KOSZORÚ

A száz éve született Miguel Hernández (1910-1942) Franco börtönében halt meg. Két híres verse, a Federico García Lorca halálára írt Első elégia, és a kubai Pablo de la Torriente Brau politikai komisszár halálára írt Második elégia.

Antonio Buero Vallejo rajza
    Miguel Hernándezről


SIMOR ANDRÁS

Harmadik elégia

Miguel Hernándeznek, a költőnek

Mintha árnyaddal mennék kézen fogva,
megyek a magaméval,
olyan földön át, mely szőnyeg-csönd foglya,
és mit a ciprus még sötétebbé mar.

Ezt írta
Jorge Manrique dalára emlékezve,
mikor García Lorca,
aki annyi volt, meghalt a földre esve.

Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!
Ezt Budapesten Radnóti írta.

Mikor Miguel Hernándezt
Franco tábornok a halálba lökte,
csöndebb csönd
lett
a börtön csöndje.
Hol volt Valentin, a vulkán,
kinek
vasból volt a könnye?

Hol Manuel Moral,
a kalapács nélküli üllő?

Spanyol halál
járt Európában,
áldozatait
krematóriumokba küldő.

Ez történt hatvannyolc éve.

És újra
kigyúlni készül a búza,
szétesni a kéve.

Hol vannak
a holtak,
a komisszárok?

Csak a csönd,
csak a semmi,
mint
üllő,
kalapácsát ha elveszti.

Miguel
naponta meghal.

A tegnap
nem ért véget.

Európa a csönd foglya,
a ciprus
még sötétebb.

ABLAK
   
MARCOS ANA
  
Mondd el, milyen egy fa ága?
   
Kegyelem
    
    Szinte minden nap alkonyatkor felolvasták a Madridból érkezett táviratokat, amelyekben a kegyelemről vagy a büntetések megváltoztatásáról érkezett értesítés. Az elítéltekről általában kollektív eljárásokban döntöttek. Ha például egy nyolc elítélt ügyében zajló eljárás esetén hatról szólt a büntetés megváltoztatása, akkor lehetett tudni, hogy a másik kettőt a következő hajnalban kivégzik.
    1944. április 5-én felolvasták a várva várt táviratokat, bennük azoknak az elvtársaknak a nevét, akiknek megváltoztatták a büntetését, köztük egyik elvtársam, Luciano Arroyo Cablanque nevét is, akivel közös eljárásban ítéltek el, és akit évekkel a szabadlábra kerülése után illegális tevékenységért kivégeztek. Szorongva, lélegzetemet is visszafojtva vártam, de csak baljóslatú csönd következett. A kegyelmet kapottak listája itt véget ért. Minden tekintet rám szegeződött, mert nyilvánvaló volt, hogy másnap hajnalban kivégeznek. Másik hat bajtársam is hasonló helyzetben volt. Minket közvetlenül a celláinkba vittek, és nem tudtam máshogy elbúcsúzni senkitől, mint egy csöndes kézmozdulattal és egy utolsó testvéri pillantással.
    Az „utolsó éjszakát” a legmélyebb magányban töltöttem cellám falai között, írtam családomnak, a pártnak, legkedvesebb elvtársaimnak, és kerestem egy repedést, ahová búcsúfeljegyzéseimet elrejthetném. Lassan múltak az órák, minden érzékszervemmel a zajokat figyeltem, de elmúlt az éjszaka, és nem jöttek értem, hogy a kápolnába vigyenek.
    Gondolataimban velem voltak a legboldogabb emlékek, a legszeretettebb arcok, legbensőségesebb barátaim, akiket soha többé nem látok. Szorongással teli tapasztalat, már megéltem a madridi Porlier börtönben is. Zajt hallottam, feszültség kerített hatalmába, megborzongtam és libabőrös lettem.
    „Már jönnek, egyre közelebbről hallom a lépteiket”, keményen visszhangzottak a mellkasomban.
    Apró súrlódó hangot hallottam az ajtó fémrészén. Felemelték a kis ablak kémlelőlapját. „Most nyitják ki a cellát”, gondoltam. De a fémlap hirtelen visszahullott, és a lépések távolodtak.
    Mélyet lélegeztem, olyan mélyen, ahogy csak tudtam, és hallottam, amint baljós csikorgással egy másik cella ajtaja kinyílt. Aztán dulakodás, elhadart szavak, egy kiáltás: Isten veletek, elvtársak!
    „Ő az első, aztán értem jönnek.”
    Azon gondolkoztam, mit fogok kiáltani, hogy elbúcsúzzak társaimtól, mielőtt elnémítanának. Többször megnedvesítettem ajkamat, aggasztott, hogy kiszárad a torkom, és a hangom elcsuklik. Fel-alá járkáltam a cellában, erősen ökölbe szorítottam a kezem, aztán kiengedtem, és újra összeszorítottam, hogy felélesszem a szervezetemet és serkentsem a reflexeimet. És vártam, vártam… Milyen lassan is megy az idő, amikor az ember figyeli a múlását. A kis tetőablakon át az éjszaka sötét állatként lesett rám, nem tudom, a zsákmányát tartotta-e szemmel, vagy megszánt végtelen magányomért. Arctalan, tekintet nélküli, mozdulatlan éjszaka, mint az örökkévalóság, mint a Semmi…
    Az idő titokzatosan haladt előre, a sötétség lassanként eloszlott, amíg egyszer csak világosodni kezdett. Abban a pillanatban lettem figyelmes egy teherautó ijesztő hangjára, amint elindult a Yepes temető felé. Mi történik? Én miért nem vagyok ott azon a teherautón, hogy meghaljak elvtársaimmal együtt? Égett a fejem, megállás nélkül tovább járkáltam, hogy úrrá legyek idegeimen, tépelődéseimen, hat lépés előre, hat lépés hátra, ennyit engedett meg a cella mérete. Elvesztettem az időérzékemet, hirtelen az ébresztő hangja törte meg a csendet, és én, bár a halál szederjes aromájától még kábultan, de életben voltam.
    Végre kinyitották a cellaajtókat, és lementünk az udvarra. Sorakozót parancsoltak, megjelent a részlegparancsnok. Egy kék színű papír volt a kezében, a rajta levő szöveget hangosan felolvasta. A távirat a halálbüntetésem megváltoztatását közölte.
    Mi történt?
    Miért nem olvasták fel előző nap a társaméval együtt?
    Gyanús volt a dolog, tiltakozó morgás támadt. A táviratot, csak azért, hogy átéljem és elszenvedjem egy halálra ítélt „utolsó éjszaká”-ját, elhallgatták, megbocsáthatatlan bűn az ilyesmi.
    Az őrök ismerték politikai tevékenységemet. Gyakran panaszt tettem a börtönigazgatónál a halálra ítéltek cellaőreinek vezetője ellen, aki mindig kegyetlenül, provokatívan viselkedett. Emiatt folyton konfliktusok alakultak ki, s ez egyáltalán nem volt kívánatos, még a fegyintézet szempontjából sem. Az igazgató, don Jerónimo Toca hívatta a parancsnokot, és szemére vetette magatartását. Esküdt ellenségem volt az az ember, bármiért megbüntetett, de azt nem gondoltam volna, hogy gyűlölete ilyen hitvány bosszúra ösztönzi. Azzal védekezett, hogy a távirat más iratok közé keveredett, és véletlenül az asztal fiókjában maradt.
    Még ugyanaznap délután parancs érkezett, és engem a központi részlegbe helyeztek át. Szinte nem is a földön járva szedtem össze holmimat, és mielőtt eljöttem onnan, sietve felírtam a falra első verstöredékemet:
    
    Kétszer hítt a halál engem,
    és kétszer meghátrált onnan
    sértetten, zavarodottan,
    mert homlokom le nem szegtem.
    Ezért enged élni mostan!
    
    Átvittek a 4. brigádba, megszabadultam a halálbüntetés terhétől, igaz, hogy hatvanévi börtönre ítéltek. 1944. április 6-a volt. […]
    A nagyon nedves és hideg oca?ai fegyház életkörülményei igen kemények voltak. A rosszul táplált és védtelen foglyok sok betegséget kaptak el. A börtön falai között, melyek úgy záródtak mellére, mint a harapófogó, kapta el Miguel Hernández a tüdővészt, amibe belehalt.
    A drámaíró Antonio Buero Vallejo is ott raboskodott akkoriban. Ismertem,  barátok lettünk. Kiváló bajtárs volt, bámulatos tudással. Emlékszem nagyszerű művészettörténeti  és általános műveltségi óráira, ezeket  a Toledo és Cuenca tartománybeli, nagy többségében földműves foglyoknak tartotta. Amikor együtt raboskodtak a madridi Conde de Toreno börtönben, Miguel Hernándezről készített egy portrét, ez a rajz később bejárta a világot, ahogyan Buero Vallejo nagyszerű színházi művei is.
    A központi udvarban  helyezték el Concepción Arenal emléktábláját, aki az első köztársaság idején  a börtönök főigazgatónőjeként próbálta emberibbé tenni a foglyok életét: „Nyissatok iskolákat, és bezárnak a börtönök.”
    Az emléktábla, bár szinte észrevétlen helyen volt, anakronisztikusnak és gúnyosnak hatott azon a helyen, ahol a politikai foglyok megalázó, kegyetlen gyötrelmeket szenvedtek el.
    De én éppen hogy életre keltem, és az élet teljességét éreztem minden dologban. Minden megváltozott, az éjszaka értelme és a nappal jelentősége is. A központi udvar ege nekem kékebbnek tűnt, átlátszónak, mohón ittam a fényét, mint egy vak, aki nemrég nyerte vissza a látását.
    A látvány a nézőben születik meg, és aki nem szenvedte el a halálra ítélt szorongását, nem tudja megérteni az életbe való visszatérés túláradó örömét. Még ha börtönben voltam is, és hatvanévi bezártság várt is rám.
    Emlékszem, a Porlier börtönben, amikor az elvtársak visszajöttek a hadbíróságról, a szerencsések, akiket nem ítéltek halálra, ujjongó örömmel ölelgették egymást, és boldogan kiáltották: – Harminc év, harminc évre ítéltek!
    Hihetetlennek tűnik, de a szenvedély és vér ideje volt az az idő, és  csak egyvalami számított, hogy az embert ne állítsák a falhoz. A letöltendő évek nem számítottak, bíztunk a jövőben, habár többségünk számára nagyon sokára érkezett el. […]
    Az alatt a két év alatt, amíg Oca?ában voltam, nagyon sok akciót szerveztünk: számos közös tiltakozást és három éhségsztrájkot. A leghosszabb hat napig tartott, és szinte kibírhatatlan volt, mert nemcsak, hogy nem ettünk, de egy korty vizet sem ittunk. Az úgynevezett „száraz” éhségsztrájkok voltak a legnehezebbek és a legveszélyesebbek számunkra.
    Az ilyen „felforgatónak” tartott tevékenységek miatt, más elvtársakkal együtt többször kaptam büntetést, és szigeteltek el a többiektől a „reteszes csőben”, egy vak, a többitől elkülönített folyosóban. Azt a félelmetes helyet senki sem tudta megközelíteni, a segítő szolidaritás oda nem jutott el.
    De a bajtársak igen találékonyak voltak, latba vetették minden leleményességüket, hogy leküzdjék a nehézségeket. Egy alkalommal, amikor a reteszben töltöttem a büntetésemet, megjelent a cellámban az egyik börtönhivatalnok egy nagy kartondobozzal, és azt mondta:
    – Az ápoló hozta ezt a szódabikarbónát magának. Mi baja van,  fáj a gyomra? – kérdezte, miközben odaadta a dobozt, amelyet az őr már előzőleg kinyitott, hogy megnézze, mi van benne.
    – Igen, uram – mondtam, ez volt célszerű mondat ilyen esetekben, pedig soha nem volt baja a gyomromnak, csak amikor mardosta az éhség.
    A börtönhivatalnok bezárta a cellát, én meg türelmetlenül nyúltam a doboz után, azt gondoltam, az elvtársak küldtek valami üzenetet a szódabikarbónába rejtve, mert ennivalót nem küldhettek, hiszen el voltam különítve. Belenyúltam a dobozba, kerestem a papírt, és mintha csillagpor lenne, a tetején meglepődve fényes kis pontokat láttam. Megkóstoltam, és összetéveszthetetlen ízt éreztem. A doboz tetején néhány centi vastagon szódabikarbóna volt, de alatta cukor. […]
    
    Sztálingrád
     
    A világháború menete befolyásolta az őrök viselkedését. Amikor a szovjet hadsereg Sztálingrádnál megtörte a német hadsereg ellenállását, néhány börtönhivatalnokon úrrá lett a félelem, és magyarázkodni kezdtek, hogy miért olyan kemények velünk szemben. A háború vége, a szövetségesek győzelme, aztán a potsdami találkozón a Franco-rezsimnek szóló büntetések csak fokozták félelmüket, és a magatartásukon egyre tapinthatóbb lett a változás jele.
    De az elnyomás folytatódott. A személyzet körében a legdurvábbak voltak a hang­adók, mint maga a káplán; a körzet falangista vezetője, akit „Repülőgéphordozó”-nak hívtunk, meg egy másik aprócska, akit „Félcsipet”-nek csúfoltunk.
    Voltak emberségesebb őrök is, a rendszernek kevésbé elkötelezettek, akik közül néhányan titokban kapcsolatot tartottak velünk, és szabadságukat meg életüket kockára téve közvetítettek köztünk és a külvilág között.
    A szövetségeseknek a náci fasizmus fölötti győzelme számunkra és a családjaink számára is reménysugarat jelentett. A „győztesekhez” tartoztunk.
    De ez az álom a hidegháború kezdetével hamarosan szertefoszlott. Mi, spanyol demokraták másodszor is úgy éreztük, elárultak bennünket.
    A demokraták, Európa és a világ valódi antifasisztái a világháború befejezése után újra Spanyolország felé fordultak, és lassanként szolidaritási mozgalom alakult ki népünk, és különösen a politikai foglyok meg a családjaik támogatására.
    A szabadságunkért folytatott harc ösztönzése érdekében a börtönből felhívásokat küldtünk a külvilágba, nyilvánosságra hozva szenvedéseinket.
    Én ezt írtam
    
    Kis levél a világnak
    
    Egy íj röptöm nem ereszti,
    fogaival fogva fogja.
    Hiába szállna a lélek
    szabadon, rabság a sorsa,
    belém fúródnak a rácsok
    újra meg újra naponta.
    Hétezer kétszázszor szállt fel
    égboltomra az éj holdja,
    s a szabadság mindannyiszor
    álmom arannyal bevonta.
    Virágot nevel a napfény.
    De mi haszna, ha számomra
    meddő minden, s a falak közt
    vérem virága csak sorvad?
    Nem tudjátok, milyen élni
    vérben, kalodába fogva.
    Ha tudnátok, eljönnétek
    hullám hátán lovagolva,
    szálló széllel érkeznétek,
    haragos szívetek szólna,
    öklötök – hogy szabad legyen
    társatok, a cellák foglya.
    Ha későn érkeztek ide,
    nem találtok rám, csak holtan,
    s elvtársaim teste kihül
    bilincseikbe fagyottan,
    emeljétek föl zászlónkat,
    álmainkat a magosba,
    neveinket, a falakra
    egymás mellé véstük, sorban.
    S  börtönfalak magányában
    keressétek, aki voltam,
    a világra hagyok mindent:
    töprengést és súlyos sóhajt,
    magamat társaim között,
    aki vagyok s amit óvtam:
    szerelmet, verset és szabad,
    könny nem áztatta zászlómat…
    és a szürke börtönudvar
    kőkockáin magasodva
    középen áll kiáltásom
    vérvörös, iszonyú szobra.

    A család jelentette a legvérzőbb sebet a politikai foglyok számára. Ez volt a mi „Achilles-sarkunk”. A legnagyobb szenvedés a tönkretett otthonokból áradt felénk, az anyákból, az asszonyok szorongó szeméből, a beteg és védtelen gyermekekből. Láttam barátaimat, akiket nem tudott megtörni a kínzás, de erőtlenül rogytak térdre, és az összeomlás szélére kerültek családjuk fájdalma láttán. Amikor egy fogoly az udvaron egyedül sétált, leszegett fejjel, semmibe vesző tekintettel, tudtuk, nem legyőzött ember ő, hanem családja miatt szenved. […]
    
    Ana Faucha
    
    Idős dél-spanyolországi asszony volt. Férje a polgárháborús harcokban esett el. Egy fia maradt, akit a valdenocedai börtönben tartottak fogva. Az asszony beteg volt, és nem akarta úgy itt hagyni a világot, hogy ne lássa még egyszer utoljára a fiát.
    Az idős és magányos Ana Faucha szinte csoda folytán létezett, hisz semmilyen megélhetése nem volt. Vidéki asszony volt, a spanyol anyák keménységével, aki hozzászokott a szenvedéshez. Nem gondolkodott, nekivágott az útnak, úgy döntött gyalog megy a börtönig, ahol a fiát fogva tartották.
    Időnként, hogy el ne tévedjen, a vasút nyomvonalát követte, kéregetett az úton, az útjába kerülő falvakban, és a legjobb falatokat kis csomagban félretette a fiának. Keresztülment Spanyolországon. Út közben megtapasztalta sok egyszerű család szeretetét és szolidaritását, akik szállást adtak neki. Néha felvette egy-egy szekér, és pár kilométerrel közelebb vitték céljához.
    Nem tudni, hány hétig vagy hónapig tartott, míg Valdenocadába ért. Végül megérkezett. Képzelem, milyen hevesen vert a szíve, amikor végre meglátta a börtönt, ahol fia raboskodott.
    Odament az ablakhoz, és bemondta a fia nevét. Az őr megnézte a kartotékot – részvétlen börtönkartoték volt az ­– és így válaszolt:
    – Asszonyom, nem beszélhet a fiával, mert büntetőcellában van.
    Az asszony nem értette. Nem fért a fejébe, hogy miután bejárta fél Spanyolországot, ne láthassa a fiát, mert az büntetésben van.
    – Adja át neki legalább ezt a kis ennivalót, kérem, az anyja vagyok…
    – Nem kaphat semmit, el van különítve – felelte szárazon az őr.
    Attól kezdve az idős asszony minden nap háromszor-négyszer odament az ablakhoz, de mindig ugyanazt a választ kapta. Folyton látni lehetett, mint egy kis szellemet, fekete kendővel a fején, sötét kendőbe burkolózva járkált a börtönkapu körül, odament a falhoz, apró, sápadt kezével ütögette, mintha a falaktól kért volna magyarázatot.
    Nem tudom, mennyit várhatott az az asszony a hidegben, a hóban, hogy lássa a fiát. Az egyik legkegyetlenebb tél volt, és egy napon, mint egy sötét kis madarat, holtan találták a börtön fala mellett, magához szorította a csomagot, melyet hiába készített össze a fiának.
    Így halt meg Ana Faucha Spanyolország egyik börtönének kapujánál, a Délről jött kis öregasszony, a politikai foglyok anyjának jelképe.
    
     „Az öngyilkosság”
    
     Az őrök egy napon váratlanul berontottak az emeletünkre, és semmire sem hagyva időt nekünk, néhányunkat magánzárkába vittek át.
    Alig tudtam elrejteni a holmim közé egy írást, amelyet éppen befejeztünk, és ki akartuk juttatni a börtönből. Nem tudtuk, mi az oka a büntetésnek, de mivel gyakori volt, nem tulajdonítottunk neki jelentőséget. Mindenesetre a velünk szemben alkalmazott intézkedések nyugtalanítóak voltak. Elkülönítettek minket, és egymástól távol eső cellákba kerültünk. Rövid idő múlva a börtönbeli mozgásokból és az ajtók zajából megértettük, hogy új foglyok érkeztek.
    Ahogy kivettem a folyosón közlekedő börtönőrök szavaiból, alaposan átvizsgálták az emeleteket. Megijedtem. Veszélybe sodorhatta az egyik „futárunkat” a holmim közé rejtett írás, ha megtalálják a kutatás során. Szorongás lett úrrá rajtam. Fel-alá járkáltam a cellában. Vétkesnek éreztem magam. Le kellett volna nyelnem azt a fecnit, felelőtlenség volt olyan kétes helyen hagyni. Mit tehetnék egy magánzárkában elszigetelve, hogy helyrehozzam a dolgot?
    Végül eszembe jutott az egyetlen lehetséges megoldás: öngyilkosságot tettetek, hogy kapcsolatba léphessek valamelyik elvtárssal.
    Akkor kell csinálnom, amikor újraszámolnak bennünket, és másodpercre kiszámítani az időt, nehogy jóvátehetetlen helyzetet teremtsek magamnak. A cellám a folyosó végén volt. Az őr folyamatosan végigzörgette az ajtókat a kulcsával, és benézett az ökörszemen át. A fogolynak a cella belsejében kellett elhelyezkednie vigyázzállásban.
    Abban a pillanatban meghallottam az első fémes ütést a folyosó első cellaajtaján. Gyorsan nekiláttam a műveletnek. A fogammal próbáltam kiharapni a bal karomon az egyik vénámat a könyököm belső oldalán, de a véna kicsúszott a fogaim közül, és nem sikerült megsértenem. Az ütések a cellaajtókon egyre közelebbről hallatszottak. Szerencsére volt egy biztosítótűm, amelyikkel megerősítettem a felsőm leszakadt zsebét. Elővettem, és összekaristoltam a kezem, míg végül kiserkent a vérem, és jól szétkentem a karomon, aztán a hátamra feküdtem a földön. Néhány másodperccel később ért oda az őr. Ahogy meglátott, kinyitotta a cellát.
    – De ember, minek csinálja ezt?
    – Mert nem tudok más módon tiltakozni.
    A sarokban, a csap fölött lógott egy törölköző. Azzal elkötötte a karomat, és hívott egy másik őrt, azzal elvittek a gyengélkedőbe. Tudtam, hogy aki gyakornokként dolgozott a magánzárkáknál, elvtárs volt. Az volt a célom, hogy vele beszéljek.
    Odahívták, egy szót sem szólt, amikor rám nézett, fertőtlenítette és átkötötte a karomat, már nem vérzett, és az őrök elmentek, talán, hogy jelentsék a parancsnokságon, mi történt. Meghagyták az ápolónak, hogy vigyázzon rám, nehogy leszedjem magamról a kötést. Pár perc múlva újra megjelentek José Baenával, a Kommunista Párt akkor már előrehaladott korú, történelmi jelentőségű vezetőjével együtt, aki hosszú időt töltött magánzárkában elszigetelve, de bizonyos szabadságot is élvezett a részlegben.
    – Baena, maga már idősebb, nagyobb a tapasztalata, mondja meg ennek a fiúnak, hogy ne csináljon több őrültséget – mondta neki az egyik őr. Láthatóan azért nyugtalankodtak, nehogy őket tegyék felelőssé a történtekért.
    Magunkra hagytak bennünket, én pedig gyorsan elmagyaráztam nekik, miért tettettem  öngyilkosságot.
    A gyakornok vállalta, hogy szól a többieknek, szedjék elő és égessék el a matracomban hagyott kompromittáló papírt: a JSU (Egyesült Szocialista Ifjúság) üdvözlete volt az utolsó partizánoknak, akik még mindig küzdöttek Toledo hegyei között.
    
    Az Alcalá de Henares-i börtön
    
    Néhány hónappal később, „veszélyes” megjelöléssel, José Picadóval és más elvtársakkal együtt átszállítottak az Alcalá de Henares-i fogházba. Akkoriban ott voltak a legválogatottabb politikai foglyok, és az volt az egyetlen börtön, ahol nem zárták össze őket köztörvényes bűnözőkkel.
    Oca?ában, mint ahogy Porlierben is, számos példamutató bajtársam maradt, elvtársak, akikkel két éven keresztül együtt harcoltunk, és akiknek a nevét azért nem sorolom fel, nehogy kihagyjak annak a nagy emberi közösségnek a tagjai közül bárkit is; sokkal tartozom nekik. Többükkel évekkel később majd találkozom a burgosi börtönben.
    Mindezek ellenére nagyon örültem az átszállításnak, mindig fénnyel és élettel töltött el a börtönturizmus, hiszen Alcalában élt a családom, és így többet láthatom majd őket.
    Olyan volt, mint egy visszautazás. Újra keresztülmentünk Aranjuezen, csak most a másik irányból: ugyanazok a zöld kertek, eperültetvények, a Tajo-folyó és a partját szegélyező magas nyárfák sora. Ünnep a szemünknek.
    Újra az Atocha pályaudvar. Leültünk a csomagjainkra. Várnunk kellett egy vagy két órát az Alcalá de Henares-i vonatra. De nem bántuk, tele volt minden élettel és újdonságokkal. Rövidnek tűnt a várakozás nekünk, az élet szélén üldögélő egyszerű nézőknek, ahogy elnéztük, mint egy film gyorsított felvételén, a sietősen, szinte futva közlekedő embereket.
    A börtönben nem voltak sürgős dolgaink, lassan jártunk körbe-körbe vezető utakon, amelyek sehová sem vittek. A pályaudvar szüntelen és gyors mozgásába csaknem beleszédültünk.
    Végül elindultunk. Én befelé fordultam, alig beszéltem az elvtársakkal, az elveszett tájat szívtam magamba. Már Alcalához közel, jobb oldalon felismertem a Viso magas gerincét, amelyre, a képzeletünktől hajtva, annyiszor kapaszkodtunk fel barátaimmal. Egy régi legenda úgy tartja, hogy azon a gerincen rejtettek el az arabok néhány, aranypénzzel teli edényt. És mi, fiatal kölykök, bandában jártunk barlangról barlangra, kopogtattuk a falakat és a talajt, abban reménykedve, hogy megtaláljuk a titkos követ, amelyik megnyitná előttünk az utat a képzeletbeli kincs felé.
    Már majdnem megérkeztünk. A vonat lassított, engem pedig édes szomorúság árasztott el, ahogy megláttam a bal oldalon az álmomban gyakran felidézett ünnepnapok parkját, kör alakú virágos tereit, ahol kamaszkorom első szerelmeit megéltem. Húsz éves börtönélet után nosztalgiával emlékszem majd vissza arra a gyermeki szenvedélyre néhány versben:
    
     
    Álmodni, csak álmodni,
    csókokat, lobogókat;
    hajam szellő cibálja,
    szabadság, ragyogó nap.
    Mező és szabad szellő,
    rácsok nélkül fény lobban,
    nyakamban szerelmes kar,
    és szorít egyre jobban.
    
    Álmodni, csak álmodni,
    álomtalan a holnap,
    vagyok eleven ember,
    habár rab, holtnál holtabb.
    
    Emlékem drága fái,
    emléke egy folyónak,
    vad ifjúság, ártatlan,
    szerelmet visz a csónak,
    törzsébe vén nyárfának
    két boldog nevet rónak.   
    (Tükre a délutánnak
    nyílott még ragyogóbbra.
    
    Szerelem vágott ösvényt
    a nyárfák között ottan.
    Fény. Május glóriája
    sugárzott mellkasomban.
    
    Ezüst bóbitát látok
    fürtjei közt hajózva.
    Remegve odalépek,
    ujjamnak virágbója…
    
    Lettem szemének foglya,
    illat és nap. A szellő
    minket nézett:
    nyílt ajkam
    első, szerelmes csókra.)
    Álmodni, csak álmodni,
    emléket őrzök róla,
    már soha vissza nem tér,
    mintha nem is lett volna.    
    
    
    Alcalá de Henares egyházi és katonai város: templomok, kolostorok, laktanyák és egy híres egyetem, amely a katonai műveletlenség uralta időkben zárva volt.
    A pályaudvar sétányán mentünk le. Néhány méternyire ott a Ferraz utca és a kert, ahol gyerek- és kamaszkoromat töltöttem. Milyen különös érzés volt gyerekkorom boldog helyszínein megbilincselve, csendőröktől vezetve keresztülmenni.
    Elkerültük a városközpontot; kövezett utcákon át értük el a börtönt, a régi „Női fogházat”. A kapuban várt Margarita nővérem és Tita unokahúgom. Valaki felismert, amikor leszálltunk a vonatról, és telefonon értesítették őket.
    Megengedték, hogy egy pillanatra megöleljenek, néhány másodperc volt csak, de éreztem családom minden szeretetét és kimeríthetetlen szolidaritását. És szegény anyám fájdalmas hiányát is.
    Anyám 43 karácsonyán hunyt el, amikor halálraítéltként a Porlier börtönben voltam. A börtönkapukban emésztette fel az életét, megalázták, meg is ütötték, és a szíve nem bírta a sok szorongást.
    
    … térdelve halt meg, nekem így mesélték,
    sírása hasábfáira feszítve,
    száraz ajkai közt gyereknevemmel,
    Istent kérve, hogy láncaim kioldja…
    
    (Amikor 1940-ben néhány hónapot az Alcalá de Henares-i börtönben töltöttem, a családom, amely abban a városban élt, naponta hozott nekem egy kevéske ennivalót; üres krumplit, lencsét, főtt hagymát, amit tudtak azokban az időkben, amikor ők is nélkülöztek mindent. Egy napon meglepő dolgok kezdtek történni a csomagommal. Egy banán, amelyiknek a végébe beleharapott valaki, egy omlett, amelyikből láthatóan lecsíptek egy keveset, egy falat csirkecomb, néhány gerezd narancs… Említettem a nővéremnek, aki rögtön sejtette, mi történhetett. Anyám már nagyon beteg volt, és megpróbálták különleges étrenddel táplálni őt. Amikor a család ebédhez ült, anyám látszólag nekilátott az evésnek, és mihelyt egy pillanatra nem figyeltek rá, a maradékot az asztal alatt a szoknyájába dugta. Aztán, amikor elkészítették nekem a csomagot, anyám úgy rendezte, nővérem tudta nélkül, hogy bebörtönzött fiának a kicsit megkezdett ételt is belerejtette a csomagba. Én szomorú anyám. Nem tudom elfelejteni feketébe öltözött alakját, sötét kendővel bekötött fejét, amint zokogva, remegő kézzel kapaszkodik a beszélő rácsaiba. Ahogyan mindig velem van meggyilkolt apám arca is. Mindketten ott vannak a szívemben és a nevemben együtt.)
    
    Átmentünk a rácsos kapun, és miután kitöltötték az irodában a kartotékot, átvittek minket egy zárkába, ahol át kellett esnünk az úgynevezett kötelező egészségügyi ellenőrzésen. A börtön a város belsejében volt, és az ablakokon át behallatszott az utca zaja, a harangok kondulása, és ünnepnapokon, kora reggel egy közeli lovassági laktanya ébresztője.
    Másnap az egyik őr, Antonio Fraile, aki Alcalá de Henares-i volt és a sógorom barátja, hozott nekem a zárkába némi élelmet meg egy takarót, melyet a családom küldött. Amikor letelt az egészségügyi idő, a szállítmányból való többi elvtárs kimehetett az udvarra, de engem továbbra is elkülönítve tartottak. Úgy látszik, a zárka volt az én természetes lakóhelyem. […]
    1945 körül az Alcalá de Henares-i börtönben Manuel de la Escalera írt egy irodalmi és emberi szempontból egyaránt lenyűgöző naplót: Halál karácsony után. Lapjain a halálra ítéltek zárkájából beszél el nevekkel és dátumokkal börtönjeleneteket napról napra, egy eredeti ötletű szökést, a közös börtönlázadásokat… És mindenekelőtt az „elvitelek” feszült jeleneteit, felsorolja a halálra ítéltek nevét, hogyan éljenezték a köztársaságot és a szabadságot beledübörögve a hajnal csendjébe.
    A kézirat 1945-ben illegális úton jutott ki a börtönből, és szerzőjéhez tizennyolc évvel később került vissza, amikor 1962-ben kiszabadult a börtönből. 1977-ben a Forma Kiadónál jelent meg. Mi a burgosi börtönből ismertük egymást, jó barátok voltunk.
    Az alcalai börtönben csak néhány hétig maradhattam, alig volt időm bekapcsolódni a politikai munkába. Egyik reggel néhány őr kíséretében megjelent a szolgálati vezető, és felolvasta vagy száz fogoly – mindegyikük kommunista – nevét egy listáról, akiket áthelyeztek más börtönökbe. Engem az első csoporttal a burgosi fegyházba vezényeltek.
    
    A burgosi börtön
    
    Megérkeztünk Burgosba, és a hivatalos papírok kitöltése után az egészségügyi karantén idejére a börtön zárkákra osztott részlegébe vittek bennünket, amely inkább arra szolgált, hogy „megdolgozza” az őrizeteseket, és beléjük verje a börtönrendet és fegyelmet.
    Amint áthaladtunk a központi udvaron, nevek és üdvözlő kiáltások hangzottak fel, ahogy a más börtönökben megismert elvtársakkal és barátokkal felfedeztük egymást. Gyakori látvány volt ez, amikor új foglyok szállítmánya érkezett.
    A félelmetes történetű burgosi fegyházat Primo de Rivera diktatúrája idején építették, nagyon hasonlított az oca?aihoz. Négyszögletes volt, udvara hatvankilencszer hatvan méteres, rácsos ablakú folyosók szegélyezték. Ahogy Oca?ában, itt is volt egy zárkákra osztott részleg a „karanténokhoz” és a büntetésekhez, amelyik teljesen elkülönült a börtön többi részétől.
    Abban a részlegben volt a szomorúan elhíresült „négy akác udvara”, ahol a polgárháború alatt és még azután is sok-sok évig köztársaságiak százait lőtték agyon.
    1945-től kezdve a börtönfőigazgatóság stratégiája az volt, hogy a burgosi fegyházban gyűjtötték össze a más börtönökben folytatott tevékenységért veszélyesnek tartott, súlyos büntetésre ítélt foglyokat, elsősorban a kommunistákat. Nagyon képzett politikai csoportok jöttek így létre, melyek látványos lökést adtak a párt és a fiatal szocialisták szervezetének, és a börtönt harci, politikai és kulturális központtá változtatták, a burgosi fegyház „burgosi egyetemként” vált közismertté. Állam volt az államon belül.
    Amikor a mi szállítmányunk elvtársainál letelt a karantén ideje, átvitték őket a „központi udvarba”, és különböző folyosókon osztották szét őket, így kerültek bele a börtön közösségi életébe. […]
    
    Költői indulásom  
    
    Egy büntetőzárkában kezdtem írni félszegen kamaszkori alkotásaimat. A barátok olvasnivalót hoztak, holmim közé rejtettek egy-egy oldalt Alberti, Neruda, Machado verseivel… Ezerszer elolvastam és újraolvastam ezeket. Kívülről megtanultam, és hangosan elszavaltam magamnak, hogy a zárka magányát és csendjét ritmussal, képekkel töltsem meg. Így kezdtem el írni vagy építeni emlékezetből verseimet, alig ismertem a költemény ácsolásának módját, csak hagytam, hogy magával ragadjon egy belőlem feltörő dallam, ritmus.
    Amikor kimentem a központi udvarra, papírra is leírtam a zárkában megjegyzett költeményeket, és megmutattam néhány barátomnak, akik értettek a költészethez és az irodalomhoz: Manuel de la Escalerának, José Luis Gallegónak, Burgos Leceának, Gómez Bernalnak, ők arra biztattak, folytassam az írást, és juttassam ki a verseimet a börtönből. Így is tettem, de nem nagyon bíztam magamban, mint a hajótörött, aki palackot dob a remény tengerébe. És egy napon illegális úton csomagunk érkezett. Egyebek mellett volt benne egy kis könyvecske, lélegzetem elállt tőle. A borítón Pablo Picasso tintarajza: A fogoly és a galamb. A rajz alján a következő cím: Börtönversek, és alatta a szerző neve: Marcos Ana. A bevezetőt Juan Rejano, a mexikói száműzetésben élő ismert kommunista költő írta.
    Reménykedve éltem át ezt az időszakot, mindenekelőtt amiatt, hogy úgy döntöttem, irodalmi álnevemben egyesítem apám és anyám nevét, így fejezem ki tiszteletemet irántuk: Marcos és Ana. Nekem zengőn hangzott és bensőségesen.
    Annak a kis könyvnek a megjelenése ösztönzött, hogy folytassam az írást, bár nemigen bíztam szerény irodalmi képzettségemben. A legjobban nem az a vágyálom izgatta a képzeletemet, hogy nagy és ismert költő lehetek, hanem az, hogy megértettem, új fegyver van a kezemben, börtöneink drámáját tehetem közzé és ezzel az amnesztiáért meg a szabadságért folytatott harcot szolgálhatom.
    Így kezdtek el kikerülni a verseim a börtönből, világgá küldtem őket, néha nem is tudtam, pontosan hová, és kiadták, terjesztették őket, főleg az Európában és Latin-Amerika számos országában működő Spanyolországot segítő szervezetek és a politikai foglyokkal szolidaritást vállaló bizottságok. Költői értékük talán kétséges, de olyan versek voltak, amelyekre szükség volt, körbejárták a világot, sok nyelvre lefordították őket, még japánra is, és hozzájárultak a szabadság és testvéreim élete védelméhez.
    A verseket titokban kellett kijuttatni a börtönből, és ehhez különböző módszereket használtam. Az egyik őr, aki Yagüe-telepen, néhány rokonom szomszédságában lakott, volt az útvonal az utolsó években. A börtönben időnként különleges helyzetek adódtak, és ilyenkor bezárult minden kijárat. Érdekes eljáráshoz folyamodtam. Ismertem azokat az elvtársakat, akik hamarosan szabadultak, kiválasztottam a legalkalmasabbat közülük, és megtanultattam vele egy verset kívülről, hogy aztán, amikor kiszabadul, írja le és küldje el a megfelelő címre. Többször elismételtettem vele a rákövetkező napokban, amíg mindketten meg nem bizonyosodtunk, hogy jól megjegyezte. De kedves és önkéntes elvtársamnak, amikor teljesíteni akarta a nekem tett ígéretét, a szabadság, a családdal és az élettel való találkozás örömében, nem jutott eszébe egy-egy versszak, és amire nem emlékezett pontosan, ahelyett beírt valami mást. Amikor én is kiszabadultam, és utaztam a világban, meglepetéssel olvastam a verseimet, néhány versszakuk teljesen ismeretlen volt számomra, betoldás, ami sértette fülemet és emlékezetemet. De mivel már kiadták őket és az utcán voltak, nem tehettem mást, minthogy, ha kezembe került egy-egy példány, tollal kijavítottam. A nevem ilyen és hasonló nehézségekkel lassanként ismertté vált, nem annyira a személyes alkotói érdem révén, inkább szavam közösségi bátorsága miatt, és én arra használtam ezt a szomorú tekintélyt, hogy nemzetközi szervezetekhez, a világkultúra és a politika jelentős személyiségeihez forduljak.
    Leküzdve kétségeimet és félszegségemet, vettem a bátorságot, és elküldtem néhány versemet Rafael Albertinek és María Teresa Leónnak, akik számomra elérhetetlen olümposzi istenek voltak. Válaszoltak, fájdalmukat és szolidaritásukat fejezték ki, és terjesztették nevemet és verseimet, mert olyan hang volt, amely a börtönök szívéből szállt fel, és benne ezer és ezer bebörtönzött kiáltása hallatszott.
    Celayának is küldtem köszönő verset, Blas de Oterónak, Armando López Salinasnak, Félix Grandénak és Leopoldo de Luisnak, aki mindig aktív kapcsolatban állt velünk, és nekünk dedikálta Sötét Haza című költeményét.
    
    A Retesz, illegális irodalmi társaság
    
    Az új helyszínen született meg az ötlet, hogy alakítsunk irodalmi társaságot, kollektív vita- és kritikai műhelyt: Retesz – művészeti és irodalmi társaság.
    Először Retesz, azután Fal címmel létrehoztunk egy folyóiratot is, mindkettőt kézzel írtuk, szinte hangyabetűkkel, és illegálisan kijuttattuk a börtönből. Odakint több országban, főleg a spanyol nyelvterületen, Latin-Amerikában az amnesztia és szolidaritási bizottságok sokszorosították és adták ki őket, tiszteletben tartva az általunk kialakított formát.
    A társaság többféle hangot egyesített. Mint más területeken, itt sem volt könnyű megegyezni más politikai csoportokkal. Ebben a közösségben különböző meggyőződésű emberek működtek együtt, a költészet és az irodalmi alkotás szerelmesei. Például az anarchista Francisco Alcaraz és Juan Gómez Casas, ez utóbbi a diktatúrát követő években a Munka Nemzeti Konföderációja (CNT) főtitkára lett. Mellettük pedig olyan elvtársak, mint Luis Alberto Quesada, Gómez Bernal tanár, Burgos Lecea író, a már említett Manuel de la Escalera és José Luis Gallego, akik irodalmi felkészültségüknél fogva igen fontosak voltak számunkra.
    Szereztünk kulturális folyóiratokat, mint az Ínsula, az Índice, és mindenekelőtt az Espada?a, amelyet Eugenio de Nora irányított, és amelyikbe a mi Gabriel Celayánk is írt. A sorok között elért hozzánk a szabadság némi levegője.
    A Retesz sok művészi és irodalmi vénával rendelkező elvtársunkat ösztönözte, hogy személyes és közösségi munkát végezzen. Verseny alakult ki a kezdeményezések keresésében. Olyan festők és rajzolók, mint Montero, Miguel Vázquez, Encinas, Palacios, Ambrosio Ortega illusztrálták a folyóiratot és más, a börtönön kívülre szánt illegális kiadványokat. Montero egyik nap lerajzolt, és ami meglepett, a földön ülve, egy alumíniumtányér hátuljára.
    Ciriaco Párraga, már akkor neves festő is a börtönben raboskodott. Csinált rólam egy olajfestményt, amelyhez két vagy három hónapon át ültem modellt, türelmesen. Tüzetesen megnézett, kezét vízszintesen és függőlegesen az arcomra tette. Szeme fürkészőn keresett valamit a bőröm mögött, mint egy bányász, amíg meg nem leli a kutatott telért.
    Felkavart egy anekdota ezzel a festővel és ezzel az arcképpel kapcsolatban. Amikor Párraga kiszabadult a börtönből, nem hagyták, hogy magával vigye a képet, megmakacsolta magát, és azt mondta: – Ha nem vihetem el a képet, én is itt maradok.
    Próbáltuk jobb belátásra bírni, de Párraga szenvtelenül folytatta, hallani sem akart a jó tanácsainkról. Írt a börtönfőigazgatóságnak, valaki biztosan közbenjárt még, és megérkezett Madridból az engedély, hogy magával viheti a képet is.
    Néhány napja járt nálam a fia, Gregorio, hogy megmutassa annak a könyvnek a kéziratát, amelyet ír: Apám, a festő Ciriaco Párraga. Mesélte, milyen viszontagságokon ment át a kép, ahányszor kiállították, többször lefoglalta a rendőrség, és mesélt arról, apja milyen szívósan küzdött, hogy visszaszerezze. Az eredeti olajfestményt a család őrzi, bár nagyon sokszor készült róla különböző kiadvá­nyokba másolat, és benne van a Nagy Baszk Enciklopédiá-ban, a 18-as kötetben, amelyben Ciriaco Párraga általános munkássága mellett a fiától, Gregoriótól található egy hosszú kritikai elemzés, amelyben ezt írja:
    
    ... és végül a szerintem legjobb portréja, amely régi és jövendő alkotásait egyaránt felülmúlja: A költő Marcos Ana, harmincnyolc éves férfi, aki addig huszonegy éven át volt fogoly; fiatalon halálra ítélt. Eleven, mozgékonyságtól és belső tűztől hajtott fej, amilyet soha nem láttam másutt, semmilyen olajfestményen.
    
    Miután én kiszabadultam, érkezett Burgosba Agostín Ibarrola, Antonio Pericás és Vidal de Nicolás, akik csatlakoztak ehhez az alkotófronthoz, új lökést adtak neki. Több könyvben jelentek meg együtt Agostin rajzai az én verseimmel és Vidal de Nicolás költeményeivel.
    A Párizsban, Londonban, Amszterdamban, Rómában és más városokban Ibarrolának szervezett kiállítások hozzájárultak ahhoz, hogy leleplezzük, milyen a helyzet a börtönökben, és bemutassuk a politikai foglyok kálváriáját, ellenállásuk méltóságát.
    Ez a kulturális munka kiegészítette a fegyházban levő foglyok, főleg a kommunisták között folyó politikai és társadalmi képzést.
    A börtönök és a világ között hidat képező családjaink segítségével számtalan kapcsolatra tettünk szert Európában és Amerikában.
    Azokon az utakon keresztül keltek át költeményeim a tengereken, és értek el Rafael Albertihez és María Teresa Leónhoz, akiket futólag ismertem a polgárháborúból.
    1960 őszén illegális úton eljutott hozzánk egy csomag. Benne volt többek között Pablo Neruda Teljes ének című epikus költeménye, María Teresa León Tiszta játék és Rafael Alberti  Paranai énekek című frissen megjelent kötete. A váratlan ajándék megfizethetetlen volt társaságunk élete és irodalmi fejlődésünk számára.
    Illegálisan könyvet csempészni a börtönbe viszonylag könnyű volt, megvoltak hozzá az eszközeink. A nehéz az volt, hogy hónapokon, éveken át, az őrök rendszeres vagy kiszámíthatatlanul megrendezett motozásai közepette magunk közt megtartsuk. A Teljes ének álcázására például kerestünk a börtönkönyvtárban egy pontosan ugyanakkora könyvet, mint amekkorát meg akartunk óvni. Mota, aki könyvárus volt és ügyes mesterember, irányította az álcázás műveletét. Leszedte mindkét könyv kötését, és egyet csinált belőlük, ügyelve, hogy a borítók és az első oldalak, ahol az „engedélyezve” pecsét és a káplán aláírása volt, ott legyenek az elején.
    Aztán az engedélyezett könyv oldalai közé beillesztette az illegális könyv oldalait, hogy a motozásra legális legyen belőle. Így a Teljes ének egy vallásos verseket és költeményeket tartalmazó könyv védelmező borítója alatt kézről kézre járt, csodás verssoraival tartotta bennünk a lelket. Több ilyen álcázott könyvünk volt.
    Amikor kiszabadultam, magammal vittem a Teljes éneket, és Párizsban Teodulfo Lagunero baráromnak ajándékoztam, akinek mi, foglyok és a családjaink sokkal tartozunk, és akiről később még fogok szólni.
    Más alkalommal kaptam egy pulóvert, melyet María Teresa León kötött saját kezűleg (ő sok éven át lakott Burgosban, jól ismerte kemény klímáját). Paco Rabal színész Buenos Aires-i útját kihasználva küldte el nekem, egy kis levéllel együtt, amelyben lelkesített, és arra kért, meséljek neki az életemről. Én egy cigarettapapírra írt rövid költeménnyel válaszoltam, ezt aztán egy fogpaszta tubusában csempésztem ki a börtönből.
    
    Életem
    néhány szó csak, mi elmondásra vár:
    
    egy börtönudvar.
    És egy parányi égdarab, melyen tovaszáll
    egy elveszett felhő és néha-néha
    egy szárnyától menekülő madár.
    
    Ezek a rövid verssorok később egy nagyobb lélegzetű vers, a Szívem börtönudvar című megírásához vezettek. Hálából María Teresa Leónnak ajánlottam, ez lett az egyik leginkább fordított és terjesztett versem.
    A börtön udvara, melyet egy óra és egy gólyafészek koronázott, életünk állandó része volt. Ott körbejárva, kövezetén koptatva magunkat találkoztunk újra meg újra egymással, és a természet jóságától vagy kegyetlenségétől függően hol simogatónak találtuk, hol elviselhetetlennek.

    Szívem börtönudvar
    María Teresa Leónnak
    
    A föld nem gömbalakú,
    a föld körbezárt udvar
     ón-éggel és a rabnak
    mindig egyforma úttal.
    Azt álmodtam: a világ
    kerek tér, ég azúrja
    fénnyel és városokkal,
    mezőkkel, hol a búza
    együtt érik a vággyal,
    folyó és hegy, és zúgva
    áradó óceán, hol
    szívek és hajók úsznak.
    Csakhogy a világ udvar.
    Börtönudvar a rabnak
    mindig egyféle úttal.
    
    Néha ablakomon át
    szemem a fényt szomjúzza,
    az életet, mit láttam
    éjjel álmomba hullva.
    És így szólok: „A világ
    más is, mint börtönudvar,
    nemcsak e szörnyű gödör,
    hol élve lettem hulla.”
    És hallom a domboldalt,
    dalát a nyárfa súgja,
    folyó kék fecsegése
    ér vérpadomhoz újra.
    „Ez az élet” – üzenik
    az illatok, a furcsa
    neszek, a füttyös pintyek,
    a nap kelyhéből új dal
    csordul ki, nevetéssel
    üdvözöl egy fiúcska…
    
    Ébren álmodom újra.
    Cellámból a mezőre
    nem visz, csak álomom útja.
    Hajnal ébreszt, és minden,
    mi nem álom – csak udvar,
    börtönudvar a rabnak
    mindig egyféle úttal.
    
    Több mint egy százada már
    vagyok falak közt hulla,
    és nincs számomra világ,
    fák se dalolnak új dalt,
    szerelem se gyújt vágyat
    a vérben és a húsban –
    sebzett kezeket látok,
    ajtót zárral és kulccsal!
    Már azt hiszem, hogy minden,
    mi nem álom – csak udvar.
    Börtönudvar az égbolt,
    széttépett, szürke udvar,
    villámhárítók sebzik,
    nyesi a fal, a durva.
    
    Szabad éveim felé
    már álmomnak sincs útja.
    Már minden, minden, minden,
    álmom is – börtönudvar.
    Kőlapjain jár körbe
    szívem, a kínok dúlta,
    szívem, a mezítelen,
    szívem, halálra sújtva,
    szívem, mi épp olyan már,
    mint ez a szürke udvar.
    
    Börtönudvar, a rabnak
    mindig egyféle úttal.

    Ez lett a legismertebb versem, és nekem is ez az egyik legkedvesebb. Rafael Albertit elbűvölte. Azt írta Az elveszített liget című könyvében: „És hogyne emlékeznék barátomra és elvtársamra, Marcos Anára […] és megrázó költeményére, a Szívem börtönudvar címűre. Van Gogh híres képe jut eszembe róla, amelyen foglyok járnak körbe-körbe egy börtön kicsi, árnyékos udvarán.”
    Amikor a börtönből való szabadulásom után Párizsban laktam, gyakran meglátogattam Carlos Palacio barátomat, a népszerű köztársasági zeneszerzőt, a Nemzetközi Brigádok indulójának, Az acélbrigádok és más daloknak az alkotóját, akinek szerzeményei Harci dalok  címmel jelentek meg Valenciában 1939 februárjában. Egyike azoknak a neves személyiségeknek, akiknek el kellett hagyniuk Spanyolországot.
    Párizs egyik kedvelt negyedében élt, ablakából látni lehetett a Szajna lassú vizében tükröződő Châtelet-hidat. Ahányszor felfelé mentem hozzá a házuk lépcsőjén, zenét hallottam, mert folyton dolgozott. Nosztalgiával keveredő örömmel elevenedtek meg bennem a harci dalok, melyeket az izzó lelkületű Carlos mindig megújuló szenvedéllyel játszott zongoráján…
    
    Acélbrigádok dalolnak,
    útjuk a halálba visz…
    
    A Szívem börtönudvar című versemet különösen szerette, és meg akarta zenésíteni, sok kellemes délutánt töltöttünk el a próbákkal és a javítgatásokkal.
    Carlos jó barátja volt Marcel Marceau-nak, a nagy pantomimművésznek, a csend varázslójának, és egyik nap eljátszotta neki a költeményt, és beszélt neki hosszú raboskodásomról.
    – Mély benyomást tett rá – mesélte Carlos –, és megígérte, hogy „feldolgozza” a verset.
    Nem sokkal később láthattam A ketrec című lenyűgöző előadást, amely bejárta a világot, és amelyet a manapság már nyolcvanéves Marcel Marceau még mindig játszik. Ebben az alkotásban a nagy pantomimes szavak nélkül, merev, reménytelen tekintettel, fehér kezének a szabadság és az élet felé vezető kijáratot kereső tapogatózásával fejezi ki a börtön láthatatlan falai között élő ember szorongását… Többször láttam az előadást, mindig rémülettel töltött el, mert egyszer csak a láthatatlan ajtóvasak között éreztem magam, mint aki lidércálmot él át. Csodáltam és csodálom a csendnek ezt a nagy költőjét, aki művészetében és életében is elkötelezett volt a szabadság eszméihez, és az is maradt. A náci megszállás idején nagyon fiatalon harcolt a francia ellenállásban, apját deportálták, és az auschwitzi koncentrációs táborban megölték.
    A María Teresától és Albertitől kapott könyvek a börtönben, miután álcáztuk őket, ahogy Neruda Teljes énekét, körbejártak közöttünk, közös felolvasásokat tartottunk a költeményekből, és beszéltünk a polgárháború alatti szerepükről, különösen a nemzeti művészeti örökségünk megmentése terén végzett munkájukról.
    A Reteszben jól ismertük María Teresának és Albertinek a politikai foglyok szabadon bocsátásáért végzett tevékenységét, és úgy határoztunk, az egyik éjszaka bizonytalan biztonságának leple alatt előadunk valamit a tiszteletükre.
    Ehhez Rafael költeményei és María Teresának a polgárháborúban és A színház gerillái elnevezésű frontszínházban  végzett dicsőséges tettei szolgáltak alapul, melyekre a Tiszta játék című, hozzánk nemrég eljuttatott könyvében emlékezik.
     Időnként még ma is létrejönnek A színház gerilláinak törekvéseihez hasonló színházi előadások María Teresa León tiszteletére a Rafael Albertiről elnevezett színiiskolában, melyet Salvador Arias, jó barátom vezet. Salvador maga is játszott a polgárháború alatt a frontszínházban, erről megindító emléket őriz, és a María Teresa León iránti megható csodálat is tovább él benne.
    Spanyolország a szívünkben – ez volt a címe a Pablo Nerudának szentelt tiszteletadásnak, a Teljes ének anyagából és a polgárháborús versekből, melyeket José Luis Gallego és más elvtársak kívülről tudtak.
    
    Véres sors
     
    Egy másik alkalommal Miguel Hernández ötvenedik születésnapjára emlékeztünk. Technikailag ez az előadás volt a legjobb. Már tapasztaltabbak voltunk, emberileg pedig az ő élete és tragikus halála mindannyiunkat megérintett. Az első folyosón adtuk elő.
    A főcíme ez volt: „Véres sors (Tisztelet Miguel Hernández elnémított hangjának)”.
    Három jelenetből és egy bevezetőből állt. Három  legfontosabb könyvére utalva az első jelenetnek Örökös mennydörgés, a másodiknak A nép vihara, a harmadiknak A távollét románc- és daloskönyve volt a címe. Ezeken a verseken és megszületésük korszakain keresztül mutattuk be Miguel életét, a szerelmek és a polgárháború időszakát, kálváriáját és 1942-ben az alicantei börtönben bekövetkezett szívszorongató halálát.
    A szöveget öt narrátor mondta el. Kis kórus adott háttérzenét, a söprűnyél nádjából faragott furulyákkal, a végeiket cigarettapapírral tömködtük be, és gumival rögzítettük. Meghatározhatatlan, de szép dallamot produkáltak, mintha víz és fémek adtak volna találkát egymásnak a „hangszeren”.
    És egy este, amikor lezárták a folyosót, egy lepedőkkel és takarókkal kijelölt rögtönzött színpadon adtuk elő a francóista börtönök körülményei között a legelképzelhetetlenebb jelenetet. Az udvarra néző ablakokban néhányan őrt álltak, nehogy meglepjenek bennünket.
    Az öt elbeszélő – kettő látható és három elrejtőzve – az izgatottságtól fojtott hangon mormolta a szöveget a földön ülő mintegy száz fogoly előtt, akik elszorult szívvel figyeltek, miközben hallatszott az őrök lépteinek hangja és az őrszemek kiáltása.
    Még most is izgalommal emlékszem vissza arra, amikor a szinte vallásos csendben szétnyíltak a függönyök az üres színen, és a temetői menet hátterében megszólalt egy szomorú hang, egyre közeledett, egyre hangosabban és szünet nélkül ugyanazt ismételgetve figyelmeztetett a tragédiára: „Miguel meghalt! Miguel meghalt! Miguel meghalt!”, s ehhez hátborzongató visszhangként egyre újabb hangok csatlakoztak, ahogy terjedt és közeledett a hír…
    Biztos vagyok benne, hogy soha veszélyesebb körülmények között, nagyobb szenvedéllyel és tisztább szívvel nem emlékeztek meg Miguel Hernándezről, mint azon az éjszakán a burgosi börtönben.

ROZSNYAI KATALIN FORDÍTÁSA





Rabok





Nincs orvosság I. („A háború borzalmai” c. sorozatból)

KÉPZŐMŰVÉSZET

Lion Feuchtwanger (1884–1958) nagyszerű regényének (Goya, avagy A megismerés gyötrelmes útja) kilencvenöt versbetétje van. Mindegyik fejezetzáró és fontos elidegenítő funkciót tölt be. Ezeket a verseket – 1951-ben megjelent regénye hatalmas sikere után – Feuchtwanger külön is kiadatta. Négyet választottunk ki közülük; valamennyi Goya döbbenetes erejű rajzsorozatához, a grafika művészetének új csapását megnyitó, zseniális Caprichókhoz (Los caprichos, 1793 – 1799) kapcsolódik.

LION FEUCHTWANGER

[Francisco Goya kérdést tesz fel
orvosának, Peral doktornak]

S megkérdezte: – Doktor, én hát
Őrült volnék? Mindez téboly,
Amit megrajzoltam? – és a
Másik tisztelettel így szólt:
– Ha van köztük, amit nem jól
Értek, ez csupán azért van,
Mert annyival kevesebbet
Tudok önnél. Ön a poklot
Nékünk úgy mutatja, mintha
Ott járt volna, és én szédü-
Lök, miközben mindezt nézem. –
Francisco azonban így szólt:
– De én benne jártam, doktor,
A pokolban, és ha ember
Tudja ezt, hát maga tudja.
Én is szédültem. S ha mások
Szédülnek, no látja, épp ezt
Óhajtottam. Így van jól ez,
Doktorom. – És kamaszosan,
Élvezettel veregette
Vállát.


[Goya műtermében a Szent Hivatalról
tűnődik, s arról, hogy rajzsorozatát,
a caprichókat új lapokkal gyarapítja]

Szívében már eltervezte:
A Szent Törvényszéket éppen
Most lefesti műhelyének
Csöndjében, az ermitában,
És az inkvizíciót majd
Lerajzolja épp olyannak,
Amilyen valóban, benne
A szerzetesek, a frailék,
Amint kielégítetten
Kéjelegve végignézik,
Hogy a bűnös tőrbeesve
Mint vergődik kínban. S a nyak-
Bilinccsel megfojtott embert,
Azt is megrajzolja újra,
Megrajzolja igazabban,
A Cocót is megrajzolja,
A kísértetet, a gyermek-
Rémet, a lidércet, azt a
Sötét embert, aki nincs és
Mégis létezik.


[Az inkvizíciótól való félelmében
Goya összecsomagolja és titkos
ládájába rejti a caprichókat]

Elfogódva nézte mind, hogy
Süllyed el az új, varázsos,
Vad világ. E házban, itt e
Hangos hétköznapiságban
Hevert ócska láda mélyén
Észrevétlen – nagyszerűbbet
Spanyol kéz Velázquez óta
Nem teremtett. Itt hevertek
Ládamélyben, elfogottan,
Megfékezve Spanyolország
Démonai.

          De valóban
Megfékezhették-e őket
Ha mutatni sem merészlik?
Hatalmuknak van-e ennél
Bizonyítóbb jele? Itt a
Láda mélyén ami fekszik.
Az nem éppen bátorító.
És mikor a jó barátok
Elmentek az ermitából,
Bámulva meg lelkesedve,
Mégis félve és nyomottan,
Már utánuk ott lopózott
A kísértetek csapongó,
Borzadályos, sok vad árnya,
S náluk is borzongatóbban
Embereknek árnyai.


[A caprichók befejezéséül
Goya még egy rajzot készít]

„Ya es hora. Itt az óra,
Az idő lejárt.” És itt már
Mindenkinek látni kellett:
Itt van, itt az óra. Vége
A kísérteteknek. El kell
Tűnni a csavarra mozgó
Grandnak, s minden cinkosának,
Prelátusnak, szerzetesnek.
Ya es hora. Így van rendjén:
Ez a rajz jó, ezzel kell a
Caprichókat befejezni.
Ya es hora!

VAS ISTVÁN FORDÍTÁSAI




Itt az óra! (80. capricho)

 

VALLOMÁS
   
MAGÉN ISTVÁN
   
Mezei András
   
(1930–2008)
   
1.
    
    Mezei András utolsó, Hármaskönyv című versgyűjteménye a költő összegyűjtött költeményeit tartalmazza, kivéve a kötet megjelenésétől haláláig eltelt egy évben írottakat, melyek lapjában, a CET-ben, és más lapokban jelentek meg, mégis, ennek az apró hiányosságnak ellenére is teljesnek mondható. A Hármaskönyv vizsgálata tehát a költő teljes életművének elemzését jelenti.
    A kötet hármasságra utaló címe az irodalmi alkotás alapegységét, a bevezetés, tárgyalás, befejezés határozottan kimunkált konstrukciójának töredezettségét és összetartozását szimbolizálja. Szomorú telitalálat is egyben, hiszen a bevezetés és a tárgyalás jól kimunkált alapindíttatásának taglalása közben akkor még senki sem gondolta, hogy ez a kötet, a költő egy évvel a megjelenés után bekövetkező tragikus halála miatt, életművének befejező egységét is tartalmazni fogja.
    Akik ismerték Mezei András irodalmi munkásságát, ihletett szavait, izzását, ifjonti, lankadatlan hevületét, akik figyelemmel kísérték köteteinek sorát, vallomásainak intenzitását, akik eggyé tudtak válni azokkal az élethelyzetekkel, halálhelyzetekkel, szituációkkal, melyekbe belebújni az olvasók bizonyos típusainak, bizonyos események átélőinek, meg az empatikusabbaknak egyszerűbb ugyan, mert róluk, értük, helyettük szól, mert ők is írhatták volna, mert csak bólogatniuk kell és rámondani: igaz (!), azoknak jól esik együtt látni ezeket az alkotásokat, verseket, élet-pálya mozaikokat,  töredékekként is helytálló, az egész részeként is teljes beszámolókat, jelentéseket, hely, idő és tér szerint is mindig igazakat, melyek azért nem nélkülözik a szürreális elemeket, a meseszerű, gyakran rémmeseszerű kriminalitásokat, mert a valóság volt szürrealisztikus, a valóság volt kriminális.   
    A költő szerint ez a hármas egység (bevezetés, tárgyalás, befejezés) jelentősebb, lényegesebb, mert a kisebb egységtől halad a nagyobb, az univerzálisabb felé, az éveken, évszázadokon felülemelkedő felé, az időtálló felé, az évről évre, évtizedről évtizedre megvalósuló, a jelenbe forduló jövő felé. A verseket tematikailag, időszakilag, vagy más összetartozás szerint egybekötő narratív fejezetcímek is ezt bizonyítják. Megkönnyítik a helyzetünket, vendégül látnak, hellyel kínálnak, eligazítanak. Szinte kézen fogva vezetik be az olvasót a költészet eme terjedelmes, 650 oldalon keresztüli, életmű azonosságra igényt tartó birodalmába. A tartalom és a forma egységét jelzik az egymást átfedő, polifonikus hangzások, a szuggesztív, éles kontúrú, kevés vonallal, lendületesen megrajzolt képek, melyek egymás mellé, alá, fölé sorakozva építkeznek. Ráismerünk a történelem egy bizonyos szakaszára, mely egyesek szerint már nem is volt történelem, mert a történelem bármennyire abszurd és triviális néha, ennek a pokoli korszaknak a füstje, szaga, bűze, gondolati iniciatívái már emberi ésszel nem követhetők.
    
    Egyetlen kiutatok van innen – mondta  
    az SS-orvos –, a kéményen át.
    
    Igen, ebben a tablóképben ők is ott vannak, árnyékuk, mocskos kezük belóg, látjuk a torkolattüzek villanását, a dörrenés felveri a csendet. Kirajzolódnak a pribékarcok, a Duna-parti nyilas tömeggyilkosoké, a keretlegényeké, a feljelentgető szomszédoké, a minden idők emberarcát a sárba tipró SS-eké. Meg a szegény, foglyul ejtett, gettóba zárt Istené… Az igazság fennakadt a nagy feszültséggel telített szögesdróton, a Dunába lőtték, jégtáblák szabdalták, az igazság járatai eltömődtek, vezetékei összeégtek.
    
    Azt a nyilast tolták be a műtőbe,
    ki húgomat hasba lőtte. – „Mentsetek meg!
    Szép kislányom van!” –  A hasa föl volt szakadva.
    Beleit visszavarrtam. Húgom ott feküdt
    a műtőben holtan.
     
    Oratóriumszerű hangzások felerősödnek, különösen a középső traktátusban, mely súlyoz és mérlegel, visszahat az előzőre és az utána következőre, mely nélkül más aspektusban jelent volna meg a gyerekkor, az édesanya, az édesapa, a szülői ház, a falu. Minden másként alakult volna, de ez már csak álom… Küzd az anyaggal, legyűri, megformázza, tépi, hasogatja. Az alakzatok megdolgozottak, a befejezettség látszatát keltik, de helyet hagynak bizonyos asszociációknak. A határok elmosódnak, a tartományok egymás határain átnyúlnak, a gyökerek a föld alatt hosszan kanyarognak. A méltatlan és megalázó halállal halt emberekkel történtek itt fognak kísérteni közöttünk, míg a nemtelen eszmék, melyektől a levegő emberi pernyével telítődött, lángra kapnak újra és újra. Akik meghaltak, azok egy kicsit még ma is élnek, mert haláluk nem illeszthető bele a születés, lét, elmúlás, a filozófiák és a vallások erkölcsi rendszereibe, semmibe. Nem harcoltak, nem öltek, nem gyűlöltek.  Megmagyarázhatatlan a németség féktelen uszítása az évszázadok óta tartó egyoldalú vonzalom dacára, a kultúrájukban, nevükben, nyelvükben, gyakran észjárásukban, mentalitásukban is hozzájuk hasonulni akaró zsidóság ellen. A békés rivalizálás helyett kialakult egy paranoiás eszmerendszer.
    
    Istenen kívül soha senki
    olyan szépnek nem látta őket,
    mint ez a tiszta szívű állat.
                 (Pilinszky: KZ oratórium)
    
    Nyilvánvaló, hogy a zsidóság békés eszközökkel, a szellem mezsgyéjében nem volt legyőzhető. A holokauszt valójában a fasizmus és a hozzá csapódó falkák totális szellemi veresége volt.
    
    Országa népét mártírjainak füstjéből
    faragta ki az Örökkévaló. Mi ahhoz képest
    néhány SS, a halálkommandó!
    
    A túlélők pedig, megismerték a megbetegítő félelmet, küzdöttek, mint Jákob az angyallal, vesztettek, vagy győztek, számonkértek, vagy meghunyászkodtak, megmenekültek, vagy ott hevernek ma is kihűlt testtel az útszéleken.   
    A nógrádmarcali zsidó boltos, gazdálkodó unokájának boldog gyerekkora, mint egy tisztavizű patak, folydogált át a holokauszt, a fasizmus, a nácizmus, az antiszemitizmus mocsarába.
    Annak kontrasztjában, ami később történt, minden tündérkert volt, ami boldognak és békésnek nevezhető. Az évszázadok óta itt élő ősök szelleme, „mert csupa kiálló vállcsont a fa, apa, nagyapa, déd- és ükapa vállából nőtt ki ágból ág”, a munka is „míg az esti harangszó véget vetett a babszüretnek”, a falu „napsütötte, tiszta por”-a, az almafa, a cseresznyefa, a parittya, a lámpás, a vályog vetés, „Tehéntrágyát kevertem a vízbe, agyagot mertem hozzá marékkal”, a „meztélláb”-osság, az istállóból a „trágya-melegség és a habos tej illata”, kellékei, attributtumai, díszcserjéi ennek a tündérkertnek.  
    A szennyes áradatban, ami kevéssel azután lezúdult, magával sodorva a falvakat, a városokat, a tisztességgel berendezett otthonokat, dolgos életeket, egymáshoz fűződő szeretetet, egymás féltését, bárminemű becsületet, tisztességet, hitet, vallást, Istent, emberek százezreit és millióit, lekopaszítva, lemeztelenítve, állattá alázva, földhányásokba lökve…
    
    Örökkévaló Istenem,
    léted karomat erősíti,
    mert az idő a feltámadásig
    Te tudod, dörrenésnyi.
    
    *
    „Édesanyád nagy, hosszú dereka, mit egyetlen boldog ugrással bevettél” – meséli bizalmasan önmagának, kettesben önmagával, a megvallás, a feltárulkozás szakrális csendjében.
    Tengermorajlásszerű az emlékezet: „Ha meghalunk, tegyetek szemünkre illőn cserepeket, de azokon is átlátnak majd a szemek, melyek látták Majdaneket, Treblinkát.”  
    Falusi gyerek volt, talán parasztgyerek, a csontja, a zsigere, a hajszála, a tekintete is az volt, orrlyukaiban a sólet illatával.  És mégis. Ez lánc volt, ez kéztől kézig tartó, nemzedékről nemzedékre láncolódó kézfogás volt a szomszédokkal, a falubeliekkel, egymással. „Csesznák Józsi tanított rézsut csapni a baltát.”
    Különös lüktetésű rímtelen verseket ír. Feszes, robbanni készülő gondolatritmusok teszik egyetlen befejezett egésszé, melybe egy betű, egy vessző, egy gondolatjel sem illeszthető már. A sorok attraktív tördelése, az abbahagyások és kezdések, a szünetek, mint afféle váz, tartják a testet, az izomzatot, a tartalmat.  Lüktetnek, dobognak, az ütőér adja át így remegését, ilyen szívdobbanásszerűen.  
    
    Kiss Áronné, született Kúti Sára
    Ökörgalga és Faluvéghalma közt hozta a világra –
    krumplivirágzáskor szülte meg Ádámot
    
    Rejtett rímek pattognak, szikráznak. Jambusok lépkednek, trocheusok ugrálnak, anapesztusok bokáznak, mint ahogy a magyar bakák trappolnak a poros úton.
    
    Az orosz parancsnok előtt orra
    vérezte át az udvart uraló akácfát,
    a holdat, az üres ablakkeretet,
    a Kárpátokat, a már lefegyverzett
    magyar foglyokat.
    
    2.
    
    A mélységbe, a föld hegygyomrába, az ősök leszármazottainak leszármazottai közé, a messzibe, a száműzöttek földjére a hagyományba vezetnek a gyökerek, a szokások. „Ha nagyapám megszomjazott, a bögre vízből kiloccsantott egy keveset… úgy itta, hogy áldást mondott rá”.
    Átfutunk a rejtőzködő igazságok felett, néhány sorral arrább megállunk, vagy napok múlva egyszerre csak úgy érezzük, hogy bizonyos szavak dolgozni kezdenek, munkálkodnak, dobognak, mint a szív.  
    
    – eltűnődtem, mielőtt a vizeshordóban
    két karomat vállig megmártóztatva kileshettem:
    útban van-e már udvarunkba a
    Szombatmenyasszony?
    
    Minden szó egy darab föld, egy kő, egy rög, úgy hull, mint a fejszecsapás, keményre szárad a naptól, huhog, kopog, vagy nyekken, nyúlik, vonyít elnyújtottan, „bőgtek a barmok, a baromfik az ólba röpködtek fel a tyúkszaros létrán”.
    Széles ecsetvonásokkal megfestett, tévedhetetlen, nagyvonalú, im­presszio­nisz­ti­kus tájképeket olvashatunk, szekercével kinagyolt formákat, ígéretes gyöngyház szürkéket, akáclomb zöldeket, fakéreg barnákat láthatunk. A felhők keskeny réseiből a végítélet fénysugarai nyúlnak, olyanok, mint Isten koronája.   Aprólékosságig kiragadott részletek a határozottan építkező kompozíciókban.  Egyre beljebb és beljebb hatol a kamera, a tehénke gyomráig, a kétfilléresekig, a kaszáig, mely pockot vágott, a csomagolópapírba nyálazott cigarettákig, a venyigék sírásáig.   
    A magyar tájfestő líra palettáján keveri tovább a színeket. Egyre inkább baljós, a láthatártól láthatárig húzódó, gyűrött, szürke felhőkkel borított ég. Farkas István különös, preholokauszti, apokaliptikus fényeit juttatják eszünkbe, a prófétikusan kántáló falu bolondját, az elveszetten tébláboló öregasszonyt, vagy a kertben üldögélőket, kiknek szikár alakját felhasogatja a sötét.  
    „Minden nyelv anyanyelv. Minden nép kiválasztott” – írta Mezei András Evangélium című bevezetőjében. Jó hír, hogy az anyanyelv él, hogy nyelvi fordulataiban, kifejező eszközökben gazdag.  A magyar metaforikus nyelv, rugalmas, hajlékony és asszociatív, vallotta.  Szabadon szárnyal, társít, érzékeli a dolgok egybetartozását. Akárcsak a parasztok, ő is biztos kézzel csavarja, forgatja, hántja, vési.  Sorai között ott rejtezik valami tájíz, valami jóízű beszédszeretet, a hang, a szó, a kifejezés biztonsága, folyton dolgozó édesanyjáé, magyar nótát hegedülő édesapjáé, áldást rebegő nagyapjáé, meg Csesznák Józsié, meg Jamriké, meg a zselléreké, a vályogvetőké, a kubikosoké. A falusi nép nyelvétől lett írástudó, urbánusságát meghazudtoló népiességgel, és népiességét megtagadó urbánussággal.    
    Tiszteld mások anyanyelvét… Valami ilyesmit olvasunk ki Mezei hitvallásából, tovább írt, gondolt Tíz parancsolatából, Istennel perlekedő bátorságából: mindig a vesztesek oldalán, „íme boldogtalanok ők, akikért jó, hogy nem imádkoznak, akikről nem szól zsoltár”, igazságukért pokolra szállni, felforgatni, ellenszegülni. Az Ember tragikus létigazságaitól megihletten, tragikus hősként síkra száll  a háromezer ötszáz éve tartó megadrámában, mely Isten és az Ő kiválasztott népe között zajlik,  melyben nemzedékek léptek színre és tűntek el, valódi vérrel, valódi tűzzel, valódi gázzal, valódi gázkamrával.  
    
    Hagyd a népedet elpusztulni.
    Könyörülj rajta Istenem.
    Amit megadtál annyi népnek:
    Ne maradjon írmagja sem.
    
    *
    
    A lepecsételt zsidó boltban
    még mennyi aratószandál,
    babos kendő, pertli, szíj, hány liter
    petról van a tartályban
    
    A kőrisfa ontja így, ilyen zuhatagként a leveleit nyáron. Megbotlunk, visszafordulunk, tovább lapozunk óvatosan, kíváncsian, aztán újra olvassuk az egészet, aztán lecsap a vihar, a szél, a villámlás, igazi Cantata profana, semmivel be nem helyettesíthető, fel nem hígítható, meg nem bolygatható.  
    
    gyufa, légyfogó, gandli-cukor,
    krajcár a kisfiókban, hogy majdnem
    kimaradtak a forgácsba csomagolt
    lámpaüvegek, gyertyák, mécsesek
    
    Sorakoznak a polcon a szavak, a jelzők, a ragok, a képzők, az illatos és illattalan szerek, a jóváíratlan tartozások. Egy szatócsbolt árulistáját olvassuk, még nem fáradt el a szemünk a fénytelen, petróleumlámpás hunyorgástól, lehetne a zsidó kocsmáros háza is, akire éjszaka ráverik az ablakot, fut, szalad hálóingben, mert vendégei számára létkérdés a bor, a rum, a pálinka.  Roman Vishniac fotói jutnak az eszembe, aki 1938-ban, az utolsó pillanatban végigfényképezte a kelet-európai zsidó körleteket, gettókat, falvakat, otthonokat, üzleteket, templomokat, imaházakat, hédereket, jesivákat. Elrejtve és megőrizve az örökkévalóságnak, a végtelennek a pajeszos kisfiú mosolyát, a zöldséget áruló, megviselt arcú zsidócska reménytelenségét, a lobogó pajeszú, szomorú, fázósan topogó, spárgával felkötött nadrágú boltosét, gondokról árulkodó, félregombolt lajbiban. Mindenkiét, aki néhány hónappal, évvel később meztelenül hullott a gödörbe a futószalagról.
    Iskolapadok kemény fájába kellene vésni emlékeztetőnek. Falakra írni óriás grafitiként, a lökhajtásos repülőgép kondenzcsíkjával az égre kanyarítani a szatócsbolt árulistáját. Követelés ez, örök és behajthatatlan.
    Együtt érez a libával, melynek tömését „nézni is iszony”, „Fejem alatt a toll-pihe párna éjszaka fulladozott, s nyesett, két gyönge szárnyával csapdosta alvó arcomat”, a hallal, melynek „Hegedűs Tóni… két ujjal két szeme gombját mélyen benyomta”, a kaszával elmetszett pocokkal, melynek kis teste úgy hevert, „mint egy kifordult tömött erszény, amely élettel dagadt degeszre”, az égő fával, melynek „a vékonya jajgat a tűzben, a vékonya sír-rí”.
    
    3.
    
    „Minden nép kiválasztott” – írja a bevezetőben. Nehezül a kar, a láb, súlyosbodnak a szavak, vas érintésűek. Még felemeli birkafogó botját a pásztor, és futtában megállítja a pulit. Prófétaibb a hang, hírek kószálnak, honvédek, munkaszolgálatosok térnek haza a frontról. „Ne hajts! Elég volt!” – szól a kutyájához a pásztor. „Népemet ne hajtsd, Istenem!  Elég volt!” Súlyos lövegek hagyják el barlangjukat, Tigris tankok, Sztálin-orgonák tombolnak. A szorongatott országban az a legfontosabb, hogy még a szovjet csapatok bevonulása előtt megsemmisítsék az ország gazdasági, kulturális, tudományos életének egyik potenciális húzóerejét, a magyar zsidóságot.  „Miközben a vagonajtókat széthúzták Komáromban, kilencven hörgő tüdőbe szúrt a hajnali éles levegő.” Vasúti sínek kanyarognak Kelet-Európa vész karistolta hátán.  Halál rigmusokat kattognak a kerekek. Futnak a degeszre tömött vagonok Auschwitz, Dachau, Mauthausen felé. Bombáznak a Szövetségesek, de a halálutakat mindig elkerülik. A krematóriumok kéményei zavartalanul ontják a füstöt.
    Minden népből annyi marad, amennyit a krónikásai, írói, költői, történészei, mesélő öregjei meghagynak, feljegyeznek. Az információ száll. A száj vezeti, az emlékezet, a betű. Könyvek sora a megszépíthetetlen történelem. Josafát a történetíró, Baruch, Jeremiás íródeákja, a zsoltáros Dávid, a próféták, a névtelenek, a Talmud lejegyzői, Joszéf ben Mattatia, a Tóratekercs, a könyvek, levelek, feljegyzések, hitelesek, vagy kevésbé azok, átköltöttek, vagy tényszerűek. Krónikások és krónikások… „Írd Apunak, hogy gondolok rá. A mi utunk akárhová visz, gondja lesz ránk a Teremtőnek.”    
    Az írás művészetté vált, a betű testvérré kedvesedett, társsá, kísérővé, mely összekapcsol, felkarol, fölénk hajol, világít is, néha olyan, mint a láng, áldozat is, ünnepélyes is, arannyal, ezüsttel felcicomázott, mint a Szombatmenyasszony. Aztán meg elkísér az örökkévalóságba, csontjaink felett őrködik a Messiás eljöveteléig.
    
     A tábor küldte elébük
    ezt az utat, a sírkövek
    héber betűrengetegét,
    a halottaiktól megfosztott
    kőbe faragott emlékezetet
    
    Credo, quia absurdum. Hiszem, mert képtelenség. Így, virtuálisan, számon tartva a menekülés útjait, az abbahagyás lehetőségét, még ma is, fél évszázad múltán, szemtanúként: „fél órán át a hideg tus alatt, utána nedvesen ismét kizavarva a szabadba, mindez két óra múlva megismételve, reggel 4 óra körül 75 százalékuk már mozdulatlanul…”.  
    A tényversek visszavezethetők a Biblia verseire.
    Íme a generációkon át reinkarnálódó harsonás. Az üzenet, melyet mint a jelzőfüst a dombtetőkön át, közvetít a betű, a szó. Beszámolók, tények, számok.
    
    51 nap, 147 vonatszerelvény,
    a négyszázharmincnégyezer
    zsidó elhurcolása vidékről
    kétszáz SS-el,
    ötezer magyar csendőrrel,
    önkéntesek százaival
    
    Lecsupaszított, száraz információk, melyekhez nem kell magyarázat. Három évezredet áthidaló folyamatosság.   
    Akkor, ott és úgy: „ahogy a testek és a végtagok összefonódva várnak a feltámadásra, ahogy a karon ülő kicsi gyermek átfogja anyja nyakát, ahogy a hús már lefoszlóban van, de még épek a csontok”.  Mindent megolvaszt a felszínre törő izzó anyag.  A teremtés nem definiálható. Zene ez is, a sírás különös, lekottázhatatlan tremolója.
    
    4.
    
    A költő a saját infernóját járja, miközben már-már önveszélyes empátiával kíséri testvéreit a tömegsírba, együtt fuldoklik velük a zuhanyrózsák alatt, meghal  Mose Ganz fiával, de tisztátalan ételt nem vesz magához, vízbe hull a Dunába lőttekkel, töri a hegy kövét halálos fáradtsággal a kieszelt értelmetlen munkán, félholtra verik, családjára lel a halottak között… Mindig és mindenütt egyes szám első személyben, befelé fordulva, vádolva, miközben a tiszta, karcmentes teleobjektíven keresztül hatoló képek az egekbe szállnak…  Avatás ez, a lélekbe égetett szövetség jele.
    
    Egyszer csak anyám hangján szólalok meg,
    egyszer csak apám hangján szólalok meg,
    egyszer csak népemet hallom megszólalni
    a hangomon.
    
    Tépi, boncolja, bontja az anyagot, kikanyarint belőle, aztán visszaragasztja, újra építi, aztán úgy tesz, mintha hozzá sem nyúlt volna. Prófétai dühvel, hiperrealista hőzöngéssel prófétál, mint Jónás Ninivében, dörgő, mint Ézsajás, megértő, mint Ezékiel, álruhában járó, mint Jeremiás, lírai, mint Dániel. Népével él és nyugszik, feltámad, mert még halálok várják Isten kiválasztottjai között, a gyűlöletes sorsra megszentelteké, a szövetségé, mely fel nem bontható, mely most már utálatos, mint ahogy utálatos e nép türelme is, belenyugvása, megjuhászkodása, riasztó ez a nép, megalázó és megtévesztő. Megszégyenítően fényes és tiszta homlokuk homályos lesz a reszketésben.  Hogyan vonhatnák kétségbe Ádonájt? A hatmillió pusztulása után is legyen áldott Ő és dicséretes, dicső és magasztos, fennkölt és hírneves, imádott és megszentelt, áldottabb minden áldásnál, költeménynél, dicshimnusznál és vigaszéneknél, amit a világon mondanak.
       
    Micsoda nép a maradék, hogy zengi már
    szent, szent, szent, szent az ő neve,
    el sem oszlott a füst.    
    
    Most már mennydörög, ez a szövetség már bilincs, béklyó, csörgő lánc a lábra, kézre, nyakra kovácsolva. Gályarabság, melynek elítéltjei nem szabadulhatnak, súlyos az evezőlapát, mely mellett csak megfeszülni lehet, melynek vasai átütik a csuklót…
    Most már nem fél, mert már százszor halt, hatszázezerszer, hatmilliószor. Nem árthat neki sem áldozat, sem hóhér, sem ember, sem Isten, ő a senki, a porszem, a költő az Úr lábai elé hajítja a kőtáblákat… Ez már nem vers, ezek már nem tények.
    Hétszer magvakult, hétszer hozták vissza a vakságból az orvosok.  „Látó” lett, „roe”, pásztor, egekbe néző, köveken bukdácsoló, „kinek szeme e vak vagonban tapadt a talált égi résre”. Nincs előbb és utóbb, korább és később, tíz év múlva, ötven év múlva, száz év múlva is ugyanúgy. Azok a képek beleégtek a mágneslemezbe, letörölhetetlenek. Vádolja az Istent. Ő pedig hallgat. Tűri, töpreng, nem védekezik, szótalan, mint mindig, amióta felgyújtott csipkebokorban megjelent.
    
    Üres. Üres. Üres. Üres.
    Hívás nélküli űri csendben
    Ígéreteid ellobbantak
    minden csodánál hevesebben.
    
    Korszakos versek születnek. A holokauszt, a „soá” piszkos üvegén át tisztul ki a világ. Megátalkodottan, megszállottan csak ezen a hálón át, ezen a szemüvegen keresztül, axiómává lesz a tapasztalat, torz, pokol szülte paradigmává, ahol az SS hangján szól az Isten, ahol arany- és platinafogakként tündökölnek Jeruzsálem kupolái. A Hagyd a népedet című versét számos nyelvre lefordították, demarkációs vonal ez, új időszámítás, aki megismeri nem szabadulhat, betör az agyak háromezer éves fájljaiba, és rombol, mint egy vírus, felszabadít, vagy haragot intonál, aki hallotta, olvasta, átélte nem lesz olyan többé, mint annak előtte volt.  Mint amikor a megbomlott agy zenél, felfoghatatlan direktívák, leüthetetlen hangok, megpendíthetetlen húrok, érthetetlen és mégis meggyőző, csillapíthatatlan és megnyugtató, pogány táltosok dobolnak, az áldozati füst felemészt, sisteregnek, megcsörrennek az ölelkező rímek, lángol, remeg a Szináj hegye, összeomlik Isten súlya alatt.
    
    5.
    
    Nem tud gyűlölni. Ezt az érzést nem örökítette beléje az Úr városából jött Ábrahám, sem Izsák, sem Jákob nem forgatta meg sejtjeiben, nem fordult meg Józsefében sem, vagy Dávidéban, a Tóra sorai nem tanítják, sem a Talmud tengeréből ki nem halászható, sem a Sulchan Aruch asztalterítőjén nem lelhető. Pedig…
    
    El innen, hol a lágerből
    visszatérőt emberi jó szó
    nem fogadta, csak a zsidózó:
     „te is pusztultál volna ott!”
    
    A tízegynéhány éves, koravén kamasz útnak indul oda, „ahol az idő sosem sietett, apám vesszeje, anyám méhe nem lett volna elátkozott.” Néhány cseppnyi versben, mint a sejtben a test, benne foglaltatik az egész, az óceán valamennyi sója, köve, mesze, hordaléka. Allegóriák szárnyalnak, végigsöpörnek verseken, képek gyűrűznek, mint a hullámok a vízbe dobott kő körül, hasonlatok, asszociációk által bomlanak ki, válnak szemléletesebbekké a gondolatok. Játékos metaforák pattognak, ugrálnak, feszülnek a tényversek simára kalapált felületén. A versek egymásba kapcsolódnak, élik önálló életüket, összekacsintanak, emlegetik egymást, ki ezt, ki azt adja a sok négyzetméteres pannóképhez. Megrendítő freskók lepik el a mennyezeteket, Guernica-szerű abszurditás kerekedik a kupolában, vers versbe karol, gyakran száz oldal múltán bukkan fel újra egy apró részlet valamiből, egy darabka föld, tárgy, test, hangulat, d?já vu érzést keltve. Bibliai ihletettségű ismétlések erősítik egymást, különösen a holokauszt traktátusban. A Negev porába, a Jezréel völgyébe „az auschwitzi légáramlatok… páráival” keveredik Európa hálátlan földje.
    
    … Izrael ország.             
    Épülő épületére kitűzött zöld ág alól
    előhalászom mész marta kibucsapkám.
    
    Békesség van, de béke nincs.
    
    Gabi Weiner unokaöcsém Jeruzsálemben
    a templomhegy alatt, ott esett el,
    ahol a Szemétkapu felől a járda élesen
    balra befordul.
    
    Keresztül-kasul, autóbusszal, szamárkordélyon vagy gyalogszerrel bejárja az országot. Békesség költözik a lelkébe. Honfoglaló, honalapító, nemzetségalapító, mint az ősatyák, a lelke fele ott marad, pár év múlva hazajön abból a hazájából ebbe a hazájába, mert tudja, a magyar szó az ékessége.
    
    6.
    
    A Belvárosi Kiadónál Székely Magda szerkesztésében megjelent, egyszerűségében is impozáns, szinte már-már imakönyvszerűen ünnepélyes, arany és fekete színekben pompázó, időtlenül szép könyv grafikája és címlapterve Mezei Gábor nevét dicséri. Olyan ez a könyv, mint egy óceán, egy tenger, szigetekkel, gázlókkal, korallpadokkal, zátonyokkal, áramlatokkal, melyek segítik a vállalkozó szellemű hajóst, az olvasót. Elolvasunk egy verset, sorokat, szakaszokat, aztán, ha ellapozzuk, elkeveredünk benne, soha nem találjuk meg többé. Végtelent ölelnek a partjai, a távolságai. Úgy gondolom, hogy tudósok kutatják, széplelkek intonálják majd, igazságkeresők merítenek erőt belőle.  
    Csak a teljesség igénye nélkül lehet szólni róla. Minden sorában, szókapcsolatában új meg új képek jelennek meg, az érzelmek széles skálája, a felhalmozott ismeretanyag, a továbbgondolásra késztető folyamatok, a filozofikus, a folytonosan Istennel perlekedő, de Istent mégiscsak imádó légkör, gondolatrendszer, a lehetőségeiben kiaknázott, próbára tett magyar nyelv, az önfeláldozás, a tisztesség, a hősiesség, az embereket, állatokat, tárgyakat, egyáltalán az emberi életet óvó féltés arra érdemesíti ezt a könyvet, hogy nemzedékek olvassák.
    A magától értetődő terjedelmbeli szűkség miatt, olyan fejezetcímeket hagytunk ki, mint az Anyám vasal, Ünnepek, Kései rekviem, Letelepedők, Ez a hazád, Magyarok, Szülőhelyem, Szerelem, Lesz-e bárka, A teljes felszabadulás stb., melyek tanulmányoldalakat töltenének meg.
    Az elismerések száma jelentős. 1961-ben József Attila-díjat, 1979-ben Művészeti Alap-díjat, 1986-ban Gábor Andor-díjat, 1997-ben Arany János-díjat, 2000-ben – CET-irodalmi díjat kapott. Külföldi elismerései közül a legjelentősebb az l986-ban kapott, igen megtisztelő, az izraeli államelnök által adományozott Katzetnyik-díj.
    Verseit számos nyelvre lefordították, legtöbbször angol, francia és német nyelvterületeken jelent meg, és természetesen Izraelben héberül. 1971-ben a Volk und Welt kiadónál, a Német Demokratikus Köztársaságban jelent meg a Geburt der Legend című verseskötete, Paul Kárpáti fordításában.  1981-ben, a tel-avivi Eked Kiadó gondozta Cél hamigdál című verseskötetét, Itamár Jaoz Keszt adaptálásában.
    Megjelent lengyelül is 1979-ben, majd 1994-ben ismét a tel-avivi Eked Kiadónál, Itamár Jaóz Keszt, majd Londonban az Alfa World Kiadónál Országh-Land Tamás, és 1999-ben Írországban Kabdebo Tamás fordításában The Miracle Worker címmel. Ugyanebben az évben kötetet adott ki Berlinben is.  

MŰHELY
   
Százhuszonöt éve született a nagy marxista gondolkodó, Lukács György (1885–1971), a magyar filozófia és esztétika kimagasló alakja. Az évfordulón egy rövid tanulmányával emlékezünk rá, amely a Deutsche Zentral–Zeitung 1933. augusztus 17-ei számában jelent meg.
   
LUKÁCS GYÖRGY
  
 Marx és az irodalom
   
Karl Marx egész élete során behatóan foglalkozott az irodalom kérdéseivel. Ismeretes, hogy diákkorában maga is írt verseket és számos epigrammájában állást foglalt az akkori irodalmi harcok időszerű kérdéseiben. Bruno Bauerral való barátsága idején azt tervezte, hogy tanulmányokat fog írni a vallásos művészetről, a romantikáról stb. Eug?ne Sue Párizs rejtelmei című könyvének és a mű ifjú-hegeliánus kritikusainak bírálata alkotja A szent család keretét. Amikor Marx és Engels közösen bírálta az „igazi szocializmust”, kritikájuk kiterjedt az „igazi szocializmus” által befolyásolt vagy ahhoz közelálló költői művekre (Karl Beck), valamint az ebből a talajból sarjadt irodalomelméletre és irodalomkritikára is (Karl Grün könyve Goethéről).  Az 1848-as forradalmat előkészítő idők legjelentősebb költőihez, Heinéhez, Herweghhez, Freiligrathhoz, Weerthhez Marxot a barátság szálai fűzték; értett ahhoz is, hogy költői tevékenységüket sikeresen terelje a forradalmiság felé (Heine Németországja, Freiligrath versei a Neue Rheinische Zeitungban). Ez az érdeklődése nem lankadt az emigrációban sem. Amikor Lassalle közzétette Sickingen-drámáját, Marx és Engels a mű ideológiai és művészeti hibáit baráti hangnemben, ám megsemmisítő élességgel bírálta. Emberfeletti teljesítménye A tőke előkészítésekor és megírásakor, valamint a nemzetközi munkásmozgalom vezetésében nem gátolhatta meg Marxot abban, hogy éber figyelemmel tanulmányozza kora és az elmúlt korok irodalmát és irodalomelméletét. Fáradhatatlanul újra és újra elolvassa Shakespeare-t és a görög tragédiaírókat, Cervantest, Balzacot, Diderot-t, E. T. A. Hoffmannt stb., de még a liberális hegeliánus F. Th. Vischer esztétikáját is részletesen kivonatolta. Veje, Paul Lafargue megemlíti, hogy Marx A tőke befejezése utánra tervezte egy kritikai Balzac-tanulmány megírását.
    Ezt a tervét sajnos nem valósíthatta meg. Nem maradt ránk tehát sem irodalmi nézeteinek rendszeres összefoglalása, sem módszerének valamely irodalmi műre való kimerítő alkalmazása. Ennek ellenére, műveiből teljesen egyértelműen kiviláglik Marx állásfoglalása az irodalom valamennyi fontos kérdésében.
    A német ideológiában Marx mindenfajta idealista felfogás elleni éles polémiában meghatározza az irodalom helyét is a társadalom összfejlődésében. „Az erkölcs, vallás, metafizika és egyéb ideológia és a nekik megfelelő tudatformák ilyenképpen nem tartják meg többé az önállóság látszatát […] hanem az anyagi termelésüket és anyagi érintkezésüket kifejlesztő emberek ezzel a valóságukkal együtt gondolkodásukat és gondolkodásuk termékeit is megváltoztatják.” És Stirner elleni polémiája során a legvilágosabban taglalja a társadalmi munkamegosztás és a művészet közötti összefüggést. Fejtegetéseit a reneszánsz nagy festőivel példázza, de magától értetődően az irodalomra is vonatkoznak. Ezek a fejtegetések már csak azért is jelentősek, mert világosan utalnak a művészetet alkotó ember gyökeresen megváltozott helyzetére a szocializmusban. Engels már említett irodalomkritikái, amelyek kettőjük közös előmunkálatain alapulnak, még inkább konkretizálják ezt az összefüggést a társadalmi lét és a társadalmi tudat (tehát egyben az irodalom) között. A Kommunista Kiáltvány megállapítja, hogy „a burzsoázia” – a szellemi munka más képviselőivel együtt – „fizetett bérmunkássá változtatta […] a költőt”, és újólag kimutatja, „hogy az emberek életviszonyaival, társadalmi vonatkozásaival, társadalmi létével együtt megváltoznak képzeteik, nézeteik és fogalmaik, egyszóval tudatuk is.”
    Marx azonban a tudatnak ezt a társadalmi lét által való meghatározottságát sohasem értelmezte szimplán, egyenesvonalúan és mechanikusan. Éppen ellenkezőleg. A politikai gazdaságtan bírálatához írott nagy, sajnos befejezetlenül maradt Bevezetésében Marx részletesen szól erről az „egyenlőtlen fejlődésről”. „A művészet esetében – írja – ismeretes, hogy annak meghatározott virágzási korszakai korántsem állnak arányban a társadalom általános fejlődésével, tehát a társadalom szervezetének anyagi alapzatával […] sem. Például a görögök a modernekkel összehasonlítva, vagy akár Shakespeare.” Ám Marx szemléletének teljes félreértése lenne, ha ebben ellentmondást látnánk a dialektikus materializmus alapvető tételével szemben, amely szerint a lét határozza meg a tudatot, nem pedig megfordítva, avagy úgy vélnénk, hogy az alap és a felépítmény közötti bonyolult, közvetett és egyenlőtlen összefüggés gyengíti ezt az alapvető vonatkozást. (A II. Internacionálé opportunistái ezt tették.) Nem. Amikor az egyenlőtlen fejlődés, a lét és a tudat kapcsolatának közvetett és bonyolult jellegét hangsúlyozzuk, az alapvető tételek konkretizálásáról van szó.
    Miképpen ez a tétel megsemmisítő hadüzenet minden idealizmus ellen, úgy jelent ez a konkretizálás harcot minden mechanizálás, minden sematizálás és vulgarizálás ellen a dialektikus materializmus felfogása és alkalmazása terén.
    Nem véletlen, hogy Marx az egyenlőtlen fejlődés kérdésénél a görögökre és Shakespeare-re utal, és rákövetkező fejtegetéseiben a görög eposz társadalmi alapjait vizsgálja. Marx ezzel kapcsolatban feltett kérdése ugyanis: hogyan lehetséges, „hogy számunkra még ma is műélvezetet nyújtanak és bizonyos vonatkozásban mércének és elérhetetlen példaképnek számítanak” – útmutatásul szolgálhat az irodalmi kérdések marxista tárgyalásához. Marx itt is – mint mindenütt – a társadalmi alapokból indul ki, mégpedig nem sematikusan, nem általában, nem minden időkre szólóan (mint a polgári szociológia), hanem konkrétan.  A kérdéseket, amelyek elé az egyenlőtlen fejlődés állít bennünket, marxista módon csak az egyes irodalmi jelenségek konkrét, történelmi-társadalmi elemzése útján oldhatjuk meg. „A nehézség – mondja Marx – csak ezeknek az ellentmondá­soknak az általános felfogásában áll. Mihelyt sajátosítjuk őket, már magyarázatot is nyertek.” Csak ezen az alapon merül fel a második kérdés, amelyet a görögök vonatkozásában az imént megismertünk. Marx követelményként azt állítja föl, hogy az irodalmi mű által szerzett műélvezet okait is megvizsgáljuk. Ehhez három megjegyzés kívánkozik. Az első: Marx – mint láttuk – a művészi alkotás tartós hatását állítja előtérbe; a valódi, nehéz probléma az a fontos ünnepi hangulat, melynek adott esetben köszönhető, hogy Homérosz még mindig hatással van ránk. Másodszor: ezeket a meghatározó mozzanatokat a tartalomban kell keresnünk. Ebben az esetben Marx ott látja a tartalmat, hogy „az emberiség társadalmi gyermekkorának, ott, ahol legszebben kibontakozott, mint soha vissza nem térő foknak örök varázsa” van. Harmadszor: a tartalomnak ez az átfogó jelentősége semmiképpen nem jelenti a forma elhanyagolását, a formának külsőleges, lényegtelen, a tartalom mechanikus következményeként való felfogását. Olvassuk csak el a Lassalle Sickingen-drámája feletti vitát, és látni fogjuk, hogy Marx és Engels milyen nagy súlyt fektetett a forma kérdéseire, még ha – materialistákként – a tartalomból vezették is le őket. Mert a művészi alkotás nem pusztán a társadalmi fejlődés terméke, hanem a társadalmi fejlődés termékeként egyben alkotóeleme is ennek a fejlődésnek. „A műtárgy – mondja Marx – műértő és a szépség élvezésére képes közönséget hoz létre. A termelés tehát (és ez már nem csupán a művészetre vonatkozik – L. Gy.) nemcsak tárgyat termel a szubjektum számára, hanem szubjektumot is a tárgy számára.” A forma elhanyagolása tehát ezen a területen a fejlődés szubjektív tényezőjének az alábecsülésével egyenlő, ugyanúgy, mint ahogyan túlbecsülése visszaesés az idealizmusba.
    Marxnak ezek az alapvető elvei határozzák meg az örökség kérdésében való állásfoglalását. A nagy klasszikus korszakok, a görögök, ezek a „normális gyermekek” az emberiség fejlődésében, és Shakespeare, akinél a „régebbi osztályoknak, például a lovagságnak a letűnése nagyszerű tragikus műalkotásokhoz nyújthatott anyagot”, természetesen a középpontban állnak. A kapitalizmus bírálata, amely Marxnál a gazdasági alapok bírálatából indul ki, kiterjed az ideológia valamennyi területére. Igen élesen felismeri, hogy „a tőkés termelés ellenségesen áll szemben bizonyos termelési ágakkal, például a művészettel és a költészettel”. Ez azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy akár a legparányibb engedményt tette volna is annak a gazdasági és társadalmi romantikának, amely a kapitalizmus kultúra- és művészetellenességének megfigyeléséből azt a reakciós következtetést vonta le, hogy vissza kell térni a kapitalizmus előtti fejlődési fokokhoz. Éppen ellenkezőleg. Egyrészt Marx és Engels mindenkor megsemmisítően éles bírálatot mondott a romantikus-reakciós kultúraelméletekről. Másrészt nem mulasztanak el semmilyen alkalmat, amikor erélyesen rámutathatnak a polgári-forradalmi szépirodalom döntő jelentőségére. Az irodalomelmélet és az irodalompolitika terén a Fieldingek és Goethék, Diderot-k és Balzacok ugyanolyan örökséget képviselnek, mint a gazdaságtanban Petty és a fiziokraták, Smith és Ricardo, a filozófia területén pedig a régi materialisták, Hegel és Feuerbach. Ezekben az írókban sűrítetten egyesülnek a polgári osztály forradalmi fejlődésének materialista és dialektikus felismerései. Műveikben alkotó módon fedik fel a polgári osztály ellentmondásait, és ezáltal – anélkül, hogy akarnák vagy tudnák – hozzájárulnak a polgári ideológia módszertani és tartalmi meghaladásához is. A polgári fejlődés forradalmi klasszikusainak ez a nagyrabecsülése magától értetődően nincsen kritika híján. Marx és Engels pontosan tudja, hogy Balzac személy szerint legitimista volt, hogy Goethét „legyőzte a német nyomorúság” stb. Mindezekben az ellentmondásokban azonban osztályhelyzetük ellentmondásossága tükröződik. Mint ahogyan Ricardóról mondja egy helyütt Marx: „A mesternél az új és jelentős az ellentmondások »trágyája« közepette fejlődik ki.” Ám éppen ezért nagyobbak ők követőiknél, akik a hanyatló burzsoázia irodalmi szóvivőivé szegődtek. Marx mindig gúnyosan szól Richard Wagnerről, és Engels még magáról Zoláról is azt mondja, hogy Balzacot „a realizmus sokkal nagyobb mesterének” tartja, „mint a múlt, jelen és jövő valamennyi Zoláját”.
    Az irodalom összfejlődésének ez a dialektikus-materialista felfogása, amely az emberiség osztályharcokban kibontakozó forradalmi átalakulási folyamatának részét alkotja, eltűnik a II. Internacionáléban. Ahogyan minden más területen, a munkáspártok világnézetét is ellepi az idealizmus és a gépiesség. Az irodalmi szemlélet elválik a gazdasági fejlődés és az osztályharcok vizsgálatától, vagy azok mechanikus következményeivé vulgarizálódik. Marx és Engels irodalomszemléletének világtörténelmi horizontja „nemzeti” provincializmussá szűkül. Mehring szemléletében – hogy csak a II. Internacionálé balszárnyának ezt a legjelentékenyebb német képviselőjét említsük – a dialektikus materialista alapvetést már felváltja Kant szubjektív idealista esztétikája, és a polgári-forradalmi fejlődés nagy, bár ellentmondásokkal terhes realista képviselőinek helyébe Schiller kerül. Lassalle vonala kiszorítja Marx és Engels vonalát.
    Ezen a területen is Lenin az, aki helyreállítja és a kapitalizmusnak az imperializmus korában végbemenő kiteljesedésével összhangban konkretizálja a marxizmust. Lenin tanulmányai (különösen a Tolsztojról szólók) az irodalomelmélet területén ugyanúgy állítják helyre és fejlesztik tovább konkrétan a marxizmust, mint többi írása a dialektikus materialista világnézet valamennyi területén. Az irodalomban is csak az a kritika tette újra lehetővé a hamisítatlan marxizmus felismerését és a gyakorlati alkalmazását, amellyel Lenin a II. Internacionálé marxizmus-torzításai ellen harcolt.




A szerzetesfestő


 

BEŐTHY OTTÓ FORDÍTÁSA
  
MÚLTUNK
   
ROMÁNY PÁL
   
Elnökök elnöke volt
  
Erdei Ferenc (1910–1971)
   
Kórházban feküdtem novemberben, a rendszerváltozást követően. A mellettem levő ágyon egy volt huszár kapitány várt a műtétjére. Folyamatosan mesélte az életét. Hallgattam, mást nem tehettem. Az elbeszélés egyébként nem volt tanulság nélküli. Egy életút, katonaiskola, majd kaszárnyaélet az 1920–30-as évek Magyarországán. Mert hogy 1910-ben született az én egykori huszár kapitányom.
    Ahogyan hallgattam (itt most megvallom: kevés figyelemmel), mind többet gondoltam egy másik, 1910-ben született férfiemberre. Most lépné át a 85. évét karácsonykor, ha nem lenne már régen – jövő tavasszal lesz 30 éve – a makói temetőben. Erdei Ferenc régen elment, akárcsak társai, akikkel együtt megszerkesztette 1944-ben, a német megszállásig, a lap betiltásáig, a Szabad Szó-t. És még annyi mindent. Öten voltak: Darvas József, Illyés Gyula, Kovács Imre, Veres Péter és ő. A makói hagymás szövetkezet egykori ügyvezetője, a hagymakertész Erdei família jogvégzett fia. Vele sokan, sokszor találkoztunk később, ismerte az ország.
    Egykori kapitányom, bár kortársak voltak, nem sokat hallott róla. Később már találkozott a nevével, hiszen közéleti érdeklődésű ember volt. Egyébként is olyan közüzemtől ment nyugdíjba, ahol rendszeretetét, megőrzött katonás fegyelmét nagyra értékelték. Amikor szóba hoztam mégis Erdeit, visszakérdezett: „Mondja, nem akart ő túlságosan sokat, nem kergetett délibábokat?”
    Azóta is forgatom az emlékezetemben a kérdését, és a lehetséges válaszokat is.
    Az bizonyos, hogy Erdei sokat akart, talán túlságosan is sokat. Korszerű falut, modern mezőgazdaságot, önigazgató szövetkezeteket, polgárosult, szakmával rendelkező parasztságot, tekintélyes agrárértelmiséget, múltját és a népművészetet becsülő fiatalságot – tehát mindent, amit sóvárogva látott máshol, amiről könyveiben, előadásaiban szólt. Ennyi minden nem teljesülhetett. És nem is olyan dolgokat akart, amelyek elérése csak saját szándékán, erején múlott volna.
    Jegyzőkönyvekből, emlékeztető feljegyzésekből sokféle tanulság, eseti döntés visszakereshető, ám bőven maradt, aminek nincs, vagy alig van nyoma. Ebbe a körbe sorolható a szövetkezeti testületekben betöltött szerepe az 1960-as években.
    Akkoriban alakult egy bizottság, amelyet Szövetkezetpolitikai Munkaközösségnek neveztek el, nehogy jogot formáljon határozatok kimondására. A testület elnöke Fehér Lajos miniszterelnök-helyettes volt. A 15 tagú bizottságban abszolút tekintélyt élvezett – más pártonkívüliekkel együtt – Erdei Ferenc. Sajátosan fejezte ezt ki egy különös eset.
    Az említett munkaközösség úgy döntött, hogy az 1967–1970 közötti évek vitaanyagai, állásfoglalásai jelenjenek meg egy kötetben. A könyv függelékében pedig kapjon helyet, többek között, e szövetkezeti bizottság (azaz: munkaközösség) és közreműködő szakértőinek a névsora. A felsorolásban azonban – az elnök és a titkár után – nem ábécérendben következtek a bizottsági tagok, hanem a sor élén Erdei neve állt. Skandalum! A szerkesztők – köztük e sorok írója – nem figyeltek fel a kézirat és a nyomdai levonat átnézésekor a hibára. Az első példányok kézhezvételekor tűnt fel. Újra kellett szedetni a nyomdában a függeléket, a régit pedig, a botrányt elkerülendő, bezúzták.
    Néhány példányt, sajátos dokumentumként, könyvespolcomon őrzök.
    Másik történet.
    Ki gondolná, hogy a mai terméktanácsok megalakítását – más formában – Erdei már 1966-ban javasolta? Amikor a termelőszövetkezetek területi (azaz: nem megyei, hogy ne ülhessen rá a helyi hatalom!) szövetségeinek a megalakításáról folyt a vita, Erdei indítványozta, hogy a területi (járás- és megyehatárokat átszelő) szövetségeken kívül alakuljanak szakmai-ágazati érdekképviseletek is. Ennek megfelelően egy-egy szövetkezet annyi szövetségben lehessen tag (kedvenc példája szerint az országos hagymás szövetségben is, meg az almásokéban is), ahányban csak az érdekei megkívánják. És tekintsék őket partnerként az illetékesek.
    A javaslatot többen támogatták, de Fehér Lajos taktikája győzött. Fehér jól látta: ha sokat akarunk, semmit sem nyerünk. A politikai ellenállást Fehér „belülről” ismerte. A fenntartás pedig eléggé triviális volt: „Nem kell a sok szervezkedés, nincs szükség új parasztpártra.” Később, egy szófiai agrártanácskozásra készülő magyar szövetkezeti delegáció vezetője meg is kapta a legfelső – tréfásan mondott, de komolyan gondolt – eligazító figyelmeztetést: nem kellene azért megalakítani ott a Zöld Internacionálét!
    Délibábot kergetett-e Erdei és sok küzdőtársa, amikor a „boldog parasztok országa” hazai megteremtésén munkálkodott? Most visszanézve, jelen agrárállapotaink közepette, könnyű volna azt válaszolni, hogy igen, több volt az illúzió, mint a realitás. Csakhogy ezt a véleményt már egy teljesen más faluban lakva és más Európában élve lehet megfogalmazni, mint amikor a változásokért való bajvívás folyt annakidején.
    Az első termelőszövetkezeti kongresszuson az Országházban, 1967-ben – a zárszóban azt mondta az elnöklő Erdei: „Nem lehet sem szebb, sem nagyobb emberi és szakmai hivatás, mint termelőszövetkezeteink embert és termelést formáló, nagy történelmi vállalkozásában részt venni”. A kongresszuson, amelyen a küldöttek 60%-a tsz-elnök volt, a „tiszteletbeli tsz-tag” Erdei elnökölt. Ekkor mondták rá a szövetkezeti emberek: „Erdei, az elnökök elnöke.”
    Néhány év múlva Makó ótemetőjébe költözött. Övéihez.
    
    Erdei Ferenc helyét, szerepét nem jelölte még ki a történettudomány. Az agrártörténeti sem. Nincs egyedül. Közép-európai sors, magyar sors? Erdei portréját 1977-ben elhelyezték a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium falán. Nem azért, mert miniszter volt, kétszer is, majd igazságügy-miniszterként eltörölte a kuláklistát, hanem azért, mert többszörös Kossuth-díjas agrárkutató volt. Az Antall-kormány idején a domborművet levették és a helyét bemalterozták. Ismét látható, visszarakták. Még ugyanazok korrigálták tettüket.
    Osztályismétlő nebulók… Kecskeméten az ötvenes évek elején lemeszelték a városházi díszterem freskóját, mert Benczúr a kiegyezés utáni koronázást festette meg. I. Ferenc József volt a központban. A márványtáblát is bekenték, amely arra emlékeztetett, hogy ki volt a város polgármestere, az ország miniszterelnöke és apostoli királya, amikor a millenniumra felépült a gyönyörű helyi parlament. (De kiszedték nálunk a Hősök terén a Habsburgokat is a Millenniumi Emlékműből, a 20. században kétszer is. Nem régen, sok faluban a szövetkezeti okleveleket és elismeréseket érte hasonló méltatlan sors.
    Erdei Ferenc nem tehet arról, hogy a mai állapotába süllyedt a mezőgazdaság. Hogy a legnagyobb mértékben nálunk esett vissza – egy korábbi magas színvonalhoz képest – az agrártermelés, a jövedelem színvonala, a volt KGST–országok közül.  Abban viszont nem kis szerepe volt Erdeinek, hogy a magyar falvakban, ahol három és több szobás lakásokat csak mutatóban lehetett találni 1949-ben (2,7%), negyven évvel később már az összes lakás 42,6%-a ilyen méretű volt. Az egyszobás lakások régebbi 73%-os aránya pedig 14%-ra csökkent a községek átlagában. Egyetlen nemzedék életében átépült és átalakult a magyar falu.
    Úgy tűnik, még várni kell, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, az értékek, a mértékek és a tévedések. És arra is, hogy végre a valóság és a jövő formálása legyen a legfontosabb, ne minduntalanul a múlt „átrendezése”.
    Huszár kapitány szobatársam régen elrendezte magában az értékelést. Túljutott a műtéten, 86 évesen, és hazament a Dunántúlra. Most lenne 100 éves, akár Erdei Ferenc.
    „Tudja – mondta búcsúzásul –, csak egy dolog számít: amit kézbe lehet venni, megfogni és használni. Legyen az kantár, az eke szarva, az orvosi szike, vagy éppen a toll. Kinek mije van. Mi alólunk viszont kilőtték a lovakat. Mondja, mit ér a gyalogos huszár?”
    Bizony, az már nem huszár. De talán még lehet megbízható, jó gyalogos.








A kolosszus

TUDOMÁNY
   
SZIGETI GÁBOR
   
A személyi számítástechnika barátságos és barátságtalan vonásai
   
Életünk egyik legelterjedtebb új jelensége, a hálózatba kapcsolt számítógépek használata némely kérdéseinek értelmezése és értékelése sok fejtörést okoz mind a reál-, mind a humán érdeklődésű emberek számára. Jelen írás segítséget igyekszik nyújtani a mai számítástechnikával kapcsolatban felmerülő egyes dilemmák értelmezéséhez. Ezt egyrészt az információ fogalmának mélyebb megvilágosításával, másrészt egyes konkrét PC-s világba tartozó pozitív és negatív jelenségek elemzésével szeretnénk elérni.
    Induljunk ki abból, hogy szűkebb műszaki szempontból az általános, éppúgy termelésbeli mint életmódbeli fejlődést úgy lehet leírni, mint funkcionális fejlődést, azaz úgy, mint a „gombnyomásra” működésbe lépő lehetőségek körének kibővülését. A reflektor villantásával nyitható garázsajtó tényleges kíméletet és időmegtakarítást biztosít. A GPS (Global Positioning System, azaz Általános-célú Geográfiai Helyzetmeghatározó Rendszer) rendszer valamely vevőoldali változatának segítségével a városi vagy terepi helyzetünk utcanevek és házszámok illetve terepazonosító jellegzetes pontok keresgélése nélkül is, szó szerint gombnyomásra határozódik meg.
    Ez alól a tendencia alól nem kivétel a hálózatba kapcsolt személyi számítógépek fejlődése sem. A számítástechnika által biztosított funkciónövekedés többek között abban nyilvánul meg, hogy sok olyan funkciót, amit régebben mások, szervezetek, szolgáltatók végeztek el a részünkre, azt ma magunk „operáljuk”.
    Néhány példával illusztrálva:  a postai távirat e-mail-lé változott; a gépírónő szövegszerkesztő használatává; a banki művelet otthoni terminálos lépéssé; az információ-kérés (teszem azt, menetrend esetén) adatbanki információ-vadászattá; a fényképész  retusáló és előhívó-rögzítő munkája otthoni képszerkesztéssé és nyomtatássá; a könyvtári-folyóirattári keresés pedig részben html böngészéssé vagy pl. OPAC (Online Public Access Catalog, azaz Nyilvános-, Hálózati-hozzáférésű Könyvtári Katalógusrendszer)  adatbázisában való kereséssé alakult át.
    Mindez a számtalan előnyös oldal és így tényleges fejlődés mellett veszélyektől sem mentes: sok követelményt támaszt a felhasználóval szemben, és nincs garancia arra, hogy az összes lényeges funkcionalitás helyes használata eljut a felhasználóhoz, miközben az új lehetőség persze kiszorítja a régi utakat, pl. nem csúcsvezető nemigen talál gépírónőt, szövegszerkesztő asszisztenst segítségként a vállalatok, vállalkozások legtöbbjében.
    Jelen írás – néhány kiragadott, de lényeges pontot érintő példán keresztül – bemutatja, hogy még a számítástechnika látszólag játékos közegében is, az egyszerre ténylegesen és helyenként csak látszólagosan viharos fejlődés mellett is, a fenti funkcionalitás-növekedés csak igen ellentmondásosan megy végbe és csak olyan módon és mértékben, amely beleillik az általános tőkés társadalmi logika kereteibe. Így több létező, már megvalósított lehetőség feledésbe merül, míg más nem-igen hasznos „függvényektől” jóformán meg sem lehet szabadulni.
    Mindezek valamennyire is szabatos tárgyalása azonban megköveteli, hogy először is az információ fogalmát vegyük részletesebb elemzés alá, annál is inkább, mert a szerző számára úgy tűnik, több fontos észrevétel, megállapítás, amely a fogalom kapcsán, annak keletkezésekor a múlt század 50-es éveiben kialakult, felfedeződött, illetve viták során letisztult, az mára még szakmai körökben is feledésbe merült. Így például ismeretes1 az a Norbert Wienertől származó megállapítás, mely az információt az anyag és energia mellé helyezi, mint ezekkel egy sorban levő harmadik szubsztanciát, holott e három fogalom viszonya kielégítően tisztázva lett az akkori vitákban2. Mindazonáltal az információ fogalmának alábbi hármas taglalása a szerző saját elemeit is tartalmazó megközelítése.
    
    Az információ fogalma ennek különböző kiteljesedései mellett és az információs társadalom
    
    Az információ egy absztrakt fogalom, mely igen sok területen felmerülő probléma közös, absztrakt kezelésére alkalmas. A legjellegzetesebb példák, amelyek hozzájárultak e fogalom kialakulásához, a biológiai szabályozások, összetett gépkonstrukciók, és más bonyolult, nagyméretű (társadalmi) rendszerek területeiről jönnek. Felfogásunk szerint azonban az információ csak részfogalom, és teljességében csak a kibernetikai lánc fogalmán belül, mint annak alárendelt tárgyalható.
    
    A kibernetikai lánc absztrakt sémáját az ábra tartalmazza. Az „A” rendszer nem egyszerű, közvetlen hatásmechanizmuson, közvetlen, mechanikus ok-okozati viszonyon nyugvó működést mutat, hanem olyanfajta kifinomult rendszer, mely a rendszerhez már nem közvetlenül tartozó külvilág változásait, a külső hatást érzékeli, ezen érzékelés eredményét valamilyen természetű jelek formájában egy válaszkidolgozó, avagy döntési központba továbbítja. A központ, amely többnyire a rendszer legösszetettebb része, e jeleket feldolgozza, értelmezi és ennek eredményeképpen válasz- vagy parancsjeleket küld egy végrehajtó szervnek. Ez a válaszintézkedés, szabályozás valamifajta cél, célszerűség szerint történik, pl. a rendszer stabilitásának fenntartása érdekében. A szükséges válaszlépést ténylegesen a végrehajtó szerv végzi el, visszahatva, válaszolva a külső, környezeti hatásra, ha tetszik kihívásra. Tipikus e folyamatban, hogy a központ nem mechanikus döntést hoz, hanem összetett, kifinomult tevékenységet végez; nem először találkozik a fennálló külső hatással,  hanem azt már egy korábbi fejlődésben, korábbi „betanulási folyamatban” már többször elemezte és különböző döntési lehetőségek közül válogat. További fontos kritérium a kibernetikai lánc fennállásához, hogy a központba be- és kifolyó jelek, valamint maga a központ munkája kisebb energiaigényű folyamat, mint a külvilág-érzékelés illetve válaszreakció(végrehajtás)-külvilág közötti folyamat energiaszintje. A központ megnevezésére az „A” rendszer természetétől függően igen különböző megnevezéseket alkalmazunk, úgymint agy, program, számítógép-program, döntési központ, adatbázis, adatbank, tudásközpont, szakértői rendszer stb..
    Mivel a fenti séma igen absztrakt, szükséges egy-egy eltérő természetű példával megvilágítani. Így például az emberi test csak egy szűkebb hőmérséklet tartományban életképes, 41°C felett a vérfehérje megalvad, míg 5°C-os tengervízben a kihűléses halál pár óra után bekövetkezhet. Így a szervezet igyekszik állandó 36,6°C   körüli testhőmérsékletet fenntartani. Hideg környezetben a bőr érzékelő receptorai idegrostokon keresztül ingerületet adnak át a gerincvelőnek, amely más szervek (pl. a végtagok) mozgatását is uralja, és amely ez esetben köztes neuronokon keresztül ingerületet ad át a mozgató idegsejteknek. Ez az ingerület az izomrostokat rendezetlen összehúzódásra készteti (vacogás). Ez a remegés hőtermelésével segít a szervezet hőmérsékletének megőrzésében. Ugyanakkor a gerincvelő érző idegsejtjének oldalnyúlványa továbbítja az ingerületet a felsőbb központok, az agy felé, így a hidegérzet tudatosul.3
    
    A Watt-féle regulátorral felszerelt gőzgép esetén a kazánban kiküszöbölhetetlenül egyenetlen gőznyomás egyenletes munkát végez a gőzhengerbe benyomulva. Ez úgy lehetséges, hogy ha a gőzhenger fordulatszáma megnövőben van, úgy az erről segédmeghajtáson keresztül „értesülő” centrifugális regulátor  röpsúlyai megemelkednek, ami a tolózáron keresztül csökkenti a kazánból munkahengerbe áramló gőzmennyiséget, stabilizálva ily módon a gőzgép fordulatszámát. Egyébként James Wattnak ez az 1776-os második, gőzgépet nagyban tökéletesítő eredménye (az első 1764-ből más természetű volt, az a munkahenger fáradt gőzének kondenzációs térbe való visszavezetésével javította a hatásfokot) kapcsán vezette be J. C. Maxwell az elektrodinamika „lezárója” 1868-ban a feed-back, a visszacsatolás fogalmát, amivel a kibernetika későbbi önállósulása felé tett nagy lépést.
    Az 1960-as években a borotvapenge gyártó cégek eladásaik jelentős visszaesését tapasztalták, és megállapították, hogy ez a villanyborotva-készülékek terjedésének a következménye. A vállalat irányítói a termék használhatóságának növelésében látták a megoldást, és így alakították ki a többélű és szárhoz képest változó hajlásszögű kéziborotvát, amely meghozta a kívánt eredményt, az eladások számának magas szinten tartását.4
    Mindhárom példán felismerjük a kibernetikai lánc jellegzetességeit, az érzékelés, közvetítés, elemzés, újabb közvetítés majd választevékenység lefolyását. Azt is látjuk azonban, hogy a valóságos példáknak a kibernetikai lánc pusztán alapsémája, sematikus kerete: a testhőmérséklet példa esetén látjuk, hogy többszörös az áttétel, egynél több kör áll fent, a fázás tudatosul. A Watt-féle regulátor esetén a „külvilág” nem igazán, csak feltételesen külső világ, hiszen itt a kazán és annak gőznyomása épp úgy a gép része, mint maga a regulátor. Viszont a regulátor érzékelőkörét valóban vékonyabb csövek és kisebb tömegek jellemzik, mint a gép többi részét (a röpsúly tömege jóval kisebb, mint a munkahengereké).  Ugyanígy, az idegrostokon haladó ingerület sem vált ki olyan hőhatást, amely összemérhető volna az izmok remegése által keltettével. A nagyvállalati struktúra, a vezetés sok különböző módon reagálhat a kihívásra – teszem azt beszáll a villanyborotva gyártásba – így a döntési központ differenciáltsága e példán is jól látható. Az energiaszintek szerepének érzékeltetésére vizsgáljuk meg azt a szituációt, amikor egy biliárdgolyó a másiknak ütközik. Ennek kapcsán furcsa lenne információ átadásról beszélni, itt mechanikus ok-okozati viszony következménye lesz a megütött golyó elmozdulása; nincs döntéshozás, nincsenek alternatívák és (pl. centrális ütközés esetén) az első golyó teljes mozgási energiája átadódik a második golyónak, az egész folyamat egyetlen energia szinten, közvetítettség nélkül zajlik le.
    A kibernetikai lánc sémájának birtokában az egyébként alaktalan,  megfoghatatlan és így sokféle szellemi bűvészkedésnek kitett információ fogalom a teljesség korlátozása nélkül válik konkréttá: INFORMÁCIÓ-nak a kibernetikai láncban létrejövő érzékelő és parancs jeleket, az érzékelő jelek parancs jelekké való átformálásának, transzformációjának a módját nevezzük.
    E sémából következően az információt folyamatként célszerű felfognunk: legalsó szintjén, legkifejletlenebb formájában az információ megkövült,  mozdulatlan jelsorozat, amely egy külső állapot puszta rögzítése. Erre a szintre épül rá a jelsorozat továbbítása, mely a rögzített külső állapotot leíró jeleket helyváltoztató mozgásba hozza ezen jelek központ felé való továbbításával. Éppen a továbbítás szükségessége fejezi ki a teljes rendszer összetett, közvetített jellegét: a döntési központ az érzékeléstől és végrehajtástól relatíve elkülönült önálló részegység. És végül a harmadik szinten a központban az információ saját belső természetének megfelelő mozgásba, átalakulásba kerül, felveszi kiteljesedett formáját, nevezetesen olyan jelekké transzformálódik, amely a végrehajtó szerven keresztül képes visszahatni a külvilágra.
    Ezeknek a fejlődési stádiumoknak jól megfelel a computer file fogalma. Ez önmagában valaminek az állapotát írja le, továbbítva, lemásolva (megnyitva) feldolgozásra kerülhet, míg feldolgozva, transzformálódva nyeri el az új, teljesebb, válaszadásra alkalmas alakját. Például ha az eladásra váró használt kocsik terjedelmes adatbázisából tetemes szűkítéssel kiválasztom az engem érdeklő korú, márkájú stb. autók listáját, akkor evvel megtettem az első lépést a későbbi cselekvés, a tulajdonossal való konkrét kapcsolatfelvétel, és a kocsi megtekintésének irányába. Az információ fogalmába beleértjük a teljes döntési procedúrát, speciálisan a file transzformációt végző bármely természetű komputer programot. Mindezen információ-fejlődési stádiumok persze egy valóságos rendszerben több különböző egymásba ágyazódó cikluson keresztül valósulnak meg. Minthogy a kibernetikai rendszerek térben és időben is osztottak, nagykiterjedésűek is lehetnek, így sémánk jól magyarázza az információ kezelésében valóban szintén tipikus tárolási, rendezési, keresési lépéseket.
    Az információnak a kibernetikai lánctól való elszakíthatatlanságát a következő példával szeretnénk szemléltetni. Tegyük fel, a rádió bemondja, hogy (ma, most) a szegedi gyors 5 percet késik. Hanyagoljuk el, honnan és milyen formában kapja a rádió mint szervezet ezt a hírt, és azt is, hogyan válogat ezen és más hírek közt, atekintetbe, hogy mi s mikor kerül adásba, hanem fogadjuk el egyszerűen, hogy a vonat állapotát helyesen leíró tényről van szó, amely tény továbbításra is kerül adás formájában. Ha ez a közlés olyan emberhez jut el, aki csak éppen azért kapcsolja be a rádiót, hogy emberi hangot halljon, akkor, noha fennáll a külvilág érzékelése és van jeltovábbítás is, mégsem nevezném ebben a relációban a kérdéses „5 percet késik” mondatot információnak (vagy ha ez mégis információ, úgy ennek csak kifejletlen formája). Ha viszont egy olyan ember hallja ezt a mondatot, aki a késést elkerülendő éppen túl gyorsan hajt autójával a pályaudvar felé, hogy fogadja szegedi ismerősét, és e hír hatására megkönnyebbülten lassít, mert így is időben kiér az állomásra, akkor nem kétséges, számára e hír teljes értékű információ, mely azonnali válaszreakciót, cselekvést vált ki belőle. Miután a legtöbb rádióhallgató e szélsőségek között foglal helyet, utazott már és utazhat még vasúton, tehát valamelyest érdekli a dolog, de éppen nem vár senkit Szegedről, ezért nem kell meglepődnünk, hogy hétköznapi módon ilyesmi kapcsán nem firtatjuk a hír és információ közti különbséget. Látjuk azonban, hogy e különbség csakis akkor válik megfoghatóvá, ha a konkrét, teljes kibernetikai rendszer részeként kezeljük a maga helyén a jelenséget.
    E konkretizált információ-fogalom mindjárt meg is adja a nem ritkán elhangzó információs társadalom gondolkodás kritikáját. Ez abból indul ki, hogy az információ jelentősége nő a társadalomban, és így a jól-informáltság, nagy tudás elvezet a jólét növekedéséhez, az egyéni és társadalmi problémák megoldásához. Igaz az, hogy a fejlődés eredményeként a társadalmi, műszaki és más rendszerek differenciálódnak, és így egyre összetettebb folyamatokkal állunk szemben, ahol a bizonytalanságok ellenére általában létező, helyes döntés sokoldalú informáltságot feltételez. Azonban amint az információt a teljes lánc részeként tekintjük, kiderül, hogy az nem ad eszközöket a végrehajtási oldalon, hanem „csak” a meglévő lehetőségek jobb kihasználását teszi lehetővé.  Az interneten hozzánk eljutó információ mindenképp betű, hang, álló vagy mozgó kép marad, és nekünk, netezőknek továbbra is a meglévő eszközökkel kell megoldani a problémáinkat,  feladatainkat.
    Hasonlóan egy hatékony helyfoglaló rendszer növeli a légi forgalom kihasználtságát, akár repülőgép-rendelést is megtakaríthat a légitársaságnak, tehát tényleges anyagi erő, de nem pótolja a repülőgépgyártó képességet, továbbá mint megtakarítás eleve nem is léphet túl bizonyos korlátokon.
    
    Az információ-kezelés néhány sajátossága a személyi számítástechnikában
    
    Egészében véve a számítástechnika óriási fejlődésen ment keresztül, sok funkciót valódi csodálattal nézhetünk (a szerző szemében ilyen a multitasking tulajdonság; a helyenkénti csillagászati számítási pontosság, akár 32 decimális jegyig; az internetes kereső rendszerek óriási hatékonyságukkal, a térinformatika stb. stb.). Ugyanakkor az alábbiakban inkább olyan tendenciákat járunk körül, amelyek a számítástechnika egy jelenleginél szabadabb használatát korlátozzák. Reményeim szerint az olvasók mindebben jobbító szándékot látnak.
    Ami a PC-s világot illeti, ezt kezdeteitől fogva nem jellemzi az információ fogalmának komolyan vétele. A DOS operációs rendszer például a file törlését igen játékosnak fogta fel. A valódi törlést a filet hordozó mágneses lemezfelület átmágnesezése jelentené, e helyett a rendszer megelégedett a file név első karakterének kérdőjellel való pótlásával, amely név azután nem jelent meg a file-ok listáján. Így egy másik, módosított file-kezelő program számára a „letörölt” információ mindaddig jelen volt, ameddig egy másik file véletlenül felül nem írta a letöröltet. Ez a kezelésmód összességében mindent jelent, csak azt nem, hogy a PC tulajdonos maga döntene az ő tulajdonában levő információ sorsáról. Nem állítjuk, hogy nincs, illetve nem volt eszköz, amivel a file tényleg eltüntethető, de azt igen, hogy egy átlagos felhasználótól nem elvárható, hogy utánajárjon ilyen kérdéseknek.
    A hálózatok kialakítása sem mentes az érdekességektől. Az Internet, a hálózatok hálózata egy olyan rendszer, ahol maguk a gépek (nem pedig mondjuk az emberek, felhasználók) vannak összekötve (az utóbbi azt jelentené, hogy a hálózat bármely gépén, mint felhasználó bejelentkezve, bármely gép ugyanúgy szolgálna ki, ugyanazon tulajdonságokkal beállítódva). Ezek alapján logikusnak tűnne a hálózat minden egyes PC-jének egy állandó címet, azonosítót adni, ami lehetővé tenné azon file-ok elérését, amit egy erre engedélyezett adattároló területére helyezünk el, amennyiben a gép bekapcsolt állapotban található. Ne gondoljuk, hogyha például a Föld minden lakosa 1000 gépet tartana, akkor az így szükségessé váló 1012 nagyságrendű cím kezelhetetlenül nagy szám, hiszen itt minden csakis automatizált módon történik. Viszont a tényleges IP (Internet Protocall) címek mindössze 232–féle címet tesznek lehetővé, ami 9,6 decimális jegynek felel meg szemben az előbb megbecsült 12-vel.  Ez a „szűk” keresztmetszet azután szükségessé teszi az úgynevezett A, B és C osztályú címek bevezetését, amely ezután a háztartásokban lévő gépek elérését feltételessé, időben változóvá teszi, jelentősen korlátozva ezáltal a hálózatra feltehető anyagokat és a számukra kijelölt adathordozó-területet. Újabban a címek kibővítésre kerültek, 248 különböző címig, de ennek sem célja, hogy állandó IP címe legyen valamennyi gépnek.
    Két ember közti társalgás személyes jellegét, azt a jogot, hogy kizárólag kettejükre tartozik, mi hangzott el, a mai időkben senki sem vonja kétségbe. A levél és  a telefonálási titkot törvény védi, illetve, mint az közismert, törvény határozza meg milyen esetekben, milyen procedúra eredményeként és kinek van joga megsérteni a fenti személyes szabadság védelmét nyújtó jogokat. Miután a számítógépes file alapattributuma a könnyed osztódás, így itt az üzenet kizárólagosan címzett általi olvasásának egyetlen lehetséges biztosítékát az üzenet kulcs szerinti átkódolása, illetve a hálózaton átjutott üzenet vissza-kódolása jelenti. Itt a kulcs akkor megbízható, ha kellően hosszú és nem kerül a hálózatra, hanem más módon kezelődik, telefonon, papíron van számontartva. Még a hosszú kulcsok sem feltétlen biztonságosak, ha azok értelmesek (pl. két vagy több szótári szó összetétele).
    A file-kezeléssel kapcsolatos csaknem valamennyi elképzelhető funkciót igen elegánsan, és magánemberek felé ingyenesen, vagy jelképes áron terjesztett módon oldott meg, kiemelkedő egyéni teljesítményt felmutatva egy amerikai programozó, Robert Jung. Rendszere, az Archive of Robert Jung, ARJ rövidítésként közismert. Nehezen érthető oknál fogva, a közvéleményben ez az igen komplex programrendszer egyetlen funkcióra, a file tömörítésre korlátozódott. Pedig – sok más értékes funkció, szolgáltatás mellett – a file átkódolása, titkosítása is megtalálható e rendszerében. Jung a honlapján nemes egyszerűséggel közli, hogy ne kérjenek tőle elfelejtett jelszó esetén segítséget, mert ilyen nem létezik, az anyag elvileg, végtelen sok idő alatt visszaállítható, de gyakorlatilag semmilyen erőfeszítés sem hoz eredményt. Ennek ellenére a található hálózaton olyan program, amely vállalkozik a feladatra. A program a szerény ARJ password recovery, ARJ jelszó-visszaállító, jelszófeltáró címet viseli. Az igen igényes külső megjelenésű program kísérleteink szerint gyorsan és precízen dolgozik kétbetűs jelszavak esetén, és még igen türelmes emberek számára négy betűs jelszó esetén is megvalósítja az ígért feltáró képességet. Sajnos a program négy betűsnél hosszabb jelszavak esetén működő változata már nem ingyenes, azonban az első négy eset időfaktorainak figyelembe vételével nem láttuk értelmét további kísérleteknek, minthogy a szükséges idő exponenciális növekedését tapasztaltuk.
    A középkorban a gyónás intézménye kiválóan alkalmas volt a közösség, a lakosság hangulatának felmérésére, de nem kis vesződséggel járt: jól képzett emberek munkaidejét kötötte le gyakran érdemi eredmény nélkül. A mai korban az emberek rengeteg esetben írásba foglalják véleményüket, gondolataikat, gondjaikat, és azt könnyen sokszorosítható formában osztják meg a címzettel. Mindez avval a veszéllyel jár, hogy felkeltheti más emberek, szervezetek érdeklődését.
    Nem érdektelen összevetni a levélíró képességet a rendelkezésre álló tárolási lehetőségekkel. Ha a Föld minden lakója napi egy oldal e-mailt ír, az kb. napi 3000 Gbyte információ, ami mai eszközökön legfeljebb napi 2000 $-os (esetleg jóval kisebb) költséggel jól eltárolható és visszakereshető. Mindazonáltal nem pusztán szúrópróbaszerű, hanem szisztematikus vizsgálata aligha könnyű feladat, keresési algoritmusok igen érdekes gyakorló terepéül viszont szolgálhat.
    Az internetes, ingyenes e-mail szolgáltatók némely nagyobbjánál sajátosan alakult az egyének e-mail címeinek a kialakítása. A tárhelyre és szolgáltatásra igényt tartók fantázianeveken is ki lettek szolgálva. Viszont valamivel később (ahogy a forgalom kezdett tömegesedni) a rendszer megpróbált segítséget nyújtani a küldemények fogadóinak, lehetővé téve egyéni, házi de központilag tárolt kis „telefonkönyvek”  kialakítását, aminek segítségével az e-mail-t fogadó oldal megkönnyítve munkáját beírhatta, hogy a kiskukac@ …. –tól kapott levél szerzőjén valójában kit is kell érteni.
    A sok eredmény mellett, amely az egész digitális fejlődést jellemzi, nem mindig érzékelhető, hogy a computer software ipar megoldást igyekezne találni a tényleges problémákra. Így például sok tízmillió géppel dolgozó ember panaszkodik szemproblémákra. Ezeknek az embereknek nem kis része jelentős időt tölt a képernyő olvasásával, figyelésével. A CRT (tv-szerű) kép a legveszélyesebb a szemre; a frissítési frekvenciával jelentkező (mely magasabb értékre állítva kevésbé zavaró) változásokat bár tudatosítani nem tudjuk, mégis ezen változás zavaró a szem és agy számára, ezek elfáradásához vezet. E CRT használata mellett elkerülhetetlen effektus mellé még számos más, szemet érintő probléma jön hozzá a gép előtt ülve. Korábban kiadott Számítástudományi Szótár5 még világosan leszögezi, hogy a képernyőn szándékosan (1-4 Hz-cel) villogtatott üzenet agresszíven fárasztó a felhasználó számára és ezért ennek a használata csakis veszélyjelzés esetén indokolt (pl. gyártási folyamat irányítása folyamán). Ennek ellenére a Web-oldalakon hétköznapi jelenség üzenetek (köztük reklámok) villogtatása.
    A Web-oldalakat amúgy sem nagyon jellemzi a letisztultság, áttekinthetőség. A nyomtatott szöveg nyugodt képét a képernyőn a betű nagyságának növelésével lehet (lehetne) ellensúlyozni. A legelterjedtebb browser program erre nem, vagy csak alig ad lehetőséget, viszont van olyan kisebb cégtől származó, ámde növekvő népszerűségű browser-program, amelyik ezt a funkciót az ésszerű határok között korlátlanul valósítja meg. Ami viszont a papírra való nyomtatásból csaknem maradéktalanul átkerül a képernyőre az a fehér alapszín, ami hasznosnak éppen nem nevezhető: radiáció csak a képernyő gerjesztett felületéről származik, így ennek minimalizálása – a szerző számára kézenfekvő módon – egyértelműen a szemproblémák enyhítésének az irányába hat. Ezt a minimumot jól megközelítjük, mihelyt a képernyőt úgy használjuk, ahogy az a régebbi nagygépes (pl. IBM-360-as), terminálos világban szokásban is volt: fehérre, de még inkább halvány zöldre a betűk formái voltak gerjesztve és az írás háttérszínéül a képernyő gerjesztetlen alapszíne szolgált. Ma a legelterjedtebb eszközök egy részénél ugyan ez a beállítás kisebb-nagyobb nehézségek árán megvalósítható, mégis az irodai gyakorlatban alig találkozni vele.
    
    Következtetések
    
    Az információ fogalmának komolyabb elemzése, melyet az jellemez, hogy az információt nem szakítjuk el, nem függetlenítjük az őt közvetlenül felhasználó közegtől, döntési, végrehajtási műveletektől, azt mutatja, hogy bár a számítástechnika tömeges elterjedése óriási jelentőségű az általános funkcionális fejlődés szempontjából, ezt a fogalmat mégsem lehet a fejlődés döntő elemének tekinteni. Más kérdés, hogy mint húzó ágazat egy információtechnológiában fejlett hardware-t, software-t gyártó ország számára tág teret képes nyitni6.  Az egyes műveletek, funkciók megvalósítása is igen ellentmondásos: egyes korábban már működő, hasznos dolgok feledésbe merülnek, vagy egyenesen le vannak tiltva, míg más haszontalan, zavaró lépések viszont minduntalan az előtérbe tolakodnak. Mindez egyáltalán nem szükségszerű, vagy elkerülhetetlen, hanem itt olyan döntések határozzák meg a felvetett problémák kimenetelét, amelyek jobbára az operációs rendszerrel kapcsolatosak. Így egy nyílt operációsrendszer, amely a  felhasználok köre által elvileg, és a felhasználók egy kisebb – érdeklődő és felkészült – része számára pedig de facto is ellenőrizhető, jelenthet megoldást egy ember központúbb, letisztultabb számítástechnika kialakulása és elterjedése szempontjából. Mint sokan mások szerint, a szerző megítélése szerint is a Linux-rendszer lehet az alternatíva a jelenlegi ellentmondásos állapotok feloldására.
   

    IRODALOM
    1 Sályi János - Szelezsán János: Adatbázisok, LSI OMAK, 1993
    2 W. Ross Ashby: An Introduction to Cybernetics, Chapman & Hall, London, 1956
    3 Szentágothai János: Funkcionális anatomia, Medicina Budapest, 1978
    4 O. Jursa: Kibernetika, Műszaki Könyvkiadó, 1978
    5 Barnes and Nobles Dictionary of Computer Science, 1969
    6 Bojár Gábor: A Graphisoftot csak nagyon drágán lehetne megvásárolni – Farkas Zoltán interjúja.  Mozgó Világ, 2004




Párbaj





Senki sem oldoz el minket! (75. capricho)

FÓKUSZ
   
KICSI SÁNDOR ANDRÁS
   
Az enantioszémia néhány esete
a magyarban
   
Ideális esetben minden szónak van egy és csak egy, többé-kevésbé jól meghatározható jelentése. Ettől az ideális esettől sokféle eltérés létezik. A szavak jelentésváltozása, egyáltalán jelentéstörténete és etimológiája mellett éppen ezeknek az anomáliáknak a vizsgálata szolgált alapul a tudományos igénnyel a 19. századtól kibontakozó szójelentéstan fejlődéséhez. A szinonímia (két vagy több szó hasonló jelentése, például a kutya és az eb, a szintén és az is), antonímia (két vagy több szó ellentétes jelentése), homonímia (két vagy több szó egy hangalakban való kifejezése, például ár) és poliszémia (egy szó két vagy több jelentése, például a bak és a daru mint állatnév és eszköznév) mellett az enantioszémia – egyazon szónak két ellentétes jelentése – a kevésbé számon tartott jelenségek közé tartozik. Egyes felosztások például csak a poliszémia egyik különleges eseteként tartják számon (például Szerdahelyi 1995: 45).
    Nem tartoznak a szűkebb értelemben vett enantioszémiához az ironikus nyelvhasználat azon jelenségei, amikor például az okos szó ’buta’, az illatos ’büdös’ jelentésben szerepel. Tudniillik az irónia lényege, „hogy a szöveg igazi jelentése a szó szerinti értelem ellenkezője” (Szerdahelyi 1995: 282). Mindenesetre az ironikus nyelvhasználat és az enantioszémia szoros kapcsolatban állnak. Az enantioszémia egyben jelentésbeli labilitást is kifejez.
    Az enantioszémiára vonatkozó példák már az ókortól felbukkannak. Például a latinban sacer az istenségnek átengedett, azaz pusztulásra ítélt személy, aki ki van rekesztve az emberi társadalomból és büntetés nélkül megölhető. Van azonban ezzel ellentétes jelentése is: az olyan személy elnevezése, akinek a személye sérthetetlen.
    Az enantioszémiára a magyarban legkézenfekvőbb példa a kölcsönöz (’kölcsön ad; kölcsön vesz’). Ugyancsak enantioszémia kategorizál egybe ügyletben feleket és egymást kiegészítő (komplementáris) tárgyakat. Például biztosító (1) ’az a vállalat, intézmény, amely biztosítással hivatásszerűen vagy üzletszerűen foglalkozik’; és (2) (ritkábban) ’az a személy, aki magát valami ellen biztosítja’. Az egymást kiegészítő (komplementáris) tárgyakra példa az akasztó (1) ’az az eszköz, melyre ruhát akasztanak, hogy a gyűrődéstől megkíméljék’, (2) ’valamely tárgynak, különösen ruhának az a hurok, fül, karika stb. alakú állandó alkatrésze, melynél fogva felakasztják’. A kies szó újabban ’kietlen’ jelentésű is (erről Roskó 2008: 118).
    Az igék enantioszémiájára példa a leterhel ’megterhel, teherrel ellát’ és ’tehertől mentesít, megszabadít’, illetve a porol ’porral befed’ és ’portól megtisztít’. Az elért egykor ’megért’ volt, ma ’rosszul ért, félreért’, analógia révén, mivel az el igekötő egyik tipikus használatában rontóképző (elhall, elír, elnevel, elszab stb.) (Roskó 2008: 118-9; Kemény 2010: 34)
    Az idejekorán ’a kelleténél korábban, túl korán’ jelentésben tipikusan az idejekorán elhunyt kifejezésben szokott szerepelni, amit szánalmas hibának szokás tartani (például Nádasdy 2003: 276), pedig nem az, hanem egy régi jelentés, a 19. századi ’idő előtt, túlságosan korán’ fölelevenítése. Az idejekorán ma szokásos jelentése azonban ’épp jókor, idejében, még kellő időben’ (Roskó 2008: 119; Kemény 2010: 34-35).
    A tempós eredeti értelme ’kimért, kényelmes, ráérős, öreguras’, mindenképpen ’lassú’, de újabban ’élénk ütemű, gyors’ is (Roskó 2008: 119-120; Kemény 2010: 35-36).
    Az eredő ’ok’ vagy ’okozat’ (tipikusan a fizikából: ’valamely testre különböző irányokból ható erők együttes hatásának megfelelő erő’). (Roskó 2008: 120; Kemény 2010: 36-38)
    Végezetül két történeti jelentéstani példa. A félelmes eredeti jelentése ’ijesztő’ volt, de volt még ’istenfélő; aggódó, félénk’ is, majd újra ’félelmetes’ lett (Roskó 2008: 121). Az ural eredeti jelentése ’urának vall, ismer el valakit; elismeri valakinek a fennhatóságát maga fölött; aláveti magát valakinek’, míg újabb, csak a 19. századtól elterjedt értelme ’uralkodik valamin; hatalmat gyakorol’ (Roskó 2008: 121; Kemény 2010: 38).
    Az enantioszémiához hasonló – úgyszintén ellentétek egybeesése – az a jelenség, amikor két ellentétes jelentésű szó jelöli ugyanazt, például elválasztójel és kötőjel.
    
    
    IRODALOM
    Kemény Gábor: A nyelvtől a stílusig. Válogatott tanulmányok, cikkek. Bp.: TINTA 2010.
    Nádasdy Ádám: Ízlések és szabályok. Írások nyelvről, nyelvészetről 1990-2002. Bp.: Magvető 2003.
    Roskó Mária: Ellentétes jelentések kialakulása. In: Gecső Tamás & Kiss Zoltán, szerk.: Ismeretlen ismerős – ismerős ismeretlen. Az alkalmazott nyelvészet dimenziói. Bp.: TINTA 2008: 117-123.
    Szerdahelyi István: Irodalomelméleti enciklopédia. Bp.: Eötvös József Könyvkiadó 1995.




Nem tudni, miért

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
  
Ha hét életem lenne
   
Ha hét életem lenne, mint a mondás szerint a macskáknak, megvalósíthatnám azt a dédelgetett ábrándomat is, hogy írjak egy vaskos monográfiát arról, miként alakul át napjainkra a krimi műfaja a társadalomkritikai regény és film legerőteljesebb műformájává. S itt ékes bizonyítékként hivatkoznék – számtalan más példa mellett – Subcomandante Marcos és Paco Ignacio Taibo II. „négykezes krimijére”, A fészkelődő holtakra is. A könyvről most csak annyit mondanék, hogy a szerzők közül az első, aki Marcos alparancsnoknak nevezi magát, de senki nem tudja, valójában kicsoda, a mexikói zapatista gerillamozgalom szóvivője, a másik pedig (aki azért biggyeszti neve után a II. számot, mert azonos nevű apja is író volt) világhírű mexikói detektívregény-szerző. Közös művük egy újságban jelent meg úgy, hogy egymást váltva írták a folytatásokat, anélkül hogy találkoztak volna.
    A lényegre térve: ebből a krimiből tudtam meg azt, hogy létezik Mexikóban egy Chiapas nevű szövetségi állam, melynek keleti felén az önmagukat Emiliano Zapata, a hajdani forradalmár vezér emlékére zapatistáknak nevező mozgalom tagjai egy merőben új, eddig soha sehol nem létezett világ megteremtésén munkálkodnak. Chiapas Mexikó legszegényebb, Guatemalával határos, a Csendes-óceán partján fekvő állama, hegyek és dzsungelek borítják. 75 634 négyzetkilométer területű, s 4 milliós lakosságának negyede indián. A zapatisták 1994-ben bontottak zászlót – ahogyan maguk mondják – a „rossz kormányzat” ellen fellépő „jó kormányzat” nevében. S jóllehet nemcsak a kormánycsapatok, hanem a nehézfegyverzettel felszerelt paramilitáris magánhadseregek is több esztendőn át tartó irtóháborút folytattak ellenük, legyőzni nem tudták őket. Hogy végül a hazai és nemzetközi közvélemény nyomására kénytelenek voltak fegyverszünetet kötni velük, ez főként Marcos alparancsnoknak köszönhető, aki szuggesztív, művészi stílusban megalkotott esszéivel a dzsungel mélyi falvakból az internet segítségével a világ minden táján mozgósítani tudta a baloldali értelmiséget. A zapatisták két ízben – 1996-ban Chiapasban, 1997-ben Spanyolországban – megrendezték az Intergalaktikus találkozó a neoliberalizmus ellen és az emberiességért elnevezésű tanácskozást, amelyen 54 ország képviselői vettek részt, s amelynek eredményeként létrejött a Népek Globális Akciójának információcserére és akcióegyeztetésre hivatott világhálózata.
    A zapatisták Chiapasban bevezetett társadalmi rendszerének alapja a mi fogalmaink szerint a „bázisdemokrácia”. Ez azt jelenti, hogy nem átvenni akarják az államhatalmat, hanem az autonóm községi, városi és körzeti közösségek kezébe átadni. A véderőt a paraszti milíciák alkotják, melynek tagjait csak szükség esetén mozgósítják. E mellett az állandó felkelősereg csak 3000 fő (egyharmaduk nő), s parancsnoksága a faluközösségek képviselőiből áll. A civil irányítás öt körzetre tagolódik. Vezető testületei a „jó kormányzat” tagjai, akik szabályos időközönként cserélődnek és a nem zapatista lakosság törekvéseit is érvényesítik. Feladatuk az egészségügyi és iskoláztatási rendszer kiépítésére, a jövedelemnövelő és infrastruktúrát fejlesztő vállalkozások beindítására is kiterjed.
    Politológiai közhely, hogy a „bázisdemokrácia” – más néven „közvetlen demokrácia” – eszméje működésképtelen utópia. A tény viszont ezzel szemben az, hogy Chiapasban nemcsak zökkenőmentesen és közmegelégedésre működik, hanem példáját Mexikó egyre több más szövetségi államának közösségei is követik.
    Ez a leírás, amit a fentiekben nyújtok, hideg fogalmi ismertetés, mely a zapatisták mozgalmának leglényegesebb vonását képtelen tükrözni. Azt, hogy az általuk teremtett világ egyszerű, életszabályai magától értetődők, az elemi igazságosságra és bizalomra épülnek. A célok ott soha nem szentesítenek olyan eszközöket, amelyek az emberi tisztességgel összeegyeztethetetlenek. Hogy valamelyest érzékeltessem, miről van szó, ide másolom a regény egyik monológját, amelyben a zapatisták vizsgálóbiztosa, Elías Contreras elmondja, milyen megbízatást kapott a „Suptól”, ahogyan parancsnokát nevezi.
    „Értesítették a Supot, hogy nyoma veszett egy bajtársnőnek, oszt kérték, hogy adjon ki egy közleményt, amiben a rossz kormányt vádolja. Valóba ez a Sup munkája, de a baj az, hogy a városlakók, vagyis a városiak mán hozzászoktak, hogy mi, zapatisták igazat mondunk, nem hazudozunk. Oszt akkor meg az a gond, hogy mi lesz, ha a Sup kiad egy följelentő közleményt, és kiderül, hogy a bajtársnő mégse tűnt el, vagy hogy nem a rossz kormány károsította meg, és akkor mink hazugságba keveredünk, elveszítjük szavahihetőségünket, és nem fognak nekünk többé hinni. No, az én feladatom kideríteni, hogy a bajtársnő tényleg eltűnt-e, meg értesítenem kellesz a Supot, hogy mi az ördög történt, ő pedig utána tudni fogja, mit tegyünk.”
    Ha hét életem lenne, az egyiket szeretném ilyen emberek között leélni.




Micsoda bátorság! („A háború borzalmai” c. sorozatból)

OLVASÓLÁMPA
   
BISTEY ANDRÁS
   
Miskolc, a rendszerváltás áldozata
   
Moldova György: Érik a vihar
   
Engedtessék meg, hogy néhány személyes megjegyzéssel kezdjem Moldova Miskolcról írott könyvéről szóló recenziómat, ugyanis félig-meddig magam is miskolci lévén rengeteg személyes emléket őrzök a városról, és nem tudtam a kívülálló elfogulatlanságával olvasni az Érik a vihart. Diósgyőrben, a vasgyári kórházban születtem, és több évtizeden keresztül a nyarak egy részét Miskolcon, pontosabban az akkor már hozzá tartozó Hejőcsabán a rokonaimnál töltöttem. Keresztül-kasul bejártam a várost, ott voltam, amikor a régiek által Megay-saroknak nevezett útkereszteződésben működni kezdett az első „villanyrendőr”, amelynek lámpáit még valóban rendőr kapcsolgatta egy magasleshez hasonló emelvényen. Kijártam Diósgyőrbe, amikor elkezdték a vár részleges újjáépítését, voltam Lillafüreden kisvasúttal, busszal és kerékpárral, túráztam a Bükk erdeiben, fürödtem az akkor Augusztus 20 strandfürdőnek nevezett, de a helyiek által csak Villanytelepi strandnak hívott fürdőben és Tapolcán, a ma már nem létező strandon, csónakáztam az ottani tavon, és táncoltam az Anna Szálló teraszán.
    Nyomasztó ez a könyv annak az olvasónak is, aki sohasem járt Miskolcon, de amikor az emlékeim szembesültek a Moldova György által leírt valósággal, a hatás számomra még elszomorítóbb volt.
    
    A felszabadulás utáni évtizedekben Borsod-Abaúj-Zemplén megyét, pontosabban főleg a Sajó völgyében levő településeket, a Miskolc és Ózd közötti részt „a magyar Ruhr-vidékké” akarták fejleszteni az iparpolitika akkor irányítói. Az elképzelés azon alapult, hogy ott már voltak üzemek, amelyeket fejleszteni lehetett, volt felkészült munkásgárda, voltak bányák és viszonylag közel volt a szovjet határ, amelyen át a vasérc nagy része érkezett.
    Ezeket az évtizedeket lehet Miskolc aranykorának nevezni. Lakossága többszörösére nőtt, Budapest után az ország második legnagyobb városa lett, mintegy 210 ezer lakossal. Egyeteme szinte önálló várost alkotott a Tapolca felé vezető út mentén, ugrásszerűen fejlődött az infrastruktúrája, eltűntek a nyomortelepei, élhetőbbé vált.
    Az első riasztó jelek, mint arra Moldova György is több helyen utal, már az 1980-as években jelentkeztek a nemzetközi verseny éleződésével és a nyersanyagárak emelkedésével, de ezek önmagukban nem vezettek katasztrófához. Bizonyos átalakításokra mindenképpen szükség volt, s ezek egyike-másika talán fájdalmas is lehetett volna, de a rendszerváltás utáni leépülésnek messzemenően nemcsak gazdasági, hanem jórészt politikai okai voltak.
    Ezt a jelenséget Moldova több fejezetben is elemzi (Pusztuló ipar, Idegen tőke, Szakszervezetek, Magyar vállalkozások). Rengeteg embert megszólaltat, olyanokat, akik különböző posztokon részesei voltak a sikernek és a hanyatlásnak is. Ezek az emberek, bár eltérő szempontokból nézik a történteket, alapvetően megegyeznek abban, hogy nem volt törvényszerű a miskolci, tágabb értelemben a borsodi iparvidék katasztrofális hanyatlása.
    Voltak ott világszínvonalú termékeket gyártó üzemek, voltak fejleszthetők, és voltak abból a célból legalább átmenetileg életben tarthatók, hogy a munkanélküliség ne egyszerre zúduljon a vidék lakosságára.
    Logikusan fölmerül a kérdés: hogyha nem volt törvényszerű, miért következett be mégis a borsodi iparvidék katasztrófája? Ez a kérdés Moldovát is izgatja, alig van olyan interjúalanya, akitől ne próbálna rá választ kapni. A válaszok eltérőek, de összességében kialakul az okok összetett láncolata, amelyben ott van a hozzánemértés, a valósággal számot nem vető liberális doktrinerség, a párt- és állami funkcióikat gazdasági hatalomra konvertáló bürokraták mohósága csakúgy, mint a külföldi tőkések ama törekvése, hogy a privatizációval ne termelőeszközöket, hanem piacokat vásároljanak Magyarországon, s egyúttal megszabaduljanak az itteni konkurenciától. Ennek során például éppen akkor építették le a gépgyártást, amikor a gépiparban konjunktúra volt, és még a használt diósgyőri gépekre is akadt külföldi vevő. Mindez együttesen vezetett a nehézipar lerombolásához, munkahelyek tízezreinek elvesztéséhez. Ezek a jól ismert okok az egész magyar gazdaság magánosításában szerepet játszottak, de káros hatásuk halmozottan jelentkezett a borsodi iparvidéken.
    A fentieken kívül azonban volt még egy ok, amelyről országosan nem nagyon esett szó, Miskolcon azonban Moldova több interjúalanya is hivatkozott rá. Elmondták, hogy a rendszerváltással hatalomra került, legitimáció-hiányos elit félt a nagy tömegben levő munkásságtól, ezért asszisztált az iparvidék tönkretételéhez. Ezt valaki így fejezte ki: „Féltek, hogy egyszer majd elsöprik őket.” Az üzemek szétszabdalásával, nagy részük megszüntetésével, a munkanélküliség rémével fenyegetve, illetve a munkásokat a munkanélküliség által elszigetelve, a szakszervezeteket részben korrumpálva, részben megfélemlítve, részben pedig  egyszerűen kitiltva a még megmaradt üzemekből, és mindezek mellett népbutító propagandával sikerült a tőkés érdekeket képviselő kormányoknak elérni, hogy ez a munkástömeg képtelenné vált érdekei védelmére. Apátiába, passzivitásba zuhant, csodában reménykedik, vagy egyénileg próbál kitörni kilátástalan helyzetéből, illetve részben politikai manipulációk áldozatául esik.
    Egy város gazdaságának ilyen mérvű hanyatlása törvényszerűen kihat az élet minden területére. Így történik ez Miskolcon is. Romlik az infrastruktúra, a közbiztonság, általában az életminőség, növekszik az elvándorlás. Az egykori 210 ezres lakosságszám mára 170 ezerre csökkent. Az elvándorlás miatt pedig egy esetleges konjunktúra sem járulhatna hozzá a gazdaság számottevő és főleg gyors talpra állásához, mivel eltávozott a műszaki értelmiség nagy része, elmentek vagy kiöregedtek a szakmunkások, és lényegében megszűnt az utánpótlás.
    A hatalmas munkanélküli tömeg vásárlóereje minimális, de az iparban még dolgozók nagy része is minimálbért vagy annál éppen csak valamivel többet kap, az anyagi lehetőségek drasztikus visszaesése a városi élet minden területén érezteti negatív hatását. A bűnözés növekedése is nagyrészt a tűrhetetlen életfeltételek következménye. Ha éhséglázadásokra még nem került is sor, mint a közeli Kelet-Szlovákiában néhány évvel ezelőtt, a helyzet további romlása esetén valami hasonlóra Borsodban is lehet számítani.
    Némely korábbi riportjai ürügyén a liberális sajtóban nem egyszer megvádolták Moldovát cigányellenességgel, erre elsősorban a Bűn az élet című kötetében véltek bizonyítékokat találni. Az Érik a vihar-ban is szó van a cigányságról, hiszen a város lakosságának legalább a tíz százaléka ehhez a kisebbséghez tartozik, és ők alkotják a város legszegényebb, legelesettebb, legreménytelenebb helyzetű rétegét.
    A cigányellenesség a mai Magyarországon jórészt szegényellenesség, s növekedése párhuzamos a szegénység növekedésével. Nem véletlen, hogy a hajléktalanokat is ugyanúgy érik atrocitások országszerte, pedig közöttük alig lehet cigányokat találni. A fasisztoid szélsőjobb kihasználja az ellentéteket, térnyerése részben ezek következménye. Moldova ebben a kérdésben is rendkívül tárgyilagosan, és megalkuvás nélküli felvilágosult és demokratikus elkötelezettséggel foglal állást.
    Az általános hanyatlás közepette vannak fejlesztések, ám ezek az uralkodó tendenciákat nem képesek ellensúlyozni. Moldova megemlít néhány sikeres vállalkozót, akik a recesszió közepette is talpon tudtak maradni, sőt fejlesztik is a cégüket, de nem jött létre ezek kritikus tömege, amely javulást hozhatna a város gazdasági életében. Az elmúlt években megszépült a miskolci belváros, a Búza tértől a Városház térig tatarozták a főutca házait, sétálóutcát, közösségi tereket alakítottak ki, történtek kulturális beruházások, de ez is elszigetelt jelenség maradt a város többi részének romlása közepette.
    A Moldova rajzolta képben az a legriasztóbb, hogy bár szeretne, a szerző nem talál kivezető utat a jelenlegi helyzetből. Riportalanyaihoz hasonlóan, tapasztalatai alapján ő maga sem tud rámutatni olyan lehetőségekre, amelyeket kihasználva belátható időn belül a város elindulhatna a fölemelkedés útján.  Sőt, a cím arra utal, hogy inkább az állapotok romlása várható, és egy társadalmi robbanás lehetőségét sem lehet kizárni.
    A város vezetői a kultúra fejlesztésében látták, s talán látják még most is a megoldás kulcsát. Ennek szellemében készült Miskolc nagy energiák mozgósításával az „Európa kulturális fővárosa” cím elnyerésére. Mint ismeretes, a címet Pécs nyerte el, s az nagy csalódást okozott Miskolcon. A riport szerzője cáfolja azt a véleményt, hogy Miskolc vagy bármely magyarországi város számára a kultúra fejlesztése, a kulturális idegenforgalom bővítése önmagában a fölemelkedés útját jelenthetné. A kultúra – írja Moldova – néhány világhírű rendezvénysorozatnak helyet adó város kivételével inkább viszi, mint hozza a pénzt, ami, s ezt már én teszem hozzá, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem lenne mindenhol létfontosságú.
    Moldova rendszerváltás utáni riportjaihoz hasonlóan keserű, felzaklató könyv az Érik a vihar is, izgalmas és letehetetlen mindazok számára, akik érdeklődnek a mai magyar valóság iránt. (Urbis Könyvkiadó)

SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Mi dolga mindezzel a költészetnek?
   
Művészettel a diszkrimináció ellen –
Art against discrimination 2010
  
 A Simor Ágnes szerkesztésében megjelent költői antológia négy kontinens tizenöt országának költőit szólaltatja meg olyan verseikkel, amelyek a más bőrszínűek, idegen származásúak, szegények, melegek, nők elleni kirekesztő magatartás ellen tiltakoznak. A szövegeket eredeti nyelvükön, magyar és angol fordításban közli. A válogatás alapjául azok az írások szolgáltak, amelyek a Tűzraktér nevű alternatív művészeti központ ilyen témájú nemzetközi pályázatára érkeztek.
    A kötet alaphangját mindjárt a legelső költemény világosan érzékelteti. A bosznia-hercegovinai Ljubinko Petrović írta, címe Koldus:
    
    A feledés szele ide sodorta
    a városba, mely komor és sötét,
    szomorú szélben vacogva naponta
    koptatja a város koszos kövét.
    A nedves járda szélén kuporog
    kutyájával, bóbiskol szótlanul,
    magát az időkön túlra alussza,
    hol messze a sok nép, s közel az Úr.
    
    (Dobos Éva fordítása)
    
    Elégikus panasz egy olyan országból, ahol 1991 és 1995 között a szerbek, a horvátok és a bosnyákok a legirgalmatlanabb eszközökkel körkörösen irtották egymást, olyan mértékben, hogy jóllehet számos tömegsír a mai napig feltáratlan, az áldozatok számát 250 ezerre becsülik, s ebből a fegyvertelen civilek aránya 40%. A hadifogolytáborokban 30 ezer embert végeztek ki, az asszonyokat pedig módszeresen megerőszakolták, a felderített ilyen esetek száma 50 ezer. A háború végére az ország épületeinek 50%-a rommá, s a lakosság 70%-a munkanélkülivé vált.
    A világ másik végén, Otoniel Guevara azt írja Mikor El Salvadorban este tíz van, máshol pedig szabadság című versében:
    
    Megyek szerelmem
    ez az éjszaka a farkasoké
    ha nem érek haza
    majd megtalálsz
    a hajnal
    romjai közt
    
    (Imreh András fordítása)

    E költemény társadalmi hátteréről azt kell tudnunk, hogy El Salvadorban az 1930-as évektől a legutóbbi időkig az USA által támogatott katonai junták uralkodtak, melyeknek halálbrigádjai már azért is megöltek bárkit, ha indián nyelven beszélt vagy viseletet hordott; az ország őslakosságát végül utolsó szálig kiirtották. Az 1980-as „piszkos háború” idején a tömeggyilkosságokat már a rendszert bíráló értelmiségi elitre és a papokra is kiterjesztették, s attól sem riadtak vissza, hogy Óscar Romero érseket agyonlőjék.
    „De mi dolga mindezzel a költészetnek? – írja a kötet utószavában Teslár Ákos. – Alapkérdés, hogy a modern/posztmodern időszakában (esetleg azután) a klasszikus társadalmi elkötelezettségű költészet, a közösségi költő szerepe mennyire legitim, vagy mennyire illuzórikus. Ha ment is könyvek által a világ elébb, nos, az nem mostanában történt.” „Van-e még helye az irodalomnak a társadalom ügyeiben, van-e helye a társadalmi ügyeknek az irodalomban?” Válasza az, hogy bármilyen taszító is mai létünk arculata, „a kirekesztés és kegyetlenség nélküli világ – nyilván elérhetetlen, de a jelenleginél biztos jobban megközelíthető – végcélja ettől nem lesz kevésbé vonzó, éppen ellenkezőleg. Ebben a megközelítésben, ha szerény mértékben is, segíthetnek az ember szellemi termékei, sokféle versei, az ilyen antológiák”.
    Ami engem illet, bizony másképp fogalmaznék.
    Nem hiszek ugyanis abban, hogy léteznék olyasmi, mint a „modern/posztmodern időszaka”, hanem tudván tudom, hogy amiben élünk, az a liberális pénztőke és a transznacionális tőke világválságának kora. Egy olyan kiélezett ellentmondásokkal terhes kor, amelynek szellemi életében – csekély túlzással mondva – éppenséggel az olyan költészetnek nincs helye, amelyik nem társadalmi elkötelezettségű. S hogy megy-e manapság elébb a világ a könyvek által? Mi emberek abban különbözünk az állatoktól, hogy előbb gondolatban, szellemi termékekben tervezzük meg teendőinket, s aztán látunk hozzá a megvalósításhoz. Amihez, ha közös célkitűzésekről van szó, még mozgósító szövegekre is szükség van.
    Olyasfélékre is, amilyet egy ma már ismeretlen nevű francia tüzértiszt írt hajdanán:
    
    Előre ország népe harcra
    Ma diadal vár, hív hazánk!
    
    A kirekesztés és kegyetlenség nélküli világ megteremtése sem megy másként. (Art Sector Alapítvány)

GYIMESI LÁSZLÓ
   
Szerelmeskönyv – maszkban, álarcban
   
Degan Alihastro – Birtalan Ferenc: Szökőár után is hazatér a tenger (Kis indiánkönyv)

    Elöljáróban szögezzük le: mindenki azt hisz, amit akar. A kötetbe belefeledkező olvasó hihet az indiánból lett portugál poétában, a fellelt kéziratokban, a nyersfordításokban, egyik vagy másik szereplő valóságosságában, hihet egyedül a Tengerszínszeműben, vagy éppen Birtalan Ferencben.
    Bárki bármit hisz, számomra ez a kötet – előszonettestől, utószavastul, mindenestül – természetesen a magyar költő leleménye, s  mint ilyen nem köznapi fondorlatok sora, hanem a mai költészet, a magyar szerelmi líra egyik csúcsteljesítménye. A recenzens – még ha régi tisztelője is a szerzőnek – nehezen mond ki ilyen szavakat. De ha nem mondaná ki, ha a tengerszínszemű hölgyet nem ültetné ama Júlia, vagy éppen a szonettek titokzatos fekete hölgye mellé, ha a kettős ciklus nem hozná fel benne a huszonhatodik évet, s a múlt század első felének Annáit, Fanniját, Flóráját, és így tovább, aláértékelné ezt a remek könyvet.
    Álarcos, maszkos költészet, szerep-líra – legyinthetnénk rá, a költő belebújik egy maskarába, így megmenekül a személyes hitelességgel járó művészi felelősségtől. Vagy úgy teremt kivételes új minőséget (Psyché), hogy réseket foltoz be az idő falán, vagy úgy, hogy megszabadul köznapi énjétől (Csokonai Lili), mindenképpen a távolságteremtés lesz esztétikai segédeszközévé.
    Pedig Birtalan kötete és módszere más. A maszkot magát is másként értelmezi, erről később szólok, de a lényeg az, hogy a kettős ciklus valamennyi versében megőrzi azt az egységet, amit eddigi életművében gondosan kimunkált: a valóságos és a lírai én egybevágóságát.
    Nézzük a részleteket! A kötet – önmagában is műalkotás, jól kiválasztott borítójával, papírjával, betűivel – mindössze negyvenvalahány oldal. Négy részre tagolódik: a szerző által saját névvel jegyzett Indián szonett és a borítón megismételt utószó fogja keretbe a két látszólag önálló, de mind részleteiben, mind egészében ezer szállal összekötött 15-15 versből álló ciklust.
    Tizenöt? Mindenkinek a költőiskolák mesterdarabja, a szonett-koszorú jut eszébe. Hát ezek a ciklusok szonett-koszorúk is, meg nem is. Koszorúk, kettős értelemben: először is lazán követik a hagyományos forma alapvető szabályait, persze megbirtalanosítva, másodszorra pedig megkoszorúzzák egy veszni látszó szerelem igen friss emlékét.
    Az első ciklus a Degan Alihastro versei címet viseli. A tizennégy költemény és a kezdősorokból összeállított Záróvers egyike sem szonett, hanem különféle ritmusokkal át- meg átitatott szabadvers. Jellemző mindre a hihetetlenül erős gondolatritmus, de fel-feltűnik bennük több ütemhangsúlyos elem, mondjuk, a felező hatos, nyolcas, de éppígy jelen vannak a klasszikus kolonok, a görög verslábak. A hangulat alapvető hordozói sokszor a daktilusokkal, anapesztusokkal fűszerezett sorok. De a lényeg nem ez. A maszkos költészet ezekben a költeményekben nem egyszerű álarcos játékot takar. Az ősi pogány szertartások maszkjai, isten-álorcái kelnek életre ezekben a nyers, már-már barbár, mégis meghitt lírává magasodó versekben. A természeti vallások animista totemei a költő társaivá válnak, s a versfolyam lüktetését a természet emberfeletti erői szabályozzák. A föld (legtöbbször kő, szikla, hegy), levegő (legtöbbször a szél), víz (igen, a tenger) és a tűz (leginkább a Napé) uralkodnak, azaz az őselemek dübörögnek vagy suttognak a sorokban, a természet fordulói adják a megbízható hátteret a kibontakozó, beteljesülő és elvesző szerelemhez. Velük párhuzamosan ott az egyedi lét íve: az ifjúi erő, az érett férfikor és az öregedő ember mély érzéssel ábrázolt világa.
    A versek üzenetét csaknem kizárólag az erőteljes költői képek hordozzák. Nincs szerzői kibeszélés, narráció, magyarázat: minden a maga nyerseségében és szépségében közérthető. Ahogy az Énekek énekében a földi szerelem átjut a transzcendens én világába, úgy megy át a kvázi-indián mítoszok hozadéka a huszonegyedik századi valóságba. Kettős csavar ez: hiszen korunkban az érzelmek ilyetén ábrázolása a „magas” irodalomban nem szokásos, sőt kerülendő.
    A második ciklus Indián szonettek címmel a költő által valódi nevével jegyzett versek koszorúja. Ezek a költemények jobban közelítenek a szonettkoszorú hagyományaihoz, valamennyi darab 14 soros, a petrarcai modell szerint tagozódik (az első ciklus darabjai tagolatlanok, 8-15 sorosak). A jambus ugyan nem uralkodik az iskolák által elvárt arányban, de mindenképpen ez az uralkodó versláb. A rímek szabályosak, jók, sokszor ritmushordozó szerephez is jutnak (próbáltam hangosan olvasni őket, ezt ajánlom minden érdeklődőnek – mintegy bizonyítékként). A zárószonett nem a hagyományos módon áll össze, de a tizennégy vers soraiból épül fel, így egyszerre tesz eleget az ismétlés és az új tartalom megjelenítése hagyományos elvárásának, valamint a hagyomány költői meghaladása igényének is.
    Mint mondottam, a két ciklus számtalan szállal fonódik össze. Ennek legnyilvánvalóbb jele a szonettek elé mottóként írott 14 „Alihastro-idézet”, de ez – bár lényeges – mégiscsak külsődleges szál. A valódi összefüggések a szövegtestekben bújnak meg. Az ínyenc versolvasó örömmel lel rá az összefüggésekre, az ismétlésekre, a modulációkra, a kétféle építkezés által teremtett eltérésekre, feszültségekre.
    Mert ha az első ciklus a barbár, animista maszk takarásában született, ez a második ciklus valami egészen máséban. Ezek a versek – bármennyire is a költő személyessége uralkodik bennük – szintén álarcosak. De ez az álarc nem külső-idegen, elmúlt kultúrákból kölcsönződött, hanem a költő személyes múltjából, húsából, véréből kapott formát, emberi arc tehát. Az ősi bálványok helyére a parasztbarokk tisztuló, a cifraságokat levető képei, képes üzenetei állnak elénk, a szonett civilizáló keretébe szorított szenvedélyek azonban ettől még szenvedélyek maradnak, sőt: a fájdalom, a búcsú, a hiány égetőbb lesz az időnk-közeli keretben. A sebek tapinthatók, bár nem tudjuk, a feltámadás előtt vagy után vagyunk-e, azaz mit is jelent ez a búcsú.
    A második ciklus hozadéka az a titokzatosság is, ami az animizmus magától értetődő világában fel sem merülhet. Ott tudjuk, ki a Kígyóisten, ki a Tengerszínszemű, ki a vágyakozó dalnok. A világ egységes, nincs szükség a rítusokon túli magyarázatra. A második ciklus a felbomlott egység dokumentuma. Megjelennek a kérdések, megjelennek a titkok, s a költő hagyja őket a maga teremtette mindenség felett lebegni. Ki ez a dalnok? A költő maga? Vagy múltba vetített testvére, hasonmása? Ki ez a Tengerszínszemű? Egy valóságos nő, vagy egy kitalált asszony? Él-e vagy élt-e? Netán maga a Szerelem, így, nagybetűvel? Végigjárta-e az ébredés, kiteljesedés, elválás szivárványhídját? Számtalan egyéb kérdés is megfogalmazható, mert ennek a ciklusnak fontos eleme a megőrzött tiszta képek felett állandóan jelenlévő titok. Számomra nem is annyira a földi vagy égi szerelem titka, hanem az elmúlásé.
    Ez a gyönyörű verseskönyv természetesen a szerelemé, de attól igazán hiteles, hogy ott lüktet a sorokban a magasabb törvény. Ahogy mondtam: az őselemek dübörgése és suttogása, a természet nagy ciklusainak könyörtelensége. A szerelem úgy szegül szembe mindezzel, hogy tudja, nem győzhet. Arathat apró győzelmeket (Tengerszínszemű inkább veszített), de számunkra, s a dalnok számára nincs újrakezdés. Ez az állandóan jelenlévő kimondott-kimondatlan bizonyosság értékeli fel a szerelmet. Ahogy az életet, s a verset is.
    Birtalan Ferenc új kötete betetőzése eddigi költészetének, s fontos műve a mai magyar irodalomnak. Hitem szerint ezután nem jelenhet meg szerelmes versantológia, gyűjtemény vagy válogatás ezek nélkül az álindián-portugál-magyar költemények nélkül. Megrendítő és megtisztító művek ezek, méltóak minden igényes olvasó figyelmére. (Hungarovox)

SÁNDOR GYÖRGY
   
Egy remek könyv a kommunikációról
  
 Karl Erik Rosengren: Kommunikáció
   
Manapság egyre többet találkozunk a kommunikáció fogalmával. De alig akad, aki tudná, hogy mit is jelent ez a rendkívül fontos jelenség, e most alakuló új tudomány.
    Karl Erik Rosengren, a kiváló svéd tudós Kommunikáció című könyve elmagyarázza, honnan ered ez a szó, miféle jelenséget értünk rajta, és mi minden tartozik az új tudomány körébe.
    A szó a latin communicare igéből származik, amely közlést, közzétevést jelent. A lényege e jelenségnek, hogy egy adó, amely lehet ember vagy eszköz, egy jelet küld egy csatornán egy vevőhöz, aki a jelet felfogja.  A rendszer akkor igazi, ha az ellentétes irányból a vevő is küldhet jelet az adónak.
    Az ember már fejlődése kezdetén, a hangadás mellett, használt dobot, követ, papiruszt; füstöt, tüzet, zászlót a jeladáshoz. Az újabb korban új eszközökkel – nyomdagép – közöl tartalmakat. Lehet a hanggal és a képpel nagy távolságba is üzenni, és a legújabb időkben távíró, rádió, televízió, sőt internet áll a közlés szolgálatában. Az újabb eszközt, ha kivívja a gyakorlat próbáját, igénybe veszik, de ez nem jelenti, hogy a régebbieket helyettesítené. Kézzel írott levelet küldünk az internet korában is, és a televízió nem szorította ki a rádiót és a filmet. Átrendeződés történik, de régebbi eszközök is használatban maradnak.
    A nagy választóvonal az emberi és az élővilág egészére jellemző kommunikáció között hatalmas változásként jelentkezik. Ugyanis a kommunikáció az élet- és fajfenntartás területén mindenütt jelen van. Egy sejt egyesülése nem történhet kommunikálás nélkül. A növények illatokkal vonzzák a beporzó bogarakat, lepkéket. Madárfütty és szarvasbőgés nélkül nincs fajfenntartás. Az ember az, aki magasabb rendű kommunikációt alakított ki, amikor a munka végzéséhez bonyolultabb közlési módszerekre volt szüksége. Az ember tehát nemcsak ösztönösen kommunikál, hanem fogalmakat, szimbólumokat alkot és ezek segítségével gondolatait közölni tudja. Az ember tanuló lény. A tanuláshoz két alapvető eszköze van, a tapasztalat és a következtetés. A folyamathoz – amit érzékszerveinkkel folyamatosan megismerünk – kapcsolódik tudásának bővülése. Hogy egy jelenséget megértsünk, azt konceptuálni kell. Ez annyit jelent, hogy a jelenség valamely fontos jellemzője alapján különbséget teszünk világos és sötét, föld és víz, férfi és nő között.
    A köznapi nyelvben különbséget teszünk jelenség, fogalom és szakkifejezés között. Külön nyelvet alakít ki egy-egy szakma, és a tudomány terminusokkal pontosan meghatározott kifejezéssel dolgozik.
    Ezek a gondolatok a könyv alapozó bevezetéséből valók. Ezek után következik mindannak gazdag kifejtése, ami a kommunikáció teljes megismeréséhez segíti hozzá az olvasót.
    Egy-egy fejezet tárgyalja a kommunikáció formáit és funkcióját. Egy másik a kommunikáció szintjeit, az egyéni közlést, a csoportos érintkezés jelenségeit mutatja be. Aztán a szervezeti kommunikáció tárgyalására kerül sor. Széles alapon foglalkozik a társadalmi és a tömegkommunikáció elemzésével. Ezután a társadalmak és nemzetek közötti kommunikációra kerül sor és végül a kommunikáció jövőjéről, a számítógépek világáról mondja el gondolatait.
    Rosengren professzor könyvének nagy erénye, hogy mindezt egyszerű stílusban, érthetően adja elő. Fontos érdeme, hogy nemcsak az olyan szaktudományban, mint a nyelvészet, precíz és korszerű, de például McLuhan álmaival szemben is mértéktartó. Elismeri az emberi kommunikáció egész Földet átfogó hatalmas fejlődését, de a mennyiségi változások negatív jelenségeiről is szól. Károsnak tartja például a híradások tartalmi elszegényedését, elcsúszásukat az úgynevezett szórakoztató jelleg felé. Figyelmeztet bizonyos szórakoztató tartalmak teljes igénytelenségére, azok butító hatására és a gondolkodtató tartalmak visszaszorulására a tömegkommunikáció egyes területein.
    Aki e téma iránt érdeklődik, Rosengren professzor könyvénél jobbat nemigen talál az erről szóló könyvek áradatában. (Typotex)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Benne van az egész világ
   
Illés László: A küzdelem értelme
   
Nem egészen háromszáz oldal, tehát kis könyv, de benne van az egész világ – legalábbis az, amit így, egységesen s ellentmondásosan Hegel látott modern módon először: egységében s ellentmondásaiban, hogy aztán ezt a látásmódot fejlessze tovább Marx, Engels, a huszadik században pedig a kor legnagyobb gondolkodója: Lukács György. Utóbbi ennek a kötetnek főalakja: a vele való egyetértések és viták óriása. Egy oly korban, mikor minden a válság sodrában folyik, s mikor a leginkább fenyegettek – ahogy Horkheimer és Adorno  írta – épp az örvényben keresték menekülésüket. Mintha mára ez az örvény csitult volna, csakhogy új meg új tűnik fel és sodor el, manapság a globalizáció. Mert Illés László, a korszerű teóriák – nem félek kimondani – hőse nem visszanéz, mint a történelem kiábrándult angyala, hanem előre is, már amennyire a belátható egyáltalán látható lehet.
    Ez a könyv címének megfelelően A küzdelem értelme, főként arra visszatekintve, amit az avantgárd meglátott s felvázolt. Mert csak „vázlat” lehetett, amit bármely teória megrajzolhatott. Ez a rajz és rajzás immár egy évszázada folyik, középpontban (az e kötetben is főszerepet játszó) Lukács Györggyel, aki a múlt századnak tán világviszonylatban is legtisztább látnoka volt, s akit ma szívesen kiiktatnak, elfelejtenek. Márpedig ő eszméltethetett sorsukra s a vészre, amely vész a diktatúrák áradásában fenyegette közvetlenül a kisembert, a dolgozót, akinek személyiségét: munkás voltát már kimondani sem ildomos. Mert hiába volt itt a rémlátó Kafka majd akár Grass és Szolzsenyicin: a műalkotás csak ferde tükörként, torzítva ábrázolta a mindennapokat s a mi mögöttük volt-van. Még olyan géniuszok életművében is, mint amilyen Gorkij volt: a fehérek számára a nemesi Oroszország árulója, a kommunisták némelyike számára pedig ellenforradalmár. Mind e küzdelmek értelme pedig a bonyolult, ellentmondásos valóság igaz művészi (és politikai) visszatükrözése. Ezért jó, hogy vannak az elméletnek olyan tudorai, mint Illés László, akik a társadalom konvulzióit (s irodalmi-művészi-elméleti) megjelenítését figyelik és ellentmondásaiban vizsgálják.
    Benne a 20. század tán legfontosabb irányzatát, az avantgárdot, vele együtt legnagyobb kritikusát, Lukácsot, aki akarva-nem akarva e kötetnek is főhősévé lehetett. Illés épp az ő gondolatainak tükrében tekint vissza, de néz előre is, a mában a globalizációra, mely nem az internacionalizmus ad abszurdum vitele, hanem a finánc és kereskedelmi tőke nemzetköziségének jelszava-fedőszerve, a neokonzervativizmus és neoliberalizmus furcsa keveréke. Sok mindent nem tudunk erről, pl. Dahrendorfot sem ismerjük, amit persze nem magyaráz meg a szocialista közgondolkodás évszázados értelmiség-ellenessége. Noha, épp az értelmiségnek nagy része volt-van abban, hogy a szocialista rendszer(ek)en belül is, „százmilliók emelkedtek fel emberhez nem méltó körülmények közül […] egy többé-kevésbé elfogadható életminőségi szintre”. Erről a művészetben az újrealizmus adott számot, bár épp a legmagasabb rendű gondolkodásban folyvást jelen van az irracionalizmus – melynek leküzdése a lukácsi életmű lényege. Amit meglepő módon épp a naturalizmus csempészett vissza a legrangosabb eszmei világba. Szemben épp a minden (akár szocialista) eszmei hivatalosság által inkább üldözött avantgárddal. Mert harmóniát követeltek ott, ahol a művészet csak diszharmóniát tudott visszatükrözni. Jó, hogy volt egy Lukács, s ma is van bírálója-követője, mint Illés László. Aki érthetetlen módon a függelékbe tette kötete legfontosabb tanulmányait. (Z-könyvek)