az lett volna a legjobb, ha nem hordja. De hát hordta, a fenébe is! Meg lengedeztette. Én nem lehetett ellene tenni semmit, semmit az ég adta egy világon.
    Egyik álmos délután egyedül ültek ketten, Eszter szobájában. Csendben beszélgettek valamiről. A lány egyszer csak elhallgatott, elgondolkozott, egy kicsit nézett maga elé, majd nyugodt, kimért hangon, halkan ezt mondta: – Tudod, Péter, én szeretlek téged. Már régóta így van ez, hogy szeretlek.
    Péter nem igazán értette, miért kell ilyesmiről beszélni. Nyilván azért szereti őt, mert rokonok, és a rokonoknak mindig szeretniük kell egymást, gondolta nyolcéves életének összes tapasztalatával. Nem felelt hát erre semmit.
    Megint Eszter szólalt meg: – Most mondd meg te, hogy szeretsz-e engem?
    A fiú most már gondolkodás nélkül válaszolt: – Igen, én is szeretlek.
    A lányt ez láthatóan örömmel töltötte el, a szeme is csillogott, amit Péter megint csak nem értett. Mi van ebben olyan fontos, hiszen ők rokonok, nem?
   
    Már mélységes mélyen benne voltak a nyárban, amikor egy vasárnap délelőtt a szülők a közeli kisvárosba mentek látogatóba. A három gyerek a nagyszülőknél ebédelt. Utána Péter öccse a szokásához híven elkódorgott, valamelyik fiús háznál kötött ki. Péter és Eszter egyedül mentek haza.
    A házhoz óriási telek tartozott. Volt benne egy nagy kert fákkal, bokrokkal meg virágokkal, egy külön baromfiudvar, és még egy gyümölcsös, le egészen a patakpartig. A két gyerek a kertben járkált ide-oda, Eszternél ott volt a hűséges szürke mackója, amit lerakott egy kerti székre. A megszokott hangnemben beszélgettek. Közben Péterben egy régóta bujkáló gondolat merült fel, egyre élesebben, amit végül már nem tudott magába fojtani:
    – Eszter, te hogy szoktál pisilni? – kérdezte.
    Eszter nagyon meglepődött.
    – Hát úgy, ahogy a többi lány – felelte.
    – Jó, de mutasd meg, hogy csinálod.
    – Dehogy mutatom! Most nem is kell pisilnem.
    – Nem? Akkor azt mutasd meg, amivel pisilsz.
    – Micsoda? Mért mutassam meg?
    – Mert szeretném látni.
    – Mért szeretnéd látni?
    – Csak. Mert szeretném.
    – Akkor se mutatom meg! Hogy képzeled azt?
    Péter elbizonytalanodott, ám közben a mackóra nézett és eszébe jutott valami. Felkapta a székről, a közeli fához ment vele, fél kézzel kapaszkodva felmászott rá jó magasan, és egy kinyúló ágvillába ültette. A lány közben nem szólt semmit.
    A fiú lejött, és tovább folytatta: – Akarod, hogy lehozzam?
    – Hogyne, hozd csak vissza! Az enyém. Mért vitted fel?
    – Azért, hogy mutasd meg.
    – Hozd vissza a mackómat! Hallottad? Tessék visszahozni!
    – Visszahozom, ha megmutatod.
    Eszter itt megakadt, gondolkodni kezdett, majd kijelentette: – De akkor teneked is meg kell mutatnod.
    – Nekem is?
    – Igen, neked is. Így igazságos.
    Péternek ez új helyzetet jelentett, de már nem visszakozhatott.
    – Jó, akkor én is megmutatom – szánta el magát.
    Újra felmászott a fára, lehozta a mackót és visszarakta a székre.
    – Itt van a mackód. Akkor most mutassad – fordult Eszterhez.
    A lány nem szólt semmit, csendben állt egy ideig, és nézett maga elé. A sötétkék színű virágos szoknya volt rajta. Arca komollyá és töprengővé vált. Még mindig várt egy darabig, majd lassan szembe fordult a fiúval, bal kézzel felemelte a szoknyáját, jobban pedig ferdén lefelé húzta a bugyiját, egészen addig, hogy teljes egészében láthatóvá vált az ágyéka, közepén az ott megbújó réssel. Még nem volt rajta semmilyen szőrzet, de körben már látszottak a kezdődő kinövések elszórt sötét pontjai.
    – Látod, itt van – közölte elpirulva.
    Péter tágra nyílt szemmel nézte egy darabig, majd ő is letolta rövidnadrágját, s erre előtűnt merevedésbe került pénisze.
    – Tessék, nézd meg. Az enyém meg ilyen – hadarta, de ő nem pirult el.
    Kint már nem tudtak mit tenni, fogták magukat és bementek a házba. De bent se tudtak mihez kezdeni, mind a ketten a kinti események hatását érezték. Meg zavarban is voltak. A nagyszobában ültek az ottani két fotelban, és az járt az eszükben, ami előbb történt.
    Végül Péter szólalt meg.
    – Eszter, tudod mit, mutassad meg megint, de most a bugyid nélkül – kérte rábeszélően.
    Eszter zavartan elmosolyodott, egy percig Pétert figyelte, majd felállt, és szó nélkül lehúzta a bugyiját. Ott állt egyenesen, a szoknyája le volt eresztve. Péter is felállt, odament, két kézzel ügyetlenül felemelte a szoknyát, és csak nézte a lány combjai közti rést. Most magától érezte igazságosnak, ha ő is leveti a nadrágját, amit rögtön meg is tett. Így álltak egymással szemben, kipirult arccal, félszegen és tanácstalanul.
    Péternek akkor felötlött, amit a nagyobb fiúk meséltek arról, hogy mit is kell tenni a lányokkal. Közelebb lépett Eszterhez, megint felemelte a szoknyát, és duzzadó péniszét a lány ágyékához szorította, a rés felé. Ettől az elfojtott hangokat adott ki, ami úgy hangzott Péternek, mintha nevetne, de mégsem volt nevetés, inkább egymás utáni szaggatott apró nyösszenések.
    Némi idő után Eszter kényelmesebbnek érezte, ha leveti a szoknyáját, leül a szőnyegre, és a hátára dől. Péter is odahemperedett, és ebben a helyzetben is próbált tovább böködni a combjai között, ahogy lehetett. Egyikük sem tudta, hogy mit is kell tenni, de azt érezték, hogy nem akarják abbahagyni. Végül aztán Eszter megfogta az őt lökdöső rudacskát, és ahhoz a belső nyíláshoz irányította, ahol neki a legjobb volt. Amikor a fiú letévedt erről a helyről, azonnal vissza is terelte. Ez így már mind a két gyereknek egyszerre volt jó. A lány egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, végül kétszer is nagyot sóhajtott. Pétert közben ugyanaz az érzés töltötte el, amit már máskor is megtapasztalt éjjelenként, csak ez most nagyobb erővel jelentkezett. Mikor abbahagyták, utána már csak magukkal voltak elfoglalva. Kis idő után felkeltek a szőnyegről, visszaöltöztek, beültek a két nagy fotelba, és onnan pillantgattak egymásra, vég nélküli nagy-nagy csöndben.
    Késő délután, mire a kisebb testvér és a szülők megjelentek, már mind a két gyerek a saját teendőit intézte. Aztán eljött az este is.
    Vacsoránál ültek, amikor Péter anyja megjegyezte: – Milyen csendben vagytok ti ketten. Csak nincs valami baj? Összevesztetek tán?
    – Á, nem, dehogy, nincsen semmi baj – szólaltak meg egyszerre, és közben egymásra néztek.
    – Ma nem is volt veszekedés köztünk – tette hozzá Eszter.
   
    Az elkövetkező napokban a dolgok a régi megszokott módon mentek tovább. Mindketten úgy viselkedtek, mintha semmi nem történt volna köztük. De ez csak látszat volt, így leplezték azt, ami mélyen bennük élt. Igaz ugyan, hogy szótlanabbak, komolyabbak lettek, de a többieknek nem tűnt fel. A másik változás az volt, hogy a kötetlen együttlét hangulata már nem tért vissza közéjük, saját elfoglaltság után néztek, külön-külön.
    Ezalatt az augusztusi hónap kezdett elfogyni, a nyárral együtt. Eljött a hazautazás napja. Most csak ketten kísérték ki Esztert a buszhoz, Péter és anyja. Az úton kevés volt a szó, leginkább az anya beszélt, a két gyerek inkább hallgatott.
    A busz a szomszéd falu felől érkezett, csak az új utasok kedvéért állt meg. Eszter gyorsan, de illedelmesen elköszönt nagynénjétől, unokatestvére kezét és karját erősen megszorította, az arcába nézett, elpirult, egy hirtelen puszit adott neki, és felszállt a buszra. Péter látta az ablakból integetni. Egyenesen neki szólt az integetés. És azt is látta, hogy a lány sír. De akkor még nem fogta fel, hogy miért.




Fiatal lányok fürdője

SIMOR ANDRÁS

Sanzon

Mit felelnek a haza urai,
ha zsebedben pénz kevesebb marad,
és ha nadrágod szakadt ülepe
mutogatja védtelen valagad?

– Ez volt a választói akarat.

Mit válaszol emberi Elnök úr,
ki törvényt vissza véletlen se ad,
és mit mondanak a képviselők,
ha betiltják protestáló szavad?

– Ez volt a választói akarat.

És mit hallasz majd, ha sittre kerülsz,
mert ügyvéded se lesz, hogy védd magad,
s csíkos ruhában börtönudvaron
sétáltat a tehetetlen harag?

– Ez volt a választói akarat.

Koporsód készül, sírbeszédedet
még életedben elmondja a pap,
s ha tiltakozol, egy a felelet,
másféle választ itt senki se kap.

– Ez volt a választói akarat.


Mije van a Vezérnek?

A Vezér
szellemi állapotáról
nem illik
szót ejteni

Aki szót ejt
magára vessen

Az illemsértőt
móresra
tanítják

Erről
a Vezér
talpnyalói
gondoskodnak

Mert a Vezérnek
leginkább
talpa van




A szép Narcisszusz (részlet)


Bocsánatkérő levél a számítógéphez

„Jó társam volt, őt siratom most, vége Ödönnek,
többé nem mosolyog, már türelemre se int” –
írtam Ödönről nemrég elsietett siratómat.
Él Ödön újra! Csomor Béla elűzte a kórt.
Pendrive csatlakozóval tőlem is óvja, ne bántsam
ostoba hirtelenül, kapkodok olykor, az ám!
Gyúlj ki, taníts türelemre sokáig, hogy hebehurgyán
benned kárt ne tegyek többé, drága Ödön!


Az írógéphez

Öreg barátom, kit elő-
vettem, amióta Ödön
betegeskedik, megbocsáss,
ha félreütök pár betűt.
„Én nem javítok könnyedén” –
morgod tegnapi igazad
nekem, ki szintúgy tegnapi
vagyok, félve ülök Ödön
elé, a huszonegyedik
századé ő, s mi régiek
csak ügyetlenkedünk vele.
Mit hoz e század? Nem tudom.
Idehaza visszafelé
tempóz a fiúkkal, akik
a Kormányzó úr hívei,
és még az óvodában is
érvényesítik tervüket.
Az újság alig érdekel.
A haza sorsa még kicsit,
pedig jobb sora messze van,
én nem látom meg, tán Rozi,
ki akaratos és vidám,
és egész nap mesékben él.
Elkanyarodtam, vén barát,
ennyi elég is, pár napig
még elbíbelődöm veled,
azután Ödön visszatér.


Levél Petrovics Sándornak

Van egy ország, úgy híják, hogy
Okatootáia,
legalábbis így nevezte
Petrovics István fia.

Boldog ország, mert bár érzi
a szükség sok nemeit,
egy  a fő, a lelki-szükség,
miként nem volt,  nincsen itt.

Szerény állat itt a lélek,
tudja jól, kire szavaz,
azután döbbenten nézi,
hogy mindent belep a gaz.

Mikor harapnia nincs mit,
kétségbeesve morog,
mit csináljon, ki kell bírni,
eztán inkább nyelni fog.

A színművész, ha független,
zárja szekrénybe fogát,
ha már egyszer bolond fővel
erre szánta el magát.

A költők, művészek és más
kapa-kaszakerülők,
hallgassák gyomruk korgását,
mást úgyse hallhatnak ők.

„Nyisd ki markod, mind a kettőt” –
nyitja a hajléktalan
meg a nincstelen, kinek csak
rozoga viskója van.

Akasztófa ugyan nincs még,
miként vala hajdanán,
de hamarost lesz szégyenzsák
sok Andrássy úti fán.

A romákat, így becézik
mostanában a cigányt,
táborba zárná a Jobbik,
nincs kétségünk ez iránt.

Petrovics úr, ezért küldöm
Önnek ezt a levelet,
Okatootáiában
ami még nincs, mind lehet.

Végezetül ideírom
és ezúttal szó szerint,
amit mondott hajdanában,
hisz ezt mondaná megint:

„Virágozzál dicső ország,
nagyratermett náció,
s még soká ne háborgasson
a civilizáció!”




Romok (1871)

KILÁTÓ
   
SZEGRE VIKTOR
   
One minute, one minute

    Végre megérkeztem Kairóba. Abba a Kairóba, melyet száműzetésem óta nem láttam. Mennyi év, egy örökkévalóság! Egy élet!
    Mint első alkalommal mindent, ezt a látogatást is jól elő kellett készíteni. Mindezek után ez nem lehet csupán egy egyszerű látogatás. Egyáltalán nem. Nem lehet az. Ez a látogatás visszatérés kell hogy legyen a múlthoz, a távoli, de soha nem feledett múlthoz. Gyermekkorom, ifjúságom, emlékeim múltjához.
    Ezért volt, hogy nagy érzelmi felbuzdulással határoztam el magam erre a látogatásra. Inkább egyedül szerettem volna ezt az utat megtenni. Ennyi érzelmet csak teljesen egyedül lehet elviselni. Így nyugodtan meglátogathatom mindazokat a helyeket, ahol könnyekkel telik meg a szemem. Lehetséges, hogy az az ország nem létezik már, de az emlékek léteznek, azok igazak. Az emlékek nem halnak meg. Ott vannak minden utcasarkon, mivel ezek az utcák léteznek, csak a nevük változik. Hogyan oszthatnánk meg ezeket az érzelmeket, melyek annyira intimek, annyira személyesek?
    Ida azt mondja nekem, hogy jól meg kell szerveznünk ezt az utat. Tudja, hogy sok mindent meg akarok nézni, meg akarok mutatni neki. Csak egy hetünk van, hogy mindent lássunk. Kerülnünk kell tehát az időveszteségeket. Ida nagyon pragmatikus, nagyon német. Számításba vesz minden dolgot, a távolságokat, az időpontokat… Mindennek tökéletesnek kell lennie.
    – Te a követségen kapod meg a vízumot, én a repülőtéren fogom megkapni.
    Igen, ebben megegyeztünk. Elővigyázatosságból döntöttünk így. Ha történne valami.
    – Nem értelek – mondja Ida. – Párizsban a kulturális központ igazgatója azt mondta neked, hogy már nincs lista. Hogy még az ismerősök is probléma nélkül látogathattak el Kairóba.
    – Ez igaz, de én ismerem az egyiptomiakat, a kistisztviselőiket. Te nem ismered őket, de én igen.
    – Miért? Nem ők csinálják a törvényt. Van egy törvény, ez minden. Nincs igazam?
    – Igen, kicsim, igazad van. De, tudod, ezek a szegény szerencsétlenek semmit nem tudnak. Semmivel nem foglalkoznak, csak a parancsokat hallják meg. Félnek mindentől, félnek a feletteseiktől.
    – Nem tudom, miért kellene, hogy ez érdekeljen.
    – Mondtam már neked. Képzeld el azt a szegény kis tisztviselőt, belenéz az útleveledbe… akarom mondani, az enyémbe, s látja, hogy Kairóban születtem. Azt hiszed, hogy ez olyan egyszerű a számára? Meg fogja vakarni a fejét, bele fog nézni még egyszer az útlevelembe. Aztán újra rám néz, majd némi habozás után megkér, hogy várjak és elmegy megbeszélni a dolgot az egyik kollégájával. Fél attól, hogy egyedül döntsön.
    – Miről kéne döntenie?
    – A szerencsétlen csak egy dolgot tud. Egyszer parancsot kaptak, hogy alaposabban ellenőrizzék a külföldieket, főleg azokat, akik ebben az országban születtek. Hogyan várhatnád tőle, hogy tudja, ez a lista már nem létezik? De ha tájékoztatták is erről, akkor sem tudja, mit tegyen. Kételkedik, azt mondja, hogy soha nem tudhatjuk, ki tudja, talán mégis… Döntsenek mások helyette. Nem vállalja a felelősséget, érted?
    – De te a repülőtéren kapod a vízumot…
    – Nem, mert azt neki kellene kiadnia. Viszont ha Budapesten kaptam a vízumot a követségen, akkor nem kell félnie. Ez nem az ő felelőssége.
    – Biztosan igazad van. Én nem ismerem őket. Soha nem voltam keleten, az arab országokban. Te ismered a gondolkodásukat, a nyelvüket, én meg nem.
    – Ezek az emberek, Ida, mindig félnek. Akkor is, mikor semmi okuk nincs rá. De ilyen a légkör, ez ivódott a szokásaikba. Arra nevelték őket, hogy szervilisek legyenek, hogy féljenek a büntetéstől, bármitől. Ez a baj.
    – Én semmit nem tudok. Pedig Párizsban Mahmúd…
    – Párizsban! De mi Kairóban leszünk, Ida, nem Párizsban.
    Úgy döntünk, hogy elmegyünk az egyiptomi követségre. Kitöltöm a vízumkérelmet, fizetek 40 dollárnak megfelelő összeget, és a recepciós tájékoztat, hogy tizenöt napon belül lesz készen a vízum. Kéri, hogy foglaljak oda-vissza repülőjegyet és igazoljam a szállodai szobafoglalást. Ezen felül egy fotóra van még szükség.
    – Tizenöt napon belül telefonáljon a vízumért – mondja a recepciós.
    Körülbelül egy hónap múlva kapom meg az útlevelemet, a vízummal együtt. Csakhogy a vízum már nem érvényes, mivel közben a foglalásaimat törölték. Intézkedem tehát, hogy hosszabbítsák meg a foglalásaimat, a vízumom csak ez után lesz érvényes. Jó ez a vízum? Nos, első kategóriás vízum. Olyan, amely teljesen betölti az útlevelem egyik oldalát. Több oldalon felbélyegzett és aláírt vízum. Kitűnő vízum, jobb, mint a többi. A foglalások két személyre szólnak: Idának és nekem. Az út április 22-étől április 29-éig tart. Hét nap. Egy hét Kairóban, a szülővárosomban. Álom!
    – Egy hét csak Kairóban? Nem sok egy kicsit? – kérdezi Ida.
    – A turisztikai látványosságokon kívül meg fogjuk nézni azt a környéket, ahol éltem. Majd meglátod, ez a hét nap olyan gyorsan eltelik, hogy semmire nem lesz időnk!
    – Engem a piramisoknál jobban izgatnak azok a helyek, ahol te éltél.
    – A piramisoknál jobban?
    Talán a fáradtság teszi, talán a múltammal való találkozás gondolata, indulásunk előtt néhány nappal melankólia telepszik rám. Teljesen megmagyarázhatatlan. Az izgalom, melyet addig éreztem, a szomorúságnak adta át a helyét. Nem értem a hirtelen változást. Ezt a lelkiállapotot csak fokozták a vulkáni hamuval, az izlandi vulkánkitöréssel kapcsolatos hírek. Miért van ennyi hír a hamuval kapcsolatban? Mindig vannak tűzhányó kitörések a világban. De még sohasem volt ilyen riasztás, nem töröltek járatokat, nem kellett maszkot viselni, meg hasonlókat.
    Az utunkat törölni kell. A repülőgépek nem indultak.
    Április 21-én, szerdán azonban a sajtó hírül adta, hogy Brüsszelben kompromisszum született. A gépek fölszállhatnak, mert a füst nem zavarja már a repülést. Újra intézem tehát a repülő- és a szállodafoglalást másnapra, 22-ére.
    Végre kimehetünk Ferihegyre.
    Meglepetésemre az EgyptAir repülőgépe tágas és kényelmes. Egy idő óta ez szokatlan szolgáltatás a légitársaságoktól. A repülőút nyugodt. Kapunk enni, utána jön a desszert és narancslé, amennyi tetszik. A leszállás sima. Majdnem a terv szerint érkezünk a kairói repülőtérre, este nyolc órakor. Egy modern busz visz minket a pályaudvar bejáratához. Ida az egyik bank pénztáránál fizet tizenöt dollárt és kap egy vignettát, amit bele kell ragasztani az útlevelébe. Ez a beutazási vízum. Nagyon egyszerű. Minden tökéletesen működik. Látható, hogy az ország nagy turistaforgalomhoz van szokva. A repülőtér előcsarnoka hatalmas, több fülkében ellenőrzik az útleveleket. Beállunk a sorba. Az ellenőrzés eléggé szabályos, csaknem gépies. Az ember megmutatja az útlevelét, az ellenőr lepecsételi és a látogató mehet tovább a csomagokért. Minden nagyon egyszerű. A rutin szerint történik. Ida előttem lép tovább az ellenőrző fülkétől. Utána következem én. Mosolyogva mutatom az úti okmányomat.  Végül is otthon vagyok. A hazámban. Egy fiatalember ellenőrzi az útlevelemet.
    – Kairóban születtél? – kérdezi alig érthető angol nyelven.
    – Yes! – hasonló esetben csak angolul beszélek. Elfelejtem mindig az arabot. A tapasztalataim azt mutatták, hogy így praktikusabb. Máskülönben mindig megvan annak a kockázata, hogy megkérdezik „hol tanultad meg a nyelvet, stb.…”.
    A hivatalnok balról jobbra, elejétől végéig átlapozza az útlevelemet, és nagyon lassan lapoz. Hosszan és többször rám néz.  Kételkedőnek tűnik, aki nem tudja, mit tegyen: – Tehát Kairóban születtél – mondja.
    – Yes! – válaszolom ismét, fagyos mosollyal.
    Végül úgy dönt, hogy telefonál. Néhány másodpercig mormol valamit a készülékbe, aztán elindítja a számítógépet. Kérdezem magamban, hogy mit keres vajon a számítógépen. Annál rosszabb, hogy ez az ő dolga. Időközben Ida, a korlát másik oldalán, hang nélkül mozgatja a száját, hogy megkérdezze, mi történt. Megvonom a vállam, jelezve, hogy nem tudom, és egy kis mosolyt küldök, mintha azt mondanám, semmi jelentősége az egésznek.
    – Soha nem voltál látogatóban? – kérdezi hirtelen a hivatalnok.
    – Hogyan mondja?
    – Ez az első látogatásod itt, Egyiptomban?
    – Hogyne. Az első látogatásom.
    Újból a számítógépre néz, telefonál, aztán azt mondja:
    – Biztos vagy benne?
    Állhatatossága nem csupán meglep, hanem előre jelez néhány kellemetlen dolgot. Rám szegezi a tekintetét, megköszörüli a torkát, és metsző hangon fölkiált. A termet, ahonnan már elmentek a turisták, betölti a kiáltása: – Shrif, Shrif!
    Magamban azt mondom, hogy kezd egy kicsit komolyabbá válni a történet. Kissé idegesen kérdezem: – A vízum nem OK? Van valami probléma?
    Nem vesz tudomást rólam, és olyan képet vág, mint aki semmit nem ért. Egy másik hivatalnok közeledik hozzá. Némán konzultálnak, lapozgatják az útlevelemet, aztán a tiszt visszaveszi tőlük.
    – Valami nincs rendben? Nem OK? – kérdezem.
    Mosolyog és egy kis jelet mutat a hüvelykujjával és a mutatóujjával: – One minute, one minute!
    – De hát az útlevelem, az útlevelem! Mit fog csinálni az útlevelemmel?
    – One minute, one minute only.
    Közben Ida, idegesen és nyugtalanul, csatlakozik hozzám.
    – Mi történt?
    – Semmit nem tudok! Semmit! Lapozgatta az útlevelemet és megkérdezte, hogy először látogatok-e az országba.
    Ida még jobban meg van hökkenve, mint én. Mi több, kezd félni is: – Lehetséges, hogy az egyiptomi kommunista múltad miatt van mindez?
    – Jaj, nem, az abszurdum! Visszamenni több mint hatvan évet az időben? Nevetséges. Nem hiszem!
    De telnek a percek egymás után. Jó ideje várakozunk már. Több mint fél órája. Ida is, én is fáradtak vagyunk az álldogálástól. Az üres érkezési csarnok még nagyobbnak tűnik, mióta az utasok eltávoztak onnan. Az ellenőrző fülkék elhagyottak. Halotti csönd uralkodik.
    – Meddig kell még várnunk? – kérdezi meg Ida nyugtalanul.
    – Semmit nem tudok!
    Ida nemcsak nyugtalan, hanem ideges is a várakozástól. És kimerült is.
    – Csinálj már valamit, ne üldögélj itt tétlenül. Különben itt fogjuk tölteni az egész éjszakát!
    – Mit akarsz, mit csináljak? – mondom neki, miközben az én idegességem is fokozódik. Aztán megpillantok valakit egyenruhában, amint épp keresztülmegy a termen. Feléje sietek, de mielőtt utolérném, a hüvelykujját és a mutatóujját mutatva mondja:
    – One minute, one minute – és sietve eltűnik, anélkül hogy megvárna.
    – A fene egye meg! Gyerünk, üljünk le a padra ott lenn.
    A terem egyik sarkában észreveszek egy különálló kis padot.
    – Itt fognak felejteni minket! – mondja Ida. Aztán hozzáteszi: – Fázom…
    Könnyű, vékony anyagú, enyhén kivágott blúzt visel, hogy alkalmazkodjon a kairói forrósághoz. Azonban a teremben légkondicionáló működik, teljesen normális dolog, hogy hideg van.
    – Vedd föl! – odaadom neki a zubbonyomat. Hálásan kapja magára. – Annyira fáztam már! – Szegénykém vacog.
    Épp hogy elkerültem egy újabb ideges jelenetet. Mindketten elég idegesek voltunk, nagyon is idegesek.
    – Tehát itt fogunk éjszakázni? - kérdezi Ida kisvártatva némi iróniával.
    Nem tudom, mit válaszoljak neki. De mit tehetek? Megoldást kell találni. Nem maradhatunk itt úgy, hogy semmit nem teszünk, csak várunk a sorunkra. De ekkor elindul felénk egy tisztviselő, kezében az útlevelemmel. Felugrom a padról, hogy végre elvegyem az útlevelet.
    – Nem – mondja –, velünk kell jönnöd.
    – Hová?
    – Gyerünk! – Továbbra sem tudom, hogy hová.
    Ida is felemelkedik, de a hivatalnok jelzi, hogy ő csak maradjon ott, ahol van.
    – És a feleségem?
    – Maradjon itt!
    Mondom Idának:
    – Várj meg itt. Ha nem jönnék vissza, menj a szállodába és telefonálj holnap a követségre.
    – Gyerünk, gyerünk! – sürget a hivatalnok éles hangon.
    – Legalább addig várjon, amíg beszélek a feleségemmel, az ég szerelmére! – A hangom dühös.
    – Akarod, hogy a hotelba menjek?
    – Igen. Itt van a pénz.– Odaadok mindent angol fontban, meg adok száz egyiptomi fontot is, amit a repülőtér bankjában váltottam be.
    – Mindenképp taxival menj!
    – De nem tudok beszélni…
    – Egyszerűen annyit mondj a sofőrnek, hogy hotel Semiramis. Azt megérti.
    – Gyerünk! – kiáltja a tisztviselő türelmetlenül.
    Kezdek egyre jobban indulatba jönni. – De hát beszélnem kell a feleségemmel! Érted? Miért erőszakoskodsz velem?
    – Only one minute, one minute! – Ismét fölemeli a hüvelykujját és a mutatóujját. Türelemre akar bírni.
    – A bőrönd! Elfelejtettük a bőröndöt! – kiált fel Ida. – Mennem kell megkeresni a bőröndöt, amíg nem lesz késő. Már ha megtalálom egyáltalán.
    Csaknem futva indul megkeresni bőröndünket, mely bizonyára régóta megérkezett már. Időközben a tisztviselő azt mondja nekem, hogy kövessem őt az érkezési csarnok ajtajához, ahol ott egy nagy felirat, hogy VIP. A bejáratnál rendőr ül az asztalnál és csodálkozva néz ránk. A hivatalnok int neki, és egy folyosóra megyünk, melyről mindenfelé elhagyott irodák nyílnak. Átmegyünk egy másik folyosóra, mely szintén néptelen és végül megállunk az egyik ajtónál. A tisztviselő jelzi, hogy várjak, kopog az ajtón és bemegy. Nézem az ajtó arabnyelvű feliratát: Al Amn, a biztonságiak. Ejha, mondom. Egyre érdekesebb, hogy miért a biztonságiak! A hivatalnok hamarosan kijön és beküld engem. Egy jó megjelenésű fiatalember, jó angolsággal, hellyel kínál. Vet rám néhány pillantást, majd folytatja, amit csinált, aláírja az előtte levő papírokat.
    Aztán újra rám néz  és azt mondja: – Tehát úgy hívják, hogy… ja igen, látom.
    – Nos igen. Az útlevelem a kezében van, ez…
    – Szeretném kihallgatni önt.
    – Na és?
    – Mit dolgozol?
    – Én? Tréfál velem? Otthon, a mi országunkban az emberek az én életkoromban már nyugdíjban vannak. Nem tudom, hogy maguknál…
    – Azt szeretném megkérdezni, hogy mi volt a szakmája, a munkája?
    – Külkereskedő voltam.
    – Melyik cég megbízásából?
    – Cég? Egy állami vállalatnak dolgoztam.
    – Igen, igen, de pontosabban milyen országokba, mit exportáltál?
    – Olajipari szolgáltatásokat, főleg Irakba.
    A fiatalember hirtelen hangosan felkiált:
    – Mahmúd, Mahmúd! – Nem foglalkozik velem tovább.
    Újra a teremben találom magam. Tűnődöm, hogy miért volt szükség erre a találkozásra a biztonságiakkal. Egyszerűen csak látni akartak, vagy miről van szó?
    Ida a padon ülve, elveszett arccal vár, mellette a bőrönd.
    A tisztviselő otthagy engem, elindul, az útlevelem még mindig a kezében van.
    – Hé, és az útlevelem?
    – One minute…
    – Szarok magára, meg a one minute-re! Adja ide az útlevelemet és hagyjon elmenni.
    Este tíz óra van.
    A tisztviselő megvonja a vállát és ismét a rituális ujjmozdulattal akar türelemre inteni.
    Ida, úgy tűnik, erejének végére ért: – Fázom és fáradt vagyok. Pihenni szeretnék.
    Még dühösebb vagyok, amikor meglátom ebben a helyzetben, és hallom a panaszkodását. Az a tény, hogy képtelen vagyok bármit is tenni, hogy segítsek rajta, még jobban felkavar.
    Időközben turistacsoportok érkeznek és a szokásos tolongás közepette sorba állnak, hogy ellenőrizhessék az útleveleket. Beszélgetnek, szólongatják egymást, jókedvűen nevetgélnek. Vidám a hangulat. Irigykedve nézzük őket, és dühít, borzasztóan dühít, hogy ebben a helyzetben vagyunk. Elhatározom, hogy elkapok valakit az útlevelet ellenőrző tisztviselők közül és tőle kérek magyarázatot. A terem most kiürül. Az „én” ellenőröm nincs itt. Mások vannak mindenütt. Odamegyek az egyik fülkéhez.
    – Mit akarsz? – kérdezi a tisztviselő. Magas termetű, széles mellkasú, s hatalmas bajsza van.
    – Az útlevelemet!
    Belenéz a számítógépbe és megkérdezi: – Ez az első látogatásod az országunkban. Nem igaz?
    Már megint ez! – Igen, már mondtam ezerszer. Miért kérdezed?
    – Mert az szerepel a számítógépben, hogy te már jártál ebben az országban.
    – Hogyan? Ez ostobaság. Maga téved, mert ez az első látogatásom. Már ha ezt látogatásnak lehet nevezni!
    – Mégis itt vagy a monitoron, itt a neved és a születési dátumod.
    – Ez egy hiba! – kiabálok és magamban azt kérdezem, hogy mi a csudát csinálnak itt velem? Vajon mit akarnak tőlem? – Tévedés. Tréfálnak velem.
    – Nem tréfálunk. Ülj le. Megyek, és megnézem mi van az útleveleddel.
    Ida rám néz. Eltökélt a tekintete. – Nos, tehát? Mit mondott? Semmit, ugye? Még mindig semmit?
    Melléülök, anélkül, hogy válaszolnék.
    – Biztos voltam benne. Itt akarod tölteni az éjszakát a teremben? És utána mi lesz?
    Még mindig hallgatok. Nem tudom, mit válaszoljak. Kimerült vagyok, teljesen kimerült.
    – Figyelj, én elmegyek. Nem bírom már elviselni ezt a várakozást, ezt a termet, ezt a repülőteret. Fáradt vagyok, fázom, és ideges vagyok. Elegem van már ebből a történetből.  Elmegyek a szállodába. Aludnom kell egy kicsit és holnap telefonálok a követségre. Torkig vagyok ezzel az utazással. Itthagyom a piramisaikat. Torkig vagyok.
    Ida idegrohamot kapott. Semmi nem olyan fájdalmas, mint látni fáradtságtól ráncos arcát. El kell ismernem, hogy ez az igazság.
    – Igen, reggel telefonálj a követségre. Mondjad el nekik, mi történt. Segíteni fognak. Jól teszed, ha elmész, innen, a repülőtérről nem tudunk senkivel sem kapcsolatba lépni. A szállodából telefonálhatsz a családodnak is, ha szükség van rá. Igen, jól teszed, ha elmész. Mindenekelőtt, aludj egy kicsit.
    – De hogy csináljam? Nem beszélem a nyelvüket, senkit nem ismerek, aki segíthetne. Hogyan tudom tisztázni a dolgokat teljesen egyedül, anélkül hogy bárkivel is beszélni tudnék? Nem tudom!
    – Ida, kedvesem. Tudom, hogy ez kemény próba lesz neked. De nekem is az.
    – Te ismered ezt a világot, én meg nem. És nem is akarom soha megismerni. Elég, amit eddig megismertem. Soha többet! És hogyan fogok fizetni a hotelban?
    – Mi sem egyszerűbb. Megvan a szobafoglalásunk száma. Náluk pedig megvan a hitelkártyám száma.
    Ida föláll, szótlanul fogja a csomagot, megölel, és hátra se nézve elindul.
    Most gyakorlatilag teljesen egyedül vagyok Kairó repülőterének hatalmas csarnokában. A terem kihalt. Sehol senki. Még egy rendőrtiszt sincs. Olvasni akarom az újságot, amit a repülőn kaptam. Észreveszem, hogy elvesztettem a szemüvegemet. Jelenleg csak a távolbalátó szemüvegem van meg. A legrosszabb, hogy így nem tudok olvasni se újságot, se mást. Túl ideges és fáradt vagyok az olvasáshoz. Visszatérek a padhoz és leülök, szánalomra méltó módon a falhoz támasztva a fejem. Annyira szeretnék már aludni egy kicsit. Csukott szemmel gondolkodom rajta, mi fog következni és hirtelen elmosolyodom egy kicsit. Valamiféle déj? vue érzésem támad, a Huckstep internáló tábor, a sivatag és a pavilonok: a külföldiek börtöne. Igen, ezt láttam már.
    Hallom, hogy valaki mondja: – Gyerünk, gyerünk!
    Kinyitom a szemem. Egy rendőrtiszt áll előttem.
    – Come! – És megfogja a karomat.
    – Hová visz?
    Nem válaszol. Az a szokásuk, hogy nem válaszolnak. Vagy inkább süketnek tettetik magukat. Nemsokára átmegyünk a VIP-en. Ez alkalommal egy másik rendőrtiszt ül az íróasztalnál. Egy hivatalnok kíséretében gyors léptekkel megyünk egyik folyosóról a másikra. Liftbe szállunk, utána ismét más folyosókon megyünk keresztül. Aztán egy másik hivatalnok mondja, hogy kövessem. Nem tudom, hogy hová és hogy miért. Fölösleges volna megkérdezni, úgyse válaszolna. Amikor odaérünk az egyik ajtóhoz, azt mondja, várjak. A rituális mozdulatot teszi az ujjaival. Mindig ugyanaz:
    – One minute, one minute!
    Ha ezeket a szavakat hallom, dühroham kerülget.
    Vetek egy pillantást az órámra. Már három órája tart ez a történet. Három óra telt el azóta, hogy megérkeztünk a repülőtérre. Az érthetetlen one minutes három órája. Megteszek száz lépést. Nem messze turistacsoportok vonulnak, máltaiak, ciprusiak, afrikaiak, mindenfélék. Mosolyogva, boldogan, vidáman nevetve vonulnak és távoznak a kijárati ajtón, hogy kocsiba szálljanak. Hogy elmenjenek a szállodába.
    Vég nélkül érkeznek más turisták is, és indulnak a rájuk váró kocsik felé. Milyen boldogok!
    A tisztviselő jelt ad, hogy kövessem. Egy másik folyosó. Elég sok folyosó van itt, gondolom magamban. Azután következik az ujjak szertartásos mozdulata: One minute, one minute.
    Szeretnék megtenni száz lépést, járkálni egy kicsit, lazítani, de a tisztviselő elmegy, és arra kér, hogy üljek le a mellette levő padra. Megnézem az órámat, már 11.15 van. Kérdezem magamban, hogy meddig fog még ez a komédia tartani. De mindenekelőtt Idára gondolok. Kérdezem magamban, hol lehet ebben a pillanatban. Szegénykém csak németül beszél, semmilyen más nyelven. Hogy tudja elintézni a dolgokat? Vajon a szállodában van most? Boldogult-e a taxival? Teljesen egyedül van az éjszakában, egy számára ismeretlen világban. Félek, nehogy teljesen elveszettnek érezze magát.
    A rendőr kinyitja az ajtót és int, hogy lépjek be. Nyakkendős fiatalember ül egy íróasztal mellett és türelmetlenül kérdez: – Ez tehát az első látogatásod Egyiptomban?
    – Igen, már többször elismételtem, az első látogatásom.
    – Miért jöttél? Mi ennek az utazásnak a célja?
    Nagyon meglep a kérdés. Hová akarnak kilyukadni?
    – Természetesen turistaként jöttem.
    – Á, tehát csak turista vagy. Hogy lehet az, hogy mostanáig még nem látogattál  ide mint turista?
    – Az igazság az, hogy nem én akartam idejönni. A feleségem akart jönni mindenáron. Ő akarta megnézni a régészeti helyeket, a múzeumokat, a piramisokat és egyebeket.
    – Te viszont nem akartad megnézni. Miért nem?
    – Nem akartam megtenni ezt az utat.
    A fiatalember megismétli a kérdését: – És miért nem?
    – Az én életkoromban az ember már jobban válogat.
    – Hogyan tudod megmagyarázni, hogy a neved szerepel a számítógépünkben?
    – Ti magyarázzátok meg nekem. Valóban, hogy lehet ez?
    – Biztosan jártál már itt és aztán elfelejtetted. – Ezt valamiféle ironikus mosollyal mondja.
    – Nem, ez nem igaz.– Elismétlem, minden betűt és szót hangsúlyozva – Soha nem látogattam még el Egyiptomba.
    Rám néz, és értetlenkedő mozdulatot tesz a fejével. – Rendben van. És mi a címed Kairóban?
    – A Semiramis. Szálloda a…
    – Tudom, tudom – bólogat. – A Semiramis. Nagyon szép hotel. Luxushotel. Különösen egy nyugdíjasnak. Mert ön nyugdíjas, nemde?
    – Meg szerettem volna mutatni a feleségemnek, hogy…
    – Ez a hotel egy kicsit drága egy nyugdíjasnak. – Kíváncsian néz rám, a válaszomat várva.
    – Igen, drága egy kicsit.
    Mosolyog és a fejével int a rendőrnek, aki idekísért. – Mahmúd, végeztem.
    – Megtudhatnám a nevét? – s magam is meglepődöm saját kérdésemtől. 
    Meghökken, őt is váratlanul éri. Mégis nevet: – A nevem Husszein. Husszeinnek hívnak.
    Azután lehajtja a fejét, összeszedi a papírjait és folytatja a munkáját.
    Átmegyünk még egy folyosón és odaérünk valami zárt ajtóhoz. Intenek nekem, hogy várjak. Ez a mániájuk, gondolom magamban, és nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem ironikusan:
    – Egy másik one minute, one minute?
    Nincs válasz. Nem tűnik úgy, mintha értenék, mit mondok. Ezek az emberek soha nem válaszolnak.
    Néhány röpke pillanat várakozás után a rendőr elindul, és kézmozdulatával jelzi, hogy kövessem. Odaérkezünk egy újabb ajtóhoz a folyosó mélyén. Érthetetlen hangokat hallok, teljes kakofónia. Bemegyünk, és egy pillanatra az a benyomásom támad, hogy egy másik világba kerültem. Fekete-Afrikába.  Néhány száz férfi és nő tartózkodik itt, akik fehér kelmét viselnek és fehér turbán van a fejük köré csavarva. A helyiség zsúfolt. A rendőr jelzi, hogy csak kövessem és előretörünk ennek a csoportosulásnak a közepébe. Erős izzadtságszagot érzek. Átkelünk a termen, s odaérünk egy másik folyosóra, amelyiknek a végén egy másik ajtó nyílik. A rendőr belép, én követem. Valamiféle nagy előszobába jutunk. A rendőrök a sarokban állnak, mintha csak egy hotel recepciójánál lennénk. Az egyik föláll és int, hogy kövessem a mellette levő ajtóhoz. Beküld és becsukja maga után az ajtót.
    Egy nagyon nagy teremben találom magam, ahol két hatalmas ablak van, és ahonnan hiányoznak a legalapvetőbb bútorok is. Pár tucat ember, többségükben fekete-afrikaiak, néhányan arabok. Néhányan fekszenek a padlón, mások újságpapíron ülnek, miközben valami pita-féle kenyeret esznek, megint mások egy asztalon ülnek, az itt az egyetlen bútor. A terem bűzlik a zártságtól, az izzadságtól és a piszoktól. Angolul, afrikai nyelveken és arabul beszélnek.
    Egy arab helyet szorít nekem maga mellett az asztalon. Körülnézek. Próbálom megérteni, mi történik velem, hol vagyok, mit csinálok itt. Ki akarom nyitni az ajtót, hogy megkérdezzem a rendőrt, mit akarnak tenni velem? Az ajtó belülről van bezárva. No, lám csak, gondolom, ezek a gazemberek bezártak. De miért? Tényleg miért? Fogságban lennék? Nem mondták meg az okát. Mindegy, hogy milyen okból. Semmiért!
    Helyet foglalok az asztal számomra fölajánlott sarkán. Elmúlt féltizenkettő, hamarosan éjfél van. Megkérdezem a szomszédomat:
    – Mi ez itt? Hol vagyunk?
    – Nem tudod? Ez a deportáltak terme.
    – Deportáltak?
    Meg vagyok döbbenve. Abszurd, nevetséges! Deportálnak engem, de miért? Annyira ideges leszek, hogy kezdem megtenni a száz lépést. Az ajtótól az egyik ablakig. Elég nehéz végrehajtani ezt az akciót. A terem tele van deportáltakkal. Egy jólöltözött, öltönyös afrikai kopogtat az ajtón, hogy odahívjon egy rendőrtisztet. Semmi nem történik. Kopog, mind erősebben és erősebben veri az ajtót. Végül egy rendőr kinyitja és odakiált:
    – What! Mi van?
    Az afrikai, úgy tűnik, tiltakozik és magyarázatot kér.
    – Én nem tudom – hangzik a válasz.
    Az afrikai tovább tiltakozik.
    – Nem tudom!
    Magyarázatot kér. A rendőr az arcát egészen odatolja az afrikai arca elé és hangosan ordít: – Nem tudom. Érted már?
    Az afrikai dermedten hallgat el. A helyiségben mind hallgatnak. A rendőr elmegy és bevágja az ajtót maga után. Az afrikai megfordul és visszamegy a többiekhez. Ideges mozdulattal próbálja megigazítani a nyakkendőjét. Újra kezdődik a deportáltak kakofóniája. Újra elkezdem a járkálást. Meg kell nyugtatni az idegeimet. Teljesen nyugodtnak kell lenni. Nem kell konfliktusba kerülni a rendőrökkel. Egyáltalán nem! Meg kell őrizni a nyugalmamat. Más dolgokra gondolok. Idára gondolok!
    Istenem, mit csinálhat Ida ott kinn, egészen egyedül? El tudta-e intézni a szállodát? Sikerült-e neki megértetnie magát? Tudott tussolni, pihenni ez után a fárasztó nap után? Hogyan tudhatnám meg mindezt? Telefonálnom kell neki. Talán a mobilomon, bár tudom, hogy külföldön nem működik. De talán most mégis működni fog. Megbolondulok. Mit csináljak? Szegénykém egészen egyedül van ebben a városban, melyet soha nem ismert. Ebben a világban, melyet soha nem ismert.
    Az ő helyzete nyugtalanít annyira, hogy összerándul a gyomrom. Az idegeim olyan állapotban vannak, hogy csak rá tudok gondolni, a saját tehetetlenségemre, hogy képtelen vagyok bármit is tenni, hogy megoldódjon ez a helyzet.
    Előrántom a mobilomat abban a reményben, hogy Idánál is ott az övé. Meg kell próbálnom. Talán ez alkalommal sikerül. Az ajtó kinyílik és egy rendőr kiáltja az egyik vendég nevét.
    Észrevesz engem, és kitépi a mobilt a kezemből: – Nem, ez tilos!
    – Tilos mobilt használni?
    – Tilos.
    – Sorry – mondom, és ő mosolyog. Érdekes. Ez az első emberi gesztus, amelyben részesültem. Megállok az arab mellett, aki felajánlotta nekem az asztal sarkát. Rám néz és megvonja a vállát. Megkérdezi, melyik országból jöttem:
    – Magyarországról.
    – Magyarország. Nagyszerű! Én ismerem Magyarországot.
    – Igen? És te, te honnan való vagy?
    – Én palesztin vagyok Gázából. Mi itt valamennyien Gázából jöttünk – s kezével a többi ott tartózkodóra mutat. Jól beszél angolul.
    – És miért vagytok itt?
    – Egyiptom nem szereti a palesztinokat, főleg nem a gázaiakat. Mint Netanjahu. – Nevet, miközben Netanjahu nevét kiejti.
    Újra kezdem a száz lépést. A palesztinokra gondolok, a gázai palesztinokra. A blokád. Az borzalmas! De most Idára kell gondolnom. A palesztinokra lesz időm később, más alkalommal. Jelenleg Idára és magamra kell gondolnom.
    Az órára nézek. Mindjárt hajnali egy óra van. Péntek. És még mindig semmi.
    Néhány afrikai visszatér. Meg vannak bilincselve. Bevallom, most már egy kicsit félek. Nálam van a hitelkártyám. Senkit nem ismerek. És ha soha… Nem, nem. Nem gondolok erre. Mindenekelőtt arra gondolok, hogyan jussak ki ebből a szakadékból?
    Az ajtó kinyílik, és egy rendőr dugja be a fejét. Kiált egy nevet. Gyorsan odamegyek és mondom:
    – Kimehetek a mosdóba?
    – A mosdóba? – Nevet és megismétli: „a mosdóba?”.
    – Igen, kimehetek?
    Kinyitja előttem az ajtót. Egy keskeny folyosóra megyek. Balra nyílnak a mosdók. Egy nagy terem, a legmodernebb felszereléssel, ami csak létezhet Európa repülőterein. Csak egy kis hiba akad. Minden el van dugulva. Ezért borítja húgy- és vízréteg a követ. Nagyon kellemetlen szag van. Próbálok nem sokat tapicskolni ebben a vízben. Végül, miután könnyítettem magamon, visszamegyek a rendőrökhöz, és engedélyt kérek tőlük, hogy a folyosón tartózkodhassak és ne a teremben. Megértőnek mutatkoznak, egyikük előkap egy széket és elhelyezi a folyosón. Egy mozdulatot tesz a kezével, mintegy azt mondva, foglaljak helyet. Nem vagyok a teremben, de ott vagyok mindjárt a mosdó mellett. Legalább be tudom csukni az ajtót. 2 óra körül jár az idő. Még mindig semmi, egy szót se mondanak! Lehet, hogy el is felejtettek. Görnyedten, nyomott hangulatban ülök a széken. Teli vagyok kérdésekkel és félelemmel sorsunkat, Ida sorsát és az enyémet illetően. Minden öt, tíz percben vetek egy pillantást az órámra. Megint eltelt öt perc, megint eltelt tíz perc… De meddig még. Torkig vagyok már az óra nézegetésével. Elhatározom, hogy nem csinálom tovább. Mire jó ez!
    Egy rendőr szólít. Nem kiabál. Egyszerűen int a kezével és mondja:
    – Come! Gyere!
    Odamegyek hozzá. Ad egy pohár meleg teát, cukorral. Egy nagy pohárral. Mosolygok, a tea jó. Frissítően hat. Összeteszem a két kezem a köszönet jeléül és hálásan mondom:
    – Köszönöm, thank you, köszönöm, köszönöm…
    Bevallom, hogy ez a gesztus nagyon meghatott. Végre egy emberi gesztus. Hirtelen, anélkül, hogy belegondolnék, mit teszek, egy jegyzettömbre mutatok, és lapokat kérek. Az egyik rendőr habozás nélkül ad nekem egy tucat lapot. Előkapom a tollam és a rendőrök pultjánál állva elkezdek írni: One minute, one minute.
    Becsukom a szemem és gondolatban végigpereg előttem ami történt velünk a megérkezésünk után…
    Nézem az órát. Azt mondom magamban, hogy fontos figyelnem az órát. A dátumot is. Igen, ez fontos. Pontosan május 22-e van, 2 óra 30 perc. Nem, nem 22-e tegnap volt. Tegnap érkeztünk a repülőtérre. Most május 23-a van. Ma!
    Igen, one minute, one minute, a megérkezésünk óta.
    – Mit írsz? Levelet? – kérdezi kíváncsian az egyik rendőr.
    – Igen, levelet, egy elbeszélést.
    – Hm, levelet.– Az őrszolgálatot teljesítő  rendőrök érdeklődve néznek rám és mintha valami együttérzés jelét tapasztalnám.
    Írni akartam ezekről az emberekről, ezekről a rendőrökről, az egyszerű emberekről, a nép fiairól, akik nem beszélgetnek egymás között, hanem mindenekelőtt ordítanak, mint ahogy ordítanak a deportáltakkal, mikor azt akarják, hogy hallgassák meg őket, tegyenek meg valamit, engedelmeskedjenek.
    De elfoglaltak a gondolataim. Mindenekfölött és mindenekelőtt az Idával kapcsolatosak. Mi történhetett vele. Tegnap elment a repülőtérről, késő este, abból a célból, hogy taxit találjon, ami elviszi a szállodába.  Ida  könnyű zsákmánya lehetett a helybeli taxisofőröknek, akik mindig baksist kérnek és mértéktelenül nagy tarifával dolgoznak. És Ida nemcsak a nyelvet nem beszéli, hanem az egyiptomi pénzt sem ismeri. Bizonyára nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy biztonságban van a hotelben, abban a híres szobában, amely 200 dollár egy éjszakára. Már ha Ida a hotelban lenne holnap reggel. Nem, mit is mondok… ma reggel. És tudna telefonálni a követségre. Azután én kiszabadulok. Nem, nem kiszabadulok, hanem szabad leszek.
    Tudtam, tudnom kellett, hogy szabad leszek. Előbb vagy utóbb szabad leszek és Ida meg én elkezdhetjük egyiptomi látogatásunkat. Meglátogatjuk a múzeumokat, a piramisokat, Khan Khalilt, a Szakakini- és Daher-negyedet, Heliopoliszt, a Cataui iskolát és az Angol Misszió Kollégiumát. Végül is ezek a helyek kapcsolódnak gyermekkoromhoz, az ifjúságomhoz. De most akadályoztatva vagyok ebben a látogatásban. Miért? Nincs semmi oka. Semmit nem tudok, ezért jól érthető a félelmem. De mitől félek? – ezt kérdezem magamtól. Ott van félelem, ahol az embereket fenyegetik, terrorizálják. Ezek az emberek mindig félnek. Félelem egy kollegától, egy feljebbvalótól. A félelem. Ez az, amiről Idának magyaráztam. Ez a szegény köztisztviselő nem fogja vállalni a felelősséget. Azt mondja, soha nem lehet tudni, igen, miért épp én…
    Több mint hatvan év után megállapítom, hogy Egyiptom nem sokat változott. Ez az Egyiptom félig feudális és mindenekelőtt paternalista. Nagy kár. És te, Ida, mit mondasz? Mit gondolsz erről a látogatásról a fáraók országában?
    Olyan kérdés ez, amelyet személyesen fogok feltenni neked, remélhetőleg hamarosan.
    Összehajtom a papírlapokat. Le kell ülnöm a székre, mielőtt a rendőrök egyik elöljárója ide nem jön. A mosdók felől erős csatornabűz árad. Egy pillantást vetek az órára: 4.30. A rendőr mindenféle deportáltat kísér. Egyesek jönnek, a többi megy. Vannak közöttük megbilincseltek. Az egyik megállás nélkül jön-megy. A tiszt azt mondja:
    – Hány óra még!
    Anélkül, hogy választ várna, elmegy.
    Hány óra még, hogy…? Szabad leszek, vagy deportált, vagy ki tudja mi lesz, semmit nem tudok.
    Már dél van, 11.30. A tiszt engem keres, és én követem őt. Nagyon gyorsan megy. Mind nagyon gyorsak. Most másik irányban megyünk végig a folyosókon, belépünk a liftbe, felmegyünk, kiszállunk. Kezeli a repülőjegyemet és elkísér a repülőtér kijáratához, ott egy autó vár. Kellemes utazást kíván és kéri a borravalóját. 25 egyiptomi fontot adok, ennyi van nálam. Azt mondom neki, ez a te baksisod és csak azért adom, mert visszakaptam a mobilomat,
    Tehát deportálnak.
    Az autó majdnem üres. Összesen öten vagy hatan vagyunk. Elindulunk.
    Odaérünk az Egyptair Xpress repülőgépéhez, és az első ember, akit meglátok: Ida. Felkiált.
    Azt kiáltja: – Ez ő, ez ő!
    Megfogja a karomat és a szabad ülésre veti magát. Megcsókol, a fejét a vállamra hajtja és zokog.
    Ida zokog.

    TERBE TERÉZ FORDÍTÁSA




„Hány óra van, kérem?”




A műgyűjtő

ABLAK

DANTE ALIGHIERI

A pokol

Negyedik ének

Hirtelen tört szét fejemben az álom,
iszonyú dörgéstől riadtam én fel,
mint akit durván ráznak fel az ágyon.

Az ébredők tisztult tekintetével
néztem körül aztán, serkenve sebten,
s hogy hol vagyok, felmértem úgy, miként kell.

Egy síri völgy partján megmerevedtem:
lent dörgéssé gyűlt jajveszékelése
azoknak, kiknek kínja mérhetetlen.

Sötét, ködös volt ama szurdok mélye,
erőltettem szemem, de úgy se láttam
sejtelmesen homályló fenekére.

S így szólt a Mester, halott-halaványan:
„Leszállunk egy világtalan világba,
elől megyek – s te lépj nyomomba bátran.”

Engem nyomasztott színe változása.
„Hogyan menjek tovább? – kérdém remegve –,
Hisz fél az is, ki léptemet vigyázza!”

S ő így felelt: „A lenti nép keserve
miatt sápadtam el a szánalomtól,
nem gyávaság gyengített színtelenre.

De induljunk, az út hosszú, tudod jól.”
Mozdult – és ösztökélt, hogy felkeressük
az első kört az örvénylő pokolból.

Ahogy e kör lakóit megfigyeltük:
csak sóhajtoztak ők és nem zokogtak,
rezgett a lég halk hangjaikkal együtt.

A szenvedéstől mentes fájdalomnak
panasza volt ez; asszony, férfi, gyermek
nyögései sóhajokká fonódtak.

S a Mester szólt: „Miért nem kérdezed meg
– mielőtt folytatnád tovább az útad –,
hogy akiket itt látsz, miféle lelkek?

Nincs vétkük s érdemben – mondhatni – dúsak,
ám ez kevés, mert mind kereszteletlen,
így aztán üdvözülni egy se tudhat.

A Krisztus-hit előtt pogány hitekben
éltek, Istent nem kellőképp imádva,
mint én is, bárki itt lelhet meg engem.

Ezek csupán a keresztség hiánya
miatt bűnhödnek s az a büntetésük,
hogy hiába vágynak a menny honára.”

Úgy éreztem, szívem szakad meg értük,
hogy ím e sok értékes, büszke lélek
tekintetéből reménytelenség süt.

„Mester felelj, felelj, könnyezve kérlek
– szóltam – mert úgy bizonyságom lehetne
a hitemről, mely tudjuk, sose téved:

jutott-e bárki innét föl a mennybe
önérdeméből vagy javára másnak?”
S ő kérdésemre értőn megfelelve

így szólt: „Mint új lakója e hazának
egy Hatalmast láttam hozzánk leszállni,
fejékéből dicsőség fénye áradt.

Ősapánkat s Ábel nevű fiát ki-
ragadta innen, s Noé, Mózes árnyát,
ki hegyre ment a törvényt kőbe vájni,

Dávid királyt, Ábrahám pátriárkát
és Izraelt apástól, gyermekestől,
meg Rachelt is, kiért szolgálni állt át.

A mennybe véle többek lelke ment föl,
de őelőttük – akarom, hogy értsed –
egyetlen árny sem üdvözült ezekből.”

Amíg beszélt, mentünk tovább, a léptek
erdőt kerülve sorakoztak ott, hol
össze erdővé állt megannyi lélek.

Nem jártunk messze még a part-oromtól
(hol álom szállt rám), mikor észrevettem,
hogy a félkörre fényt egy tűz nagyon szór.

Távolabb voltunk egy kissé mi ketten,
de látni véltem onnét azt a tájat,
melynek lakói közt nincs vétkes egy sem.

„Ó, éke művészetnek, tudománynak
– szólék megint –, mifélék, mondd, e lelkek,
kik, elválasztva, itt is becsben állnak?”

És ő felelt: „Ők a leghíresebbek,
nevük a földnek minden népe áldja,
így mindegyik az égben is kegyelt lett.”

Most szózat hangzott, majdhogynem kiáltva:
„A dalnokot, mind közt a legnagyobbat,
illesse tisztelet! Megtért az árnya!”

Majd amikor elhallgatott a szózat:
négy délceg árnyat közeledni láttam,
nem voltak vígak, ám búsak se voltak.

És jó tanítóm oktatott apásan:
„Látod-e azt, ki kardot tart kezében?
Követve őt lépnek nyomába hárman.

Homérosz ő, ki méltán jár az élen,
hátrébb Horatius (nagy még a híre)
s Ovidius, Lucanus jön szerényen.

S habár mindnyájan méltók ama címre,
mellyel fogadtak: most elém sietnek,
így jó ez, itt mindőnknek egy a dísze.”

Láthattam hát, mily rangos az az egylet,
amelynek dalnokom is büszke tagja,
s a többiek fölött sasként kerenghet.

Miután néhány bölcs szót adva-kapva
eldiskuráltak, üdvözöltek engem –
mosolyra húzódott a Mester ajka.

S részesültem még nagyobb tiszteletben:
barátian maguk közé fogadtak
s a társaság hatodik tagja lettem.

S velem együtt a láng felé haladtak,
szóltunk sok mindenről s ez oly csodás volt,
hogy úgy szép most, ha ajkam róla hallgat.

Útunk célja egy szép fekvésü vár volt:
ott állt előttünk, hét magas falával,
körben alant árkokban fürge ár folyt.

Mint szárazföldön keltünk rajta által
s a hét kapun a bölcsekkel belépve
réthez értünk, mely telve volt virággal.

Emberek voltak ott, kiknek a képe
s szeme komoly volt, méltóság sugárzott
róluk, a szájuk ritkán nyílt beszédre.

Csapatunk egy magas ponton megállott,
felhágtunk egy világos dombtetőre,
ahová mind e lélek odalátszott.

Lenéztünk a virágos, zöld mezőre
s nagy lelkek látványa úgy megigézett,
hogy szívem most is ver ujjongva tőle.

Társai közt Elektrát láttam én meg,
közöttük Hektort s Aeneast is egyben,
meg Ceasart, villámlásával szemének.

Láttam Camillát, majdan észrevettem
Pentesileát s Latinust, ki lánya:
Lavinia mellett ült önfeledten,

Tarquin-űző Brutust, Lucretiát, a
szép Júliát, Corneliát, Marziát,
és Szaladint, kinek feltűnt magánya.

S tekintetem ha emeltem tovább:
a tudósok nagymesterére láttam,
övezte – bölcsekből – népes család.

Igen, ott volt, mindenkitől csodáltan.
Szokratész, Platón a társaihoz
képest közelebb volt hozzá. De láttam

a vakeset-hívő Demokritoszt,
Anaxagórászt, Thalészt, Diogenészt,
Zenót, Empedoklészt, Heraklitoszt

és Dioszkoridészt, a nagy füvészt,
ott lakott Orpheusz, Tullius és
Linus, meg Seneca erkölcs-itész,

Galéniusz, mérnök Euklidész,
Hippokrát, Ptolemaiosz, Avicenna
s a nagy „kommentátor” Averroës.

De valamennyit nem bírná a penna
elsorolni, mert nagy témám siettet –
az élmény sodrát késve követem ma.

A hat közül kiváltunk, mesteremnek
oldalán nyomban új utakra tértem,
csendből oda, hol még a lég is reszket,

s hol nem világol már szemernyi fény sem.


BARANYI FERENC FORDÍTÁSA




Család a barikádon, 1848