SZARKA ISTVÁN

Hozzáértő

(Ah, médiákok!) Csúf kis pillanat bábja
köpködi a pofámba, hogy „a paláver megint
nem működött már, de most a rendcsinálás
elhozta ím a te boldogságod,
hálás kis hívem, szabadka istenadtám”.

Az aranybikaborjú, s eme ravaszdi rendje,
ez a pökhendi gőgű cinikus úrihuncut
vitézlik lefele már akárhány oldalával.
Te csak vigyázz magadra, meghaladó
stratégiáid gondold tovább

s ha élünk még – hisz kétszáz év se kell –
a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
találkozol majd vélem.


Jaj, de nehéz lesz

Ez a sok nemzet (a
      nép meg a nemnép)
– mondják – államot alkot
        s kasztosodik bár,
tesz-vesz; dzsídípíje is
        annyi-amennyi,
Nobel-díjasa, bajnoka szintén,
        tarka hitélet

nyájai vallanak ezt-azt a kisült
        legelőn, megvezetőik
telepítik a tölteteket nagy
        birodalom-építő akarattal,
hadd hamvadjon a miriárd
        megvezetett, hisz
nulla a szaldó,
        fizeti a vesztes a cehhet.

Törvényt kutató, igazút-mutató
        fénytől elfordúl a tekintet,
nemnép, sem nép nem tanul,
        ostoba kis hatalomkór
agytalan embert klónoz,
        gyűlöletünk hidegizzó
tályoga fészkel a lélek mélyén.
        Kenyeres, jaj de nehéz lesz.


Meztelenül

Kosztolányinak

Konyhaablak, telepi éj hajol rám,
én, Régi pajtás, eme termékeny órán
innen látom, a sokszoros áteső fény
téged mint láttat, édes Dezsőkém,
hosszú ingbe, a hálód ablakába,
beledöbbenve Logodi-égi bálba –

látószervünk hullámtörőin át
ezt a nyalábba gyűlő száloptikát,
a látópályát s kapcsolatait
föl-föl a kérgi csillagokig
hitetlenségünk járja be, éber álom
nyargal tova a végtelen spirálon,
nyüzsög az ember dolga, minden a mi világunk,
a Hubble-teleszkóp bíz’ csak kullog utánunk –

volt ősi házatok följáróihoz állnak
a hintók s eldörögnek vége felé a bálnak,
a nyolc patkóval, a négy vasalt kerékkel,
a kasban a henyékkel
adják a ritmust az égi macskakövön,
s fordul a Föld s pusztító fénybe fúl az öröm,
Ady cicerónéi a bakról ordibálnak,
meggyűl a hajnal, tör föl az új varázslat,

megtüremlik a belső végtelen –
te persze nem
szedtél lócitromot, porból, a nagyanyádnak,
hogy fölmázolja boldog gyerekszobádat,
a te utadon jöttél A vad kováccsal
hozzánk, Meztelenül, a te poklodon által.

BIRTALAN FERENC

A bujdosó keserveiből

húsz jegenye integet
hívom őket
csak intenek

vad a május egyre zordabb
üres tavasz
kinek szóljak

süllyed május én is vele
gyertyázzatok
húsz jegenye

*
a tiszta szó
a szűz ölek
káprázat minden
bűvölet
víztornyunk mellett
pár pipacs
pirosa mindent átitat
vérzik ha mész
ha elmegyek
nem vágynak rétet
kerteket
ez a mindenük
ez a föld
darabnyi ég alatt
e zöld
ez a szerelmük
végzetük
jönnek a gépek
mi lesz velünk

*
elvénül minden eszközöm
katéter jön-megy testközön
vacogó testem simul tán
de vak a játék szimultán
omlik a sánc alig állok
kifeküdtek a futárok
buktam asszonyt lovat bástyát
gyaloggalopp nincs királyság

*
jövel dércsikorgó
dereshajnal szárnyon
dárdakopogású
ördögpatalábnyom

jövel tündérrózsa
szirompalást ködben
amikor az éjszak
gyöngyharmatra döbben

jövel szerelemmel
szívemésztő lánggal
jaj anyám fordulok
szembe a világgal

*
suhogást hallok
lopakodik az árnyék
takarítják a temetőt
várnak anyámék

vértavasz vérősz
levélrezgető csöndben
félreverik a csontokat
ma hazajöttem

de sokan vagytok
égő portiszta szépek
volt vérnyár jégszikrás vértél
kinyílik lépek

*
véremre hulló hópehely
ölnie kell ha ölni kell
öreg vagyok és ostoba
ki kinek itt a gyilkosa

hol az áldozat hol a kés
hol van a forró lüktetés
kerengő pihe vérre le
fagylepkeként végez vele

sikolyom jégkard megfagyott
halott vagyok látod halott
elfed rám dől a vad fehér
kegyetlen kristálykarmu tél

jöjj irgalmatlan jöjj havazz
nem lesz parázsló új tavasz
csak ez az ádáz hó esik
decembertől decemberig

*
a fákon hó ül vastagon
mit akarsz még te mocsok tél
rakom az éveket rakom
valami nemjövő jobbér

vegyek kabátot vegyem le
homlokom gyöngyözik fázom
és jön reggel jön az este
fagysuhogó halálszárnyon

olvadjál hó melegedj fel
verd a telet aranyággal
tavasz fényesítsd a reggelt
rigószó kell napsugárdal









Férfiakt (1912)

    
   

MAGÉN ISTVÁN
   
Aranymetszés
   
Szorongott, lételeme lett az egy helyben topogás, pedig lépnie kellett volna, de nem mozdult, várt, hátha mozdul helyette az idő. A kényszerhelyzet megnövelte az esélyeit, ugyanakkor a kockázatokat is. Éjszaka mindig megnőtt a gyomrában a gombóc, forgolódott, felkelt, belekezdett ebbe, abba, amibe éjnek évadján bele lehet kezdeni, szokásos elfoglaltságaiba, melyeknek olyan nagy jelentőségük volt máskor. Összeesküdtek ellene a dolgok, a könyvei, az újságjai, a kedvenc tárgyai, melyekkel elbabrálgatott, melyeket becézgetett az ujjaival, a könyvek lapjai között alvó történetek, az ablaka alatt futó táj, a fák, melyeknek rövidebb ágai úgy aránylottak a hosszabbakhoz, mint hosszabbak az egészhez. Kereste a középutat, és most, hogy a tölgyekben, nyárfákban, akácokban meglátta az aranymetszést, megörvendeztette a felfedezés.
    Másnap, már jókor telefonált. Nem tárcsázott folyamatosan, csak bele-belekapott az ujjaival, melyeket kampósra görbített, mintha nyílvesszőt készülne kilőni, vagy hárfa húrjaiba belecsapni. Hideg, ropogósra fagyott késő őszi reggel volt, zúzmara keretezte az ajtókat és az ablakokat, az autók szélvédőüvegeire ráfagyott a pára.
    – Megveszem – mondta végül, miután beütötte a kódszámokat. Felhevült, köd szállt rá. Mozgolódott, csapkodott képzeletbeli szárnyaival, aztán meg lejtőn csúszott, nem feltétlenül lefelé, de nem is felfelé, csak úgy, idegesen. A kocka el volt vetve. Attól kezdve filozofikusabb lett, befelé fordulóbb, megérintette a bölcsesség, valamiféle halál közeli állapotban botorkált egy olyan közegben, melyhez foghatót hiába keresett ismereteiben.
    Ezek már nem az ő tartozékai voltak. Elégedetlenkedhetett, sírhatott, gondolatai válasz nélkül siklottak tova. Tulajdonképpen folytonosan ismétlődő eltávolodásai és visszatérései következtében a hűtlenség vádját is a saját fejére olvashatta volna, a suttogást is, a nyakatekert kifejezéseket, a bajkeverő nyekkenéseket, a köhintéseket, az ácsorgásokat a hűvös téglákon, az önmagukba visszatérő cikázásokat, a mérgelődéseket, hogy ezek a falak, melyek valaha még olyanok voltak a számára, mint valami szerszámosláda, ma már eredménytelenek, tiszteletlenek, hogy ezek a bútorok hamisan lebbentik fel ruhácskáikat, szemérmetlenül mutogatják példásan megfaragott lábacskáikat, melyekkel nehézkesen, cammogva, kapirgálva haladnak, mint a páncélját cipelő bogár.
    Mikor ötlött a fejébe az egész? Hogy az ötlet hülye volt-e, vagy sem, hogy eladja a lakását, hogy pénzzé dermeszti az életet maga körül, hogy most kell kihasználni, amikor lent van, hogy venni kell és várni, míg meggazdagszik?
    – Megvettem nyolcezer kettőért – mondta a bróker. Sűrű csend kerekedett, és mint valami csillagrendszer, forgott évmilliárdos lassúsággal, érzékelhetetlenül, betájolhatatlanul. Attól kezdve, mint valami nagy, ragadozó hüllő, csavargott azoknak a dolgoknak a peremén, az időben és térben osztályozhatatlan „kezdet”-ben, amikor már leszállt a csend, és „megpihent”.
    Elképzelte például, hogy fogyatkozik, hogy valami komolytalannal küzd, hogy megfutamítják, máskor pedig ő futamít meg másokat. Az a lehetőség, hogy elveszítheti a pénzét, hogy elszórhatja, hogy esetleg végül összeragasztgathatja, mint a szétmorzsolt követ, távlatokkal töltötte meg. Félt elszéledni, kámforrá válni a tömegben, ahogyan azok szerették volna. A legrosszabb esetben is csak meghalhat, gondolta, aztán meg azt gondolta, hogy annál is van rosszabb, csak oda kell figyelni, a fülében zúg, mint a harang, csenget, mint a vészcsengő. Csakhogy ez az érzés, melyet sikeresen kiűzött a homlokából, a tekintetéből, most, mintha valami géppuskafészket alakított volna ki, a gyomrában tüzelt, a beleiben, a hasfalában, a hólyagjában, melyben akár az apály és a dagály, süllyedt és emelkedett a vizelet.
    Abban reménykedett, hogy az a dolog folytatja a felfelé menetelését, hogy az arcába csókol a szerencse. Egyelőre azonban nem így történt. Illetve másnap, amikor folytatódtak a dolgok, ő pedig szentül meg volt győződve róla, hogy másnap van, és amikor már bebizonyosodott, hogy félreérthetetlenül reá szegeződnek a tekintetek, bizonyítania kellett. Pedig elhihette volna, hogy csak ő és senki más… Megnyíltak az ég csatornái, a föld repedései, a barlangok kitátották a szájukat. Egymást támogatva, ösztökélve, kart karba öltve sétált szemben vele a merészség és a félelem, összebújva, nyalták, falták egymást. Olyan sebességgel tört rá a vizelés, gyötrőn, kínzón, állhatatosan, hogy rohannia kellett.
    Szóval egy kicsit elgyönyörködött, ahogyan a pusztulásban szoktak gyönyörködni. Remegtető volt, meg természetellenes is. Az érzéseit nem adhatta össze. Az volt a legnagyobb baj, hogy homlokegyenest mást mondott a szíve, mint az esze. Az eltéphetetlen szálak, melyek a saját egyéniségéhez fűzték, nem csupán képletesen, lazulni kezdtek. Feldőlt egy pohár, és a tartalma a padlóra csorgott. Az esés harmad és negyednap is folytatódott. Abba kapaszkodott, hogy megvehette volna olcsóbban is.
    Elszürkült filmkockák karcos, sistergő animációjaként önmagát szemlélte szétszaggatva egy lapos, vájdling formájú rohamsisakban. Az orra, meg a szája megtelt földdel. Békésen, mozdulatlanul, szinte hortyogva pihent, fesztelenül, ahogyan az övéi között pihen az ember.
    Egyébként is, gondolta, azok a folyamatok véget értek, másrészt viszont bizonyos bejelentések válságról, nyereségekről, árakról és veszteségekről, kamatokról, melyek csökkennek, vagy emelkednek néhány pontot, vagy tizedet, inflációról, mely, mint a letöredezett kőfelület, sebeket karcol.
    Egy hét múlva ezer pontot esett. Visszapörgette az eseményeket, szeretett volna méltó lenni a történtekhez. Megindokolta, megmagyarázta magának, görcsös igyekezettel próbálgatta, de a folyamat, mely már megindult, örvénylett, forgott szédítő sebességgel. Bankok csúsztak meg, mint a havas hegy oldalában leszakadó fal. A következetlenség logikája szerint nem talált rá magyarázatot, azonkívül, hogy titokzatosan, szenvedélyesen vicsorító erőket okolt érte. Persze végül belenyilallt a felelősség… Kelletlenül, mert nem volt ínyére egyáltalán, ilyenkor rátört a forróság, elöntötte, lángokat látott felcsapni maga körül, mókás plazmatestek táncoltak, vihogtak, viháncoltak azzal a céllal, hogy őt elemésszék. Rossz helyre rakta ki a dolgait, el kellett volna rejteni egy koporsóban, vagy valami olyasfélében, dobozban, ládában, szarkofágban, valahol, ahol évezredekre válthatók a másodpercek. Imákat fabrikált, a kezével, a szájával, a hasával, a lábával, a nyakával, az ínyével is, mely feszült, dagadt, kinyomta az ajkát, mely megvastagodott, lefittyedt. Fohászkodott a szanaszét csapkodó hajfürtjeivel. Elbeszéltek mellette, mint ahogyan ő is elbeszélt mások mellett. Ebben a dimenzióban már csak önmagát vette észre, saját lélegzetének orgonahangszerű sípolását, a betegség alig észrevehető fuvolázását hallgatta.
    Csak úgy mellékesen… Amikor érzékelte, már üresség volt a helyén. Kitépett szőrcsomóként a markában szorongatta. Ezer pontot emelkedett egy nap alatt. Sírt. Mintha röpcédulákat szórnának szét repülőgépről, melyek pörögve, villanva szárnyalnak a levegőben. Féken tartotta magát, pedig a legszívesebben rúgkapált volna a boldogságtól. Azon gondolkodott, hogy eladja a nyaralóját is, megrészegedett a száguldástól. Hogy csak vesz, vesz és vesz, és nem veszít… Már talált is rá vevőt, de még gondolkodott, nem akarta elkótyavetyélni. A meggazdagodás utáni vágy víz alá nyomta az óvatosságát, fuldokolva kapkodott levegő után.
    A szerencse mindig elcsattant, mint egy üvegpohár, ha utána nyúlt. Felszabadultan csatangolt az összegek között, szétnézett abban a birodalomban, ebben a pillanatban az övé volt megint. Megmámorosodott. Éppen a kávéját itta, amikor egy hír, egy elfeketedett mondatocska… Besenyő rablók tarolnak így. Most kell megcsípni, ezekben a napokban, órákban, venni és venni, amíg még olcsó, gondolta. Ebben a relációban már nem volt hatalma a számológépek felett. Bárcsak többet számolt volna, bekukucskált volna a számok összegubancolódott világába, megjátszotta volna, mint valami lottószámot!
    Aztán tízpercenként. Abban a fejetlenségben, abban a menekülésben, abban az összeomlásban… Pompeire szakadt így a mindent felégető piromassza. Először ő is úgy gondolta, hogy menekül, de már nem volt mit megmentenie. Csak hallgatott, és összeszorult a gyomra. Este volt már, amikor karon ragadta a kétségbeesés. Az volt az első gondolata, hogy nem kedveli az isten. Valami olyan módszert kell kiötlenie, mitől keveset szenved. Semmitől nem félt annyira, de valójában attól sem félt, csak a fakó, kifehéredett űr volt furcsa. Lassan készülődött, szégyenteljesen matatott a fiókokban, az orvosságos dobozokban. Már egy hét telt el, hogy eladta a feje fölül a lakást, és most ki kellett költöznie dicstelenül, borostásan. Újra átgondolta, és úgy vélte, hogy ha ölni fog, ha így tesz, önmaga lesz az áldozat. Belecsimpaszkodott, mint valami kis majom, a saját kabátjába. Azt latolgatta, hogy milyen előkészületeket tegyen. Nem kötötte ide semmi, ami több lett volna annál, ami másokat ide köt. Majd túléli ezt is, gondolta, persze csak akkor, ha a halál túlélhető, amire kíváncsi volt, de nem annyira… Minden pillanat szánalmasabb és szánalmasabb volt. Persze csak az ő olvasatában. Ezernyi szállal kötődött, és ezek a szálak mélyen belevágódtak a bőrébe, a húsába. De most, ezekben a pillanatokban, a veszítés szakadatlan folyamatában erről is megfelejtkezett.
    Tragikus volt, megpróbálta félvállról venni, hetykén, készületlenül, szélhámosan. Kikészítette a gyógyszereket, az altatókat, vagy negyvenet, meg a papírt, amire a búcsúlevelet írja majd, a fényképeket, melyeket még utoljára megnéz. Úgy döntött, nem azért, mert félt, hogy csak holnapután. Magabiztos volt, mint aki már nem tartozik felelősséggel.
    A veszteség iszonyatos volt. Kezdtek összekavarodni benne a dolgok. Ha eladja, realizálja, véglegesíti, veszít, nem volt képes következetesen, akkurátusan, erős ember módjára végiggondolni, csak úgy homályosan, mint amikor a homok kifolyik az ujjak közül. Összekuszált képek ugráltak, keringtek, csattogtak a fejében. Ki kell költöznie, gondolta. Rakosgatta a pirulákat. Lehet, hogy örökre így marad, gondolta. Persze ez lehetetlen, soha sem volt még így. Elborult. Behunyta a szemét, összekeverte az asztalon a kapszulákat. Valamiféle alakzatot próbált kirakni belőlük, üzenetet. Az a világ ott, gondolta, már csak egy karnyújtásnyira van, csak át kell menni egy alagúton. Félt. Egyre bizonytalanabbá vált, szenvedett, a fejében, mint a vízbe dobott kenyér, szétázva úsztak a gondolatok. Elkezdte beszedni a szemeket. Íztelenek voltak. Még az elején tartott, amikor már öklendezett.
    Abbahagyta. Kinyitotta az ablakot. Beszívta a hideg szmogot, köhögött. Elhatározta, hogy a rádiót kihajítja. A keze ügyébe helyezte. Bevett még egyet-kettőt, álmosodott. Ez lenne a halál? – álmélkodott. A vízcsap alá hajolt, bevizezte az arcát. Ivott. Az égbolton éppen egy felhő úszott, megállt a háztető felett. Kövér volt és fényes, táncolt az égen, nevetett, legalábbis így látta.
    Újabb adagot nyomott le a torkán. Felfordult a gyomra. Most, így félúton, gondolta, élet és halál között, gondolta, most valami olyan jutott az eszébe, mint ami máskor sosem.
    Eszébe jutott a szíve. Vert. Sajnálta a szívét. Most majd megáll, megalszik benne a vér, és lassan, komótosan bomlani kezd. Még néhány perc, gondolta, negyed óra, és megtud valamit, ami jobb, ha rejtve marad.
    Megfogta a rádiót. Akkora volt, mint egy tégla. Belefeküdt a tenyerébe. Hátravetette a fejét. Behajlított karjával lendületet vett. Az ív nem volt kicsi, elegendő volt arra, hogy elvágódjon. Végül nem dobta el mégsem. Bekapcsolta. Éles hang szólt, megrezegtette a membránt. Ez a hang nem szokott összekuszálódni. Ez a recsegő, kopott hang, melyre az összes alkatrész rezonál, a panelek, a csavarok, a lemezkék mind, most nem viccelt. Kilencezer ötszáz ponton áll a DRIMAG. Az ő DRIMAG-ja. Az ő részvényei. Szárnyalnak. Feltápászkodott. Ráesett az ágyra. Nem lehet igaz, gondolta. De ha igaz, akkor már késő. Lesöpörte a pirulákat az asztalról. Most majd megmutatom nekik, gondolta.
    Arra gondolt még, hogy az aranymetszet szabályai szerint tervezi meg a házát, a lépcsőket is, a tornác égbenyúló tartópilléreit is, az oszlopokat is, az ablakokat is, a háztetőt is, a kéményeket is. Ott állt, horpadtan, szomorúan, árnyékosan és fényesen. Nem a földön állt, hanem azon a fehér felhőn.
    Még nem tudta, mit is fog csinálni, hova is fog menni. Szép, hosszú gömbvasakból az aranymetszés szabályai szerint megtervezett rácsokat látott mindenfelé.
    
   
 

DONKÓ LÁSZLÓ

A vén költő panasza

Arany Jánosnak

Ülsz a kerti filagóriádban
Bezárt költő egy rabpadon
Mit törődsz mi van a nagyvilágban
S jól élsz valami amcsi-abrakon
Hamburger hús friss saláta
Gyomrod teli más mit sem érdekel
Még bosszant egy koraőszi nátha
S a kerti semmi alkonyba révedel
Pedig a dolgok most is csak
sorakoznak
Unokád született Máté
Közpénzekből most is eloroznak
Ami a tied a fiadé s apádé
De hát a vén költő már málé
Hamburgert fal cigányzenére vágyik
        S kannás-borból borozgat


A park a park

(Egy falusi emlékparkban)

Egy krétakör a park a park
ott brunzolnak az ölebek
s kolor-zászlók is lengenek –
– odább piac bár kofa sok tarkabab
középen hármas-domb (cement)
nyaranta egy-egy összement
– hisz a világ kisebbedik
(a szent andrás szobra is egy kicsit)
sportpázsitfűből mind a gyep
közbül bekómált pitypangvirág
zászlórúd csiklánd fönt eget
– egy felhő lehull imént kapott anginát.
Néhány ölnyi park falum közepén
egy krétakör s középen mint a célkereszt
          állok én


Belül a holt partokon

Kassák Lajosnak

Állt a körakácos kiégve
Letördelt ágcsonkjaival
Az ég felé nyúlt: mi végre
Bújok itt árván? ki akar
Árnyamból házat emelni?
S virágom fürtös illatát
Szerelemből belehelni?
S feltöretni körül a héthatárt?
Hiszen itt felettem haragvó
Ég kékül ott lenn porlik a homok
Jön a szél (s örökké jár mint egy tangó
Amiből halálba táncolok)

Nyűtt körakácos telt hangon
Zúgjad: „van gyökerem még
        S megtart amíg meghalok.”

---

LÁSZLÓFFY CSABA

A minden és a semmi összecseng

„S én mentem első, komoly csókra,
Gyönge legény, szűzi legény.”
(Ady)

Az önuralom kezdetén
megszületni. (Ez vagyok én?)

Szopósffy. Csipegetve szárnyaló
fantáziád begerjed… Drága Szó! –

ha versbe ömlesztetted, tönkremegy
sok, valóságtól kínzott kék ered.

A rímbe szedhető világ!… Kibic,
kivárod, míg a líra sírba visz?

És mi jöhet még azután? Remény?
Vágy? Szerelem? – Mind fakéreg-kemény.

Vad kopja-játék, acélidegek!
Hol a lovas? Lám, üres a nyereg.

Hús ízű volt a csók valamikor.
Horpadt páncél mögött utálkozol;

porlad a szó mint sziklavár-fokok
némán. S már csak önuralmad zokog.


(Rekviem)

„Hűsét érzem, mint hús a kardvasét”

Milyen lehet egy „hagyományos költő” visszfénye
az oklahomai tüköraszfalton? Az obsitos-mély éjszakában?

Trükkök helyett a valódi düh szikrái,
szóözön helyett belső tűzözön.

Amit a halálnak sem sikerült eltüntetnie
(nemhogy holmi, vért és fényt kavaró-
zavaró, piaci vagy vegyesbolt-divatnak):
rajta a sérülékeny védjegy –
a „világ(b)irodalmi”!
 

NEMES LÁSZLÓ
   
Ásó, kapa
   
Olyan volt a szálloda, pontosan olyan, ahogyan az utazási iroda a prospektusban meghirdette. Ragyogott a napfényben a négyemeletes, szinte vadonatúj, hófehér épület a valószínűtlenül égszínkék tenger partján. Kovácsné, a csoport vezetője, anyásan terelgette a bejárat felé az autóbuszról leszálló embereit. – Ez lesz két hétig az otthonunk – mondta büszkén, és hozzátette: – A hallban, a recepciónál megkapjuk a bőröndjeinket.
    Amikor a szobakulcsokat is kiosztották, Kovácsné Editre kacsintott: – A legszebb szobát kapták – súgta a fülébe. Már a buszban rájött, akárcsak az útitársak többsége, hogy Edit és Róbert nászutasok. Valóban kitűnő volt a szobájuk a második emeleten. – Valóságos lakosztály – mondta az ifjú férj, és megcsókolta a feleségét. Mint a gyerekek, úgy járták körbe az előszobát, az onnan nyíló, gazdagon felszerelt, rózsaszínű csempés fürdőszobát; a tágas hálószobában, akárcsak a gyerekek, minden fiókot kihuzigáltak, Robi még a kényelmes kettős ágy rugalmasságát is kipróbálta. – Nézzed, még televízió is van – álmélkodott Edit. De a legcsodálatosabb az erkélyük volt. Szinte a lábuk alatt csillogott, rezgett, gyengéd, alig észrevehető hullámokat vetve a tenger. – Gyönyörű! – mondta Edit. – Mint te! – felelte Robi, és megcsókolta. Hosszasan, szerelmesen.
    Voltak, akik akkor, az eresztékeiben már recsegni-ropogni kezdő szocialista rend utolsó évtizedében, nászútra, vagy akár csak üdülésre, Olaszországba, némelyek akár a francia Riviérára, sőt a Kanári-szigetekre is elutazhattak; Editnek és Robinak ez a jugoszláv tengerparti út is a gyönyörűségek gyönyörűsége volt. Azokban az években Jugoszlávia tengerparti üdülőhelyeivel, árubőségével, nyitottságával egyébként is félig-meddig a színes, irigyelt nyugatot jelentette a számukra. A szálloda vendégei – a magyarokon kívül, többségükben lengyelek, csehszlovákok, keletnémetek – mind nagy rokonszenvvel, mosolyogva nézték, némelyek minden bizonnyal némi irigységgel is, a kedves, csinos, szemmel láthatóan fülig szerelmes magyar nászutas párt. Ahogyan a jóképű fiatal férj a legjobb falatokat rakja át a magáéról a hálásan mosolygó felesége tányérjára, s közben el nem mulasztja, hogy gyors csókot leheljen szép, koromfekete hajára, az előbukkanó füle hegyére.
    Alig fél esztendeje ismerkedtek meg, a közgazdasági egyetem friss diplomásainak vidám, zenés-táncos összejövetelén – buliján –, én ugyan két éve kimaradtam az egyetemről – magyarázta Editnek Juhász Róbert –, de a haverjaim meghívtak… – és még azt is hozzátette: – Rájöttem, hogy villany- meg vízvezeték-szereléssel… meg egyébként is, ha az ember elég ügyes, négyszer annyit keres, mint valami diplomás állásban. – Remekül táncolt, és amikor tánc közben egy-egy pillanatra magához szorította a lányt, Borsos Edit valami addig soha nem tapasztalt örömöt és gyönyörűséget érzett. – Tulajdonképpen – mondta a fiú – színész szerettem volna lenni, de a felvételin kétszer is kirostáltak. Lehet, hogy az akkoriban túl hosszúnak tartott szőke hajam nem tetszett nekik – tette hozzá nevetve. – Néha azért még most is hívnak statisztálni… többnyire csacska zenés darabokhoz… nem azért a semmi pénzért csinálom, csak szórakozásból…
    Minden új volt Editnek, minden csodálatos az elmúlt hetekben, hónapokban. A gyorsan megkapott gyakornoki állása a mezőgazdasági gépgyár osztályán. A szerelem. Az első látogatása – nem is túl nagy győzködés, rábeszélés után – Robi lakásában. Robi csókjai, Robi ölelése. Robi másfél szobás szép kis lakása, a kilátás a Dunára, a Gellért-hegyre, s azon túl a Várra, a Halászbástyára. Az esküvő. Edit ízlése szerint szerény: a szülők (Robinak csak az anyja élt) és néhány jó barát. Aztán meg ez a nászút.
    Öt napja voltak már abban a tengerparti szállodában, élvezték annak minden kényelmét, a nászút minden gyönyörűségét. Úsztak, lubickoltak az öböl simogató, langyos vízében. Motoros kiránduló hajón a közeli szigetre is ellátogattak, jó étvággyal fogyasztották a finom falatokat, italokat, melyeket a pincérek kedvesen, a rokonszenves nászutas párnak mintegy megértő, szinte cinkos mosollyal szolgáltak fel.
    A hatodik nap reggelén Edit valami furcsa zajra, mélyről jövő morgásra ébredt. Oldalra nézett: Robi nem volt mellette. Szokása szerint ilyenkor már a fürdőszobában zuhanyozott. Az ifjú feleség elmosolyodott, amikor meghallotta a víz szapora zubogását. De a következő pillanatban azt is elnyomta a különös morgás, ijesztő recsegés-ropogás, megmozdult alatta az ágy, remegtek a falak, az éjjeli szekrény széléről leesett az odakészített pohár, a ruhásszekrény ajtaja kinyílt, veszedelmesen lengett – már-már leszakadt a mennyezetről a korábban megcsodált bronz csillár. Földrengés!
    – Robi! – kiáltotta, amint egy szál hálóingében kiugrott az ágyból. – Robi! Drágám!
    Odakinn már dobogtak, csattogtak a papucsos és mezítlábas rohanó léptek a remegő, recsegő lépcsőkön; szerb-horvát, magyar, német és Isten tudja, még hány nyelven harsogtak, sikoltoztak rémülten: – Földrengés… hol vagy… vigyázz…!
    Kirohant a szobából Edit is: – Drágám! Robi! – A fürdőszoba és az előszoba ajtaja tárva-nyitva, a zuhanyozóból ömlött, zuhogott a víz, elöntötte a padló csempéjét – és Robi sehol!
    Futott, száguldott Edit is lefelé a recsegő, rázkódó falak közt, a reszkető lépcsőn, a jajgató, ordító, zokogó, egymást taszigáló emberek között, le a földszintre, át a szálloda máskor olyan barátságosnak érzett halljának felborult székei, fellökött asztalai, foteljei közt, ki a szabadba, a levegőre, az áhított, a remélt biztonságba.
    A szépen ápolt park túlsó oldalán álltak, toporogtak a kimenekült vendégek, egy csoportban a magyarok többsége is. Nézték a még mindig meg-megremegő épületet, érezték talpuk alatt – többségük mezítlábasan – a föld reszketését, aztán lassan-lassan csillapodni kezdett a remegés, véget ért az a félelmetes morgás, mozdulatlan állni látszott a hotel büszke, négyemeletes épülete is.
    A magyarok csoportjától kissé távolabb állt Juhász Róbert, anyaszülte meztelenül, csak egy törülközőt tartott maga elé – úgy, ahogyan a zuhany alól kirohant, amikor a föld első megmozdulását megérezte.
    Kovácsné, a budapesti utazási iroda megbízottja harsányan és fáradhatatlanul magyarázta csoportjának: – Semmi ok a félelemre… az epicentrum innen sok-sok kilométernyire… különben is, földrengésbiztos épület… ezer százalékig… nem történt semmi… nyugalom… reggeli a szokásos időben… – Néhányan el is indultak már a szálloda felé.
    Edit megkérdezte Kovácsnétól: – Mikor indul a következő busz Budapestre?
    – Nem kell megijedni… Nem történt semmi… nyugodtan élvezzék tovább…
    – Nem arról van szó – mondta Edit, és bement a szállodába, hogy összecsomagolja a maga holmiját.





Törülközős akt

---

TARNAI LÁSZLÓ

A mindennapok peremén

Az élénk szél
arcára borította barna haját
amely mögött éles szem villant
Miközben hullámzott fülemben
a gedói iskola nyitott ablakain kiáramló
énekórai dallamok örökzöldje
figyeltem a padról a tétova teremtményt
akin farmernadrág feszült
mint Dankó Pista hegedűjén a húr
Az ismeretlen ismerősöm mellém ült
s mindketten a sokáig sárfészeknek titulált
most bokszerekkel őriztetett
kertes családi házaktól csodálatos
Kecskés-telepre imbolygó villamosra vártunk
Szótlanul néztük az egykori Gyevi temetőt
ahol a csontvázak helyén majd a deákváros virágzik
Nagyot sóhajtva megtörte a csöndet
mondván hogy a valamikor ide varázsolódó kuckók
valamelyikének ajtaja
álmában kulcs nélkül is nyílik előtte

Az élénk szél
arcára borította barna haját
amely mögött éles szem villant
Ömlött belőle a panasz
akár a galaktikából a szikraeső
A szalámigyárnál leszáll a villamosról
aztán a fölvételin munkát kér
ha kell takarít mos mosogat
vagy krumplit pucol a konyhán
Harmincezer az albérlet
és enni is muszáj mert az üres gyomor korog
de csöndben marad ha kap zsíros kenyeret
Az ismeretlen ismerősömbe
mintha belefojtották volna a szót
halkan dúdolni kezdett valószínűleg azért
mert hullámzott fülében
a gedói iskola nyitott ablakain kiáramló
énekórai dallamok örökzöldje

Az élénk szél
arcára borította barna haját
amit hátára pöndörített
s csukott száját mutatóujjával bökdösve
mutatta hogy a foga lyukas
Éjszaka fáj nappalra elmúlik
mint az auditorium maximum
ahova be se teszi a lábát azért se
mert a nemkívánatosnak nincs helye a padban
ezért kóvályog a mindennapok peremén
Akár a galaktikából a szikraeső
ömlött belőle a panasz
hiszen két bőrönddel Salgótarjánból hurcolkodott
Szegedre ahol a bölcsészkarra járt
de szülei nem tudtak fizetni
imígyen támogatás nélkül saját erő híján
a leckekönyve valamelyik asztalfiókjának
a mélyén örök álmát alussza
Nem megy haza ahol az apja hegesztett a gyárban
de kapuját becsukták az odavalók előtt
Az anyja egy villában
reggeltől délutánig takarít mos vasal főz
s a mindennapos robotért havonta
néhány tízezrest kap
amiért imát mond a vasárnap esti misén

Az ismeretlen ismerősömmel
mintha megbeszéltük volna
visszafelé egy villamoson zötyögtünk
A Szivárvány kitérőnél csalogatott
a Művész étteremnek címzett olcsó kajálda
ahova csepűrágók bonvivánok tollforgatók
másfajta zsonglőrök nem járnak
Az elegáns éhségcsillapító
talán azért kapta ezt a nevet
mert a szemközti házban lakott
az ötvenes hatvanas évek szegedi költőkirálya
Miután meghívtam ebédelni
az ismeretlen ismerősömmel
az egyik terített asztalhoz ültünk
Néztem a tiszta gondolatokkal gondozott homlokát
s a körülöttünk hemzsegő őszintétlenségben
szívének őszintesége magával ragadt
Az étlap böngészése közben megjegyezte
hogy kár laposítani a lapos bukszát
különben is a Picknél rázták a fejüket
mert konyhalány helyett csontozóra lenne szükségük
Ehhez nem ért viszont ha korog a gyomra
zsírral keni a kenyeret
Vonakodott aztán mégis elmondta a pincérnek
hogy mit választott
Miközben nyelte a rántott húst
arról kezdett faggatni hogy mi van velem
a mindennapok peremén

---

BOTOS FERENC

Világok határán

Szentandrássy István
   festőművésznek

Világok határán
egy árnyékos udvaron
angyalszemű paripák dobrokolnak
bors ökröcske tartja
szarván a holdat
csillagszemű leányok táncolnak
virágfátyluk úszik a levegőben
meggyötört arcú férfi
világszép kezei tartanak
megjelölt sorsot

---

LENGYEL GÉZA

Triász-tenger morajlik

Vince Péter geológusnak

Triász-tenger morajlik csendesen,
míg nézzük a pados szerkezetű,
        kagylós mészkövet,
felettünk csízek, pintyek fecsegnek, csivitelnek
zöld lombba rejtezve, barátságosan:
Figyeld kicsi társam, csilpcsalp pajtásom,
        alattunk micsoda csodalények!
hosszú csőrrel sziklát vernek, kalapálnak,
nem virgonc férget, nem kukacot keresnek,
csak azt, ami megkövesedett, maradandó.

---

GYÁRFÁS ENDRE
   
Mátyásföld, alkonyuló éden*
___________________
* Részletek az író azonos című, készülő regényéből
   
Ha tanító nénink szép arcáról, vagy a fekete táblára írt fehér betűkről gyermeki tekintetem elkalandozott, és a kormányzó fényképén átsuhanva megállapodott Magyarország rámába foglalt színes címerén, úgy éreztem, rejtvényt, képrejtvényt látok. Megfejtéséhez kaptam némi segítséget, talán már az első tanítási órák egyikén. Jobb oldalt a három zöld dombocska nem egyéb, mint három hegységünk, a Tátra, a Mátra és a Fátra. Miért csak ezek? A többi nem fért rá? Például a budai hegyek?
    A Tátra ormáról kettős kereszt mered a magasba. Szent István királyunk keresztje, tudtuk meg tanítónőnktől ezt is. De hát akkor a templomtorony, a templomban, egyes utcák, dűlőutak szélén miért nem a „kettős” látható?
    A címerpajzs bal felén, mint ahogy tudtunkra adatott, hazánk négy folyóját, a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát jelöli egy-egy ezüst sáv. Innen is hiányzik nagyanyám és anyám ifjúkorának gyakran emlegetett folyója, a Maros.
    Ugyanerről a pajzsfélről hallottam valakitől, hogy ez hétszer vágott mező. Láttam én nyaranta a cinkotai határban mezőt, nem is egyet, volt, amelyiket már levágták, meg amelyiket éppen kaszálták. Meglehet, hetedszerre. Valamit félreérthettem. A négy folyam jó, azzal nincs gond.
    A pajzs fölött ott a Szentkorona. Valóságos képeskönyv! Lehet rajta böngészni, lehet találgatni, kik azok az alakok, akik mintha ablakban könyökölnének. A drágakövek nekem a mesékből ismerősek, legalábbis a neveik, rubin, zafír, türkisz, smaragd, és hihetetlen, pedig biztosan igaz, hogy egy-egy ilyen kavicsért tornyos villát lehet venni, s talán még repülőgépet is.
    Anyám valamelyik nap a verandán belelapozott az írásfüzetembe, és meglepődött, hogy a belső utolsó oldalra hazánk címerét rajzoltam. Ki is színeztem.
    – Ki kell tépni – mondta határozottan.
    – Semmit nem szabad a füzetből kitépni – ragaszkodtam az első elemista tanulók magatartásának egyik aranyszabályához.
    – Majd megdorgál a tanító nénid.
    A dorgál szóra nagyanyám felnézett a horgolásból.
    – Mér’ kéne az én unokámat megdorgálni? – kérdezte, mintha bizony ő nem dorgált volna meg nemegyszer.
    Anyám megmutatta neki műalkotásomat.
    – Ki kell tépni – ismételte meg. – Ez írásfüzet, nem rajzfüzet.
    – Semmilyen füzetből nem szabad lapot kitépni – makacskodtam.
    Nagyanyám homlokráncolva vizsgálta a címert.
    – Ha a tanító néni meglátja – szólalt meg némi töprengés után –, nem hogy megdorgálja, hanem még meg is dicséri. A címert rajzolta le, érted? A címert! Elfelejted, hogy negyvenhármat írunk? Hadd lássák, hogy ugyanolyan jó magyar, mint a többiek!
    Hát ez csak természetes, gondoltam. Miért ne lennék ugyanolyan jó magyar?
    
    A felnőttek nagyalakú könyvei, például az, amelyikben a Pokol iszonytatóan megkínzott, üstökben fövő áldozatai láthatók, engem egyre kíváncsibbá tettek. Egy alkalommal székre álltam, és leemeltem a polcról azt, amelyiknek fedőlapján az ATLASZ szót olvastam. Az iskolában még nem volt atlaszunk, nem tudtam, mi fán terem. Ruhával, varrással kapcsolatos, gyanítottam, varrónő anyám emlegetett olykor valami atlaszt meg matlaszét.
    Meglepetésemre a könyvben nem a nálunk szanaszét heverő divatlapok nőalakjainak rokonai voltak, hanem térképek, olyanok, mint a tantermünk falán lógó nagy karton, szülőhazánk, Nagymagyarország hegy- és vízrajzi ábrázolása, mely engem zöld és sárga vajjal megkent karéj kenyérre emlékeztetett. A barna héj csaknem teljesen körbekerítette.
    Atlaszunkban szebbnél szebb térképekre bukkantam. Az egyiken a tarka földek között krokodilfejű kék sárkány nyújtózott. Az volt ráírva, hogy FÖLDKÖZI-TENGER. Kibetűztem a szárazföld nevét is: EURÓPA. Európa? Ez lenne az, amit apám szerint szörnyű veszély fenyeget. Miféle veszély? Elnyeli a sárkány?
    Két Európa-térkép volt az atlaszban. Az egyiket a zöld, sárga, barna szín árnyalataival festették meg, a másik annyira tarkállott, hogy kiszínezésére a legnagyobb színesceruza-készletem sem lett volna elegendő.
    Az egyik kettős oldal az egész világot mutatta meg. Addig böngésztem, amíg rá nem bukkantam Madagaszkár szigetére. Azért kerestem, mert néhány nappal korábban, amikor az erzsébetligeti kertvendéglő mellett sétáltam el, kisebb férfitársaság egy ismerős dallamra a következő versikét énekelte:
    
    Madagaszkár és Kuba…
    Kössél mindent batyuba!
    Félj, pólisi!
    Bejön Szálasi.
    
    Megálltam, és még egyszer meghallgattam a nótát. Tudtam, a pólisi valamilyen zsidó, de nagyanyám többször kijelentette, hogy mi nem vagyunk pólisiak. Jó, jó, de a rigmus azért mégiscsak zsidókról szól. Mi közünk van az óceánban úszó szigethez?
    Sikerült megtalálnom, igaz, másutt, azt a Kubát is. De ki az a Szálasi? Miért kell félnie tőle a pólisiaknak s talán nekünk is?
    Siettem haza, s bár apámat akartam kérdezni, csak anyám volt otthon. A kíváncsiság erősebben furdalt, semhogy várni tudtam volna estig.
    Anyám elmagyarázta, hogy pólisiaknak csak a Lengyelországból ide települt zsidókat nevezik, de a részeg nótázók nem tesznek különbséget, meg hogy van egy terv, mely szerint a zsidóságot Madagaszkárra vagy Kubába költöztetnék. Szálasi pedig egy gazfickó, mint Hitler, csak magyar.
    Végignéztem bélyegeimen. Madagaszkári nem volt köztük.
    Milyen lehet ott élni? A térképen Afrikához esik közel. Van-e ott őserdő? Oroszlán, leopárd, elefánt?
    
    Tórát csak a Dohány utcai zsinagógában, a nagyobb ünnepeken láthattam. A csengettyűszó, a szent tekercsek díszes köntöse, a vonulás, az éneklés engem a katolikusok húsvéti körmenetére emlékeztetett. Csakhogy ott kereszt előtt kellett imádkozni, mi pedig hatágú csillagtól várhattunk az Örökkévaló áldását.
    Jézus Krisztus keresztjét jóval könnyebb volt megrajzolni, mind Dávid csillagát, de nekem az utóbbi sem ment nehezen. Rájöttem, hogy csak két háromszöget kell a papírra vetni, úgy, hogy az egyik a csúcsával lefelé feküdjön a másikra.
     Házunk másik földszinti lakásában, Mariska néni és Ede bácsi, a pallér hálószobájában kereszt függött az ágy fölött a falon. Nem tetszett, hogy a mi falainkat nem díszíti hatágú csillag. Nálunk ez nem szokás, hárította el a további kérdezősködést anyám. A válasz nem nyugtatott meg.
    Nekik szabad, nekünk nem? Hadd lássa a világ, de legalább a község, hogy itt nem keresztények laknak, hanem zsidók. Zsidók, akiknek Mózes lehozta a kőtáblákat, rajtuk olyan törvényekkel, amelyek a Jézus-hívőknek is parancsolnak.
    Színes krétáim közül a sárga, a halványzöld nemigen látszik meg házunk külső falán. A sötétkéket választottam tehát, amikor a kiskapu és az egyszál jegenye felé eső oldalon két ablakunk közé felrajzoltam a két háromszöget, gondosan ügyelve, hogy a csillag ágai lehetőleg egyformák legyenek, s hogy az utca felől is jól láthassa, aki arra jár.
    A műveletet ebéd után hajtottam végre. Apám úgy alkonyat tájt, még világosban jött haza. Az ablakból láttam, ahogy derűsen lépkedve közeledik a két sor rózsabokor között. Félúton egyszerre csak megtorpan, azután nekiiramodik, és már hallom is hangját a verandáról:
    – Hogy engedhettétek a kertbe azokat a gazembereket?!
    – Miféle gazembereket? – értetlenkedett nagymamám.
    – Hát akik mógendóviddal jelölték meg a házunkat.
    Ekkor már én is ott álltam a verandán a piros-sárga virágállvány és a három cserép muskátli mellett.
    – Én voltam – jelentettem ki, várva, hogy apám bocsánatot kér a „gazember” szóért.
    Ökölbe szorított keze hirtelen szétnyílt, mint a felröppenni készülő rigó, szemöldöke felszaladt, ajka megremegett.
    – Mi-ért…? – préselte ki magából a kérdést.
    – Hogy tudják meg, hogy itt zsidók élnek.
    Arcára olyan kifejezés ült ki, mint amikor lehorzsolódott térddel vagy vérző orral kerülök a szeme elé. Sóhajtott, pillantása az anyósát kereste, majd cigarettasodrástól barna ujjaival megsimogatta a tarkómat.
    – Tudják, sajnos, nagyon is tudják – mondta. – Jól van, jól van, nem haragszunk rád. A mi hibánk, hogy nem beszélgetünk veled eleget.
    Nagyanyám kiment, megszemlélte művemet, aztán valahonnan rongyot kerített, és a kerti csap alatt álló vödör vizével lemosta a sötétkék csillagot.
    
    A szimbolikus jelek titkának feltörése néha könnyű volt, néha magyarázatot kívánt. A nyíl egyértelmű: az irányt mutatja. Azt azonban nem értettem, mit jelenthet a kerítéseken újabban megjelenő ábra, a négy nyíl, melynek mindegyike más irányba mutat. A vallásra a kereszt meg a hatágú csillag utal. A horogkeresztnek nevezett négykampójú ábra – a közeli repülőtéren álló gépek oldalán, zászlón, plakáton, bélyegen – a német katonaság jele, afféle címer.
    Újdonság volt, amit egy tavaszi napon a közeli Kossuth utca aszfaltján láttam meg. Az úttest csaknem mindkét szélét érintő, mésszel festett kör volt ez, benne ékalakban két vastag vonal. Mintha egy nagy O betűbe kisebb V-t foglalnának.
    A nálam idősebb Sanyival, a repülőgépszerelő fiával csámborogtam arra, amikor megpillantottam. Cimborám máris fitogtatta tudását.
    – Vé… Azt jelenti: viktória. Vagyis győzelem.
    A Viktóriáról tudtam, hogy női név, ráadásul egy régebbi angol királynő neve. Nagyanyám beszélt az uralkodóról, akiről az ő lánykorában sok szó esett. Szüleim titokban az angliai London rádióját hallgatják, győztes angol csapatokról kapnak híreket, Viktória angol volt… Világos, mint a nap: a mésszel mázolt V-betű az angolok győzelmét hirdeti.
    Gondolataimat este vacsora után elmondtam apámnak.
    Ajkába harapott, hogy nevetését visszafojtsa.
    – Bárcsak igazad lenne – szólalt meg egy idő után. – Csakhogy a V betűt azok festették a földre, akik a németek győzelmében bizakodnak.
    Sokáig nem tudtam elaludni. Meséken hizlalt képzeletemben az angol királynő V-betűje és a horogkereszt kampója összeakaszkodott, s az ádáz huzavona nyilván folytatódott, miután végre-valahára álomba szenderültem.
    
    Néhány nappal később meglátogattam Újmátyásföldön nagybátyámékat. Rémületes hírrel fogadott Imre bácsi és Bözsi néni. Szomszédasszonyunk előző éjjel megőrült. Nem úgy mondták, hogy megbolondult. Megőrült. Órákon át jajveszékelt, sikoltozott, ijesztőbben, mint a már-már megszokott légoltalmi sziréna, kétszobás, szegényes házából ajtón-ablakon át a bútorait hajigálta a kertbe. A mentők csak reggel jötte érte, két unokatestvérem, Marika és Klári látta is, ahogy kényszerzubbonyt húznak rá, és a fehér autóba tuszkolják.
    Megtudta, mondta Bözsi néni, hogy a fia elesett a fronton. Vajon nagymamám is megőrülne-e, képzelődtem, ha fia, Feri bácsi elesne a muszban? Nem, ez hihetetlennek tűnt, nagymama maga a higgadtság, sírni, könnyezni sem láttam soha.
    Látásból ismertem Bözsi néniék szomszédnőjét. Tragédiája után – és azóta – nem tudok a bolond szón mosolyogni, mivel a gyermeki fogalomkörből átesett a felnőttibe.
    A „bolondok hónapja”, az április még véget sem ért, újabb fogalom változása ejtett zavarba. Csillag. Ezt a szót a mesék világából őriztem meg, kékes fénnyel ragyogott az éjszakát idéző feketeségben. Nem gondoltam, hogy a csillag sárga is lehet.
    Anyám, miután egy sárga posztódarabra kék szabászkrétájával cikkcakkos körvonalakat rajzolt, elővette a „zinger” fiókjából a szabóollót, és kivagdosta a gyermektenyérnyi, hatágú csillagokat.
    Akadtak még hűvös napok – nemhiába szeszélyes, bolondos hónap ez –, így hát az utcán az „arany” matrózgombos sötétkék nagykabátomat viseltem. Anyám erre varrta sűrű öltésekkel a sárga foltot. Tapadjon erősen, ne tudjam letépni.
    Eszem ágában sem volt letépni.
    A hatágú csillag az imaházban is tiszteletet érdemel. Dávid csillaga ez, tanultuk hittan órán, Dávidé, aki parittyájával legyőzte a nála sokkal, de sokkal hatalmasabb Góliátot. A csillag mindenképpen jó dolog. Apám néha azt mondja anyámnak, csillagom. Meg hát ott a karácsony! A betlehemi csillag! Miért tűznénk fenyőfánk csúcsára, ha baj lenne vele?
    Márpedig baj lehet. Egyik nap, ahogy szoktam, a ligeten át baktattam az iskolából hazafelé. Az épülő evangélikus templom mellett mentem el éppen, amikor egy, nálam hét-nyolc évvel idősebbnek látszó bocskairuhás fiú megállított, a sárga csillagomra bökött, majd mutatóujjával felütötte az orrom – így szoktuk egymást ugratni, hé, kibomlott a cipőfűződ –, és jó nagyot köpött, szerencsére nem a kabátomra.
    Osztálytársaim közül a szeplős, vöröses-szőke Veronika, a gombszemű, barna Marina és a göndörszőke Gyurka felsőruháján láttam hasonló Dávid-csillagot.
    A többi gyerek mintha észre sem vette volna rajtunk a megkülönböztető jelet. Még azt a szót sem hallottam ajkukról, hogy zsidó. Ilona tanító néni, a történelmi nevű arisztokrata família leánya az egyik szünet végén, amint az udvarról befelé terelt minket, megsimogatta a fejem.
    Igyekeztem apám intelmét betartani: ne csalinkázz el, a legrövidebb úton menj és gyere, kerüld a német katonákat és azokat az embereket, akiknek piros-fehér csíkos karszalag van a karján!
    Mit tehetnek velem, morfondíroztam, ők is felütik az orrom, elgáncsolnak, nyakon suhintanak? És mindezt a csillagom miatt? Ó, ha én lehetnék Dávid, parittyával vagy pisztollyal, gépfegyverrel vagy páncélököllel megvédeném magam, és a többieket, a csillagosokat!
    
    A pészah, mely az egyiptomi rabszolgaságból megszabadult hajdani zsidókra emlékeztetve örömünnepként hagyományozódott nemzedékről nemzedékre, a szédertálon ezen a tavaszon nem sok vidámságot kínált. A család nem jött össze, mint eddig, sem Rózsi néniéknél az Üllői úton, sem Boris néniéknél Pesterzsébeten, az pedig föl sem merült, hogy nálunk Mátyásföldön vagy nagybátyáméknál Újmátyásföldön tartsuk meg a közös széderestét.
    Községünk hitsorsosai az Imre utcai imateremben gyülekeztek. Elhelyezkedtünk, és gyönyörködtünk a kántor mély, telt hangjában, hallgattuk a rabbi szavait, melyekből én is felfogtam, hogy a Kivonulás reménye nemcsak Mózeséket hatotta át: el kell, hogy töltsön bennünket is. Csak hát ez a Kivonulás… Hová is vonulhatnánk ki? Eszembe jutott a dalocska: Madagaszkár és Kuba, kössünk mindent batyuba… Meg amiről annyi szó esett szüleim és Imre bácsiék között: Amerika…! Ausztrália…! Dél-Amerika…! Bélyegeimre gondoltam, a parókás elnök, a kenguru, a jaguár képeire, most majd kiegészíthetem a sorozatokat…
    De lehet, mégsem kell kivándorolnunk. Apám valamelyik nap elővette az atlaszt – milyen jó, hogy van atlaszunk! –, és megmutatta anyámnak, nagyanyámnak meg nekem, hogy az olasz csizmát már elfoglalta az amerikai hadsereg, az oroszok a Kárpátok karéjához közelednek, az angolok pedig ugrásra készek a tengerparton… Az aszfaltra mésszel festett nagy kör és benne a V betű tehát mégsem a németek győzelmét hirdeti, hanem azokét, akikre akkor gondoltam, amikor a jelet először láttam meg.
    Együtt jöttünk ki az imateremből, eléggé sokan voltunk, felnőttek, gyerekek, ismerősök, ismeretlenek. A családok még nem indultak hazafelé, az emberek élvezték az orgonaillatot, puszilgatták, ölelgették egymást, mázel tov kiáltások hallatszottak, és a zakókon, a szvettereken, a sötét kosztümökön a sárga dávidcsillagok mintha az égből pottyantak volna ide, hogy világítsanak, melegítsenek minket.
    Nyolc-tíz fiatal férfi fordult be a Horthy Miklós útról a mi rövid utcánkba. Öltözetük vegyes volt, ketten-hárman szürke, nem honvédségi egyenruhát viseltek, de rohamsisak fedte mindegyikük fejét. Vállukon puska himbálózott. Látszott, hogy igyekeznek együtemre lépni, de nemigen sikerül.
    A szemközti járdán megálltak. Bámulták a mi kis csoportunkat, volt, aki nevetett, egyikük felénk pöccentette a még parázsló cigarettacsikkjét.
    A legmagasabbik előre lépett, puskáját leakasztotta, s féltérdre ereszkedve ránk emelte. A cső mintha éppen rám szegeződött volna.
    – Na, várjatok csak, szarháziak, mindjárt belétek baszok egy golyót!
    Társai röhögéssel jutalmazták a mondatot.
    Iskolatársaimtól tudtam már, hogy a baszik szó ugyanabba a körbe tartozik, mint a pina meg a fasz. Valami cselekedet, ami a testünk alsó felével kapcsolatos. Beledöfést, belelövést képzeltem el, és elképzelésem helyességét az iménti fenyegetés igazolta.
    A jelenet folytatását képtelen voltam továbbgondolni. Olyan volt, mint amikor bordásfalas mozinkban elszakadt a film, és Bob herceg ott állt tátott szájjal, ölelésre tárt, de megmerevedett karral a legszebb lány ablaka alatt.
    Nem tudom, mi történt a következő másodpercekben. Nyilván behunytam a szemem. Röhögést hallottam, és távolodó bakancsok csapódását. A puskadörrenés elmaradt.
    Anyám, apám, nagyanyám meg én egymást kézen fogva, hallgatagon mentünk haza a kertvárosi alkonyatban.



   

---

BODA MAGDOLNA

(üvegbúra)

törölközőbe csavarva
ülök az ágyon
úgy várlak
vagy fürdőköntösben
mintha nem lenne ruhám
pedig neked nincs időd
kihámozni a csipkék
közül a nőt

épp csak egy korty kávé
szobám zarándokhely
minden sarkában
egy majdnem
félek
bevackolom magam
egy üvegbúra alá

nyakamat
körbe és átfonják
lélegzet indák
trópusi őserdő párák
az ajtó mellett
titoktartásra ítélt fikusz
asztalon lehullott
sárgarózsaszirom

közöttünk: gyűrött lepedő
acélpenge
ahányszor elmégy
belekapok kivérzek:
minden vörös lesz
és érdes
a padlószőnyegen
alvadt vércseppek

---

ÁGAI ÁGNES

Szeged szeggel

Szegedet járom keresztül-kasul,
nap- és utcahosszat.
Emlékeket gyártok magamnak
tűnt gyerekkor fényébe mártva,
piciny kockákat tornyozok magasra,
így volt, így szeretném,
hogyha lett volna.
 
A múlt  rávetül a falakra,
a járdakövekre, a fákra,
az őszbevegyült szőke Tiszára,
langy hullámait még őrzi a bőröm,
zúg a harang, üt a toronyóra,
elkongatja a hajdani régent
és a sohasem voltat.    
 
Ráömlik a napfény a házra,
melyben születhettem volna,
gyerekek tódulnak ki a térre,
ott vagyok köztük
copfosan, matrózruhásan,
ugrálok velük ugrókötélen.

Fagylalt ízű a múlt,
nem történt semmi rossz velem,
nem dúlta félelem a lelkem,
nem tört ketté gyerekkorom
csiszolt üveglapja, nem!
Ragyog e délvidéki táj,
magához ölel,
és köszönt kifényesített múltam
hamisan igaz,
szépséges álomvilága: Szeged. 

---

PESTOVICS JÁNOS

Öltöztetem lelkem

Lassabban épülök, miként Déva vára:
rakosgatom magam kockáról kockára,
mégsem érek föl a vágyott magasságba.
Lassabban épülök, miként Déva vára.

Akarom, hogy váram gyémántokból állna,
ne veszne felhőbe, szürke köd-homályba,
mindenki erősnek, áttetszőnek lássa.
Akarom, hogy váram gyémántokból állna.

Öltöztetem lelkem fénybe, ragyogásba,
ragyogjon messziről fénytelen világba:
múljon el az ember világtalansága.
Öltöztetem lelkem fénybe, ragyogásba.


tébláboló

ide dobbantott a földre
a harag feldúlt istene
s szétszakadoztak a kontinensek

a mosoly csak egy pillanat
míg másfelé fordítja tekintetét
vagy tán elbámészkodik az isten

megint a világban
máris unom
mintha téblábolnék itt vagy ezer éve
örök átmenetiségben
tartózkodom
mindentől és mindenkitől
mindig útrakészen
 ahogy szakadó szálon fityeg a gomb
tétován: lehulljon-e


égi háború

egyenruhás kerubok
villámokból font kerítés mögé
lódítanak dühösen
riadt lelkek bujkálnak
égő csipkebokorban
seregbe gyűlnek
a levágott szárnyú angyalok
markukban földből kitépett
paradicsomkaró
lázadnak a mennyország foglyai
az őrök felé rázzák öklüket
mivé lett a mennyei béke
aranytemplom ablakai
körös-körül tört üveg
reflektorok fénye hasítja a zűrzavart
tüzelnek szaporán a tornyok őrei
tündérek sikolya nyilall
a nyugtalan borzongó tájba
lövés jajkiáltás
dörgés hörgés
dúl az égi háború
zúgva forgó
lángsuhogva sodró
fölcsapó elomló
bokrosan imbolygó
halálörvény
pokolnál pokolabb
az igazlelkek birodalma
mennydörögnek a fegyverek
csörrenve hullanak alaktalan holtakra
a smaragdlevelek

---

NECZ DÁNIEL

Útközben

Odakint egyhangú
az éjszaka; olajos, árnyékos mező-testek.
A vagonban cigarettafüst,
félálomban az izzadt csend lebegtet.
Az ablak előtt könyökölsz, és figyeled,
ahogyan közel ér a messze;
vajon meddig kéne itt ülni, hogy
a vonat a síneket eleressze?
Sokszor jártál már erre,
munkába mentél, temetésre,
rokonokhoz egyszer karácsony után;
nem utaztál, csak vitt az út,
nem értél egyszer sem haza igazán.
A sínek kísérnek, velük ismétlődsz,
mögötted elfelejtett utak,
az ablaküvegben rekedt tükörképek;
talán egyszer elmosódnak,
talán egyszer utolérnek.

---

BENE ZOLTÁN
   
Zé történeteiből
   
Vonatbaleset
  
 Zé föllépett a szerelvényre. Kurta kis motorvonattal utazott, abból a fajtából, amelyiknél a vagonokat úgy csatlakoztatják egymáshoz, hogy menet közben életveszélyes (mellesleg szigorúan tilos) kaszkadőrmutatványok nélkül nem lehetséges egyikből a másikba átjutni. Mindösszesen két kocsiból állt a szerelvény, Zé a másodikra szállt föl. Ezeket a kocsikat úgy építik, hogy mindkét végén kis előteret képeznek ki, ahol kapaszkodókorlát található, ugyanakkor ülések is, s innen nyílik az ajtó a hagyományos utastérbe, amelynek két oldalán sorakoznak a négy-négy embernek helyet biztosító boxok. Ahogy föllépett a kocsira, Zé (mint mindenki más, aki föllépett a vonatra) ebbe az előtérbe érkezett, ahol egy kölyökarcú kalauzzal találta magát szemközt. Egy másik gyereknyi ember, vasutas egyenruhában, nagy-nagy buborékot fújt éppen rágógumiból. Láthatóan élvezte, arcát széles vigyor szelte ketté, miáltal a rágógumi-buborék kipukkant és cafatjai az orrára meg a szája köré tapadtak. Ezen a kis malőrön azonban csak még jobban szórakozott, a foszlányokat nagy igyekezettel kaparta le a bőréről, hogy szorgosan visszatömködje a szájába. Egy harmadik fura figura, korára nézvést az előző kettővel egyívású, a korláton ült, háttal a majdani menetiránynak, saras cipőjét az ülésen nyugtatta, felső testét kék póló takarta, rajta a MÁV-jelvény; fején sapka, kezében elemlámpa, amelyet fáradhatatlanul kapcsolt föl és le, le és föl. Mindhárman ráköszöntek, mire Zé zavarában megkérdezte: ez a vonat megy-e Pestre? Azok hárman a fejüket rázták, egymás szavába vágva közölték, hogy erről át kell majd itt és itt szállni, a közvetlen pesti gyors csak másfél óra múlva indul. Zé köszönte a felvilágosítást. Neki jó átszállással is. Benyitott az utastérbe, leült. Éles sípszó hallatszott. A motorvonat hamarosan lendületet vett, az állomásépület elindult visszafelé. A mellette levő boxban két fiatalember beszélgetett. Az egyik éppen azt mesélte feszülten figyelő társának, merre vonatozott az elmúlt napokban (bejárta a fél országot). Mikor befejezte, a másik a Szergej-modelljét kezdte magasztalni, amit egy ócskásnál vett és a közeljövőben fel akar újítani. Zének fogalma sem volt, mi az a Szergej, míg a további beszélgetés szövegkörnyezetéből ki nem derült, hogy egy mozdonytípus. Azt is a dialógus előrehaladtával tudta meg, hogy a mellette ülők jól ismerik az előtérben utazókat. Csakhamar az is világossá vált Zé előtt, hogy valamiféle megrögzött vasútbolondokkal van dolga. Az előtériek vasúti ereklyéket (táblákat, síndarabokat, tárcsákat stb.) gyűjtenek és vasutas egyenruhákra a megtévesztésig hasonlító gúnyákban vonatozgatnak erre-arra. A mellette levő boxban beszélgetők, ez átsütött szavaikon, mélyen lenézik az előtérieket. Ők nem bújnak egyenruhába, ők anélkül utazgatnak. Ismertek minden elágazást, valamennyi szárnyvonalon döcögtek már, tegeződtek a kalauzokkal és a bakterok visszaintettek nekik. Beszélni, eszmét cserélni (minden bizonnyal gondolkozni és ábrándozni is) kizárólag vasúti témákról tudtak, ebben mit sem különböztek a lenézett előtériektől, akik rendszeresen benyitottak az utastérbe, végigballagtak az ülések között, peckesen lépkedtek, fejüket úgy forgatták ide-oda, akár a futómadarak, vizslatták az utasokat, majd megfordultak és visszatértek az előtérbe. Zé úgy érezte, valami bizarr, abszurd kisfilmbe keveredett. S mikor ez eszébe jutott hirtelen döccent egyet a vonat, utána csikorgó fékezést követően megállt a nyílt pályán. A krónikus vasútbolondok (előtériek és utastériek egyöntetűen) nyomban felugrottak, nyakukat nyújtogatták ki az ablakon, majd ujjongva a szemük elé táruló látvány miatt, tolongtak lefelé. Az utasok, köztük Zé, hallották, hogy a kalauz kiabál velük, próbálja visszazavarni őket a kocsikra. Az utasok is fölálltak közben, kíváncsian húzták le az ablakokat, próbálták kitudni, mi történt. Alig tartott tovább három percnél, s Zé alatt újra megrándult a szerelvény. Útitársai újra lezöttyentek a műbőrre, az előtéri vasútbolondok izgatottan sugdolóztak, nevetgéltek, az utastéri kettő viszont eltűnt. Ezt senki nem vette észre, kivéve Zét. A motorvonat lépésben haladt, Zé fölállt, lehúzta az ablakot, kihajolt. A pár perce még a szomszédos boxban beszélgető két fiú épp egy testet cibált le a sínekről. Barna, agancsos állat. Nem szarvas, de őzbak, villant át Zén. Ezt elütötték. Nyilván. A távolban egy elhanyagolt bakterház sejlett föl, a két fiú annak irányában húzta a testet. A motorvonat addigra ismét sebesen robogott.
    
    A kuka
    
    Zé figyelte a kukásautót. Narancssárga színű, modern gép. Gyerekkorában is narancssárga volt, de ósdi és avítt. Ő mégis kukásember szeretett volna lenni. Rigó barátjával már bölcsődében erről álmodoztak. Később, az óvodában – eltekintve azoktól a rövidke időszakoktól, amikor tarzanok, cowboyok, indiánok vagy vízigótok szerettek volna lenni – naphosszat arról ábrándoztak, hogy a nem túl távoli jövendőben kukásemberekként élik az életüket. Hol Rigó vezeti majd az autót és Zé lóg hátul, hol meg fordítva. Bár Zé, hite szerint, inkább a lógást élvezte volna (azaz lógóssá vágyott válni), azért vonakodás nélkül beleegyezett a felváltott sofőrködésbe, mert kedvelte Rigót. Barátok voltak.
    Zé nézte a kukásautót. Lassan araszolt az úttesten, tíz-tizenöt méterenként megállt. A hátul lógó két alak lehuppant, megragadták az út szélére tolt kukákat, az autó hátuljához lódították őket, hogy tartalmukat egy emelőszerkezet segítségével beledöntsék a gép gyomrába. Ott, a gyomorban, állítólag összepréselik nagy-nagy acéllapok. Zé így hallotta. Vagy ledarálják. Esetleg mindkettő. Az emelőszerkezet időközben visszatért alapállapotába, a kukásemberek leakasztották róla a műanyagból fröccsöntött, német nyelvű matricákkal ékes szemeteseket (a német testvértelepülés ajándékait), s az autó máris indult, a lógósok a mozgó járműre léptek föl. Ahogyan valamikor. Viszont már nem fütyültek. Régen bezzeg fütyültek! A hangos füttyszó jelezte a sofőrnek, hogy indulhat. Zé akkoriban kétségek közt gyötrődött emiatt: nem tudott fél kezének hüvelyk- és mutatóujját a szájába dugva éles hangon fütyülni. Úgy sem, ha mindkét kezének mutató- és középső ujját gyömöszölte a fogai közé. Ujjak nélkül is csak valami halk füttyöcske telt tőle. Talán ez a kóros tehetetlenség tántorította el annak idején ettől a szép pályától.
    Zé óvatosan nézegette a kukásautót, nehogy észrevegyék, netán nehezményezzék vizslatását. A lógósokon narancssárga mellény lötyögött. Ezüstszínű, fényvisszaverő csíkokkal. A kezükön kesztyű, arcukon fásultság. Nem tudta elképzelni sem Rigót, sem saját magát a helyükben. Pedig már fütyülni sem kell.
    Itt tartott gondolataiban, amikor az egyik lógós, felemelvén a soron következő kuka fedelét, hátraugrott. Káromkodott is egy cifrát. A másik közelebb lépett, belepillantott a szemetesbe. Zé is megállt, nyújtogatta a nyakát. A két lógós tanácstalanul nézett egymásra, aztán egyikük előrement, a sofőrhöz. Zé odaoldalgott, belelátott a műanyagba. A háztartási hulladék, a papírok, rongyok tetején törölközőbe bugyolált csomag hevert. Egy helyen a törölköző nem takart rendesen: Zére aprócska, ráncos arcból zavaros, vizenyős kék tekintet meredt.





Lovas (1950-es évek)
   

---

FINTA ÉVA

December 3.

Megint egy hármas fut utánad
százkét éves lenne ki lenne
hetven éve hogy odább tette
kezed a széket, kalapot
s leguggoltál a sínek elé.
Félreértik a szájmozgásod
a szavak átsuhannak rajtunk
kék lengéssel és csordogálón
vér és verejték a világon
vér és verejték a versen.
Vonat elé leguggolni
nem ahogy Garamvölgyi írja
kalapodat a sínre tenni
nem ahogy rossz barátod súgja
nézni ahogy a vér csordul
ahogy szeretőd visszafordul
ahogy átfordul önnön vázad
tengelyén, átcsavar a bánat.
Megint egy hármas, újra eljön
félreértett szavak harangja
egy félreértett kondulásban
egy félreértett pillanatban –
Juhász Gyulával félrecsúszva
a nyakkendő és minden csontod.
Vesédet őrzik a falombok
a szárszói sírhely régen
megette szerveidet sorra
és nem lakott jól mégse véled.
Utánad hívta nagy robajjal
átszáguldó színészkirályunk
kit daraboltatott a végzet
egy elrettentő torz darabban
melyben mind meghalnak a bátrak.
Utazzunk hát a gondolattal
ne üljünk többé gyorsvonatra
a mozdonyt úgyse vezethetted
alatta kellett lenned és így
nem ülhettél a mozdony hátán.
Véresen festettek a képek
a halál rövid, mint az élet.
A jegyzőkönyvben nincsen semmi
csak értetlenség és bocsánat
hogy mégiscsak meg merted tenni.
Jöjjenek most a talpig másak
az eszeveszett tódulásban
a jellegtelen szürke árnyak.
Sírhat utánad a két árva
akik veled árvábbak lettek
és nélküled annál is árvábbak.
Etust, Jolánt már úgy találtad
magára hagyva, mint anyádat.
Nem lehetett velük maradni
szegénységnek, emlékezésnek
ismétlésnek és körforgásnak
mivel mindhármukat szeretted.
Szétesett mozdonyok zörögnek
karácsony táji szívverésben
játszik, mintha ajándék lenne
s tenyerére veszi az Isten.

2007

---

VARGA RUDOLF

Obsitos ólomkatonák

Kürt
szól megint?
trombita?
vagy csak
csavarintos szél
 süvít álmaink vérszagú
romjai fölött?
a
gyász fölött, hol
sebláz sajog, feketevaros
pernye szitál, bordáink közt
gennyezve, fekélylik
valami
mély döfés, valami
alattomos vágás, valami
tályogos ámítás. Indulunk-e
valaha még a becsapottak
hadjáratába, tébolydájába?
Mennyi,
mennyi eldobált emlék!
Hátunk
mögött, tépett
ruhácskákban, megkopaszodva
sikoltanak a kócbabák, hamvas
porcelánarcukról
mind, mind
lepergett a máz.
Fegyvert lábhoz!
Jégcsaperdőn, hólegelőn sóhajtoznak
fogcsikorgatva az obsitos
ólomkatonák, háborús hősök?
bűnösök?
nyögnek
a
bezúzott szájak,
hullnak a fejek,
feljajdulnak
a
névtelen vitézek,
bukdácsolnak vakon, sántán,
levágott karral, kiszúrtszemű
hintalovacskák gazdátlan
kóborolnak.
Elvesztek.
Elvesztünk mind,
mind
tévedéseink őrjítő
csatáiban, belenyugvásaink
arcpirító fegyverletételein
céltalan bóklászunk
tovább, perzseltszélű, kiforgatott,
hitvány átmeneti
kabátunk füstölög
hátunkon, kódorgunk
leszegett
fővel, és egyszer
majd
 megpihenhetünk, megpihenünk,
 mikor fagyos
földsáncunkba hazaérünk, mikor
végigbotorkáltunk, mikor átbukdácsoltunk
 a
hétköznapok elködösített
aknamezőin.


Itt már ősz van

Itt már ősz van.
Földben elfáradtak az erek,
gyökerek, hullatja
hajszálait a nyírjes,
 napmintnap
sűrűbb a levegő, s ritkul a kukoricacsövek
sárgás fogazata.
Itt már ősz van.
 Csupaszodik a rezgőnyár,
 didereg, lelkéből a madarak
kiköltöznek.
 Ősz van.
 Pergő könnyeidet
elrejted,
fogysz, fogysz,
fogysz, s mikorra
 végére érsz, nagyjából
már megsejted,
 mit, miért és miért
is
nem kellett.

---

MOLNÁR GÉZA
   
Isten kezében*
_____________________
* Részlet a szerző Zarándokok című készülő regényéből
   
Ugocsa megyében, a hegyek között megbúvó kis faluban, Ölyvösön élt Weisz Mendel a családjával. Ebben a faluban csak a jegyző és a zsidók tudtak magyarul, a ruszin parasztok anyanyelvüket beszélték.
    Weisz Mendel 20 éves volt, amikor elvette feleségül a 14 éves Friedman Ellát, aki apátlan-anyátlan árva lány volt, s rokonok, nagynénik nevelték, és örültek, amikor Weisz Mendel kérőként jelentkezett, mert megszabadulhattak az árvától. Friedman Ella három hold szőlőt hozott magával hozományként, a szülők halála után ennyi jutott neki az örökségből. Ella a rokoni környezetben megtanulta a szőlőművelést, a borászatot, együtt dolgozott a nevelőivel, amikor már asszony volt Ölyvösön, rokoni segítséggel kapált, kötözött, szüretelt, fejtette, palackozta a bort, amit a közeli kisvárosokban értékesített. Ez volt a népesedő család megélhetésének alapja, meg három tehén. Mendel rövidáruval kereskedő, házaló vigéc volt, bejárta a Monarchiát, beszélt magyarul, németül, szlovákul, a jiddist is természetesen, minden évben egyszer hazajött, leadta a keresetét, csinált egy gyereket Ellának, s utazott vissza. Ella tizenkét gyermeket szült, ezek közül kilenc nőtt fel. Ella szült és beteg volt, sokat betegeskedett, a gyerekeket, kisebb testvéreit Rózsa nevelte, fejte a teheneket, együtt dolgoztak a szőlőben is.
    Kitört a háború, három fiú bevonult, közülük kettő esett el, a harmadik, Móric, fogságba került. A negyedik, Ottó, nem vált be, otthagyta a falut, feljött Pestre, a Weinberg Dávid és Mayer Salamon fűszer- és gyarmatáru kereskedésében talált munkát magának a Király utcában, a raktárban dolgozott s a Dob utcában szerzett albérletet. Fölöttébb jól érezte magát Pesten, kinyílt előtte a világ, hamar lettek ismerősei, barátai, együtt jártak moziba, a vurstliba, nézték a mutatványosokat, közel volt a gyönyörű zsinagóga. Ottó mindenről beszámolt a Mamának küldött leveleiben, s hívta Rózsát meg a kisebbik lányt, Magdát, jöjjenek fel, látogassák meg őt.
    A leveleket rendre elolvasta Mendel papa is, amikor nagy utazásaiból hazakerült, szidta Pestet, ott az aszfalton is bűn terem, Szodoma és Gomorra az a nagyváros, szó sem lehet arról, hogy az ő két lánya oda betegye a lábát.
    Hanem amikor Mendel ismét útra kelt, a két lány csak felment Pestre. Ottó segítségével, magyarázataival alaposan körülnéztek, tájékozódtak, mindent szemügyre vettek, s már kinézték azt az üresen álló üzlethelyiséget a Kertész utcában, amelyet ők használatba fognak venni. Ölyvösön a Mamával meghányták-vetették a dolgokat, Mendel nem volt otthon, járta a Monarchiát. Rózsa és Magda kivették az üres helyiséget, kimeszelték, ablakot pucoltak, felmosták, felsikálták a padlót, látástól-vakulásig dolgoztak, éjjel az asztalon aludtak, a Mama eladta a három holdat, a teheneket, a házat s az egész család felköltözött Pestre. Berendezték asztalokkal, székekkel, tűzhelyet állítottak a fal mellé, használatba vették az Ölyvösről hozott konyhai edényeket, evőeszközöket, fehér csomagolópapír hosszú csíkjaira kiírták: Ortodox kóser vendéglő, és ráragasztották belülről a kirakatüvegre. Jó ölyvösi házikosztot főztek, a környéken lakó, dolgozó zsidók szívesen jártak ide ebédelni. Ella mama a zöldséget pucolta, a két lány főzött és felszolgált, éjszakára a raktárhelyiséget rendezték be a családnak.
    Egy nap Rózsa felfigyelt egy rongyos-koszos férfira, aki a kirakat előtt ácsorgott és bámult befelé. Szólt Magdának; mindketten felismerni vélték benne Móricot, egyik bátyjukat. Behívták, kimosdatták, Ella mama sírása és örvendezése közben, Móric előkerült a hadifogságból. Kerítettek neki Mendel papa holmijaiból tisztességes ruházatot, Móric, amint újra emberszámba véve érezte magát, rögtön kijelentette, majd ő a pénzügyeket kézbe veszi, az férfinak való foglalatosság – beült a pénztárpult mögé s legott ő lett a főnök…
    Ahogy nyár lett, megjött a szokásos hazalátogatásra Mendel papa is. Először természetesen Ölyvösre ment, s velejéig felháborodva követte a családot Pestre, ebbe a „bűnfészekbe”. Az idő közben felette is eljárt, hófehér szakálla volt már. A kóser vendéglőben nem is volt hajlandó dolgozni, ült a sarokban és duzzogott, idővel aztán megbékélt, fejére tette a széles karimájú fekete kalapját, amilyent az ortodox zsidók viseltek, összebarátkozott a környék öregeivel, ment velük a gyönyörű zsinagógába, ám dolgozni, valamiben részt venni továbbra sem volt hajlandó. A háború befejeződött, a Monarchia megszűnt, ebben a kicsi, megcsonkolt országban mihez kezdett volna a maga nyelvtudásával, kereskedői szakismeretével? A mindenre ráömlő általános szegénységben rövidáruval házalni – na nem, ez már nem neki való. Mindazonáltal életkedvét, főleg jó egészségét, megőrizte.
    Marci, Ella anyó unokaöccse Szerencsen élt és szépen boldogult, meglátogatta a Pestre költözött családot. Aranyos, kedves ember volt, mindenki szerette, ő is becsülte Ella családját. Hogy segítsen rajtuk, vett nekik három hold szőlőt Tokajban. Rózsa minden munkában részt vett, kénezte a hordót, palackozta a bort, a kóser vendéglőben kóser bort is ihattak a vendégek.
    Marci szőke, kék szemű férfi volt, mintha nem is lett volna zsidó, erről sokat beszéltek már korábban is Weisz Mendel családjában, s felidézték a régi történetet, hogy az ősi Friedman családban élt egy rabbi, annak a lányát megkérte és elvette a rutén pap fia, aki szőke szláv volt, talán ezt a vérvonalat örökölte a Marci.
    Egy szép tavaszi napon megint ott állt egy férfi a kirakat előtt, nagyon bámult befelé, aztán be is jött, megebédelt, figyelte a lányokat, ott ebédelt gyakran, végül megkérte Rózsát feleségnek, el is vette. A kóser vendéglőtől külön váltak egy év múltán, kézimunka üzletbe kezdtek, tönkrementek, ez után ortodox kóser élelmiszerboltot nyitottak a Kisdiófa utcában.
    Goldsmid Áron lengyel zsidó volt, tizenhárom évesen árva lett, a hitközség tartotta, nevelte, kitanult a bőrcserzést, mindenfelé dolgozott Európában, nyolc nyelvet beszélt rondán, hiányosan, a jiddist is természetesen. Négy leánygyermeket szült Rózsa, közülük az egyik Valéria lett. Goldsmid Áron büszke volt arra, hogy néki van családja, büszke volt a leányaira is. A szombat délután Rózsa pihenőnapja volt, Áron sétálni vitte a kislányokat, boldogan feszített velük a Városligetben, imádta őket.
    A Kisdiófa utcai boltból menni kellett, eladósodtak, rendre-sorra újabb vállalkozásokba kezdtek, belebuktak ezekbe is, pedig Goldsmid Áron igazán mindent megtett, hogy reuzáljanak. Reggel három órakor kelt, ment a Nagyvásártelepre, maga húzta kézikocsijára ültette Valériát. Miután bevásárolta, amire a boltban szükség volt, Valit feltette a villamosra, ő meg húzta haza a megrakott kézikocsit. Tíz órára végzett, megmosdott, taleszt borított magára, homlokára, karjára szíjat, toilemet erősített, így imádkozott, utána reggelizett. Általában pástétomot evett, mindegyik leánya kapott egy „katonát”.
    Végezetül újra a kézimunka üzlettel próbálkoztak, Rózsának ez állt legjobban a kezéhez.
    Valéria ideges, nyugtalan gyerek volt, a mama sokat verte, ült a varrógépe mellett, a lányok veszekedtek, a Mama hátra se nézett, kinyúlt a kezével és ütött, mindig Vali kapta a pofont. Nem érezte magát jól ebben a családban, gyakran fantáziált, hogy talán nem is ezeknek a szülőknek a gyereke ő, valami úri családból pottyant ide s majd egyszer eljönnek érte… Aztán az évek múlásával elmaradt róla ez a fantáziálás.
    A Kertész utcai ortodox hitközségi iskolába íratták hatéves korában, itt négy osztályt járt, nem tanult jól, de nem is bukott meg. Ezután, főleg Apa kívánságára, a Kazinczy utcai ortodox polgáriba ment. Ez nagyhírű, igen magas színvonalú iskola volt, a tanári kar a legkiválóbb tanerőkből választódott, ebből a polgáriból különbözeti vizsga nélkül lehetett gimnáziumba menni. Sokan akartak ide járni, hatvanötös osztálylétszámmal folyt a tanítás. A Goldberger családból autó hozta a leánygyermeket, de más, gazdag és jómódú hírességek is járatták ide a leányaikat. Az osztályon belül, a tanteremben is az úri kisasszonyok ruhafogasai egy külön részt foglaltak le, ahová Vali és a hozzá hasonlóak nem akaszthatták kabátjaikat. Ez az elkülönülés, különbségtevés természetesen az ültetési sorrendben is megnyilvánult, ezek a gazdag családok pénzelték az iskolát. Vali a maga szegényes, viseltes ruhájában nem érezte jól magát ebben az iskolában, a képzőművészeti tanórákon viszont kitűnt rajztehetségével. Arról az ő családjukban szó sem lehetett, hogy gimnáziumba menjen. A polgári befejezése után lakkdobozokat festett, akkorra megérett benne a szándék, hogy ő grafikusnak fog tanulni.  A Mama aggályoskodott, a Papa mellette beszélt, végül beiratkozhatott a Török Pál utcai iparrajziskolába, az esti tagozaton tanult négy évig, utána utat talált a Vágó Zsófi magániskolájába, akinek jó neve volt a divattervezők között, a lakásán tartotta a tanfolyamokat. Mondhatni, Vali kitanulta a divattervezést, a Semmelweis utcában volt a legjobb, legismertebb divatlap szerkesztősége, odavették munkatársnak, kapott egy rovatot, megírta és megrajzolta az új divatot. Szezon idején éjjel-nappal dolgozott, jobban keresett, mint a Papa, aki a Mamával csinálta  a boltot. Akkor már nem verte a Mama Valériát, az utolsó verést akkor kapta, amikor a Mama megtudta, hogy feljár az Ifikhez, de ez már jó két éve esett meg. Akkor még a VII. kerületben laktak, a nagy bérház harmadik emeletén szomszédjuk volt a Parkovics család, kilencen voltak, nyomorban éltek. A két nagy fiú már benne volt a mozgalomban, az idősebb, Jenő nagyon okos volt, könyveket ajánlott s kölcsönzött Valinak. A könyveket megbeszélték, megvitatták, harmadik társuk Bajza Lujza volt, ki Vali legközelebbi, legjobb barátja lett. Lujza is szegény családban élt, de mégis nyelveket tanult és sokat, mindent olvasott. Ő vitte fel Valit a Hetes ifikhez, ahol már otthonosan mozogtak a Parkovics fiúk is. Parkovics néni jó szomszédja volt a Mamának, mondta néki, félti a fiait, hogy belekeverednek valamibe. A Mama már hallotta, hogy Valit is viszik magukkal, akkor kapta Vali a nagy verést a bigott, vallásos Mamától. De már akkor tizenhét éves volt, elköltözött hazulról, Bajzáék befogadták, de mégiscsak jobb volt otthon, hamarosan visszament a szülőkhöz.
    A kis fűszeres bolt újra mélypontra jutott, tovább kellett vándorolni, akkor kerültek Magdolnavárosba, Mama valamely stróman közreműködésével kézimunka üzletet nyitott. Ebben a belvárostól távoli, ismeretlen külvárosban biztonságban érezték magukat az uzsorás kölcsönzőktől. Vali hamar megtalálta az utat a magdolnavárosi Vasas-ifikhez, és Hirkúti Francihoz… Bajza Lujza ismerte ezt a szerveződést is. Az ifik átjártak egymáshoz a különböző kerületekbe, de találkoztak a VIII. kerületben, a Vasas székházban, a Magdolna utcában tartott Mónus-szemináriumokon is.
    Kirándulásokat szerveztek a budai hegyekbe, néha távolabbra is, kétnapos ünnepen felültek a szentendrei HÉV-re, mentek a Pilisbe, megvoltak a kialakult, bejárt túracélok, útvonalak, éjszakára hagyományosan ismert parasztcsaládoknál a szénapadláson aludtak. Felszabadult, jókedvű együttlétek voltak ezek. Vali örömmel ment az ifikkel, másfajta társadalom, szabad munka, ésszerűen, okosan szervezett társadalom vízióját vetítették elé a szemináriumok, társas beszélgetések, viták. Zártabb együttléteikben megidézték az üldözött, tiltott példaképet, a Szovjetuniót, hol megszűnt a kizsákmányolás, barátságban és békében élnek együtt a nemzetek. Egy nagy ország, ahol mindenki boldogulhat tehetsége és hajlamai szerint, az egyetemek, főiskolák kapui nyitva állnak a tanulni vágyó munkás- és parasztfiatalok előtt is, ott a nép egyszerű fiaiból is lehet gyárakat irányító mérnök, tudományos kutatásokat vezető, szervező akadémikus. Az emberektől, lakott településektől messze eső, erdei sétautakon közösen fújták a dalt: „… Nincs a földön gazdagabb, szebb ország, / Hol az ember boldog és szabad…”
    Zárt helyen, családi otthon közösségében összegyűlve csak az „illeg”-ből ismert mozgalmi dalokra is sor került:
    
    Tudd, tudd, tudd hát tudd!
    Gyújtják az új háborút!
    Vedd, vedd, vedd hát vedd,
    Kézbe a fegyveredet!
    
    A szovjetek ellen, ha áll a menet
    Hát küldd a pokolba a tisztjeidet!
    Fordítsd rájuk a puska csövét!
    Hogy vesszen a, vesszen a burzsoá rend!
    Ez a harc új világot teremt!
    
    Nem fogunk pusztulni éhen,
    Nem fogjuk tűrni tovább!
    Vörös Csepel, vezesd a harcot,
    Kenyeret, munkát!
    
    Az otthonban, a kórusban énekeltek Kodály-dalokat is: „Felszállott a páva…”
    A család szigorúan zárt, ortodox vallási, erkölcsi kötöttségéből az ifjúsági mozgalom szabad, lázadó közösségébe kerülő Vali gyorsan eldobta a családi hagyományt, a szénapadlás éjszakai sötétjében, a testet is bűvölő szerelmes ösztönzése, követelése nyomán engedett Franci kérésének, gátlások nélkül adta oda testét a szerelmének. Francit nem tette aggályoskodóvá a „tiszta férfiúság”, ő Dénesnek is azt mondta, ha megtalálja azt az igazi „húzós nőt”, ő nem fog habozni… Vali most ilyen volt, szép, jó alakú, kedves, okos. Hitte, bizonyos volt benne, hogy megtalálták egymást. Szabadidőben, a munka utáni esti órák sétáin a közös jövőről is tervezgettek, hogyan alakítják majd az életüket, de ezekből a jövőbe-tekintésekből Franci valamiképp kifelejtette a katonaságot, a várható katonai szolgálatot. Talán az is belejátszott ebbe a feledékenységbe, hogy az előttük álló, rájuk váró éveket mindketten a háború utáni békekorszakba képzelték, ami ugyan még messze van, de eljön, elkövetkezik, s nékik még sok évük van addig…
    Ha nem is a villámcsapás váratlanságával, de mindenképp hívatlan, kellemetlen meglepetésként kézbesítette a postás Hirkúti Ferencnek az idézést a katonai sorozásra.
    
    Ugyanarra az időpontra kapta a parancsot a sorozóbizottság előtti jelentkezésre Szalóky Dénes, de a két ikerfiú, Szentpéteri Roland és Szentpéteri Botond is, mi több, a Nautilusz-gárdából még Zsupán Ernő, ki az elemi után Francival együtt polgáriba ment, majd hentes-mészáros szakmát tanult, s kivel úgyszólván fél évtizede nem találkoztak.
    A sorozás és a várható katonai szolgálat Dénes családjában Édesmamában keltett riadalmat. Érettségi után egyetem, jogi pálya, államigazgatási karrier – ez az anyai gondolkodásban egyenes vonalnak tűnt, ő is kifelejtette az életút állomásaiból a katonai szolgálatot, s most, hogy a sorozóbizottság rendelkezése megjött, egyszerre öntötte el a rémisztő lehetőségek minden formája, mely fiát a hadseregben fenyegeti. Mindezek még tetéződtek a szörnyű ténnyel, hogy háború van, Dinire tankok és repülőbombák onthatják halálos csapásukat. Dini megsebesülhet, megrokkanhat, életét vesztheti – mindezek az anyai szívben rémült néma sikollyá fogalmazódtak, a család bensőséges együttléteiben váratlanul felfakadó zokogásokban jelentkeztek.
    Döme-Api teljes nyugalommal fogadta a hírt, hogy Dénest katonának válogatják; ez az élet rendje, minden egészséges fiatalnak ott a helye, nem árt az a sok mama szoknyáján üldögélő fiatalúrnak, ha egy kicsit gatyába rázzák őket, ha a haboskávé helyett megkóstolják a zupát és a komiszkenyeret.
    – Igen, de a háború…
    – Ej, nem úgy megyen az, hogy amint belebújik a zubbonyba, rögtön ki a frontra… Meg aztán, az én fiam sem alábbvaló másoknál, megvan a magához való esze, tud magára vigyázni.
    – Különben is, mindnyájan Isten kezében vagyunk – jegyezte meg Dénes. – Korai az most még, előre siratni a bajt, mikor még meg sem érkezett.
    Valójában ő nem vette ilyen könnyen a maga katonai szolgálatát, ahogy a családnak mutatta, inkább csak Édesmamáról akarta elterelni a gondfelhőket.
    Az igazi kérdés az, hogy sorozás után mikor hívják be az ő korosztályát? Azután még az is, hová kerül az újonc, milyen alakulathoz, mert ebben nincs válogatás, gyalogság vagy harckocsizó, tüzér vagy légierő? De annyi más esély is van, utász, hegyivadász, távírász… Vagy éppen gékás, irodai szolgálat. Isten kezében vagyunk.
    A sorozóbizottság a magdolnavárosi polgármesteri hivatal tanácstermében ülésezett.
    Még kora délelőtt volt, a nagy gótikus ablakokon betűző színes fénysugarak megvilágították az anyaszült meztelen, fiatal férfitesteket. Dénes végigtekintett a soron, a karcsú Szentpéteri fiúkon, s átfutott a fején, hogy Rolandot bizonyára a légierőkhöz fogják behívni, hiszen „C” vizsgás vitorlázó-repülő, máshová nem is vihetnék. Botond jövője kérdéses, a katonaság – talán most életükben először – elszakítja őket egymástól. Ott áll mellettük Franci is, erős, magas testalkatával, kidolgozott izmaival, s kissé távolabb Zsupán Ernő, a hentes-mészáros segéd, feltehető, hogy élelmezési alakulathoz küldik majd. S mennyi ismeretlen, idegen arc, a magdolnavárosi fiatalságból most pont húszan állnak itt, a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből jöttek, de mindnyájan katonának szánva, harcoló alakulatok jövendő emberei, jelöltek, vitézi címek várományosai és hullajelöltek és rokkantjelöltek és fehér botok és mankók jelöltjei… Micsoda hülyeség ez – szidta magát Dénes –, hogy most pont ilyesmik jutnak eszembe. Talán Édesmama siránkozásai fertőzték meg gondolataimat, hiszen most katonaindulóknak kellene a fülemben harsogni: „Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája…”
    A bizottság megkezdte a munkáját. ABC-sorrendben szólították a jelenlevőket, név, születési hely és időpont, vallás szerint azonosították a soron következőt, kihez odalépett az idős, magas, sovány katonaorvos, kinek orrára erősített cvikkerét lazán függő, fekete selyemzsinór biztosította a tarkóján, s fehér köpenye mellényzsebébe dugva tartotta sztetoszkópját. Néhány kérdés után, melyekkel korábbi betegségek után érdeklődött, lehúzta az újoncjelölt szemhéjait, vetett egy pillantást a szemgolyókra, majd sztetoszkópját a mellkasára nyomva „mélyet sóhajt!”-rendelkezés közben meghallgatta tüdőhangját, szívverését, s az asztalnál ülők felé fordulva közölte döntését: „Alkalmas!”
    Mindez megszokott ritmusban zajlott, míg a doktor, akit alezredes főorvos úrnak szólítottak, vizsgált, az asztalnál ülők, kik között ott volt Magdolnaváros polgármestere is, halkan diskuráltak.
    Hirkúti Ferenc vizsgálata erős-egészséges, minden tekintetben rendben levő testet mutatott, alkalmassága vitathatatlan volt, a sorozás folytatódott. A névsorban Szalóky megelőzte Szentpéterit, mikor a jegyzőkönyv-vezető irodista tiszt nevén szólította, Dénes katonásan jelentkezett, bediktálta adatait, s a doktor kérdésére válaszolva megerősítette, a szokásos gyermekbetegségeken túl  szervi baja nem volt, mélyet lélegzett, míg a sztetoszkóp mellére, majd hátára tapadt, s meglepődött, mikor újólagos sóhajtásra utasította a mellkasán is kopogtató orvos, ki pulzusát is tapogatta és zsebóráját előhúzva, számolta szívverését, végül a bizottság felé fordulva közölte a diagnózist: „Alkalmatlan.”
    Dénes nem akart hinni a fülének. Azt hitte, nem jól hallotta a szót, meg is kérdezte, akaratlanul is előírásosan: – Alázatosan jelentem, alezredes főorvos úr, nem jól értettem… Mit tetszett mondani?
    A doktor visszadugta sztetoszkópját a fehér köpeny mellényzsebébe, majd bosszúsan, talán némi megvetéssel azt mondta: – Nem értette? Alkalmatlan! Untauglich… Ezzel a szívvel szanatóriumba kellene mennie, nem a hadseregbe.
    Aztán, mintegy számára immáron érdektelenül, Szentpéteri Roland felé fordult.
    Dénes mozdulatlanul állt, attól félt, megszédül, eldől, s fejében kavarogtak a gondolatok. De hiszen néki soha semmi baja nem volt, csak az a kis lényegtelen hörghurut, ami a nagybátyjánál nyáron nyomtalanul elmúlt… A szíve… ezt mondta az alezredes főorvos úr, hogy a szíve. Csakhogy ő valóban soha nem érzett semmit a szívével, semmi fájdalmat, szorítást, vagy hasonlót, jól úszik, gond nélkül evezett nyáron is a Dunán. Lehet, hogy valami tévedés ez, előfordulhat téves diagnózis, volt ilyenre már példa a történelem során…
    De azt is érezte, itt és most nem protestálhat, nevetséges lenne, illetlen otrombaság kétségbe vonni a sorozóorvos döntését. Meg aztán közröhejt váltana ki, ha kéredzkedne, de kérem, én igenis katona akarok lenni, menni a harcterekre, küzdeni, meghalni…
    De ez, ezt elviselni, hogy ő alkalmatlan… Hogy ő nem vált be…
    Ősi bélyeg ül azokon, akik már katonának se jók. Tatárszegen énekelték a lányok a faluvégen, a Kacsaszukban vasárnap estéként nótázva:
    
    Mind elviszik a legények elejét,
    Maradt itthon kettő-három nyomorult
    Rátok lányok még az ég is beborult…
    
    
    De jó, hogy Magdolnaváros nem Tatárszeg. Itt legfeljebb a családban lehet ez probléma, vagy a rokonságban. Édesmama szíve most már megnyugodhat, a fiacskáját nem fenyegeti a katonaság veszedelme. Api? Hát ő aztán igazán tudja, mitől menekült meg, legfeljebb megnyomja a vállát, vagy talán még örülni is fog.
    Hanem Andi, Andi, hogy fogadja majd a hírt? Hogy az ő fiúja, a szerelme, akit magának kiválasztott, az nem vált be katonának. Milyen mocskos ez a szó németül, ahogy a főorvos mondta, talán még a Monarchiából örökölve: „Untauglich!”
    Édesmamából a hír, amit Dénes hozott a sorozásról, korántsem keltette azt a megkönnyebbülést, amit várni lehetett volna. „Nem váltam be…” – valójában azt jelentette, megmenekültem a háborútól, a harcterektől, s ezt csak örömmel fogadhatta volna az aggódó, fiacskájáért rettegő anyai szív, de sajátságos módon most más félelem jelentkezett. Istenem, miféle betegség telepedett Dénesbe, hogy már katonának se jó? És katonai szolgálat nélkül hogy haladhat előre a magasba ívelőnek remélt életpályán, nem gátolja ez majd az előléptetéseknél, kinevezéseknél?…  Mindenekelőtt azonban végére kell járni annak a szívproblémának, Dénesnek most már halogatás nélkül meg kell csináltatni azt a műszeres vizsgálatot az OTI-ban…
    Dénes végül is elment a kardiológiára, vitte a furcsa gépjelekkel cirkalmazott papírt Felcsúti doktornak, ki pápaszemét a homlokára tolva vizsgálgatta a leletet, s végül, ajkbiggyesztve mondta latinul a diagnózist, majd hozzátette: – Hát igen, a koszorúerek… Meg talán a billentyűk is. Némi kis meszesedés, ezzel ugyan még száz évet is elélhetsz, mindenesetre a túlzott terheléstől óvakodni kell, tartózkodni szeszesitaloktól, zsíros ételektől. Majd felírok valami enyhe értágítót.
    A nyármeleget őrző szeptemberi estében sétálgatva akadozva, nehezen beszélt Andinak a sorozásról, s mintha gombóc lett volna a torkában, kinyögte az alezredes főorvos ítéletét: „Ezzel a szívvel szanatóriumba kellene mennie, nem a hadseregbe. Untauglich…”
    Andi figyelmesen, vizsgálódva nézett rá, s végül barátságosan hátba vágta: – Ó, Istenem, nehogy már mellre szívd! Gondold csak meg, ha bedugnak valami távoli helyőrségbe, s onnan a frontra… Elszakítottak volna bennünket egymástól… Jaj, Dinikém, jaj, nem is tudom, mi lenne velem, a szüntelen aggódás, hogy mi történhet veled? A háború, drága gyerekem, nem játék… Jobb, ha itt vagy mellettem.
    Most először hallotta Dénes Anditól, ezeket az anyásan meleg szavakat: „drága gyermekem”, az összetartozás minden eddiginél több újrafogalmazását.
    Andi témát váltott: – Mondd csak, a Mamával már tisztáztad az egyetemet? Ne halogasd, be kell iratkoznod…
    – Hát igen, nehéz meccs lesz, de igazad van, át kell esnem rajta. Beszélek vele holnap ebéd után, amikor Api is ott lesz.
    Amikor a desszert után letette a kisvillát, Dénes az anyjára nézve megszólalt: – Édesmama, meg kell mondanom, hogy az egyetemi tanulmányok dolgában más elhatározásra jutottam, más életpályát választottam. Az állam- és jogtudományi kar helyett a Pázmány Péter Egyetemet, a történelemtudományt és az irodalomtudományt választottam. Máshol van az én hivatásom, nem a rendeletek és paragrafusok hűvös világában. Én nem tudom, nem akarom az életemet hivatalokban, akták között leélni. Engem a történelem érdekel, az elmúlt évszázadok hősei, a Bicskei Gergely hercegprímás mártíromsága, a haza sorsáért folytatott küzdelem, a jelen útjainak kibogozása, megértése… Mindaz, ami szoros szálakkal kapcsolódik az irodalom történetéhez is.
    Míg beszélt, a hangja akaratlanul is megerősödött, az utolsó szavak már egy hitvallás erejével szárnyaltak.
    A Mama arcáról lassan lefutott a vér, szemei kitágultak, ahogy rámeredt a fiára, nehezen jöttek elő töredezett szavai:
    – Dinikém… miket beszélsz, drága fiacskám! Hogy… hogy lehet ez? Most egyszerre föladod az életpályát, a magasságot a nagyságot, hogy ott lehess fönn, a kegyelmes urak, a méltóságosok között? Miért csinálod ezt?! Jaj… én ezt nem bírom ki, én ebbe belehalok!… Ezért a tanulás, a sok áldozat?! Mi történt veled? Az a lány bolondított meg? A pékmester lánya? De hát neki is azt kellene támogatni, hogy igazi úr legyen belőled… Jaj, Istenem, egy kis senkiházi gimnáziumi tanerő valamelyik vidéki iskolában?… Ez lenne az életutad?
    Aztán a férjéhez fordult: – Döme! Hallod ezt? És te nem szólsz semmit? A fiadról van szó, a mi egyetlen gyerekünkről…
    – Hallom, hallom… Nem az a lány bolondította meg a fiunkat, sokkal inkább az a pap, aki Olaszországba vitte őket – kis szünet után tette hozzá. – Ha ugyan egyáltalán megbolondította őt. Éreztem én ebből a változásból valamit, amikor olyan lelkesen elbeszélte nekünk, mi mindent látott, tapasztalt, azt a pápát is az anagni pofonnal. No, de végül is miről van szó? Ha jól értem, a történelemtudományt választja, nem a hivatalokat. Tudod mit, Ági? Ha neki ez a jó, ha neki ez kell a boldogsághoz, akkor hagyni kell, hadd menjen a maga útján.
    Dénes szólalt meg újra:
    – Hallgassál rám, Édesmama! Ezen a pályán is vannak akadémikusok, méltóságos és kegyelmes urak, ez csak a tehetségtől, a szorgalomtól függ, hogy ki mire viszi. Meglátod, hidd el, nagy ember lesz így is a fiadból.
    Édesmama csendesen sírdogált, lassan-lassan megnyugodott, Dénes megkönnyebbülten érezte, a vihar elvonult, átesett a nehéz vitán.
    Api, miközben ebéd utáni cigarettájára gyújtott, még megjegyezte: – Jó, hogy nem papnak bolondította az a lelkipásztor… Akkor aztán lemondhattunk volna az unokáról.
    Dini ezt úgy-valahogy értelmezte, hogy Api már megbékélt a gondolattal, ő és Andi házasságot terveznek…
    
    Hirkúti Franci két hét múltán szombat este találkozott Valival a Virágzó Akác nevezetű kisvendéglő teraszán, hogy megbeszélje vele a sorozást, s a várható eseményeket. Ez a nyárutói két hét egymásra nyomta a megrendeléseket, Bodrogi nagyon hajtotta a munkát, a nagyságák, a háziasszonyok még az őszi nagytakarítás előtt rendbe akarták tenni a lakást, festettek, lakkozták az ajtókat, ablakokat, néha a késő esti órákba is belenyúlt, mire Franci szabadulni tudott, nem lehetett összehozni egy találkát Valival. Szerette ezt a helyet. Ide látszott a katolikus nagytemplom tornya, melyen az óra kivilágított számlapja sötétedés után is mutatta az idő múlását. Messziről nézve úgy tűnt, mintha a telehold nézne le a városra, az utcán sárga villamos dübörgött a síneken, ez a járat kötötte össze Rigótelepet a fővárossal. Csendes, nyugodt hely volt a kisvendéglő, jól lehetett itt beszélgetni, elbújni, ha szabadulni akartak az ifik lármás közösségéből. Kitűnő halászlét főztek, Franci mindig ezt rendelt, ha Kubelka Josziffal beültek ide diskurálni, Valinak egyszer régebben torkán akadt egy szálka, azóta nem mert halat enni, ő a marhahúst preferálta, zóna-pörköltet evett, ha itt vacsoráztak.
    A pincér ismerősként üdvözölte őket, Franci rendelt, a halászlé mellé fehér nagyfröccsöt, Valinak málnaszörpöt a pörkölthöz.
    Mielőtt Franci belekezdhetett volna a sorozás történetébe, Vali megelőzte a kérdésével: – Mit szólsz az új zsidótörvényhez?
    – Mihez? Nem is hallottam róla eddig…
    – Hát persze, a te családod nincs érintve – sóhajtott Vali. – Nálunk a Mutter kétségbeesett, jajveszékelt, a Papa a maga óriási nyugalmával bagatellizálta ez egészet, magyarázta, hogy ez még nem a világvége, úgysem akarunk földbirtokot vásárolni, a lányok nem szerettek volna ügyvédnek tanulni, vagy primadonnaként a színpadra lépni, de a Mutter csak óbégatott, a házasságkötés eltiltása a legfájdalmasabb, meg ki merészel egy zsidó lányhoz közelíteni, ha az már maga is „fajgyalázás”, börtön jár érte… a Papa csak beszélt,  hogy az ő lányai nem olyanok, majd találnak maguknak rendes zsidó férjeket, ne félj, Mama, nem maradnak a nyakadon a lányaid…
    Franci megrökönyödve hallgatta. – De hát miről is beszélsz, Valikám? Egy szót nem érek az egészből…
    – Nem olvasol újságot? A rádió is bemondta, hogy az 1941. évi, tehát a most folyó esztendei XV. törvénycikk megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és a házasságon kívüli nemi kapcsolatot, mert ez fajgyalázás és börtön jár érte…
    Franci kis szünet után felháborodva megszólalt:
    – Micsoda eszetlen disznóság ez! Tudom, tudom természetesen, hogy a hazai politikát átjárja az antiszemitizmus, ez egy ilyen rendszer, Hitler járszalagjára fűzve zsidógyűlölő. De mi ezt soha nem követtük, az, hogy „zsidó” vagy „nem zsidó”, az ifiknél szóba se került. De nálunk, a családban se beszéltünk erről soha. Se a mozgalomban, se a családban nem volt téma. Sőt, én még Dénesnek, a testi-lelki jóbarátomnak is azt mondtam, te csak annyira vagy zsidó, mint én, vagy Dénes, nem követed te se a vallást, a vallási előírásokat…
    Vali komoran bólogatott, kortyolt a málnaszörpjéből, aztán a pincér kihozta Francinak a halászlevet, Valinak a zóna-pörköltöt, eléjük tette a kenyereskosarat, ettek pár falatot, aztán mikor magukra maradtak, a lány beszélni kezdett:
    – Mindez igaz, Francikám, talán magam is így gondoltam ezeket a dolgokat, ahogy mondod, zsidó vallású vagyok, de a rabbi meg a zsinagóga engem nem érdekel – és ezzel kész. Pedig zsidó elemibe és zsidó polgáriba jártam, de ahogy bekerültem az ifikhez, a mozgalomba, az a sok beszélgetés Bajza Lujzával meg a Parkovics fiúkkal, meg egyáltalán a Hetes-ifik meg a magdolnavárosi ifik, a szemináriumok, a kirándulások – mindezek igazolták nekem, hogy jó, hogy elhagytam az ortodox zsidó vallást, hogy ezt a közösséget választottam, a szabadság eszméjét, a tőkés elnyomás elleni harcot, a fasizmus gyűlöletét.
    – Egyél közben pár falatot – biztatta Franci –, mert elhűl az ételed…
    Ő maga kedvetlenül nézegette a halászlevet, melyet vegyesen főztek pontyból és harcsából, ízesen készítették sok hagymával, zöldpaprikával, paradicsommal s kis tálkában mellérakták a cseresznyepaprikát. Franci is szerette az erős, csípős ételeket, de most, hogy a szerelme ezekről a megdöbbentő dolgokról beszélt, eltolta maga elől a tálat, nem ment le egy falat sem a torkán.
    Vali felnézett a föléjük magasodó akáclombokra, amelyek átengedték az égbolt kékjét, az alkonyi fényeket, a lassan vitorlázó fehér felhőket is megvillantották. Lassan megszólalt:
    – Most eszembe jutott Ölyvös – szólalt meg lassan –, az a kis rutén falu, ahol Mendel nagypapa élt a nagyanyámmal, az a kis falu a hegyek között, ahol csak a jegyző meg a zsidók tudtak magyarul. Ott, ahogy már nem egyszer hallottam Anyámtól is, senkinek eszébe nem jutott, hogy ő nem magyar, vagy hogy a görögkeleti pópa nem magyar, vagy hogy aki zsidó, az nem magyar. A soknemzetiségű Monarchiában az egy magyar falu volt, magyar lakossággal. – Nagyot sóhajtott. – Jaj, Franci, jaj… Itt most nem arról van szó, hogy ki milyen vallású magyar állampolgár, hanem arról, hogy aki zsidó, az nem magyar, mert ha szerelmeskedsz vele, meggyalázod a magyar fajt… Érted te ezt? Meg lehet ezt egyáltalán érteni? Gondold csak meg, hogy én, Goldsmid Valéria, magyar állampolgárnak születtem és most kihirdették és deklarálják rólam, idegen, kártékony élőlény vagyok a magyar nemzeten belül, aki lefekszik velem, az meggyalázza a magyar fajt, az bűnt követ el s ezért be is börtönözhetik.
    Fanyar mosollyal folytatta: – Ha mostantól fogva továbbra is szerelmeskedünk, fajgyalázó leszel, mert ismétlem, meggyalázod ezzel a szerelemmel a magyar fajt, és el is ítélhetnek. De nem is ez a legfontosabb, Franci. Nem házasodhatunk össze, nem vehetsz el engem feleségül…
    – Nem a papíron múlik, Vali – jegyezte meg Franci vigasztalóan. – Két ember együttélése, szerelme nem a papíron múlik, erre nagyon sok példa van az életben. Az anyakönyvvezető, a házasságlevél még nem garantálja a boldogságot.
    – Igazad van, ez teljességgel így van – bólogatott Vali. – Hanem mi van akkor, ha gyerek születik? Házasságon kívül… Zsidó nőnek nem születhetik keresztény magyar apától gyereke. Gyerek, akinek nincs apja, az zabigyerek…
    – Valikám, kedvesem, ne foglalkozz most ezzel a rohadt törvénnyel. Kérlek, szépen kérlek, ne gondolkodj most ezen. Folyik a háború, a németeket legyőzik, a szövetségeseiket is. Ez biztos, nem történhet másként. Ezeket a törvényeket bedobják a szemeteskosárba, én elveszlek feleségül, Hirkúti Ferencné lesz a neved a házasságlevelünkön, és Hirkúti gyerekeket fogsz szülni.
    – Francikám, igazad van. De mégis úgy érzem, hogy ezzel a zsidótörvénnyel engem beledobtak a semmibe. Beledobtak valamibe, egy mély kútba, ahol nincs kapaszkodó. Franci, nem akarok nagy szavakat használni, másnak nem is mondanám, de mégis úgy érzem, a hazám, de most megpróbálom szárazon, tényszerűen mondani, hogy az én magyar hazám kitaszított magából. Nem lehetek többé magyar, de akkor mi vagyok? Zsidó vagyok, Franci, csak az lehetek.
    – Dehogyis, dehogyis! – tiltakozott Franci. – Együvé tartozunk, a mozgalomban, az ifikkel, azokkal is, akik az illegben küzdenek az életük, a szabadságuk kockáztatásával ennek a szar, bűnös rendszernek a megváltoztatásáért.
    A pincér csodálkozva nézte az érintetlen vacsorát, meg is kérdezte, nem ízlett? Aztán elvitte az edényeket, újra magukra maradtak. Franci megitta a nagyfröccsét, cigarettát dugott a szájába, meggyújtotta a gyufát, néhány pillanatig belebámult a lángjába, majd mikor már izzott a parázs, ellobogtatta, eldobta a gyufaszálat. Átfutott a fején: az ő személyes „nagy eseménye”, hogy tegnap besorozták, jelentőségében, fontosságában együtt említhető-e Vali új, megrázó élményével, a zsidótörvénnyel? Mégis beszélni kell róla:; mindkettőjük sorsa, közös életük múlhat a katonaságon, a háborún.
    – Figyelj ide, Valikám, tegnap voltam a sorozóbizottság előtt. Beváltam, katonaköteles vagyok.
    Vali mintha valami más világban járt volna eddig, csodálkozva nézett rá: – Na, csak ez kellett még nekem! Hogy elvihetnek tőlem… Katonaság, háború… Óh, Istenem, sebesülés, rokkantság, halál… De hát akkor velem mi lesz? Hisz beléd kapaszkodom, te vagy az én életbentartó erőm, ezt már sokszor éreztem eddig is, ha nem is beszéltünk róla, de mióta ez az új, a harmadik zsidótörvény megjelent, most egyszerre elborított a szerelmünk súlya. Még csak két hete, hogy kihirdették, közzétették, hogy mindenki tudjon róla, az egész ország tudja meg, mi is az valójában, ha valaki zsidó, s akkor én azt mondtam magamban, nekem van egy oszlopom, egy tartópillérem, amibe kapaszkodhatom, ami fönntart – és ez te vagy. De ha téged elvisznek tőlem, akkor mi lesz velem? Mi történhetik, de hát, nem csak velem, milyen marha vagyok, hogy csak magamról beszélek, hanem veled is, néked a háború, rád leselkedik az igazi nagy katasztrófa.
    – Ezek szerint Dénes járt jobban, a barátom, aki nem vált be… – mondta Franci kesernyés mosollyal. – Ott voltam mellette, hallottam, amikor az alezredes főorvos úr azt mondta: magának ezzel a szívvel szanatóriumba kellene menni, nem a hadseregbe. Dénes valamit motyogott, erre valósággal ráförmedt: „Untauglich!” Ez még a Monarchia szótárából maradhatott nála. Értettem én is rögtön, a polgáriban négy évig tanultunk németet. Dénes elsápadt, mondhatni, halálsápadt lett, megtántorodott, azt hittem, el kell kapnom, de összeszedte magát, nem esett össze.
    Vali elgondolkodva bólogatott: – Bizony ő járt jobban, Francikám. Nem fenyegeti őt a front, a rokkantság, a halál. Nem kell érte a szüleinek aggódni, rettegni, meg a szerelmének, Andinak, akiről már beszéltél nekem. Ők ketten bizony nagyon szerencsések.
    – Drága, kicsi Valikám – mondta Franci –, nem kell mindjárt a legrosszabb lehetőségre gondolni. Az élet sokesélyes játszma – sóhajtott, s a maga számára is váratlanul azt mondta: – Mindnyájan Isten kezében vagyunk.
    Lassan leszállt az este, besűrűsödött az alkony, meggyulladtak a kerthelyiség lámpái, a körülöttük levő asztaloknál a közeli gépgyárban dolgozó munkások söröztek, beszélgettek.
    Vali törte meg a kettőjük közé telepedett csöndet.
    – Tudod, olyan marha dolog ez az egész. Amikor először hallottam erről az új törvényről, s amikor már lecsendesedett a Mama jajveszékelése, próbáltam megérteni és elrendezni ezt a problémát. Hogy lehet ez, kérdeztem magamban, ortodox zsidó elemibe és ortodox zsidó polgáriba jártam, és a Papa is szigorúan tartotta a rá vonatkozó vallási előírásokat, a Mama is így főzött, ahogy a vallás előírta a kóser konyhát és jártak a zsinagógába és mindezzel együtt senkitől se hallott a zsidótörvényekről. A tanítók, a tanárok se beszéltek a kisdiákoknak erről. Az ifiknél te is jól tudod, gyakran vitatkoztunk az antiszemitizmusról, hogy mit művel a fasizmus a zsidókkal a náci Németországban, de ez az egész egy másik országban zajlott, olyan távoli volt, és hogy nálunk is mit ugatnak a nyilasok, hogy: „Harminckilenc a miénk, akkor jövünk!” – Horthy ezt úgy sem engedi, meg majd jól a pofájukra vernek, de akkor majd mi is ott leszünk! És amikor ezen morfondíroztam, eszembe jutott egy érdekes pillanat, ott a Kazinczy utcai polgáriban. Órák közti szünet volt, s mentem a folyosón, egyik tanárunk beszélgetett osztálytársam, az Ivett mamájával, ezek nagyon gazdag zsidók voltak s a tanár úr a kijárathoz kísérte a mamát, elmentem mellettük, illedelmesen köszöntem s hallottam, amint a hölgy azt mondta a tanárnak: „… Tudja kérem, a mi kedves Horthynk…” Azóta se gondoltam erre, és most egyre tisztábban és világosabban hallom azt a hittel, meggyőződéssel és bizalommal telített mondatot: „… a mi kedves Horthynk…” és természetesen azt is tudom, hogy ez a gazdag, jómódú zsidóság hangja volt. De azt is kell gondolnom, hogy a munkájukkal boldoguló, dolgos, szorgalmas zsidók közül is nagyon sokan ezt gondolták, hisz voltak, akik végigharcolták az első nagy háborút, kitüntetéseket kaptak, igaz hazafiak voltak, ezeket nem zaklatták, nem piszkálták a korábbi zsidótörvények…
    – Milyen korábbi zsidótörvényekről beszélsz? – kérdezte Franci és újabb nagyfröccsöt rendelt magának a szomszéd asztalnál foglalatoskodó pincértől.
    – Az elmúlt két hét alatt, mióta ez a harmadik zsidótörvény megjelent, sokat beszélgettünk Bajza Lujzával, meg Parkovics Jenővel. Ezek a dolgok addig nem kerültek szóba közöttünk, csak a mozgalom, a szociáldemokrácia, meg a kommunizmus kérdéseit vitattuk, azokkal ismerkedtünk. Zsidókérdés, zsidótörvények addig fel sem merültek. Hát aztán, mert előjött, hogy az első zsidótörvényt 1938-ban hozták, ez az értelmiségi és művészeti pályákon működő zsidók létszámát korlátozta. A másodikat 1939-ben, ebben már pontosan benne volt, hogy kit kell zsidónak tekinteni, a családfa, a szülők, nagyszülők, hogy zsidó nem lehet állami alkalmazott, tanár, tanító, s hogy az egyetemekre csak hat százaléknyi zsidó hallgató juthat be, de az iparengedélyek kiadásánál is csak hat százalék jár a zsidóknak. Volt ebben még valami szűkítése is a választójognak. Tehát ezek voltak a korábbi zsidótörvények és ezek a magunkfajta prolikat nem nagyon izgatták. Nem akartunk egyetemekre menni, nem akartunk iparengedélyt szerezni, nem akartunk filmcsillagok lenni, itt volt az új világháború meg a hitleri fasizmus bestialitása… Ja, és várjál csak, a Jenő, akiről már mondtam, hogy ő nagyon okos volt, talán a legokosabb közöttünk, egyszer közbevetette, hogy ez a számozása a zsidótörvényeknek nem egészen pontos, mert az elsőt, a „numerus clausust” még Teleki Pál gróf vezette be 1920-ban, ez már nemzetiségi és faji alapokon korlátozta az egyetemekre felvehetők számát. Talán emlékszel, ő volt most is a miniszterelnök, aki áprilisban öngyilkos lett, mert tavaly ő kötötte meg az örök barátsági szerződés Jugoszláviával és amikor Magyarország a németek oldalán lerohanta Jugoszláviát, ő a kormányzónak címzett búcsúlevelében azt írta, hogy hullarablók lettünk, a gazemberek cinkosai, szószegő becstelenek… és ezért fejbe lőtte magát. Jenő hozzáfűzte, hogy ez a kormányzót a legkevésbé sem hatotta meg, ment tovább a németekhez láncolva magát.
    Csönd telepedett rájuk, ahogy múlt az idő, egyre ritkábban csörömpöltek az utcán a villamosok, a sörözők száma is megritkult a kerthelyiségben.
    – Valikám, én itt közben azon gondolkodtam, hogyan élünk mi itt, ebben az országban, hogy semmit sem tudunk erről az új zsidótörvényről. Állítom neked, hogy Bodrogi, a főnököm is meglepődne, hisz az elmúlt két hét alatt szóba se került közöttünk ez a probléma – tűnődött hangosan Franci. – Talán egy magyarázata lehet ennek: a háború, amiben már nyakig benne vagyunk. Minden családot elért. A fiú a fronton van, az apát is behívták, sógorért, rokonért kell aggódni, rettegni, szakszervezeti funkcionáriusokat, bizalmikat, zsidókkal együtt, katonai munkaszolgálatra vezényelnek, ez is a frontot, a háborút jelenti, aztán itt vannak az ellátási gondok, mit lehet kapni, mit főzzünk – aki nem zsidó, attól messze vannak a zsidótörvények. Amikor a családok a puszta élet megmaradásával kerülnek szembe, kit érdekel akkor, hogy mi történik a zsidókkal?
    Vali a kiüresedő kerthelyiségre tekintett. – Menjünk mi is, Franci.
    Az utcán a Goldsmid család otthona felé lépegetve, Vali belekarolt és szorosan hozzábújt Francihoz.
    – Az éjszakától félek, az elalvástól, az álmoktól – mondta. – Valamilyen faluban vagyok, vagy város főterén, engem üldöző, fenyegető sokaság közepén, a fejemen kúp alakú, hegyes süveg, amelyen mindenfajta jelek, jelképek vannak, sárga csillagok, üstökösök, vicsorgó rémpofák, földig érő köpeny van rám borítva, azon ugyanazok a jelképek, egyedül vagyok az őrjöngő tömegben, a hajam kibomolva a süveg alól, tántorgok, el vagyok veszve. Máskor meg kereszteslovagok vágják lóhátról a kis falu felgyújtott házainak lakosait, én is menekülök, sikoltozom és érzem a rám zuhogó gyűlöletet… És mintha mindez megint fenyegetne… Félek, Franci, nagyon félek.
    A fiú nyugtatta, vigasztalta szerelmét, más világ jön, addig ki kell bírni, ő mellette lesz, higgye el, akármi történik, nem hagyja el, majd találnak megoldást a bajokra, problémákra.
    Franci néhány nappal később a kis családi ház tornácán, közös vacsorájuk után beszélgetve, hozta szóba Valit, az új zsidótörvényt Kubelka Joszifnak, aki némi gondolkodás, latolgatás után azt mondta:
    – Nem olyan nagy vész ez a Vali személyét illetően. Papírok dolga az egész. Új keresztlevelet, személyi igazolványt lehet szerezni, Valiban, az arcában, egész megjelenésében nincs semmi „zsidós”, inkább egy kunsági menyecskének nézném, ha ismeretlenül találkoznék vele az utcán. Különben is egy zsidó nőnél más a helyzet, mint egy zsidó férfinál… Érted, mire gondolok? Keresztény nő is, zsidó nő is, teljesen egyforma, ha lehúzzák a bugyiját. De a zsidó férfiról a fütyije árulkodik.
    – És tudnál segíteni az új papírok beszerzésében? – kérdezte Franci, bár maga sem tudta, miért Joszifnak teszi fel ezt a kérdést, a Mozdonyszereldében dolgozó segédmunkásnak, akiről csak azt tudta, hogy az Építők Szakszervezetébe, a MÉMOSZ-ba jár fel, ugyanúgy, mint ő. Érezni ugyan érzett, sejtett valami mást is, valami többet, hiszen a Barna Könyvre is ő hívta fel a figyelmét, s az öreg könyvtárosnál is ő állt jót érte, hogy neki odaadhatja a könyvet. Az Éjjeli menedékhely előadásához is segített a díszleteket kézikocsin elhúzni az Aréna útról Magdolnavárosba, de az előadáson már nem volt ott.
    Nagy telehold kúszott elő a fák mögül, bevilágította a tornácot.
    – Megpróbálom, majd utánanézek – mondta Joszif. – Most még nem olyan égető a dolog. Most még nem igazoltatnak senkit az utcán, hogy ki az a lány, akivel sétál, vagy ki az a férfi, akit azzal a lánnyal látnak gyanús közelségben, nem zsidó-e valamelyikük, nem gyanúsak-e fajgyalázás bűnében.
    – Gondolod, hogy rosszabbodni fog a helyzet?
    Joszif elkomorodott.
    – Feltétlen. Itt a szomszédságunkban a náci szlovák állam már deportál, Romániában meg gyilkolják a zsidókat. Moldva, Bukovina, Besszarábia falvaiban, városaiban tízezrével mészárolták le őket. Nem a németek, hanem a románok. Sokan menekülnek Magyarországra, mert még itt a legenyhébb a zsidóság helyzete. Nagy kérdés, hogy meddig?
    A tornác megtelt fénnyel. Franci, ahogy térdeire könyökölve hallgatta Joszifot, öreg barátja cipőire pillantott, amelyek szinte ragyogtak a holdsugárban. Már máskor is látta, hogy a Kubelka, ha a Mama meghívta vacsorára, vagy épp az Építőnél volt tagdíjbefizetésen, mindig jól szabott szürke ruhában és fényesre tisztított, ünnepekre szánt félcipőben jelent meg.
    – Mondd csak, Joszif, hogyhogy ilyen pompás sevró-bőrből készült, gojzer varrású kibokszolt cipőket viselsz? Ez a hepped, a háklid?
    – Hogy jön ez most a harmadik zsidótörvényhez, a zsidókérdéshez?! – mordult föl Kubelka.
    – Á, sehogy, de már máskor is meg akartam kérdezni ezeket a luxus cipőket… Különben igazad van, ez nem fontos.
    Kis szünet után Kubelka megengesztelődött.
    – Na jó, de maradjon kettőnk között, bár nemcsak mi ketten tudjuk a valóságot. Cipésznek tanultam, igazi mestermunkának tekintettem ezeket, közülük van, amit a lábamon látsz. Aztán jött a mozgalom és a Bőrösöknél feketelistára kerültem. A szakmában nem tudtam elhelyezkedni, akkor Apád segített rajtam, bevitt segédmunkásnak a Mozdonyszereldébe. Karcsival, az Apáddal iskolatársak és jó barátok voltunk, ugyanúgy, ahogy te Dénessel. Igaz, ő a Mozgalomból kimaradt, a Vasútnál, a Mozdonyszereldében ez nem is lehetett másként, de az is igaz, ő a munkájának élt, a munka, a szakma, a mozdonyszerelés volt az Istene. De az még más világ volt, két demizsonnal meg lehetett puhítani a főművezetőt, aki elintézte, hogy felvettek először napszámosnak, aztán segédmunkásnak. Ma már, 1941-ben ezt nem lehetne megcsinálni, olyan szigorú az ellenőrzés minden vonalon. Ha zsidó lennék, a vasútnál már szóba se jöhetnék. És még mi jön ezután? Írta az újság, de mondta a rádió is, hogy szeptember 1-től Németországban már kötelező a zsidócsillag viselése, hatéves kortól minden zsidó részére. Utcára nem mehetnek ki, csak a ruhájukra varrott sárga csillaggal, aminek a közepébe bele van írva, hogy „Jude”. De nálunk ki figyel oda? Az újságok tele vannak a háborúval, de a rádióból is azt hallani, hogy micsoda német hadisikerek érik egymást, már elfoglalták Kijevet, bezárult az ostromgyűrű Leningrád körül, Moszkva felé törnek előre… És állandóak a beszámolók a magyar gyorshadtest sikereiről is, de hogy mekkorák a veszteségeink, arról persze nem esik szó. Meg arról se, hogy milyen silány a magyar alakulatok felszerelése, a polgári lakosságtól rekvirált teherautókon, kerékpárokon, lovaskocsikon is vonulnak a gyorshadtest zászlóaljai…
    
    Ezeket az augusztus végi, szeptember eleji napokat Dénesnél betöltötte az egyetemi tanulmányok megkezdése. Beiratkozás, tandíjbesorolás intézése, az egyetem irodáiban tankönyvek beszerzése (némi kedvezményt Api világháborús kitüntetése, a Nagyezüst is jelentett), ismerkedés az előadótermekkel, professzorok nevei, várható témakörök. Édesmama nem apadó érdeklődése minden kis részlet iránt. Ennek az új életformának, az egyetemi polgárrá válásnak sok, addig nem tapasztalt eseménye Dénes hétköznapjait is átprogramozta, figyelmét magába szippantotta, elfordította a hazai politika s a háború eseményeitől.
    A Pázmány Péter Tudományegyetem rektora Szekfű Gyula professzor országos hírű, kitűnő tudós volt, a bölcsészettudományi kar dékánja tisztét is ő látta el. Dénes a történelem és irodalom fakultásra iratkozott be, de a tanárképzőbe is jelentkezett, majdani tanári pályakezdésére is gondolva. A jogtudományi kar az Egyetem téren helyezkedett el, a bölcsészek és a jogászok közös évnyitót tartottak, melyet a római katolikus kápolnában tartott „Venisancte” szentmise vezetett be, utána vonultak át a nagy előadóterembe, ahol az ünnepi beszédek, fogadalmak, ceremóniák zajlottak.
    Diáktársaival beszélgetve kitűnt, hogy a magyar irodalom professzora, Horváth János, kitüntető elismertségnek, megbecsülésnek birtokosa volt a hallgatók között, nemcsak hihetetlenül gazdag tudásanyaga, párizsi diplomája, melyet az École Normale Superiaure-ön szerzett, magyar-francia szakos tanári oklevele, számos kitüntetése, akadémiai tagsága, jeles irodalmi folyóiratok szerkesztése révén, de előadásainak stílusa, emelkedettsége mellett közvetlensége is odavonzotta más fakultások hallgatóit is az előadóterembe, s ő volt az egyetlen professzor, akit előadásai végén lelkesen megtapsoltak.
    Dénest mindjárt a kezdetekben megragadta A reformáció jegyében című előadássorozat Dávid Ferencről szóló része, melyet A Mohács utáni fél század magyar irodalomtörténete követett.
    A szerény, egyszerű emberként katedrára lépő professzor finom lélekrajzzal, sokoldalú elemzésekkel gazdag előadása megragadóan szép magyar beszéddel, időnként szenvedélyes meggyőző erővel szólt hallgatóságához, egy-egy különösen fontos résznél – ahogy karját-kezét felemelve, hangját is megtelítette a szónoki hév – ez a középtermetű, öltözködésében is jelentéktelen ember megnőtt, felmagasodott szavakba öntött gondolataival.
    Felhívta hallgatói figyelmét a kor, a korszak megismerésére, mert csak abban elhelyezve, adott társadalmi és politikai viszonyok között lehet igazán mélyen érteni és átérezni egy olyan nagy hitújító, mint Dávid Ferenc életét és munkásságát. Némi kis képzelőerő is szükséges, hogy megértsük a kolozsvári német polgárcsalád, a Hertel família életét, amelyben a 16. század elején, 1520-ban megszületett gyermekből a nagy reformátor, az erdélyi unitárius egyház megalapítója lett. Hazánkban akkor még nem lévén egyetemek, az általános szokások szerint magas fokú tudományos ismereteket csak külországokban levő tanintézetekben lehetett szerezni, Dávid Ferenc is a wittenbergi egyetemen, majd az Odera menti Frankfurtban, később ismét Wittenbergben végezte tanulmányait. Kolozsvár vezető lelkészévé választották 1556-ban, egy évvel később már az erdélyi magyar protestáns egyházmegye szuperintendense lett. Négy év alatt publikált vitairataiban a lutheránus teológiát védelmezte Kálmáncsehi Sánta Márton református nézeteivel szemben. Ámde 1559-ben magáévá tette a református úrvacsora-téziseket, emiatt lemondatták a szuperintendensi címről.
    Horváth János jegyzetek nélkül idézte a nagy hitújító életének és tevékenységének fontosabb állomásait, egyebek közt azt is, hogy Blandrata doktor révén hívta meg János Zsigmond fejedelem udvari prédikátorának. Kiemelte az első nyilvános hitvita jelentőségét, mely Gyulafehérvárott zajlott le Melius Péter debreceni református püspökkel 1568-ban, s megegyezéssel végződött, ez azonban hamar véget ért. Gyulafehérvárott megkezdte munkáját Raphael Hoffhalter nyomdája, s 1567-től itt jelentek meg Dávid Ferenc és tanítványai magyar és latin nyelvű vitairatai. Újabb nyilvános viták zajlottak az unitáriusok és a reformátusok között. Báthory István fejedelem elbocsátotta udvari prédikátori állásából és megtiltotta unitárius könyvek kiadását.
    A professzor felhívta hallgatói figyelmét Giorgio Blandratára, erre az olasz orvosra, aki a lengyel király, majd az erdélyi fejedelem udvari orvosa volt s meggyőződéses híve és terjesztője az unitárizmusnak. A történelem előző évszázadaiban is sok ágon szövődő magyar-lengyel kapcsolatoknak, barátságnak egyik finom szála kétségkívül az unitárius Blandratához kapcsolódik. Érdekes fejlemény, hogy Dávid Ferenc újólagos hitújítási tevékenységét éppen Blandrata akadályozta meg azzal, hogy a fejedelem közbelépését kérte. Az országgyűlés 1579. június 3-án elítélte Dávid Ferencet tiltott vallásújításért. A dévai várbörtönbe zárták a súlyosan beteg püspököt, ott halt meg néhány hónap múltán.
    – Ha valaki sokat tett azért, hogy az európai reformáció legfontosabb irányai utat találjanak hazánkhoz, s hogy Erdély a vallási szabadság klasszikus földjévé váljék, hát Dávid Ferenc volt az. Európa legjelentősebb teológusai vitatták, cáfolták nézeteit, ugyanakkor a későbbi európai felvilágosodás nagy alakjai, mint Pierre Bayle, vagy Lessing csak úgy, mint a mi Kazinczy Ferencünk, a saját előfutáraik közé sorolták őt…
    Az előadás után Szeremlei Armand, akivel Dénes még a kezdetekben összebarátkozott, lelkesen idézte Horváth professzort, gondolatait, megjegyzéseit.
    – Figyelted, ahogy a magyar-lengyel barátság történetiségét méltatta, Blandrata tevékenységét a lengyel király s az erdélyi fejedelmek közti kapcsolatok egyengetésével, fejlesztésével összefüggésben? Manapság, amikor a lengyel államot leigázták, eltaposták a germánok, a magyar-lengyel barátság történetiségét felidézni… Ez egy komoly tett, Dénes, hidd nekem el. Óriási fej az Öregúr, majd meglátod a következő előadásain is. Kiterjedt rokonságunkban többen is vannak, egyik unokatestvérem, egy jogász már diplomavédésén dolgozik, de még mindig emlegeti Horváth előadásait, a jogi karról rendszeresen átjárt a bölcsészekhez, ha hírét vette valamely érdekes témájának.
    Dénes egyetértően bólogatott, de gondolatai más irányba kalandoztak.
    – Engem az is megfogott –mondta –, ahogy a kort egyéb vonatkozásokban is felidézte. A mohácsi csatavesztés, a török hódoltság kezdete 1526-ban volt, alig két évtized múltán Dávid Ferenc már német egyetemeken tanul, Kolozsvár vezető lelkésze s 1556-ban az erdélyi protestáns egyházmegye főembere. Hallod, Armand, van hozzátanulni való bőségesen az egész korszakot illetően, mást ne mondjak, Erdély különleges helyzetét a Habsburgok s a törökök szorításában, nem is említve az ott élő nemzetiségek, a románok és szászok problémáit.
    – Igazad van, Dénes. Sokat kell bújnunk a könyvtárak köteteit, s gondolj a másik vallástörténeti óriás, Pázmány Péter életére, munkásságára, mert közelesen ez is sorra kerül Horváth Jánosnál. Azt figyeld majd meg, mennyire tele lesz az előadóterem, még a padlón is ülni fognak jogászok és matematikusok is…
    Szeremlei Armand Szentesről jött a fővárosba. Magas, sovány, csontos fiatalember volt, édesapja közjegyző a városházán, édesanyja a szentesi gimnáziumban francia nyelvet tanított. Egy közeli rokonnál, a mama özvegyen maradt nővérénél, Renáta néninél kapott önállóan lakható, használható, különbejáratú szobát Armand a Kálvin tér közelében, a Bakáts utcában. Albérletnek tekintették, bár a lakbér inkább csak jelképes összeg volt, a szentesi szülők anyagi helyzetére tekintettel.
     Dénes életében fontos változásokat hozott alakuló barátsága Armanddal. A szentesi fiú bátran és leleményesen illeszkedett be a bölcsészkar forrongó-pezsgő hallgatói világába, műveltsége, irodalmi tájékozottsága semmivel sem maradt el a „gólyák” átlagától. Édesanyja révén a modern francia irodalom ismerője s híve lett, egyik tanára Móricz Zsigmond lelkes rajongója volt, egyidejűleg Szabó Dezső csodálója, aki Az elsodort falu alkotóját „zseniális Mester”-ként aposztrofálta a Szeremlei család mikroszkopikus „irodalmi szalonjában”, ahol Szentes legjobb feketekávéjával kínálták a vendégeket.
    Armand körül hamar kialakult a pesti baráti társaság is. Dénes, mikor Andival beszélgetett, azt mondta, Armand úgy szívja magához a hasonló gondolkodású fiatalokat, mint a mágnes a vasreszeléket, a Bakáts utcai szobája egyívásúakból álló baráti kör rendszeres összejöveteleinek székhelye lett. Szóba kerültek itt az újabban megjelent kiemelkedően fontos magyar regények, verseskönyvek, megvitatták, egymásnak ajánlották ezeket, mondhatni, kötelező olvasmányként kezelték Móricz Erdély-trilógiáját, de A minőség forradalma című tanulmánygyűjtemény (mely az előző évben jelent meg) egyszeriben Németh László felé fordította figyelmüket.
    A háború s a hazai politika eseményei is gyakran terítékre kerültek. Ez a társaság egyértelműen a „másik oldalon” állt, szemben a hivatalos magyar politikával, szemben a hitleri hódító háborúval, szemben a nyilas propagandával. A nyugati hatalmak és a Szovjetunió szövetségében bíztak, és csaknem mindegyiküknek megvolt a maga hírforrása; ezeket nem nevezték meg, csak az eseményeket tárgyalták.
     Armand invitálására Dénes is elment a Rákóczi térre, a Húsiparosok Ipartestületének székházába, hogy Szabó Dezső előadását meghallgassa.
    Az éttermi asztalokkal, székekkel berendezett nagyteremben minden hely foglalt volt, s mikor Szabó Dezső is megjelent és letelepedett a néki fenntartott, megszokott asztal mellett, a zsongás elcsendesedett. Mindenki a Mesterre s a társaságában ülő, egyenruhás rendőr századosra figyelt, ki a hatóságok által kijelölt ellenőre lett volna az előadónak s közönségének, aki azonban maga is Szabó Dezső tisztelői közé tartozott, s a legkevésbé sem zavartatta magát a „sváb” Herczeg Ferencet s a kultúrkormányzat tekintélyes vezetőit maró gúnnyal ostorozó Szabó Dezső beszédétől, és szemöldöke sem rezdült, amikor a politikai főhatalom képmutató, galád cinkosságáról beszélt az európai kultúrát gyilkoló germánok hazai ügynökségével, a nyilasokkal kapcsolatban.
    A hosszúra nyúlt, lelkes tapssal fogadott előadás után a Mester a folyosón felállított asztal mögött ülve, mellette a most is elmaradhatatlan kísérőként jelenlevő rendőrtiszt társaságában dedikálta műveit, főleg a folyamatosan megjelenő Ludas Matyi-füzeteket. Ezekből Armand és Dénes is vásárolt. Az ajánlásokat az idős író Ponyvás Szabó Dezső-ként írta alá, mert mint már előadásában is mennydörögte: a kultúrhatóság könyvesbolti terjesztésre alkalmatlannak ítélte a füzetes műveket, s ezzel a vásárokon ponyvákra teregetett alja irodalom sorába taszította ezeket.
    A dedikálás után Armand megkérdezte: vajon tiszteletét tehetné-e a Mesternél, és vethetne-e néhány pillantást csodás gazdagságú könyvtárára? A kérést az író megértéssel fogadta, s időpontot is adott, amikor látogatókat fogad.
    Dénes nem kis meglepetéssel hallgatta Armand váratlan kérését. Mint később kiderült, Armandnak szentesi tanára említette egy délutáni kávézgatás közben, hogy Szabó Dezsőt Rákóczi téri lakásán meg lehet látogatni, s most a dedikálásnál ez eszébe jutott, s íme, szerencsével járt a tapintatos érdeklődés.
    Együtt mentek el Szabó Dezsőhöz, aki barátságosan fogadta őket. Ez a kissé elhízott, megőszült, rövidre nyírt fürtjeivel is tiszteletet ébresztő öregúr most nem az az acsarkodó, indulatokat, dühöket szerte lobbantó-dobáló előadó volt, akivel először találkoztak. Miután tanulmányaik után érdeklődött, körülvezette őket a nagy, tágas szobában elhelyezett könyvtárában. Mint a tengerparti mólók, úgy nyúltak be a faltól az ablakokig terjeszkedve a könyvekkel zsúfolt polcok, egy-egy könyvritkaságnál az író megállt s méltatta a szerzőt, munkássága jelentőségét, a Villon-köteteknél felhívta arra is a figyelmet, hogy ennek a 15. századi francia poétának, ki a középkori Európa költészetének nagyformátumú megújítója volt, nevét nálunk tévesen ejtik Vijon-nak, hisz korábban még az ófrancia nyelvtan szabályai szerint „Villon”-nak nevezték őt.
    Ennek a látogatásnak az emléke sokáig megmaradt Dénesben. Voltaképp az első országos hírű nagy ember volt, akivel ilyen személyes közelségbe került, aki neki s Armandnak magyarázta hatalmas könyvtára értékeit. Jóllehet, Horváth János is rendkívüli jelenség volt a professzorok között, de közte s hallgatói között mindig ott volt a katedra távolsága, melyet a tudomány hidalt át. Szabó Dezsőnek a kézfogása is emlékezetes maradt, ahogy ajtót nyitott, hangja is testközelebből szólt, amikor mellettük állva Villonról, nevéről s költészetéről beszélt nekik.
    Egyetemi óráiról hazatérve gyakran útba ejtette a Szekeres pékséget, hogy Andival találkozzon. Ilyenkor magától értetődő témaként került elő a háború. Dénes az Armandnál zajló baráti társaság eszmecseréinek hatása alatt is formálódva, immár nem idegenkedett a politikától, a hadi eseményektől, otthon is érdeklődéssel hallgatta a rádió híreit s a magyar hivatalos jelentések sajátos módon egészültek ki a londoni rádió híradásaival. A novemberi közlemények kimagasló diadalként jelentették, hogy a német hadsereg derékhadai elérték Moszkvát, s november 20-án a Berlinbe látogató Bárdossy miniszterelnök előtt Hitler kijelentette, hogy a keleti arcvonalon, a munka kilenctizedét már elvégezték, és „a háborút elveszteni már nem lehet”.
         Csakhogy a nyugati hatalmak megbízható információkra hivatkozva kevéssel később a Közép Hadseregcsoport parancsnokának, von Bock tábornagynak Hitlerhez küldött jelentésére hivatkoztak: „a csapatok teljesen kimerültek”, Moszkva bekerítéséről szó sem lehet, a Moszkva előtt álló hadseregcsoport egy esetleges tervszerűen vezetett orosz ellencsapással nem tudna megbirkózni.
    Ez a csapás december 5-én sújtott le a németekre, akik fedezék nélkül, nyílt terepen, a dermesztő orosz tél karmaiban vergődve nem tudták feltartóztatni a rájuk zúduló friss szovjet hadosztályokat, és a következő hetekben 250 kilométert hátráltak. A németek Moszkvát többé már nem veszélyeztethették.
    Hitler tábornokokat váltott le, átvette a hadsereg vezetését, a főparancsnokságot. Elrendelte a védelembe vonulást, minden egység, minden katona végsőkig való ellenállását.
    – Felfalták fél Európát a hadüzenet nélküli villámháborúikkal, de ennek most már vége – mondta Szekeres Szilárd pékmester, az üzlethelyiségben beszélgetve Gyárfás Benőnek a Corso szálloda és étterem tulajdonosának, akivel az új zsidótörvény megjelenése óta mind gyakrabban ült le baráti eszmecserére, a kirakaton át is jól látható asztal mellé. – Nem tanultak Napóleon oroszországi hadjáratának kudarcából. A visszavonuló franciák Vilnánál már emberhúst ettek…
    – Igen, igen – bólogatott elgondolkodva Gyárfás. – De ne feledd el, kérlek szépen, hogy Hitler esetében nemcsak a villámháborús tapasztalatokkal rendelkező hadosztályokat kell számbavennünk. Európa legnagyobb hadiüzemei neki gyártják a tankokat, az ágyúkat, a lövedékeket, a Skoda Művektől a francia acéliparig, sőt, nekik szállít acélt a semleges Svédország is. De ne menjünk olyan messzire: tőlünk viszik a búzát, s most már a szigetszentmiklósi repülőgépgyár is ráállt a Messerschmittekre. Szóval, még kifogyhatatlanok a tartalékaik…
    – Benned az örökös zsidó borúlátás dolgozik – legyintett Szekeres. – Mindig a lehető legrosszabb fejleményre számítasz.
    – Igen, mert mindig az jön be. A legrosszabb változat – sóhajtott Gyárfás. – Sajnos, ennek a szörnyetegnek vannak még tartalékai. Ne legyen igazam, de még rettenetes évek következnek…
    
    A következő esztendő eseményei igazolni látszottak Gyárfás Benő borús jóslatait. Tavasszal a Wehrmacht összeszedte magát, júniusban visszaszorították a szovjet frontvonalakat a Donnál és a Donyecnél, északon megsemmisült a 2. szovjet hadsereg. A németek visszafoglalták Rosztovot, elérték Majkopot és elvágták a Baku-Fekete-tengeri vasutat. Hitler megparancsolta, hogy az „A” hadseregcsoport a Dontól nyomuljon előre a Kaukázusig és foglalja el a Baku melléki olajmezőket. Augusztus 23-án a von Paulus tábornok vezette csapatok elérték Sztálingrádot.
    Az új egyetemi tanév kezdetén az első szeptemberi napokban Budapest is ízelítőt kapott a háborúból, szovjet távolsági bombázók éjjel támadták a kivilágított fővárost. Kispestre és Budára hullottak a bombák, az újságok 11 halottról és 60 sebesültről írtak. Most már éjszakára sötétbe borultak az utcák és a házak. A 9-én megismételt légitámadás már az óvóhelyeken érte a lakosságot, így csak 5 polgári személy vesztette életét és 18 sebesült meg.
    Magdolnavárosban is megszervezték a légoltalmi figyelőszolgálatot, a Légót. Sötétedés után a nagytemplom tornyából figyelték az égboltot, nem lobbannak-e a magasban Sztálin-gyertyák s nem világít-e valamely lakóházban égve felejtett villanykörte, melyről még az is feltételezhető volt, hogy ellenséges szándékú jeladás a magasban közeledő bombázóknak. A torony nagy óráinak világítását kikapcsolták, de a mutatók körbejártak s a harangütések is jelezték a idő múlását, félkor egyet kondítottak.
    Dénes szívesen vállalta a rá eső őrszolgálatot. Még a teljes sötétedés előtt felmászott a szúrágta, avítt falépcsőzeten a magasba, elfoglalta helyét az ablaknyílás elé tett tábori széken, s hallgatta az óraszerkezet mormogását, az elhaladó villamosokat, a fékcsikorgást, a szerelvény indulását jelző csendülést, a mozielőadás után utcára áradó nézősereg hangzavarát, a záró üzletek redőny-gördüléseit, a lassan elhaló lármát, és az őszi éjszaka csendjének kibontakozását.
    Ezek a magányban töltött órák a zavartalan gondolkodás lehetőségét nyújtották. A magasban üldögélve az alant húzódó házrengeteg, a zajló nappalok, az emberi világ a sokfelé ágazó problémákkal mintha másik dimenzióba került volna, a távolság átlátható vonalakkal, összefüggésekkel mutatta s világította meg az élet összetorlódó eseményeit, gondjait.
    Az Armand körül kialakult baráti társaságban a háború befejeződése utáni állapotokat, feladatokat mérlegelték, bár jól tudták, hogy még évekkel távolabbi korszakra épülnek elképzeléseik, de feltétlen új társadalmat kell majd építeni, humanizmussal, a tudomány fényeivel átvilágított közösségeket, olyan viszonyokat, amelyek éltető állapotokat teremtenek, rendezik a nincstelen parasztok, a földnélküli uradalmi cselédség kegyetlen sorsát. Armand meggyőződéssel állította, hogy a legfontosabb feladat ma önmaguk megőrzése és felkészítése a háború utáni évekre, hogy talprakészen álljon a fiatal sereg.
    Mindnyájukat megdöbbentette Móricz Zsigmond halála, akit éppen szeptember 4-én hajnalban Budapesten ért az agyvérzés az első szovjet légitámadás alatt. Felidézték a móriczi életmű hasonlíthatatlan nagyságát, a viharsarki uradalmi cselédségről írt megrázó sorait, melyek kapcsán elmondta, el nem tudta volna képzelni a cselédházak lakóinak életkörülményeit, az egyetlen szoba négy sarkába tett sokgyermekes családokat az egyetlen közös tűzhellyel…
    Vajon elég-e, ha mi a felkészülést, magunk megőrzését tartjuk legfontosabb feladatunknak? – kérdezte önmagától Dénes, a toronyban figyelve az őszi éjszaka csendjét. Megnyugtató választ a kérdésre nem tudott adni. Töprengett Andi életén is. Szerelme az érettségi után nem jelentkezett egyetemi tanulmányokra, azt mondta, okosabb, ha vár egy évet, s azalatt megérlelve az elhatározást, eldönti, merre vegye az utat sorsának alakításához. Ki tudja, milyen világ lesz itt? – mondta. – Jó, jó, a németek elvesztik a háborút. De utána?… S egyáltalán, addig, míg az utolsó német katona is leteszi a fegyvert, még mennyi szenvedés, vérözön vár a világra…
    Dénesnek arról is beszélt, hogy nem hagyhatja magára a mamát, akit évek óta gyötör súlyos betegsége, s aki néhány hónapja már ágyban fekvő állapotba került. Egy ápolónő, kit felfogadnak mellé, akármilyen rendes is, nem ugyanaz, mintha az édeslánya is vele van. Ha egyetemi előadásokra kell bejárnia, kollokviumokra, vizsgákra, nem rendelkezik a szabad idejével. Apusnak se mindegy, hogy itt van-e a közelében, vagy valahol a belvárosban éri őt a légiriadó, netán egy bombázás, amire most már állandóan számítani kell.
    Fent a toronyban Franci életének alakulásán is tűnődött Dénes. Barátja október 1-jei bevonulási paranccsal megkapta katonai behívóját. Szombathelyen kellett jelentkeznie, ahonnan a 3. hadtest még áprilisban elindult a 2. magyar hadsereggel a Keleti Frontra, és a hazaszivárgó hírek szerint súlyos veszteségeket szenvedett, míg a németek oldalán harcolva kijutott a Donhoz.
    Bevonulása előtt elköszönt Dénestől is, aki tréfálkozva mondta: – Még Tatárszegen hallottam ezt a katonanótát:
    
    Ma van első október
    Be kell rukkolni
    Megfújják a trombitát,
    Lóra kell ülni.
    
    Kis pejlovam trappban lép
    Vissza-visszanéz
    Száz ablakon száz kislány
    Nyújtja a kezét…
    
    – Bár igaz, hogy ezek a berukkoló fiúk általában a huszárokhoz mentek, te meg talán a gépkocsizókhoz, vagy tüzérekhez kerülsz, de az október 1. rád is érvényes.  Felteszem, az alapkiképzés után kidobnak a frontra…
    Megölelte barátját, hangja elérzékenyült: – Nagyon vigyázz magadra, Francikám, nehogy úgy járj, mint Szentpéteri Roland!
    – Ticcs? Miért, mi történt vele?
    – A napokban találkoztam az édesanyjával, feketében volt, sűrűn lefátyolozva, rosszat sejtettem. Kérdeztem: csak nem történt valami baj? Sírt, Roland meghalt… Tudod, ő már a gimnáziumban is sportrepülő volt, Rolandot a sorozás után mindjárt behívták a légierőhöz, vadászrepülőként vett részt a 2. magyar hadsereg harcaiban. Még nincs két hete, hogy légiharcban lelőtték a gépét. Korábban olvastam valahol, hogy a magyar légierőknél az RE 2000 Héja típusú vadászgépeket rendszeresítették, ezek nehezen forduló, rosszul manőverező gépek voltak. Ilyennel érte a katasztrófa a kormányzó fiát, Horthy Istvánt is, még augusztus 20-án. Rolandot orosz Raták lőtték le a sztyeppe fölött.
    – Igen, igen, azt megírták a lapok. A kormányzó fiát. De Roland… Sajnálom szegény fiút. Emlékszem, milyen megbízható, rendes haver volt kölyökkorunkban, a Nautiluson.
    Franci beköszönt az öreg Obsitoshoz is. Döme bácsi a pult alól egy üveg pálinkát vett elő.
    – Vidd magaddal, fiam, ha a frontra küldenek. Az orosz télben ez igazi életmentő. Addig ne nyúlj hozzá, szatmári szilva kincset ér.
    Franci bevonult. Egy tábori lap érkezett tőle Dénesnek, azóta nincs hír felőle.





Pihenő katonák a Stripánál (1914-1918)





Ülő akt (1911)

---

GÖRBE TÜKÖR 
   
KISS MIRELLA

Munkahelyi dugás

Lilla hulla fáradtan esett be
a lakásba, szédelegve valahogy
elvánszorgott az ágyhoz, és egy
hatásos mozdulattal, amit még
a színházban is megirigyeltek volna,
levetette magát az ágyra.
Mi van Lillácska, csak nem?
De-de, vágott közbe Lilla,
mielőtt befejezhettem volna a
mondatot, közölte velem,
hogy nagyon elfáradt ma a
munkában, és hogy bújjak el
előle, mert most látni sem akar,
mert én biztos nem robotoltam
annyit, amennyit ő, mert Ő
sokkal, de sokkal többet dolgozik,
vegyem tudomásul, mint én,
mert ő több nyelven csinálja,
nem csak ám úgy, ahogy én,
és ma különösen sokat kellett
csinálnia, nem mint nekem,
néztem Lillát, s nem tudtam,
most valaki útközben esetleg
megkínálta dilisütivel, azért
fecseg megint össze-vissza,
bár alapból sem igazán százas,
ezt persze kikéri magának,
néztem, mert tényleg nyúzott
volt ebben a pillanatban,
aztán megkérdeztem Tőle,
hogy mit is kellett csinálnia,
de ő ismét csúsztatott,
s közölte, sosem a mit a jó
kérdés, hanem a hogyan, mert
az tudja elfárasztani az embert,
s mellesleg ha nagyon
érdeklődöm, akkor elárulhatja,
hogy egész nap az asztal
alatt dugott, és most hagyjam,
de ezek után már nem hagyhattam,
még hogy izékélt ott, nélkülem,
s ez fájt, de tényleg fájt,
aztán Lilla elmosolyodott,
hogy higgyem el, muszáj volt,
néha ott, az asztal alatt
dugni kell, mert ez így van
rendjén, és azt csakis az
asztal alatt lehet, hisz annak
a fránya telefonfeltöltőnek
a dugókájához való tökéletes
lyukakkal rendelkező konnektort
oda bújtatták el a főnökök.

---

POCSUVALSZKI ALIZ

Paranoia-adó

Ha egyedül jövök hazafelé,
hirtelen fénykardja nő a fáknak.
Rendezői nagyhatalmak osztoznak
a területemen.

Kísértettanya lesz a lakótelep,
sorozatgyilkos a szomszéd néni
unokája is.
Félszárnyú óriásként állnak bosszút
a napközben agyonütött legyek,
szövetségre lépnek velük
a megkínzott békatáborok.

Néha a reklámtündér megmenti a sétát,
de visszakapcsol az agyam.
Azon kapom magam, hogy
mindjárt levágják mellőlem
velem sétáló árnyékfejem.

A lakásban sincs biztonság,
kár megnézni a szekrény mögött,
úgyis fejemben a stratégia,
onnan jönnek a támadók…
A Paranoia-adónak meg kell fizetni
a paranoia-adót.

---

MERÉNYI KRISZTIÁN
   
Tor
   
A temető hátsó sorában, a ravatal mögött szürke sírmenet. Zord reggel van. Lassan haladnak a szomorú tubaszóban. A sírköveken dér. Négy díszruhás viszi a koporsót, egyéb mozgás nemigen érzékelhető.
    A bejáratnál feltűnik egy pipát pöfékelő, kalapos úr. Pipáját eloltja és komótosan csatlakozik a menethez. Lehajtott fejjel fürkészi a gyászolók arcát. A menetbe olvad.
    A mellette lépdelő hatvanas asszony siránkozni kezd. A kalapos úr igyekszik vigasztalni: – Bizony, arany szíve volt…
    A hölgy csodálkozva: – Arany? Gyémánt!
    Megérkeznek a sírgödörhöz. Mint valami színházi jelenetben: az anya kiszakítja magát férje karjából, és a koporsóra borul.
    – Fiam! Miért álltál be közéjük?
    Közvetlenül a sírnál áll a család. Két kamaszsrác, egy kisebb lány és egy szakállas férfi, aki monoton, dörmögő hangon sír. A pap belekezd a nekrológba: – Porból lettél, s porrá lészel… szerető szüleid búcsúznak tőled…
    Az anya virágszirmot szór a koporsóra. A szüntelenül kántáló pap szavait halkan kíséri a tubaszó. A kalapos egy hátrább álló, kisebb társasághoz csapódik. Vélhetően távoli hozzátartozók. Egy fókaképű asszony, az ő értelmileg nem túl erős fiacskája, és valami gazdaember.
    – Tiszteletem, ez rettenetes! De változtatni nem tudunk, ami történt, megtörtént… – Rázza a fejét és a földet nézi hosszasan, majd hirtelen, mintha mi sem történne, így szól: – Kérnek kávét? Frissen darált, olasz.
    Macza Jánosné és Macza János gránitsírjára helyezi termoszát, és előveszi táskájából a porceláncsészéket. Amazok szemükkel ugyan kérik a kávét, de mégsem szólnak. Tiltakozik a bennük lakó jó ízlés, nem tartják időszerűnek, hisz még zajlik a ceremónia.
    A kalapos lassan szürcsöli a kávét, s óvatosan körülsandít s mintegy titokban újratömi pipáját.
    – Valamikor én is szíttam – dörmög megértően a gazdakülsejű, a fiú pedig rejtelmesen vigyorog. A kalapos részvétet kíván a fókaképű asszonynak, aki csak ennyit mond:
    – Nagyon megviselte a raktáros asszonyt, már alig látogat be a céghez. A sajátom szerencsére itt van – mutogat a huzamosan vigyorgóra. A kalapos tanácstalanságot kifejező grimaszt vág, elteszi az üres csészét és fürgén búcsúzik. A szoborrá dermedt idősebb testvérfiú mögé áll.
    – Részvétem! Add át apukádnak és anyukádnak is. Én tanítottam, nagyon jó képességű fiú volt. Rettenetes… – ismét visszafojtott sírást színlel. A fiú hátra se néz, úgy bólint egyet.
    A kalapos most az apához közelít. Alig ér oda, mondja is: – Uram, ha tudná… részvétem… és nagyon vigyázzon, sok arc csak most bújik elő. Eddig hol voltak? Amikor segítség kellett volna, vagy csak egy baráti szó. Előadják a gyászoló jelenetet, fájdalmasan siránkoznak, s közben halálosan unják az egészet. Higgyen nekem, csak a halotti tor jár a fejükben.
    Az apa gyanakodva néz körül, és ennyit szól az idegennek: – Köszönöm, uram, nagyon köszönöm.
    A menet lassan kioldalog a temetőből. Betérnek a közeli Halotti Tor-túra nevű étterembe. Az apa mutatja, hogy ki hol foglaljon helyet. Az idegent meglepően közel ülteti magához: „Maga éles szemű barátom, ide.”
    A leves után, az apa megkérdi a kalapos úrtól: – Ön honnan is?…
    A nagyobb fiú szólal meg: – Az úr tanította Jóskát!
    Az apa bólint. A kalapos úr feláll és snapsztól fűtötten halotti búcsúztatót rögtönöz.
    – Nem mindennapi gyerek volt ez a Jóska! Az egész tanári kar szerette! Persze, egy kis csínytevő volt, de kérdem én, ki nem az közülünk? Talán ott, hátul az a kéköltönyös úr épp a cége pénzével kombinálgat törvénytelenül. A valódi tragédia pedig az, amikor egy gyermeket veszítünk el. És milyen gyermeket?
    Újra a jól bevált szipákolás. Rogyadozva áll, zsebkendőjébe fújja orrát, majd mintha mondani akarna valamit, de végül csak legyint és leül sírásra torzított arccal. Vállát az apa keze veregeti meg, ezt suttogja: – Köszönöm, tanár úr, köszönöm! Megint csodálatosan beszélt.
    Az anya is hálásan néz rá, de szólni nem tud.
    A kalapos úr örömmel nyugtázza a húsleves érkezését. Először magának mer, közben hangosan: – Most nem a poharam emelem, hanem levesemet szedem drága Jóskánk emlékére, hisz enni azt szeretett, noha nem látszott rajta…
    Jólesett ezt kimondani; szabadon, természetesen jött belőle. Utána döbbent csak rá, hogy milyen felelőtlenül beszélt arról, amiről nincs is tudomása. Megnyugvására egyre többen kezdenek bólogatni, néhány távoli hozzátartozó bátortalanul elmosolyodik.
    Feláll egy szigorú ábrázatú úr: – Kalapban fogyaszt és diskurál? Maga zsidó?
    – Uram, ez nálunk hagyomány. Apám méltóságteljes ember volt. A kalapot csupán szűk körben vette le.
    – Értem, értem, ez is egyfajta válasz. Maga ismeri Szintúgyékat? A múlt héten mintha láttam volna az unokájuk esküvőjén.
    – Igen, ott voltam! Nem egy Szintúgyot tanítottam, nem egy generáción keresztül.
    A szigorú küllemű férfi lemondó ábrázattal foglal helyet, mintha méltatlannak tartaná a további társalgást. Egy asszonyka a halottról kezd beszélni, borongósabbá téve az amúgy is komor hangulatot. A kalapos hevesen rázza a fejét és mindenki fájdalmasabb arcot ölt. Amint megérkezik a jó fűszeres bor, annak címkéjét lesi, és már alig hallja az óbégató asszonykát.
    A kalapos úr jól megtömi magát a frissen szervírozott pörkölttel. Amikor már egy falat sem megy le a torkán, feláll. Hűvös tekintettel körbenéz, kézbe veszi a kabátját, és mély főhajtással elköszön.
    Hazagyalogol csinos kis házába. Ledől a heverőre, és bejelöli a Temetői Közlönybe a közelgő temetési időpontokat.
    Éjjeliszekrényén valahai kisbabája és ifjú felesége porosodó fényképe.