Ezredvég

KOSZORÚ

Százhuszonöt éve született Petru Groza (Gróza Péter), kimagasló antifasiszta államférfi, egykori román miniszterelnök (1945–1952), majd államelnök (1952–1958), akinél többet politikus senki nem tett a magyar-román megbékélésért. A két ország mai uralkodó elitje el is követ mindent emlékének elfeledtetésére. Mi azonban éppenséggel emlékeztetni akarunk rá és példájára, méghozzá azzal az írásával, amelyet Arany János születésének száznegyvenedik évfordulóján magyarul írt az Előre című bukaresti lapba.


PETRU GROZA

Arany János ünneplőihez

Arany János születése 140 éves évfordulójának ünnepi köntösét a nagy költő minden ismerője és tisztelője örömmel és elégtétellel ölti magára.
    Örömmel azért, hogy a másfél század nem törölte ki a nemzedékek emlékéből a költőt és művét. A változatos történelmi fordulók, a zimankós idők és új adottságok a nemzetek életében és azok egymás közötti viszonyában nem szorították a könyvtárak poros és elfelejtett polcaira ez óriás irodalmi termékeit. Sőt, az új idők hatalmas szele lesepri az ő könyveiről is a feledésnek itt-ott összegyűlt porát, és felfrissítve tárja elénk népe nagy fiának lelkét és írását, lelki táplálékul és ösztönzésül.
    Elégtétellel azért, hogy ez ünnepet a több mint egy évezred óta együttélő két nép, a magyar és a román nép, együtt üli meg. Együtt ünnepli nemcsak a magyar költőt, hanem a másik, ugyancsak bihari, román Iosif Vulcant is. Ezt éppen napjaink új szelleme és felfogása emberekről és dolgokról, egyének és népek életéről teszi lehetővé. A magyarok mellé szíves örömmel sorakoznak közös hazánk román dolgozó polgárai is Arany János emlékét ünnepelni.
    Az évszázadok során átélt tragikus összetűzések, meghasonlások ellenére rendíthetetlenül bíztam – és e bizalmam erősebb, mint valaha – abban, hogy a két nép végre egymásra talál, karöltve és testvéri egyetértésben építve ki magának egy szebb, boldogabb jövőt. E nagyszerű célhoz vezető úton vagyunk, amikor Arany Jánost közösen ünnepelhetjük és ünnepeljük. Népeink alkotó géniusza sokszor nyilatkozott meg nagy fiaiban. Alkotásaik mennél bensőbb, kölcsönös ismerete ad elsősorban lendületet arra, hogy ez úton immár bátran és nagy léptekkel haladjunk előre.
    S miután nekem megadatott jól ismerni és sokszor elmerülni Arany János műveinek szépségében, fokozott örömmel látom ez ünneplést. Mint a szászvárosi református Kun Kollégiumnak nyolc éven át volt román diákja, közelebb lépve a magyar nyelv és irodalom ismeretéhez, Arany János balladáiban jöttem rá először a magyar vers szépségeire. Nemcsak a magyar irodalomban, hanem a világirodalomban is páratlan balladáinak hosszú sorát – Tetemrehívást, Zách Klárát, Ágnes asszonyt, A walesi bárdokat – oly szenvedéllyel sajátítottam el, hogy nagy részüket ma is lendülettel szavalom. Múlt év őszén a kolozsvári Bolyai Egyetemen, be nem jelentett látogatásom alkalmával, a magyar irodalom tanszékéről, rövid időre megzavarva és elfoglalva a professzor katedráját – erről nyilvános bizonyságot is tettem.
    Az eszme, amely költői alkotásaiban egy életen át végigkíséri a költőt: minden, ami állandó értékű, szép és nemesítő, a népből ered. A népből, a népnek gazdag tradícióiból, nyelvének kimeríthetetlen kincseiből merített ihletet hatalmas művének, a Toldi-trilógiának megalkotásában is.
    Ez eszme és a Toldi-művével való találkozásom teremtett bennem alkotásaival állandó lelki kapcsolatot. A múlt év nyarán testileg odaláncolva az ágyhoz, hosszú betegségem alatt, lelkem szabadon szárnyalt, és sokszor állapodott meg Arany Jánosnál is, táplálkozva verseinek szépségével. Egy forró nyári napon, egyik kezelőorvosomnak, dr. Kahána Ernőnek, aki irodalmilag teljesen felkészült székelyföldi hontársam, szenvedve a tikkadt melegtől, halkan elszavaltam Toldiból e sorokat:

    Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,
    Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
    Nincs egy árva fűszál a torzs közt kelőben,
    Nincs tenyérnyi zöld hely, nagy határ mezőben.

    Álmomban e verssorok és a Toldi továbbkísért. Másnap megkértem orvos barátomat, hozza elő könyvtáramból a Toldi-trilógiát, és olvasson belőle, hogy így űzze el ő is unalmát, amely valószínűleg rajta is erőt vett a hosszú idő alatt, amely hivatásánál fogva betegágyamhoz láncolta. Nem kellett Toldi Miklós trilógiáját a piacról vásárolnom. Aranyozott köntösben ott díszelgett könyvtáramban. E díszpéldány értékét számomra emelte az, hogy mint „jutalomkönyvet” nyertem el a szászvárosi kollégium igazgatóságától érettségi vizsgám alkalmával „tanulmányaimban tanúsított előmenetelemért”, miként azt a könyv előlapja hivatalos aláírással és pecséttel igazolja. E könyvvel együtt vittem el, mint román diák, az intézet első díját, az aranyat, a „magyar nyelv és irodalomból”. Emlékezésemet fűtötte az a több mint félszázad, ami azóta lepergett, és lelkesedéssel fogtunk hozzá a trilógia olvasásához. Heteken át és hónapokon keresztül, napi adagokban, szűken lemért órákban, dr. Kahána következetesen, és minden mást félre-félretéve, olvasta ágyam mellett ízes hangsúllyal elejétől végig a trilógia három részét, az utolsó betűig. A magyar pusztai nép derék legendás fia, Toldi, így lett hű társammá a testi szenvedések hosszú hónapjai alatt.
    Érthető tehát mindkettőnk meglepetése, amikor ez olvasás közben vettük a nagyváradi múzeum igazgatójának meleg hangú levelét, amelyben, érdeklődve egészségi állapotom iránt, egyben arra kérnek, hogy írjak egy pár szót Arany János ünneplőihez.
    A véletlennek e szerencsés találkozásától sarkallva, vajmi nehéz most rövidre fognom mindazt, ami e 140 éves ünnepi forduló alkalmával agyamat és szívemet foglalkoztatja Arany Jánossal kapcsolatban. Valamikor, a diákpadból, egy dolgozatot írtam Arany Jánosról, amely tanáraink közül a legszigorúbbnak, néhai Csűrös Pálnak tetszését annyira megnyerte, hogy a rákövetkező években végig az érettségiig – mint arra a ma élő véndiák társaim is visszaemlékeznek – kedvencévé lettem. Így jutottam a kollégium első díjához is. Akkori dolgozatomban, mint halványan visszaemlékszem, e költőt úgy írtam le, mint akiben befelé dolgoznak az élet értékei, szembeállítva nagy barátjával, Petőfivel, akit a könnyen gyúló, minden ártalmat magából kivető, ifjú hév jellemez. Így érthető meg az, hogy Arany lírai képeiben elégikus árnyékkal tölti meg szívünket, de egyszersmind drámai elánnal párosult egyénisége a cselekvések tragikus varázsát önti felénk. Ír és vár, dolgozik és csiszol, amíg népi tárgyú, hatalmas epikai művével, a Toldival meglepi, sőt valósággal felriasztja kortársait, elsősorban költő- és írótársait. Volt, aki megértse. Köztük Petőfi Sándor rohan le, mint első, a Bihar megyei Nagyszalontára, a költő csendes falujába, odatapadva Arany boldog családi életének melegéhez, amint azt egyik versében meg is énekli.
     Arany Jánoshoz címzett versében Petőfi így ír:

    Toldi írójához elküldöm lelkemet
    Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
    Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
    Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

    „Más csak levelenként kapja a borostyánt, s neked rögtön egész koszorút kell adni…” Valóban „tűzokádó gyanánt, a tenger mélységéből egyszerre bukkan ki”, ahogy azt ugyancsak Petőfi írja a Toldi szerzőjének.
    Ő marad a magyar ballada legművészibb, felülmúlhatatlan mestere is. Elmerülve a balladák gyönyörű verseibe, sokszor méláztam el e kis népek sorsán, akiknek nyelvét határaikon túl vajmi kevesen ismerik. Szemben a hatalmas, világhódító népekkel, akik karmaikba kerítve a földteke nagy részét, beleoltották elnyomott népeikbe nyelvüket és kultúrájuk termékeit. E művek nagy értékeit senki sem vonhatja kétségbe, de gondolkozom azon, hogy világvonatkozásban egy Arany, Petőfi, Tompa, Eminescu, Goga, Coşbuc, kis népeink nagy fiainak alkotásai, nem érték-e volna el amazok némelyikének hírnevét, talán túl is szárnyalva azokat.
    Tudatában mindezeknek, ünnepeljük tehát mi, két kis testvérnép, annál nagyobb bensőséggel szellemi nagyjainkat, s köztük különösen azokat, akik, mint Arany János, népeik költői voltak, a nép gazdag költői kincsestárából merítettek, és így műveik is örökértékűek, mert népüknek alkottak.
    E távlatból szemlélve Arany János és Iosif Vulcan, a két bihari földi, együttünneplését, s belekapcsolva e kettős ünnepi évfordulói hangulatot népeink sorsközösségébe, ez az ünneplés annál bensőbb, és sok nemes gondolatot szülhet bennünk. Acélozzuk meg elhatározásunkat, hogy a megkezdett úton folytatva kultúrmunkánkat, végre megteremtsük népeink egymásra találását.
    „Nagyszalonta híres város, ott született Arany János” – régi mondás. A török pusztításkor a föld színéig lerombolt, pont ezelőtt 350 évvel újjáépített és napjainkban immár elfelejtett bihari mezőváros híre ez ünnepség fényében újraéled. A bihariak is újra büszkék rá. A lelkesedés melegében talán eszükbe jut elhatározni, hogy méltó szoborba öntsék magyar és román költőik és íróik emlékét. Hirdessék ezek a szobrok minden elkövetkezendő nemzedéknek e költők eszméit, amelyek századokon túl is ragyogva, táplálni fogják a népek békés összefogásának bontakozó szellemét.
    Bucureşti, 1957. március

Konstruktív önarckép (1914 körül)

KÉPZŐMŰVÉSZET

ZOLNAY LÁSZLÓ

Márffy Ödön*
_______________
* Részlet a szerző azonos című kismonográfiájából

A Ferenc József-i kor s a két háború közötti újfeudális társadalom rendszerének hamis kultúrájával, maradi ízléskánonával – mondjuk úgy: ízlésnélküliségével – való leszámolásnak Márffy Ödön (1878–1959) markáns, emlékezetes alakja. Művészi és politikai hitvallása elválaszthatatlanul egybeforrt: Márffy világéletében politizáló művész volt. Nemzedéke – amelyhez a kilencszázas évek elejétől odaszámíthatjuk a Galilei-kör ideológusait, a muzsika vonalán Bartókot, Kodályt, íróink közül Adyt, Móriczot, a nyugatosokat, képzőművészeink közül Ferenczyt, Rippl-Rónait, Csontváryt, a nagybányaiakat, az alföldieket, Kernstok (és vele Márffy) Nyolcak csoportját – egymással teljes és tudatos társulásban vállalta a 20. század első négy évtizedének magyar kultúrforradalmi harcát. Ez az eszmei harc a kenyérért való harcból vérre is menő háborúvá szélesült. Kétfrontos küzdelem volt ez. Háború belül: a húsosfazék körül csoportosuló ultramontánok és akadémisták ellen. S háború kívül: a magyar kultúra és művészet – azon túl a nemzeti függetlenség – nemzetközi kivívásáért. S ez a kétfrontos háború a 20. század második évtizedére már nem kicsiny klikkek kávéházi csetepatéja, hanem drámai harc két véres világháború, egy megbukott polgári forradalom s egy vérbe fojtott szocialista forradalom idején.

    Húszéves Márffy Ödön 1898-ban, amikor először jár Münchenben. Az első itthoni festői és grafikai stúdiumok után a hazai festők hagyományos zarándokjárása vezeti Münchenbe, ahol a szecesszió modern mozgalma még rejtve parázslik a müncheni festészet mélyén. Márffy alig pár hónap után Párizsba menekül München poros, levegőtlen, műtermi akadémizmusa elől. A Julian Akadémia után 1902-ben az École Nationale des Beaux Arts falai fogadják be. Első képét 1901 őszén – müncheni és párizsi időszaka között – a Nemzeti Szalonban állítja ki. Az Écola Nationale des Beaux Arts-on – szerencsétlenségére – éppen egy maradi szellemű professzor, az akadémista Cormon szárnyai alá kerül. Miközben fáradhatatlanul sajátítja el a grafika és a festészet tanulható műhelytitkait, akkor dobban nagyobbat szíve, amikor Van Gogh és Matisse kiállításait látja, s amikor a párizsi főiskolára maga Matisse látogat el. Párizs fiatal festői Van Gogh, Matisse és Cézanne művészetében megérzik a kor jegyét, a jövő levegőjét.
    „Van Gogh és Cézanne – mondja 1948-ban, ezekre az időkre emlékezve Kállai Ernőnek Márffy –, ők voltak párizsi inaséveim vezércsillagai!”
    A fiatal festő Cormon elleni lázongásai ellenére is buzgón dolgozik. Impresszionista hangulatú, merészen felrakott stúdiumai fölényes és biztos készültség ígéretes jelei.
    Márffy még Párizsban él, amikor a Vadak csoportja, köztük hűséges barátja és pályatársa, Czóbel Béla, megdöngeti a párizsi akadémizmus bástyáit: az új szemléletű forradalmi festészet hadüzenetét hirdetik az akadémizmussá fakuló impresszionizmus ellen – amelyet ők akkor posztimpresszionizmusnak neveznek. Ebben a forró légkörben válik művésszé a fiatal Márffy. Az École de Paris levegőjét lehelik ez időben Párizsban, Bruges-ben s Bretagne-ban festett képei. 1906-ban a Műcsarnok tavaszi, majd téli tárlatára, odakinn Párizsban a Salon d’Automne és a Salon Carré kiállítására küldi el Franciaországban festett képeit. Körvonalaiban már érezni későbbi erényeit, erős kolorizmusát, kompozíciója biztonságát s különös választékosságát. Párizsban ismeri meg Fülep Lajost, Ady Endrét, Bölöni Györgyöt, Kernstok Károlyt, akikhez aztán holtig tartó barátság köti. 1907-ben tér haza, és 1907. március 27. a pályakezdetet jelölő nap Márffy Ödön életében. Jó barátjával s egyik korai, híres portréja modelljével, Gulácsy Lajossal közös gyűjteményes kiállítását nyitja meg a Kígyó utcai Urániában. Márffy ezúttal hatvanhét – zömmel még Franciaországban festett – vásznával mutatkozik be. Lyka Károly így ír e kiállításról (Új Idők, 1907. 28. sz.), szembeállítva Márffyt a „szent bágyadtságban” leledző Gulácsy Lajossal: „Márffy – Gulácsyhoz képest – pozitív és egészen a szín embere. Párizs az a szó, amely képei előtt először tolul ajkainkra. Aztán kedvünk telik abban az elfogulatlanságban, amellyel oly robusztusan nyúl a festés mélyére. […] Egyik interieurjébe hátulról besurran a verőfény, a finom tónusok crescendója játszik itt válogatott szimfóniákat. Az efféle színkísérlet nem mindig sikerül, de oly érdekes, hogy megérdemli a fáradságot. […] Márffy maga is fiatal festő, határozott szándékú, erélyes temperamentumú. A küzdelmek nehéz éveit éli ő is, mint Gulácsy, […] a nehéz festői évek most fognak náluk beköszönteni.”
    Márkus László, a jó szemű fiatal kritikus ezeket írja Márffy – Gulácsy Lajossal közös – bemutatkozó, első kollektív kiállításakor: „Mozgalmas lombok közt megfülledt forró levegő, elkábító kontrasztok az eleven zöld és a halott fehérség között, egy pillanat alatt kiválasztott színek, amelyek valőrbe helyezve egy lelkes emberfej képét öltik fel: semmi a dolgok tudott és objektíve megismert formáiból, csupán ritmikus vonalak, amelyek átkígyóznak a kép felületén, körülfutják a lüktető színek foltjait, és belevesznek a sugarak mámoros boszorkánytáncába: semmi részlet, csupán a nagy összefoglalás percében szükségesnek látott vonalak, amelyek a mozgás lendületét viszik be a színek közé egyetlen villanással; semmi plasztikus felület, csupán színegységek, amelyek önálló és külön való életet élnek.”
    A két kitűnő esztéta bírálata a fiatal Márffy piktúrájának olyan vonásaira figyelmeztet – színélmény elsődleges voltára a konstrukcióval szemben és a festő energikus temperamentumára –, amelyek a későbbiekben is jellemzőek. Annak biztos jele ez, hogy 1907. évi bemutatkozásakor a huszonkilenc éves Márffy művészi karakterének főbb vonásai ekkorra már érezhetően kialakultak.
    Budapest pezseg: szellemi élete, képzőművészeti forrongása páratlanul élénk ezekben az időkben. A nagybányaiak és a velük részben rokon párizsi iskolázottságú festők, Rippl-Rónaival az élükön – a Műcsarnok ultramontán festőivel szemben – megalakítják a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) csoportosulását 1908-ban; együttes bemutatkozó kiállításukon Márffy számos képével szerepel. A MIÉNK élén – inkább csak névlegesen – az idős Szinyei Merse Pál áll, a haladó festők, a stílusforradalmárok nesztora. A hazatérő Kernstok és a köréje csoportosuló avantgardisták – köztük Márffy is – azonban már távolabbra tekintenek.
    Nyolcan – Kernstok, Márffy, Czóbel Béla, Czigány Dezső, Berény Róbert, Tihanyi Lajos, Pór Bertalan, Orbán Dezső – ki is szakadnak a MIÉNK-ből; 1909 decemberében a Könyves Kálmán Szalonban tartott kiállításuk már az expresszionista és a kubista irányzattal rokon törekvések, konstruktivista kísérletek nyílt vallomása. A Műcsarnok maradijai megdöbbennek; a Nyolcakat a festészet jakobinusainak nevezik. A magyar „Vadak”-nak ez a felsorakozása nyílt hadüzenet a Műcsarnok és a Képzőművészeti Főiskola maradisága, akadémizmusa ellen. Festői, képzőművészeti síkon ugyanaz a kiállás ez, mint a literatúrában Adyék jelentkezése a Nyugattal. A két szellemi jelenség időbeli egyezése nem véletlen.
    Itáliai tanulmányutak, Rippl-Rónaival és Kernstokkal közös festőnyaralások, elmélyült viták Jászi Oszkárral, Lukács Györggyel, Szabó Ervinnel, hajnalba nyúló eszmecserék Adyval, Kernstokkal a Palermo kávéházban és a Három hollóban, és rengeteg munka – ez Márffy élete az első világháborút megelőző években.
    Fiatal festőink élcsapatát a hazai konzervatívok támadásai ellenére támogatás is éri. 1912-ben Márffy – a haladó szellemű Bárczy István főpolgármester kezdeményezésére – megbízást kap az óbudai, Kiscelli utcai iskolaépület egyik hatalmas falfelületének freskálására. Az avantgardisták képeinek kelendősége annak a jele, hogy az 1910-es évekre a fiatal Budapestnek már felnőtt az az igényes értelmisége, amely megtalálta az ízléshatárt az akadémisták édeskés életképeinek világa s a modern festői kísérlet között.
    Ekkoriban alkotja meg Márffy emlékezetes – expresszionista-kubista felfogású – Hármas aktját, amely a Nyolcak konstruktivista törekvéseinek Kernstok műveivel vetekedő alkotása. (A képet azóta felszabdalták, egyik darabja a kaposvári múzeumba került.) 1914-ben, az első világháború kitörésének napjaiban Márffy képei eljutnak az Újvilágba is; néhány grafikája a Buffalóban rendezett magyar kiállításon kelt feltűnést. 1914-ig festette meg legszebb aktképeit. Néhány erőteljes tájképe és csendélete és szuggesztív, erős fény-árnyék hatásokra épülő önarcképe kubisztikus festői korszakának kiemelkedő alkotása.
    A háború kitörésével Kernstok és Márffy önkéntesen társult csoportja, a Nyolcak mint együttes, megszűnik. A csoport összefogó erői kötetlenebbek voltak, törvényeik íratlanok; nem éltek műhelyközösségben, még csak műhelyközelségben sem, nem úgy, mint Nagybánya vagy az alföldi iskola festői. A Nyolcak mesterei közül Kernstok és Pór (a Kernstok-ízű Hármas aktjával maga Márffy is) a német expresszionistákkal rokon. A fiatal Czigány Dezső a cézanne-i hagyaték folytatója. E belső különbségek mellett azonban közös volt bennük az impresszionizmusból való elindulás, a naturalista tárgyszerűség, a festői másolás elvetése, a konstruktív, monumentális igényű kompozicionális törekvés, a plein-air igézete. A Nyolcak – elsősorban Kernstok Károly s az ifjú Márffy Ödön – műveiben kubista és expresszionista stíluselemek keverednek: ezek egyeztetését keresik, mint ahogyan ezt a Fekvő akt világosan mutatja. Annak a korszaknak formanyelvét fogalmazzák meg, azt az életérzést fejezik ki, amely a Ferenc József-i aranykor álnyugalma idején már feltartóztathatatlanul rohan a világháború kataklizmájába, de amelyben már érnek a háborút lezáró szocialista forradalmak eszméi is.
    A fiatal Márffynak erre az időszakára – a Nyolcakkal kapcsolatban – legjellemzőbben mutat rá Elek Artúr, a kortárs, egy későbbi emlékezésében (Nyugat, 1921. II. 16.): „Az expresszionizmusnak nemcsak neve, de fogalma is ismeretlen volt még akkoriban itthon, és arra, hogy az ő vergődő próbálkozásuk egy egész Európát megrengető vergődésnek folytatása, álmában sem gondolt itthon senki. A Nyolcak hét ifja közt tűnt fel először Márffy Ödön.”
    A világháború, amelyet Márffy Ödön végigharcolt, és mint a császári és királyi sajtóhadiszállás festője végigfestett és végigrajzolt, jó időre elhallgattatta a Nyolcak által felkavart képzőművészeti csaták zaját. Márffy Ödön lovastüzér főhadnagy a harctereket járva stúdiumok százait, ezreit vetette papírra. Később, a második világháború idején is gyűlölettel emlékezett a háborúk előidézőire, az emberekre zúdított mérhetetlen szenvedésekre. Mint hadifestőt is az egyszerű emberek mérhetetlen nyomorúsága rendítette meg.
    Az összeomlás, az 1918. október 31-i őszirózsás forradalom kikiáltása után Márffy Ödön nyomban Budapesten terem. Az októberi polgári forradalom Nemzeti Tanácsa – Kernstokkal, Berénnyel és Pórral együtt – őt is a Nemzeti Tanács festőtagjává választja. Ugyanekkor a Károlyi-kormány Kernstokot kultuszállamtitkárrá nevezi ki, és mint az Irodalmi és Művészeti Szaktanács ügyvezetőjét, 1918. december 23-án egy létesítendő Művészetek Minisztériumának előszervezési munkálataival bízza meg.
    Ötvenhét író, festő, szobrász, muzsikus, építész gyűlik össze a polgári forradalomnak e tárgyú első ankétján – a régi és új Magyarország szellemi vezérkara. Az ülésen Kernstok fogalmazza meg az új Magyarország vádját, részben önvádját, a tegnapi ellen: „… hivatottak vagyunk arra, hogy nagy és összefoglaló gondolatokat termeljünk a mai Magyarországnak, ennek a szerencsétlen országnak. Tudjuk, hogy a magyar értelmiség bűnei és mulasztásai a múltban súlyosak voltak. Értelmiségünk nem tette meg a maga kötelességét. Nem tette meg a tudós a kötelességét, mert nem mindig volt szigorúan elmélyülő az a munka, amelyet végzett. Nem tette meg kötelességét a művész, mert sokszor piacra vitte a művészetet akkor, amikor elmélkednie kellett volna komoly és nagy esztétikai dolgokon. […] Ha le tudunk mondani arról az ideológiáról, amely álképzeteket, hamis felfogást vitt a köztudatba – bevitte a harmincmillió magyar impériumának, a »hódító nép vagyunk« gondolatának ficamát –, ha ezeket ki tudjuk küszöbölni tudatunkból, akkor nem lesz szenvedés ebben az országban élni, akkor megint lesz miért megbecsülni itt az életet, mert akkor lesznek nagy, mindent átfogó gondolatok…”
    Márffy Ödön a polgári forradalom néhány hónapjában – miközben világháborús képeit a Hadviselt Művészek Kiállítására a Műcsarnokba küldi (1919. március) – tizedmagával, köztük Czencz Jánossal, Falus Elekkel, Basch Andorral – a kormányzathoz fordul: a gödöllői egykori királyi kastélyt kéri művésztelep létesítése végett.
    A polgári forradalom alatt megkezdett művészetpolitikai munkát mind Márffy, mind Kernstok fokozott támogatással folytatja a Tanácsköztársaság kikiáltása után. 1919. május 31-én a Művészeti és Múzeumi Direktórium Márffy Ödönt bízza meg a balatonfüredi Művésztelep vezetésével. A Direktórium ugyanekkor 25 000 koronát biztosít a füredi Művésztelep megvalósítására, azzal a megjegyzéssel, hogy „Márffy Ödön, Pór Bertalan és Ferenczy Béni […] részvétele biztosítja az ügy komolyságát…”
    Mire azonban a balatonfüredi Művésztelep igazi munkája megindulhatna, a Tanácsköztársaságot megdöntik. Az ellenforradalmi erők pedig megkezdik minden vonatkozásban bénító politikai és művészetpolitikai rémuralmukat.
    Az ellenforradalmi erők felülkerekedése elpusztítani látszott mindazt, amit a századforduló óta a magyar nép haladó többségének szellemi vezérkara épített. Ady nem érte meg a fehérterror napjait. A festők közül a Márffyhoz legközelebb álló Kernstok Károlyt és Berény Róbertet nyomban letartóztatták. Pór Bertalan emigrációba ment; az ő naplója emlékezik meg Márffy Ödönnek ezekről a napjairól. Márffy, noha tudta, hogy maga is feketelistán van, mégis közbenjárt Kernstok és Berény kiszabadítása érdekében. Amikor ez sikerrel járt, a fehérterror fokozódása a közügyektől való teljes elzárkózásra kárhoztatta Márffyt.
    A forradalmak esztendejében ecsetet alig ragadott, egy számára új műfajhoz, a grafikához nyúl. Kényszerű elvonultsága e napjaiban egyre mélyülő érzelmek fűzik Ady özvegyéhez, Csinszkához. Ez a törékeny fiatalasszony a Tanácsköztársaság idején került Márffy szűkebb baráti körébe. Csinszka mint festőnövendék, özvegysége percétől fogva mind sűrűbben kereste fel a Kernstok és Rippl-Rónai pártfogása alatt megalakult Feiks Jenő-féle pesti Szabadiskola műtermi stúdiumait, ahol Ady-kötetek címlaptervein dolgozott. 1920-ban Ady özvegye és Márffy Ödön házasságot köt. Márffy Dráva utca 12. sz. alatti műteremotthona ettől fogva csendes és boldog alkotómunka színhelye. Márffy – akinek grafikai munkássága festői oeuvre-jénél semmivel sem értéktelenebb – új technikai eljárásokkal kísérletezik: Petőfi műveihez, majd a gyomai Kner nyomda Apokalipszis-kiadványához készít kőrajzokat.
    A világháború utáni első gyűjteményes kiállítását a Magyar Stúdió Dorottya utcai kiállítótermében mutatja be. Ezen a kiállításán 97 képet lát a közönség, Márffy utolsó tíz esztendejének java termését. Ebben az időszakban festette meg Kosztolányiné merengő arcképét, a szilárd szerkezetű, keményveretű csendéleteket, a sejtelmes interieuröket és Csinszka egyik legszebb portréját. Portréi közül ekkor látja először nagyobb nyilvánosság Ódry Árpádról 1914-ben és Tango Egisto olasz karmesterről 1918-ban festett karakteres portréját. Alakos kompozíciói mellett bőven szerepelnek a világháború során látott tájak, nyergesújfalusi és bajóti hangulatok, a Kernstokkal közös festések emlékei. E képanyag méltatását a legavatottabb bírálóra, Elek Artúrra bízzuk.
    Ő így elemzi a Nyugatban Márffy utóbbi tíz évének termését: „Tíz esztendő múltán […] kiállítása […] egyéniséget éreztet, önálló mondanivalókat, példaképektől többé-kevésbé független kifejezésmódot s mindezeken felül az elképzelésben valami olyan temperamentumot, ami az ő legfőbb sajátja. Márffy nyilvánvalóan azok közé a művészek közé tartozik, kiknek egyénisége nem képes egy-egy alkotásukban teljesen feloldódni, kiknek egész oeuvre-je szükséges ahhoz, hogy az ember teljes valósága szerint megismerhesse őket. Művei közt kevés a figurális ábrázolás – nem az arckép, hanem a kompozíció. Miközben a térmegoldás problémáitól elfordult, azonközben mehetett benne végbe a nagy átváltozás, amely igazi valóját tárta fel előtte, és ébredhetett annak tudatára, hogy az ő hazája nem a formák birodalma, hanem a színeké… Az ő expresszionizmusa tulajdonképpen csak fokozottabban lírai impresszionizmus. Néhány fokkal minden hevesebb benne, mint a valóságban. […] Koncipiáló módját jól megmutatják rajzai, amelyek gyors elvonatkozások a természettől, a természettel szemben. […] Ugyanígy van az ember festményeivel is. »Körhintája« a természet víziója is lehetne, aminthogy az is, kavargó színességével, amelyben a lokális színek, a fény és árnyék okozta színváltozások elegyednek, hol befedik, hol kitakarják egymást, mely igazi monet-i vizionárius erővel idézi vászonra egy tarka pillanat bonyolult színességét, de amelyben mégis az a forróság a megragadó, amellyel az alkotó temperamentum színről, imbolygó formáról visszasüt.”
    Elek Artúr meglepően mélyreható bírálata a lélekvizsgáló biztonságával hatol be – a sokak által régebben s máig is az életöröm festőjének kikiáltott – Márffy valódi lélek-kohójába: „Heves temperamentum, színes képzelet, igaz, de mintha egyik sem az alkotás örömének volna cselekvéssé válása. Az az eredendő naivság, ami az alkotásban való örömhöz szükséges, úgy látszik, nem adatott meg ennek a művésznek! Színei mintha keserű fájdalmakból sajtolódtak volna ki, s temperamentumának vonaljátéka is inkább emlékeztet vonaglásra, mint boldog nekilendülésre. A néző szem nem üdül fel képein, nem megkönnyebbülés vagy éppen felvidulás az, amit az ember Márffy művei előtt érez, hanem inkább részvétféle, valami olyan érzés vagy rejtőzködő szenvedés – ki tudja, milyen tragikus élmények – szivárványát látja, az égnek derűs színeit, holott még a városgyújtó és emberölő vihar morgását hallja. Olyan művész ez, kinek emléke sokáig megüli a lelket.”
    Elek meglátása Márffy – festészetében is tükröződő – komorságáról utóbb, 1944-ben Márffy egyik önvallomásából is tisztán kicsendül.
    Hosszú stúdiumok – a színjáték, a fényérzékeltetés s a szerkesztett forma egyeztetésének Mednyánszky által előrelátott időszaka – jellemzik Márffynak az 1920-as években festett képeit. Emberi életét, művészi fejlődését tekintve Csinszka-korszaknak nevezhetjük ezt az 1933-ig, Csinszka tragikus haláláig terjedő korszakot. Maga Márffy is így nevezte. 1926–1927 körül élesen kitapintható festői váltás következik be piktúrájában. Fejlődése válságait megmaradt műveinek tanúságán túl szerencsénkre olyan jeles művészek és műbírálók nyilatkozataiból is megismerhetjük, mint Kállai Ernő, Rabinovszky Máriusz, Pátzay Pál, Kárpáti Aurél.
    1925-ben Kállai Ernő rajzolja meg Márffy arcélét, s ezzel helyét is meghatározza akkori festészetünkben. Irányát, stílusát – máig elfogadható érvénnyel – expresszív naturalizmusnak nevezi. Festészete ősforrásait Cézanne és Matisse körül tapintja ki. Rámutat Márffynak arra a korábbi (1907–1913 körüli) törekvésére, amellyel a dekompozíció és a konstrukció stíluselemeit reneszánsz foglalatban kívánta összegezni. (Ilyen műve a Kernstok-kompozíciókkal rokon Hármas akt.) Ezekben a régebbi Márffy-művekben Kállai a tektonika, az egyensúly, a térbeli viszonylatok szigorú rendjét érzi hangsúlyosnak; egy konstruktivista szemlélet megvalósulását a korábbi impresszionista szemlélet ellenében. Ez a szigorú rend azonban nem Márffy igazi eleme. Kállai Márffyt sokkal érzékibbnek érzi annál, mintsem hogy hajlandó legyen lemondani a fluktuáló színnel, laza faktúrával és oldott, bontott formával való bánás érzéki öröméről. Háború utáni vásznait szabad napfény, derűsen áradó fényesség hatja át. A puszta természetábrázolás helyett azonban egyéni belső élményt ad – Kállai jelzi azt, amit Márffy maga is elismétel látásmódja felől: tehát nem valódi plein-air festő. Nem mélyen, hanem intenzíven és hirtelenül reagál a természetre. Gyorsasága – amit később Pátzay írása hangsúlyoz – Kállai Ernőnek is feltűnik: komponáltság helyett érzékek és idegek nyújtotta szenzációk a húszas évek első felének Márffy-vásznai. Színt halmoz fényre, képtárgyait a fényzuhatagok szinte anyagtalanságba oldják.
    Márffy, aki jó ideig félreállt a művészetpolitika közteréről, már csak a modern művészet agitátoraként is, újra utat keres a társadalmi tevékenység felé. 1924-től, a KÚT (Képzőművészek Új Társasága) megalapításától s annak egyre sűrűbb kiállításainak kezdetétől fogva, Márffy, úgy is mint festő s úgy is mint a KÚT-nak (1938-ig) ismételten megválasztott elnöke, kulturális közéletünknek újra egyik vezéralakjává válik.
    Utaltunk rá, hogy művészetének egyik erős cezúráját az 1925–27 közötti időszakra tehetjük. Művészetének az a dialektikus játéka, amely mindvégig kíséri – a szín és a forma párharca –, ebben az időszakban ismét a konstruktivizmus felé tereli vissza. Itthon a kritika posztimpresszionizmusnak nevezi Márffynak ezt a pálfordulását, olyan fogalommal illetvén konstruktivizmusa újraéledését, amelyet e fogalom szülőhazájában, Franciaországban egy negyedszázaddal előbb másra, az impresszionizmus megfáradására értettek.
    Komor András így látja Márffyt 1927-ben: „… művészi pályájának utolsó tíz éve közeledés a fényhez, verekedés a fénnyel, eláradás a fényben; ami érdekli, a szétbomló formák, a lírizáló színek. Nyugtalan művészet ez, ha gyökere mégannyira az életöröm nyugtalansága is, egy túlságosan vitális festői fantázia művészete, amely semmit nem hagy a helyén, robbant, erejével majdnem annyira feszíti maga körül a világot, hogy az kis híja, össze nem dől. Erős és örömet adó művészet, amely különös módon nem keresett formanyelvet magának, hanem az impresszionizmus eszközeit fokozta, amíg azok új erőt jelentettek, a színek fátyolossága helyett a színek ujjongását, elomló testek helyett az élet szüntelen feszültségét. […] Döntő problémája ennek a festészetnek az, hogy a színek helyettesítsék, jelentsék, fejezzék ki a formákat. Ez az, ami merészen elkülöníti Manet és Monet impresszionizmusától. Ahogyan ott a vonal a színekben ellazul, a tárgyak határán az anyag valósága bizonytalanná válik, Monet képeiben valóságos sejtelmes rezgéssé, amelyben minden összefolyik – a mai festő nem nélkülözheti a cézanne-i piktúra tanítását, a struktúra hangsúlyozott elvét. Festőinek és rajzosnak kell egyszerre lennie. Ha a fény szétbontó hatásait figyeli, vissza kell adnia ezt az ezerféle bomlást, de úgy, hogy ugyanekkor architektúrát is adjon. […] Márffy keresései tíz éven belül ebben merültek ki: a két tendencia kiegyensúlyozásában… Márffynak így ez az egész fejlődési étapja nem más, mint keresés. Állomásai vannak: egyszer azzal próbálkozik, hogy nem állít semmi korlátot a színeknek, eljut a szabad, a természettől végképpen elvont színekig, hogy a színek élete jelentsen mindent, aztán lefokozza a színeket szinte a század eleji nagybányai naturalizmus színskálájáig, összefogottabbnak kíván hatni; megint nekiszabadítja színlátomásait, de alattuk, köréjük kontúrokat von. Ecsetvonásait megpróbálja rajzszerűen meghúzni, grafikusan próbál hatni. Márffy művészetében ezek a fellépő problémák új étapot ígérnek. Utolsó esztendejének minden képe út a lehiggadás felé. A már nem egészen fiatal Márffyban egy új, egy fiatal festő születik meg.”
    Komor András finom érzékkel tapintja ki Márffy korábbi festői útját. A művész későbbi fejlődése mintha megkapóan hamar teljesítené be a bíráló jóslatát. 1928-ban a rendkívül termékeny, hallatlanul munkás Márffy a Nemzeti Szalonban s az Ernst Múzeumban mutatja be legújabb vásznait. Rabinovszky Máriusz, az éles szemű kritikus, akkori festészetünk élenjáró mesterét köszönti az ötvenéves Márffyban. Hasonlóképpen ítéli meg Márffy művészetének beteljesülését Pátzay Pál, majd 1929-ben Kárpáti Aurél.
    A beteljesülés esztendői ezek Márffy életében. 1928-ban New Yorkban, Washingtonban mutatja be művészete java termését, s erkölcsi sikerei mögött immár az anyagiak sem maradnak el. Felépíti Szamóca utcai szép, műtermes villáját a Diósárok felett, rengeteget dolgozik, s mind erősebb szerepet vállal a haladó képzőművészet sikeréért vívott küzdelmekben. 1933-ban Csinszka halála gyógyíthatatlan sebet üt rajta. Egy ideig valóságos emberkerülővé válik, társtalansága bánatát távoli országok tájainak panaszolja el. Művei 1931-ben és 1940-ben eljutnak Belgrádba, 1933-ban Münchenbe is. 1934-ben a velencei Biennálén állít ki. Itthon mindig új és egyre gazdagabb termését évente viszi a KÚT-kiállítások közönsége elé. Az 1930–40 közötti évtized festői munkásságának egyik legtermékenyebb korszaka. Érzékenyen megfestett csendéletei végeérhetetlen láncolatban követik egymást, tájképeinek fátyolos, bágyadt színvilága és kissé rezignált hangulata pedig a „jellegzetes” Márffy-képek nagyvonalú szépségét idézi. Ekkor készült női portréi és minden portrészerű hűséget nélkülöző passzív, kissé ernyedt nőalakjai intenzíven sűrítik össze jellemzőerejének és formaalakító készségének minden erényét.
    Élete egy percre sem gondtalan. Az októberi polgári forradalom, a Tanácsköztársaság vívmányainak megsemmisülése, Csinszka halála, az Ady-hagyaték körül felcsapó hullámok, az ellenforradalmi korszak hivatalos művészetpolitikájának ellenséges értetlensége, majd a fasizmus mindinkább erősödő beáramlása, személyes támadtatásai a jobboldali sajtó részéről, megkeserítik életét. Pedig éppen a művészi delelő termékeny évei ezek! A nemzeti katasztrófával fenyegető fasiszta rémuralom már a harmincas években előrevetíti árnyékát. 1938-ban megválik a KÚT elnöki tisztségétől. Évtizedes munkája során a KÚT szárnyai alól immár megerősödve áll sorompóba képzőművészetünk úttörőinek második nemzedéke; elég, ha Derkovits, Szőnyi, Bernáth, Barcsay, Mészáros László, Pátzay nevét említjük.
    Komorságát az elnyomás egyre nehezebb éveiben valóban csak a munka enyhíti. Ez a komorság vásznait is egyre inkább elsötétíti. 1944 őszén, a nyilas uralom idején, megrendítő egyéni csapás is éri: elveszti a hozzá legközelebb állók egyikét. Budapest ostroma idején tönkremegy Szamóca utcai villája, s azzal együtt temérdek – Csinszka által őrizgetett – értékes Ady-emlék s rengeteg Márffy-kép. A hetekig tartó kissvábhegyi pergőtűz idején kénytelen elhagyni otthonát. Rövid ideig, Budapest felszabadítása napjáig barátainál, a Pasaréti tér környékén keres és talál menedéket. Megmaradt vásznait is ide menekíti.
    De alig hallgatnak el az ágyúk, a páratlan energiájú művész máris friss, harsány munkával ünnepli az életet, a tavaszt, a felszabadulást. Két keze munkájával hozza tető alá tönkrement házát és műtermét. És három héttel a főváros felszabadulása után képeivel már részt vesz a felszabadult Budapestnek – talán legelső – képzőművészeti kiállításán. 1945. március 15-én a Nemzeti Sportbizottság és a Magyar Képzőművészek Szabad Szervezetének rendezésében az Ernst Múzeumban nyílik meg ez a kiállítás.
    Ettől fogva 1959-ben – pátriárkai korban – bekövetkezett haláláig olyan ütemű és méretű alkotó munkába fog, amelyet csak rövid betegsége szakít meg, majd nyolcvanegy esztendős korában történt halála zár le.
    A felszabadulás utáni években Márffy mintha még egyszer összegezné életművét. Az újjáéledő élet himnikus örömét nagyméretű Gyümölcsszedők c. kompozíciójában fejezi ki. Portrék, csendéletek, tájak váltják egymást festőállványán. Önarcképeinek sorát is újabbakkal egészíti ki.
    1946-ban a kormány az állami nagy aranyéremmel tünteti ki; utóbb érdemes művészeink sorába iktatják. Nagyobb tanulmányutakat tesz Itáliában és Svájcban; pompás vázlatait itthon a Szamóca utcai műteremben dolgozza fel. Házába is béke és boldogság költözik; új, megértő élettársra talál. 1918–19-ben, majd 1938-ban véget ért KÚT-elnöksége óta először vállal köztisztséget. Tanácstaggá és a Magyar Függetlenségi Népfront képviselőjévé választják. Mindinkább sokasodó új vásznaival részt vesz a főváros egyre gyakoribb reprezentatív kiállításain, 1948-ban a velencei XXIV. Biennáléra is eljutnak képei. 1946-ban, majd 1949-ben új gyűjteményes kiállításaival lép az újarcú tárlatlátogatók elé. 1958-ban pedig – sok külföldi bemutató után – mintegy életműve végső összegezéseként Gegesi Kiss Pál akadémikus az Ernst Múzeumban rendezi meg Márffy retrospektív kiállítását. Élete utolsó éveiben Varsóban mutatják be Márffy oeuvre-jét, utóbb pedig Moszkva műbarátai ismerik meg Márffy képeit.
    Márffy már hetvenötödik életévében jár, amikor még mindig új és új remekművekkel gazdagítja alkotásai sorát. Nemcsak témában, de stílusban, műfajban is kitágulnak művészetének végső határai.
    Ezekkel az utolsó művekkel nemcsak lezárul, de teljesedik is az életmű. Nagy összegezést, sommázást érzünk ezekben az utolsó, felragyogó művekben. A Comói-tó fényözönében fürdő Prométheuszát az egykori Nyergesújfalun, majd a harctéren látott lovak, a húszas-harmincas években festett cirkuszi lovasképek paripái, azoknak klasszikussá stilizált ménei veszik körül. A Komor hegyekben – félszázad után – a hajdan Franciaországban megkezdett Márffy-féle tájfestészet érkezik el ormaira. A komoruló zord drámaiság konstruktív, hangsúlyosan körvonalazott kubusokon jelenik meg.
    A fináléban mintha még egyszer felrajzanának a régi Márffy-témák, fények, színek, vonalak, formák. Tóparti lovaskompozícióiban itt már a pantheizmus félistenei jelennek meg a hajdani nyergesújfalusi parasztgyerekek helyett, a lovak pedig – nyerítve harapván a híg, aranyló levegőég fényözönét – a Nap felé induló szárnyatlan pegazusok. A víz, a föld, a fényes levegőég, az emberi és állati test örök szépsége itt már összeforr mindazzal, amit valaha is megélt, elért Márffy – az optimista művész s a pesszimista ember. S mellette a másik nagy mágikus látomás – a Comói borulás – mélységes kifejezése a természet és ember – az ember lelkében is fel-feltükröződő – örök konfliktusának: magas művészi szinten való hitelesítése Márffy emberi pesszimizmusának.
    Emberi pesszimizmus – művészi optimizmus; talán ebben lehetne meghatározni Márffy egyéniségének azt a belső dialektikáját, amelyet 1921-ben Elek Artúr oly jól kitapintott. Művészetének különös, állandó feszültségét éppen az jellemzi és magyarázza, hogy műveiben, a kezdettől a végig, a formát oldó és bontó szín- és fénylátomás vív állandó harcot a keményen szerkesztett formával, s a művész – egyaránt ragaszkodván mind a színek és fények bűvöletéhez, mind pedig az anyag megformáltságához – fájdalmas fegyelemmel teremti meg konstrukció és oldottság, szín, forma és anyag szépséges harmóniáját. Márffy Ödön helyét modern festészetünkben ezek a jegyek határozzák meg.

Lugas (1930-as évek)

VALLOMÁS

Aleida March (1936) 1956-ban csatlakozott a Fidel Castro vezette Július 26-a Mozgalomhoz. Illegális összekötőként került kapcsolatba a Las Villasba érkező Felkelő Hadsereg Che Guevara irányította gerillaseregével, amelynek tagja lett. A forradalom győzelme után Che Guevara személyi titkárnője, 1959 júniusától felesége, jelenleg a Che Guevara Kutatási Központ igazgatónője. Emlékezés (Evocación) című könyve 2007-ben jelent meg a Casa de las Américas gondozásában. A könyvből – két részben – nagyobb részletet közlünk.

ALEIDA MARCH

Férjem, Che Guevara

I. rész

    Továbbra is kapcsolatban álltunk a Corralillóban, San Diegóban, La Esperanzában és Yaguajayban levő gerillacsoportokkal. Emlékszem, májusban vagy júniusban felkerestem a San Diegóban tartózkodó gerillaosztagot, ahol számomra mind az ideig ismeretlen helyzettel kellett szembenéznem: egy vadászgép bombázni kezdett bennünket. Egy guasimafa alatt kerestem menedéket, és így éltem át tűzkeresztségemet, hogy a félelemről ne is szóljak. La Esperanzán keresztül, a szükséges óvintézkedések megtételével, visszatértünk Santa Clarába.
    A Felkelő Hadsereg támadó hadműveletei során számos útra kellett vállalkoznom.
    Emlékszem a zsarnokság tankjaira, a régi keleti tartomány felé haladtak. Mi autóval utaztunk, pénzes utalványokat és fegyvereket vittünk magunkkal. Matanzasba, Camagüeybe mentem, és életemben először, Havannába. Kevés emléket őrzök ebből az utazásból, olyan idők voltak, amikor csak a kijelölt feladatok elvégzésére koncentráltunk. Mindannyian így cselekedtünk, odaadás és lelkesedés vezetett minket.
    A nép egyszer és mindenkorra véget akart vetni a diktatúrának, amely nap nap után kegyetlenebbül támadt legjobb fiainkra, a fiatalokra. Gyűlöletessé vált a november 3-ára kitűzött választási komédia. A hegyekből induló forradalmi offenzíva a városi erők segítségével megállíthatatlanná tette a végső győzelmet biztosító hadműveletet.
    A Sierra Maestrában levő Felkelő Hadsereg támogatása céljából Fidel parancsot adott a keletről nyugatra tartó támadásra, megismételve ezzel a függetlenségi háborúk mambí harcosainak hőstettét. Erre a kockázatos feladatra Camilo Cienfuegos parancsnokot jelölte ki, hogy nyomuljon előre Pinar del Ríóig, és Ernesto Che Guevarát, akinek egyesítenie kellett a Július 26-a Mozgalom Escambray hegyeiben harcoló osztagait a Forradalmi Direktórium szervezte gerillacsoportokkal s a II. Escambrayi Front, a Yaguajeyban működő Autentikus Szervezet és a Népi Szocialista Párt gerilláival. Az egyesült front létrehozása után Che előrenyomulhatott, el kellett foglalnia a legfőbb városokat, majd végül Santa Clara bevételével elvágnia az ellenséges csapatok kapcsolatait és utánpótlási vonalait az ország keleti részével. […]
    Az év során számos megbízást teljesítettem, meglehetősen kockázatos körülmények között. Az ellenség erőszakszervei felfigyeltek rám, nem egyszer tartottak házkutatást a lakásomban, és a lebukástól csak a véletlen szerencse, a rendőrség ügyetlenkedése, vagy mindkettő együtt mentett meg. Napjaim az illegalitásban meg voltak számlálva.
    Egyik legutóbbi feladatomra a novemberi választások után került sor, azt az utasítást kaptam, hogy Sancti Spírituson keresztül menjek Escambrayba, adjak át pénzt a vezetőségnek a gerilla támogatására, és vigyem oda Rodríguez de la Vega doktort, akinek el kellett hagynia Havannát, ahol a hadsereg egyik csoportjánál dolgozott, ez a csoport támogatta a Július 26-a Mozgalmat. Velünk tartottak ez alkalommal Marta Lugioyo, Serafín Ruiz de Zárate és Graciela Pinera doktornő mint kísérők, hogy kapcsolatba lépjenek az új csoportokkal és utasítást kapjanak a megvalósítandó feladatokra.
    Ez jelentékeny küldetés volt ugyan, de mégiscsak egy a sok közül, amelyet rám bíztak. Tudtam, hogy ezúttal meg fogom ismerni Che Guevarát. Che októberben Escambray hegyeibe érkezett, a Ciro Redondóról, a Moncada laktanya elleni támadás kiemelkedő harcosáról, a Sierra Maestrában elesett hősről elnevezett Nyolcadik Hadoszloppal, amelyet a támadó hadművelet során vezetett, a Sierra Maestra-i harcok már távoli napjai óta. Szükséges kitérnem ezekre a részletekre, mert amikor azt az utasítást kaptam, hogy menjek fel Escambray hegyeibe és találkozzam Chevel, egyedül az ösztönzött, hogy teljesítsem a rám bízott feladatot, találkozzam első ízben azzal, akinek alárendeltje leszek, vagyis felső vezetőmmel. Harcosnak éreztem magam, aki parancsot hajt végre, ugyanúgy, mint máskor a harc évei során, és ezen kívül semmiféle más várakozás nem élt bennem.
    Ismertem Che Guevara legendáját, ismerte az egész ország, hőstetteiről csaknem naponta beszélt a felkelők illegális rádiója, a Radio Rebelde. A zsarnokság erőszakszervei kommunistának titulálták, Santa Clara főutcáira kifüggesztették fényképeit, Camiloéival együtt, azzal a felhívással, hogy mint kivégzendőket keresik őket. Che fotója meglehetősen különbözött a valóságtól, mint erről később meggyőződhettem.
    Az Escambrayba felfelé vivő út kellemetlen volt, mert senkinek se mondhattam meg, hogy pénzt viszek magammal, elkerülendő valamilyen lopást vagy más effélét. A pénz ragtapaszokkal volt a testemre erősítve, s ez estefelé egyre nehezebbé tette a Gavilanesba vezető utat, ott volt Che első tábora a Las Villas-i felszabadított területen.
    Amikor megérkeztem, találkoztam Vicente de la O doktorral, a sebesülteket ellátó orvossal, és anélkül hogy leszedhettem volna a testemre erősített ragtapaszokat, hiszen még mindig tartottam attól, hogy valaki megtámad, ott éjszakáztam a kicsiny tábori kórházban. Reggel lóháton indultunk El Pedreróba, Che hadoszlopának másik tartózkodási helyére.
    Szürkületkor értünk oda, ahol a gerillaparancsnok tartózkodott. Ez volt első találkozásom a csodált Felkelő Hadsereggel. Oscar Fernández Mell, a hadoszlop orvosa, aki a Sierra Maestra napjai óta követte Chet, fogadott minket, Alberto Castellanosszal, Harry Villegasszal és másokkal, mindenki kíváncsi volt az új arcokra, főleg az enyémre, a kevés nő egyikére, aki ráadásul fiatal, és idejött hozzájuk, a legbátrabbak még azt is megkérdezték, hogy nem vagyok-e az egyik nemrég érkezett menyasszonya.
    Oscarito vitt el bemutatni minket. Mint várható volt, Che elsőként Rodríguez de la Vegát fogadta, azután Ruiz de la Záratét, aki már járt Escambrayban, majd látva, hogy bőrgyógyászati képzettségére ott nincs szükség, visszatért az illegalitásba, ezúttal egy másik városba. Végül rám került a sor. Marta Lugioyo ügyvédnő, a Mozgalom tagja állt mellettem, ő egy előbbi út alkalmával már megismerkedett Chevel. A találkozás után, Marta négyszemközt megkérdezte tőlem, milyennek találtam Chet, tétovázás nélkül azt feleltem, hogy nem tett rám rossz benyomást, és hogy legérdekesebbnek a tekintetét találtam, jobban mondva a szemrevételező pillantását. Idősebb embernek láttam. Marta viszont azt mondta, hogy a keze nagyon szép, én erre akkor nem figyeltem fel, de később igen. Ilyenek voltunk, két nő egy nagyon vonzó férfivel szemben. […]
    Első dolgom az volt, hogy beszámoljak Chenek táborba jövetelem céljáról, és hogy minél hamarabb megszabaduljak a testemre erősített ragtapaszoktól. Rögtön ki is adta a parancsot, hogy legyenek segítségemre, és éreztem, ahogy körülöttem sok önkéntes szíves-örömest vállalkozik rá. Végül Oscar Fernández Mell volt az a jótét lélek, aki ezt a feladatot teljesítette, és gyógykezelésemről is gondoskodott. Kínjaimnak nem szakadt vége, mert a lóra szállva elszakadt a nadrágom, próbáltam leplezni, amennyire csak tudtam, mert a vizslató szemek alig győzték kifürkészni a hasadékot, ahová pillantásukat vethetik. Ugyancsak Oscarito adott egy tűt, hogy megvarrhassam a nadrágomat, és megjelenhessek a főnök előtt, akinek azonnal átadtam a nekik hozott ötvenezer pezót.
    Este megmutatták, hogy hol alhatok: egy függőágyat, valóságos üdvösség volt számomra a felgyülemlett fáradság miatt, de a történtek annyira felzaklattak, hogy nem tudtam elaludni. Hangokat hallottam az ebédlőből; fegyelmezetlenül, kíváncsiságból felkeltem, és Chet láttam, egyik társával beszélgetett. Később megtudtam, hogy Sidroc Ramos volt, aki éppen akkor csatlakozott a hadoszlophoz. Sidroc akkori képe sohasem törlődött ki az emlékezetemből, „fehér orosz”-t láttam benne, politikai tudatlanságom olyan nagy mértékű volt, és ítéletemhez a Che kommunista meggyőződéséről terjesztett vélekedések is hozzájárultak. Legtöbbünk hiteles politikai nézetekkel akkoriban még nem rendelkezett, a kommunizmus elleni előítélet szinte mindnyájunkban létezett, és én sem voltam kivétel e tekintetben. […]
    Kissé bizonytalannak éreztem magam, talán azért, mert sok ideje részt vettem már az illegalitás harcaiban, és kifejlett a szimatom vagy a hatodik érzékem, hogy észre vegyek valamilyen gyanús előjelet. És valóban erről volt szó: habár harcedzett illegális katona voltam, a hegyi körülmények között jelentéktelen szereplővé váltam, aki csak egy parancsot teljesíteni jött. A városban maradnom nem lett volna ajánlatos, ez is egyik oka volt annak, hogy Escambrayba küldtek. Most viszont katonaként kellett valamilyen feladatot találnom, legalábbis erre vágytam, ezért ismét találkoznom kellett Chevel, hogy megvitassam vele a jövőmet.
    Este megláttam, és beszélgetni kezdtünk. Egyértelműen tudtomra adta, hogy csak ápolónőként maradhatok a táborban – mindig keresett valamilyen konkrét feladatot az újonnan jövőknek –, nem kedvelte a „lézengő népség”-et, még kevésbé egy nőt, aki a seregben ellenőrizhetetlen vágyak okozója lehet. Határozott voltam kérésemet illetően, és elmagyaráztam neki, hogy két éves illegális tevékenységem alapján jogot formálhatok arra, hogy gerillaharcos legyek.
    Nem fogadta el érveimet, és úgy döntött, talán kibúvót keresve, hogy teljesítsek néhány akkor igen jelentős feladatot, például a cukorjárulékok beszedését. Visszatértem a közeli Placetasba, ahol a Mozgalom helyettes koordinátora várt.
    Tudtomra adta, hogy vissza kell térnem a gerillatáborba, mert letartóztatási parancsot adtak ki ellenem, és semmi esetre sem szabad kockáztatni, hogy elfogjanak, mert én a tartomány valamennyi városának összekötőjeként rendkívül fontos és az ellenség számára igen hasznos információkkal rendelkezem. Ez volt a legfőbb indok, hogy visszatérjek Escambrayba.
    Körülbelül tíz napig tartózkodtam Placetasban, válaszra várva, és arra a személyre, aki visszavisz a táborba, hogy ismét találkozzam Chevel. Mondanom se kell, hogy nagyon türelmetlen voltam, nem pusztán azért, mert ismeretlen házakban kellett éjszakáznom, hanem inkább, mert nagyon vágytam már a közelgő találkozásra régi harcostársaimmal.
    Később Che elmondta nekem, azt hitte, hogy a Las Villas-i Mozgalom többségében jobboldali vezetősége küldött ellenőrizni a kommunista hírében álló parancsnok tevékenységét. Ezért utasította el, hogy a táborban maradjak, nem ismerte a tényleges okokat, hogy miért kell a városon kívül tartózkodnom.
    Fomento elfoglalása után, december 18-án tértem vissza a hegyre. Találkoztam Bordónnal, aki átadott nekem egy pisztolyt. Szimbólum volt ez, az újratalálkozásé és az ellenség elleni harc folytatásáé. Valaki megkért, keressek neki ruhát a kézitáskámban. Összeakadtam Fernández Mellel és Alberto Castellanosszal is, igyekeztem rávenni őket, legyenek segítségemre, hogy maradhassak; cinkosságot reméltem tőlük. Mindenki egyetértett a tervemmel, kivéve Chet.
    Végül megérkezett, és kiadta a parancsot Olo Pantojának, hogy vigyen El Perederóba. Természetesen nagyon kedvetlenül mentem el, és az egyik ház portáján telepedtem le, csak később tudtam meg, hogy Manaquitasban voltam. Hamarosan csatlakozott hozzám egy ápolónő, Ernestina Mazón, technikusok, orvosok és ápolók egy csoportjával ment fel októberben Escamrayba. Mindnyájan a Santa Clarában működő Július 26-a Mozgalomhoz tartoztak. Kedvetlenségem akkora volt, hogy aznap éjjel le se feküdtem aludni. Mindenki valamiféle tennivalót keresett nekem, amit kereken elutasítottam. Ráadásul egyik társam, aki velem együtt ment fel a hegyre, bevallotta, hogy érdeklődik irántam, ami még nehezebbé tette helyzetemet. Szerettem volna eltűnni, habár a társaim mind segítségemre voltak, Ernestina barátnőm is, és tudtam, megérdemlem, hogy a sereg tagja legyek.
    Miután létrehozta a Július 26-a Mozgalom tartományi kormányzóságát Fomentóban, Che hajnalban visszatért (csak gondolom, hogy hajnal lehetett, mert nem volt órám) El Pedreróba. Visszatérése volt az a pillanat, amikor elkezdődött közös történetünk.
    Kézitáskám mellett üldögéltem, amikor arra jött Che, és hívott, hogy tartsak vele: „Menjünk, adjunk le néhány lövést” – mondta. Bólintottam, és felültem a jeepre, hogy, pontosan szólva, soha többé ne szálljak le róla. Talán túlzó ez a mondat, esetleg kérkedő is, de az események hitelesítik. Mindenesetre időnk se volt rá, hogy gondolkodjunk azon, mi mindent fog elszabadítani az én állandó jelenlétem.
    Che vezetett. Leültem, és ösztönösen hozzá tapadtam, védelmet keresve, mert egy jóval fölöttünk álló embert láttam benne, aki megvéd bármelyik társam zaklatásától.
    Megvolt erre minden okom. Egy példa: a jeep hátsó részében ült Harry Villegas, Alberto Castellanos és Jesús Parra, akik annyi fényképen láthatók velem együtt. Egyikük tréfából megérintette a hátamat, hevesen reagáltam, soha többé nem próbálkoztak semmi hasonlóval.
    A váratlan meghívás után nem volt időm arra, hogy végiggondoljam, mit jelent ez személyes vonatkozásban. Csak az a vágy élt bennem, hogy az ügyet szolgáljam, ami már előzőleg megnyert magának. Nehéz, kitörölhetetlen pillanatok vártak rám, sok fájdalmas is, de mindegyik optimizmussal és a jövőbe vetett hittel volt teli. És legfőképpen, milyen boldog voltam abban a pillanatban! Nem számított, mi mindennel kell szembeszállnom, egyszerűen azt éreztem, hogy megvalósítom magamat.
    Peregtek a napok. A kiképzés, amelyben a gerillajelöltek, mint például én, és a tapasztaltak egyaránt részt vettünk szédületes, elképzelhetetlen sebességgel zajlott, legtöbbször viharszerűen. Egyvalami hamar világossá vált számomra: Che „hírneve” átadta a helyét a csodálatnak és a tiszteletnek. Szellemi képessége és parancsnoki tehetsége, miket szüntelenül próbáknak vetett alá, biztonságot és bizalmat árasztottak, a sereg minden pillanatban, bármilyen nehezek voltak is azok, védve érezte magát.
    Jóval nagyobb létszámú és korszerűbb fegyverzetű ellenséggel szállt szembe, de ez az ellenség nem rendelkezett azzal a morállal, amelyre szüksége lett volna a felkelők legyőzéséhez. Vakmerő elszántságunkon kívül mi, gerillák, egy kivételes taktikai-stratégiai képességű vezetővel is rendelkeztünk, kinek példája mindnyájunkra sugárzott.
    Mint hurrikán követték egymást az események, és a háborún kívül semmi másra nem lehetett gondolni. Harcolni kész gépekké váltunk, akiket olyan valaki vezetett, aki biztonságával és törhetetlen segítségével minden kételyt eloszlatott. Csodálatom nőttön nőtt, és idővel a szeretet érzésein is átcsapott, melyek ez idő tájt formálódtak bennem.
    Che stratégiája szerint Fomento bevételét a Cabaiguán elleni támadás követte. Arra indultunk, és mielőtt odaértünk volna, egy közeli tanyáról, ahol táborfélét létesítettünk, megpróbáltunk tájékozódni a körülményekről.
    Két óra múlva folytattuk utunkat, és behatoltunk a faluba, ahol nem láttunk katonákat. Egy dohánygyárban helyezkedtünk el, a falu elején, itt hoztuk létre a főhadiszállást és a rádiókapcsolatot, hogy harc esetére azonnal egyesíthessük csapatainkat.
    Annak ellenére, ami körülöttünk zajlott, Che ki akarta mutatni nekem érzelmeit, és a költészetet hívta segítségül. Később megértettem, hogy ez volt számára a legszebb kifejezési mód.
    A gyár kapujában álltam, és Che akkor egy verset mondott nekem, amelyet természetesen nem ismertem. Olyasmi volt ez, mintha akaratán kívül cselekedne, miközben én néhány fiúval beszélgettem. Úgy gondolom, fel akarta hívni magára a figyelmet, nem mint parancsnok, hanem mint férfi.
    Később behatoltunk a faluba. Én jól ismertem, és könnyen tájékozódtam az ott uralkodó állapotokban. Már megtaláltam a helyemet, és jelenlétem haszna is nyilvánvaló lett. Arra is lehetőségem támadt, hogy elmenjek néhány barátnőmhöz, megfürödjek. Ismét elhangzott az a kérdés, amit Marta tett fel nekem a táborban: milyennek találtam Chet? Barátnőimnek hasonlóképpen válaszoltam: idősebb férfi, nagyon komoly és nagyon tekintélyes. Még mindig az első benyomások hatása alatt álltam, és azt válaszoltam, amit akkor éreztem. Tekintetbe kell venni, hogy én huszonéves voltam, és ebben a korban a lányok idősebbekként ítélik meg azokat, akik ezt a kort már elhagyták, ráadásul Che, megjelenése miatt, idősebbnek látszott, mint amilyen valójában volt. Az ifjúság szemüvegén át így láttam, azóta az ítélőképességem már jóval hitelesebb.
    Visszatérve a parancsnokságra, elképedésemre azt láttam, hogy balkarja be van gipszelve: a laktanya elfoglalásakor, amikor a tetőre felkapaszkodott, az egyik csont megrepedhetett. Kézitáskámból egy fekete selyemsálat vettem ki, hogy felköthesse vele a karját. A sálat – amely idővel és más helyzetekben szimbólummá lett kettőnk között – Che egyik legmegrázóbb, legmegrendítőbb írásában is felidézi. Kongói harcai idején írta, finoman ironikus stílusában, A kő című elbeszélést, ebben nélkülözhetetlen dolgai egyikének nevezi: „A selyemsál. Ez másféle: ő adta nekem, mert megsebesítettek a karomon, szerelmes kendő ez.” De ahhoz, hogy ezek az érzelmek letisztuljanak, események egész sorának kellett megtörténnie.
    Túljutva a sebesülése miatti rémületen, első érzésem a magamnak tett szemrehányás volt, hiszen én jól ismertem Cabaiguánt, bizonyára jobb úton vezethettem volna. Anélkül, hogy felbecsültem volna döntésem kockázatának nagyságát, elhatároztam: bármi történjék is, sose megyek el a közeléből, védelmezni fogom. Mindig így tettem, oltalmazni akartam, bízva abban, hogy jelenlétemmel megvédhetem. […]
    Van egy fénykép ezekből a zűrzavaros napokból: egy szappant mutatok Chenek, mindazzal, amit a szappan szimbolizál. A gerilláknak az akkori körülmények között nem jutott idejük aludni, se enni, se tisztálkodni. Che nem vette figyelembe a célzást, közel volt a Caribariénba indulás időpontja, a helység ostromára december 25-ének éjszakai óráiban került sor a másik hadművelettel egyidejűleg. Azokban a napokban minden gondolatunk a harc körül forgott, a kimerültség, az éhség és az álmosság mindvégig állandó kísérőink maradt. Így volt megírva számunkra.
   Caribariénba behatolva találkoztunk Vaqueritóval, aki az „öngyilkos osztag”-ot vezette. Azonnal tájékoztatta Chet, hogy lezárta az utcát. Che megrótta, és utasította, hogy bontassa le a barikádot. Ekkor került sor ismét egy szerencsétlen „közbeavatkozásom”-ra, négyszemközt azt mondtam neki, hogy ő adott erre parancsot, netán félálomban. Meglepetésemre igen mérsékelt hangon azt felelte, hogy igazam van.
     Azt hiszem, Che akkor kezdett igazából megismerni, és mindenek fölött értékelni azt, amit egyik legjobb tulajdonságomnak tartott, hogy mindig kimondom, amit gondolok, még ha tudom is, hogy szidás jár érte. Volt az oldalán valaki, aki bár éleselméjűségben és bölcsességben nagyon is különbözött Sancho Panzától, hűséges volt hozzá mindvégig.
    Valahányszor visszaemlékezni próbálok, a Havannába vivő út mindig körvonalazatlan események sorának tűnik. Állandó álmosság, a felgyülemlett fáradtság keveréke volt, de egyúttal lelkesítő napoké is. Legyenek emlékeim homályosak vagy sem, mindenképpen olyan út volt, amelyre kétkedés nélkül léptünk, váratlan érzelmekkel és várakozásokkal telve. Elhagyva Santa Clarát, a rendezetlen menetben, hátrahagytam vágyaimat, némelyik már valósággá vált, bár olykor bizonytalan formában, ám tartalmukat illetően nem voltak kétségeim, ha vázlatosan is, de ezekben az években kezdtek kirajzolódni
    Éjszaka álltunk meg először, tankolásra, ha jól emlékszem Los Arabosban (mások szerint Coliseóban). Ismertem a helyet, az illegalitás ideje alatt jártam ott különféle feladatokat teljesítve, de sohase hittem volna, hogy ott történik meg az, ami meghatározza jövendő életemet: Che első szerelmi vallomása.
    Egyedül voltunk, egy járműben. Azt mondta, rádöbbent, hogy szeret engem, azon a napon, amikor hátulról lőttek minket egy tankból, Santa Clara bevételekor, és megrémült, hogy bajom esik. Váratlan vallomás volt – én félig aludtam –, egyszerű tényközlésnek tekintettem, hiszen ilyesféle megnyilatkozásokkal már máskor is szembekerültem, és végül is Che a szememben továbbra is idősebb ember volt, ráadásul a parancsnok, aki tiszteletet és csodálatot keltett. Ő talán választ várt, vagy valamilyen kérdést, de az én számat akkor egyetlen szó sem hagyta el, az álom vagy a félálom miatt, úgy gondoltam, rosszul hallottam, és nem akartam, hogy megismétlődjön az, amikor a carterpillar (buldózer) szót nem értettem meg.
    Visszagondolva arra a jelenetre, lehetséges, hogy Che nem a legjobb pillanatot választotta ki vallomására, én egy kissé zavart voltam, hogy felfogjam, ő pedig valami mást várt. Mindenesetre a dolgok ennyiben maradtak, folytattuk az utazást, de az első lépésre már sor került. […]
    Január 8-án vártuk Havannában Fidel érkezését, feledhetetlen, érzelmekkel teli dátum volt ez. A La Cabana erőd faláról láttuk a bevonulást, panorámaként eggyé vált a tenger és a hullámzó néptömeg.
    Kialakult a rend, amennyire csak egy forradalmi folyamatban lehetséges, miközben egy soha meg nem valósult köztársaság zavaros múltját igyekeztünk eltüntetni. Ebben a forrongásban próbáltam elrendezni személyes ügyeimet, alkalmazkodni a fővárosi élethez.
    Hozzáláttam a mindennapi, normális dolgokhoz, mint bármilyen halandó, vagy legalábbis megpróbálkoztam rangsorolni őket. Emlékszem, elhatároztam, hogy újra nőként fogok öltözködni, Lupéval, Nunez Jiménez feleségével elmentem édesanyjához, aki varrónő volt. Először egy divatos ruhát csináltattam, pánttal meg mindennel, míg lassan úgy éreztem, megint én vagyok. Elmentünk a fodrászhoz is, végigjártuk Havanna központját, hogy megismerjük, milyen szép és vonzó a fővárosunk.
    Che a kíséretével indult el tennivalói után, ilyenkor is mindig vele mentem, végigjártuk a Malecón utcáit, ahol eltévedtünk, mert egyetlen helyet sem ismertünk, néha megálltunk egy piros fény előtt, utcai jelzőlámpának hittük, és aztán rájöttünk, hogy egy gyógyszertár fénye, mindez nevetésre, tréfákra ösztönzött. Egy film címét idézve, nem voltunk mások, mint Parasztok Havannában.
    Végül is úgy viselkedtünk, mint két egyszerű szerelmes, kiket természetes érzelmeik irányítanak, jókedvünk vezetett minket. Amikor autón mentünk, ekkor még nem voltam Che felesége, megkért, hogy rendezzem el az inggallérját, mert őneki vezetnie kell, vagy fésüljem meg, arra hivatkozva, hogy még fáj a karja, hol egy bókkal, hol valamilyen kedvességet kérő célzással fordult hozzám, némi gunyorossággal fűszerezve.
    Így teljesedett ki az életünk. […]
    Én intéztem Che személyes postáját is. Pontosan emlékszem, január 12-e volt, amikor odaadott nekem egy levelet, amelyet feleségének, Hildának írt, és amelyben válási szándékát hivatalosan is közölte vele, mert feleségül akar venni egy kubai lányt, akit a harc során ismert meg.
    Nem voltam biztos benne, hogy jól értettem-e a levelet. Megkérdeztem, ki az a lány, és azt felelte, hogy én vagyok. Megjegyzés nélkül, mint szoktam, feladtam a levelet a repülőtéren. Che válaszának megörültem, mert ugyan ezt vártam, de olykor megkérdeztem magamtól, hogyan lehetséges ez, hiszen nem is beszélt erről velem. Sokszor azt gondolom, igaza volt, amikor azt mondta, hogy jobban ismer engem, mint ahogy én ismerem magamat.
    Aztán újabb leveleket adott át nekem, köztük azt, amelyet Beatrix nagynénjének küldött – állandó tréfa lett ez köztünk –, nem a Hildától való válási szándékának bejelentése miatt, hanem mert nagynénje, akit Che nagyon szeretett, azt hitte, hogy kedvenc unokaöccse végre új szerelmében ideális választottra talált, mivel társadalmi helyzetemet úgy ítélte meg, hogy földbirtokosnő vagyok, olyasféle, mint az ő hazájának oligarchái. Öntudatlanul tette ugyan, de mintha csúfolódott volna. Amikor Che szüleit a repülőtéren megismertem, az első, amit apja kérdezett tőlem, az volt, hogy földbirtokosnő vagyok-e.
    Ez idő tájt életünk teljesen megváltozott. Egy januári napon San Antonio de los Banosba utaztunk, a hátsó ülésen ültünk, és Che, először történt ez, megfogta a kezemet. Nem hangzott el egyetlen szó sem, úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéből, nem tudtam, mit tegyek, mit mondjak, de minden kétséget kizáróan biztos voltam abban, hogy szerelmes vagyok.
    Ezen a feledhetetlen januáron történt, hogy Che belépett La Cabana-i szobámba, mezítláb és csöndesen, és véghez vitte azt, amiről azt a napot tréfás módon a „meghódított erődítmény” napjának nevezte el. Ezt a kifejezést használta hasonlatként, habár a meghódítandó erődítményt előbb körbe kell venni, ki kell puhatolni gyönge pontjait, és csak azután lehet neki kezdeni az ostromnak. Csakhogy én sokkal szerelmesebb voltam, mint gondoltam, egyszerűen így történt, „megadtam magam” ellenállás és minden csata nélkül. […]
    Egyik napon, amikor Che Fidellel szokott találkozni a hotelban, a szobában maradtam, ágyban fekve, Célia Sánchez-szal és Pastorita Nunezszal társalogva. Fidel belépett, és azt mondta, hogy elfoglaltam az ő helyét. Megdermedtem, és azonnal felkeltem. Tréfa volt, de akkoriban még nem ismertem eléggé, és megrovásnak éreztem. A szoba mindig telis teli volt emberekkel, sokan jöttek különféle utasításokat és parancsokat várva, és türelmesen várakoztak. Emlékszem, egy alkalommal Augusto Martínez Sánchez a földön aludt, míg nem került rá a sor.
    Másik napon, miközben a szoba kijárati ajtaja melletti széken ültem, hirtelen kijött Fidel kíséretével, meglátott engem ott üldögélni, megállt egy pillanatra, rám nézett, megismert, és azt kérdezte, talán azért, hogy biztos legyen a dolgában, Che nője vagyok-e. Mint nyilvánvaló, a kérdés nekem egy csöppet se tetszett, és metsző hangon, a szokásos módon azt feleltem neki: nem, a titkárnője. Néha azt mondtam, hogy az adjutánsa, noha nem voltam katona, csak egyszerűen egy, valamennyi harcos körében jól ismert gerilla, akinek a parancsnoka Che volt. […]
    Június 12-én, nem sokkal házasságkötésünk után Che elutazott Kubából, és szeptemberig nem tért vissza. Az út hosszú volta miatt arra kértem, vigyen magával, mint titkárnőjét, amit kereken megtagadott. Ekkoriban kezdtem igazán megismerni őt; azzal érvelt, hogy nemcsak a titkárnője vagyok, hanem a felesége is, és jelenlétem privilégium volna, hiszen a többieket nem kísérik el az útra asszonyaik.
    Mielőtt elbúcsúztunk volna, meglátogattuk Fidelt, ő is arra kérte Chet, vigyen magával, de neki is nemet mondott. Zokogni kezdtem, ezt a sírást nem bocsátotta meg nekem. Kétségkívül nehéz pillanat volt számára, és én még nehezebbé tettem. Az utazás alatt Fidel ismét próbálkozott, azt javasolta, hogy találkozzam Chevel Marokkóban vagy Japánban, de ő ismét nemet mondott. Ami ezt a témát illeti, igen korán egyértelmű leckékben volt részem. […]
    Történelmi jelentőségű útról tért vissza, a bandungi egyezmény országait járta végig, majd fölvette szokásos munkaritmusát. 1959. augusztus 7-én kinevezték az Agrárreform Nemzeti Intézete Iparosítási Főosztályának (INRA) vezetőjévé, s arra kért, dolgozzam ismét vele a hivatalban, személyi titkárnőként. Először nem adtam a kérdésre egyértelmű választ, talán, hogy jobban észre vétessem magam vagy „hangsúlyozzam jelentőségem”, de amikor hazajött, s közölte velem, figyelmeztető hangsúllyal és félig tréfásan, talán döntésemet kikényszerítendő, hogy egy nagyon csinos titkárnőt választottak ki részére, másnap reggel én voltam az első, aki indulásra készen állt.

    SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

    A II. részt következő számunkban közöljük

Felete váza (1927)

MŰHELY

HEGEDŰS SÁNDOR

Egy „nemzetvezető” útja a hatalomig

Szálasi Ferenc (1897–1946)

Magyarország történelmének legsötétebb fejezete volt az a csaknem féléves időszak, amikor a nyilaskeresztesek (hungaristák) megkaparintották az ország vezetését. Vezérük, Szálasi Ferenc, a „nemzetvezető” útja a szürke katonatiszti pályától a bitófáig vezetett.
    Ki volt valójában ez az ember, akinek véres pünkösdi királysága alatt hazánk ijesztően közel került ahhoz, hogy végpusztulásra jusson?

    Szálasi Ferenc 1897. január 6-án született, Kassán. Apja királyi honvédségi tisztviselő volt, öt gyermekét a magyar középosztály szokványos légkörében és szellemében nevelte. Ferenc, két testvérével együtt, a katonatiszti pályát választotta. Neveltetéséből adódóan buzgott benne a dagályos hazafias öntudat és a morális tartalom nélküli, bigott vallásosság. Az elsőt apjától, a másodikat misztikumra hajló, babonás anyjától örökölte.
    A kőszegi katonai alreáliskola alapozta meg gondolkodását és érzelemvilágát. (Az intézet légkörét jól ismerjük Ottlik Géza kiváló regényéből, az Iskola a határon-ból.) A merev porosz drill, a feudális kasztszellem mélyen beivódott lelkébe, miközben fényes katonai karrierről álmodozott. Kétségtelenül volt benne valami naiv népmegváltó küldetéstudat is. A katonai középiskola elvégzését követően Bécsújhelyre (Wiener Neustadt) került, az akadémiára. Ennek befejezésekor, 1915-ben, hadnaggyá avatták és azonnal a frontra vezényelték. 1914 júliusában ugyanis kitört az első világháború. Harminchat hónapig teljesített a harctéren szolgálatot mint vezérkari összekötő. 1921-ben hadiiskolára került, ahol a hadtudományok mellett, megismerkedett a társadalomtudományokkal is, többek között, a szociológiával. A már akkor is zavaros fejű fiatal válogatás nélkül falta a témába vágó, hozzáférhető irodalmat, melynek nagy része csak felületesen érintette meg. A magyar történelem, néprajz, földrajz, nyelvészet, az Ószövetség és az Újszövetség betűi alapján fokozatosan összeállt fejében az a zavaros teoretika, melyre később felépítette „hungarista” képzelgéseit. Az ambiciózus fiatalembert 1924-ben soron kívül századossá léptették elő, 1925-ben pedig a vezérkarhoz osztották be.
    Elhivatottsága olyan mozgalmak felé taszította, melyek – szélsőséges irányzatok lévén – a legjobban megfeleltek radikális nézeteinek. 1930-ban tagja lett a Taby Árpád, nyugalmazott testőr őrnagy vezette Magyar Élet Szövetségének, amely féllegális fajvédő egyesület volt, egyike az akkortájt gombamódra tenyésző szélsőséges, Bethlen István miniszterelnök jobboldali ellenzékeként működő katonai szektáknak. Ezekben a társaságokban sok olyan tiszt gyülekezett, aki a Horthy által feloszlatott különítményekben tevékenykedett még a fehérterror idején. Ezeknek a mindenre elszánt kalandoroknak vér tapadt a kezükhöz, s az újabb viszonyok között is készek voltak a tömegirtás folytatására. A magyar földesúri és nagyipari elit a válságos gazdasági helyzet, a trianoni trauma, a külpolitikai elszigeteltség, a bolsevizmus földrajzi és eszmei közelsége, a megoldatlan társadalmi gondok feszítő ereje miatt nem a demokráciában, hanem a terrorizmusban, az elégedetlen tömegek fékentartásában és elnyomásában, az első világháborúban legyőzöttekkel való szövetségben látta a kiutat.
    Szálasi a maga dinamikus megszállottságával a szélsők között hamar hangadó lett. Őt tekintették egyik legtekintélyesebb teoretikusuknak. Ez persze nem sokat jelentett. A horthysta tisztikar felsőbbrendűségi komplexusa mögött nem halmozódott fel olyan szellemi tőke, amely kulturált, művelt, koncepciózus katonákká emelte volna őket. A derékhad középszerű, sírvavigadós, ivós-mulatós emberek gyülekezete volt, s ebben a szánalmas közegben a leendő vezér valóban kitűnhetett nagyra törő terveivel.
    Szálasi, mozgalmi működésével, mindenesetre felhívta magára a Honvédelmi Minisztérium figyelmét. Hivatásos katona, a fennálló rendelkezések értelmében, politikai tevékenységet nem folytathatott. Az pedig különösen nyugtalanította a hatóságokat, hogy az „összeesküvő” vezérkari tiszt a horthysta kormányzatra nézve „veszedelmes” tanokat hirdet. Gömbös Gyula honvédelmi miniszter magához is rendelte az ifjú titánt, és lakonikusan figyelmeztette: „Ne politizálj, mert bajod lesz belőle!” Szálasi nem lett volna Szálasi, ha megfogadja a tanácsot. 1933-ban vezérkari őrnaggyá léptették elő. Valósággal végigkilincselte a politikai pártokat, s vezetőiket különböző puccsjavaslataival ostromolta. Még a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnál is próbálkozott. Amikor végre keserűen belátta, hogy világmegváltó tervei mindenütt süket fülekre találnak, önállósította magát. Mozgalma ideológiai megalapozásának szánta A magyar állam felépítésének terve című munkáját (1933). A művet mélyen áthatotta egyfelől a dühödt antikommunizmus, másfelől az irredentizmus és a magyar szupremácia szelleme. Célját nem titkolta: egy nagy férfiú, az intelligencia vezetésével, egy magasabbrendű rendszert fog megvalósítani. Aligha kellett bárkinek is a fejét törnie azon, hogy vajon ki is legyen az a „nagy férfiú”. A cél megvalósítását evolúciós, vagy revolúciós úton képzelte el. Meggyőződése szerint bármely változat nélkülözhetetlen feltétele a totális állam, amely felszámolja a „demokrácia” minden látszatát, még a Horthy-rezsim csenevész önkormányzati rendszerét és formális parlamentarizmusát is. Meglehet, ismerte Hitler könyvét, a Mein Kampf-ot, ezúttal inkább Mussolini államelméletére épített. Szálasi nézeteiben ez idő tájt a faji-népi mítosz még alárendelt szerepet kapott. Annál rögeszmésebben hirdette viszont azt, a hatalom egyik legfontosabb szerepe a forradalmi törekvések elleni küzdelem. Fel akarta számolni a hagyományos tőkés magántulajdont, illetve a tőke felett szigorú állami ellenőrzést javasolt. Nem foglalkozott olyan nyíltan a faji kérdéssel, de államosítási elképzelésében kimondatlanul is benne rejlett a zsidósággal szembeni rendszabályok kilátásba helyezése. A földkérdés tekintetében, mely politikai rendszerének középpontjában áll, az agráriusok koncepcióját képviselte. Az agráriumot az államnak kell vezetnie, s minden ipari tevékenységet alá kell rendelni a mezőgazdaság érdekeinek és szempontjainak. Bármit, ami nem szolgálja a mezőgazdaságot, le kell építeni, meg kell szüntetni. Az agrárexport fő iránya Ausztria és Németország legyen. Az átmenetre három évet szánt, azután kellett megkezdeni a tervgazdálkodásra való áttérést. Kiállt az 500 holdig terjedő középbirtokosok védelme mellett, s igen homályos utalást tett a földreformmal kapcsolatos elképzeléseire: 50 holdat nem meghaladó telepítést javasolt, de ezt is csak az állástalan diplomások és a módos parasztok számára. Szólt a munkához való jogról, a munkakötelezettségről és a sztrájktilalomról. Szociálpolitikájában az elszegényedett dzsentroid középosztályra összpontosított. Ezt a réteget tartotta ugyanis mozgalma társadalmi bázisának. Elképzelései vitathatatlanul a sorsával elégedetlen, keresztény középrétegek érdekeit fejezték ki. Neveltetése okán ekkor még egész koncepcióját a valláserkölcsi szemlélet hatotta át. Konzervitizmusa idővel a nácizmus hatására, oldódni fog s olyan elemekkel egészül ki, amelyek mindinkább a hitlerizmus felfogásához közelednek. Ám a hungarizmus – amikor Szálasi 1944-ben hatalomra került – már merőben pragmatikus lett, és nemigen törődött holmi teoretikus kérdésekkel. (A vezért 1944-ben már csakis a hatalom megszerzése és megtartása foglalkoztatta.)
    Mivel politikai tevékenységét vezérkari elöljárói mindinkább rossz szemmel nézték, Szálasi 1935. május 1-jén nyugállományba helyezését kérte. Úgy gondolta, ezáltal több ideje marad a mozgalmi szervezésre és a közírói tevékenységre. Az 1935-ös esztendő valóban fordulópont volt Szálasi életében: ekkor alapította meg első politikai szervezetét, a Nemzet Akaratának Pártját (NAP). A párt vezetősége programja gyanánt a Cél és követelések című dolgozatot fogadta el. Ez a röpirat feltétlenül agresszívebb, Szálasi fentebb vázolt munkájánál. Fokozódott irredentizmusa és militarizmusa, feltűnik erőteljes antiszemitizmusa, miközben szociális demagógiája halványabb és homályosabb lett: ekkor már félreérthetetlenül a keresztény szocializmust hirdeti, anélkül hogy bármiben is konkretizálná elképzeléseit. Később, 1944-ben már kevesebb az ereje és ideje arra, hogy a lakosságot meggyőzze népboldogító terveiről, s akkor már főleg a terrorra és a feltétlen engedelmességre helyezte a hangsúlyt. Általános választójogot ígért, de nem fogadta el a lelkiismereti szabadságot: „Minden polgár valamelyik bevett, vagy elismert vallás tagja legyen!” Természetesen nem maradhatott ki a tervezetből a Nagymagyar Birodalom víziója sem, ám ez több volt még Trianon revíziójánál is, hiszen az Adriai-tenger partvidékét is a birodalom részévé akarta tenni.
    A NAP az első időszakban lanyhán fejlődött, mivel éppen akkoriban a szélsőjobboldal nagy reményeket fűzött Gömbös Gyula ún. reformmozgalmához. Amikor azonban a „reformisták” kudarcot vallottak, Gömbös halálával (1936) pedig a totális fasizmus koncepciója lekerült a napirendről, Szálasi úgy érezte: végre eljött az ő ideje! Aktivistái, az egykori „ébredők”, a különítményesek, a nyugat-magyarországi (Lajtabánság) felkelők és a dzsentri közhivatalnokok lázas munkába fogtak, hogy a hungarista szervezkedés erőre kapjon. Egyelőre kevés „népi elem” csatlakozott a mozgalomhoz, mert Szálasiék kezdetben ódzkodtak a szociális agitációtól. Tartózkodtak attól is, hogy egyesüljenek más rivális fasiszta irányzatokkal (Pálffy Fidél gróf, Festetics Sándor gróf és Böszörmény Zoltán). Az időközi választásokon elszenvedett veresége csak megerősítette Szálasi parlament-ellenességét. Puccsra azonban nem gondolt, mert Horthy Miklós megnyeréséről ábrándozott. Azt szerette volna, hogy amint Hindenburg Hitlert, Horthy őt állítaná a kormány élére. Memorandumokkal és kihallgatási kérelmekkel ostromolta a kormányzót, de annak esze ágában sem volt fogadni és tárgyalni vele.
    1936-ban Szálasi többször is megfordult Németországban, s az ott tapasztaltak mély benyomást tettek rá. Politikájában több mint kitapintható változás, főleg a populista, szociális demagógia elemeinek szembeötlő térhódítása. Egyszeriben a városok és a munkásság felé fordult, s akkor már a szervezett munkásokat akarta megnyerni magának. Ez a váratlan fordulat meglepte és aggasztotta a párt hagyományos (középosztálybeli) tagságát. Szálasi nyitása a munkásság felé kétségtelenül fölélénkítette a mozgalmat. Kezdtek felbomlani a rivális szélsőjobboldali csoportok és sorra csatlakoztak a hungaristákhoz. Ezzel összefüggésben erősödött a szociális demagógia is, amelyet ügyesen és gátlástalanul elegyítettek a vad antiszemita uszítással: a magyar munkást ki kell szabadítani „a feudálkapitalista nemzetpusztító tőkés zsidóság önző, kapzsi karmaiból”. Még egy munkásújságot is indítottak (Új Magyar Munkás), és az példátlan uszításba kezdett a „nemzetközi zsidóság” ellen, olyan benyomást keltve, mintha a „zsidó” szó szinonimája lenne a kizsákmányoló „tőkés”-ének. A hatóságok kezdetben elnézően kezelték a nyilasok propagandáját: „Arra nincs bizonyíték – írja egy rendőrségi jelentés –, hogy vádlott támadása a polgári rend egyeteme [egésze] ellen irányulna.” 1936–37-ben ugyanis Szálasiék előretörésük ellenére sem jelentettek még komoly veszélyt a horthysta rendszerre. Másfelől pedig a nemzetközi helyzet alakulása (az olasz-német közeledés, a fasiszta hatalmak terjeszkedő politikája, a nyugatiak spanyolországi be nem avatkozása, a Szovjetunió fokozott elszigetelésére irányuló törekvések) a helyi fasiszta mozgalmak számára Európa-szerte kedvező külső hátteret biztosítottak. A revíziós álmokat kergető magyar kormányok egyre inkább a hitleri Németországhoz kötötték sorsunkat. Végül Ausztria német megszállása (Anschluss) 1938 márciusában szoros közelségbe hozta a nácikat Magyarországhoz. A honi kormánypárt további jobbra tolódása (Gömbös után Darányi) ösztönzőleg hatott Szálasiék mozgalmára. A nyilasok aktivizálódása és befolyásuk immár letagadhatatlan erősödése ekkor már nyugtalansággal töltötte el az uralkodó elitet. A kezdeti sunyi elnézésnek vége szakadt, egyre többen sürgették közülük a hungarista mozgalommal szembeni erélyesebb fellépést. 1937. április 17-én feloszlatták a NAP-ot. A három hónapra (nem jogerősen) elítélt Szálasit tíz nap elteltével azonban szabadon bocsátották. Az uralkodó köröket még ekkor is jobban izgatta a baloldal antifasiszta összefogása: figyelmük inkább a népfrontpolitikára, a falukutatók mozgalmára és a Márciusi Frontra irányult. Szálasi „üldözése” ugyanakkor növelte önmaga és pártja tekintélyét. Meg is szaporodtak a nyilasok terrorakciói a munkások és a zsidók ellen. A szélsőjobboldali kormánypárti képviselők közül mind többen álltak át a nyilasokhoz, mert a különböző fasiszta irányzatok és frakciók körében erősödött az egyesülési szándék.
    1937 augusztusában Szálasi egyezséget („életszerződést”) kötött a gödöllői járási főszolgabíróval, vitéz Endre Lászlóval egy új párt létrehozására: Endre pártja, a Fajvédő Szocialista Párt és a betiltott NAP fuzionált, és megalakították a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot. Szálasi lett a vezére, ideológiája pedig a hungarizmus.
    A hitleristák kezdettől fogva lebecsülték Szálasi mozgalmát, de 1937-től mégiscsak felfigyeltek rá. Kezdtek úgy vélekedni, hogy „az a hungarizmus, melyet Szálasi Ferenc hirdet, egyedül nyújt lehetőséget arra, hogy Magyarország Duna-menti vezető szerepet töltsön be”. A nyilasokat most már keleti imperialista politikájuk egyik magyarországi csápjának tekintették. Éppen ezért támogatták a szélsőjobb pártok egységesülését, bár ez nem ment könnyen. Elsősorban a „führeri” szerep betöltése keltett éles nézeteltéréseket az önjelöltek között, de a szalonfasiszták (Festetics, Pálffy) körében sokan visszariadtak Szálasi szociális demagógiájától is.
    A hungarista vezér, ezt ellensúlyozandó, 1937 őszén a budai Vigadóban tartott beszédében különösen nagy hangsúlyt adott az „igaz Krisztus-szeretetnek”. A polgári-kispolgári hallgatóság ovációval fogadta Szálasi váratlan valláserkölcsi fejtegetését. Nemkülönben azt a felvázolt vízióját, miszerint az eljövendő közösség felépítésében a paraszt lesz a nemzettartó, a munkás a nemzetépítő, az értelmiség (intelligencia) pedig a nemzetirányító. A hadsereg szellemi triászát az istenfélelemben, a honszeretetben és a fegyelemben jelölte meg. A népi közösség legfőbb feladatát pedig a bolsevizmus elleni harcban látta. (Minthogy a bolsevizmust és a tőkést is a zsidóság szinonimájának tekintette, ebben az antikommunista kitételben a zsidóellenesség is beleértődött.)
    A szomszédos Ausztriában végrehajtott Anschluss után megnőtt a nácik politikai és ideológiai befolyása, no meg anyagi támogatása (guruló márkák) is. Ekkor (1938–1939) vált elszomorítóan széles tömegjelenséggé a nyilasmozgalom. A Darányi-kormány látványosan erősítette kapcsolatait Németországgal, mert Hitler – a felszámolásra kiszemelt Csehszlovákia kérdésében – késznek mutatkozott bizonyos magyar testületi igények kielégítésére. Ez serkentőleg hatott a hazai szélsőjobboldali szerveződésekre. Az Anschluss után Németország befolyása Középkelet-Európában egyébként megkérdőjelezhetetlenné vált. Horthyék mindazonáltal ambivalensek maradtak. A trianoni revízió érdekében nagyon is fokozták a német kapcsolatok ápolását, ugyanakkor igencsak aggódtak a hazai szélsőjobboldal térnyerése, terjeszkedése és a hatalom megszerzésére irányuló aspiráció miatt. Ám a revízió reális lehetősége felülkerekedett a nyilasok iránti viszolygásukon. A kormányzat jobbra tolódott s iparkodott kifogni a szelet a nyilasok vitorlájából (zsidókérdés). Egyre több kormánypárti és ellenzéki képviselő állt át Szálasiék oldalára, s ez ugyancsak meggyarapította a hungaristák befolyását és táborát. A nyilas agitáció mind hangosabb és kiterjedtebb lett, oly mértékben árasztotta el az országot, hogy már-már polgárháborús hangulatot gerjesztett. Ezért aztán 1938. február 24-én a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot betiltották és Szálasiékat hatósági felügyelet alá helyezték. Egy rendőri jelentés szerint „… mozgalmuk a legutóbbi időben soha nem látott iramú fejlődésnek indult…” Darányi miniszterelnök mindamellett kész volt engedményeket tenni a nyilasoknak, a szélsőjobbal rokonszenvező kormánypárti politikusok és a németek nyomására. Mivel Szálasi, közismert mániákusságában, képtelennek bizonyult a kompromisszumokra, a kormánytényezők Hubay Kálmánt szemelték ki tárgyalópartnerül. Hubay, az egykori újságíró, Gömbös kedvenc szerkesztője, Szálasi alvezére volt, de „führer”-énél jóval realistább, hajlékonyabb és intelligensebb politikus, az „úri középosztály” tipikus alakja. Darányi a tárgyalásokon tíz parlamenti mandátumot ígért neki, s közölte vele: akár Szálasival is leül egyezkedni, ha ígéretet kap, hogy pártja nem tör puccsal a hatalomra. Szálasi – Hubay rábeszélésére – a feltételt elfogadta. Horthy azonban ennek ellenére sem volt hajlandó szóba állni vele, és egyelőre a németek sem akarták ezt a végletesen kiszámíthatatlan politikust hatalomra segíteni. Nekik tökéletesen megfelelt Horthy. A kormánypárti potentátok és a nagytőke képviselői is tartózkodtak a nyilasokkal való együttműködéstől. S ezen mit sem változtatott Hubay taktikázása (a pártot Nemzeti Szocialista Párt – Hungarista Mozgalom névre keresztelte át), sem az, hogy mérsékeltebb irányváltásra készült. Az államfő rádióbeszédben figyelmeztette a nyilasokat izgatásuk következményeire. Ez Darányit is óvatosságra intette, de már későn. 1938. május 14-én megbukott. Utódja Imrédy Béla (1938–1939) lett, aki kezdetben keményen lépett fel a nyilasokkal szemben. Betiltottak sok szélsőjobboldali sajtóterméket, Szálasit pedig ismét börtönbe küldték – ezúttal azonban komolyan: 3 évre. (Távollétében Hubay helyettesítette, aki a tőle megszokott cinikus ügyességgel aknázta ki a helyzetet. Részint politikailag hasznosította minden rugalmasságra képtelen főnöke távollétét, részint a mozgalom elvakított kisemberei számára mártírt faragott belőle: az elveiért börtönben sínylődő „forradalmár”.)
    Ám a németek kegyeiért folyó igyekezet végül mégiscsak a szélsőjobbnak kedvezett. Imrédy hamarosan nácibarát pálfordulást hajtott végre, mert belátta, hogy a revízió kérdésében kizárólag Hitlerre építhet. Szálasi az 1938-as esztendőt a „Mozgalom Évének” nevezte. Szervezete tömegpárttá vált, s abban bízott, hogy a nácik segítségével rövidesen megragadhatja a hatalmat. 1939-ben a párt tagsága csaknem 300 000-re rúgott, ez volt a csúcspont, ekkora tagságról egyetlen párt sem álmodhatott. Ráadásul a szimpatizánsok köre ennél jóval szélesebb volt (pl. a honvédtiszti- és altiszti kar tagjai, akik pártba nem léphettek be). A nyilaspárt tagsága főleg dzsentri állami tisztviselőkből, kispolgárokból, lumpenelemekből verbuválódott, de sajnos, nem volt lebecsülhető a munkások száma sem (főleg a sváb bányászok körében), akik szociális gondjaik egy csapásra való megoldását a zsidó nagytőke kifosztásától és likvidálásától remélték. Szálasi gátlástalan demagógiája szította bennük ezt a reményt. A párt létszámának viharos emelkedésével szélesedett az alapszervezetek hálózata is. Ez a vidékre is vonatkozott, mert a legcsekélyebb baloldali szervezkedésre is oly éberen és brutálisan lecsapó királyi csendőrség a hungaristák handabandázását passzívan szemlélte. A pártvezér, a közelgő győzelem érdekében egyébként sem a városokban, sem vidéken nem volt valami finnyás a tagságot illetően: lumpenek, mindenre elszánt gazemberek, sőt bűnözők is szíves fogadtatásra találtak.
    Szálasi és vezérkara azonban keserűen csalódott: 1938. mégsem lett az ő évük. A mozgalom fölfele ívelése megtorpant. A nyilasok kilengései miatt egyre többen távolodtak el a párttól, a szaporodó zsidóellenes és irredenta tüntetések, melyek rendre randalírozásba csaptak át, még a szimpatizánsok egy részét is elriasztották.
    1938 nyarán illegális fegyveres alakulatok szervezéséhez láttak hozzá. A pártvezető és Hubay között mind nyilvánvalóbbá váltak a koncepcionális különbségek, s ezek többé-kevésbé nyílt nézeteltérésekben jelentkeztek. Szálasit arrogáns úri, katonatiszti gőg jellemezte, aki a szociális demagógiája ellenére voltaképpen lenézte a „plebset” és hajlamos volt zavaros valláserkölcsi fejtegetésekkel traktálni környezetét, máskor meg megközelíthetetlen misztikus ködfelhőbe burkolódzott és olyan elvont eszmékkel akart hatni a jobb életre vágyó kisemberekre, hogy elmefuttatásait senki sem értette, vagy mindenki úgy értelmezte, ahogy akarta. Hubay ugyanakkor visszafogni igyekezett az agresszív kalandorokat, akik nem fogták fel, hogy felelőtlen garázdaságukkal a mozgalom hitelét roncsolják és napról-napra szakadékká szélesítik azt a részt, amely a nyilasok és a horthysta elit között tátong, s azt sem veszik észre, hogy a náci Németországnak korántsem érdeke a magyar uralkodó osztályokkal fennálló kapcsolat elmérgesítése. A tempót azonban a kalandorok diktálták s arra való hivatkozással, hogy mérvadó felmérések szerint a párt politikai befolyása jóval nagyobb szervezeti erejénél, mindenáron puccsot akartak kirobbantani a hatalom megragadására. De még ők is észrevették, hogy az erőszakos fellépéshez egyelőre nincsen lehetőségük. Levették hát a napirendről az 1938 a miénk jelszót, és ha vonakodva is, az „alkotmányos út” mellett döntöttek, mert az adott viszonyok között ezt tartották kivitelezhető megoldásnak. Új jelszó született: 1939-ben felépítjük hungarista államunkat! De a mozgalmat továbbra is megosztotta a realista és kalandor tábor közötti ellentét. Ez utóbbiak terveket szőttek állami hivatalnokok fizikai megsemmisítésére és különböző látványos merényletekre. A budapesti Dohány utcai zsinagóga elleni kézigránátos támadásra sort is kerítettek, 1939. február 3-án. A merényletnek huszonkét sebesültje volt, s ezt már nem lehetett elnézni. A kormány váratlan eréllyel lépett fel. Kihirdették a statáriumot, betiltották a nyilaspártot és harminc vezető hungaristát letartóztattak. Ez az időszak már Teleki Pál kormányának idején történt (1939–1941). A kormány „elrettentő szigorát” azonban mégsem kellett túlságosan komolyan venni. 1939. március elején ugyanis Hubay – Baky Lászlóval együtt – még engedélyt kapott a Nyilaskeresztes Párt újjászervezésére, azzal a feltétellel, hogy a párt áttér a „csendes, alkotmányos útra”.
    1939 májusára Teleki kiírta a választásokat. A szélsőjobboldali pártok összefogtak az eredményesebb szereplés kedvéért, és a vártnál jobban is szerepeltek. 49 mandátumhoz jutottak, ebből 31 a nyilasoké lett. (Az előző ciklusban 2 mandátummal rendelkeztek.) Hubayék nacionalista, irredenta és szociális demagógiája, vad antiszemitizmusa tehát megtermette a maga gyümölcsét. A nyilaskeresztes mozgalom csúcspontjához érkezett. De amilyen gyorsan futott fel csillaguk, hanyatlásuk is hamar megkezdődött. Belpolitikai és külső események egyaránt hozzájárultak ehhez. De a legfontosabb ok alighanem az volt, hogy megijedtek saját szociálpolitikai demagógiájuktól, és visszakoztak.
    A második világháború kitörése (1939. szeptember 1.) közelebb hozta egymáshoz a nacionalista irányzatokat. Fokozatosan enyhült a nyilasok kormányellenes hangja, ez lerombolta a hungarista hatalomátvétel illúzióját. A földreform kérdésében tartott parlamenti vitában pedig – szakítva eddigi álláspontjukkal – a nagybirtok fennmaradása mellett szavaztak, azzal érvelve, hogy azok magas termelékenységűek. Ez a fordulat roppant csalódást okozott a párt szép számú paraszti támogatóinak, akiket korántsem elégített ki a földreform-demagógia zsidó birtokok kisajátítására zsugorodása. Ezzel a hungaristák gyakorlatilag elveszítették a magyar falut. Ami az irredenta propagandát illeti, a nyilasok még ebben is kénytelenek voltak retirálni, mert a németek akkor már a legkevésbé sem helyeseltek bármiféle románellenes magyar Erdély-politikát, hiszen a királyi Románia legfőbb kelet-európai szövetségesük lett. A hungaristák befolyásának megcsappanásában egyre inkább hozzájárult az a konjunkturális gazdasági helyzet is, mely a világháború kitörésekor átmenetileg kialakult. A Darányi-féle ún. „győri program” jelentős katonai beruházásai fellendítették a hazai ipart, ami természetesen a munkanélküliség apadásával járt, a szigorodó zsidótörvények pedig kedvező lehetőségeket kínáltak („őrségváltás”) a középrétegek számára. Végül a bécsi döntések revíziós álmokat realizáló országgyarapodásai, melyek valóságos nacionalista eufóriát keltettek a magyar közvéleményben, elsősorban a Teleki-kormány iránti bizalmat szilárdította meg, s megfosztotta a nyilasokat egyik legfontosabb ideológiai fegyverük hatékonyságától. Ráadásul a háború kitörésekor a horthysta állam kivételes intézkedéseket hozott a hátország esetleges elégedetlenségének fékentartására. A drákói szigor bevezetése súlyos csapást mért a széleskörű agitációra és szervezkedésre épülő hungarista mozgalomra is.
    Befolyásuk rohamos gyengülését pontosan jelezte, hogy vereséget vereségre szenvedtek az esedékes időközi választásokon (Balatonfüred, Marcali, Székesfehérvár, Jászapáti, Kunszentmiklós stb.). A Magyar Újság így kommentálta a jelenséget: „Ha Fiala és társai nem hiszik el azt, hogy alig négy hónappal a választási nyilashisztéria után teljes a kiábrándulás, akkor menjenek bármelyik kerületi pártirodájuk elé és figyeljék annak forgalmát.” Még a visszacsatolt területeken is csak kínkeservesen folyt a szervezési munka. Kizárólag lumpenelemek voltak azok, akik ekkoriban is tömegesen jelentkeztek a pártba. A mozgalom hanyatlása felszította a párton belüli ellentéteket. Egyre többen fordultak szembe a Hubay-féle „mérsékelt”, óvatoskodó módszerekkel, egyre többen követelték a Szálasi-kultusz újjáélesztését és a visszatérést az erőszakosabb elvekhez és metódusokhoz. A párt „forradalmi” vonala a rendszer megdöntésére szólított fel, Hubay lemondását követelte, s folyton nőtt az a tábor, amely csakis Szálasival tudta elképzelni a hanyatlás megállítását. Csoportosulások alakultak a párton belül, kilépések és kizárások gyorsították a leépülés folyamatát. Hubay így értékelte az eseményeket: „Meg kellett szabadulni azoktól, akik a párt kebelén belül marxista hajlandóságokat árultak el.” De éleződtek az ellentétek a nyilasok és a többi fasiszta párt, mozgalom között is. 1938 nem lett a nyilasoké, és látni kellett, hogy 1939 sem az övék. Telekiék politikájukkal magát a szelet fogták ki a nyilasok vitorlájából, és sikeresen konszolidálták a belpolitikai helyzetet.
    A második bécsi döntés, 1940 augusztusában, új szakaszt nyitott Magyarország (és a nyilasmozgalom) életében. A Horthy–Teleki-vezetés visszakapta Észak-Erdélyt – Hitler jóvoltából. Ez a magyar elitet véglegesen elkötelezte a nácik kiszolgálásában. És a nácik már nemcsak együttműködést követeltek „jótetteik” fejében, hanem a magyarországi német kisebbség számára korlátlan szervezkedési szabadságot (Volksbund). Észak-Erdély visszatérésének eufóriájában Horthy amnesztiában részesítette a börtönbe vetett nyilasokat, Szálasit is. A hungarista vezér 1940. szeptember 16-án szabadult, s azonnal birtokba vette az Andrássy úti Hűség Házát. A nácik ekkor már nagyon is szorgalmazták a nyilas- és nemzetiszocialista pártok egységét. Ígéretet tettek, hogy alkalmas időben készek a nyilasok, a magyar nemzeti szocialisták és kormánypárt szélsőjobb elemeinek létrehozandó blokkját hatalomra juttatni. Szeptemberben – a börtönből szabadult Szálasi Ferenc vezényletével – megalakult a Nyilaskeresztes Párt, mely „Az egy akarat és felelősség kifejezője: Szálasi Ferenc, vezető testvér” jelszavával tömörítette megcsappant tagságát. A Hubayék által eltanácsoltak vagy kizártak visszatérhettek a zászló alá, a renitensek bűnbocsánatot nyertek, s ezzel átmenetileg megszűnt a vezetők közötti acsarkodás.
    A vezér 1940. október 7-én székfoglaló beszédet tartott a Hűség Házában. Röviden felvázolta a mozgalom programját: a hatalom megragadása, a szocializmus és nacionalizmus egyesítése, teljes zsidótalanítás. „A nacionalista és szocialista paraszt a rög valóságos birtokosa lesz és első vérvédője a haza valóságára emelt rögnek.” (A polgári sajtó jókedvűen csemegézett Szálasi nyelvi reformján.) A nyilasok – befolyásukat növelendő és erejüket demonstrálandó – októberre országos bányászsztrájkot hirdettek. Általános munkabeszüntetésre törekedtek, hogy minél nagyobb legyen a belső zűrzavar és kiprovokálják a német megszállást. Horthy megijedt a fejleményektől: „A lázító nyilasokat le kell törni, különben nagy bajok lesznek…” – írta miniszterelnökének, és letartóztatásokat, falhozállításokat helyezett kilátásba. A bányászokat hamar elszigetelték, mozgalmukat leszerelték. Szálasiék képmutatóan mosták kezeiket, mintha nem ők álltak volna a szervezkedés mögött. De a németek is mérsékletre intették a nyilasokat, nem akarták fokozni Kelet-Európában a zűrzavart. A sztrájkolók morzsákat kaptak a bányabáróktól az őket cserbenhagyó nyilasokból pedig kiábrándultak. A Teleki-kormány helyzete megszilárdult, a nyilaskeresztes mozgalom ismét hanyatlani kezdett. A kormány lépéseket tett a nyilas vezetők egy részének letartóztatására.
    Hitler Telekit támogatta a nyilasokkal szemben. Nem akarta, hogy megismétlődjék a romániai konfliktus, amikor is a fasiszta Vasgárda éles harcba keveredett a román uralkodó körökkel, és a fegyveres összetűzést évekig elhúzódó zavargások követték. Telekiék pedig engedményekkel viszonozták a berlini támogatást. A nácik számára kedvező szerződéseket kötöttek, hozzájárultak a Wehrmacht egységeinek átvonulásához Romániába, csatlakoztak a szovjetellenes háromhatalmi egyezményhez (1940. november 20.). Szálasiéknak be kellett látniuk, hogy a hatalom megszerzésének reménye legalábbis halasztást szenvedett. Imrédy Béla „úri fasizmusa” mellesleg jobban is tetszett a náciknak a nyilasok kiszámíthatatlan kalandorságánál. Imrédy szervezete, a Magyar Megújulás Pártja és a nyilasmozgalom között lehetetlen volt egyezségre jutni, mert Szálasi semmi szín alatt nem akart vezérségéről lemondani, de még csak osztozni sem a vezetőszerepen. Miután a németek számára világossá vált, hogy Szálasiék képtelenek betölteni a „trójai faló” szerepét, tartalékba tették őket, és a továbbiakban Horthyra és Imrédyre alapozták terveiket. (Csupán 1944 októberében kényszerülnek végül – választás híján – Szálasira.) A hungarista mozgalom tehát peremre szorult, a pangás, sőt a védekezés állapotába került. A horthysta bíróságok sorra hozták az elmarasztaló ítéleteket, és ezek alapvető működési zavarokat okoztak a mozgalomnak. A parlamentben is halkabbra fogták a szavukat. Agitációjukat az antiszemitizmusra, az antikommunizmusra és az angolszászok elleni kirohanásokra korlátozták. A sorozatos kudarcok, az állandóan beharangozott „közeli győzelem” elmaradása kezdte kiábrándítani azt az amúgy is ingatag kispolgári–félproletár–lumpen réteget, amely a tagság derékhadát alkotta. A mozgalom szervezeti ereje is hanyatlásnak indult. Amíg Szálasi a börtönben töltötte idejét, Hubay Kálmán szerepe és tekintélye a párban megnövekedett. A vezér és alvezére, Hubay között egységbontó rivalizálás alakult ki, és Szálasi eszelős megszállottsága csökkentette népszerűségét Hubay javára. A Tetemrehívás című, Szálasinak írott nyílt levélben ilyen kitételek olvashatók: „… Te, letűnő árny és szertefoszló ködalak…” Szálasi rövid úton reagál: fenyeget, kizár. A pártvezető és a németek között is bizalmatlanság alakul ki. Részint a Volksbund és a hungarizmus, részint a nyilasok és az imrédysták közötti ellentétek az okai ennek. A nácik továbbra is azt akarják, hogy e két magyar fasiszta irányzat egyesüljön Imrédy vezetése alatt (a nyilasok adják a tömegeket, Imrédyék az „észt”), ám Szálasi változatlanul csökönyös: nem hajlandó közösködni semmilyen más szélsőjobboldali párttal. Megrögzöttsége ekkoriban sok hívét hidegítette el a vezértől, a nyilas mozgalmat pedig most már a szétesés réme fenyegette.
    1941. április 11-én, Jugoszlávia megtámadásával, Magyarország a németek oldalán bekapcsolódott a második világháborúba. Amíg a horthysták bíztak a németek győzelmében, s ezzel összefüggésben a revízió kiteljesedésében, a német-magyar viszony kiegyensúlyozottnak látszott. Annál is inkább, mivel a Jugoszlávia lerohanása miatt öngyilkos Teleki Pál után Bárdossy László lett a miniszterelnök (1941. április 3.), aki aztán végképp fenntartások nélkül szolgálta ki a hitleristákat. Ez a körülmény csak siettette a hungarizmus hanyatlását. A Nyilaskeresztes Pártot sorra hagyták el a korábban Szálasi iránt elkötelezettnek hitt vezetők, és csakhamar létrehozták a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot (MNSZP). És ez az új párt már kielégítette a németek óhaját: azonnal parlamenti szövetségre lépett Imrédyékkel. A nyilas vezérnek 31 képviselője maradt a parlamentben, még Hubay is elpártolt tőle. Az MNSZP-hez főleg a középrétegbeli és értelmiségi nyilasok csatlakoztak, ám a „plebs többsége” (ahogyan a szintén disszidens Málnási Ödön mondta) maradt Szálasi mellett, mert Imrédyéket urizáló szalonpolitikusoknak tartották.
    A Szovjetunió elleni hadbalépés után (1941. június 26.) erősödni kezdett a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták által irányított antifasiszta-háborúellenes mozgalom. A nyilasok antikommunista propagandájuk fokozásával válaszoltak. A baloldal elleni keresztesháborút követelték. Nyitott kaput döngettek persze, hiszen Bárdossyékat ilyesmikre nem kellett buzdítaniuk. Tömegverekedések kezdeményezésével és egyéb provokációkkal akarták a kormányt az MSZDP betiltására rávenni. Nyomást gyakoroltak a kabinetre, hogy maximálisan teljesítsék a német igényeket és fokozottabb részvételt sürgettek a Szovjetunió elleni háborúban. Ám a németeknek továbbra sem állt érdekükben a nyilas randalírozások támogatása, számukra itt mindennél fontosabb volt a megnyugtató, szilárd hátország. Ezért Szálasi kénytelen volt leinteni pártszolgálatosait. A kerületvezetők elégedetlenkedtek, s egyikük nagyon is jellemzően panaszkodott: „Nekünk állandóan mozgásra és aktivitásra van szükségünk, mert csak így tudjuk megtartani tömegeinket.” Ez is oka lett tömegbázisuk állandósult szűküléséhez. Akadt olyan megye (Győr), ahol az összes nyilas alapszervezetek megszűntek. A hungaristák meggyengülésüket a zsidók és a kommunisták elleni uszítás megkettőzésével iparkodtak kompenzálni. A baloldal – szűkös lehetőségei közepette – jól politizált. A földkérdésben vallott, a nagy- és középbirtokra vonatkozó programjuk terjesztésével sokat tettek a nyilasmozgalom „népi szárnyának” bomlasztásáért.
    Az 1943. év az európai fasiszta koalíció számára rémálomként kezdődött. Sztálingrádnál a németek és a románok, a Don-kanyarban a magyarok szenvedtek végzetes vereséget, Szicíliában pedig partra szálltak az angolszászok, és megállíthatatlanul nyomultak észak felé. Mussolinit, az olasz fasiszta diktátort megbuktatták. A hazai uralkodó osztályokban most először vetődött fel teljes súlyával a nagyon is nyugtalanító kérdés: mi lesz, ha Hitler elveszíti a háborút? A rezsim jövőjén kezdtek gondolkodni, az átmentés módozatain. A háborút folytatni akarták a Szovjetunió ellen, de úgy vélték, egy alkalmas pillanatban kiegyezhetnek majd az angol-amerikai szövetségesekkel. Erre Bárdossy alkalmatlan politikus volt, le is váltották (1944. március 9.), és Kállay Miklósban találták meg azt a „hintapolitikára” kész politikust, aki megfelelőnek látszott a módosított politika végrehajtására. De az új kormányfő is az ellenforradalmi rendszer neveltje volt, s azzal mutatkozott be, hogy kíméletlen harcot indított a kommunisták és az egész baloldal ellen, és mindent elkövetett, hogy fenntartsa a keleti frontot. A nácik gyanakvó, éber figyelemmel kísérték Kállay manővereit. Most már – taktikai ellensúlyként – előhúzták volna a „nyilas kártyát”, csak éppen ebben az időszakban a nyilasok addigi legnagyobb válságukat élték át. 1943 végén a mozgalom mélypontjára süllyedt. A 120-140 ezres tagság néhány ezerre csappant. Akkor már valóban csak az elvakultak, a megszállottak, a pszichopaták és lumpenek tartottak ki. 1943 márciusában betiltották a nyilasok lapját, a Pesti Újságot és csak az év végén jelenhetett meg újra, más néven: Összetartás. A németek valóban komolyan tervezték a Kállay-kormány megbuktatását, de a nyilasokkal nem számoltak, mert maguk is látták gyengeségüket, másrészt eszükbe sem volt zavarosfejűekre bízni magyar politikájukat. Ezért Imrédy elitista, intellektuális fasiszta mozgalma, a Magyar Megújulás Pártja felé fordultak, velük voltak terveik, de elsősorban (amíg lehetett) Horthyval együttműködve. Szálasi megértette a németek stratégiáját, ő sem akar a kormányzó ellenében fellépni: „Nekem mindig volt, mindig van, és mindig lesz államfőm…” A kormányzónak írt emlékiratában a baloldal totális megsemmisítésére bíztatta Horthyt.
    A nyilasok vezére, kihallgatás céljából – éveken át – számtalan memorandummal ostromolta a Várat. Horthy azonban rendre elzárkózott, nem akart találkozni Szálasival. A pangás időszaka volt ez, amikor a hungarista mozgalom csupán vegetált. Ám a vezér fáradhatatlanul dolgozott: egy fajbiológiai intézet felállításának gondolata foglalkoztatta és alkotmánytervét csiszolgatta. Merőben új közigazgatás, hét kormányszék felállítása, a honfoglaláskori hét törzs analógiájára. És hasonlóan magvas elképzelések.
    1944-ben Hitler döntött. Megelégelte Kállayék „hintapolitikáját”, és március 19-én hadseregével megszállta Magyarországot. Nem engedhette meg, hogy a magyarok a kiugrással kacérkodjanak, ki kellett tartaniuk a háborúban, ha lehet, Horthy kormányzósága mellett. Szálasi nagyon is egyetértett a fejleményekkel, maga is látta befolyása széthullását, és politikai jövőjét kizárólag a német megszállástól remélhette. De újabb csalódás érte. Az új miniszterelnök, a volt berlini követ, Sztójay Döme a nyilasok mellőzésével alakította meg bábkormányát (1944. március 22.). Eltekintve attól, hogy Horthy sem egyezett volna bele egy hungaristákat is magában foglaló kabinet megalakításába, a nácik sem támogattak ilyen összetételű kormányt. Ám Imrédy Bélát (nem tiszta árja származása ellenére) messzemenően pártfogolták. Sztójay kormánya példátlan alázatossággal szolgálta ki Berlin minden elképzelhető katonai és gazdasági követelését, és brutális kegyetlenséggel lépett fel a zsidók és a baloldal ellen. Az ellenzéki pártok és sajtótermékeik betiltása után a politikai terep teljes egészében a szélsőjobboldalé lett. A hungarista mozgalom újjászervezése is megindult, de a párt már nem nyerte vissza régi „fényét”. Azzal, hogy Szálasit a németek mellőzték, sokat veszített vonzerejéből. Imrédy hívei viszont megsokasodtak. Szálasiék mindazonáltal továbbra is a hatalom monopolizálására törekedtek. Egyik írásukban például így nyilatkoztak: „Ez csak egy átmeneti kormány, mely után Szálasi jön.” A pártvezető mániákus önhittsége és a hatalom kizárólagosságára irányuló konok nyomulása eleve meghiúsította bármilyen szélsőjobboldali koalíció megteremtését. A németek főleg ezért akarták Szálasit elszigetelni. Csakhogy rá kellett jönniük, hogy a hungarista vezér nélkül nem lehetséges a koalíció. Veesenmayer, a berlini meghatalmazott, tárgyalásokba bocsátkozott az eddig általa is mellőzött Szálasival, de a teljhatalomhoz foggal-körömmel ragaszkodó pártvezetővel maga sem tudott boldogulni. Ezek után, 1944. május 3-án találkozást eszközölt ki Szálasi részére Horthynál. A várva várt négyszemközti beszélgetés azonban csalódást okozott Szálasinak, a kormányzó értetlenül hallgatta zavaros és ellentmondásos fejtegetéseit – úgyhogy a találkozó kudarccal végződött.
    Az egységes magyar nemzetiszocialista párt létrehozására akkor Sztójay miniszterelnök összehívta a különböző fasiszta pártok vezetőit, de Szálasi nem volt hajlandó elmenni a tanácskozásra. A szélsőjobboldali szerveződések és pártok integrációja helyett a széthúzás erősödött; mindegyik pártocska vezetője maga akart az élre állni, de ebben a többiek megakadályozták.
    1944 nyarára a politikai helyzet meglehetősen zavarossá, sőt cseppfolyóssá vált, a katonai helyzet pedig katasztrofálissá. Most már a vezető körökben is egyre többen látták, hogy Hitler veresége megmásíthatatlan. Az angolszászok partraszálltak Normandiában, Párizs felszabadult, keleten – a kurszki győzelem után – a Vörös Hadsereg meghökkentő ütemben nyomult előre: az északi arcvonalon elérte a kelet-porosz határt, délen a Kárpátokat. Augusztus 23-án Románia szakított a németekkel és a szovjet erők oldalán folytatta a háborút. A román átállás sokkolta Horthyékat. Ezúttal is elkéstek, de most már valamit mégiscsak tenniük kellett. Kihasználva a németek pillanatnyi zavarodottságát, a kormányzó menesztette Sztójayt, és Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnökké, azzal a bizalmas felhatalmazással, hogy titokban készítse elő a fegyverszünet megkötését. De a nácik ekkor már résen álltak. Veesenmayer, aki már Sztójay leváltásakor észlelte a magyar kiugrási szándék veszélyét, belátta, hogy többé nem számíthatnak Horthyékra, de a teljesen szétesett magyar „úri szélsőjobboldalra” (Imrédyék) sem. Közeledett Szálasiék órája. Egyedül ők „képviselik azt […] az erőt, amelyre Németország támaszkodhatnék, ha Horthy fegyverszünetet akarna kötni” – jelentette Veesenmayer Berlinbe (és ismételt meg később a Szálasi-perben tett tanúvallomásában).
    Berlin pedig rábólintott: jöjjön Szálasi. A pártvezetőt az SS védőőrizetbe vette, és Veesenmayer ekkor már elérte azt is, hogy utasítására a szélsőjobb összes pártjai és csoportjai Nemzeti Szövetség néven egyesüljenek, a szövetség vezető ereje a nyilas párt. És ez már nem zavarja a többieket. Ha Hitler Szálasit választotta, többé ők sem ódzkodnak tőle: jóval több mint száz országgyűlési képviselő sietett csatlakozni a nyilasokhoz.
    1944. október 15-én – miután Horthy, minden politikai és katonai előkészítés nélkül, rádióbeszédében bejelenti, hogy fegyverszünetet kér a szövetséges hatalmaktól – a Wehrmacht és az SS egységei, valamint az általuk fölfegyverzett nyilas különítmények néhány óra leforgása alatt végrehajtják a fasiszta puccsot. Horthy hivatalosan visszavonja a kiugrási proklamációt, kész arra, hogy beleegyezzék „önkéntes lemondásába”, sőt, még arra is hajlandó, hogy Szálasinak – mint a „nemzeti összefogás kormánya” vezetőjének – kinevezését aláírja. Amilyen becstelenül került hatalomra egykor, ugyanolyan becstelenül távozott a hatalomból.
    Szálasi Ferenc pedig elérte azt, amit egész életében rögeszmésen hajszolt: a hatalom kizárólagos birtokosa lett, „nemzetvezető”. Csaknem hat hónapos rémuralmával történelmének mélypontjára süllyesztette Magyarországot.

    Az ausztriai Mattsee-ban, 1945 májusában, amerikai fogságba menekült Szálasit és társait a felszabadulás után népbíróság elé állították. A tárgyalás folyamán Szálasi nem éppen úgy viselkedett, mint „nemzetvezető”, mint egy „nagy történelmi mozgalom vezére”, inkább egy felelősségre vont piti zsebtolvajra emlékeztetett. Ha nem egy nagyon is közeli döbbenetes nemzeti tragédia megidézése és egy véres rémuralom feletti ítélkezés folyt volna, a bíróság tagjai és a tárgyalóterem közönsége alighanem derülten nézi és hallgatja végig a szánalmas senkivé vált „nemzetvezető” szereplését.
    A népbíróság 1946. március 1-jén hirdetett ítéletet a nyilaskeresztes háborús bűnösök ügyében. Szálasit – többedmagával – jogerősen kötél általi halálra ítélték. Március 12-én – miután kegyelmi kérvényét elutasították – a Markó utcai fogház udvarán végrehajtották az ítéletet.
    Hittük, hogy a magyar fasizmus felett akkor végleg kimondták a halálos ítéletet. Csalódnunk kellett. A rendszerváltást követően ismét megjelent hazánkban a fasizmus, megjelent és arra törekszik, hogy befejezze azt a gyalázatos művet, amit a mai szélsőjobboldal által idollá fényezett Szálasinak abba kellett hagynia.

MÚLTUNK

1946 elején dr. Ries István igazságügyi miniszter dr. Frank László (1907–1979) kaposvári ügyészt bízta meg Szálasi Ferenc és társai népbírósági ügyében a népügyészi teendők ellátásával. Az 1946. februári perről Frank két könyvet is írt: Szálasi bírái előtt (Kaposvár, 1946) és Zöld ár (Bp., 1975). E két könyvéből állítottuk össze az alábbi írást. A dőlt betűs szövegrészek egykori hivatalos bírósági jegyzőkönyvek, illetve Szálasi naplójának szövegei.


FRANK LÁSZLÓ

Szálasi portréja

Szemtől szemben Szálasival

Kötelességem is volt, de természetes emberi kíváncsiság is vezetett, amikor a tárgyalás előtt kihallgattam Szálasi Ferencet.
    A Markó utca 27. alatti épület (ma a Fővárosi Bíróság és Főügyészség) egyik első emeleti helyiségében vártam Szálasi elővezetését.
    Sötétszürke átmeneti kabátot viselő, kerekarcú férfit állítanak elém.
    Leültetem.
    Egyre az jár az eszemben, milyen ez az ember? Vajon olyannak bizonyul-e, amilyennek bombasztikus, zavaros szóképei alapján elképzeltem?
    Először a személyi adatairól kérdezem.
    – Mi a foglalkozása?
    – Nemzetvezető.
    – Hogy érti azt, hogy nemzetvezető?
    – Nincs tudomásom arról, hogy az országgyűlés felmentett volna e tisztemtől.
    – Ön 1944. október 15-e után vette fel a nemzetvezetői tisztet.
    – Igen.
    – Az ország fel nem szabadított részén lényegében Németország volt az úr.
    – Németország a szövetségesünk volt.
    – A Várat október 16-án német SS-alakulatok foglalták el. A képviselők egy része letartóztatásban, német koncentrációs táborban volt. Az ország érvényes törvényei nem ismerték a nemzetvezetői jogkört. Gondolja, hogy az akkori helyzetben, az akkori jogszabályoknak megfelelt az ön nemzetvezető tisztsége?
    – Nemzetvezető voltam.
    – Ön Magyarországról elmenekült. Fogságba esett. Azután átadták a magyar szerveknek. Nyilván tud róla, hogy az ország államformája: köztársaság, köztársasági elnöke van, az ország ügyeit felelős minisztériumok intézik. Hogyan érti azt, hogy ebben a helyzetben az ön foglalkozása nemzetvezető?
    – Nemzetvezető vagyok.
    Nem, ezzel az emberrel nem lehet vitatkozni. Ennek az embernek nincsenek érvei.
    Folytatjuk a kihallgatást, ami lényegében a következő beszélgetés formájában zajlik le.
    Szálasi:
    – Az én nézetem szerint a politikai hibákat elkövető személyeket nem lenne szabad bíróság elé állítani. El kellene különíteni őket egy megfelelő épületben és ott kellene meggyőzni őket nézeteik helytelen voltáról. Nem értek egyet azzal, hogy engem bíróság elé állítanak.
    – Gondolom, van valami tudomása arról, hogy október 15-ét követően, az Ön fellépése eredményeként is, az ország milyen véráldozatot szenvedett, hány ezer vagon nemzeti vagyont szállítottak ki német földre. Úgy tudom, önnek megmutatták a fővárost. Megtekinthette a romba dőlt hidakat, a szétlőtt iskolákat, óvodákat, templomokat, lakóházakat. Nem gondolja, hogy ezért a felelősséget a bíróság előtt is vállalnia kell?
    – Nem. Nem gondolom. A háború velejárója mindaz, amit a népügyész úr most felsorolt. Egyébként pedig nézetem szerint a háborúnak nincs vége. A catalaunumi csata még hátravan.
    – Az Ön naplójegyzetében már találkoztam ezzel a kifejezéssel. Mondja meg, mit ért ezen?
    – Nem tartom szükségesnek gondolataim bővebb kifejezését. Feltételezem, hogy a népügyész úr tudja, mire gondolok.
    – Úgy gondolja, hogy a háborúnak még nincs vége, mert a Szovjetunió és a többi szövetséges ország között a háború folytatódni fog?
    – Népügyész úr mondja.
    – Nézze, amennyire én tudom, a catalaunumi csatában Aetius állt szemben Attilával, és az ütközet eldöntetlenül végződött. Mit vár egy ilyen csatától?
    Hallgatás a válasz.

    Bolond vagy bálvány?

    Sokan kérdezték ezt Szálasival kapcsolatban. Azok, akik Szálasi mesterségesen kreált és nyilván szándékosan érthetetlenné alakított új szavait kritikusan nézték, azt gondolták, hogy aki ilyen nem emberi mondatokban és szinte nem magyarul – bár magyar szavakkal – beszél, az bolond.
    Szálasi hívei pedig, akik valami földöntúli értelmet láttak a zavaros kifejezésekben, és akik nem merték bevallani, hogy a mondatait nem értik, azok vakon és kritika nélkül mentek Szálasi után, rajongásukban bálvánnyá emelték.
    Szálasi nem bolond, és nem bálvány. Szálasi megszállott ember, mégpedig a hatalom megszállottja. Minden cselekedetét és minden beszédét könnyen és azonnal meg lehet magyarázni, ha ezt az indítóokot keressük megnyilatkozásai hátterében. Minden eszközt szentnek tart, hogy célját, a hatalmat elérje. Vádbeszédében a politikai ügyész nagyon jellemzően Hofrichter egykori k. u. k. tiszthez hasonlította, aki mérgezett süteményt küldött a tiszti rangsorban előtte álló tiszteknek, hogy azoknak holttestén keresztül előbb jusson magasabb ranghoz. Szálasi katonai karrierje a vezérkari őrnagyi ranggal megszakadt. Szálasi büszke arra, hogy tiszti minősítése kitűnő. Úgy érzi, hogy neki az őrnagyi rangnál magasabbra kell jutnia, és a mérgezett süteményt Magyarországnak adja be.
    Célja elérésében kíméletlen. 1944. március 19-e előtt felvetődik benne a gondolat, hogy a németek bejövetele esetén a kommunisták megmozdulhatnak. Naplójában megörökíti, hogy akkor ezt pártjával vérbefojtatja.
    Az ellenállási mozgalom felszámolására a legerélyesebb utasítást adja ki, és azt is elrendeli, hogy a halálraítélteket a Vérmezőn nagy nyilvánosság előtt kell felakasztani. Ebben csak az általános helyzet akadályozza meg. Gondolkodás nélkül járul hozzá a Duna-hidak felrobbantásához. Nem tesz egy lépést sem azért, hogy Budapestet nyílt várossá nyilvánítsák. Minden ember- és anyagkészletet gondolkodás nélkül áldoz fel a háború Molochjának, hogy a hatalmát egy órával meghosszabbítsa. Még attól sem riad vissza, hogy gyerekeket hadkötelezettnek minősítsen.
    A hatalom megszerzése érdekében ha kell, Szálasi hazudik, ha kell, hízeleg, ha kell, becsap, ha kell, árulkodik.
    Hízeleg: amikor 1944. május 3-án Horthy végre fogadja, a legundorítóbb módon udvarol Horthynak és próbálja kegyeit elnyerni, bár ugyanakkor már el van szánva, hogy a hatalomhoz Horthyn átgázolva is eljut.
    Hazudik: Horthynak elmondja a Veesenmayer–Imrédy megbeszélést, amelynek következtében Magyarország megszállása március 19-én bekövetkezett. Hozzáfűzi, hogy ha ő erről március 19-e előtt tudomást szerzett volna, rohant volna Horthyhoz a katasztrófa megakadályozása végett. Viszont a fogadás előtt dr. Höttlnek azt mondta, hogy a németeknek jóval előbb kellett volna Magyarországot megszállni.
    Csal: az október 15-i események előtt a németekkel folytatott tárgyalások során arról van szó, hogy Szálasi koalíciós kormányt alakítson. Szálasi ezt színleg elfogadja, sőt a tárgyalásokat a többi szélsőjobboldali párt miniszterjelöltjével meg is kezdi. Ugyanekkor naplójában lerögzíti, hogy a koalíció számára csak eszköz a kizárólagos hatalomhoz, mert még a Hitler–Hugenberg koalíciós világrekordot is meg fogja dönteni a koalíció gyors likvidálásával. Ezt természetesen sem a németekkel, sem a többi párt miniszterjelöltjeivel nem közli.
    Spicliskedik: a magyar politikai életben 1944. április 3. után – amikor Veesenmayer először fogadja Szálasit – nem történik olyan, a nyilasok szempontjából jelentős esemény, amit azonnal be ne súgna a németeknek.
    Megalomániás: Szálasi egész megjelenése mesterkélten merev, az arcán állandóan egy fenségességet mímelő maszk van. Amikor hatalomra jut, nem is kormányzói, hanem királyi allűröket vesz fel. Koronatanácsot alakít, a személye körüli minisztert nevez ki, elrendeli a „Kitartás! Éljen Szálasi!” köszöntést. Azt kívánja, hogy mindenkinek és mindenhol az ő neve legyen a száján. Azonnal Szálasi-indulókat írat, és azokat állandóan játszatja a rádión. Megváltoztatja a magyar címert, és abban elhelyezi a nyilaskeresztet és a H betűt, a hungarizmus első betűjét. Átveszi a kormányzói testőrséget, díszes külsőségekkel veteti körül magát, mint az uborkafára felkapaszkodott parvenü, aki a belső tartalmat külsőségekkel kívánja pótolni.
    1945. július 10-én Szálasit lefényképezik az amerikaiak, ahogy a fegyenceket szokás, és a B. 1121 számot kapja.
    Ekkor is vezeti a naplóját. Az amerikai fogságban naplóját már úgy írja, hogy abból az amerikaiak reá nézve kedvező következtetéseket vonhassanak le. A fényképezéssel kapcsolatban arra is gondol, hogy bíróság elé állíthatják. Saját személyére vonatkozóan csak nemzetközi bíróságot tart illetékesnek.
    Az eljárás megindítását azonban a nemzetközi bíróság előtt szerinte csak olyan állam kérheti, amelyet a Vatikán, London, Moszkva és Washington elismert. Magyarországra nézve, azonban még külön azt a feltételt is előírja:
    Magyarország kormányát ezenfelül én jóváhagytam.
    Természetes, hogy a Szálasi által jóváhagyott kormány – így gondolja Szálasi – nem fog a nemzetközi bíróság előtt ellene pert indítani.
    1945. július 9-én naplójában feljegyzi, hogy a tehergépkocsi, amelyiken a korona és a koronázási ékszerek voltak, eltűnt, nyilván az amerikaiak elszállították.

    Megállapítottam, hogy a tehergépkocsi elvitelére nézve engem senki meg nem kérdezett, erről a szándékáról nekem senki, sem amerikai, sem magyar előzetes bejelentést nem tett.

    Az amerikaiak nyilván elmulasztották Szálasi külön engedélyét kikérni, nem ismerik a királyi udvarokban szokásos etikettet.
    Ebből a megalomániás beállítottságából folyik, hogy képtelen a vitatkozásra. Szálasi csak parancsolni tud, érvelni nem.
    A Führer-elv csak egyetlen gondolkodó főt ismer, csak egyetlen akaratot és egyetlen végrehajtó erőt: a Vezért.
    Jós: Az igazi nagy államférfiak nemzetük sorsával kapcsolatban „jósolni” tudnak. Ez a képesség nem földöntúli és nem leölt állat beléből való augurkodás, hanem az ismert, elfogulatlan és reálisan értékelt tényekből logikus következtetések levonása a közeljövő valószínű eseményeire vonatkozólag. Sztálin, Roosevelt és Churchill a háború kezdetén és annak legkétségbeejtőbb szakaszában is pontosan „megjósolta”, hogy a háború hogyan fog lefolyni és miként fog befejeződni. Még a háború időtartama tekintetében is megközelítően pontosak voltak a jóslatok. A jövendöléseknek az volt az alapja, hogy mind a három államférfi ismerte azokat a materiális erőket, amelyek a háborúban összecsapnak, ismerték a felkészültség ütemét, és így elfogultság nélkül be merték vallani, hogy kezdetben súlyos csapásokat kell elviselniök.
    Hitler is jósolt. Például megjósolta, hogy 1942-ben a háborút győzelmesen befejezi.
    Miért volt rossz jós Hitler? Mert hiányzott belőle a képesség a dolgok reális értékelésére, vágyai irányították és nem a valóság. Képtelen volt helyesen megítélni azokat a hatalmas erőket, amelyek szembeálltak vele és az önmagába vetett ostoba és indokolatlan hit és elbizakodottság lehetetlenné tette számára a valóság meglátását.
    Szálasi is jósolt; 1942. január 11-i beszédében:

    1942-ben a várható kifejlődést a következőképpen látom:
    – a téli és a kora tavaszi hónapokban politikai, gazdasági és társadalmi és katonai előkészületek és előfeltételek teremtése a világzsidóság és vérszövetségesei erőinek megsemmisítésére;
    – a tavasz és a nyár folyamán döntő csapás az európai, afrikai és az ázsiai hadszíntereken működő zsidó bérhadakra;
    – ősz és tél folyamán nemzetiszocialista nagytakarítás Európában, Európa minden népének háza táján is, és előkészület Európa nacionalista újrarendezésére Európa-közösség jegyében.

    1943. január 9-én mondott beszédében visszatér a jóslásra és megállapítja:

    Az európai nagytérben az elmúlt esztendő mélypontot jelentett számunkra. Ezen túl vagyunk. Krízisek többé nem lesznek […] a Szovjet végvonaglása lehetővé teszi, hogy ez a felszámolás belátható időn belül bekövetkezhessék.

    Csak egy pillantást kellett volna vetni az 1942-es és 1943-as jóslatra és minden Szálasi-hívőnek rögtön ott kellett volna hagyni a Mestert, akinek fogalma sincs a dolgok várható alakulásáról. De Szálasi 1943-as beszédében még tovább folytatja a jóslást:

    Az 1942-es év tényleg a döntés éve volt, de különösen a Szovjet és az angol világbirodalom számára: mert de facto már megszűntek, csak a de jure jóváhagyás hiányzik még, de nem fog elmaradni.

    Szegény Szovjetunió és szegény Anglia! Szálasi szemében 1943-ban valójában már nem is léteztek.
    Hogy miképpen tudott ez a megszűnt Szovjetunió 1944-ben Magyarországra érni, az Angol Birodalom pedig Franciaországban partra szállni és felszabadítani Franciaországot, Hollandiát és Belgiumot, azon Szálasi elgondolkodhatott volna, és ha meg tudta volna tenni, akkor talán kétely támadt volna benne, hogy mégsem olyan csalhatatlan minden tudó és jövőbe látó férfiú ő, aki hivatva van Magyarország vezetésére.
    1945. július 16-án amerikai fogságban a következőket írja naplójába:

    Sztálin meglepheti a világot azzal, hogy még ez év őszén vagy telén, kedvenc december és január hónapjaiban meglepetésszerűen megrohanja az angolszászok európai és talán közel-keleti erőit és nyer levegőt abban a szorongatott helyzetében, amelyben diplomáciailag és lélektanilag van.
    Ehhez még mint háttámaszték megmarad Japán.

    Szálasi számít arra, hogy naplóját az amerikai parancsnokságon elolvassák. Saját személyét szeretné kiemelni, hogy ilyen eshetőségre, íme, ő felhívta a figyelmet, ő Magyarország Nemzetvezetője, reá lehet számítani bármilyen Szovjetunió elleni újabb háborúban.
    Az amerikaiak azonban nem hajlandók Szálasit felértékelni.
    1945. december 21-én Budapesten van előzetes letartóztatásban. Naplójában a következőkkel vigasztalja magát:

    Nem igaz, hogy politikai meglátásaimban tévedtem, hanem előre láttam és látok olyan eseményeket, amelyeknek bekövetkezését az emberek nagy része nem tudja elképzelni, vagy előre látni. Az események eddig mindig engem, elhatározásaimat és döntéseimet igazolták és nem a tömeg sopánkodásait. […] Igazolásom most sem maradt el és még fényesebb lesz, mint az eddigiek voltak.

    Vallás és család

    Szálasi szerette édesanyját és feleségét. Börtönnaplójában nagy szeretettel ír mindkettőjükről. Igaz, hogy a külvilágtól elzárt ember fokozottabb mértékben fordul azok felé, akik őt szeretik.
    Persze, azért ez a szeretet is – legalább feleségét illetően – kissé irányítható.
    Kapcsolata Lutz Gizellával az 1920-as években kezdődött. Az kétségtelen, hogy aki a felszabadulás előtti társadalmi viszonyok és közfelfogás mellett vállalkozott arra, hogy majdnem két évtizeden át házasságkötés nélkül éljen együtt Szálasival, annak nagyon kellett Szálasihoz ragaszkodnia. Lutz Gizella kihallgatása során elmondotta, hogy ő is tagja volt a nyilaskeresztes pártnak, ott azonban semmiféle tevékenységet nem folytatott.
    Azt is mondotta, hogy azért nem tudtak házasságot kötni, mert a vezérkari tiszt házasságához 100 000 korona kauciót kellett volna letenni. Abban az időben a katonatisztek csak úgy kaptak engedélyt a házasságkötéshez, ha a leendő feleség vagyona vagy jövedelme biztosítani tudta a tiszti család rangjához illő megélhetést. Ezt a célt szolgálta a „kaució”, amelynek kamatai voltak hivatva a tiszti fizetéssel együtt, ennek az úri rétegnek a színvonalas életmódját megalapozni.
    Lutz Gizella azonban szándékosan áltatta magát, hogy ez a hiányzó nagy vagyon akadályozta Szálasit a házasságkötésben. A harmincas évek elején Szálasi már nem volt hivatásos katonatiszt. Ekkor már nem kellett kauciót letennie a házasságkötéshez, mégsem nősült meg.
    1945. június 29-én, augsburgi fogságában még nemzetvezetősdit játszik:

    A magyar római katolikus naptárba be fogom állítani a magyar nemzet számára Jézus Krisztus Megvallásának Napját. A Hungarizmus országépítésében a Hungária Egyetem és Főiskola tervében egy hatalmas Dóm építését vettem tervbe. A főoltár egyetlen hatalmas, legalább 50 m magas Krisztus-szoborból fog állni, melynek talapzatában kell az oltárnak lennie.

    A Dóm építése papíron és például püspökök internálása a valóságban Szálasinál remekül összefér. Ebből a látszatvallásosságból ered feltehetően a babonára való hajlamossága. Kétségbeesett helyzetben az emberek földöntúli segítséghez folyamodnak, a vallás földöntúli erejétől várnak támogatást és a misztikum felé fordulnak. Soha nem volt Magyarországon olyan nagy keletjük a jósoknak, mint a háború súlyos éveiben. Szálasi a bűvös számoktól vár választ 1945. június 27-én, naplójában. Ilyen bűvös szám a hetes.

    1897-ben születtem.
    1904.    Kocsiszerencsétlenség fürdőből való visszatérés alkalmával.
    1911.    Fürdés közbeni szerencsétlenség Kismartonban, a Főreáliskolában, majdnem megfulladtam.
    1918.    A Monarchia összeomlik, egész új életkezdet előtt állok.
    1925.    Átvételem a vezérkarba.
    1932.    A Magyar Állam felépítésének nagy terve megszületik, mint Hungária Egyesült Földek. A törzstiszti vizsgát mint első teszem le.
    1939.    Fegyházban a Hungarizmus ideológiájának tudatos kialakítása, a földgömbrendezései tervek lefektetése miatt, a nyilaskeresztes párt győzelmes előretörése a választásokon.
    1946.    ?

    Szálasi tehát a hetes fordulók alkalmával vagy szerencsétlenségtől szabadult meg, vagy más módon történt vele valami kedvező. Ebből nyilván csak arra a következtetésre tud jutni, hogy a kérdőjellel jelentkező újabb hetes forduló, 1946 sem lesz kedvezőtlen számára.
    Rossz jósnak bizonyult.
    Szálasi szereti az édesanyját. Amikor október 15-én a német őrizet már szükségtelen, első gondja, hogy kimenjen Csobánkára gépkocsin anyjához, akit bujkálásának 19 napja alatt nem láthatott. Anyja iránti ragaszkodásának naplójában több helyen is kifejezést ad. Eszébe sem jut azonban, hogy más anyákra is gondoljon és más gyermekekre, akik ugyanúgy szeretik anyjukat, és akiknek Szálasi miatt kellett örökre elszakadniuk egymástól.

    Egy fontos epizód

    A legnagyobb eredménye ennek a pernek talán az volt, hogy a főtárgyalás adatai alapján Szálasi alvezérei, Szőlősi Jenő, a miniszterelnökhelyettes, báró Kemény Gábor, a külügyminiszter és Gera József, a kormányzótanács tagja, egymás után tagadta meg Szálasit és a hungarizmust. Beismerik, hogy nem a nemzet akarata 1944. október 15-e, hanem csak az ő kis klikkjüké, hogy nem a nemzet bűnös, hanem egyedül ők, a vezetők, és ha valamilyen csoda következtében a történelem óráját vissza lehetne igazítani, akkor mindazt nem tennék meg, amit 1939 óta megtettek.
    Befejezésül álljon itt egy epizód:
    Gera felszólalása utáni szünetben az egyik védőtől megtudtam, hogy Szálasi kenyeret és cigarettát kért védőjétől. Behivattam az ügyész részére fenntartott szobába Szálasit és megmondtam neki, hogy hallom, hogy nem akad párthívei között egy sem, aki egy kis ennivalót, kenyeret, darab szalonnát, vagy cigarettát küldött volna be neki és kénytelen volt a védőjét megkérni, hogy az hozasson be neki. Felhívtam a figyelmét arra a tényre is, hogy a védője, kinek politikai világnézete az övétől merőben különbözik, a saját pénzén vásárolt neki ennivalót, mert emberi kötelességét vélte teljesíteni. Mit jelent ez? – kérdeztem tőle. Semmi mást, csupán annyit, hogy az ő vélt nagy tábora csúful cserben hagyta, egyetlen emberének sem jutott most eszébe, hogy bármilyen csekélységgel is sorsán javítson, holott bárkinek jogában állott volna élelmiszert beküldeni.
    De a tárgyalásokon hallhatta azt is, hogy alvezérei sorra tagadják meg őt és ítélik el mindazt, ami történt. Hát nem akarja észrevenni, kérdeztem, hogy az általa épített hungarista légvár tömegeiben és vezetésében nem volt más, mint egy mesterségesen felfújt buborék vagy egy kártyavár? Nem akarja észrevenni, hogy ez a vár végleg összeomlott, és a romok maguk alá temették őt?
    Szálasi lehajtotta fejét és nem válaszolt. De én tudtam, hogy számomra ez a hallgatás a főtárgyalás legnagyobb eredménye. Ezek után már egyáltalán nem lepett meg, hogy amikor a tanácsvezető, ítélethirdetése után, megkérdezte Szálasit, hogy kér-e kegyelmet, azt válaszolta: „Igen”.

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Egykori és mai tűz-táncosok antológiája

Üzenet a Golgotáról

A mai fiatal olvasók már vajmi keveset tudnak, ha egyáltalán tudnak, az első, az 1958-ban megjelent, és a maga idejében sokat dicsért és átkozott Tűz-tánc antológiáról. Olyan fiatal, zömmel 20-as, 30-as éveikben járó költők szerepeltek benne, akik az 1956-os földindulás után, a széles körben tovább élő eszmei zűrzavar és kiábrándultság légkörében új hanggal robbantak be az irodalomba. Optimistán és elkötelezetten hirdették, hogy Magyarországnak van jövője a kialakult társadalmi-történelmi viszonyok között, és érdemes érte élni és dolgozni. Egyéni életkezdésük egybeesett az 1956 utáni újrakezdéssel, ez tette egyebek mellett hitelessé a költeményeiket, amelyekbe beépítették a korszak modern költői irányzatának vívmányait.
    Harminc év múlva, 1988-ban, már jelentősen megváltozott, és még jelentősebb változások előtt álló időszakban ismét megjelent a Tűz-tánc. Az első költőinek őszinteségét és tisztességét bizonyítja, hogy alig néhányan hárították el a felkérést, a túlnyomó többség magától értetődően elfogadta, hogy szerepeljen az antológiában. Sőt, az örökre eltávozottak helyére új költők léptek, akik vállalták az első Tűz-tánc baloldali eszmeiségét. Ez a kötet mégis más, mint az előző: a költők idősebbek lettek, leszámoltak sok korábbi illúziójukkal, sokuk, érzékelve a közelgő változások szelét, aggodalommal és bizonytalanul tekintett a jövőbe, s mint a történelem bebizonyította, volt is okuk az aggodalomra. A világjobbító szándékú optimizmus helyét a veszélyekre figyelmeztető nyugtalanság foglalta el.
    Most pedig, ötvenkét évvel az első, és huszonkettővel a második után, kezünkbe vehetjük az okkal harmadik Tűz-táncnak tekinthető Üzenet a Golgotáról címmel megjelent költői antológiát. A válogatás Simor András és Tabák András munkája. Simor András ma már egyetlen élőként képviseli az első Tűz-tánc költőit, noha akkori társai közül szerepel a kötetben a nemrég elhunyt Györe Imre és Simon Lajos is.
     Az Üzenet a Golgotáról hangja eltér az első és a második Tűz-tánc hangjától, és ez természetes is, hiszen alapvetően megváltoztak a körülmények, amelyek között a költők élnek és alkotnak. Bekövetkezett, amit 1988-ban még csak távoli, bizonytalan veszélynek éreztek, és a feltámadó régi és új ordas eszmék térhódítása közepette a védekezés, a megmaradás, eszméik megőrzése vált a költők fő törekvésévé. Ez utóbbi vonása helyezi logikusan az antológiát az előző két Tűz-tánc mellé.
    Ilyen körülmények között fontosabb szerepet kap az elődök felmutatása, hiszen ez segít megtalálni a költők helyét a mai viszonyok között. A legfőbb igazodási pont József Attila költészete, de Radnóti Miklós, Brecht, Lorca, Majakovszkij egy-egy sora vagy jellegzetes szókapcsolata utal a szellemi rokonságra.

    Vigyázz, Attila
    Most lopok!
    Lehet, a tátott sárga száj
    Minket is lassan felzabál.
    (Ágai Ágnes: Profit)

    Baranyi Ferenc mottóul választott József Attila-sorokat Ballada a világ kerekéről című verse elé, de a Magyarnak számkivetve, a József testvérei és más versekben szintén áthallatszik József Attila hangja, és megírta a Mondd, mit érlel… mai folytatását is. Az ő költeménye az antológia címadó verse, amelyben a mai Jézus szavaival szól.

    Most itt feszülök két lator között,
    kikkel nemcsak kínzóim mosnak össze,
    de azok is, kiket meggyógyítottam,
    vagy megvendégeltem ama hegyen.
    Őket nem átkozom. Mint annyiszor már:
    most sem tudják, hogy mit cselekszenek.

    A költők rosszul érzik magukat új világunkban, s ezt a legváltozatosabb eszközökkel fejezik ki. Bereti Gábor fájdalmas, nosztalgikus panasszal: „A múltból és a jelenből szűrődik / sűrű fekete cseppé az emlékezet, / összeáll, akár az anyag. / S nem tudom, a lét vagy a halál / a fájdalmasabb.” A Himnuszra is utal Csala Károly verse: „Eddig állítólag / enyém volt az ország, / mondták és mondtam, / hogy magamnak építem. / Most szertenézek, / s nem lelem.”
    Dobos Éva Radnótit és Ladányit idézi, s egy hajléktalanban Istenre ismer. „Hajléka az erdő / hajléka minden kapualj / és aluljáró. / Jelenlétével üzen: / némán kikerülhetetlenül / botorkál elénk / az Úristen a hajléktalan.” Esnagy József Proletárzsoltára a kapitalizmus megíratlan, de megírható fekete könyvéből idéz: „Nem ezt akartuk, nem így akartuk, / a test s a szív üregeit kitakarva / ülve itt, mint cellájában fogoly / döbbenten, osztályunktól letagadva.”
    Gyimesi Lászlónak a kötetben olvasható tizennégy verse a formák kavalkádját tárja az olvasó elé. Az Idegen asszony ciklus IV. részének balladás hangja, az Aquincumi ekloga időmértékes sorai, más kötött formák és szabad versek váltakoznak az oldalakon.
    A nemrég elhunyt Györe Imre versei részben szerepeltek a költő legutóbbi, Viharváró című kötetében. Bőséges, huszonhárom oldalnyi válogatása bemutatja a költő munkásságának szinte valamennyi fontos elemét, a könnyed dalszerűségtől (Vásári rigmus penge Mackie-ről) az emelkedett, komoly hangon át (Lamentáció Bosch „A szénásszekér” című képe láttán) az ironikus, sőt metszően gúnyos hangig (Magyar Igazság, Élet-poézisvalóság). A mai valóság elleni lázas tiltakozás jellemzi Labancz Gyula kötetbeli verseit. Bizonyítékul címek sorát idézhetném, de elegendő csak a Munkásgyűlés Óbudán, a Fagysebforradás vagy a Szerző szócikk-béli kilábalása húsz év múlva valamely poros irodalmi lexikonból című versére utalni.
    Papp Lajos szintén huszonhárom oldalt kitevő válogatására ugyancsak a formai sokszínűség jellemző. A költő az időmértékes verselés mesterének mutatkozik (Novemberi randevú, Az alvó kedves, Halálmenet). Ez utóbbi, Radnóti emlékének ajánlott vers méltó tisztelgés a mártír-költő előtt. Papp Lajost azonban az alkalmazott formák sokrétűsége, a formai tökéletességre törekvés nem viszi el valamiféle formalizmus irányába. Benne él korában, látja és megmutatja annak visszásságait, fenyegető és egyúttal szánalmas voltát.

    Megtorpant az idő
    A hajnal visszafordulni látszik.
    […]
    Mondta ötven vagy ötszázezer
    bégetés, bőgés, szent rivallgás:
    Hajrá magyarok! nem-nem-soha!
    Kossuthtalan lesz ez a tér!
    Van már Vezér! Jön a Vezér!
    […]
    Mögötte-körülötte szellemalakok
    Árnyak: fehérlófia-lovastengerészek.
    […]

    A műgonddal rendezett zajos rendetlenség,
    a menetelő gátlástalan lárma
    hogy a Kárpát szent bércéről
    elriad még a turulmadár is. –
    […]
    (Pünkösdi király)

    Pass Lajos is előszeretettel idéz elődöket, Madáchot (Madách, félig már szenderegve), Radnótit (Se méz, se áfonya), Lorcát (Lorca), Schönberget (Infinitivusok), és verset ajánl Ana Blandianának (Töredék). Ugyanúgy, mint Prohászka László Máté, aki Saint-Exupéry és József Attila-mottót választ (A Göncölszekér kocsisa, illetve Álom a Korong utcában).
    Rozsnyai Ervin költészetének egyik fontos, ha nem a legfontosabb vonása a társadalommal együtt lélegző közéletiség. Bravúros négysorosa egy egész élet mérlegét vonja meg:

    Ez volt az életem:
    két karéj fasizmus között
    egy vékony szelet sülthús.
    Az is odakozmált.
    (Szendvics)

    Ő is gyakran szólal meg elődök hangján, vagy fordul mondanivalójával elődökhöz (Csokonai, Schiller Frigyes köszönti a tizenkilencedik századot, Bruno, Ladányi kemencéje).
    A Nagykőrösön élt Simon Lajos a „másik nagykőrösi”, Arany János alakját idézi föl egyik versében, s benne önmaga kirekesztettségét ábrázolja (Arany János Nagykőrösre érkezése 1850-ben). Ő önmaga életének epizódjaiból, sok szenvedéséből, megaláztatásából és kevés öröméből építette költői világát, de panaszai nem válnak magánügyek elősorolásává, ezeket mindig társadalmi összefüggésekben tárja elénk.
    Simor András tizenöt verse szinte teljes keresztmetszetet ad a költő lírai munkásságáról. A költemények többsége, mint magában az életműben is, közéleti indíttatású, mint például a Dinoszaurusz testvér üzenete, az Arany László olvasásakor, a Profán alexandrinok vagy a Luzitán dal. Néha gyermekversnek álcázza az ilyen típusú költeményeket is, és csak olvasás közben jövünk rá, hogy korántsem gyermekverset olvasunk (Baljós nyár). De van ebben az összeállításban igazi gyermekvers is, a Rozi-versek közül (Gyerekeknek való). Szívesen él az irónia eszközével is, hiszen az irónia gyakran hatékonyabbá teszi a verset, mint az indulat (Intő szózat, Szebb jövőt).
    Szarka István nagy lélegzetű történelmi vers-freskóban foglalja össze legteljesebben mondanivalóját (Temesvár). Dózsa György alakját idézi föl, az ő gondolatai alkotják a vers gerincét. Miközben a várost lövő „bömbölő ütegek” hangját hallgatja, jelenről és jövőről sző aggodalmas és mégis bizakodó gondolatokat.
    Jórészt a történelmet idézik Tabák András versei is. A világtörténelem nagy forradalmainak tanulságait gondolja végig több költeményben, keresve az okokat, a párhuzamokat, amelyek az 1989–90-es év eseményeihez vezettek (1793, Szvjataja Rosszija, 1871). De erről szól A fekete betűs ünnepen című vers is. A megvalósult abszurditás ihlette a Nekrológ című verset, amelyben szomorúan búcsúzik a szatírától.

    Aznap mikor
    a Reuters hírül adta
    hogy a cári dinasztia feje
    Alekszej régens Londonban
    nagyherceggé emelte s erről értesítette
    az orosz kedvencet Jelcint
    szomorúan beláttam: e világban
    szatírát írni többé
    nem lehetséges.

    Varga Rudolf Ahogy a semmit című verse a pátosztalan, őszinte hazafiság szép példája, mint ahogy a Megkésett távirat az igazi barátságé. Che című versében Guevara alakját idézi föl. Ez a nagy lélegzetű költemény izgatottan lüktető sorokban mutatja meg a latin-amerikai forradalmár arcait, egészen az utolsó fényképen látható nyitott szemű halott Krisztus-arcáig.
    Nem a forradalmárt szólaltatja meg, a vers fölépítése ennél bonyolultabb: a túlélő többet-tudásával szembesíti az egykori forradalmárt a jelennel, hogy végül e kor törpeségét állítsa szembe a forradalom nagyszerűségével.

    … El innen, el,
    el,
    el egy másik, harmadik
    háromszázharmincadik
    világba, hol ítélőszéked előtt
    megszülheti
    az agyvérzéses lidércidő szabadságra ítéltetett
    szörnyszülött magzatát
    s eldadoghatja neked, mindnyájunk
    közös szégyentitkát,
    elsuttoghatja gyávaságunk vérkorbácsolónszép
    gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
    huszadik századi kudarcát.

Viharos táj (1947 körül)