BOTÁR ATTILA

A jégkár lapjai

1.
Mi találta a fákat
hogy így letörtek
leborultak?
mi találta az erdőt?
rémséges utat engedett
csorgó gyantának
szökő nyiroknak
mi találta a mezőt:
kalászban az árpát
a búzát?
szívemig csattogva rohan
a szilánkká vert
kivégzett tájék:
lágy szárú növény-tetemek
s fa-hullák.

2.
Most szöknek
a nedvek
ozmózis szörcsög
elakad:
fuldokolnak a sejtek
szabad-e öklendeznem
fájdalmas szavakat?

3.
A kukoricás
a bokros krumpli
a fodros levelű szőlő
fényszomját mivel olthatja?
A haragos ég ellen
fokán hiába a fejsze
sejtfalak lettek berepesztve
behorpasztva.

4.
Villám szántott
dörej boronált – tűzkazal
már a violás felhő
szikrányi reményt eltakar.

5.
Ó erdő
letépett koronák
eltömték nyiladékod!
Ó, rét! ó, mező!
verejték-érésünk
nem kapott haladékot
Ó, táj!
ítélet alá vétettél:
ne légy különb
jégkár századok
során fölnégyelt
testeknél
csillaggá-fröccsent
fejeknél!

6.
Az utak
kerékhez törnek
holnap
most jéggel szórtak
idézünk átkozódva
viselt háborúkat
kezünk millió sebtől
jégrepeszektől
elborzad.

7.
Fejednél az ég
tisztul pöttöm anyóka
te tudod:
vállrogyasztó dologból
csontig-romló romokból
több jutott
így sokasodtunk
halántékod havánál.
8.
Cibáltál világra:
jégverésbe
csontrepesztő viharba
s fénylünk:
bő aratásért
verejtékes sóvárgás
ég ellen kifent balta.

9.
Áldassál
csúfságodban is
tükrös táj:
embersors évelő arca.

BARANYI FERENC

Inkompetencia

Nem a te dolgod – szól csitítón
sok értem aggódó barát,
mikor haragvó versem írom,
hurcolva „hazám búbaját”.

Úgyis hiába! – intenek le,
ha felforr bennem még a vér,
mert gőggel felvetett fejekre
kerül – érdemtelen – babér.

Dühöngtél hajdan is a kongó
üres hordófejek miatt,
s dühöd csak megrokkanni volt jó –
véreim így csitítanak.

A véreim. De híveim nem!
Ők most is elvárják, hogy a
hatalom himnuszát leintsem,
ha sért a disszonancia,

leintsem, mégha botfülűek
harmóniának érzik is
a csinnadrattát, s lelkesülnek
attól, mi bántóan hamis.

Maradok hát, mi eddig voltam
(árnyékom át nem léphetem):
ezernyi országos dologban
kompetens-illetéktelen.


Rondó f-mollban

Érzem, hogy egyre távolabb kerül,
abból, hogy szorosabb a simulása.

Ahogy előlem hozzám menekül:
érzem, hogy egyre távolabb kerül.

Bőr bőrhöz ér, de mind nagyobb az űr
az álmaink közt. Ő is majd belátja.
Érzem, hogy egyre távolabb kerül.
Abból, hogy szorosabb a simulása.

TABÁK ANDRÁS

(Laudáció)

        Azután, hogy öreg collie-nk, Tóbiás
        megvédett egy aprócska, rémült korcsot
        egy nagy és bősz eb támadásától, a
        Hegyalja úti Saskanyarban

Mostanság kis keverékek
Futkosnak folyvást errefele,
S nagy magasztalva csaholják:
Éljen Tóbi, a hősi kutya!


(Kutyakesergő)

Ó, csak ez a rengeteg sok gonosz garádics ne lenne,
Ez az ötvenhét fok lépcső, megannyi komisz akadály,
Mely a hegyoldalba épült, magas házhoz vezet fel,
S amelyet naponta, séta s szükség okán, megjárnom muszáj!
Holott nem is oly rég szélvészként száguldottam még
Fölfele rajta, s ott fenn nyelvem lógatva büszkén vigyorogtam
Vissza tirátok, amint hátramaradtan, lihegve kaptattok nyomomban.
Hát a nyelvem a földig lógatom most is, az egyszer igaz,
Csak ám a fáradtságtól és nem hencegő, víg örömömben, mikor
Utánatok nagysokára félholtan én is célba ütöttem,
Akkora tortúra nekem ilyen bice-bóca öregen fölvergődnöm
A topra, hogy meghitt zugomba bújva békében elvackoljam magam.

Elkelne, gazdáim, elkelne bizony már egy jó kis kutyalift itt!




Önarckép
 

MOLNÁR GÉZA
   
A bankett*

* Részlet az író „Zarándokok” című, készülő regényéből
  
 Az ősszel kezdődő új tanév már az érettségi vizsgákat ígérte befejezésül, a nyolc gimnáziumi tanév lezárását, a belépést a férfikorba, amikor már egyetemi polgárként éli, küzdi át magát tanulmányain.
    Csakhogy az 1941-es év derekán, éppen az érettségi vizsgákba zuhant bele a háború minden eddiginél súlyosabb eseménye, a Szovjetunió megtámadása. Németország az 1939. augusztus 23-ai tárgyalásokkal, meg nem támadási szerződésekkel megpecsételt, Moszkvában aláírt barátságot felrúgva, hadüzenet nélkül megindította hadjáratát a Szovjetunió ellen. Pedig ez a barátság felhőtlennek és erősnek tűnt, Párizs elfoglalása után, június 17-én Molotov külügyi népbiztos a moszkvai német követnek kifejezte „a szovjet kormány legforróbb kívánságait a német Wehrmacht ragyogó győzelméhez”.
    A háborús események alakulása Dénes és Franci környezetében, baráti kapcsolataiknál is sok vitát váltott ki. A MÉMOSZ befizetőhelyiségeiben, az Új Munkásotthon udvarán bérelt irodában felolvasták a Magyar Szociáldemokrata Párt körlevelét, amely a Szovjetuniót imperialista hatalomnak, a munkásosztály és a demokrácia árulójának nevezi. Dénes barátjától, Francitól értesült a lezajlott vitákról, Gombos úrtól pedig az üzletben azt hallotta, hogy a Franciaország legyőzését ünneplő, káprázatos berlini díszszemle után a német evangélikus egyház elítélte az eutanázia-programot, amely a szellemi fogyatékosok gázzal vagy injekcióval történő meggyilkolását írta elő.
    – Mondom én magának, Dénes barátom, hogy ez egy aljas, minden szörnyűségre kész banda. Lejegyeztem, amit az angol rádió adásában hallottam, s ennek a tiltakozásnak a lényege az, hogy elfogadhatatlan az az álláspont és az a ténykedés, hogy pusztán célszerűségi okokból folyamatosan kiirtsanak beteg embereket. Az eddigi tömeges eljárásnak máris sok olyan beszámítható ember is áldozatul esett, aki képes volt a világos gondolkodásra. Ez igen mély aggodalmakat ébreszt. De felveti az evangélikus egyház azt is, hogy ilyesfajta elbírálás alapján sor kerülhet a gyógyíthatatlan tüdőbetegekre vagy a háború olyan rokkantjaira, kiket életképtelennek ítélnek. Hol a határ?
    Gombos úr kis szünetet tartott, a felháborodott beszédben elfulladt a lélegzete.
    – A németek legfontosabb vallásának, az evangélikus egyháznak a vezetői emelik fel elítélő, tiltakozó szavukat a hitleri barbarizmus ellen – folytatta –, de sajnos, eredménytelenül, mert a program folytatódik…
    Dénes természetesen megértette, hogy Gombos úr szavaiban kimondhatatlanul is ott van a figyelmeztetés: figyelemmel kell kivárni a politikai eseményeket, nem lehet félredobni azokat azzal, hogy a mi családunk nem politizál.
    Még az elmúlt év novemberében csatlakozott Magyarország is a háromhatalmi egyezményhez, a Németország, Olaszország és Japán által megkötött antikomintern paktumhoz, ezt megelőzően, augusztus végén a második bécsi döntés Romániából ítélt vissza Magyarországnak Erdélyből jelentős területeket. S hiába a Szovjetunió baráti gesztusa, az, hogy Moszkvában visszaadnak ötvenhat 1848–49-es zászlót Magyarországnak márciusban, hazánk is hadba lép a június 22-én megindított német támadás szövetségeseként a Szovjetunió ellen, június 28-án. A hadba lépés indoka az volt, hogy szovjet repülőtámadás érte Kassát és a Körösmező–Budapest között közlekedő gyorsvonatot.
    Gombos úr ebben a repülőtámadásban nyugati hírforrásokra hivatkozva német provokációt gyanított.
    – Van valami meggondolkoztató ezekben a feltételezésekben – mondta. – Most miért is lenne érdeke a Szovjetnek, hogy a nagy erőkkel folyó német támadás közben még Magyarországot is magára rántsa? Sokkal inkább érdeke ez a német hadvezetésnek, melynek a hihetetlenül nagy kiterjedésű frontvonalakon minden szövetséges katonára szüksége van.
    Ebéd utáni rádióhallgatás közben Dénes az apjához fordult: – És Apikának mi a véleménye erről az egészről? A háborúról?
    Az öreg Obsitos némi gondolkodás után válaszolt: – Nem lesz ennek jó vége.
    – De hát Németország óriási erőkkel, a legmodernebb fegyverzettel támad. Úgy mennek előre, mint kés a vajban…
    – A mögöttünk levő világháborúra is felkészült Németország. Néki volt a legkorszerűbb tengeri és szárazföldi hadereje. Szövetségben a Monarchiával támadta meg Oroszországot. Ott voltam, láttam. Oroszország elképzelhetetlenül nagy. Az oroszok jó emberek. Nekem csak a csehekkel volt bajom, akik botokkal verték a magyarokat a hadifogolytáborokban, ahol ők voltak az őrök.
    Ez már az a muzsika volt a csehekről, amit Dénes sokszor hallott az apjától. De az meglepte, amit Api most mondott. Eddig politikai kérdésekben soha nem nyilvánított véleményt, tette, mintha nem érdekelné az, ami a harctereken zajlik. Most úgy tűnt, mégiscsak figyeli a rádió híradásait és nagyon is komoly véleménye van a háborúról. És Dénesnek újra az jutott eszébe, ami az utóbbi időben gyakran megfordult a fejében: a történelem nemcsak az elmúlt évszázadokat jelenti, hiszen a múlt a jelenben képződik. Bizony, figyelemmel kell kísérni a most folyó eseményeket is. A jelenből ágaznak el a múltba visszavezető utak is.
    Sok minden történt még ezekben a tavaszi-nyári hónapokban, melyekre lehetetlen volt odaragadni; nagy megdöbbenést keltett a miniszterelnök gróf Teleki Pál öngyilkossága április 3-án, aki búcsúlevelében azt írta, hogy hazája a gazemberek, Németország és Olaszország oldalára állt. Teleki néhány hónappal korábban, december 12-én megkötötte Jugoszláviával az örökös barátsági szerződést, és nem volt hajlandó szószegővé válni. Tudta, mint miniszterelnök, hogyne tudta volna, hogy Németország április 6-án hadüzenet nélkül megtámadja Jugoszláviát Ausztriából, Bulgáriából és Magyarországról előre törő hadseregével. Teleki inkább a halált választotta, semhogy cinkos legyen. A magyar hadsereg megszállta, s a kormány hivatalosan is birtokba vette Bácskát.
    
    Az érettséginek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Tantárgyanként ötös csoportokban hívták be a diákokat, a szaktárgyat tanító tanár mellett ott ült a vizsgabiztos is, tanfelügyelő vagy valamely másik gimnázium igazgatója, tanár. Jóindulatú megértés volt tapasztalható részükről, nem akadékoskodtak, a feleleteket értékelték s ezek együttese adta meg végül az érettségi minősítését. Dénes jó rendűre végzett, a matematikát és közgazdaságtant – melyekből mondhatni, a nyolc év alatt mindig gyengén szerepelt – most is jó rendű osztályzatra értékelték, emiatt nem lett jeles rendű, bár minden egyéb tantárgyból jeles minősítést kapott, történelemből és irodalomból pedig a legjobbak közé tartozott.
    Az érettségi bankettet a Duna-híd közelében levő Öreg halász-hoz címzett étterembe szervezte Seregi Kázmér testnevelő tanár, ki Tarnai Zsigmond tanár úrral is konzultált, valamint Szentpéteri Rolanddal és Botonddal, kik diáktársaikkal is megbeszélték az időpontot, a helyszínt, az ételek-italok választékát. A közös fényképeszkedésen már túl voltak, a VIII/A osztály érettségi tablóját is megkapták, amelyen középen ült Vitéz Hunyadváry Huba igazgató úr, jobbján Tarnai Zsigmond, ki nyolc éven át osztályfőnöke volt az A osztály diákjainak, balján pedig Galambos Lajos főtisztelendő úr, rigótelepi plébános. Mögöttük álltak az érettségizett diákok.
    Szombaton este hét órára hirdették meg a bankett kezdetét. Az igazgató úr nem tudott eljönni, bár a meghívást elfogadta, de kimentette magát, dolga akadt. Váratlan, nem várt komplikációnak ígérkezett Kenderesi Juhász Ernő „közgáz és matek” tanár kijelentése, mely szerint ő nem lesz ott a banketten, ha azon zsidók is részt vesznek. Csakis a velük együtt érettségizett két zsidó diákról lehetett szó, Wéber Jenőről és Propper Lászlóról, akik a nyolc év alatt szinte észrevétlen maradva, problémamentesen éltek az osztály közösségében, amelyben zsidózásnak, antiszemitizmusnak a nyolc év alatt nyoma sem volt, de a tanároktól sem hallottak ilyesfajta megjegyzést. Seregi és Tarnai „tárgyaltak” Kenderesi Juhásszal, ez az egész ügy a diákok előtt rejtve maradt, hisz ha kiszivárog, botrány kerekedhetne belőle, Wéber és Propper nem jönnének a bankettre, tán mások is otthon maradnának; hogy mi történt a megbeszéléseken, nem lehetett tudni, a banketten végül is részt vett Kenderesi Juhász is, barátságosan és kedvesen, mintha mi sem történt volna.
    Az Öreg halász különtermében középen elhelyezett hosszú asztalon terítettek az érettségi bankett résztvevőinek, középen ült Tarnai Zsigmond, mellette Seregi Kázmér, másik oldalán Galambos Lajos főtisztelendő úr, őmellette foglalt helyet Kenderesi Juhász s az asztal mindkét felén a maturált diákok. Dénes szomszédságában Szentpéteri Roland és Botond ültek, a hajdani Nautilusz-csapat tagjai – mindketten jelesen értek –, a két zsidó fiút az asztal két végére telepítették.
    A különterem ajtajára táblát tettek Zártkörű rendezvény felirattal, hogy illetéktelenek ne zavarják a bankettet.
    Dénes fölöttébb jól érezte magát ebben az úriasan tiszta étteremben, a hosszú asztalt hófehér abrosszal takarták, a porcelán tányérok, a cizellált, rozsdamentes evőeszközök mellé tett keményített szalvéták, az arányos közelségben elhelyezett fűszertartók, csont-tányérok s az oldalt, a falak mellett levő kisasztalokon szem előtt levő kenyereskosarak, kissé távolabb röviditalok és borospalackok „ütegei” várakoztak, a mennyezet alatt halászhálók futottak, a sarkokban evezőlapátok dekorálták a különtermet.
    A Roland és Botond által a megelőző napokon végzett „igényfelmérések” szerint állt össze az étlap s a szeszesitalok fajtáját is így választották, mindenki elfogadta az aperitifként ajánlott fütyülős kecskeméti barackot és az ételek mellé egyetemlegesnek kínált badacsonyi zöldszilvánit.
    Fekete csokornyakkendős, fehér kabátos pincérek töltötték keskeny üvegpoharakba a pálinkát, s amikor végeztek, diszkréten a fal mellé húzódva várakoztak.
     Tarnai Zsigmond emelkedett szólásra, meleg szavakkal méltatva az A osztály nyolcéves magatartását, tanulmányi sikereit s kívánt a Szent Benedek Gimnázium immáron végzett diákjainak sikeres boldogulást a személyes életben és önzetlen, áldozatkész munkálkodást drága Magyar Hazánk javára. Felidézte az első találkozás emlékét, amikor az elemi iskola negyedik osztályából a Szent Benedek Gimnáziumba pottyantak, s ő mindegyiküket helyére ültette az A osztályban. S íme, mi lett a kisdiákokból! Érett férfiak!
    Dénesnek úgy tetszett, a nyolc évvel ezelőtti első találkozásra emlékezve gyanúsan megremegett Tarnai tanár úr hangja, meghatódott, hiszen csaknem egy évtized messzeségébe tekintett vissza, ezek az évek az ő életéből is elperegtek, s ezt a hosszú időt, a munkát, a fáradságot és a sikert azoknak a diákoknak a vállaira rakta.
    Galambos főtisztelendő úr felidézve a hittanórákat és az olaszországi tanulmányi kirándulást, vallásos, eredményes munkálkodást kívánt mindnyájuknak, Isten áldását kérve az Élet sok viharába, megpróbáltatásába induló ifjú férfiaknak.
    Az érettségizett diákok nevében Szentpéteri Roland emelkedett szólásra s mondott köszönetet azért az áldozatos munkáért, mellyel a tanári kar a „tejfelesszájúakból erős, megbízható és magabiztos férfiakat kovácsolt”.
    – Igyunk a mi drága, tisztelt tanáraink egészségére! – mondta végül felemelve poharát. – Koccintsunk!
    Kihörpintették a barackpálinkát, majd a pincérek felszolgálták az előételt, kaszinótojást, amelyet egyetemlegesen választottak, utána levesek következtek, mivel Roland megjegyzése szerint már Móricz Zsigmond megmondta: „Leves nélkül az ebéd nem ebéd!”
    Dénes borjúragut rendelt, a két Szentpéteri fiú egyformán tojáslevest, lassan kanalazgattak, közben beszélgettek, felidézték a „Nautilusz-korszak”, valamint „Old Shatterhand–Winettou”-emlékeit, Dénes szóba hozta a revolvereket, melyeket Szentpéteriéknél láttak, Botond az Öreg Obsitos huszárkardját említette, mellyel az Öregúr oly remekül tudott tisztelegni. A különtermet halk zsibongás töltötte be, a pincérek leszedték a tányérokat, teletöltötték zöldszilvánival a borospoharakat, a palackokat az asztalon hagyták. Míg a főételt felszolgálták, Galambos főtisztelendő úr észrevétlenül, „angolosan” távozott.
    Dénes bécsi szeletet rendelt. Édesmama otthon is gyakran csinált rántott húst vasárnapi ebédnek, de mindig sertéskarajból. Ez itt borjúszeletből készült, csaknem az egész tányért beborította, s valamiképp sokkal finomabb volt, mint az otthoni kirántott húsok, nemcsak a hús különbözősége miatt, de valami egyéb miatt is, a szakácstrükk, a felpúpozódó prézliborítást is élvezetessé tette. Kitűnően ment ehhez a káposztával töltött savanyú paprika is.
    Roland és Botond csurgatott tojáslevest kanalazott, utána harcsapörköltet ettek sztrapacskával. Roland kézbe vette a borospoharat, és Déneshez fordult: – Parancsnok úr, az Elsőtiszt jelentkezik, begyújtottuk a turbinákat!
    – Irány a Rejtelmes sziget! – mondta Dénes és fenékig itták a poharakat.
    Az ablaktáblákról eltűnt a lenyugvó nap fénye, leszállt a szép nyári este. A Dunáról behallatszott a hazatérő sétahajók kürtje, a kiszálláshoz készülő utasok beszédmoraja, nevetése, egy-egy sikkantása.
    Mire a desszertnek felszolgált dobostortákkal is végeztek, lelépett Kenderesi Juhász is. Nem sokkal később búcsúzott Tarnai Zsigmond, ő minden diákjával szívélyesen kezet fogott, s újra és újra kifejezte reményét: látják még egymást a jövőben is.
    A tanárok közül most már csak Seregi Kázmér maradt a diákokkal. Dénes sokszor csodálta meg a tornaórákon izmos vállát, dagadó karizmait, miközben atlétatrikóba bújva maga mutatta be a gyakorlatokat. Könnyedén kapaszkodott fel a kötélen, mesterien csinálta a lóugrást, velük együtt végezte a fekvőtámaszokat, körbeugrálta előttük haladva békaügetésben a tornatermet. Öltözéke is eltért a többi tanár sötétszürke öltönyétől, laza szabású, nagykockás, színes sportzakót viselt, mindig volt humora, derűs anekdotája, mellyel jókedvre hangolta a diákokat, magára vállalta a diákvezetést, a felügyeletet, ha a budai hegyekbe mentek, a Pálvölgyi-cseppkőbarlangot vizitálni, vagy gyalog kapaszkodtak a Jánoshegyi-kilátóhoz.
    Most, hogy a főtisztelendő úr, majd őt követve a többi tanárok is elmentek, a diákok vele beszélgettek, őrá figyeltek, hallgatták történeteit. Dénes Rolanddal diskurálgatott, de fülét ott tartotta Seregi Kázmér szavain is, nehogy valami érdekes, jóízű viccről, ugratásról lemaradjon. Épp azt hallotta most, ami mintegy bemelegítője volt a bankettet követő férfi-avatásnak, az a titokban előkészített, megbeszélt, hét pecsét alatt őrzött esemény, melyre Selmeczi tanár úr személyesen fogja elkalauzolni őket.
    – Az én drága jó apámnak volt egy tanára, Losoncról helyezték a pesti gimnáziumba, tőle hallottam, hogy Minács tanár úr az érettségi vizsgák idején figyelmeztette őket: „Vijuviju, baznibaznidedizsbabicsát…” No hát, biztosíthatlak benneteket, hogy a hely, ahová menni fogunk, a hölgyek tisztasága terén abszolút megfelelő.
    Hát hogyne, a „Mezon Züzü”-nek legendás jó híre volt. Egy ház Pest belvárosában, amelyet előkelő urak látogatnak, s amelynek hölgyei szépek, ápoltak és fiatalok, az állandó orvosi ellenőrzés mellett pedig abszolút megbízhatóak… Méltó hely arra, hogy az érettségizett fiatalurak otthagyják szüzességüket – már azok, kiknek még megmaradt… – gondolta némi malíciával Dénes.
    Az előzetesen egyeztetett számlákat Roland egyenlítette ki a közösen összeadott pénzből, illendő borravalóval is kiegészítve. A társaság felcihelődött, a bejáratnál még rövid ideig ácsorogtak, hogy összeverődjön a „harcra kész, elszánt” társaság, majd elindultak s együtt kapaszkodtak fel a pesti HÉV-szerelvényre.
    Dénes a megálló felé menet észrevétlenül levált a jókedvűen hangoskodó fiatalok csoportjáról. Már elmúlt tizenegy óra, hazaindult. Az utcákon alig járt ember, a lazán felhőződött égboltról néha gyenge holdfény szitált a házakra, a kerítésekre. A banketten gyorsan repült az idő, míg ettek, gyakran ürítgették a borospoharakat; Roland és Botond, a két ikerfiú a harcsapörkölt után újra és újra megszólaltak: „a hal inni akar”, később Dénes is csatlakozott: „szomjas a borjú is”. Az asztal mellett ülve, beszélgetve nem lehetett érezni a bor erejét, pedig kezdetnek a fütyülős barackot is itták. Most, hogy hazafelé ment Dénes, a Petőfi utcán, hirdetőoszlopot kerülve, váratlanul megtántorodott s ekkor érezte meg, hogy rajta van a részegség. Könnyű szédelgés csak, a fák és a házak mozdulatlanok, nem imbolyognak, ő is tud egyenesen, botladozás nélkül menni, elmarad mögötte a Szent Benedek Gimnázium sötét épülettömbje, gondolatban még integet is néki: ágyő, ágyő! Alma Máter, ágyő nyolc esztendő… Ágyő érettségizettek ünnepi körbejárása, éneklése, Gaudeamus igitur…
    A Wolf-gyár hallgatag műhelyeinél, dróthálós ablakainál ellökte magát a faltól, nevetett, „hóha no” mondta magában, mintha kocsiba fogott lovat biztatott volna.
    Néha-néha felsejlett a járda, amikor a sápadt, erőtlen holdfény kiszivárgott a felhők hasadékán, de inkább a lába vitte a sokszor bejárt úton, mintsem tekintete, figyelme. Úgy érezte, lankadó tudata mintha magára hagyta volna. Járás közben talán még el-elbóbiskolt is, csak résnyire nyitott pilláin át észlelte, hogy közel a fatelep, a vasúti sínek, azon túl már Károlytelep és szemben a kezdődő Szent Benedek utca. Megnyugvást érzett. Mielőtt a részegség legyűrné, otthon lesz, baj nélkül mindjárt hazaér.
    Ám ekkor váratlanul, a sarki üres telekről valaki megszólította. Egy nő, fekete fejkendője eltakarta arcát, bő fekete ruha függönyözte alakját, közelébe lépett, feléje nyújtotta kezét, tenyerét s azt mondta kérve, talán némileg könyörögve is: – Kegyelmezzen…
    Dénes megtorpant, rásandított a fekete nőalakra, zsebébe nyúlt, hogy valami pénzt tehessen a feléje nyúló tenyérbe, de közben megérezte, most nem pénzről van szó, valami más csendül meg ebben a jól érthető szóban: „Kegyelmezzen”. Őhozzá intézett halk könyörgés, könyörületkérés, talán, hogy valamiképp emelje őt magához, tekintsen rá asszonyi mivoltában. „Nem, nem!” – gondolta határozottan és keményen.  – Megyek tovább, a fatelep, a sínek felé! – de közben fogta a nő vékony, könnyű kezét, s követte őt, amerre gyengéden, de határozottan irányította maga után. „Nem, nem!” – mondta magában ismét, s belépett az elhagyott fészer nyitott ajtaján, s csodálkozva, ijedten és felháborodva kergetőztek gondolatai: Boszorkányszombat, Walpurgis-éj, ó Istenem, végem van, a hatalmában vagyok! – Ismeretlen erők, igen-igen – valaha régen hallott zenedarab hullámai dübörögtek a fülében, Egy éj a Kopár-hegyen, talán vetkőzött is engedelmesen, az az asszonyi kéz magára húzta; ó gyönyör, kéj… Tudta, hogy majd egyszer jön, álmaiban átélte sokszor, de ez most több volt, más volt, a hullámzás, a hullámzás, a tenger forró hullámverése, aztán az eltehetetlenült testén az asszonyi száj diadala…
    
    A hajnal első fényei ébresztették, a sugarak, melyek az ajtónyíláson bevilágítottak a fészerbe. Valamikor lekaszált fű szénáján feküdt, nem volt bent senki, zakója mellé fektetve, tárcája irataival, pénze érintetlen.
    Felöltözött és elindult a fatelep, a vasúti sínek felé, Károlytelepre, a Szent Benedek utcába. Nehéz volt a feje, a részegség még nem szállt ki teljesen belőle.
    Próbálta visszaidézni a történteket. A nő, a feketeruhás nő hangját tisztán és világosan hallotta: „Kegyelmezzen…” Igen-igen, ezt mondta! Mintha valami idegen akcentus is lett volna benne. Talán nem is volt magyar, talán valamelyik visszacsatolt országrészből jött. Kóbor cigányokkal érkezett? Vagy társat kereső, magányos úrinő?
    Lehet, hogy csak önmaga képzelte részeg fantáziával ezt az egészet? De hogy került ő a nyitott ajtajú fészerbe, ahol most felébredt? Soha nem járt ezen az üres telken. Nem is tudta, neki fel sem tűnt, hogy itt a sarkon van egy üres telek. „Kegyelmezzen…” A pénze hiánytalanul megvan. Nem azt kérte, más kellett neki.
    A hajnal világosságában elképzelhetetlen, hogy boszorkány volt ez a nő. De hát akkor mi volt ez az egész? Mi történt? Rejtély. Talán soha nem fogja megtudni, mi történt vele a bankett éjszakáján.
    A kertkapun ment be a házba. Szobájában aludt, a fehér csergén.
    Reggel lezuhanyozott, fehérneműt váltott, kisnadrágját, ingét betette a szennyesbe.
    A banketten a Szentpéteri fiúkkal, hármasban megittak három liter zöldszilvánit, előtte a kecskeméti barackot. Sok volt, ő különben soha nem ivott szeszesitalt, teljesen megzavarta eszét, fejét a részegség.
    Ma vasárnap van, tegnap szombat volt. Boszorkányszombat. Walpurgis-éj… Ki tudja most már, a nappal világosságában, hogy volt, mint volt. Boszorkány volt-e, vagy szellem, melyet képzelete támasztott eléje?
    Nem is beszélt erről az éjszakáról soha senkinek. Úgysem hinnék egy szavát sem. Megesett később is, hogy az éjjeli órákban vetődött haza. Elsőbben még zakatolt a szíve, amikor az üres telekhez ért, de soha, senki nem állt ott, senki nem mondta azt a furcsa szót: „Kegyelmezzen…”
    Ősszel építkezni kezdtek, családi ház épült az üres telken.

ÁGAI ÁGNES

Egy lusta bolygó

A Föld úgy határozott,
nem forog tovább.
Eleget forgott, beleszédült.
Jó volt megállni, elpihenni.
Nyújtózott egyet,
és lerázta magáról
a rajta élősködő,
mihaszna lényeket.

De csakhamar korgott a gyomra,
ürességet érzett,
furcsa volt, hogy sem rajta,
sem benne semmi sem mozog.
Állócsillag lettem – tűnődött –,
néptelen, hangtalan, kopár.
Kizárhatnak a Világegyetemből,
mert megsértettem
az univerzum keringési
szabályzatát.

Így hát a Föld
feltápászkodott,
szép, lassan forogni kezdett,
megegyezett a Nappal,
hogy a kötelező sebességet
betartja, és várta,
hogy újból benépesüljön.

A hírek szerint,
pályán maradhat.


Rebellió

(és annak hiábavalósága)

Amikor már mindentől
szabadulni akarna az ember,
ami fék, korlát, kötél, kötelezettség, megkötöttség,
szabály, instráng, heveder, béklyó,
kioldná magát a szíjból,
felmentené minden szabály alól,
a versről lepattintaná a rímet,
felrúgná az ütemek rendjét,
kilazítaná a grammatika fűzőjét,
a szavak jelentésébe beletúrna,
mert nem tűr magán semmi nehezítéket,
semmi röghöz kötést,
semmit, ami úgymond, megkívántatik.
Elszakadni, kiszakadni, felszakadni,
elrugaszkodni mindentől,
ami illik, ami elvárt, ami előírt.
Lázadás ez, kései anarchia,
a széttörés eufóriája,
a törvényből s a világból való
kiköltözés nagy, látványos hurcolkodása,
a szétrúgás és feldöntés merészsége,
illetve gyávasága,
a kiköpött szavak héjának ízlelgetése,
a rombolás ördögi kéje,
mely végül valamiféle rendszerré áll össze,
mert a világ a szabályok gyűjteménye,
és az antiszabályok épp oly erősek,
hiszen a lét feltétele és tartozéka a rend.
Az összhang és a ritmus
ott pulzál az ereidben,
nem tudsz kilépni önmagadból,
még a halálod is szabályos és törvényszerű.
Ágálni csak az élő tud,
ő bonthatja szét a csomókat,
ő alkothat új rendszert,
új törvényt, új szabályzatot,
melyet később már nem kell,
és nem is tud betartani.


Számonkérdés

Hol van a menny?
Ahová kerülnek
az arra érdemes holtak,
ahol a Legfelsőbb Bíróság székel,
ahonnan segítséget várunk,
amelyikből kénkő vagy manna hullik,
ahol pufók angyalkák játszadoznak.
Hol van a menny?
Melynek országa van,
és ahová eljutni
protekcióval nem lehetséges.
Hol van a menny?
Melynek boltozata fölénk magaslik,
mely ránk dörög,
és villámokat szór,
ahol az Úr az úr.
Hol van a menny?
Lehet, hogy áthelyezték,
felszámolták,
bérbeadták
vagy átalakították?
Hol van a menny?
Ahonnan irányítanak bennünket,
ahol tetteink súlyát,
életünk hosszát lemérik,
sorsunkat kiszabják?
Hol van a menny?
Ahol igazságot szolgáltatnak,
ahol feleletet kapunk arra,
hogy miért születtünk,
és miért halunk meg.
Hol van a menny?
És ha nincs sehol,
miért bízunk benne,
hogy mégis?




Rossz éjszaka (36. capricho)
 

VIDECZ FERENC

Üzenet

Tüskés Tibornak

Elmentél. Nemrég még bölcs mosolyoddal idézted
Táltos idők emlékét: Pákolitzot, Kodolányit,
Élesztgetve zsarátnokait hunyt, régi tüzeknek,
Szorgos papként rakva az oltárt áldozatokkal.
Mind több szikrát juttattál minekünk, követőknek;
Vers-rőzsénk szolgálja: a szent tűz el ne aludjék.
Csendben távoztál, lopakodva a Sors-lakomáról,
Mint ahogy éltél, másnak hagyva pogány evoékat.
Hízelgés nyálas koszorúit messzi hajítva
Tisztesség hamuját tűrted csak hullni fejedre.
Távolodó lépted neszeit befogadja november
Színes szőnyege, úrnapi körmenetes sziromokként
Szórva falomb-kosarak tartalmát lábad elébe.
Várnak már odaát: Fodor András, Várkonyi Nándor,
Integet Illyés, Győző (Csorba), Lovász Pali bátyó,
Pákolitz, és csak az ég tudjhatja szerét seregüknek,
S integetünk mi, a Testvérmúzsák asztala mellől,
Bárha sietsz, ők várhatnak még, kár a sietség!
Majd ha „Videczburg” lonc-lugasában borba borongok,
Emlékképed visszatekint rám nyári időben,
Egykori érintésedtől rönkasztalom élén
Eltöpreng a bogár, veled osztva a déli nyugalmat,
Elméláznak a szenderek is, lankad repülésük
Szónektárt szippantva virágfürt illata mellé.
S látom a pécsi diákot, az egykori nyurga, nyakigláb
Szőke kamaszt – aki voltam – verset falni Jelenkor
Szétnyűtt lapjairól. Mint hajdan Toldi, kivántam
Apródként szolgálni lovag-tollnok seregedben.
Elmentél. Fényéveket átszáguld repülésed.
Tudjuk, e lassult szívdobogás-üzenet sose képes
Érni nyomodba, de mégis előbb vagy utóbb utolérünk…
Kérünk, addig e pár sort tedd valamely dobozodba,
Melyben a hozzád írt levelek főt hajtva pihennek.


Mestörpistának

Fekete István emlékére

István bátyám, mint ahogy egykoron írtad időnkről:
„Ballag”; száztízszer fordult már körbe a naptár
Gölle fölött is azóta, hogy Isten e földre segített,
S negyvenszer, hogy az égi kapun halkan bekopogtál.
Megfontolt öregember a lét, sose jár hebehurgyán,
Minden talpalaton töpreng, mielőtt tovalépne,
Nem hőköl, botlik, bár gödrös az út körülötte.
Tenmagad is szintúgy cselekedtél: el sose adtad
Köznapi fillérperceidet Szézám kapujáért;
Nyílegyenes pályád szakadékokon, árkokon ívelt,
Rossz, sunyi kontárok kordonját rendre ledöntve,
Krisztus Urunk szamarán – mely előtt megnyílt Jeruzsálem –
Baktattál Helikon magasába; a szárnyakat elméd,
S nem paripád hordozta kevélyen, egekbe szökellve.
Mestörpistának nevezett sok göllei polgár,
Váteszi mód ötvözve alakját egybe szavaknak:
Erdei oskolamesterként – Természet a termed –
Fáradtál, okosítottál buzgón, türelemmel;
Sok-sok kis mesehősöd gyermeki szív melegítő;
Megszólalnak a fák, csevegő patakok feleselnek,
Erdő állatait sikerült bírnod parolára,
Buksi bozontú lények huncut gombszeme mélyén
Csillagezüst humorod villan cinkos mosolyodban:
Lám, ni, az ember mily suta része a földi világnak!
S felnőtteknek is írtál-adtál útravalóul
Számos igaz kötetet, kerekedjen okosra tarisznyánk;
Bölcsességparazsad hamujában sült a tanulság.
Én, a tanítvány, sok közül egy, nyomodat követem csak:
Rég Tutajosként kezdtem, utóbb lettem Matulává.
Könyveim ízlelvén pár ítész vallja felőlem:
„Máslátó szemüvegjét rá testálta a Mester,
Ámde saját tollát forgatva dicséri Natúrát.”
(Bárcsak némi valóságcsíra fakadna szavukból!)
Őrzöm több sárgult leveled, patinás betüiddel,
Rájuk válaszolok, megkésve, e gyatra sorokkal.
Kérlek: majd odafönn egy nap, ha felelni kirendelsz,
Túl szigorú ne legyél! Tisztes szándék igazított:
Árnyékként szolgáltam a fényt, gondozva vetésed;
Mit papirosra leróttam, főhajtás csak előtted,
Pár – folyamod formálta – kavics, partod fövenyében.

BOZÓK FERENC

Grafit

A rajzlapon grafit kopók,
grafitmaszatban táncolók,
satírozott bozontfejek.
Agyonradírozott terek.

Grafitmagányban őszi táj.
Az őszi bánat úgy szitál,
akként kerül belénk a kor,
mint rajzlapok közé a por.


Őszi bánat ez

A ház falát cibálja szélütem,
s a rossz redőny csörög, miként a csontváz,
s a jégeső, ezernyi rög koporsón,
miként a gyászoló kezek dobálta föld,
ezernyi rög repül a háztetőre.
De nem halál, csak őszi bánat ez.


Holdhal

Ma reggel halászok
acélkék folyóból
kifogták a Holdat.

Kihúzták a stégre,
mohón átpucolták,
repült szét a pikkely.

Bedobták azonnal
aranyszínű üstbe,
aranyfátylas füstbe.

De eltűnt a Holdhal,
feloszlott azonnal,
azt hitték, hogy viccel,

mert eltűnt az üstből,
aranyszárnyú füstből,
a matt fényű nikkel.




Ezt is láttam („A háború borzalmai” c. sorozatból)

NEMES LÁSZLÓ

    Párhuzamok

    1.
    
    Agatha Christie, az akkor már ismert és népszerű angol írónő a második világháború kitörése előtti években többször is elkísérte régész férjét, Max Mallowant és társait több hónapos szíriai ásatásaikra. Ezekről a sokszor kalandos, fáradságos útjaikról kezdte írni már akkor, majd 1944-ben, fejezte be Come, Tell Me How You Live című könyvét, amely 1994-ben jelent meg magyarul, Borbás Mária fordításában, Így éltünk Mezopotámiában címmel. A szerző a könyv Irány: Er-Rakka című fejezetében mondja el, hogyan jutottak Deir-ez-Zorból, rossz utakon, összevissza tévelyegve Er-Rakkába.
    „Jócskán eltértünk útirányunktól – írja könyvében Agatha Christie. – Másfél órába telik, mire megpillantjuk az előttünk terpeszkedő várost. Már besötétedett. Behajtunk a város peremére. Teljesen bennszülött település, nincsenek európai épületek. Megkeressük a Services Spéciaux-t. Az ügyeletes (francia) tiszt kedvesen fogad, de attól tart, nem tud megfelelő kényelmünkről gondoskodni…” Agatha Christie-ék azért csak eltöltötték valahogyan egy „rémes, alkalmatlan” házban az éjszakát. Majd az írónő így folytatja: „Er-Rakkánál kezdetleges komp visz át az Eufráteszen. Jó két órát várunk rá, más kocsik társaságában.
    Asszonyok jönnek le a folyóhoz, petróleumos kannákba merítenek vizet. Mások mosnak. Olyanok, mint egy falfestmény figurái – magas, feketébe öltözött alakok, arcuk alsó fele eltakarva, fejüket magasra tartják, azon egyensúlyozzák a csöpögő kannákat. Lassan, kimért léptekkel jönnek-mennek…
    Megjött a komp. […] Mary óvatosan felhajt a nyikorgó padlón. […] Itt ringunk hát a széles Eufrátesz hátán. Er-Rakka a távolba vész. Gyönyörű a vályogtéglás épületeivel, keleti formáival.
    – Pirosas testszín – suttogom.
    – Mármint az a sávos edény?
    – Nem – mondom. – Er-Rakka…
    És halkan ismétlem a nevet, mint valami istenhozzádot, mielőtt visszatérnék abba a világba, ahol a villanykapcsoló uralkodik…”
    Nem is sokkal később, 1941 őszén, 21 éves koromban, mint a Szíriába bevonult brit hadsereg egyik műszaki alakulatának közlegénye, én lettem egyike azoknak a katonáknak, akik akkor Er-Rakkánál (mi az arab névelőt elhagyva csak Rakkának mondtuk) ugyanazt az ócska, kezdetleges kompot kezeltük.
    (Elmúlt azóta csaknem hetven esztendő, talán nem fölösleges, ha elmondom: Szíria és Libanon az első világháború után, a korábbi török uralom helyett, francia fennhatóság – mandátum – alá került terület volt; a helyi kormányzatot és helyőrséget az 1940. évi francia összeomlás után a Hitlert kiszolgáló Pétain marsall vichyi kormánya irányította; őket és az ott létesített, egyre tevékenyebb német repülőbázisokat szorította ki Szíriából és Libanonból az 1941 őszén benyomuló brit és a később alakult, De Gaulle tábornok vezette Szabad Francia Haderő.)
    A mi egységünket Rakka peremén, a régi, francia idegenlégió egyik alakulatának félig rommá lőtt erődjében szállásolták el. Ott kezdtem 1941. szeptember 21-én, kompkezelő és egyéb szolgálati óráim után, egy máig megőrzött füzetben, kiadónak soha meg nem mutatott „regényt” írni. Én magam akkor, természetesen, a várost és az embereket, azt a kompot is, más helyzetből, kevésbé romantikus szemmel néztem, mint Agatha Christie.
    „1941 ősze van – írtam. – A kora délutáni nap kegyetlen erővel lövelli tikkasztó sugarait a földre, az Eufrátesz partján a homok bántón fénylik a vakító ragyogásban. Kis motoros komp – a ferry – igyekszik szorgalmasan egyik partról a másikra. Deir-ez-Zortól a török határig ez az egyetlen átkelési lehetőség a folyamon. A komp korlátján kis tábla, rajta szép, nagy betűkkel: Rakka – a városka neve –, alatta: H. M. F. – His Majesty’s Forces. Az egész alkalmatosságot két katona kezeli, mezítláb vannak, fürdőnadrágban, katonasapka a fejükön és puska a vállukon. Ha munka közben néhány szabad percük akad, a rekkenő meleg elől menekülve, felváltva ugrálnak be a folyóba. A ferryn hatalmas luxuskocsi áll, magas rangú francia tiszt ül benne, gyönyörű, elegáns, fekete hajú, kissé kreol bőrű nővel. Nyilván még a vichyi kormány egyik tisztje, aki az akkói béke értelmében, már fegyvertelenül, utazik a tengerpart felé. A tiszt és a nő most kiszáll a kocsiból, a korlátnak támaszkodnak és az örvénylő vizet nézik.
    – Eh, mi szükségem van már erre! Finita la commedia! – kiált fel egyszerre a férfi, és tiszti sapkáját széles, színpadias mozdulattal a habokba hajítja. (Az is meglehet, hogy ugyanaz a tiszt, aki nem is sokkal régebben szállást szerzett Rakkában Agatha Christie-éknek – írom most, 2010 tavaszán, Budapesten. N. L.)
    – Úgy látszik, a mai fürdésnek már befellegzett – gondolja a két úszónadrágos katona, a parton ugyanis már nagy csoport vár az átkelésre: angolok, ausztrálok, franciák a „France Libre” kettős keresztjével a mellükön, a szír köztársaság lovas csendőrei kozákokra emlékeztető kucsmában, vállukon átvetett tölténytáskákkal, rövid karabéllyal, nagy szakállú hinduk meg falusi arabok, szamarakkal és roskadásig megrakott zöldséges szekerekkel.
    Nem messze a parttól a rozsdavörös, vigasztalanul kopár fák mentén fellah asszonyok mennek hosszú libasorban, fekete ruhában, arcukat sűrű fátyollal eltakarva, a fejükön óriási rőzsekötegeket cipelve.
    A városka – Rakka – szürkésbarna vályogházai között mozdulatlan fülledtséggel terpeszkedik az izzó, poros levegő. A kávéházból a rádió monoton, fülsértő keleti zenét harsog, az ajtó előtt fehér fejkendős férfiak ülnek, lábukat maguk alá húzván a székre a nargilét, a vízipipát szívják. A főutca koszos kis bolthelyiségeiből állandó izgatott lárma, kiabálás hallatszik, a mellékutcákban az elhullott és otthagyott szamarak, macskák meg kutyák rothadó teteme terjeszti átható bűzét, mely összekeveredik az izzadtság, por, szemét, erős fűszerek és füst amúgy is éles szagával.
    Koszos, elvadult, büdös, sakálokkal kereszteződött kuvaszok szaladgálnak behúzott farokkal, keservesen vonítva a házak között, a gyerekek félmeztelenül henteregnek az utca porában.
    Közvetlenül a város szélén van az erőd. Az angolok az idegenlégiótól örökölték – de milyen állapotban! A kivonuló franciák ugyanis mindent leromboltak, amire még idejük volt a nagy sietségben, még a kútba is sót öntöttek. Az egyik vályogépület többé-kevésbé épségben maradt, ott szállásoltak el minket, akik a kompnál teljesítünk szolgálatot…”
    
    2.
    
    Illés Endre Igézet című kötetében olvasom, az Egy unatkozó hölgy című egyik olaszországi útirajzában, a következő mondatokat:
    „Ezerkilencszázharminckilenc augusztus közepén érkeztem Sienába. Itt találkoztam a Békével.
    A Béke Sienában egy fájdítóan szép épületben, a téglásrőt Palazzo Pubblicóban unatkozik, fent a Kilencek termé-ben, egy falfestményen. A falfestmény címe: A jó kormányzat. Balra tőle egy másik kép málladozik a falon: A rossz kormányzat. Szemben vele: A jó kormányzat áldásai. […] A falfestmények hatszáz évesek.
    Siena megdöbbentő szép és különös város. […]
    Ebben a városban vannak a legszebb és legkopárabb falak. Ennek a városnak titka van. Ez a város olyan, mintha ezüstgégén venne lélegzetet. […]
    És itt unatkozik a Béke.
    A Békét Ambrogio Lorenzetti festette. A jó kormányzat számára. Fehér ruhás nőalak, kezében pálmaág. […] A nagy képen ül a jó király. Ruhája fehér és fekete – ezek Siena színei. Körülötte az erények: az Okosság, az Erő, a Hatalom (az ő kezében jókora tálon aranypénz), a Mértékletesség, az Igazság. Ezek pamlagon ülnek; és a pamlag sarkában, messze elhúzódva tőlük, a Béke.
    Szomorú és kiábrándító – de a Béke kövér, a Béke rosszkedvű, a Béke unatkozik. Ambrogio Lorenzetti, a kitűnő olasz festő, Giotto tanítványa úgy látta, hogy a Békének hasa van. A jólét elpuhította, izmai kissé megereszkedtek. Fiatal nő – de milyen durcás az arca! Mintha csak ezt mondaná: Nem szeretem ezt a szerepet! Félti az alakját, homloka megkoszorúzott, de valahogyan nincsen rendben az anyagcseréje… Látszik rajta, hogy fel szeretne ugrani… vívni, lovagolni… legalább nyolc kilót fogyni…
    […] Ez a Béke mindenkinél elszántabb és konokabb […] aki legszívesebben felugrana, és ráordítana a tanácskozó vén Kilencek-re: „Adjatok már kardot!”
    Nézem ezt a Békét, Ambrogio Lorenzetti Békéjét – ilyen volt.
    […] Továbbutaztam – írja végül Illés Endre –, és két hét múlva, amikor éppen átléptem egy határon, azt hallottam, hogy megtette, amitől tartottam […] Felugrott és kifutott a Kilencek terméből.
    Kint már égett a világ.”
    
    Az a szeptemberi nap volt tehát – írom én, N. L. most, 2010-ben, Budapesten – Európában a háború kitörésének, a második világháborúnak az első napja.
    És mit tesz a véletlen, a Sors szeszélye: öt és fél esztendő múltán, 1945 májusában, a legyőzött német hadsereg kapitulációja, az európai béke első napján én magam, mint a brit hadsereg immár öt háborús évet, három kontinensen leszolgált katonája, a századunkkal éppen Sienában voltam. Ott, ahol nem sokkal azelőtt még a közeli Firenze és Bologna közötti front ágyúinak dörgését, bombáinak robbanását hallottuk, ott, a város főterén, a Campón – ahogyan Illés Endre írta: „a fájdítóan szép, téglásrőt Palazzo Pubblico” előtt hallgattuk az európai béke bejelentését, Churchillnek a Whitehallból mondott diadalmas beszédét. (Egyébként az angol retorika egyik remekét.) És én is láttam azokban a napokban, benn, a Palazzo Pubblicóban Ambrogio Lorenzetti képeit, a Békét is – lehet, hogy az a Béke valóban elhízott volt egy kissé, unatkozón unalmas is lehetett néha, de nekem akkor csak diadalmas és gyönyörű – és azóta is a legcsodálatosabb, akiért élni és küzdeni érdemes: az egyedül boldog és boldogító. A remény.





Ezt sem szeretik („A háború borzalmai” c. sorozatból)

VARGA RUDOLF

Édesanyám

Elsőként
ő
vérzett
rám,
beterített
lucskos, meleg
nedvességgel. Hasából
kifordulva combjai
közt,
ott, ott
visítottam,
aztán
csak sértett döbbenettel
hallgattam.
Hallgattam
kések közt
feldübörgő, kalimpáló,
félrevertharangszívütésem.


Batykó Pityu

Másodszor
ő
vérzett
rám,
arcomra spriccelt
feljajduló orravére,
az
ütés tompa sajdulását
még
ma is, ma is
zsibbadt öklömben
érzem. A számtanóráról
éppen kicsengettek, mikor
ákombákomos
irkámon a piros cseppek
szorzással, osztással
örökre, örökre
összekeveredtek.


Nyakamra

Harmadszorra
az
első, első, az első
borotválkozás
izgatott zsilettpengéje
metszette fel bőröm. Sisteregve
csorgott, csorgott
sűrű vérem
tekergetett, akasztanivaló
nyakamra.


Szűzszeretőm

Negyedszer
talán
ő
vérzett
rám,
lecsupált bokrok
közt a földön,
talán, talán
a
másodszori, harmadszori,
kapkodó próbálkozásra. A méhrajzásban
könnyezve folyt ágyékának rózsaszín
vére,
némán pityergett maszatos,
selymes szőre, én meg csak
csodálkoztam
a
fülemben zúgó, lüktető
csendre,
mint aki, mint aki
ölt,
gyilkolt,
csak
bámultam, bámultam
az
égigérő fa
elszáradt
gyökerére.


Bölcsességfogam

Ötödször,
amikor szűkölve
ültem a fehér
székre. Nyugi! Jobb
lesz az űr, jobb lesz a hiány,
mint ez a kínzó
sajgás, mint ez a koponyacsontot
robbantó fájdalom. Egyre csak
ezt
dörmögtem, reszkettem.
Bölcsesség?
minek?
mivégre?
Éppen ezt mormogtam,
amikor
reccsent az acélfogó, s gyökerestől
kiszakadt ínyemből
végre.
Bölcsesség?
fog?
minek?
mivégre?
Egyre csak ezen
vigyorogtam, miközben
torkomra folyt kihúzott
bölcsességfogam
édesenkeserű, ostoba
vére.





Nevetséges balgaság (A „Balgaságok” c. sorozatból)



Aztán

Aztán
az
örvénylő üvegajtó
vére,
a
törött szélvédő
szilánkjainak vére,
a
vers vére,
álmaim vére,
szétpattant vasbetonkoponyám
vére.
Most már csak
arra
várok, milyen lesz az utolsó,
milyen
lesz az utolsó, fűrészfogú
perc sikoltó
vére?





A félelem balgasága (A „Balgaságok” c. sorozatból)

KONCZ KÁROLY
   
Tranzit
   
Az amszterdami gép éppen leszállt Ferihegyen. A tucatnyi utas a váróterem felé indul. Egy hosszú, rozsdavörös ruhába öltözött, melírozott, gesztenyebarna hajú nő (talán harminc körüli) előresiet. De a váróterem teljesen üres. Idegesen az ablakhoz lép, kinéz, majd csalódott türelmetlenséggel célba veszi, s kimegy a másik ajtón. Sehol egy lélek. „Vajon megkapták-e az értesítést? Megbízható-e a Magyar Posta?” Visszafordul, a most újra divatos, nehéz, túlméretezett nyaklánca, s fülbevalói nem túl diszkréten megcsörrennek. Ajakrúzsa harmonizál a ruhájával, s hajszínével is. Vibráló idegessége átsugárzik egész lényén, elegáns jelenség, nem is csoda, hogy néhány magas, sportoló kinézetű fiatalember (vízilabdázók?) rajta felejti a szemét, miközben komoly képpel suttognak valamit egymás közt.
    De most nagy szusszanások közepette befut egy viharvert, kék színű, csuklós autóbusz. A fiatal nő lábujjhegyre áll, szemével végigpásztázza az érkezőket. Itt vannak! A következő pillanatban már karok ölelik át.
    – Drága Veron! – A két asszony valósággal megrohamozza. Nem annyira fiatalok, mint ő, és nem olyan szépek. (Ezt látja a szemlélő, de valójában fordítva áll a helyzet: a testvérhúgai ők, másfél és három év korkülönbséggel.) Mögöttük egy hét-nyolc év körüli kislány áll tátott szájjal. Várja, mi fog történni.
    – Annuska, gyere szépen, köszönj a nagynénédnek!
    – Húgocskám, kishúgom, Annuskám – csókolja meg hangos cuppanásokkal jobbról-balról az idegen országból érkezett, sohasem látott nagynéni, aki most könnyezik, kinyitja aligátorbőr retiküljét, kivesz egy zsebkendőt és megtörli a szemét.
    – Ne, Veronka, ne sírj – fogja meg a könyökét a két nő közül az alacsonyabbik, a fiatalabb. Az a fajta keménység és komolyság látszik rajta, mely azoknak a nőknek a sajátja, akiknek fiatal éveit megnyomorította a munka, a nélkülözés.
    Most az egész csoport bemegy a váróterembe. Kipirultak az izgalomtól. (Ez családi vonás: az anyjuk, Terca néni is mindig tudta, melyik napon volt az iskolában tornaóra, vagy melyikük felelt aznap éppen, mert olyankor még hazaérkezéskor is lobogó piros volt a lányok orcája.) A kislány arcán feltűnően nagy foltokban virít a szétkenődött rúzs. Veronka megy az élen, sikerül legyűrnie maradék elfogódottságát, visszatalál a nagyvilági dáma szerepébe, távolságot tart immár meghatottságtól, emelkedettségtől, az elgyengülés bármiféle halovány látszatától is. Körbeülik a fölös számban választható asztalok egyikét, Veronka a világban jártasság keresetlen rutinjával és nemtörődömségével ráfekteti mindkét szoláriumbarna, mezítelen karját a hűvös műmárvány lapra. Frissen manikűrözött körmein fénylik a lakk, a kelleténél (az ízlésesnél?) nagyobb számban fölvett fehérarany karkötői csillognak. Mindkét húga szótlan, magukba húzódva várakoznak.
    – Istenem, mennyire vártam már, hogy lássalak benneteket! Napok óta aludni sem tudtam. Megkapjátok-e a táviratot? Eljöttök-e? Találkozunk-e?
    – Nagyon készültünk, Veronka, nagyon vártunk már!
    – Jaj, én is, én is…
    – Anyánk nem érti, miért nem jössz gyakrabban. Nem is írsz, olyan ritkán szánod rá magad egy-egy levélre, hónapokig nem jelentkezel.
    Az idősebb, soványabb (szikárabb?) húg beszél, hangjában érződik némi szigor, nem titkolt szemrehányás. Az egész asszony egy merő készenlét, pillantása éles, arcbőre feszes. Vonásai nagyban formázzák Veronka vonásait, de mintha mégis csak elnagyolt vázlata lenne annak: nincs teljesen kidolgozva, befejezve, hiányzik belőle a finom arányosság, vagyis a szépség.
    – Miért csak ilyen rövid időre jöttél, Veronka? – szól közbe a fiatalabb testvér. – Miért nem maradhatnál pár napot? Legalább egyet. Azt se tudjuk, mit kérdezzünk.
    – Jaj, nem lehet, nem tudok! Rengeteg a munka. Beruházunk, bővítjük a textilgyárunkat, új üzemrész nyílik. Ezért repülök most Belgrádba. Munkaerőt toborzok, fiatal lányokat. Legalább harminc kellene az induláshoz. És akkor még a betanításuk…
    – Istenem, Veron, tíz éve nem láttuk egymást! Anyánk már meg sem ismerne. Úgy megöregedett szegény. Mindig emleget, de azt se felejtette el, hogy tavaly, Teréz napra, a névnapjára nem küldtél dísztáviratot.
    
    (Akkor most mondok egyet Teréz (Terca) néniről.
    A második szomszédban lakott. Feketére evődött vénasszony volt, amióta csak ismertem.
    Rossz, köszvényes ujját egyszer rám emelte. Megdézsmáltam a ribizlibokrait a hátsó kertben. „Meglásd, elvisz a Rézfaszú Bagoly!” – fenyegetett.
    Ez hatott, mert estennet csakugyan odahallott a templomtoronyból a bagolyhuhogás.
    Már nagyon elesett volt, hallottam egyszer apámnak panaszkodni: „Te, Bálint! Ez a bagoly énértem van itt a toronyban. El akar vinni magával. Minden este hangosabbat rikolt!”
    „Elzavarom én, Terca néni! Csak nem gondolja, hogy hagynám magát elvinni?!”
    Itt van előttem, ahogy ingatta akkor ide-oda a fejét.
    A ribizlire persze máskor is visszacsábultam. Egyszer odaszúrva találtam egy táblát, ráírva ágas, elmosódott betűkkel: ISTEN MINDENT LÁT.
    Ettem a ribizliből, de rájárt mindig a szemem a táblára.
    Barnulatkor visszalopództam. Odaírtam én is a magamét. Így visszagondolva, milyen rikítón árulkodhattak rám azok az iromba betűk! DE NEM MONDJA EL!
    ’80-ban meghalt a disszidált lánya, Hollandiában. Autószerencsétlenség.
    Azt mondta: „Másnak nagyobb baja is van!”
    Ezt azóta se értem.)
    
    Veronka hirtelen a kislányhoz fordul, arcát simogatja, felemeli az állát: – Drága húgocskám, Annuska, drágaságom…
    A gyerek most mintha mondani készülne valamit, aztán mégse mond, nyel egyet, állát visszaejti mellkasára – elpirul.
    – Miért vagy kedvetlen, miért vagy ilyen szégyenlős, Annuskám?
    A kislány nem szól, de az anyja beszél helyette:
    – Veronka, hoztál neki valami apró ajándékot? Eszedbe jutott? – Igyekszik szelíddé erőltetni kemény hangját, a kérdés mégis valahogy megrovóra, számonkérőre sikeredik.
    Veronka elszomorodik, széttárja karját: – Mégis, mit hoztam volna neki, drágám, mit?
    – Ismered a gyerekeket, ők elvárják az ajándékot. Nekünk már mindegy.
    – Ó, Istenem, bocsássatok meg! Klári, Teri… – mondja Veronka, s kérlelően néz, hol egyik, hol másik húgára.
    Idősebbik húga, Klári tekintetében mindjárt megjelenik a sértettség. De ez már valahogy független az imént elhangzott szavaktól, más a jelentése. Inkább valamiféle emlékezés, visszarévedés az elmúlt, elveszett gyermekkorba. Egy hajdani fájó érzést ébreszt fel: idegenek dicsérik nővére szépségét, kényeztetik, hízelegnek neki, ő, a fiatalabb, csúnyácskább testvér hátat fordít és duzzog mellőzöttségén.
    A másik húg, Teri (az anyja nevét kapta) szükségét érzi megtörni a beállt csendet, helyrebillenti a gyászos hangulatot.
    – Hagyjuk már ezt a butaságot. – De észrevéve Klári szeme sarkából a felé küldött rosszalló pillantást, hozzáteszi: – Azért valami játékot tényleg hozhattál volna, Veronka, egy öltöztethető Barbie babát, mondjuk, olyan négy-ötezer forintért…
    Hirtelen elhallgat, fürkészve néz, hol egyik, hol másik nővérére, majd lopva Annuskára siklik a tekintete. Savanyú arcot vág, mint aki már meg is bánta, amit mondott, s így próbálja jelezni, hogy ő csupán fölvetett egy lehetőséget, nem kell ezt annyira komolyan venni.
    – Ötezer forint! Ötezer forint! – ismételgeti Veronka. – Mi az az ötezer forint manapság? Én úgy akarom, hogy ha már hozok, mindenkinek hozzak, és mindenkinek valami értékeset és jót. Ötezer forint! Hát tudjátok meg: otthon, Hollandiában, ha éppen nincs kedvem vezetni az Audit, még bevásárolni is a limuzinnal vitetem magam. Külön sofőröm van. Én beutazhatnám a világot, akár holnap elmehetnék Berlinbe, Párizsba vagy Londonba. Elrepülhetnék New Yorkba vagy Tokióba, nyaralhatnék hónapokig a Hawaii-szigeteken, ha a kedvem úgy tartja! De én hozzátok jövök, titeket akarlak látni, egyfolytában rátok gondolok. Istenem, te vagy a megmondhatója, néha milyen fájdalmasan hiányoztok nekem!
    A két húga egymásra emeli tekintetét, de mielőtt könnybe lábadna szemük, elhatalmasodna rajtuk a gyöngédség, megszólal a hangosbemondó. Az utasokat szólítja a belgrádi gépre, több nyelven ismételve a felhívást: „Megkérjük kedves utasainkat, foglalják el ülőhelyeiket!” Veronka áll fel elsőnek, kinyitja kézitáskáját, kiveszi púderes dobozkáját, tetejét felpattintja, a tükörben futólag szemrevételezi a sminkjét, de végül mégsem igazít rajta. A dobozt s mindeddig homlokára tolt napszemüvegét visszateszi a retikülbe. Lassan elindulnak a kijárat felé.
    Hosszasan búcsúzkodnak, csókokat adnak, szorongatják egymás kezét. Idősebbik húga most végképp magába roskad, erőt vesz rajta a zokogás, sovány, meggörnyedt vállai görcsösen remegnek. Annuska anyja ruhájába kapaszkodik, másik kezével sötétkék, ünneplő szoknyácskája alját markolássza, szipog, lehajtott feje meg-megrándul. A fiatalabb húg felváltva vigasztalja mindkettejüket, miközben könnyáztatta zsebkendőjével a lépcsőn visszaforduló nővére után integet.
    A repülőgépen Veronka odasiet ülőhelyéhez, közelebb húzódik, s arcát szorosan rányomja az ablak üvegére. Integet ő is, amíg csak látja övéit. A motorok zúgnak, a gép rákanyarodik a kifutópályára, aztán elemelkedik az esti ég felé.
    Veronka elhelyezkedik az ülésen, lehunyja a szemét. Egyszerre szinte letaglózza a fáradtság. Elnehezülnek tagjai, és magányosnak érzi magát az estébe hajló homályban, akár egy éjszakában eltévedt kismadár, amelyik repül, repül szívszorongva; fárad a szárnya, elfogynak utolsó erőtartalékai is, és nem tudja, szegény, hogy van-e még ág, megvan-e a fészek, ahova leszállhat, ahol megpihenhet.

LÁSZLÓFFY CSABA

A végső részlet

„itt meg kell dögleni, itt nincs menekvés,
hiába gyújtunk fényt itt örök óta”
(Emőd Tamás)

… nincs többé sürgető igazság,
férgek lepnek el, a szomorúságéi;
a kezdetnél, úgy néz ki, nehezebb
megálmodni s megtervezni a végét,
amikor megfeszül az állkapocs
és undorodva, de ütemesen
őrli a halált. Nincsen már kockázat,
s értelme pózoknak. A nyersanyag:
nyelved alatt a képzeletbeli kavics,
már rég tudod, mi a dadogás ára;
a hang aligha számít (épp rekedt
és érdes), legfeljebb a tónusra figyelsz;
a szív, bár lankadatlan ver, felére
zsugorodva a kijelölt térben, mely
számodra végtelen volt – mára már
semmiség. Az élet továbbra is kikezd
veled, mint tűfogú menyét, rád vicsorít;
ha visszanézel rá: minden természetes,
de ha mások szemébe nézel, mint tükörbe,
ostobának, nevetségesnek látszol;
vagy egyenesen hátborzongató
a helyzet, mint amikor valaki
meztelen halottat ébreszt. A téli
köd, meg a szélcsend máskülönben
mondhatni klasszikus. Tán még egy
éhes madárka, egy sárga hasú
széncinke is betévedhet a képbe.

PESTOVICS JÁNOS

Rosszkedvű történelem

milyen szép nagy tüzek
lobognak mindenfelé
milyen kár ilyenkor megdögleni
hisz megannyi más színű lobogót
fujkálnak a keleti szelek
s újraaranyozva kiglancolva
fénylenek
a megváltó címerek –
papuskám ne remegj
most éppen
rossz kedvében
van a történelem


Inglis lájf

sztrít az utca
sopp a bolt
bizniszcenter Óbudán
dizájnt lúkol misszisz Vangoegh
soppingol is flincet flancot
gárdenparti lesz tunájt
de a veri hangri
hangérien nyomorult
éhen döglik magyarán


Mint kincseket a tenger

megvénültek a fiatal álmok
nem csábítnak ismeretlen tájak
óceánok
de néha megmozdulnak
zsonganak bennem
emlékeim tájai –
évek óta nem történik semmi

úgy őrzöm titkaim
mint antik kincseket
a tenger mélye


Nincs egyebünk

kimúlt a múlt
feltámadnak a múmiák
díszmagyar lesz megint a divat
magunkra vehetjük
a molyrágta holmikat
nincs is már egyebünk
Krisztust is leszázalékolták
harminckét évesen
az év is szökő
lassan jön az elfáradt jövő




Más törvényt a népnek!

M. SZÁNTÓ JUDIT
   
Ég a gyertya, ég…
   
Mi bajod van, kincsem? – ölelte át Dorkát anyja, amikor az kisírt szemmel hazaérkezett az iskolából.
    – Semmi, semmi – tért ki Dorka. – Csak összevesztünk Borival – hüppögött.
    – A Borikával? Csak nem?
    – Ühüm – mondta Dorka, miközben bement a szobába. Ott vette le a kabátját, és dobta az egyik székre a hátizsákját.
    Odabenn aztán menthetetlenül sírva fakadt. Ráborult az asztalra.
    Rövid idő múlva anya szólt be:
    – Ne maradj benn, megfázol. – Majd halkabban: – Nincs befűtve. – És vidámra erőltetett hangon: – De itt jó meleg van. Ég a tűz a sparherdban. Ebédet is főztem. – És mivel nem kapott választ és semmiféle reagálást nem tapasztalt, hozzátette: – Gyere ki, kis csillagom.
    De Dorka nem mozdult. A szeméből megállíthatatlanul peregtek a könnyek, és így nem akart kimenni. Még végül nem bírná ki, és elárulná anyának az igazi okot, miért érzi magát ilyen keservesen szerencsétlennek. Azt pedig nem akarta.
    Hogyan is mondhatná el, hogy ma a tanító néni megszidta? Ott állt a padja mellett lesütött szemmel, a többiek inkább élvezték a jelenetet, semmint sajnálkoztak volna rajta. Igaz, nem készítette el a leckéjét, de ennek megvolt az oka. Csak nem vallhatta be. Még Elvira néninek, négyszemközt se. Hát még az egész osztály előtt… Meg különben is. Hosszú annak a története.
    Utolsó óra volt, csengetéskor összerakta a táskáját, vette a kabátját, és a többiekkel indult kifelé. Egyikük se csatlakozott hozzá, mint máskor, még Borika se, a legjobb barátnője. Egyedül kullogott hátul. De nem is baj. Legalább hazafelé át tud gondolni mindent.
    Egészen mostanáig nem volt vele semmi baj az iskolában. Három és fél éven keresztül mindig csak dicséretet kapott. Örömmel vitte haza az ötösöket. Apa büszkén mondogatta: – Az én lányom…
    Anya meg mindig valami finomságot dugott a tányérja mellé vacsoránál.
    Apa aztán megsimogatta a fejét, miközben ő az ölébe ült. A simogatásnál érezte az arcán apa kérges tenyerét, de érdekes módon jólesett az érdes kéz érintése. Igaz, a simogatása lágy volt.
    Persze, hogy érdes volt a tenyere. Ács volt. És Dorka mindig büszkén ment el a faluban a ház előtt, ahol apa éppen dolgozott. Felnézett a magasba, ahol olyan magabiztosan járt-kelt, mintha csak vasárnap sétálna a főutcán. Igen, apára különben is fel kellett nézni. Barnára sült bőrére izzadságcseppeket hintett a nap, és ettől csodásan fénylett, kihangsúlyozva dagadó izmait.
    Aztán… egyszer megcsúszott. Bukdácsolva zuhant a földre. Vijjogott a sziréna. Azt mesélték, apa behunyt szemmel feküdt. Meg se mozdult. De azután csak felnyitotta a szemét. És az emberek azt mondták, szerencséje volt: csak a lába tört el. Igaz, két helyen, de életben maradt.
    Anya sírós lett. Jöttek a szomszédok, vigasztalták. Anya állandóan a kórházat járta. Neki meg többet kellett a két öccsével foglalkozni. Nem is ment olyan jól a tanulás, mint azelőtt, de a tanító néni még elnéző volt.
    Aztán hazahozták apát. Sápadt volt, és csak egy halvány mosolyra telt tőle, amikor meglátta a három gyereket. Fáradtan feküdt le anya segítségével.
    A faluban meg valamit magyaráztak egymásnak a felnőttek arról, hogy az emberek nem kaptak munkavédelmi felszerelést. No, igen. Anélkül gyorsabban ment a munka. Dorka azonban nem sokat értett belőle. Apa, amikor meggyógyult, akkor is csak bottal tudott járni. És bicegett. A munkából elbocsátották. Kinek kell egy sánta ács?
    A balesetet pedig apa hibájából mondták ki. Mert hogy nem használta a védőfelszerelést. Persze, hogy nem: nem is adott a munkaadója. Hiába volt minden, nem kapott egy fillért se.
    És munkát is hiába keresett. Kevés alkalmi adódott a faluban, arra meg bőven válogathattak a jól mozgók közül is.
    Még szerencse, hogy anya az önkormányzatnál takarított. Hanem az kevés volt. Elvállalt mindent, bármi adódott, de az a munkanélküli segéllyel együtt sem volt elég ötükre. No, meg nem lehetett rá bizton számítani.
    Pedig nagyon spóroltak. Mindennel.
    Szegénység költözött a házba. Apa és anya komorak lettek. Anya fáradtan, apa lemondóan legyintve érkezett haza nap nap után. Este azelőtt beszélgettek. Most a gyerekeket kihagyták belőle. Anya előtt papír volt, kezében ceruza. És számoltak. Anya időnként nagy sóhajokkal húzott ki egy-egy sort.
    Kevesebb hús, kevesebb sütemény került az asztalra. Azelőtt gyakran fogadta a hazatérőket az a finom, édes illat, ami azt jelentette, hogy sül a bukta a lerben. Mostanában azonban hiányoztak a kellemes illatok. Még jó, hogy a kertben megtermett ez, az.
    Anya gyakran sírt. Apa nem szólt semmit, csak megfogta a karját. Ilyenkor anya hangosan felzokogott, és fejét apa mellébe fúrta. Mint ahogy ő szokta, ha valamitől szörnyen megijedt. És ettől anya is megnyugodott, mint ahogyan neki is elmúltak ilyenkor a félelmei.
    Tegnap azután jött egy mérges arcú bácsi, és leplombálta a villanyórát. Dorka hiába nyomta meg a kapcsolót este, sötét maradt a szoba. Nem írhatta meg a leckéjét. Hát ezért szégyenítette meg az egész osztály előtt ma Elvira néni.
    De hiába kérdezi anya, mi történt, ezt igazán nem mondhatja el. Ma azonban, ha törik, ha szakad, megírja azt a leckét. A napokban látott a kredencfiókban egy darab gyertyát. Nem volt nagy, javarésze már leégett, de addig biztosan kitart, amíg befejezi az írást. Meg is kérte anyát, hadd gyújtsa meg este. Anya beleegyezett, csak azt mondta, hogy azzal is spórolni kell, mert többet nem adhat. Alig van otthon néhány szál. Márpedig valamivel csak kell világítani esténként.
    És most itt ül a gyertya mellett, igyekszik gyorsan megírni amit kell. Hideg van a szobában, az ujjai is meggémberedtek. Dörzsölgeti, hogy szép, olvasható legyen az írása.
    Anya beszól, hogy ne maradjon a hidegben. A leckét megírhatja a konyhaasztalon is. Csakhogy ott a kicsik ricsajoznak, verekednek. Még meglöknék a kezét. És ha zsíros lesz a füzet? Nem, inkább itt marad.
    – Mindjárt kész vagyok – nyugtatja meg az anyját.
    Már ég a szeme, de még hátra van két sor. No, gyerünk. Csak szép nyugodtan. Fog az menni. Lám, egy sort már be is fejezett. Hát… az utolsó nem lett valami szép. Az á betű hasába szaladt az ékezet… Még egy pont a végére, és kész. Épp ideje. Már leragadóban a szeme.
    Végignézi, mit írt. Elégedett vele. Szépen sikerült. Ezért biztosan megdicséri Elvira néni. Álmosan csukja be a füzetet.
    Feje az asztalra hanyatlik. Az álom ölébe ragadja és a múltba röpíti.
    Álmodik. Kicsi még, és ott van az óvodában. Sok társával alacsony sámlin ülnek körbe, a kör közepén pedig… nicsak, Elvira néni trónol egy magas széken.
    És mindnyájan vele együtt énekelnek: – Ég a gyertya, ég. El ne aludjék…



   
Még tanulok

KERÉK IMRE

Radnóti

csikószabadság emléke barakk-
éjszakák idegőrlő némasága
sejtrobbanások vérebek vadak
tébolyában egy szempár tiszta lángja

a homlok súlyos boltíve alatt
szavak kristályrács-renddé összeállva
zuhanó fémek hamusivatag
fatörzsből kiszakított ág magánya

tagolatlan idő se éj se nap
ütött madárszárny béna mozdulat
a drótokon túl is csak a halál van

der springt noch auf csak ölni szabad
folyó hangafű béke megszakadt
árva sor a mindenség noteszában


Odüsszeusz, utolsó útja előtt

Megöregedtem? Lám, vén trotlinak
nevez hátam mögött pár fattyú fickó. –
Bár ereszkednek izmok és inak,
de karom erős még orvul suhintó

kardot, husángot elhárítani;
vagyok, aki vagyok; részese voltam
Trója porondján a harcnak, ami
megedzett, és nem estem össze holtan.

Tudás, tapasztalás csillaga hívott.
Öleltem Kirkét s a bűvös Kalüpszót;
végemet akarták szörnyek, szirének…

Mint agg király, már csak itthon henyéljek?
Az Óceán hív – körül semmi korlát –,
vérem zúg… Társaim, föl a vitorlát!

ROMHÁNYI GYULA

Ladányi Mihály magánya

Idegen vágyak,
idegen ágyak,
koldus szerelem,
koldus kegyelem.

… és megint az út:
(nem tudom hová)
csak menni-menni sehová.

Aztán Ladányi Mihály magánya…
Az otthonom a présházban,
a volt és a nincs papírra sírt
könnyei – ez maradt.

Végül
a pincelépcsőn lefelé –
hanyatt.

ROZSNYAI ERVIN

Szólj csak, Györe Imre

Szólj csak, Györe Imre,
szavad üssön-vágjon,
bicsakló hiteket
helyre ráncigáljon,
lobbanjon élesen
szavad pengefénye,
alkuk, árulások
hétrét görbült dölyfét,  
hitvány álruháit
cafatokra tépje,
súgd a titkos jelszót
elszánt éjszakákon,
van még fül, hogy halljon,
van még szem, hogy lásson,
ragadozó csendtől
ragadd el dalunkat,
taníts vinni bátran
bokortól bokorig,
kúszva és szökellve,
tépett igazunkat –

te vagy, aki tudja,
s hittel magyarázza,
melyik makacs ösvény
viszen hazafelé,
értelem földjére,
szép hites hazánkba,
hol az út, ha van még,
tüskék alatt búvó,
csapdákkal gubancos,
térkép sose látta –

fejedben a térkép,
terítsd ki, jelöld meg,
s mi majd rátalálunk,
bizony, rátalálunk
kincses Indiánkra,
nyomodba szegődve
életre-halálra.

BISTEY ANDRÁS

 Kézsmárki úr feltámasztása
   
A napokban az utcán összefutottam egy régi kertszomszédommal. Furcsák az ilyen ismeretségek, az ember néha a szomszéd vezetéknevét sem tudja, de ha találkozunk az utcán vagy a boltban, nem mehetünk el egymás mellett egy kurta köszöntéssel, muszáj váltani néhány szót. Én már régen eladtam a telkemet, mostanában jó, ha félévente, évente látjuk egymást, de ugyanúgy megállunk egy kis beszélgetésre, mint amikor nyaranként szinte naponta megtárgyaltuk a kerti tennivalókat meg a világ dolgait.
    A szomszéd sietett valahová, de megállt, amikor észrevett, köhögött, hogy kivörösödött tőle a kopasz feje, kapkodta a levegőt. Gyanítom, hogy a találkozásunkat egy kis pihenésre is felhasználta, mert rossz bőrben volt, lesoványodott amióta nem láttam.
    – A motor… – mondta zihálva, és a szívére mutatott – … rendetlenkedik a motor. Nem bírom már a kerti munkát. Azelőtt a gyerekek kertjét is én műveltem, mert ezek a maiak semmire se érnek rá, most meg már a sajátommal is alig bírok. – Hallgatott egy darabig, hallgattam én is, mit mondhattam volna. Már vártam, hogy elköszön, és továbbsiet, de búcsúzkodás helyett azt mondta: – Hallotta, hogy meghalt Kézsmárki úr?
    – Kézsmárki úr?
    Megérezte a hangomban a bizonytalanságot, mert megrovó tekintettel pillantott rám. – Ne mondja már, hogy elfelejtette! Tudja, ő ásta a kertjét…
    Vagy húsz évvel ezelőtt egyszerre három olyan betegségem volt, amelyek közül, kellő kezelés híján, mindegyik külön-külön is halálos lehetett volna. Az orvosok sorra vették a betegségeimet. Először a fekélyemet gyógyították meg, azután kivették az epekövemet, végül megoperálták a strumámat is, jó hosszú időbe tellett, mire rendbe hoztak. Kisebb gondom is nagyobb volt a kertnél, akkoriban ásott nálam Kézsmárki úr. Néha kimentem lábadozás közben, próbáltam ásni néhány sort, de gyenge voltam, inkább csak néztem, ahogy dolgozik, meg beszélgettünk, mert szeretett beszélni, én meg szívesen hallgattam…
    – Hát persze, Kézsmárki úr. Hogyan halt meg?
    – Nem tudom, mi baja volt, egyik ismerősöm találkozott vele a kórházban, egy osztályon feküdtek. Ő mondta, hogy meghalt az öreg. Már túl volt a nyolcvanon.
    Másról kezdtünk beszélni, azután a szomszéd hamar elbúcsúzott, sietnie kellett valahová, hiszen a nyugdíjasnak van a legtöbb dolga, nem ér rá fecserészni.
    Elszomorított Kézsmárki úr halálhíre. Talán nem is őt sajnáltam igazán, hanem magamat. Szaporodnak a halottaim, ma már több halott rokonom és barátom van, mint élő, és ez egyre nyugtalanítóbb.
    Próbáltam felidézni Kézsmárki úr alakját, de csak lassanként sikerült. Magas, sovány, hajlott hátú ember volt, mindig háromnapos borosta az arcán. Nem tudom, hogy csinálta, sem annál hosszabb szakállal, sem frissen borotválva nem láttam soha. Néha zavarba hozott egy-egy megjegyzésével, olyankor látszott az arcán az elégedettség.
    Egy késő őszi estén is, szótlanul ásott néhány sort, azután az ásót belenyomta a puha földbe, és rátámaszkodott.
    – És azt ismeri-e, szerkesztő úr, hogy „Hozz föl száz ürügyet, mondd azt, hogy szeretőd van/késleltesd csak az éjt, s nő a sovár szerelem./Hogyha hajadat megtépi, fölözd le,/drágán add, ha soká esd a bocsánatodért.”
    Catullusra gyanakodtam, de nem voltam benne biztos. Gondoltam, jobb, ha hallgatok.
    Csúfondárosan nevetett. – Propertius elégiáinak negyedik könyve, ötödik szakasz, valahol a közepén, a harmincadik vagy a negyvenedik sor táján.
    Feslett pulóver volt rajta, sárfoltos, bő nadrágja a legkisebb szellőtől is zászlóként lobogott.
    Nedves gazt égetett a szomszéd, a sűrű, kesernyés füstöt fölkapta a szél, megforgatta, azután lecsapta körénk. Könnybe lábadt a szemünk, Kézsmárki úr köhögött.
    – A szépeket szereti a füst – mondta nevetve, amikor meg tudott szólalni. – Nem tetszett fölismerni a verset – tette hozzá elégedetten. Kifordított néhány ásónyi földet, mosolygott. – Már a gimnáziumban is szerettem a verseket, most meg minden héten ekkora szatyorral megyek a könyvtárba. – Széttárta a karját, nincs a világon akkora szatyor.
    – Ha érettségizett – kérdeztem –, miért nem szerzett valami végzettséget?
    Elkomorodott, némán ásott egy darabig, de nem bírta sokáig szó nélkül. – Azt nem mondtam, hogy érettségiztem, csak azt, hogy jártam gimnáziumba. Hét és fél évig. Akkor muszáj volt abbahagyni.
    – Kicsapták?
    – De kíváncsi ma a szerkesztő úr! Hát kicsaptak, nem mondom, kicsaptak az ország összes középiskolájából, fél évvel az érettségi előtt. Az egész úgy kezdődött, hogy az iskola igazgatója, egy kövér, kopasz ember, egyszerre megbolondult, és föladta az agglegényéletét, vagyis megnősült. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, legföljebb neki, de a felesége harminc évvel fiatalabb volt, a fene tudja, hogy kerültek össze. Én meg jó kiállású gyerek voltam, egy kicsit öregebb is a többieknél. Bajuszt növesztettem, a bőröm meg barna volt, nem ilyen sárgás, mint most. Edit kiscigánynak nevezett. Az igazgatónét hívták Editnek. Gondolhatja… Előbb pletyka, azután nagy skandalum. Az a hülye igazgató meg ahelyett, hogy mondjuk csendben elvált volna, óriási botrányt csapott. De megérdemelte, hogy egy fél évig rajta röhögött a város.
    – Mikor történt ez?
    – Már a háború alatt. Azon nyomban elvittek katonának. No, ott szerencsém volt, a fronton az első héten fogságba estem, az Urálban vészeltem át a háborút. Már negyvenkilencet írtunk, amikor hazakerültem és végre elgondolkozhattam, hogy merre tovább. Szerettem volna befejezni a gimnáziumot, de apám azt mondta: „Ne menj te ezeknek az iskolájába! Még fiatal vagy, várj egy keveset, amíg eltűnik ez a rendszer, majd akkor fejezd be az iskolát.” Nagy marha volt az apám, Isten nyugosztalja, csak én voltam nagyobb nála, hogy hittem neki. Dolgoztam itt is, ott is, Sztálinvárosban, Komlón, ahol éppen többet fizettek, és vártam, hogy majd eljön az én időm. Ötvenhatban harmincöt éves voltam, akkor már nem élt az öregem, másfél évvel korábban szívszélhűdés végzett vele. „No, Kézsmárki”, gondoltam, „most fogd meg az isten lábát, alighanem ez az utolsó lehetőséged!” November közepén irány az osztrák határ! Sikerült kijutnom Angliába. Először bányában dolgoztam, azután udvart söpörtem egy gyárban. Hamar elegem is lett az egészből, már ötvennyolcban elhatároztam, hogy hazajövök, de csak hatvanegyben mertem rászánni magam. Segédmunkás lettem itt a papírgyárban, de a sok gőz megártott a tüdőmnek, még vért is köptem. „No, Kézsmárki”, mondtam magamban, „most elpatkolsz!” De meggyógyítottak, egy évig táppénzen voltam meg szanatóriumban, hát az igen, az aranyélet volt, egész nap olvastam meg heverésztem, de vége lett, sajnos, meggyógyultam. Azt mondta az orvos, hogy olyan munkát keressek, amit a szabadban kell végezni. Így lettem hatvannégyben utcaseprő. Jó munka az, nem tudom, miért nézik le.
    Ismét leszúrta az ásót, cigarettát sodort. Nyirkos szél támadt, megborzongott. – Jön a hideg, kemény telünk lesz. – Elballagott a csonka szilvafához a kabátjáért. – Megizzadtam a munkában. Ha ilyenkor megcsap a hideg, rögtön kész a baj. – Hirtelen elhallgatott. Alig néhány sornyi friss hant feketéllett a kerítés mellett. – Nem sokat haladtunk ma. A szerkesztő úr elbeszélte az időt.
    – Semmi baj – mondtam békítően. – Majd holnap bepótolja. – Láttam, hogy menne már, de azért megkérdeztem: – Mit csinál még ma, Kézsmárki úr?
    – Megfürdöm, átöltözöm és elmegyek vacsorázni. Megiszom egy kis bort, azután olvasgatok még egy keveset.
    – Mit szól az asszony, hogy házon kívül vacsorázik?
    – Asszony? Nekem az csak háziasszony. Albérlő vagyok – tette hozzá, és kihúzta magát –, nem férj, vagy… – A sapkája ellenzőjéhez érintette a kezét, elindult, de néhány lépés után visszanézett. – Ronda szájuk van az embereknek, szerkesztő úr. No, nem magára értettem, így hallotta, azért mondta, hogy asszony…
    Ahogy délután letette a nyírfaseprűt, Kézsmárki úr rendszeresen eljárt hozzám néhány napig. Nem jött meg a hideg, sőt enyhe, verőfényes napok következtek.
    Egyszer, amikor már majdnem készen volt az ásással, megkérdeztem: – Ugye, Földváron is dolgozott, Kézsmárki úr?
    Gyanakvóan összeráncolta a szemöldökét. – Hát ezt honnan tudja, szerkesztő úr?
    – Beszélik…
    – Mondom, hogy ronda szájuk van az embereknek. No, nem magára értettem…
    Hallgattunk egy darabig, azután óvatosan megkérdezte: – Mit meséltek a földvári dologról?
    – Csak annyit hallottam, hogy elment a földvári biztosítóhoz, de egy hét múlva visszajött.
    Lassan, gondosan csavart egy cigarettát.
    – Hát… – Nagyokat pöfékelt. – Szólt egy ismerősöm, hogy kellene egy szervező vagy mi, szóval egy ügynök Földvárra. Duruzsolt, hogy minek söprök én utcát tanult ember létemre, a fizetésből meg a jutalékból háromszor annyi összejön, mint most. Meg hogy ott jól kell tudni beszélni, az nekem semmi, és sokat kell járkálni, egészséges munka, egészségesebb, mint az utcaseprés, mert a fölvert port se szívnám. Adtak egy kis előleget, egy kerékpárt, meg egy hónapra kifizették az albérletemet. Vagy négy napig járkáltam, kötöttem is néhány biztosítást, de gyorsan beláttam, hogy unalmasabb munka az, mint az utcasöprés, mert az utcán mindig történik valami… Amikor már vagy ötvenedszer magyaráztam el a föltételeket a sok nehézfejű és bizalmatlan falusinak, egyszer csak megkérdeztem magamtól: „Jó ez neked, Kézsmárki?” Szó nélkül visszavettek utcaseprőnek, mégis ráfizettem a kiruccanásra. Letiltották a fizetésemből az előleget, és az albérlet meg a bicikli árát, sőt azt a nyolcszáz forintot is, amit kölcsönkértem a földvári háziasszonyomtól. – Elhallgatott egy pillanatra, talán rosszallást olvasott ki a tekintetemből, mert megkeményedett a hangja. – Öt napot töltöttem az albérletben, mégis levonták a pénzt egész hónapra! A bicikliről senki sem mondta, hogy csak használatra adták, nem örökbe, azért adtam el. A nyolcszáz forintot meg magamtól is visszafizettem volna. – Látja, szerkesztő úr, ez az értetlenség a legrosszabb. Soha többet nem keveredem ilyen gyanús kalandba. Megleszek én jól a mostani helyemen, csak az asszony nem hagy békén.
    – Melyik asszony?
    – Az itteni háziasszonyom. A fejébe vette, hogy hozzám jön feleségül. Kilenc éve temette el az urát. Kell is nekem ilyen vénség! Utánam jött Földvárra. Nem hitte el, hogy csak úgy állást változtattam, azt képzelte a maga tyúkeszével, hogy összeálltam valakivel. Szerencsére, a földvári háziasszonyom hetvenéves volt, és csak bottal bírt járni, különben ki tudja, még mit fantáziált volna…
    Amikor befejezte az ásást, és végleg elszámoltunk, Kézsmárki úr meglepő kéréssel fordult hozzám: – Szinte mindennap olvasom a szerkesztő úr lapját… olyan sokféle emberről írnak benne, egyszer rólam is kanyaríthatnának valamit.
    Elnevettem magam.
    – Ilyen hiú lett, Kézsmárki úr?
    Sértődötten otthagyott, éppen csak a kalapja karimájához érintette az ujját.
    Hosszú ideig nem találkoztunk, pedig nem nagy város a miénk, biztosan arrafelé söpört, ahol én nem járok. Május vége volt már, amikor egyszer meglátott az utcán, és utánam kiáltott. Visszafordultam, ő meg a vállára vetette a seprőjét, és odaszaladt hozzám.
    – Már éppen föl akartam menni a hivatalába, hogy megmondjam, nem kell cikket írni rólam az újságba.
    – Kézsmárki úr – mondtam bűntudatosan –, nem akartam megsérteni…
    – Nincs harag, én azt már régen elfelejtettem. Különben is, egy pesti újság írt rólam, vagyis megjelentette a képemet. Véletlenül nálam is van… Csíkos mellénye alól előhúzott egy szakadozott szélű újságlapot. Óvatosan széthajtotta, és elém tartva az egyik képre bökött. Fújt a szél, lebegtette a lapot, csak néhány szót tudtam elolvasni a kép aláírásából „… ünnepélyesen… az új közúti gyalogos aluljárót… megkönnyíti az átkelést a forgalmas…” Közelebb hajoltam, Kézsmárki úr nézett rám a kép sarkából, széles mosollyal, a seprőjére támaszkodva.
    Az összehajtott lapot eltüntette a mellénye alatt, azután kezet nyújtott. – No, Isten áldja! Ha lesz hozzá érkezésem, felásom a szerkesztő úr kertjét az ősszel.
    Lelépett a járdáról, egy autó csikorogva fékezett. Kézsmárki úr szemrehányóan megcsóválta a fejét.





Elrepültek

TARNAI LÁSZLÓ

Elszállt az öröm

A Sándorfalva környéki
esőverte tanyavilágban
sár cuppogtatta cipőmet
amely lábamat gyorsította volna
hogy mielőbb a flaszterra érjünk
Miután a bokáig érő tócsában
lemostam róla a mocskot
óvatosan nyitottam
az egyik palatetős ház kapuját
de csöndes volt az udvar
akár a mélyen alvó kutya
A szoba halvány lámpafényében
a singer varrógép mellett
ráncos arcú asszony ült
Rám nézett az orrán csúszkáló szemüvege
majd hátrabökött a kötőtűjével
mert ilyen tájban jön a postás
az özvegyi nyugdíjjal
Nem kíváncsiskodott
hogy mi szél fújt errefelé
de ha már ide vetődtem
ott a szék várjak türelmesen
s amikor a falu templomtornya
delet kongat tálalja
a rántott levest és a lecsót
A kopott támláson jól éreztem magam
Bach-fúgát hallgattam
néztem Munkácsy festményét
Mint a zseni képzeletében
minden otthonosan állt a helyén
az ablakkal szemközt
a szakadozott terítővel letakart
púpos ágy amelyet paplan
párna pokróc magasított
Fölötte gyönyörű képen
a mennyországra emelte tekintetét
az imádkozó glóriás Mária
A ruhásszekrény tetején almák
teli dunsztosüvegek sorakoztak
az almárium melletti kerek asztal hallgatott
mert a rajta hagyott hegedűből
hiányzott a muzsikaszó

A kopott támlás széken üldögéltem
s tereltem a szót hogy a kötényes asszony
nagy szorgosan mit és kinek köt
Levette az orrán csúszkáló szemüvegét
szabad szemmel jobban látja
a szívéhez közel állókat
A férjének és a fiának
csinál meleg kardigánt
mert nyolcvanöt évesen úgy érzi
hogy nem mentek el tőle
mintha nap mint nap
változatlanul mellette lennének
A kardigánra szükségük van
meg ne fázzanak a hideg időben
Mindketten jó szót szólnak hozzá
aztán a konyhaasztalhoz ülnek
és várják a húslevest körömpörköltet
A ráncos arcú asszony hívott
nehogy elhűljön a kanalazni való
ami sokkal szegényesebb mint azelőtt
de huszonöt éve üres a disznóól
Ettük a rántott levest lecsót
és közben beszélt beszélt beszélt
a férjével együtt töltött
feledhetetlen évtizedekről
amelyek szívében lelkében jóleső tudatában
mindhalálig maradandóak

Húsz évvel ezelőtt temette hites urát
aki istenáldotta ember volt
a téeszben javította a kocsikat traktorokat
patkolta a lovakat ha kellett gereblyézett
Mindenhez értett mint Sóvágó Ambrus
akiről Sinka István verset írt
mert hogy a tanyagazda előtt
a szomorú szép nagy kalászok meghajoltak
és volt öröm remény búza szalonna
Sóvágó bort vett ölt disznót
aztán a bőséges vacsorák után
az éjszakákat nyugodtan átaludta
A ráncos arcú asszony emlékszik a jólétre
hiszen annak idején
a háztáji földből mindent kivettek
ami a sparheltre került
Adott krumplit hagymát paprikát
kukoricát a röfögős ólnak
a fákról szedtek meggyet barackot
úgyhogy semmi se hiányzott
Tíz éve kísérte nyughelyére
egyszál gyermekét
aki a szövetkezet irodáján körmölt
Szabad idejében hegedült
a szegedi zeneiskolában
tanították fortélyos mikéntjére
de az asztal tetején néma a húros
pedig azelőtt zengett a szoba
az Akácos úttól amelyen végig ment

A magára maradt asszony
letette a kanalat
a polchoz lépett s szipogott
Annak idején boldogságukban
az volt a rendje
hogy amikor végeztek a dologgal
a férje elővette Móricz könyveit
s olvasta gyakran hangosan
hiszen a kucsmás ízig-vérig magyar ember
nagyszerű írásaiban hozzájuk szólt
róluk beszélt értük aggódott
Akkor is elviselhetetlenül rendetlenkedett
a parasztok sorsa akár mostanában
A férje fia bátorításával
az idős asszony hetente egyszer
lassan totyogva bemegy a faluba
s a népboltban kenyeret tejet vesz
Útközben könnyes szemmel nézi
hogy a gazdák arcáról elszállt az öröm
amelytől annak idején csillogott a szemük
mert elégedetten néztek
a holnapi holnaputáni fénybe

Szomorú szavaikból tudja
hogy szerdán szombaton hajnalban
teli ládákkal indulnak a piacra
aztán délután viszik haza
Az emberek a hatalmas micsodákban
külföldről hozott ízetlen
zöldséget gyümölcsöt pakolnak szatyrukba
Miután a keserűség kiömlött
az egyedül álló asszony
visszaült varrógépe mellé
az orrára csúsztatta szemüvegét
s kötött tovább mintha ott se lennék
hiszen mindenkinél fontosabb a férje és a fia
Gondolatban talán feddte magát
hogy szorgoskodását miattam abbahagyta
pedig soványodniuk kellene
a kövér fonalgombolyagoknak
Igyekszik nem rakja le a kötőtűt
s holnap magukra vehetik a kardigánt
ebben a forróhideg időben

MÁTÓ GYULA

Dózsa

Vas égett el, nem a teste,
füst-paripa nyakát szegte,

vak lett a tűz, úgy szégyellte,
mikor szemét enni kezdte,

trónja vasát fű emelte,
végső szavát rejtegetve.




És nincs segítség („A háború borzalmai” c. sorozatból)

VADKERTY DOROTTYA

Titok

Ad notam Weöres Sándor

Már az égen Nap ragyog
elbújtak a csillagok
illatom illan már
bőröd alatt én vagyok
benned-fénylő csillagod
éjszaka titka vár…
 
Most az égen Hold vagyok
mégse kérdezd, ki vagyok
az óra mi’ lassan jár
bőröm alatt csillagok
szemeidtől olvadok   
zöld-tüzü csillagpár…


Ráolvasó

Álom, jöjj, varázsolj!
hűs vizet parázsból
életet halálból
álom, jöjj, varázsolj!

Álom, jöjj, égess el!
halott vagy, ébredj fel!
szólíts meg, még egyszer
álom, jöjj, égess el!

Álom, jöjj, szétperegj!
szeressen, ki nem szeret
szeressem, kit nem merek
álom, jöjj, szétperegj!

Álom, jöjj, ringass el!
éjszaka, hallgass el
hűs vize, nyugtass el
álom, jöjj, ringass el!


Ladányinak, már megint 

Igen, igazad van…
ahogy írtad is…
most kell elmondani Neki…
most, amikor reggelenként a tükörbe bámulok,  
most, mikor a fájdalomtól arcom torzul,
mikor a lépcsők már szuszogtatnak
és egyre nehezebben mozdítom a lábam,
(jaj... a lábam...)
mikor már Isten-áldotta türelemmel
kell rám nézni, hozzám szólni, forgolódni körülem…
igen, Mihály, igazad van…
most kell elmondani Neki:
mennyi verőfényes nyári napon vacogtam érte,
mennyi tócsába toccsantam, lettem sáros...
sérelmek számlálhatatlan tüskéivel
bántom-szúrom-szaggatom…
most kell elmondani Neki,
mikor már letehetetlen nyűg vagyok számára…
igen, igazad van, Mihály…
most kell elmondani Neki:
szeretem...


Lucifer ordít

a fényt gyújtottam neked: láss! És a felsőbb hatalmak
denevércsonttá változtatták fehér angyalszárnyamat,
sugár-fényarcom kormozódott ellentmondás bűnétől…
zuhanva pokolszakadékba, tudtam: a Hatalmas megöl,
mert szemébe mertem nézni és konokul álltam tekintetét!
Gonosznak kezdett nevezni a birkatürelmü nép,
mert egyedül én mertem látni: a király meztelen!
az aranyfényű, fehér angyalvilágban nincs helyem,
hisz látom: a fogaskerekek között homokszem zakatol
„s a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”


Pirkad

harangzúgás a szívem, szépszeműm!
és fáklyáim imbolygása ébresztette ma
a Napot
párálló folyók tétován áradnak,
koromtalan felhők indulnak bennem
nagy, frissen kikelt rozstáblák fölé.

SZARKA ISTVÁN

Megéri-e?

Csak izzítjátok méltatlan harcainkat,
az egyszemélyes önpusztítót,
a nemekét, a nemzedékekét,
a nemzetekét, a hitekét,
a nyomorúság határtalan országaiét –
mihez kezdtek majd nélkülünk
a barbárságban? Nektek megéri-e?

Görcsös csömör, tomboló pocsékolás,
hatalomtéboly orgiája,
való világvég véres haszna,
emberfölötti  gonoszság terhe
a bűnhődéses macskajajban: megéri-e?
Ha jő az idő, a méltó harcban
személyesen találkozunk-e még?


Egyszemélyes

Csak jött a semmiből, a
        férges agyból az eszme,
majd eluralta köztereinket
        a pad, az egyszemélyes.

Mieinken még helyet szoríthatott
        neked a másik magány,
tini szerelmek szúrólángja
        döfölhetett onnan az égbe,
s álmodhatott
        végsőt a hajléktalan.

Az Egyszemélyes?
        Kisstílű sulykoló csak,
ha felednéd, hogy kitagadta
        magát az ember.


Berberis

Mi Borbolyánk,
üde-savanyka lombod
színvilágára van vajon jó szavunk?
(Példabeszédbe kéne.) A virágzat
– égi ötvösünk mesterműve –
mint Csillagtábor ott ragyog a lomb
foglalatában, élő aranyfüst.
Az illatanyag
égövünk alatt szokatlanul nehéz:
az évszak meghitt förgetegében
emlékeztet közelgő hajnalunkra
s eljő véle mind, ki valaha voltunk.
Borbolya testvér, élj tova bennünk.
Légy elpusztíthatatlan.

ESNAGY JÓZSEF

Mint száradó zokni a forró alkonyatban

Mint két fáradt galambét,
Az esti fény beragyogja sápadt arcunkat,
Ahogy meggörbült derekunkat kiegyenesítjük
Munka után és pihenve lebegünk,
Mint száradó zokni
A forró alkonyatban, kissé lucskosan, hallgatagon.
Ma ismét magunk mögött hagytuk  
Szótlan perceinket, nem emlegetve föl
Szívünk fájdalmát,
Amely mindörökre már miénk.
Nem mondtuk, hogy pillekönnyű a szél,
És azt sem, hogy nehéz a tomboló vihar,
Ha jön a sodrott levelű őszi éj, hogy beterítse
Soha meg nem valósult álmainkat sötét
Köpenyével, mert őszintén örülünk mindennap
A felkelő Napnak,
Pedig már csak csapkodunk képzeletbeli
Szárnyainkkal, mint késő őszi lepkék
Tűnő virágokat keresve,
Hogy örömeink virágporát széthinthessük
Gyerekeink otthona előtt. – Negyvenöt év
Tüskésbokrai előtt, mint fáradt galambok az őszi szélben,
Még ma is hisszük, sohasem jön el a tél.


Partot érni

Ha az élet semmiség,
s az álom álom marad,
beborul a tiszta Ég,
s elnémulnak a szavak.

A fények elenyésznek,
a Hold fénye megszakad.
Ki-ki nyugovóra térhet,
csendben, mint a madarak.

Ősz jön. A lépte koppan.
Szélben sodort falevél,
úszhatsz a zúgó árral,
partot érni nincs esély.


Lehet

Lehet, hogy neked szép volt a távoli múlt.
Nekem bizony nem.
A te anyád cselédet tartott.
Az én anyám szolgált.
Már mindkettő halott.

De előbb a cselédlányból munkásnő lett,
büszke önmagára.
S a te anyádnak is,
mivel hű maradt
a hazához,
nem emigrált,
dolgoznia kellett,
mint a többi nőnek.
Ezért volt anyámnál boldogtalanabb.

Hidd el, tudom, mit érzel,
amikor mondod:
– Az a sötét, vöröslő múlt!

De azt is tudom, hogy
birtokolni könnyebb,
mint hajnalban kelni,
holtfáradtan, éhesen.

És azt is,
hogy a pénz boldogsága
semmit sem ér, ha – jó magyar szokás szerint –
nincs aki
még a szart is kipucolja utánad
személyesen.  

Most hogy „új” világ van, újra az a régi,
Anyám, ha élne, bizonyára cseléd lenne ismét.
A te anyádat szolgálná ki lehajtott fejjel,
s nem lenne szabad,
hiába is hinnéd.

Ó, huszonegyedik század, te ősi káosz,
úgy köszöntöttél ránk, mint megújuló szellem.
Várjuk már a csodádat, várjuk, de nem jön.
Újra éled a régmúlt. A szeme se rebben.

FÖLDVÁRI JÓZSEF
   
Barbarók
   
(Vásároskönyv)
   
Előbeszéd
    
Bélukám, a kurva mindened! Ne rohanj már annyira előre. Érted? – süvítette az a valamilyen értelemben vett Kodály valahol a havasok legtetején, maga mellett tolva kopott biciklijét (így beszélik ott a népek), miközben sandítva bámult az előtte jócskán 10 metrummal ballagó valamilyen értelemben vett Bartókra. És ez már így is vagyon, amíg világ, a világ. A fehérségből lassan kiforduló komponisták históriája tanulságot szolgáltat mindazok számára, kik citerás-komponás mesterségre adják fejüket széles e világon és még annál tovább is, a tengerentúlon. És noha legjobb szándékommal fogatom pennámat gondolatim eleibe, kérem az olvasót, hibáimat rója késnyi rovásokkal ésszerűség dolgában pallérozott kútfőjébe.
    Imhol a történet uzsgyiban, mutatóba, tudniillik két muzsikás vándor bolondságairól szólok. Kodály a beszédesebb, Bartók lassan fűzi, s mint annak rendjének és módjának felől e kettő a századuk legelején gyűjtésre adták makacs fejüket, de tisztesség dolgában úgy megítéltetettek, hogy lassan az ördög tamburáján húzták. Engedtessék hát meg, hogy én ezt elbeszéljem, mint afféle vásároskönyvi népíró.
    
Gyünnek a bolondok
    
Marec bátyám, Marec bátyám, gyünnek a bolondok! – kiáltotta Janek futva a völgyi faluszékre, noha – jegyezzük fel rögvest – őt az Úristen biza nem látta el nagy ész dolgában.
    Janek bizon hasonlított ama prófétára, ki a tök mellett aludt el, úgy szolgálva az Urat, noha bolondsága főokozójának nem tunyasága tekinthető, sokkal inkább az, hogy Eva ipaanyja fejére ejtette gyermekbölcsőjétől, mikoron még Janek csecsszopósformaként bömbölte az égre gyászos panaszát.
    És mivel a faluszéken nem volt ottan Marec bátya (búcsú volt Lizicán, ott volt hivatalba), Janek bizon rögvest meghúzta a falu ferdetornyú templomának kongó vasharangját. Azt úgy verte félre, hogy még a Jóistent és az összes angyalokat is lerázta vele a csillagos égről. Még a Jézus Krisztus is úgy belekondult, hogy derék magyar András bácsi, ki a lármára éppenhogy zsindelyt nyitott rögvest, elpergetett iziben egy vermes Miatyánkot, majd lassanként beleszapulta a naptár összes szentjét.
    – Jánosom – mert hát ő így hívta, magyarul –, a megboldogult kurva apád faszát! Tán ég valami itten, vagy csoda történt ismét? Mit kongatsz úgy, mint egy ördüg, hogy mindjárt úgy végigverek rajtad a kaprancás botommal! Beszélj, de rögvest, te akasztanivaló bolond! Már megint megjelent a Máli nénének a Szűzanya, netán meghalt a kólikás csoroszlya? Már megint háromlábú borjat ellett a Boris? Na, ki vele, mert szétütlek!
    – András bátyám, itten vannak, gyünnek megint a bolondok, kik két esztendővel is voltak ezelőtten, akik csinálták itt azt a nagy búcsút a fene dobozukkal!
    András bácsi megfontoltan tekintett maga elé, majd nagyott köpött ekkor és ahogyan az efféle már sokat látott jó bölcs paraszt ember, megtörülte zsiros kezével a homlokát, majd úgy kémlelt a havasok fehérlő irányába, ahol lassan kirajzolódott három kicsiny pötty.
    – Te jó isten, ezek tényleg ők! No, egyet mondok, hívd össze a falut, aki nem a búcsúban vagyon, az jöjjön és eredj el a tiszteletesért, de izibe, mert megüt a guta.
    – Ahogy látom, ezek még jó egy delelőre vannak innen, addig én kigondolom, hogy mit csináljunk, mert elbújnunk azt már csak nem lehet!
    Mire András bácsi elmondta a magáét, biza összesereglett a falu, álltak ott bután és tanácstalanul nagyokat bólintva, még ha néhányan meg is értették tán, miért is vagyon ez a nagy riadalom. A mámik bőszen vetették a keresztet, az emberek pödrötték bajszaik, a gyerekek riadoztak és anyjuk szoknyája mögé bújtak, Annus néni pedig, közülük a legidősebb meglegyintette csipőre tett kézzel álló Julis unokáját, mert az bőszen kurválkodott a lármára odacsapodó munkáslegényekkel. Abban a gondolatban volt, hogy ez a kettő muzsikás a Jóisten büntetése: ideküldte ördögeit poklábul.
    Most már az olvasó is bizton látja, hogy ámbár jóravaló népek, balga istenfélők és együgyü lelkek mind, és hogy a riadalom okáról szóljak egyet-másutt, elmondom röviden mi történt ezelőtt két nap hiján két kerek esztendővel előtte.
    
Két esztendőre
    
Két esztendővel ezelőtt, nem kevesebb két nap híján sötét fellegek tornyosultak a havasok felett, mikor is, hogy hogy, hogy nem, jön a Doktor szekéren, mellette két úr, egy idősebb és egy fiatalabb. És bizon a két úr bőszen volnának pestiségben! Olyan maskarában virítottak, hogy összeszaladtak mind a népek, minthogy erre felé ilyet még a lozicai búcsúban sem látni, pedig ott aztán vannak mindenféle maskarások. No, elég az hozzá, hogy hírlik, ez a két ember valami muzsikaszerető tudósember, gondolták hát a falubeliek, olyan rosszak már nem lehetnek, még ha nincs is annyi gógyijuk, és aztán kérte is a doktor a vénebbeket, danolásszanak már nekik egy keveset. No hát, nem kellett sokat várni, biz danoltak is vándorló ifjúságuk nótáiból, de hogy és hogy nem, csak nem volt jó a két mutatványosnak.
    – Tessenek nekünk valami ízesebbet! – mondta egyikük, ki tudja már melyik, mire András bátyám igyekezni kezdett és sokkal hangosabban fújta a nótát. No, csak gyűltek a fellegek, még a nap is megnyergelte felhőparipáit, aztán úgy indult bujdosásnak, olyan ricsaj hallatszott, de a mutatványosoknak még ez sem volt elég.
    Imigyen szólt valamelyikük: – Valami személyesebbé tessék, amiben benne van a lelke…
    András bátyám bizon elmosolyodott, eszébe is jutott, obsitoskorának egyik szép nótája, azt úgy zengette volna: „Instromentom az én babám csunája, nálam van annak a verőszerszáma” Itten aztán András bátyám biztosan hallgatott, mert látta, hogy itt van a tisztelendő úr is, meg aztán a Jóistennek sincs az ínyére az ilyen tisztátalan nóta, hát berekesztette.
    Néznek, néznek a pesti cifraurak, tanakodnak, egyre jobban fúrják tekintetük az anyaföldbe, még a kipallérozott hangjukat sem hallani, úgy elgondolkodnának, hanem aztán csak előszednének a szekérládából egy tölcsért. Na, tekergetik, aztán kérik a népet, énekeljenek belé. Biz a népeknek nem kellett több, fújták azok, ahogy tudták, de aztán a szakállasabbik intett, hogy elég. Amikoron mindenki elnémult, ismét tekergetett, majd a tölcsére zengeni kezdett. Úgy mondta: ez a gramofon. No, hát lett riadalom! Marec bátyám azt emlegeti még most is, ez valamiféle zsidóember, talán csodarabbi, aki az ördüggel cimborál és rontásbul van itt a bűvös tudományával. Ellopja az emberek lelkét és a lélek hangját belefogja abba a bádogzsákba.
    Ezen a Doktor úr mindig jóízűt nevet, és így szokta valahogy mondani: – Marec bátyám, maga sem kerek, ez a gép a jövő.
    No, hát ha jövő, akkor jövő, de szóljunk a kisebbikről, az olyan simafejű legény volt, no az a pianót kínozta.
    Hallották is mind a Máli néni unokái, mert a Doktornál voltak ezek a népek elszállásolva, és a Doktor zongoráján ott dörgelmedeskedett, vonta magát. Úgy rángott az instrument előtt, mint valami vásári medve, mikor a ruszinjával megy a táncba. Csapott is nagy lármát a vijjogásával. Olyan hamisan szólalt meg kezei alatt az instrumentum, hogy a vasárnapi kántort kirázta a nevetés:
    – Nem úgy van az, nem jól szól a nótád! – mondotta neki, de az nem hallgatott rá, csak vonta egyre. Amikor végre jó hosszan befejezte, azt magyarázta, ebben van benne nemzetinek és ősinek mind az egész fájdalma. Hát, ha abban más nem volt benne, az bizon holtbiztosan benne volt.
    
Gramofonnal, spárgával, zöld biciklivel
    
Már csak néhány metrum, kedves Szultán – mondta oda a Bartók a Kodálynak, mikoron odaértek a kiskereszthez. Annak hosszan vetett déli árnyéka szinte végignyaldosta a falut, mint valami jóravaló pásztorkutya, mikor nyugovóra gazdája ölibe tér. A két pesti muzsikás körbetekintett, majd megálltak pihenőre. Egymásnak való emberek voltak. Meg is látszott abból, hagy a Bartók a Kodálynak csak odanyújtott egy darab kenyeret meg szalámit, hagy egyék az is, egyébként is olyan girhes. Az szépen megköszönte, de elébb nekitámasztotta biciklijét egy szemrevaló fának. Alaposan megvizsgálta a gramofont, hogy nincsen-e baja, megigazgatta a spárgát, amivel az kötve volt a kerékpárhoz, majd a másik mellé telepedett.
    Percekig elüldögéltek. Azt is mondják errefele, volt olyan, hogy amíg itt voltak, meg se szólaltak, csak néztek. Hogy mit, azt nem tudja senki, bizonyosan valami jó pesti szokás lehet, vagy volt valami titkolt bűnük, de már ahogy én gondolom, van olyan, hogy az ember elbámul, ha olyanja van, csak úgy, a bámulásért. Abban nincs is mit szégyenleni, mondhassák ezek itt szerte a faluban, hogy meg vannak babonázva. E kettő jól elüldögélt és ha jól elüldögéltek, még kicsit falatoztak, hát egészségükre!
    
    Látod, Béla, innen milyen szépen tiszta minden, itt még milyen romlatlan, mennyire egyszerű!
    – Látom, Szultán, valóban. Vajon tudják-e ezek az egyszerű emberek, hogy ők milyen tiszták és elvégre is, mennyire boldogok, a boldogság…
    – Na igen, a boldogság. Hát a paraszt ember nem szomorú, ha megdöglik a lova, vagy ha éppen nem annyi a termés, amennyi?
    
    Mikoron ezt a Szultán mondotta, a Béla kicsit elsütötte a szemét és akkorát sóhajtott, hogy majdnem a lelke szakadt ki belőle, ha a kiskereszt ott nem lett volna. Hiába no, az a Szultán tudott sok ilyen okosságot mondani, a Béla az meg tudott akkorákat sóhajtani. Ilyenek voltak ezek ketten, ahogy mondtam. És ha nem bambulának el túlságosan, innen pont úgy láthatnák az egész falut, mint ahogy az a jegyzőnek szobájában a falon van. Innen fentről, mint valami fekete merőleges vonal, jól látszik a főutca. A főutcában van a templom, a Doktor és a bíró háza, az alsó- és a felsőkocsma. Innen ide közelebb vagyon még egy utca és ott fenn még kettő. Összesen akkor négy utcás a falunk. Nem túl nagy és nem túl kicsi, elég az a itteni népnek, kik három nyelven is beszélnek, de hogy ki honnan jött, azt már csak a jóisten tudhassa, merthogy így vagyon errefelé. Ha danolnak, egyik nyelven, ha isznak, a másikon, ha veszekednek, azt a harmadikon teszik meg. Mindük jól van, ahogy van.
    Ez a kettő meg most ott üldögélt, szemüket belevetették a semmibe, és egészen bizonyosan mifelénk is gondolkodtak, mert az itteniek közül, kik a mezőn dolgoztak, egészen jól látták, hogy az egyik elkezdett mutogatni a másiknak az átelleni tölgyerdő irányába. Az a másik meg, ahogy az mutakodni kezdett, fogta magát és elrohant valahová, hát gondolom, a bicikliért, mert egy jó két órára rá már ott gyöngyöződtek a falu felső végén, úton-útfélen emelgetve kalapjukat, mindenkinek köszöngetve, és ki azt így, vagy úgy fogadta. Leginkább aztán a kutyák csaholtattak rájuk, mert az emberek már mind a dologidő után voltak, mentek hát a búcsúba. No, ha azt is tudnák, miféle búcsúzók jöttek ide! Nem mondom azért, a legjobb búcsú mégis az a búcsú, mikoron már lehet nekik integetni, mert úgy vannak az úton elmenőben.
    Hanem, hogy ne szaladjak előre a mesémben. Ezek még csak most jöttek, hát úgy illendő, hogy az ember megtisztelje azt. András bátyám volt legelső, ki jóféleképpen üdvözölte a kettő bogaras vendéget Marec bátyám távollétében.
    – No hát, isten hozta kendteket! Nem találtak tennap haza? – így ugratta őket.
    Az a Kodály meg csak mosolygott és csak úgy intézte beszédét, hogy a kedves, drága András bácsit, az ilyen becsületes, tiszta embert milyen jó látni a jó egészségében, hát András bátyámnak szó mi szó, tetszett – bele is veresedett rögvest – és meghívta mind a kettőt a portájára. Szólni kell azért arról, hogy ezeknek a pestieknek van étvágya, azt mondják, a jó levegő az oka, de hát ebben van is valami, mert olyan sápatagok mind a ketten, mint az öregasszonyok, noha teszem azt, kettő férfiember korában van. Mivel szomjaztak, hát András bácsi vizet mert a kert végébe ásott kútból, majd a kútvizet kimérte három faibrikbe. Ezzel rögvest és szaporán kínálgatta őket, aztán utóbb kiscipóval, tokaszalonnával, hagymával…
    Így mulatták az időt minálunk, hanem úgy öt óra tájékában megérkezett Marec bátyám is segédmotorján. Levette csakhamar bőr sisakját, megtörölte szemét, mert azt hitte, csak belekáprázott abba a sok sürgés-forgásba, amit a búcsún látott, de ahogy megdörzsölte azokat alaposabban, hát látja, az a kettő nem tűnik el szeme előtt, ott az András bácsi kertjének eleiben. No, hát ha itt vannak, illik őket üdvözölni – eképpen gondolkodott, és a falui elöljárók becsületével szaladt eléjük.
    – Na alássan, kérem szépen, hozta isten mind a kettőt! Hogy vannak hát itt minálunk? – hadarta mondandóját. – Ettek, ittak? Mert akkor jól van! No, hát lássák csak… Na, hát aludjanak nálam, van már egy szépen meszelt vendégszobám, majd megmondom az asszonykámnak, üssön össze már valami finomat az uraknak.
    Miközben így cifrázta egyetlen szuszával a Marec, bőszen törölgette homlokát, mert már lemenőben volt a nap az igaz, de még búcsúzóul egy-két verítékcseppet odatűzött a kegyelmes homlokára.
    
Amikor a zene a szívben nyugovóra tér
    
Marec felesége nem örült a váratlan látogatóknak, de nem mutatta azt és jó szokás szerint megvendégelte az urakat, kik a jó levegőtől, a koszttól és a ki tudja, mennyi ideig tartó kerékpárúttól igencsak nagyokat ásítoztak. Noha még az illem megkívánta a házigazdával való diskurálást a politikáról, hogy az urak most miként döntenek Pesten, és hogy mik a direkciók a járásban, majd aztán rátérhettek a gazdaasszony dicséretére, ki inkább a konyhába menekült a furcsa emberek bókjai felől. Pletykálják az asszonyok, hogy annak a szakállas Szultánnak egy kicsit mintha tetszett is volna a Marecné, de hát tudja azt az ördög! Legyen elég, hogy hamarost ágyat vetettek nekik a frissen meszelt szobában és noha Marecék ágyszűkében voltak, a két pesti mégis uriasan elfért azon a régi nászi ágyon, amit még a Marecné vitt magával hozománya gyanánt. Előpakoltak hát kofferjükből, miután illendően elbúcsúztak a háziaktól. A Kodály csak úgy pőrén feküdt le, de a Bartók bizony igen csak kimaskírozta magát. Csíkos köntösét elől úriasan megkötötte, majd a táskából előhúzott egy háromszög alakúra hajtott hálósipkát és úgy tért nyugovóra – legalábbis a csendőr látta hajnalkor, hogy ebben a hacukában futott ki a latrinára.
    Jó éjt Béla, így az egyik. Nyugodalmasat, így a másik – és már horpasztottak is derekasan, de úgy, hogy a háziak is bizton hallották, ezek mán alusznak. Marecné félt attól, hogy ezeknek a furcsa idegeneknek elment az eszük, és az ilyenek rendszerint veszélyesek (félt ő minden idegen szerzettől), kérlelte is Marec bátyámat, ugyan zárná kulcsra az ajtót, de Marec bátyám erről hallani sem akart, elvégre azt még sem teheti, mert neki dolga akadt éjjel. A vendégeket meg, ugye, nem illik bezárni. Úgy látta, a legjobb, ha úgy hagy mindent, mint ahogy azt a Jóisten is akarná, hogy könyörületes legyen az eszementekkel, de azért csak felkerekedett az éjnek közepén. Szokás volt ugyanis akkoriban, hogy ha éjjel félreverik a kisharangot, összesereglenek a népek a ferdetornyú templomban, de azt azért mégsem akarta a Marec, hogy a vendégek ne tudjanak jóízűt pihenni. Másfelől pedig a gyűlést éppen ezek miatt az ütődöttek miatt indítványozta. Hamariban a zöldségeskert mellől összeszedte hát a nagyobbik kavicsokat, a formásabbakat, majd végigjárta a falu házait, megkocogtatva velük az ablakokat, vagy éppen megcélozva egy-egy kerekebb darabbal a porták ereszét, de legelébb Janeket verte fel, hogy az tüstént szóljon az öreganyjának, aki már sok évet élt, sokat látott bölcs asszony hírében áll. Egyedül nevelte fel a félkegyelmű Janeket, mert a menye belehalt a szülésbe, a fia, Janek apja pedig elvándorolt – azt mondják Amerikába, annyira nem tudta megbocsátani felesége halálát a tulajdon fiának, hogy ilyen messzire futott. Mondják, a bölcső sem tudott annak megbocsátani, úgy vetette ki magából, mikor két hónapos volt, s akkor üthette be a fejét, mint arról már szóltam is egyszer.
    Janek berohant a házba, fölverte öreganyját, ki magára terítette barna köntösét, aztán így hárman kódorogták végig a falut, hogy ha nem is mindenki, de legalább a férfinépek gyűljenek a templomba.
    Mikoron az éjfélt elütötte a kisharang (a nagyobbat nem húzhatták, nehogy felverje a vendégeket), már a falu ötven-hatvan felnőtt embere és harminc özvegyasszonya várta Marec bátyámat, hogy árulja el, mifene okból verte őket fel az éjszaka közepén, habár a bölcsebbek vélték, hogy a két bolond pesti vendég az oka az elnyúzott képeknek, a redőzött ásításokba merülő arcoknak, amelyek ott fénylettek a padsorokban, mint megannyi kicsiny búcsúi szívestükör.
    No, ide lépett be a Marec, aki a szószékre emelte magát, és tekintélyes pocakja ráhajolt az odacsinált pléhkrisztus szenvedő–megváltó arcára; úgy kandikált az ott ki, hogy szinte beborította az egészet és bizony Janek öreganyja is bőven vetette a keresztet, hogy még ebből mi lesz, hogy nem elég az úrjézusnak az a sok szeg meg tövis, hát most fulladozni is kényszerül. Azonban az öregasszony sem juthatott egy Hiszekegynél többig, mert Marec rögvest magához vette a szót és onnan nyilvánította ki magát, hogy ezek a pesti hőbörödöttek csak megbolygatják itt a nyugalmat és folyton csináltatni akarják őtet a zenéikkel. Azt is mondta, ilyen szép szavakkal, hogy ő már öregember és még egészen tanulatlan is, hát van itt biztos tanultabb ember, aki elmondaná, miért is kell ezeknek csinálni, meg hogy mi jó van abba, ahogy abban a réztölcsérbe beleömlik a hang, mint egy nagy száj, az meg elnyeli, és tán a Doktor úr, ha elmagyarázná, talán a falu népe is megnyugodhatna. Hanem a Doktor már nem volt ott, mikoron Marec bátyám a szószékre lépett és beszédébe fogott, hanem bevágta maga után a templom kapuját, kiköpött egyet oldalra – „Állatok, állatok mind, kurvaisten elmegyek innét!”  –, majd félálomban hazakódorgott és a dunyhába vetette magát, és persze a pap sem volt ottan akkor, mert az csak hajnalban érkezett végül haza, úgy elhúzódott a sok áldás, amit mondania kellett, meg eleget tenni a vendégeskedésnek.
    Minthogy nem volt senki, ki szólott volna, hát András bátyám szólott akkor, azt mondva, hogy ő már sok mindent látott, nem kell megijedni még az ördügtül sem, hanem túl kell annak járni az eszén, és hogy jobb volna ezt a kettőt elcsalni valahova, ne az ő falujukat nyeljék el a kurblis tölcsérrel, hanem tán a szomszédokét és meg is mondotta, hogy a loziciaiak meg is érdemelnék a tetves kurvaanyjukat – és ha már az úr házába ilyet mondott, hozzáfordult, hogy már az isten megbocsásson. Az meg, gondolom, megbocsátott, mert olyan nevetés tört ott ki a templomból a holdas ég alá, hogy Marec bátyám nem győzött pisszegni; már föl ne verődjenek a kutyák, aztán meg a vendégek.
    Libasorban vonták hazafelé magukat a népek, mécslámpát is kevesebben gyújtottak, de mégis úgy tűnt ez a menet, mintha a csillagos ég szállott volna alá. Így is látta a csendőr, akinek a szeme is belekáprázott, ahogy az emberek szétoszlottak, ki-ki a maga portájára. És hajszál híja, hogy éppen össze nem futottak a latrinára kijáró Bélával!
    Marec bátyám is lassacskán hazatért, betette óvatosan az ajtót, hátat fordított feleségének majd hortyogva fordult be a párnák közé.
    
Allegro
    
Korán is kellett kelni, és ha azt mondottam, hortyogva fordult a párnák közé, no hortyogva is ébredt, mert erősen zörgettek az ablakon, mondván, hogy a vendégek valamerre elkódorogtak, ki tudja, merre járnak és ha úgy van és az összes szentek is meghallgatták őket, akkor már hét falun is túl. Marec bátyám azért benyitott a vendégszobába és jól is tette, mert óvatosabb beszédre intette az összesereglőket.
    Nem mentek azok olyan messze, no, mert a holmijaik csak itt vannak, kivéve azt a tekergetőt, és talán jobb volna várni az örömmel, és ha majd előkerülnek, akkor küldi majd őket Lozicára.
    Nem kellett sokat várni, mikoron az a kettő, a Szultán és a Béla előkerültek.
    Mindkettőn valami szép kalap volt és kockás felöltő, hát úgy köszöntek oda, hogy jó reggelt bátyám, és a Marec azt illendően fogadta, hellyel kínálta őket a konyhában, az éjszakáról kérte őket, jól aludtak-e, mire az a kettő válaszolta, hogy igen és mondták, olyan szép dalt hallottak, hogy meg kellett azt hallgatni és megmenteni valamilyen utókor számára, és ahogy falatoztak, tették be a kenyeret és tepertőt a szájukba rendre, egyre inkább adomáztak, hogy ők vidéken voltak ilyen-olyan faszagyerekek, ők aztán tudják, mi a paraszti munka és annak értéke, meg valami szépségről is beszéltek, az egyszerűség bájáról. És Marec ezt mind végighallgatta illedelmesen, hanem aztán csak megakadt a pörc majdhogynem a torkán, mikoron a Szultán említette, hogy a temetőben voltak, és ott volt annak a nénének a csodaszép hangja, azé a Boris nénié, ahogy nekik mondta nevét, azé a Borbáláé, ki már negyven éve gyászolja férjét és minden reggel virágot visz neki, és mondta a Marec nevetve, hogy az egy hibás asszony, a Doktor is megmondta, bár a falubéli gyerekek boszorkának gondolják és ha rossz fát tesznek a tűzre,  na, a szülők riogatják is őket, hogy meglásd, ha a Boris néne ezt meglássa, fekete macskává változtat. Meg mondta a bátyám is ennek a kettőnek tréfábul, hogy mintha már nőne a bajszuk is, azok meg jóízűen kacarásztak, lehajtottak egy kupicát a pálinkából és szedelőzködtek. A Boris nénit pedig többé senki sem hallotta énekelni.
    Nem hallották beszélni sem azóta a naptól, biz ő még a papnak sem szólt semmit, mikor az végül tavaly télutón felkente. Az a Boris néne onnantól kezdve apró, fekete szemekkel nézett a távolba, sóvárgott meglopott hangja után, és a várakozás terhe alatt még inkább alább adták csontjai, úgy görnyedt némán élő halottan. Csak a arcában, no, csak ott a ráncokon által, mint kiszáradt patakmederbe a beszédes bánat, a dal hiánya benne csak úgy sebesedett!
    
    Már az angyalok mind a tilinkót fútták, mikor a Jóisten a báránykáit odafennt meghajtotta, süssön rá a nap ezekre a szegény emberekre, és jóravaló szavával a sötétebb felhőket égi mezejének szélire intette. És hát a Jóisten bizton értheti a tréfát, mert a dicsőséges sugarait egyből annak a Szultánnak a fejére irányította. Törölte is az a csupaszodó homlokát, még a szakállas ábrázatját is kendővel itatta, de bizony nem csak az izzadságot, hanem a szeméből aláfolyó könnyeket is, mert a Béla olyan szépen búcsúzkodott, hogy olyat az anyám temetésén sem hallottam! Nem vonta hosszúra, csak éppen hogy ahogy illik, és hogy a nyavalya verte volna ki, nem volt neki nagy akaratja az elmenésére, mi meg hát ímmel-ámmal, meg ne szóljanak minket, de marasztaltuk a kettőt. Volt is már ebédidő, mire a Szultán összevonta magát annyira, hogy nyakába vegye az utat, noha olyan hosszan integetett utánunk elmenőben, hogy nem volt itten senkinek sem, már bocsánat, pofája nem integetni.
    De azután csak eltűntek a távolban, de hogy ki ne kezdjék mondandóm, inkább a völgy takarta őket be, mert abba irányába volt a dolog.
    
    Vendégküldő
    
    Eddig, vendég, jól mulattál,
    Ha tetszenék, elindulnál.
    Uccu, gazda, kapjál rúdra.
    S a vendéget indítsd útra!
    
    Szent János áldása szálljon mireánk,
    Az Úristen áldja meg a házigazdát!
    Árpájábú, búzájábú ő ki ne fogyjon,
    Az Úristen áldja meg, ne haragudjon!
    Csapra ütött hordójábú mingyig csorogjon,
    Az Úristen áldja meg, ne haragudjon!
    Az Úristen áldja meg házi gazdasszonyt,
    Tyukaiból, ludaiból ő ki ne fogyjon!
    Hasa, melle, fehér foga soha ne fájjon,
    Az Úristen áldja meg, ne haragudjon!
    
Találkozás az ördüggel
    
Errefelé mondják sokan, hogy mikoron az a kettő úgy nekimendegélt az erdőnek, bizon dalolásztak, tudóskodtak, nézték, melyik fának mi a levele, miben mi a jóisten és et cetera, egyszóval, na, elmulattak. A Szultán is fütyörészett, úgy tolta meg magának a kerékpárt, de aztán ügyelt arra, hogy masinája ne nagyon zötykölődjön, le ne perdüljön onnan, mert azért három minutánként csak ellenőrizte, jól megvagyon-e kötve a spárga, holott azt a Géci fia, Kisgéci kötötte meg nekik apja kérésére, mert a Kisgéci olyan csomókat tudott kötni a harapós kutyákra meg a kurválkodó macskákra, hogy azok menten kiadták leheletüket. Ebben az akasztós Kisgéciben meg lehetett bizni, no, öröm volt nézni, ha éppen egeret akasztott, abban volt a szentem legszebb játéka.
    No hát megyen, mendegél ez a kettő, a Béla meg a Szultán és látja egyszercsak a Szultán, hogy jön az úton egy harcsabajszú, sötét világú ember. Hát az úgy húzta maga után a lábát, hogy a templomba járó, istenfélő ember rögtön megmondja, hogy ez maga az ördüg, még ha gabro cigány formájában is bútt bele. Olyan sánta formán húzta maga után a taligáját, megrakva azt minden áruval, leginkább cserzett lábbelikkel, mert ezek a gabro cigányok azokat árulják. Úgy hírlik mifelént, hogy amikor az a kettő közelébe ért, leemelte kalapját és úgy köszönt nekik, kicsit még meg is hajolva, hogy nagyságos urak, mert kendtek igazi nagyságok lehetnek, hát mit cipelnek azon a kerékpáron. A Kodály meg mosolyogva, szemét lesütve akkor vakarta a fejét, mialatt a Bartók beszédbe elegyedett, szépen lassan elmondta, mi is az a gramofon, hogyan lehet belerakni a hangot és kérte is a gabro cigányt, hogy énekelne neki, no, de az nem állt csak úgy kötélnek, kezivel eltakarta a száját és úgy kuncogott szégyenlősen, mintha a szeme villogása is alább hagyott volna. No, de aztán elmosolyodott, megemelte a mutatóujját és odaszólt a két bolondnak, hogy figyeljenek, ő is tud olyat, hogy abban benne legyen a mások hangja, elvégre mégiscsak kollegák, mi több, testvérek valamilyen módon, és azzal a taligáról lekapott egy hegedűt és egy vonót, hozzá még azt is mondta, ez valamikor szépapjáé volt, az egy grófnak húzta az itteni uradalomban és ahogy elmondta, már zendített is rá. És ki tudja, miféle zene volt az, mert többé azt a kettőt mosolyogni senki nem látta. Abban a zenében lélek volt, de nem úgy ám, mint a Szultán meg a Béla dobozában, hanem úgy, mint ahogy a prédikációban elmondja a pap, hogy akik a pokol tüzébe jutnak, azok hogyan főnek ott a bűneik levében, és az a kettő megszeppenve hallgatta akkor a muzsikát, és bizony mentül ott csukták volna örök álomra szemüket, ha gazság vagy művészet dolgában nem lettek volna annyira pallérozottak. Amikor már minden madár elrepült, a gabro cigány abbahagyhatta muzsikáját, megemelhette kalapját, majd eltűnt ott az ösvényen, tán füst se maradt utána, mert itt bizon minálunk már nem látták.
    Hogy mit láttak, mit nem láttak, nem tudja azt erre senki emberfia. Még akárhogy is volt, a Szultán meg a Béla pedig csak összeszedték magukat, megtapogatták egymást, hogy mindez ugyan valóság volt-e, majd egy közeli tisztás világánál megnézhették egymásban arcaikat, az arcukra hímzett friss ráncokat, aztán erről az egészről többet nem beszéltek.
    Később Lozicán, mikor e kettőt látta a csendőr sétálni, azt mondta, csak úgy elnéztek a távolba, még a köszönését sem fogadták.
    
New York-i séta
    
    Aztán később valamikor az a Bartók ott állt az Amerika szélén, New York váro­sában. Nézte erősen az óceánt, és ahogyan megszólalt a végtelen, hazagondolásaiba – csak mint a pianó félrevert billentyűi – úgy hasítottak az elnémított lelkek.
    
    Fúdd el jó szél fúdd el hosszú útnak porát
    Hosszú útnak porát kicsi gyermek búját
    hajdaj hajdaj hajdaj hajdaj hajdajala
    
    Fúdd bé idesimnek fúdd bé kebelibe
    Hogy haljon meg tőle mérges mirigyekvel
    
    Cserefát égetek gyermeket rengetek
    Cserefának füstje kihozta könyvemet
    
    S úgy elaludjál mamámnak bubája
    Mint madár az ágon s a fecske a házon
    
    S úgy elkukuljál mamámnak bubája
    Mint a nyúl a fűbe kicsi hal a vízbe





Senki sem ismeri önmagát (6. capricho)





Egy szabó mit el nem tud érni! (52. capricho)