GÖRBE TÜKÖR
   
SZABÓ LÁSZLÓ TIBOR
   
Élménypiac
   
A piacgazdaság kiépítése óriási erőfeszítéseket követelt a feltörekvő államok polgáraitól. Bár a hatalmas lendületet olykor válságok szakították meg, és strukturális átalakítások zavarai lassították, a polgárosodó néptömegek hite mégis töretlen maradt.
     Kezdetben a hasznosság elve vezette az embereket. Egyszerűen csak többet akartak keresni, magasabb színvonalon kívántak fogyasztani, a versenyszellem ösztönözte őket és mindent elképzelhetőnek, illetve elérhetőnek tartottak. A legjobbaknak még arra is jutott ereje, hogy kiépítsék a maguk kisebb-nagyobb birodalmát és fogyasztásuk egy jelentős része már státuszszimbólumaikat szolgálta. Az egyre fokozódó, de még inkább felfokozott igények kielégítése azonban délibábnak tűnt – a legtöbben úgy érezték, hogy bár egyre közelebb jutnak hozzá, a valóságban a célok mégis mind távolibbnak tűntek.
     A tudományos kutatás is igyekezett lépést tartani a piacgazdaság kiépítésével, és több olyan diszciplína is kialakult, illetve előtérbe került, amely az államszocializmusban nem létezett, vagy pedig a bolsevik szellemi elnyomás áldozatává vált. Így jöttek létre a boldogságtudományok különböző ágazatai. A legnagyobb figyelmet vitathatatlanul a spiritualizált hedonizmus kapta.
     A piacosodás lendülete azonban néhány évtized elteltével váratlanul egy megmagyarázhatatlan törésponthoz érkezett. A kormányhatalmon levő politikai elit nyugtalanul figyelte az egyre szaporodó negatív jelenségeket, a depresszió eluralkodását az embereken, az árufetisizmus abszolút győzelmét valamennyi életfunkció megnyilvánulásaiban, valamint a digitális forradalom iránti növekvő közömbösséget. Nem merték kimondani, de minden társadalomtudomá­nyok­kal foglalkozó kutató tudta, hogy a posztmodern digitális kapitalizmus válságáról van szó. A hibernált szocialista forradalmi tudat kirobbanásától féltek, amely várhatóan az esztétikai dimenzióban jelentkezik majd először.
     Az agytröszt munkához látott. A trendet kétségtelenül meg kellett fordítani, de az még nem volt világos, hogy milyen módszerekkel és eszközökkel. A megoldás kulcsát végül a boldogságtudományokkal foglalkozó szakemberek kínálták fel. Élménycentrumokat kell – természetesen piaci alapokon – kialakítani, amelyek nem holmi tv-showhoz hasonló műsorokkal fogják az embereket szórakoztatni, hanem jól kiépített orvosi rendelők lesznek, amelyekben az igényeknek megfelelő chipeket ültetnek be a páciensek testébe. A chipek élményekkel, emlékekkel, boldogságérzettel fogják elárasztani a megrendelők tudatát, akik ezek segítségével le tudják majd küzdeni a jelentkező negatív érzéseket, illetve ki tudják elégíteni igényeiket. Olyan érzékelésekben és emlékekben lesz részük, amelyek lehetővé teszik mindannak az átélését, aminek kielégítésére nincs meg az anyagi lehetőségük.
     A gyors tempóban felépített élménycentrumok a jellegtelen, kocka alakú épületekben, fehérre meszelt falaikkal, igénytelen és olcsó bútoraikkal valóban egy orvosi rendelőre, illetve kórházi kezelő szobára emlékeztettek. A kivitelezés formája azonban tudatos volt, kontrasztot kívántak teremteni a kietlen valóság és a beoperált chippel kilépő ember boldogságérzete között.
     Az első körben meghirdetett, utazási élményeket és emlékeket adó chipek forgalma napról napra nőtt. Az emberek rájöttek, hogy fölösleges temérdek pénzt kidobni egy utazásra, vagyis az utazási irodák, szállodák és éttermek gazdagítására, amikor ugyanazokban az élményekben részesülhetnek egy egyszerű élménychip beépítése után is. A kis készülékek – eladási áruk függvényében – rövidebb-hosszabb ideig az utazás emlékeit is fel-felelevenítették meghatározatlan időközökben.
     A másik, gyorsan fejlődő terület a depresszió leküzdése volt. A beültetésre jelentkezővel először is tudatták, hogy a depresszió nem más, mint a boldogság és az élvezet önszabotázsa. Kiküszöbölése a digitális forradalom korában csupán egyszerű technikai beavatkozás, a jó közérzet pedig lehetővé teszi a piacgazdaság minden előnyének korlátlan élvezetét, vagyis ez jelenti a boldogsághoz vezető egyetlen utat. A piaci alapon értékesített és különböző hatásfokú antidepresszáns chipekkel két-három éven belül elérték, hogy Közép- és Kelet-Európában a depresszió, mint betegség ismeretlenné vált és az öngyilkosságok száma is a statisztikailag alig kimutatható nagyságrendre esett vissza.
     Az élménycentrumok egyre nagyobb forgalmat bonyolítottak le, kínálatuk – a chipek egyidejű és sokirányú fejlesztésével – egyre szélesebbé vált. Jóllehet, az állampolgároknak egyre több megszorító intézkedést kellett a gazdasági válságok miatt elszenvedniük, keresetük és vásárlóerejük pedig nem nőtt, sőt igencsak csökkent, mégis úgy érezték, hogy boldogok, hogy nagyon sok szép élménnyel gyarapodtak. Egy valódi paradigmaváltás részeseivé váltak, és hálával gondoltak a digitális forradalom vívmányaira.
     A paradigmaváltásból, sajátos módon, csak a politikai elit tagjai maradtak ki. Ők – a költségvetési számok, a nemzetközi szerződések és a reálgazdaság tendenciáinak ismeretében – tisztában voltak azzal, hogy veszélyes folyamatok indultak el mind a világgazdaságban, mind pedig saját nemzetgazdaságukban. De azt is tudták, hogy a politikában többnyire az egyszerű emberek frusztrációja és elkeseredése okozza a legnagyobb bajt, elsősorban tehát ezeket az érzéseket kell leszerelni. Optimizmusra van szükség! Példaképüknek Voltaire Candide-jának Pangloss mesterét tették meg, aki fennen hirdette, hogy a létező világok legjobbika az, amelyben élünk.
     A mondatot hatalmas betűkkel ki is írták valamennyi boldogságcentrum bejárata fölé.

ABLAK

Kétségtelenül Paul Gauguin 1891-es tahiti utazása és ottani munkássága hívta fel az európai művésztársadalom figyelmét nemcsak Tahiti, hanem egész Óceánia, e hatalmas, 1 262 000 km2-nyi csendes-óceáni szigettenger kultúrájára és művészetére. Óceánián belül, megelőzve Melanézia és Mikronézia szigetvilágát, Polinézia a legnagyobb egység mind területét, mind lakosságát tekintve. Tahiti is idetartozik. Polinézia, mely Gauguin egykori megjegyzése szerint, az „utolsó paradicsom”, a Melanéziától keletre fekvő szigeteket és szigetcsoportokat foglalja magában; szélső három pontja: Hawaii, a Húsvét-sziget és Új-Zéland.
 Mármost ami magukat a polinézeket illeti, átadjuk a szót a tudós etnográfusnak, Bodrogi Tibornak (1924–1986), aki az óceániai történelem és kultúra legkiválóbb hazai kutatója volt: „… ázsiai eredetük kétségtelen. Világosan odaköti őket legfontosabb eszközük, a téglalap keresztmetszetű, ún. négyélű balta és nyelvük is, amely az ausztronéz nyelvcsalád polinéz ágát alkotja. Az ázsiai őshazából való távozás időpontját az időszámítás előtti I. évezredre tételezi a kutatás, az a tény pedig, hogy az egyes szigetcsoportok lakosságának kultúrája és nyelve […] lényegében egységes, már régen arra késztette a szakembereket, hogy Polinéziába való megérkezésüket, majd szétszóródásukat az időszámításunk kezdete körüli és utáni századokba helyezzék. A rendkívül kedvező természeti feltételek rétegezett társadalomszervezet, speciális foglalkozási csoportok és magasrendű szellemi kultúra kialakulását eredményezték.”
 E kultúra egyik legszebb hajtása a népköltészet. Ebbe nyitunk most bepillantást Rákos Sándor (1921–1999) fordításában, mely Bodrogi Tibor nyersszövegén alapul.


POLINÉZ NÉPKÖLTÉS

Dicsérő ének Taroáról

Kezdettől fogva volt ő, Taroa,
meg a vége-soha-sehol-nincs üresség.
Nem volt föld, nem volt ég,
nem volt tenger, nem volt ember.
Fenn, fenn Taroa kiált,
ő, az egy, sokká osztja szét magát.
Taroa a tenger, Taroa a sziklák,
Taroa a föveny, Taroa a zátony.
Mindennek a lelke Taroa.
Taroa a sötét, Taroa a világos.
Taroa a benn.
Taroa a lenn.
Taroa a mag, Taroa a csíra.
Taroa erős.
Taroa bölcs.
Hawaiki földjét,
a nagyot, a szentet,
kagylóhéjul önmagának teremtette.

Tahiti


Hajnali ének a felhőkről

Szállnak az égen a felhők,
fölébrednek a felhők.
Már hajnal előtt gomolyognak,
napfölkeltekor magasan röpülnek,
mintha valaki felhőt lebegtetne,
mintha felhőt fújna az égre,
tökéletes alakú felhőt –
mintha Oro-opaa játszana fönn,
a tengerek ura-királya.
Az éjszaka páráiból
gátat emelnek a felhők,
bolthajtássá gomolyulnak a felhők,
a kelő nap elé kapubolttá.
Mintha valaki felhőt lebegtetne,
tökéletes alakú felhőt –
mintha Oro-opaa játszana fönn,
a tengerek ura-királya.
Az éjszaka árnyékaiból
gátat emelnek a felhők,
szétválnak, összeérnek,
a nap vörös kapujává gomolyodnak –
hajnalonként azt nyitogatja
Oro-opaa, tengerek ura-királya.

Tahiti


Szólj hát, madár

1.
Szólj hát, madár,
te magasan röpülsz,
kiáltsd meg, láttad-e
fiamat holtan?
Messze-messze
Tahiti tengerén?
Lábadat kinyújtod,
szárnyaddal verdesel,
fejedet lehajtod.
Jaj, fiam!

2.
Szélsebes torea-madár,
parttól partig röpültél
a tenger szigetei közt.
Fiam!
Én szereztem a csónakot,
azon röpültél el
messze földre,
soha-vissza-nem-térésre.
Fiacskám!

3.
Hold vagy,
de nincs több fölkelted.
Jaj, fiam, jaj, fiacskám!
Jaj, fiam!

Tahiti





Tahiti vázlat


Szégyenkező

Én, Szina, hiába fáradok,
hasztalan hull verejtékem.
Megyek a cserjéhez –
a cserje kiszáradt.
Megyek a pálmához –
elhervadt levele,
lekókadt virága.
A nyugati szél tett csúfot rajtuk?
A tenger zuhintott sós vizet rájuk?
Szél perzseli el a pálmát,
tenger gázolja le a cserjét –
gyertek, sirassuk!

Semmit sem adhatok menyeméknek ajándékba,
hasztalanul hull verejtékem.
Régóta vársz, Amoa, bocsáss meg,
sok-sok hónap elmúlt azóta.
Mint az a szegény Tulelavele, mikor vendégségbe készül,
hiába lót-fut,
ágyékkötőjét szép újra cserélné,
fejére díszt szerezne,
nem sikerül,
lót-fut mégis, eleget akar tenni a tisztességnek –
így vagyok én is.

Kókuszpálma sudár hajtása,
földjéből kitépték,
kitépték, idehozták,
idehozták, ültessem el,
elültettem, gyöngécske még.

Gyümölcsöt ha terem, majd gondozom –
kérem is, teremjen minél előbb,
kérem is, teremjen minél többet!
Ahány a titi levele,
annyi gyümölcsöt hozzon családomnak.
Éljünk békességben mindnyájan,
menyem, fiam, nézzétek el
tanácstalanságomat, szégyenemet.

Szamoa-szigetek


Toga nászéjszakája

Szemét behunyta, álmodik,
Toga szemét behunyta,
behunyta szemét, alszik, álmodik.

Toga-tea szemét
ki nyitja ki?
Te Tapu-a-roko:
Toga-tea szemét
ő nyitja ki.

Toga-tea orrát
ki csavarja meg?
Te Tapu-a-roko:
Toga-tea orrát
ő csavarja meg.

Toga-tea száját
ki bírja szóra?
Te Tapu-a-roko:
Toga-tea száját
ő bírja szóra.

Szemét behunyta, álmodik,
Toga szemét behunyta,
behunyta szemét, alszik, álmodik.

Toga-tea vánkosa
kinek karja légyen?
Te Tapu-a-roko:
Toga-tea vánkosa
az ő karja légyen.

Toga-tea ringó-ágya
kinek teste légyen?
Te Tapu-a-roko:
Toga-tea ringó-ágya
az ő teste légyen.

Toga-tea szeretője
ki legyen az éjjel?
Te Tapu-a-roko:
Toga-tea szeretője
ő legyen az éjjel.

Toga-tea derekát
ki szorítsa magához az éjjel?
Te Tapu-a-roko:
Toga-tea derekát
ő szorítsa magához az éjjel.

Szemét behunyta, álmodik,
Toga szemét behunyta,
behunyta szemét, alszik, álmodik.

Közép-Polinézia


A tufalolo-játék

Tüskés uborka, tüskés uborka, tüskés uborka.
Tüskés uborka, tengeri uborka, tüskés uborka.
Tengeri uborka, nagyra nőjél, tüskés uborka.
Tüskés uborka, kicsire nőjél, tengeri uborka.
Tengeri uborka, funafuna-fajta, tüskés uborka.
Tüskés uborka, szakállt eresszél, tengeri uborka.
Tüskés uborka.

Ellice-szigetek


Bozót is, barlang is

Kedveském, gyere a csónakomba.
     Bátran gyere!
Kedveském, gyere a csónakomba.
     Gyorsan gyere!
Sok itt a halpikkely, félresöpröm.
Most aztán kedvünkre, amíg lehet.
Bozót is, barlang is a te öled.
     Botomat belé,
     botomat belé!
Kedveském, gyere a csónakomba.

Közép-Polinézia


Az öregség siratása

Ó, jaj, bizony megöregedtünk,
mind a ketten megöregedtünk.

Kedvesem, mi ketten, úgy ám, te meg én,
akkor még kicsik voltunk
mikor együtt fürödtünk az öbölben.

Kedvesem, mi ketten, úgy ám, te meg én,
akkor már nagyobbacskák,
mikor a parton kergetőztünk.

Kedvesem, mi ketten, úgy ám, te meg én,
akkor hajad engem is beborított,
mikor két combod közé szorítottál.

Kedvesem, mi ketten, úgy ám, te meg én,
akkor kemény bimbaja szinte szúrt,
mikor emlődet cirógattam.

Ó, jaj, bizony megöregedtünk,
mind a ketten megöregedtünk.

Kedvesem, mi ketten, úgy ám, te meg én,
mikor átlátszik már a húsunk,
mikor iszapba száll le két sovány hal.

Kedvesem, mi ketten, úgy ám, te meg én,
mikor naphosszat üldögélünk,
mikor te ott, én itt, egy-egy fatörzsön.

Kedvesem, mi ketten, úgy ám, te meg én,
mikor a fakó égre bámulsz,
mikor a fakó égre bámulok.

Ó, jaj, bizony megöregedtünk,
mind a ketten megöregedtünk.

Mikor a fakó égre bámulsz,
mikor a fakó égre bámulok –
mit akar még velünk az isten?

Közép-Polinézia


Szegény lány éneke
a gazdagokról
meg a szegényekről

Jó magas kőgrádicson ül,
jó magasan hordja fejét,
kinek gazdag az apja.

Tollbokrétásan a falu terén
felfuvalkodva nézelődik,
kinek gazdag az apja.

Csüng a nyakában agyar-ékszer,
mellkasát kevélyen dülleszti,
kinek gazdag az apja.

Vezéri bot van a kezében,
csupa méltóság, csupa érdem,
kinek gazdag az apja.

Faháncs-szoknya fedi a csípejét,
szemtelenül rád mereszti szemét,
kinek gazdag az apja.

Alacsony ház sarkán üldögél,
lehajtott fejjel üldögél,
kinek szegény az apja.

Szolga-botot tart a kezében,
földre görnyed mind-mind mélyebben,
kinek szegény az apja.

Ti-levél fedi annak szemérmét,
szégyen görbíti annak hátát,
kinek szegény az apja.

Közép-Polinézia


Halászó-játék

Hálóm pálma levele,
hálóm pálma levele.
Hálómmal halat fogok,
hálómmal halat fogok.
Halat fogok a tengerben,
halat fogok a tengerben.
  Hahi! Hahi!

Ellice-szigetek


Ének és tánc az év végén

Tüzesen táncolok,
tüzesen táncolsz,
tüzesen táncolunk az oldáskor.
Elmúlt az év,
széthullnak napjai.
Elmúlt az év,
széthullnak éjszakái.

Közép-Polinézia


A fehérekről

Átkozott a két szemünk mohósága.
Mindent megáhítunk, amit az idegenek hoznak.
Bár tudjuk: baj, csapás és nyomorúság jár a nyomukban.

Közép-Polinézia

RÁKOS SÁNDOR FORDÍTÁSAI



JEGYZETEK

Taroa: a főisten a polinéz panteonban
Oro-opaa: a tenger királya
Szégyenkező: a vers megértéséhez tudni kell, hogy a helyi szokások szerint a házasságkötés előtt finom fonású gyékényekkel ajándékozza meg egymást a két család
Tufalalo-játék: ún. körjáték szövege; a körjátékban férfiak, nők és gyerekek egyaránt részt vesznek
Tengeri uborka: puhabőrű tengeri állat
Malae: kultuszhely
Toga (Toga-tea): férfi
Te Tapu-a-roko: a nő, aki énekel

KILÁTÓ
   
Edgar Hilsenrath (1926) regénye, a Mese az utolsó gondolatról – amelyből magyarul először mutatunk be részletet – az I. világháború alatti törökországi örmény népirtást választotta témájául. A regény 1989-ben jelent meg, és még ugyanabban az évben elnyerte a rangos Alfred Döblin-díjat. A magyar fordítás a könyv második kiadásából készült. (Edgar Hilsenrath: „Das Märchen vom letzten Gedanken.” Deutscher Taschenbuch Verlag, München 2007.)
    A regényrészlet után a fordító, Boda Edit rövid tanulmányát közöljük a szerzőről és művéről.
    
   
EDGAR HILSENRATH
   
Mese az utolsó gondolatról
   
Ekkor a fejemben tökéletes csend lett, és az hittem, mostantól kezdve így is lesz. Az utolsó gondolatomra gondoltam, mely nemsokára visszaszáll ősapáim földjére, hogy mindent kiderítsen, amiről nem tudok. Ám tévedtem. Aztán másvalami ötlött eszembe. Csak egy gondolat volt, amin kacagnom kellett, és szellentenem is muszáj volt.
     „Ez volt az utolsó”, mondta a Meddah.
     „Eddig tartott?”
     „Nem éppen”, mondta a Meddah.
     „Valószínűleg még egyszer szellenteni fogok”, mondtam.
     „Valószínűleg”, mondta a Meddah, és ezt kérdezte: „Miért éppen most nevettél, Thovma Khatisian?”
     „Mivel egy pillanatig a török miniszterelnökkel beszéltem.”
     „Mondott-e valamit?”
     „Igen.”
    
    Végül elkaptam: a török miniszterelnököt. Hangja félelmetesen csengett a telefonban. Ugyanis ezt kérdezte: – Ki merészel ide telefonálni?
    És én, aki a vonal másik, biztonságos végénél ültem, azt mondtam: – Én merészelek!
     – És ki maga?
     – Az ön örmény pszichiátere.
     – És mit akar tőlem?
     – Egyáltalán semmit.
     – Ez azt jelenti talán, hogy én vagyok az, aki valamit akar magától?
     – Csakugyan.
     – Akkor holnap reggel a rendelőjében leszek.
     – Jöjjön nyugodtan.
    
    Megadtam neki a címemet. El is jött. Pontosan.
     – Rémálmaim vannak – mondta.
     – Minden töröknek rémálma van – feleltem.
     – És miért?
     – Az örmények miatt.
     – Szóval az örmények miatt?
     – Igen.
     – Mi van az örményekkel?
     – Kiirtották őket a törökök.
     – Nem tehetek róla. Senki sem tehet róla. Egyetlen ma élő török sem.
     – Azt én nem is állítottam.
    
    Tényleg régen történt – mondtam. – 1915-ben. Az első világháború idején. Egy egész népet eltöröltek.
     – Egyszerűen eltöröltek?
     – Egyszerűen eltöröltek.
     – Valamikor hallottam valamit felőle – felelte a török miniszterelnök –, de mindig azt hittem, hogy csak ellenségeink hazug meséi.
     – Nem mese – mondtam.
     – Népirtás?
     – Igenis.
     – A török nép önkéntelen dühkitörése?
     – Nem.
     – Hát nem alulról jött?
     – Fentről – mondtam. Minden a korabeli török vezetés utasítására történt. Minden teljesen szervezetten. A huszadik század első szervezett és megtervezett népirtásáról van szó.
     – Úgy gondoltam, azt a németek találták fel.
     – Nem ők találták fel.
     – Hát akkor mi, törökök voltunk az oktatóik?
     – Úgy van.
    
    De hát erről nem beszélnek a történelemkönyveink – mondta a török miniszterelnök.
     – Tudom – válaszoltam.
     – A hézagok miatt van?
     – A történelmi hézagok miatt – feleltem.
    
    Akkor ezért félek olyan nagyon – mondta a örök miniszterelnök. Ugyanis csak hézagokról és lyukakról álmodom.
    
    Foglaljon helyet – mondtam.
     – Hol is?
     – Bárhol a rendelőmben.
     – De hát itt nincs is rendelő. Ez egy török történelemkönyv.
     – Nem tesz semmit.
     – Tényleg le kell ülnöm?
     – Igen.
     – Vagy feküdjek le inkább?
     – Ahogy óhajtja.
    
    Legjobb, ha a támlátlan székre ül.
     – De hát nem látok támlátlan széket.
     – Akkor foglaljon helyet a kanapémon. Le is feküdhet.
     – De kanapét sem látok.
     – Felőlem akár leülhet a padlóra is.
     A török miniszterelnök biccentett. Csupán ezt mondta: – De nem látok padlót sem.
     Aztán elkezdett ordítani.
    
    „Senki sem hall téged, Thovma Khatisian – mondta a mesélő. Beszéded hang nélküli. Ám én hallottalak.”
     „Hallottad a kiáltását is, a feneketlenségbe zuhanó török miniszterelnök kiáltását?”
     „Azt is hallottam.”
     „Még egyszer találkoztam a török miniszterelnökkel”, mondtam a mesemondónak.
     „Mikor?”
     „Pár perccel ezelőtt.”
     „És hol?”
     „Az Egyesült Nemzetlelkiismeret nagy üléstermében. A szokásos közgyűlés ideje alatt.
    
    A kormányképviselő mellett ült, észrevétlenül és távol. Amint megtudtam, nem volt már miniszterelnök, hanem az Egyesült Nemzetlelkiismeret levéltárosa lett, akit az összes képviselő nemzetek hivatalosan megválasztottak. Mikor meglátott, elhagyta a helyét, és lement a levéltárba.
    Követtem.
    – Az örmény aktát keresem – mondtam. – Az elfelejtett népirtásról szóló jelentésről van szó.
     – Az elfelejtett népirtásról?
     – Igen.
     – És mikor történt?
     – 1915–ben.
     – Nagyon régen. Most 1988-at írunk.
     – Igen – mondtam.
     – Nézze – mondta.
    
    És az akták polcához vezetett. Azt mondta: – Az aktás polcunk nem rendelkezik szekrényajtóval. Nyitott polcok, mindenki számára hozzáférhetőek, mivel nekünk nincsenek titkaik.
     – Akkor mutassa meg, hol találom az örmény aktát.
     – Sajnos, nem fog menni – mondta –, mert az olyan régi iratotokat, amilyen ez az örmény is, már teljesen belepte a por, annyira, hogy meg sem lehet találni őket.
     – Akkor hívja ide a takarítónőt, és intézkedjék, hogy az aktákat leporolja.
     – Ezt már régen megtettem – mondta az irattáros –, ám nem is megy az olyan egyszerűen.
     – Miért?
     – Mert az Egyesült Nemzetlelkiismeret összes takarítónője asztmás. Semmilyen régi aktát nem hajlandók leporolni, különösen az olyan régieket, mint ami az elfelejtett népirtásról szól. Ilyenkor egy rakás por felkavarodna, és köhögésre ingerelne.
     – Értem – mondtam.
     – A feledésbe merültet nem kell leporolni – mondta az irattáros. – Nagyon veszélyes.
     E szavak után pedig eltűnt.
    
    Később felmentem a nagy ülésterembe. A hallgatóság között ültem, többször is felálltam a török szónok félbeszakításának céljával, ám a rend őre kiutasított a teremből.
    
    Egyszer sikerült visszacsusszannom. A főtitkár mellé álltam, lelkes beszédet mondtam. Beszéltem a népemről, melyet a törökök eltöröltek, és egy darabig az összes nemzet képviselője engem hallgatott. Később azonban unatkozni kezdtek, aztán elhagyták az üléstermet, egyik a másik után. Végül teljesen egyedül maradtam.
    
    És akkor bejött a takarítónő. Tényleg asztmás volt, köhécselve így szólt hozzám: – Mit csinál még mindig itt?
     – Magára vártam.
     – Rám?
     – Igen. Magára.
     – Azok közé a diplomaták közé tartozik, akik takarítónőkkel üzekednek?
     – Nem.
     – Akkor mit akar tőlem?
     Azt mondtam neki: – A feledésbe merültet szeretném leporolni.
     Csak kacagott.
    
    Míg a padlót súrolta, elmeséltem neki a történetemet, mivel arra gondoltam, locsogós, így aztán az Egyesült Nemzetlelkiismeret előtereiben és folyosóin továbbmeséli majd, minek következtében minden nemzet képviselőjének fülébe eljut, ám a takarítónő egyáltalán nem figyelt rám. Felmosás alatt a farát mutatta nekem, aztán elhagyta a nagy üléstermet.
    
    Újra egyedül maradtam. Kissé kifosztva ballagtam a nemzetek asztalai között, elolvastam a táblákat, végül megálltam a főtitkár helye előtt. Állópultja mögé léptem, aztán elkezdtem az üres teremhez beszélni.
    
    Elbeszéltem a csendnek a népirtás történetét. Felhívtam a csend figyelmét arra, milyen fontos lenne, hogy erről az emberek nyíltan beszéljenek. Azt mondtam: mindenkinek tudnia kell! Miként akadályozzák meg a jövőbeli népirtásokat, ha mindenki azt állítja, nem tudott semmit és persze nem is akadályozott meg semmit, mivel ilyet egyáltalán el sem tudott képzelni? Hosszan, részletesen beszéltem. Nem követeltem semmit a népem számára, és nem óhajtottam az üldöző megbüntetését sem. Azt mondtam: – Csupán a csendet szeretném megtörni.
     Csak sokkal később kezdtem magamról beszélni. Elmeséltem az üres teremnek a saját és a családom történetét. Meséltem apámról és anyámról, nagy- és dédszüleimről, nagynénéimről és bátyáimról. Mindenkiről beszéltem, akit nem ismertem, addig, mígnem kimerülten megtorpantam, lehunytam a szemem, fejemet pedig kezemre támasztottam.
     Amikor szememet kinyitottam, ott állt mellettem a főtitkár. Azt mondta: – Nem látott ugyan engem, én azonban végig itt álltam maga mellett.
     – Így hát mindent hallott?
     – Mindent hallottam.
    – Továbbadja majd?
     – Nem – mondta a főtitkár. – Nem fogom továbbadni.
    
    Aztán cigarettáztunk egyet. A főtitkár azt mondta: – Különösen zavarosnak és hihetetlennek találtam az ön családtörténetét, úgy értem: ahogyan a nagy mészárlás előtt éltek és ahogy eltörölték őket. Egyszerűen így.
     Bólintottam, nem mondtam semmit.
     – Figyelemre méltó – folytatta a főtitkár –, hogy ön, Khatisian úr ennyire pontosan emlékszik mindenre. Ha nem tévedek, senkit sem ismert a családjából, még a saját anyját sem. Mivelhogy az ön világrajöttekor, Khatisian úr, 1915-ben, ők már mind halottak voltak vagy eltűntek.
     – Anyám velem volt.
     – Honnan tudja?
     – Nem tudom, főtitkár úr, és mégis pontosan tudom.
     – Az imént azt mesélte az üres teremnek, hogy magát két török találta meg az országúton.
     – Igen, főtitkár úr. Egy férfi meg egy nő.
     – És később, így mesélte maga, ez a két ember árvaházba adta, egy akármilyen árvaházba, amilyenből akkoriban sok volt.
     – Igen.
     – Nem sokkal a nagy háború után jött két hölgy a vöröskereszttől, és Svájcba hozták? Ezt mesélte-e az imént?
     – Igen, főtitkár úr.
     – Ott is maradt, és ma svájci állampolgár?
     – Igen.
     – Szóval egy svájci?
     – Nem, főtitkár úr. Örmény vagyok. Svájci útlevéllel rendelkező örmény.
    
    No, de a családja, Khatisian úr! Egyáltalán nem ismerte! Senkit sem ismert. Még a családnevét sem tudja.
     – Pontosan.
     – Maga valamikor felvette a Khatisian nevet, mivel azt gondolta, így hívhatták a családját.
     – Igen, főtitkár úr. A Khatisian név gyakran előforduló örmény név.
     A főtitkár nevetett. Azt mondta: – Még azt sem tudja, honnan származik a családja, a város vagy a falu nevét sem ismeri. Semmit sem tud saját magáról. Semmit.
    
    Figyeljen, főtitkár úr – mondtam. – Amikor tizenhárom éves lettem, elkezdtem kutatni. Hatvan éven át mást se tettem.
     – És talált nyomokat?
     – Sok nyomot találtam, de mind a semmibe vezetett.
     – Akkor szóval rendben! Nem tudja, kicsoda?
     – Nincs rendben – mondtam. – Tudom, ki vagyok.
    
    A mészárlás túlélőivel történeteket meséltettem hatvan éven át, történeteket Hayastanról, amit Török–Örményországnak vagy Anatóliának is nevezhetünk, ahogy óhajtja, a sokféle történetből aztán összebütyköltem a sajátomat. Így egy szép napon valódi családtörténetem lett. Ismertem a gyökereimet. Újra lett apám, anyám és sok rokonom. Hagyománnyal bíró nevem lett, olyan, melyet továbbadhatok gyerekeimnek és unokáimnak. Nézze, főtitkár úr, ez a történet még mindig zavaros kissé a fejemben. Ám nemsokára alakot ölt, és olyan valóságos történet lesz, mint bármely valóságos történet.
     – Mikor lesz az?
     – Nemsokára.
     – A végső világosság mindig későn érkezik – mondta a főtitkár. Aztán csaknem mókásan hozzátette: – Majd csak az utolsó gondolatokkal.
     – Akkor sem késő – feleltem. Azt mondtam: – Az utolsó gondolattal minden világossá válik. Már látom is, ahogy az utolsó gondolat elrendezi a fejemben levő káoszt. És a fejemben levő rend szelíden kiringat engem az életből. Az emberek azt mondják majd rólam: „Nézd, ez itt úgy halt meg, akár egy fa. Egy fa elveszítheti leveleit, de a gyökerét soha. És miért is lenne ez másként az embereknél?”
    
    Ismét a halálos ágyamon fekszem. A Meddah pedig ezt mondja a fejemben: „Tele vagy várakozással, Thovma Khatisian. Az utolsó gondolatot várod, miként a menyasszony a vőlegényt, midőn az eljön hozzá, hogy megmutassa saját gyökereit. Ám figyelmeztetlek téged, Thovma Khatisian: az utolsó gondolat rövid, egyetlen egy pillanat tört részénél is rövidebb.”
     „Nem hosszabbíthatja-e meg az ember az idejét?”
     „Nem, Thovma Khatisian.”
    
    És a Meddah azt mondta: „Nemsokára mesélhetek neked az utolsó gondolatról, amely ott ül az utolsó félelemsikolyban, és várakozással tele visszarepül apádhoz és anyádhoz, mindenkihez, aki téged sohasem ismert. De már most elárulhatom neked, hogy az utolsó félelemkiáltás átváltozik.”
     „Hogy érted ezt?”
     „Örvendező várakozás-kiáltássá válik.”
     „Így hát félelem nélkül halok meg?”
     „Nem fogsz kétségben meghalni.”
     „És az ugyanaz?”
     „Ugyanaz.”
    
    És azt mondtam a fejemben levő Meddahnak: „Mesélj nekem az utolsó gondolatról, hogy a várakozási időt kitöltsük, és hogy meghosszabbítsuk azt, ami legvégül egyetlen pillanat tört részénél rövidebb idő alatt villan majd át a fejemen. Elvégre megígérted.”
    „Én csupán egy mesét ígértem neked.”
    „Az utolsó gondolatról szóló mesét?”
    „Az utolsó gondolatról szóló mesét.”
    És a Meddah azt mondta: „Valamikor kebelemen tartottam dédapádat. Bakirnak, egy nagy török városnak a piacterén történt. Egy török mesét meséltem el neki, azt mondtam: bir varmiş, bir yokmuş, bir varmiş... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer... Ugyanis mindenhol így kezdődnek a mesék. És miért is kellene annak a mesének, amit én most neked elmesélek, másképpen kezdődnie? Most pedig figyelj, Thovma Khatisian. Azt mondom neked: bir varmiş, bir yokmuş, bir varmiş... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer...”
    
    BODA EDIT FORDÍTÁSA
 

BODA EDIT
   
A félelem fája
   
(Edgar Hilsenrath regényéről)
   
– A minap ébren álmodtam – mondta a müdir. – Egy nagy fát láttam. Nagyon nagyot. Törökország szívéből nőtt ki. Egy óriási fa. És ezen a fán lógott a mi összes félelmünk.
    – Hogyan néztek ki a félelmek, müdir bej?
    – Úgy néztek ki, mint az örmények. Akárcsak az örmények.
    (Edgar Hilsenrath: Mese az utolsó gondolatról)
    
    A képzeletbeli visszaszámlálás után megérkezünk a cselekmény helyszínére, Anatóliába, akárcsak Lars von Trier Europa című filmjének szereplője a háború utáni Németországba. Thovma Khatisian utolsó gondolatával kerülünk bele abba a furcsán szőtt, filmszerű vágásokkal tagolt álomvilágba, amit a Meddah, a török szóval megnevezett mesélő nyit meg előttünk. Cirkalmas ez a varázsszőnyeg, ez az ezeregyéjszakás történetszövet, amely nagyon gyakran felfeslik, mivel valahogy túl sérülékenyek a szálak. A legszörnyűbb rémálmok öltenek testet előttünk: kínvallatások, kegyetlenségek, tömegmészárlások, a 20. század első szisztematikus, hisztériás népirtása. Ez a genocídium nincs megörökítve a történelemkönyvekben, legfeljebb Morganthau amerikai nagykövet emlékirataiban és más, korabeli, porlepte konzuli jelentésekben meg újsághasábokon. Hézagos a történelemírás, s ezekben a hézagokban bolyong Thovma Khatisian, a gyökerét kereső svájci örmény utolsó gondolata.
     – Figyeljen, Meddah. Minden, ami a könyveimben van – a történelemkönyveimben –, az alapjában véve egy sorozat.
     – Miféle sorozat?
     – Nos, Meddah: kisebb és nagyobb tömeggyilkosságok sorozata az idők kezdetétől fogva. És mind meg van alapozva. Mindegyikre volt ürügy. [...]
     – Létezett hát a Khatisian ügy vagy sem?
     – Egyáltalán nem fontos – mondtam.
     – És mi van a világösszeesküvéssel és a Sátánnal, ami mindennek az oka?
     – Nem tudom – feleltem.
     – Semmi sincs erről a tankönyveimben.
     – Nos – mondtam –, az nem tesz semmit.
     Aztán odafordultam a jelenlevő hölgyekhez és urakhoz.
     – Kedves hölgyeim és uraim – mondtam. Tankönyveikben semmit sem fognak találni a Sátánról vagy a világösszeesküvésről, ám keresgéljenek csak a fejükben. És gondolkodjanak el rajta! De talán mégis jobb, ha még csak rá sem gondolnak. (518–519. o.)
     Thovma Khatisian-e azonban Thovma Khatisian? Hiszen ő végül mégiscsak Hayk, a mítoszbeli első örmény ember, aki benépesíti az Ararát szent hegyének környékét, anyja pedig jellemző módon Anahit, a pogány örménység idején tisztelt termékenységistennő. Valójában azonban egy arcvonásaitól megfosztott örmény teremtés, akinek csak a szemei virítanak, de azok összetéveszthetetlenül kifejezően, úgy, mint aki Jézust látja. Az ő öléhez jut el Thovma a regény végén, és akár egy pogány Mária ölén, megnyugszik, újra gyermekké válik.
    Thovma Khatisian utolsó gondolata ott csapkod a mesélő, illetve annak később feltűnő árnyéka között, és belefúródik az előidőbe. Tanúja lesz az 1915-ös népirtásnak, sőt, ártatlan elszenvedője ennek a holokausztnak, hiszen ekkor jön világra.
    „... Néhány hét múlva már kitör a háború, és nemsokára elkezdődik a nagy mészárlás.”
     „Melyik mészárlásról beszélsz?”
     „Az előttünk állóról..., amit Holokausztnak nevezek.”
     „Holokauszt?”
     „Holokauszt.” (445. o.)
    Egdar Hilsenrath nem tartja fent a holokauszt kifejezést kizárólagosan a második világháborús zsidó népirtás megjelölésére, emberi szolidaritása annál mélyebb. (1985-ben az ENSZ Emberjogi Albizottsága és 1987. június 13-án az Európai Parlament ugyan elismeri az 1915–17-es örmény népirtást, ám – több ország mellett – Izrael, Románia és Magyarország nem.) Hilsenrathot valami olyasmi mozgatja, mint Anna Ahmatovát, aki más időkontextusban ugyan, de saját és családja szenvedését megörökítve minden áldozatnak emléket állít, nem méricskél: „Jó lenne mindüket nevén neveznem. / De lista nincs. Nyomukat hol keressem? / Megfontam hát elhullatott beszédük, / emlékül nagy lepellé szőttem értük, / emlékeimből el nem múlhat egy sem.” (Rekviem, Epilógus II., ford. Rab Zsuzsa)
     Nem ez az első könyv, amely az örmény népirtást választja témájául. Franz Werfel 1934-ben megjelent világhírű regénye, A Musza Dagh negyven napja ugyancsak ebből a tragédiából ihletődik. Mindkét író, Werfel és Hilsenrath is európai zsidó. Edgar Hilsenrath 1926-ban született Lipcsében, majd 1938-ban Romániába menekült édesanyjával, anyai nagyszüleihez, Paul Celan szülőföldjére, Bukovinába, a Cernauţi közelében található Siret nevű városkába, ahol aztán az Antonescu-diktatúrának köszönhetően kamaszfejjel maga is átélte a deportálás borzalmait. Ezeket az élményeket írta meg Éjszaka (Nacht) című regényében. Később ugyancsak ezt a témát dolgozza fel a botránykőnek kikiáltott A náci és a fodrász című munkájában. A zsidó holokauszt irodalmi megjelenítésének módja a németeket annyira felháborította, hogy a szerző először angol nyelvterületen lesz elismert, és csak azt követően kezdik elfogadni hazájában. Sajátos nézőpontja, fekete humora és néha pornográfiába hajló szemléletmódja sokaknak elfogadhatatlan. Ez a stílus érvényesül a Mese az utolsó gondolatról című művében is.
     Franz Werfel a zsidó holokauszt előtt írta művét, alkotása témájául kivételes esetet választott: egy kis örmény közösség hősies ellenállásának és megmenekülésének történetét. Talán nem volt tisztában ennek a kivételnek az egyediségével? Dehogynem, viszont ezzel a választásával fejezte ki a humanizmusba vetett erős hitét. Akkor, az 1930-as évek elején talán még megtehette. Edgar Hilsenrath viszont a második világháború tapasztalataival ezt a szemléletmódot már nem tudja magáévá tenni. Könyvét átszövi a fekete humor és a kiábrándultság, a pátoszmentesség. Ronggyá foszlik a keleti mesevilág, hiszen nyilvánvaló, hogy az örmények eltűnnek Törökország területéről, Anatólia, Kilikia újranépesül, és a megkínzott, elpusztított emberek utolsó gondolatai már csak emlékezetünkben élnek, láthatatlanul. „Mindenhol az örmények gondolatait látta. Ott ültek minden egyes virágkehelyben, fű- és gabonaszáron, minden rügyön.” (615. o.) Kifosztott életük és történelmük maradványai gyilkosaik álmát terhelik.
     Edgar Hilsenrath világosan felismerte, hogy csak Werfeltől eltérően írhat a témáról, nem jobbat, hanem mást. Így született meg ez a nagyon obszcén, horrorisztikus, ugyanakkor kivételesen lírai alkotás, ez a fordulatos mese- és antimese-keverék.
     Megelevenednek előttünk a valamikori törökországi örménység mindennapjai, a hagyományok gazdag leírását kapjuk kézbe. A könyv e részeiben kicsit fellélegzünk, nem egészen ugyan és nem is sokáig, mivel ebben a világban bármikor elkezdődhet a mészárlás, a Tebk. Igaz ugyan, hogy ez a világ az, ahol a kakast morbid humorral Abdul Hamidnak nevezik, és egy elmaradt deflorálás miatt elnyisszantják a nyakát, mert vérének a lepedőre kell kerülnie, ám az igazi Abdul Hamid, az uralkodó szultán nagyon is élő kísértet, és még elevenebben ölt testet az ifjútörökökben, az élükön Enver pasával (neki is kijut egy kakas, az öreg Bülbül hívja így baromfiját, szerény vigasz, hogy az ő nyaka is kés alá kerül, és jó leves készül belőle). „Mi, ifjútörökök azonban (Abdul Hamiddal ellentétben – szerző megj.) megtanultuk az európaiaktól, hogy nemcsak állampolgáraink vallási hovatartozásával kell foglalkoznunk, hanem a nemzeti érzülettel, a fajjal és vérrel is.” (496. o.)
    Ki irányítja a világ történéseit, ki alakítja az emberek sorsát? A Glückseligkeit (lelki boldogság) kapujában tébláboló öreg, vak, török koldus? Groteszk módon ő volna az? A vaksors? Hiszen neki köszönhető Thovma–Hayk apjának, Wartan Khatisiannak a megmenekülése. Ez a koldus összeszedi az információkat, és a háttérben megtesz mindent, amit megtehet, cselt is sző, ha úgy véli, az hasznos lehet (pl. a kurdok értesítése a Wartan Khatisiannal Konstantinápoly felé induló török csapatról, melyet a hegyi szorosban megtámadnak a kurd banditák, Khatisiant viszont életben hagyják, mivel az öreg török ennek fejében adta az információt).
     És kicsoda Bülbül, ez a névtelen szamáron ügető, vénséges vén kurd asszony? Ki ő, aki gyógynövényeivel képes lábra állítani az immár másodjára-harmadjára megmenekülő Khatisiant? A Moirák egyike? Akár az is lehet. Egy csökevényes, fullánk nélküli Moira, különösebb hatalom nélkül, öreg füvesasszony.
     Minden kiábrándultság ellenére ezeknek a szereplőknek a megrajzolása arról tanúskodik, hogy létezik szolidaritás. Ide kapcsolódik a hükümet írnokának a sorsa is, aki akasztófán végzi, mint az örmény férfiak, mert szimpatizált velük.
     Kisebb elemei ezek a burjánzó, rapszodikus regényfolyamnak, amely magába szippantja és meggyötri az olvasó lelkét. A rémálom része az is, hogy Wartan Khatisiant örmény világösszeesküvéssel és az osztrák trónörökös szarajevói megölésével vádolják azért, hogy alapot szolgáltassanak a kollektív bűnösség nevében egy egész nép kiirtásához. (Később erre jobb okot is találnak.)
     Hilsenrath több alkalommal is szót ejt az ördögimádókról, akiket ugyancsak üldözött a török állam, bár az utóbbi időszakban már inkább csak az örményekre koncentrált. Talán nem véletlen, hogy ezekről az emberekről a dualista katharok és bogumilok jutnak eszünkbe, hiszen a regénybeli ördögimádók Istenben hisznek, de a világ urához, a Sátánhoz imádkoznak. Indokuk: a jó Istent nem kell engesztelgetni, nem kell félni tőle, a gonosztól azonban tartani kell, annak kegyeit szükséges megnyerni, mivel hitük szerint a világban nem ért véget a jó és a rossz harca. Nem dőlt el semmi, bármi megtörténhet. Hilsenrath víziójában Isten üvegszemmel, részvét nélkül bámul a világra, akár az üvegszemű müdir. Ez a fikció része, de a történelmi háttér, a célpont nélküli deportálás (megérkezési hely: a semmi), a sivatagba űzés, a zabolátlan gyilkolás, a gyermekek Eufráteszba vetése, a féktelen erőszak és pusztítás – mind-mind – valós események leképezése.
     Határozottan groteszk az, hogy Wartan Khatisian – miután megmenekült az örmény holokauszttól és túlélte a szibériai orosz fogságot – végül gázkamrában végzi, majd testét elégetik. (1943-ban Lengyelországban ragad, az utcán váratlan razzia alkalmával begyűjtik, mivel eltűnt papírjai hiányában nem tudja igazolni magát, és külső jegyei miatt zsidónak nézik. Hiába hangoztatja, hogy svájci állampolgár.) Az első holokauszt ennek a szereplőnek a sorsában találkozik a másodikkal, azzal, melynek zsidóként Hilsenrath szerencsés túlélője. Hilsenrath maróan gyilkos humora ennek kapcsán is felszínre tör. A foglyokat szállító tehervonat célpontba érkeztekor Wartan Khatisian elmeséli Max és Móric történetét az előbb kenyérsütődére tippelő, majd égett emberszagot gyanító zsidóknak.
    Mikor befejezte, a zsidók megnyugodtak. Néhányan még kacagtak is. Egyikük azt mondta: – Ez nyilvánvalóan csak egy mese. Ilyen azért mégsincs.
     – Maxból és Móricból kenyér készült – mondta Wartan. – A pékmester egyszerűen tésztát csinált belőlük, és aztán betolta őket a sütőbe.
     – Mese – felelték a zsidók. – Csak egy mese.
     – Természetesen, csak mese – mondta Wartan.
     – És ki írta?
     – Egy Wilhelm Busch nevű német.
     – Egy német mese – mondták a zsidók.
     – Ennek a  Wilhelm Buschnak egyszer majd emlékművet kell állítanunk – mondta az egyik zsidó –, mivel megmutatta nekünk, hogy ilyesmi a németeknél csak a mesékben fordulhat elő.
     – Valóban – mondta egy másik, rabbi kinézetű ember. – Ennek a Wilhelm Buschnak kellene a zsidók kedvenc német költőjének lennie, mert megszüntette a németek iránt táplált félelmünket.
     Wartannak újra el kellett mesélnie Max és Móric történetét, meg hogy miként is volt a kenyérsütés. A zsidók meghallgatták, és amikor befejezte, elkezdtek szívből nevetni. Nem féltek többé. Megnyugodtak.
     És akkor felszakadtak az ajtók.” (609–610. o.)
     Az ugyanide kapcsolódó, másik fekete humorú történet pedig az elgázosítás és elégetés utáni. Wartan Khatisian és egy hozzá hasonlóképpen csapdába esett török lélek ül a kémény tetején, az Úr jelére várva. Ráadásul mindketten költők. A törökök haláluk után sem bízhatnak meg az örményekben, állítja a muzulmán, amit egy régi török mesével alá is támaszt.
    A zsidók is hallották a történetet, de nem tudták, milyen következtetést kellene belőle levonniuk. Egyikük azt mondta: Na, látjátok: még a holtak lelkeinek is vannak előítéleteik. Ha még a lelkek sem bíznak egymásban, mit várhatunk?
    A zsidók egy ideig szitkozódtak emiatt. De aztán megnyugodtak, mivel a szeretett Isten mindannyijuknak megadta a jelet a felszállásra. (614. o.)
    Edgar Hilserath azt mondja Ken Kubotának adott interjújában, hogy őt megbélyegezte a holokauszt, mindegyik regényének köze van az erőszakhoz és az elnyomatáshoz, ezzel pedig  megpróbál jelet állítani az erőszakkal szemben. (Ken Kubota beszélgetése E. Hilsenrathtal:. „Ich kann mit der Groteske die Wahrheit sagen”)
    A Thomas Feibellel folytatott beszélgetésében („Ich habe die Philosemiten erschreckt, ich bin Außenseiter”) pedig arról vall, hogy vissza akart térni Európába, mivel sem Izrael, sem Amerika nem tudott hazájává válni, de rá kellett ébrednie, hogy az általa ismert Közép-Európa többé már nincs. Vallomása szerint Bukovinában, a Schtetlben „ruténok, magyarok, bolgárok, huculok, lipovánok és zsidók éltek együtt. Kereskedtek egymással, ám igazi társadalmi kapcsolatot nem tartottak fenn egymással. Békés volt a hangulat. Noha voltak kisebb súrlódások, a románok például kigúnyolták a magyarokat, a ruténok a románokat, a zsidók a nemzsidókat, a nemzsidók a zsidókat, de csak szavak szintjén, nem volt összeütközés, nem volt erőszak.” Vagy talán ez a fajta felfogás is a mítoszteremtés része volna?
    Véleménye szerint örmény témájú regényében azért tudott hiteles lenni, mert Bukovinában átélte a katasztrófát, ott is Balkán volt, hasonló szokásokkal, erkölcsökkel és atmoszférával.
     Mindez megsemmisült, csak a történelem hézagjaiban suttogó és csapkodó gondolatokban él. Nincsen megkönnyebbülés, nincsen feloldozás. A rémálmokkal maradtunk. „Az orosz föld a vérbe szerelmes, / követelgeti áldozatát” – írja Ahmatova a Nincs mód, hogy maradhass élve című, 1921-ben írt versében. Ám nemcsak az orosz föld olyan. És a mi félelmünk fája?




Tahiti vázlat
    
   

KOSZORÚ

125 éve született Kosztolányi Dezső (1885–1936). A Nyugat első (nagy) nemzedékének tagja volt, 20. századi irodalmunk egyik meghatározó alakja. Bár a maga korában főleg mint költőt ünnepelték, ma már látjuk, hogy prózaíróként jelentékenyebbet alkotott. Nagyszerű regényeket írt (Pacsirta, Édes Anna, Aranysárkány, A véres költő), novellistaként pedig a műfaj legnagyobb magyar mesterei közé tartozik.
Az évfordulón talán legszebb versével emlékezünk rá.


KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.




Tahiti vázlat


 

VOX HUMANA
   
BARANYI FERENC
   
Világot verni véltünk
   
A Kompánia az ötvenes-hatvanas évek fordulóján nem valamiféle földalatti szervezet, titkos társaság volt, amelynek tagjai felforgató eszméket forraltak a maguk boszorkánykonyhájában, gyér világítású pincehelyiségek faragatlan asztalai fölött összehajolva. Merthogy nem az asztalok voltak faragatlanok, hanem inkább mi, a mellettük ülők. Ilyenformán a Kompánia csak egy kompánia volt a sok közül. Néhány versfaragó bölcsészhallgatóból állott, akik egymás „műveit” belezgették kérlelhetetlen baráti szigorral a Borostyán vadásztermében, egy pohár bor mellett, amikor a soványka ösztöndíj ezt lehetővé tette. Hadd soroljam fel a Kompánia alapító tagjait: Ágh István, Balogh Elemér, Baranyi Ferenc, Bokros János, Buzás Andor, Draveczky (Győri D.) Balázs, Gyárfás Endre, László Ernő és Pataki-Rácz Zoltán. Később nálunk fiatalabbakkal is – például Bella Istvánnal, Mezey Katalinnal, Rózsa Endrével – bővült a kör.
    A Borostyán a Bartók Béla út és a Lágymányosi utca sarkán terpeszkedett, nagy kerthelyiséggel. Azért választottuk ifjonti asztalveréseink színteréül, mert ez a vendéglő volt a legközelebb a Ménesi úti kollégiumhoz. Világot verni véltünk, amikor az asztalt vertük s ifjúi kedvünk valóban világverő veszettség volt, noha döngetésre már – úgy véltük – nekünk csak kocsmaasztal jutott.
    Szerettük egymást. Sőt: szurkoltunk egymásnak. Arról ábrándoztunk, hogy egyszer majd nem csupán az Egyetemi Lapok hasábjain, de komoly irodalmi orgánumokban is olvashatjuk a verseinket. Ezért, amikor Bokros Jancsinak – talán 1958-ban? – az Élet és Irodalomban megjelent egy verse (Madárfütty címmel), valamennyi „kompanista” személyes sikereként élte meg az eseményt.
    Én örültem a legjobban, hiszen egyetemi éveim alatt Bokros Jancsi volt a legjobb barátom. Amikor felvételt nyertem, átmenetileg egy szobába kerültem vele, így pillanatok alatt kiderült, hogy mindketten verselgetünk, méghozzá hasonló tónusban, szinte azonos indulatoktól fűtve. Ez a rokonlelkűség testvérivé nemesítette a szeretetet, amelyet egymás iránt éreztünk. Sülve-főve együtt voltunk, a hétvégék nagy részét hol Monoron, az én szüleimnél vagy a menyasszonyoméknál töltöttük, hol pedig Sárkeresztúron, az ő családja körében. Hírnevünk is párhuzamosan kezdett növekedni, mind tekintélyesebb orgánumok közölték immáron verseinket. Irodalmi estek szereplői lettünk, először az Eötvös Kollégiumban (ahol egyébként a Bölcsészopera ősbemutatóján ő alakította Dantét), aztán az Egyetemi Színpadon, később művelődési házakban, sőt munkásszállásokon is. Egyszer például (talán 1960 januárjában) egy bányászfaluban, Annavölgyben volt rendezvény, s a meghívott neves tollforgatók között három ifjú titán is találtatott: Papp László, Jancsi és szerénységem. Két Moszkvicsra való társaság. Az egyik géperejű jármű – még odamenet – egy óvatlan pillanatban könnyed eleganciával az árokba csúszott. Ez a kellemetlen epizód lett aztán az élményanyaga annak a rigmusnak, amelyet a nagy sikerű találkozó végén Jancsi egy lányka emlékkönyvébe rögtönzött:
    
    Annavölgyben ócska kordénk
    árokba ment s bedöglött.
    Hogy kihúzza, kellett volna
    eléfogni hat ökröt.
    Hat ökörre nem akadtunk,
    de előállt – nem tréfa –
    s kirántotta három darab
    izmoskarú poéta.
    
     No, ilyen jó erőben voltunk akkoriban.
     Amikor megkapta a diplomáját, Bicskére, Mórra, majd Székesfehérvárra került tanárnak. Ám akkor is gyakorta felszaladt Pestre oldalkocsis Simpson-motorjával, hogy a Balatonhoz, Sárkeresztúrra vagy éppenséggel Pusztavámra röpítsen, ahol Gémesi Tünde (Aurélia) lakott, szíve hölgyei közül az egyik legkedvesebb. Többrendbéli hölgyek gyújtották lángra akkortájt a szíveinket, bánatos és vidám ódákat egyaránt írtunk hozzájuk, az évfolyamtárs Paulovits Terikéhez például így indította a fohászkodást Jancsi:
    
    Egész Fehér megyében érted égnek
    a házi sparhertek s a villanyok,
    és én is, én is érted égek, érted,
    és érted döglök meg, ha meghalok.
    Teérted édes, fény-nyefélte lélek,
    s hozzád szól most e bús elégia,
    ragyogjanak be földöntúli fények,
    ó, legkegyetlenebb Terézia!
    
     Aztán megkomolyodott a katedrán. Túlzottan is. A pedagógus háttérbe szorította benne a költőt. Később meg is nősült, családapa lett. Néha írt csak verset, azok is csupán megyei antológiákban jelentek meg. Az egyiket így dedikálta nekem 1970. december 26-án: „A frontnak – a hátország. Baranyi Ferinek őszinte barátsággal – János.” Pedig joggal maradhatott volna a frontvonalban. Ám ő önként vállalta a hátországot.
     Azért rövid életének vége felé mégiscsak felfénylett újra a hajdan nagy reményekre jogosító Bokros János. Két igen jó verseskötetet tett le az asztalra (Imádság örömért, 1985, A hetedik napon, 1989). Hadd idézzem meg őt egyik régebbi versével:
   

    Dal

    Engedjetek, amerre mennék,
    nyomot hagyhassak, mint a festék,
    országos gyanú rám ne essék,
    élek, mert élnem kötelesség.
    
    Élek, mert vigyázom magamban
    őseimet s talán a sarjam,
    ők akarják, hogy megmaradjak
    tavaszt-ígérő sugallatnak.
    
    Csak addig lesz magamra gondom,
    amíg kínjaimat kihordom,
    amíg asztaggá nő a kéve,
    ha megsárgulok is beléje.
    
    Aztán, ha meghalok is egyszer,
    nem a krisztusi öt sebekkel.
    Nyissátok rám az ajtót reggel.
    Lehet, hogy játszom. Keltsetek fel!
    
    Húsz éve halott. Azért én megpróbálom felkelteni. Hátha csak játszik.




Tahiti vázlat

---

MÚLTUNK
   
1920 történelmünk egyik szégyenéve. A fehérterror – felülmúlva még 1919. őszi tobzódását is – ebben az esztendőben kulminált. A nemzeti radikálisok (akiknek kizárólag az az egy írható javukra, hogy akkoriban még nem voltak képmutatók, hanem őszintén és büszkén annak nevezték magukat, amik voltak: ellenforradalmároknak) talán még hasonszőrű német, bajor, orosz és ukrán „testvéreiket” is megszégyenítették kegyetlenségükkel és bestiális gyilkosságaikkal, amelyeken csak hungarista utódaik tesznek majd túl 1944. október 15-e után.
    Volt azonban egy magyar író, méghozzá egy jómódban élő, sikeres, humoristaként, sanzonköltőként, regény- és színdarabíróként egyaránt ünnepelt közönségkedvenc, akkor még polgári pesti író, Gábor Andor (1884–1953), aki önként vállalt ausztriai száműzetésében kesztyűt vágott az ellenforradalom képébe. Könyörtelen harcot indított Horthy és kurzusa ellen a Bécsi Magyar Ujság hasábjain. Ezek az írásai ma már a magyar irodalmi publicisztika legragyogóbb alkotásai közé tartoznak. „Bécsi publicisztikájában […] kétségtelenül a Géniusz van jelen – írta műveinek sajtó alá rendezője, Diószegi András –, a páratlan, önmagát a saját maga teremtette formákban kifejezni tudó írói egyéniség.” Egyik bécsi recenzense pedig a nagy osztrák szatirikus, a kortárs Karl Kraus mesterműveihez hasonlította ezeket a „kíméletlenül és ellenállhatatlanul érvelő publicisztikai kisremekeket”.
     Hármat választottunk ki közülük. Részint a 90. évforduló okán, részint meg azért, hogy meg ne késsünk a figyelmeztetéssel.

  T. A.

   

GÁBOR ANDOR
   
Három publicisztika
   
Horthy Mihály
   
Horthy Mihály, fővezérem, akiben néhány nap múlva kormányzómat fogom tisztelhetni, nyilatkozott a Chicago Tribune munkatársa előtt. E nyilatkozatában, mint általában az ilyen nyilatkozatokban, nagyon helyes dolgok is előfordulnak. Nagyon kerestem ugyan a nyilatkozatban annak megállapítását, hogy mit lel az, aki korán kel, de ezt az alaptételt, melynek megingathatatlanságát aztán igazán nem vonhatták volna még Amerikában sem kétségbe, a nyilatkozatban nem találtam. Ehelyett azonban vannak más, ha nem is ilyen, de azért alapos igazságok Horthy Mihály nyilatkozatában. Például nem helytelen, mingyárt az elején, amivel a nyilatkozat kezdődik. Hogy ő, Horthy, nem tűr vörös terrort Magyarországon. Ez a mondat nemcsak helyes, hanem időszerű is. Direkt aktuális. Tényleg nem szabad vörös terrort engedélyezni hazánkban. Egy percig se engedje Horthy, hogy a szocialista gazemberek tovább garázdálkodjanak, hogy védtelen katonatiszteket és polgári lapszerkesztőket lakásukból elhurcoljanak, megöljenek és a Dunába vessenek. Igen, Horthynak gondoskodnia kell arról, hogy ezután a galád szocialisták ilyeneket ne csináljanak. Igaza van Horthynak továbbá akkor is, amikor azt mondja, hogy Magyarországon nincs fehérterror és nincsenek mészárlások. Hát ebben igaza van, illetve igaza van ebben és illetőleg van ebben igaza. Szinte sajnáljuk, hogy maga az állam-Fő vesz magának ilyen – fölösleges – fáradságot ilyen köztudomású tény kijelentésére. Hiszen ezt mindenki tudja. Ezt Amerikában a gyerekek is beszélik az utcán, sőt még Pesten is, a Somogyi Béla és a Bacsó Béla temetésén megjelent külföldi levelezőgyerekek is folyton ezt beszélték egymás közt. Hogy fehérterror nincs és gyilkosságok nincsenek. Vannak ugyan halálesetek, de tudjuk, hogy ezek azelőtt is voltak, éspedig nemcsak Magyarországon, hanem egyebütt is. Tolsztoj Nikolájevics Leó nevű megbízható orosz főhadnagy egyik művében, melynek címe Iljics Iván halála, ki is mondta határozottan azt a tételt, hogy „Minden ember halandó”. Szóval azért, mert emberek e tétel alapján csakugyan elhagyják az élet mezőit, azért még nem lehet azt mondani, hogy Magyarországon fehérterror van. Hát igen, az emberek elhagyják az élet mezőit, ki gyalog, ki automobilon, de ezen csak a bolond csodálkozik, s ezért csak gazemberek vagy őrültek akarhatják Horthy Mihály korvett kapitányt felelősségre vonni. Azt is mondja Horthy, hogy „előfordultak ugyan esetek”. Persze, persze, esetek előfordultak. Az esetek már csak olyanok, hogy előfordulnak, sőt az előfordulással is megvan az az izé, hogy amikor az előfordulások előfordulnak, akkor azok egyszersmind esetek is. Halálesetek. Illetve, a jobb esetek azok balesetek. Na de ki venné komolyan őket? Legfeljebb azok, akikkel az esetek előfordulnak. Vagy özvegyeik. Vagy árváik. Mert bár az esetek magukban ártatlanok, az a rossz oldaluk megvan, hogy özvegyeket és árvákat tenyésztenek. De özvegyek és árvák is voltak mindig, és a modern technikának gyönyörű vívmánya éppen az, hogy özvegyeket és árvákat mesterségesen is előállíthat. Horthy Mihály, a Budapesti Özvegy- és Árvagyár főigazgatója azonban megmondja, hogy az ilyen esetekben – amelyek előfordulnak – a hatóság mindig eljár. El, el. Ahogy Horthy mondaná (altengernagyi magyarsággal): „Mindenki elvárja, hogy a hatóságok eljárja.” Úgy van! Maga a hatóság járja el a haláltáncot különböző áldozatainak holttestén. S maga a fővezér, Kinizsi Horthy Pál, két holttesttel, Somogyi és Bacsó nevű pogányok holttestével jobb és bal kezében, Cservenka nevével fogai közt, járja a nagy tortáncot a kenyérmezei csata után, a kenyérmező nevét, tekintettel a magyarországi abszolút kenyérhiányra, vérmezőre magyarosítván. S a vérmező nevéből nem fogy el a vér; attól nem kell tartani. Amíg a hatóságok eljárnak, addig lesz bőven vér Magyarországon; amire szükség is van, mert megmondta a fővezér annak idején, hogy „vérbe fojtom”! Nos, most csak csapolják és csorgatják a vért, amibe annak idején Horthy Mihály fojtani fogja az eseményeket. Ámbárhogy nem lesznek események. Nincs ok rá, hogy legyenek, hiszen megmondta a fővezér, a chicagói nyilatkozatában, hogy a szocialista újságírók esetében is eljár a hatóság. „Ha a gyilkosok hadseregem tagjai, úgy járunk el velük szemben, mint szokásos.” Nem tudom, hogy megütötte-e az amerikai újságíró fülét ez az érdekes mondat. Az enyémet nem ütötte meg. Ilyet már azelőtt is hallottam: Házam, Hadiflottám, Hadseregem. Nem vette észre a csacsi amerikai, hogy a Hadseregemet ismét nagy H-val mondták? Bizony feleim már rendben vagyunk újra. Már megint nem nemzeti hadsereg van, hanem Hadseregem. Csak főméltóságúnak fogják címezni ugyan a kormányzót, de mégis király lesz a talpán a lelkem! Háza lesz, Hadiflottája lesz, csak Esze az nem lesz szegénynek, még kis „e”-vel sem. Ha lehetne, akkor egyrészt nem árulná előre el, hogy a két friss halott gyilkosával szemben is csak úgy fognak eljárni, mint szokásos, vagyis sehogy, mert úgy szokásos; másrészt nem mondaná a következő s immáron egészen másra vonatkozó mondatot: „Azt rebesgetik, hogy a budapesti tömlöcök tele vannak zsidókkal. A vizsgálat azonban kiderítette, hogy összesen csak hatvan ember van fogságban, és ezek közül csak tíz zsidó.” Ezt mondta Horthy. És Shakespeare ezt mondta: „In ev’ry inch a king!” Minden arasza király. Igen, ennek az embernek nemcsak minden arasza, de minden milliméterje király. Budapesten csak hatvan ember van fogságban. Mért nem Szolnokot mondott Hatvan helyett a Főméltóságú úr? Akkor tréfásabb lett volna a mondat. De így a királyi hazugságnak egy olyan penetráns esetével állunk szemben, hogy csodálkozunk, hogy az amerikai kollégánk ájultan nem zuhant a trón zsámolya elé. A tetőtől talpig katona, aki hivatásánál fogva sem hazudhatik, nem azt mondta, hogy Budapesten hatezer ember van börtönben, ami még szintén hazugság lett volna, de civil, azaz polgári hazugság. Nem azt mondta, hogy a börtönben hatszáz ember van, ami már főrangú hazugság volna. Ő már, ha hazudik, felségesen hazudik, s a börtönlakók számát egyszerűen hatvanra teszi. Kormányzóm! Én nem vagyok finnyás ember. De egy olyan gyilkosnak, aki már a vallatása előtt is így hazudik, egy olyan gyilkosnak az országában nem élek. Hiába méltóztatik csalogatni az interjú utolsó mondatával, amely szerint: „Már különböző államformák alatt éltünk, de, tapasztalataink szerint, a nép a királyságot kívánja vissza.” Igaz, mi éltünk különböző államformák alatt, de ha Horthy Mihály az ő államformája alatti életről beszél, akkor egészen biztos a halált érti alatta. És pedig nem a jobboldalit, hanem a balit, sőt a Balit, a kötéláltalit. Mert valahányszor Miklós megszólal, mindig Mihály beszél. Bali Mihály, az állami ítéletvégrehajtó, azaz a hóhér. Első Miklós, aki egyszersmind az utolsó Mihály a magyar trónon, az első fővezér, de az utolsó főpecér, akinek módjában van a csillogó hüvelyből kirántani a villogó kötelet és a koronázási dombon megsuhogtatni a világ négy tája felé. Nem, Mihály, Svájcban csak két fillért adnak a te magyar koronádért, de én egy lyukas gombot sem adok érte. Nem, Mihály, nincs az a hosszú kötél, aminek vége ne lenne, s nem minden hóhérnak adatik, hogy visszavonulhasson öreg napjaira a faddi remeteségbe. Nem irigylem a te öregségedet, ó én daliás vízi-vezérem!
   
1920
   
Iszonyatos Iván
    
Miközben az egész világ polgári sajtója kéjtől hörög azon való örömében, hogy íme, Magyarországon csinálják már a rendet, anélkül, hogy a világ legfeketébb reakciójának távozni kellene a helyéről, otthon már rendbehozták a rendet, visszaszippantották még az erélyes kijelentéseket is (bár e kijelentések nem jelentettek cselekedeteket), a Horthy–Teleki-rezsim belátta, hogy a gyilkosok elpusztításával önmagát pusztítja el, s hogy ő maga megmaradhasson, végképp elhatározta, hogy ezentúl nem a gyilkolás ellen felzúduló, mert élni, kereskedni, munkásnyúzni akaró polgári rétegre, hanem a gyilkosok rétegére támaszkodik, s halad tovább a maga útján a nyílt katonai diktatúra vagy anarchia felé. Héjjas Ivánt talán megpróbálták letartóztatni (a hazugságözönben, amely Budapestről árad, a leggyakorlottabb úszó sem tud eligazodni), mindenesetre biztos, hogy e letartóztatás nem sikerült. Héjjas, ahelyett, hogy börtönbe került volna s onnan az akasztófára, beállt igazoló bizottságnak, s mert szokás az, hogy vezető politikusok lapokban nyilatkozzanak, ő is szép szabályosan lenyilatkozott a Virradat munkatársa előtt. Nyilatkozata, koncedálni kell, nem érdektelen. S ezért az alábbiakban mondatról mondatra fogjuk kísérni Héjjas enunciációját, amely – ő lévén az egyetlen vagy majdnem egyetlen tényleges hatalom Horthy országában – sokkal fontosabb, mint bármelyik másik politikai vezér nyilatkozata: „Tudom – mondja Héjjas –, hogy az egész közvélemény engem tart minden bűncselekmény értelmi szerzőjének, már azért is, mert az a mód, amellyel a Britanniát elfoglalták, azt a látszatot kelti, mintha én a gazembereket védeni akarnám.” Iszonyatos Iván tehát tudja, hogy tudják róla, hogy ő az Első Gyilkos Magyarországon. De, szerinte, ezt nem azért tudják, mert egy év óta ő gyilkolt és gyilkoltatott legtöbbször és legborzalmasabban, hanem azért, mert a buta kormány megint tapintatlan volt, s úgy állította be a dolgot, mintha Héjjasnak, aki a Britannia főnöke volt, valami köze lenne a Britanniához. Pedig nincs, s amennyiben a Britanniában gazemberek lettek volna, annyiban Héjjas abszolúte nem akarja megvédeni őket. Azonban ő tudja, hogy a Britanniában csupa héjjas volt, vagyis a legderekabb, leghazafiasabb magyarok, akik ha meg is öltek egy-két gazdagabb zsidót, viszont tizével-húszával ölték a börtönből kicipelt destruktív elemet, ami ugyebár, minden tisztességes magyar szemében csak a legfőbb dicséretet érdemli. A közvélemény megnyugodhat, noha Héjjas azt sem bánja, ha nem nyugszik meg. „Nem sokat törődöm – mondja Héjjas – a közvéleménnyel, a fő, hogy a lelkiismeretem tiszta. Ha csak a legkisebb bűntudattal élnék, már nem volnék itt. Egész életemben tiszta, becsületes és igazságos utat kerestem. xxxxxxxxxxxxxxxxx.” A Héjjas tiszta, becsületes és igazságos útja, mint ebből látható, olyan, hogy annak részleteit még a magyar cenzúra sem meri a világ elé bocsátani. Héjjas ugyanis egész biztosan nem csinál titkot abból, hogy az igazság útja, szerinte Siófokon, Orgoványon és Szolnokon vezet keresztül. Ezt a cenzúra nem engedi megmondani. Héjjas a törölt mondatokban nyilván azt mondta, hogy az ő emberei Siófokon is, Orgoványon is, Szolnokon is a legnagyobb fegyelemmel álltak a háta mögött, mert az x-ek után így folytatja: „xxxxxxxxxxxxxxxx. Elképzelhető ez a fegyelem ott, ahol kilengések vannak?”  Tehát Héjjas felfogása szerint – s ez a mienk is – a Britannia nem kilengés, hanem maga a rend és fegyelem. A keresztény kurzus rendje és fegyelme. A közéletre nézve. Mert hogy a magánéletben Héjjas nem volna perfekt úr, azt senki se meri mondani. Erre még Héjjas is sokat tart. Tessék: „Azt mondták már rám, hogy zsidókat zsarolok, hogy pénzem legyen, akkor, mikor milliókat visszautasítottam. Sokszor hallottam én magam is, hogy nevemre hivatkozva egyéni akciókat indítottak, de sohasem sikerült az illetőt elfognom. Bár nagyon haragszom a zsidókra, és mégis, ha bármikor eljött volna hozzám egy zsidó, és azt mondta volna egy emberemre: ez volt az, aki zsarolni akart – úgy az illetőt, még ha a legkedvesebb barátom lett volna is – lefogatom.” Kiderült ebből, hogy Iszonyatos Iván legális úton szerezte azokat a milliókat, amikkel ő is, kedves papája is, egész széles családja is, rendelkezik. Héjjas haragszik ugyan a zsidókra, de azért eddig nem bántotta őket. Talán majd ezután, hiszen most olyan csúnyán megrágalmazták. Hiszen majdhogy a politikai karrierjét tették tönkre! Egy ilyen hazafinak. Hogy milyen, azt megmondja Héjjas: „Engem csak két cél vezet, ezért élek és halok. Az egyik Magyarország határainak visszaszerzése, a másik a keresztény Magyarország megszilárdítása. Ettől az utamtól senki és semmi el nem tántoríthat, mert egész lelkem és testem csak magyar.” Hát ilyen hazafi a Héjjas! Irredentát és kereszténységet csinált a Britanniában, s jönnek a marhák, akik pedig szintén irredenták és keresztények, és ebben a munkában akarják megzavarni. El is hisszük, hogy nem fogja hagyni magát. A rendőr, nagyon jól gondolja Héjjas, csak epizód, s aki annak a kelleténél nagyobb fontosságot tulajdonít, az zavaros ember. Nézzük csak: „Ami a legutóbbi sajnálatos esetet illeti, a rendőrgyilkosság csak másnap jutott tudomásomra. Éjjel lövéseket hallottam, mire lementem és kérdeztem, vajon hozzám tartozók lövöldöztek-e, mire azt a feleletet kaptam, hogy nem. Erre megtettem a szükséges intézkedést, és szobámba visszavonultam. Másnap hallottam, hogy az én embereimet gyanúsítják, mire kijelentettem, hogy rendelkezésre állok. Jöjjön el a rendőrség kiküldötte, és bárki legyen is az, vegye el méltó büntetését. Kijelentem, hogy mi, barátaimmal együtt, csak négyen vagyunk, míg a többiek más rendelkezések alá tartoznak, akiknek egyéni vállalkozásukért én csak nem felelhetek!”
     Itt egy kis betekintést nyer az olvasó a Britannia éjszakai üzemébe. Maga Héjjas vigyáz ott a rendre. Lövöldözés van az utcán? Ez rendes. A fiúk dolgoznak. Héjjas felkel, hogy hivatalosan átvegye a szajrét, a lövöldözések eredményét. Hallja, hogy csak egy rendőrt öltek meg. Nincs szajré; intézkedik, nehogy valami baj érje a fiúkat, akik igazán nem azért mentek ki az éjszaka, hogy egy üres rendőrt lelőjenek; intézkedik és visszafekszik az ágyába. Igazán nem felelhet valamiért, amire esze ágában sem volt parancsot kiadni! Ezért ugyan kár az egész felvonulási heccet végigjátszani. Héjjas le is nézi a dolgot. Így: „Tegnap igen nagy erővel vonultak föl a Britannia elé. Ez a felvonulás – bár én kijelentettem, hogy a bűnösöket, avagy gyanúsítottakat nyugodtan elvihetik – azt a látszatot keltheti, mintha én megakadályoznám a bűnösök kézrekerítését. Ezzel szemben kijelentem, hogy én örülök, sőt rajta vagyok, hogy a rendőrség a legteljesebb nyomozást lefolytassa, a gazemberek bűnhődjenek, jöjjön világosság mindenre, és akkor megtudja majd a közvélemény is, hogy ki a bűnös, kinek kellett pénz, de megtudja azt is, hogy én tisztán, becsületesen, emelt fővel állok. Egyszóval nem bánom, ha végre meglesznek a bűnösök. xxxxxxxx.” Itt egy kicsit beikszelt a cenzúra, mert Héjjas itt megnevezett valakiket, akiket még magánál is gyilkosabb gyilkosoknak tart. S ezzel be is van fejezve a Héjjas-interjú, éspedig ugyanott van befejezve, ahol az egész rendcsinálási komédia befejeződött. Aki Héjjashoz nyúl: az egész rendszer életteréhez nyúl, aki Héjjast börtönbe és akasztófára viszi: az Horthyt is elindítja odafelé. Ezt pedig, ugyebár, nem lehet! Hát kívánja ezt Európa? Nem kívánja! Nem Horthy és Héjjas-e Nyugat-Európa védőbástyái a bolsevizmus ellen? Nem? Ha Wrangelnek és Petljurának vége lesz, nem Horthynak és Héjjasnak kell-e következnie? Nem a magyar Nemzetgyűlés közbeszólójának van-e igaza, aki Héjjas Ivánról azt mondja, hogy hős? Vagy a másiknak, aki így adja meg a kontrát: „Amit Héjjas mond, azt egy becsületes ember mondja!”
     Bizony mondom neked, polgári rend, nem gyilkos ez a Héjjas neked, hanem Hősöd és Támaszod, éspedig öntudatos hősöd és támaszod, aki náladnál jobban tudja, hogy a hátralevő kis időre még milyen eszközökkel kell a magyar – s egyszersmind – európai jogrendet fenntartani. Ne kontárkodjatok Ivántok munkájába! A ti Ivántok ő, csak a ti Ivántok. Hát mit kívántok?
   
1920
   
„Fürödni fognak!”
    
Beniczky Ödön Horthy-leleplezésében az a legérdekesebb fejezet, amely az 1919-es ősz iszonyú eseményeiben Horthy Miklósnak a Nemzeti Hadsereg névvel nevezett gyilkos tolvajbanda fővezérének az aktivitását ábrázolja. Hogy az ölő, herélő, rabló és fosztogató bandának Horthy volt a főnöke, az köztudomású már hat esztendő óta, de a fehérterrornak az az irodalma is, amely külföldön támadt, valahogyan passzívnak látta, és tüntette fel Horthy szerepét. Általában azt hitte mindenki, hogy a szörnyűségek megtörténtek. Horthy nevében történtek. Sőt Horthy utólag bólintott is hozzájuk, mert nem léphetett fel a saját haramiái ellen, de most először kerül adat a nyilvánosságra arról, hogy mindazt, ami történt, Horthy nem eltűrte és nem fedezte, hanem: egyenesen elrendelte.
     Beniczky megírja, hogyan tárgyalt ő, Andrássy Gyula gróf és Bethlen István gróf jelenlétében Horthy Miklóssal Siófokon, hogyan kérlelik, hogy a Trianonban az antanttal alkuvó békedelegáció kedvéért hagyja abba az ölést, mert az külföldön rossz hatást tesz, és a békefeltételeket súlyosbítja, s akkor Horthy kézzel-lábbal kapálódzik ellene, hogy ő ne folytathassa „munkáját”, s mikor Bethlen is csatlakozik Beniczky és Andrássy kéréséhez, Horthy felkiált:
    – Hát még te is ellenem fordulsz?
    Vagyis Horthy ragaszkodott ahhoz, hogy tovább gyilkolhasson, ami kiderül a beszélgetés további folyamából is. Beniczky, az aggódó belügyminiszter, megkérdi, hogy Budapesten, ha Horthy oda bevonul, pogrom lesz-e? S Horthy ezt feleli:
    – Pogrom nem lesz, de néhányan fürödni fognak!
    Ezek szerint, ami a Dunántúl és egyéb helyeken történt, az Horthy programja volt, s ami később Budapesten történt, az már Siófokon is benne volt Horthy programjában. Somogyi és Bacsó meggyilkoltatása is. Horthy ugyanis a Nemzeti Hadsereg ellen írott cikkekre mutatva, ezt mondja előkelő látogatóinak:
     – Akik ilyen cikkeket írnak, azok fürödni fognak!
     Hogy Horthy ezt a programját, melyet egyszerűbben a sajtótörvény rövidítésének is lehetne nevezni, csakugyan végrehajtotta, azt nagyon jól tudjuk.
     Ez most már tisztázva van, még akkor is, ha sikerülne a Beniczky-akciót elaltatni. S ezzel Horthy belekerül a magyar történetbe, nem mint a cége és a cégére az 1920–21–22-es év iszonyatainak, hanem mint megparancsolója és elrendelője ezeknek a tetteknek. S ez a babérlevél új a Horthy koszorújában, mert ezt még az az ellenfele, aki leggyakrabban és legkíméletlenebbül foglalkozott vele – s aki én volnék –, még az sem adta meg neki. Azt hittük, hogy egy vért és irtózatot tartalmazó skatulya tetejére pingált majom, pedig nem: ő maga a skatulya tartalma is, nevezetes történeti szereplő, akinek a számára tehát nem volna elég sem a kötél, sem a golyó, hanem valami mást kellene kigondolni.
     Horthy, a karikatúra, igenis politikusa volt tehát édes hazám egyik történeti korszakának. Nem valami komplikáltan politizált, a kérdéseket szimplán oldotta meg, de tagadhatatlan, hogy politikus, akit ennek következtében másként kell megítélni. Még azt kell megtudni, hogy a nevezetes ige „fürödni fognak”, tőle származik-e? Mert ha igen, akkor a magyar nyelv körül is érdemei vannak. Érdemei, amelyekkel utóbb, mikor tehette volna, nem jelentkezett. Mi ugyanis, akik beszéltünk róla, a fürösztést úsztatásnak neveztük, nem tudva azt, hogy ő, aki a fogalmat kitalálta, egyszersmind nevet is adott neki, és el kell ismerni, jobbat, mint mi. Az övé a hóhér humorát, a mienk a kivégzettek keserűségét tartalmazta, s talán a dolog természeténél fogva – be kell vallani – az övé jobb volt.
     – Fürödni fognak – mondta Horthy, aki a vízről jött, az Adria mellől, a víz mellett haladt el, a Balaton mentén, s a vízhez, a Duna partjára érkezett. S ha rá és egész bandájára gondolunk, ugyanezekkel a szavakkal kell meghozni az ítéletet:
     – Fürödni fognak!
   
1925

---

KÉPZŐMŰVÉSZET
   
WERNER HOFMANN
   
Paul Gauguin
   
Az impresszionisták – mindenekelőtt a négy „alapító atya”: Seurat, Gauguin, Van Gogh és Cézanne – a valóság változó káoszára hivatkoztak, abban lelték meg ecsetkezelésük igazolását. Képeik nem adtak teret belső izgalmak és feszültségek számára. Georges Seurat arra törekszik, hogy konstans képi rendjének megfelelőjét az érzetek birodalmában találja meg. Nem áll egyedül ezzel a törekvéssel. Vele egyidejűleg Paul Gauguin (1848–1903) is utakat keresett, hogy a látható valóságon túljuthasson, és belső, láthatatlan, olykor akár spekulatív valóságokat is szemléltethessen vonal és szín által. Az érzékelés tényeitől való elfordulás – Gauguin is az impresszionizmustól érkezik – lehetővé teszi a bepillantást a lélek mélyébe, egyetemesebb valóságába. Ahol a kritika erőszaktevéssel és önkényes absztrakcióval vádolja, Gauguin lényegi kinyilatkoztatásokat lát, és úgy gondolja, a külső jel valamely belső állapotot fed fel: 1885-ben írt levelében hazug és nemes vonalakról beszél, az egyenesről, mely a végtelent fejezi ki és a görbéről, mely a teremtést határolja, továbbá számmisztikáról és a színek jelentéséről. Seurat-nak egy 18. századi török festészeti traktátust ad kölcsön, melyben ez áll: „A mindenség nyugalmat és lelki békét áraszt. Kerüld a mozgalmas helyeket. Minden alak moccanatlan legyen.”
     Ezekben a mondatokban lelhető fel Gauguin művészi programja. Megvalósítása elfordulást jelent a naturalista festészeti kultúra vívmányaitól, az archaizáló aszkézisra való törekvés felé. Gauguin a múltban a festészet tévelygésének tüneteit figyeli meg: a racionalizmust és ennek analitikus módszereit, a fizikát, a „mechanikus kémiát” és a természet tanulmányozását tekinti okuknak. Azt akarja felszabadítani, amit az ettől megbűvölt évszázadok elnyomtak: a művész őseredeti vadságát, az ösztönöket, a képzelőerőt. Korának fejlődését aszketikusan tagadva reméli, hogy utat találhat a teremtés aktusának elveszett, elementáris tartományaihoz.
     Elsősorban az impresszionisták formai és tartalmi nyugtalanságán, festészetük polgári-civilizációs pátoszán kell túllépni. Gauguin felszínességgel vádolja őket: csak a szem birodalmában keresgélnek, nem pedig a gondolat rejtélyes központjában. Zavarja „nonchalance”-uk, kézírásuk mozgalmas, improvizatív keverék volta (tripotage) is: „Ami nemes, az egyszerű; az ecsetkezelés magasfokú ügyessége csak árthat a képzelőerő teremtette műnek, emlékezetbe idézvén az anyagot.” Ez a lemondás az impresszionisták lazán beszédes, mellékesen odavetett „mondatairól” a képi rend megszilárdítását és megmerevítését célozza. Megfigyelhető néhány párhuzam Seurat-val, ám Gauguinnek más elképzelése van a kép anyagtalanításáról és szellemivé formálásáról, mint a pointillizmus feltalálójának. Eltökélten, hogy mindent formaivá tesz, s a „stílus” kedvéért mindent feláldoz, formanyelvét a folyamatosan futó vonalakból alakítja ki. Számára Ingres már nem szemellenzősen reakciós klasszicista, hanem nagy mester, akinek felszíni hidegsége mögött forróság és szenvedély rejtőzik. Aki ennek a festőnek a lineáris arabeszkjeiben látja a szépség esszenciáját, a formát, nem barátkozhat meg semmiképpen a pointillizmussal. Leveleiben és beszélgetések során Gauguin mulat az „ifjú kémikusok” manírján, mely kis színpöttyök egymás mellé illesztgetéséből áll. Gyanakvóan néz a neoimpresszionizmus természettudományos aspektusára, az apró részletek módszerére, haladás és ráció szövetségére. Gauguin, amikor túllép az impresszionizmuson, civilizációellenes impulzusra támaszkodik, aktusa nemcsak az anyagias európai társadalom elutasításából ered, hanem azokéból a művészeti formákéiból is, amelyekkel ez a társadalom a maga politikai és szellemi fölény-igényeit díszítgeti. Strindberghez intézett híres levelében önmagát barbárnak nevezi, és mind művészként, mind emberként tudatosan keres menedéket az európai „magasabbrendűség” által megvetett művészeti és életformák körében, a modern civilizáció hiúság vásárán kívül. Megint az eredetiség új eszményképével találkozunk. Gauguinnek ősi, esztétikailag még elhasználatlan, „kitenyésztetlen” területekre van szüksége elementáris formáihoz (formes rudimentaires), Bretagne kopár tájain találja meg ezt, később pedig a déltengerek tropikus-buja vadságában. Amit nála menekülésnek értelmeznek, valójában a civilizációba belefáradt ember vágya a meggyökerezésre. Úgy hiszi, arra hivatott, hogy életre keltse Anteus mítoszát, aki mindig a földdel érintkezve merített új erőket: „La terre, c’est notre animalité…” S mi több: újra meg szeretné szépíteni az életet a művészet által, mindkettőnek visszaadni ösztönfolyamat-jellegük ősi erejét. (Ösztön és „képzelet”: Gauguin számára szinonimák.) Ezért annak a „stílusnak”, melynek javára mindent feláldozni kész, semmi köze a nyugati művészet izmusaihoz és dogmáihoz – nem változtat ezen Ingres és Raffaello iránti csodálata sem –, központi vonatkozásában azonban érintkezik Goethe stíluskoncepciójával: abban a törekvésben tudniillik, hogy a dolgok képmásától a dolgok lényegének meglátásához hatoljon előre. Nem szabad persze figyelmen kívül hagyni Gauguin esztétikaellenes érvelését: ennek célja az, hogy a művészetet kiszabadítsa iskolákba – akadémiákba – és középszerűségekbe rögzöttségéből, visszaadja neki újra az elementáris teremtőaktus méltóságát.
     Gauguin szemében a görögökkel, a periklészi naturalizmussal kezdődik a nagy tévedés. A gyógyítás pedig csak a primitív művészettől jöhet. Vissza kell menni a Parthenon lovaitól egészen az egyszerű falóig, „jusqu’au dada de mon enfance” (gyerekkorom játéklovacskájáig). Gauguin mindazonáltal nem hagyományellenes. Csak a „művészet” fogalmát akarja megszabadítani az európai ízlés naturalista-klasszicista szűkösségétől és öntetszelgésétől, megnyitni előtte a világ művészetének térségeit: Perzsiát, Egyiptomot, Indiát, Japánt és a déltengereket. Ebből a szemszögből néz szembe az európai művészettel. Ami itt megragadja, az sem más, mint a primitívek nyílt, érdes formái, melyekben a formatartalom még túlharsogja a tárgyit. Giotto falképeit Michelangelo művei fölé helyezi, csodálja a középkori festett üvegablakokat és a népművészet nyers, otromba formáit. Egyértelműen az az elhatározás csendül ki mindebből, hogy a „magas” művészet nyelvét elfeledje, és a bonyolult szintaxisból az egyszerűhöz térjen vissza. Ám a forma barbarizálása korántsem szűkül nála dogmatikussá: Raffaello és Ingres iránti csodálata a bizonyíték erre. A csodálat részben polémikus eredetű lehet ugyan, következetességének forrása azonban Gauguin naturalizmus-ellenessége. Nem annyira az akadémikus tökéletességet csodálja ezeknél a festőknél, hanem a természet adta mintaképen való túllépést – a művészet törvényszerűségeinek a naturalizmus kicsinyes parancsolatai feletti diadalát.
     Milyenek mármost ennek a nagyot akaró programnak a megvalósulásai? Gauguin az 1870-es években elkésett impresszionistaként indul, palettája azonban borúsabb, kézírása kevésbé vibráló, mint a „luminaristáké”. Merevségre és egyszerűsítésre törvén, Cézanne fegyelmezett ecsetkezeléséhez igazodik, elkölcsönzi tőle az azonos formájú, egyirányba fésült diagonális fekvéseket. A párhuzamosan vezetett ecset vonásaiból fokozatosan lineáris vezérmotívumokat választ ki, lassítja egymásra következésüket, megszabadítja őket a közvetlen izgalom jeleitől, és ünnepélyes méltósággal alakítja súlyosabbá. Felismeri, hogy az egyszerűsítéshez erős, szintetizáló körvonalakra van szükség. A tárgyak elkülönülnek egymástól, a kontúr állandóságuk súlyát adja. Cézanne mellett Puvis de Chavannes-hoz és a japánoknak már az impresszionisták által is csodált fametszeteihez kapcsolódik ez a megszilárdult forma.
     A kontúr hangsúlyozása a modellálásról és az apró, részletes belső rajzról való lemondással jár együtt. A testek olyan mértékben laposodnak el, ahogy intenzív színességük fokozódik – ez különbözteti meg Gauguint Ingres telt, térben kiterjedő íveléseitől. Nem a jelenségek sokféleségét festi, nem a helyi vagy megvilágítási tónusokat, hanem olyan színintenzitást ad alakjainak, amely elképzelése szerint jellemző rájuk, s amelyre a befestett (kép-) felületnek szüksége van, hogy színhangzatként hasson. A törékeny-finoman csillámló felszín enged a színbeli monokrómiának, mit sem akar tudni többé az ecsetkezelés „tripotage”-áról, és a „tachistes” (így nevezi Fénéon a plein-air festőket) gátlástalanságáról.
      Az erős kontúrokba foglalt, egyenletes monokrómiába hajló világító színfelületek a középkori festett üvegablakokkal és a rekeszzománc technikával (cloisonné) való összehasonlításra ösztönöztek. Így jött létre a „cloisonnisme” fogalma. Édouard Dujardintől származik (1888), aki Gauguin éppen befejezett manifesztum-képét – Jákob harca az angyallal – vette figyelembe a fogalom megalkotásakor. A jelenet valószínűtlen, látomásos jellegű. Az előtérben breton parasztnők, a középrészben pedig a két (Hokuszai sugallta) birkózó. A cselekmény tagolt. Mivel Gauguin sem lineáris, sem levegőperspektivikus segédeszközökkel nem él, a térbeli összefüggés széthull. A néhány – kis számú – árnyék sem a térillúziót segíti, hanem a felszín ritmusát hangsúlyozza.
     A szigorúan körülhatárolt színfelületek anti-illuzionisztikus folyamatossághiányát kétdimenzionális összefüggésük egyenlíti ki. Amit a kép térbeli mélységben veszít, megnyeri síkszerű zártságában. Nem részlet-kivágás többé a valóságból, hanem egy gondolat parabolája, szemléletes megfelelője. Már nem a jelenségvilág kaotikusan szétszórt, a véletlennek kiszolgáltatott formáit elemzi színbeli vagy strukturális milyenségüket illetően, – hanem az érzékelés és a képzelet elemeiből létrehozott formai szintézist nyilatkoztatja ki. A nézőnek rá kell jönnie, hogy ez a képkoncepció nem közelíthető meg a tapasztalati világból nyert mértékegységekkel.
    Gauguin következetesen haladt tovább ezen az úton, a ráragasztott címkék – szintetizmus és szimbolizmus – legfeljebb ironikus kommentárokra ösztönözték. 1899-ben írt egyik levelében úgy vélekedik, hogy hasonlóan jár el, mint a Biblia, mely tanításait szimbolikus formákban közli, és „szürnaturalizmus”-ról beszél. Mégis egyetérthetünk a korabeli interpretátorokkal, akik Gauguint a szimbolizmussal hozták kapcsolatba. 1892-ben Aurier cikket ír A szimbolisták címmel a La Revue Encyclopédique-be. Plotinoszt idézi benne: „Tekintetünk túlságosan a dolgok külső megjelenésére tapad, és nem tudjuk, hogy ami megindít bennünket, tulajdonképpen belsejükben rejtezik.” Aurier a továbbiakban Schopenhauer gondolatát fűzi tovább, miszerint a természet minden tárgya valamely eszmét jelent. Vajon a túlmagyarázás hibájába esünk-e, ha a szimbolisták által előszeretettel olvasott német filozófust kapcsolatba hozzuk Gauguin eszméivel? Aligha. Azt, hogy a külső forma mögött a tulajdonképpenit, a lényegit kell keresni, Gauguin anélkül, hogy bármiféle filozófiai rendszerből felvilágosítást merített volna, Raffaellóval foglalkozó levélrészletében nagyon szépen kifejtette. Mi az oka, kérdezi, hogy az akadémiák nem produkálnak mesterműveket? Mert nem képesek eggyé komponálni a természetet, szívet és értelmet. Olyan intuíció kell ahhoz, mint Raffaellóé, akinek a képein belső akkordok vannak, amelyeket elképzelni sem tudhatunk, mert bennük az ember legbensőségesebb lényege rejlik. (Az a bizonyos önkifejezés, amelyre már Leonardo is céloz.) „Elég egy Raffaello-képnek csak a körítését, a táját megszemlélni, s benne már ugyanazt az érzetvilágot leljük, akár egy főben.” […]
     Gauguin az ösztönösség mindenfajta evokációja ellenére sem a külső jelenségek anarchisztikus sokféleségének passzív tükröződésére törekedett, hanem a természet tevékeny erőinek feltárására. Új Anteuszként, képzelőerejének a természet teremtő erőivel való szintéziséhez akart eljutni. Amikor elutasítja magától a külső természet másolását, abban hisz, hogy annak belső erőit képes lesz birtokba venni. „Gondoljon csak arra a zenei szólamra – írja 1899-ben Fontainas-hoz intézett levelében –, amelyet a szín mostantól kezdve a modern festészetben játszani fog. A zenéhez hasonlóan a színlendület ily módon képes arra, hogy a legmeghatározatlanabból kiindulva a természetben levő legáltalánosabbhoz érjen el: a természet belső erejéhez (sa force intérieure)”. Megint azt tapasztaljuk, hogy a művész intuíciója egybehangolódik a filozófiai gondolkodással. Gauguin célja nem egyéb, mint hogy a „lélek teremtő formáiból” (Plotinosz) és a természeti folyamatok belső formáiból („inward forms”), valamint belső számaiból („interior numbers”; Shaftesbury) szintézist alkosson. Schopenhauer, a megmagyarázhatatlan természeti erőket a természeti jelenségek „belső lényegének” megtestesüléseiként fogja fel, átfogó igazolást ad a művész számára, aki e lényeg-zóna feltárását tűzi ki célul: nem önkényesen, hanem felismerés, megértés alapján cselekszik. Ennek oka az, hogy „a művész és az értő nem más, mint a természet magánvalósága, az objektivizálódó akarat maga…” Az a meggyőződés, hogy a művész a természettel egyetértésben cselekszik, és a természeti belső erők formai végrehajtójának szerepére hivatott, nem új; felbukkan már a 18. században. Sokkal inkább új az, hogy a természettől való távolság jogával, a természet utánzásáról való lemondással kapcsolódik össze. Ez a menlevél hatalmas tereket nyit meg, elmélyíti a művész alkotói öntudatát s azt az igényét, hogy a természet felett úr legyen. „Ne másolja túlságosan sokat a természetet – írja Gauguin 1888-ban Schuffeneckernek. – A művészet absztrakció: határolja el a természettől, amíg álmodik róla, gondoljon inkább a teremtésre, mintsem az eredményre, ez az egyetlen út, hogy Istenhez felemelkedhessék, és isteni mesterünkhöz hasonlóképpen cselekedhessék: teremthessen.” Nem létezhet magasabb rendű igazolás a művészi alkotás aktusa számára.
     Foglaljuk össze Gauguin történeti szerepét. Tevékenységét a formatartalmak naturalizmusellenes intenzívvé tételének fejezetébe illeszthetjük. Habár Gauguin művészet és élet, forma és ösztön összhangjára törekedett, nem volt hajlandó lemondani a művészi alkotás aktusáról, kiszolgáltatva a képet mintegy „az élet anarchiájának” (Laforgue). Egyidejűleg ugyanis tudatában volt annak, hogy a formatartalom intenzívvé válásának, hacsak nem akar klasszikus simaságba merevedni, egybe kell fonódnia a „primitív művészet” durva, esetlen és archaikus formáival. A torzítás (déformation) – úgy vélte – elengedhetetlen formai egyenértéke az elhasználatlan vitalitásnak. Ebben különbözik forma-eldurvítása a formalizálás akadémikus módszereiről.
     Gauguin tudatában van annak, hogy „elemi formáival” nemcsak az impresszionisták hajlékonysága, hanem a szalonfestők szorgalmas tökélye és „ciselure”-je ellen is fellép, és tudja, hogy a formák eldurvítása, illetve barbarizálása a képek érthetőségét is csökkenti. Mindez összefügg szándékaival: amikor egy „chose non définie”-t fest, egyáltalán nem szándékozik tárgyi jegyzőkönyvet adni vele, hanem a végtelenség szemléltetésére törekszik. Alaptétele, mely felmenti a tárgyi pontosság alól, így hangzik: „A festészetnek inkább a szuggesztivitást kell keresnie, mintsem leírást adnia – akárcsak a zenének.” Ahol a leírást elhanyagolják, a képzelőerő felszabadul, hogy asszociatív vándorútra kelhessen a tárgyi világon át. A szemlélő pedig követheti a „teremtő” művész példáját: felhívást érezhet arra, hogy álomba merüljön („se laisser aller au reve”), és az öntudatlanra bízza magát.
     A tárgyiasság elhanyagolásának különböző okai vannak. Amikor Gauguin kijelenti: „felszabadítja személyiségét”, az expresszionisták hitvallását mondja ki. De a szubjektív „kifejezés kényszere” (beszélhetnénk itt exhibicionizmusról is) még nem minden. Hogy formai szempontból akképp cselekedhessék, hogy nélkülözhetővé váljon számára a tárgyi mélység és a tárgyi illúzió, a művésznek majdhogynem határtalan bizalmat kell helyeznie ábrázoló eszközeinek jelértékébe és szellemi horderejébe. Gauguinben kétségtelenül erőteljesebben élt művészi eszközeinek evokatív mágiájába vetett hite, mint kortársaiban – még Van Goghénál is erőteljesebben, aki nála jobban ki volt szolgáltatva a tárgyjellegű ösztönzésnek, a motívumnak.
    
TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSA




Stéphane Mallarmé, a költő (1891)

---

ÉVFORDULÓ
   
Százkilencven éve született Friedrich Engels (1820–1895). Azzal az írással emlékezünk rá, amelyet születésének századik évfordulóján, Lukács György, a bécsi Proletár hasábjain publikált.
   

LUKÁCS GYÖRGY
   
Friedrich Engels
   
Feuerbachról írott könyvében Engels úgy határozta meg Marxhoz való viszonyát: „Magam sem tagadom, hogy Marx-szal való negyvenéves együttműködésem előtt és alatt az elméletnek (a történelmi materializmusnak) mind a megalapozásában, mint nevezetesen kidolgozásában bizonyos önálló részem volt. De a vezető alapgondolatok legnagyobb része, különösen gazdasági és történelmi területen, sajátlag pedig végső, éles megfogalmazásuk, Marx műve. Amivel én járultam hozzá, azt Marx – mindenesetre néhány speciális szak kivételével – alkalmasint nélkülem is véghez tudta volna vinni. Amit Marx teljesített, azt én nem vittem volna véghez. Marx magasabban állott, messzebbre látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi többiek valamennyien. Marx lángész volt, mi többiek legfeljebb tehetségesek.”
Ezekhez a szavakhoz, melyek egy igazán nagy ember fanatikus őszinteségével és hiúságot nem ismerő önismeretével íródtak, alig van hozzátennivaló. Engels emléke ellen vétenek azok, akik szentimentalitásból, hamisan felfogott kegyeletből, Engelsszel szemben akarják Engelst megvédeni, akik mindenáron azt igyekeznek bebizonyítani, hogy ezek a megállapítások – Engels szerénységéből származnak. Hamis kegyelet ez. Engels nem szorult rá arra, hogy hiúságokkal áltassa magát saját világtörténeti helye és értéke felől – de legkevésbé sem szorult arra, hogy bármilyen „szerény” legyen.
    Nem szorult rá, és nem érdemli meg, hogy igazi képét meghamisítsuk, olyan tulajdonságokat tulajdonítva neki, amelyekkel nem rendelkezett. Engelst saját óriási képességei tették világtörténeti jelentőségű emberré. Nem szorult Marxtól vett kölcsönökre, hogy korszakos nagyember maradjon.
     Mert Engelsnek igaza van: a történelmi materializmus módszerének felfedezése és kiépítése Marx tette volt. Azok a tények, amelyek – látszólag – ezellen bizonyítanak, csak még világosabbá teszik ezt a helyzetet. Igaz: Engels előbb feküdt rá teljes erővel a kapitalista gazdasági rend elemzésére, mint Marx. Amikor (a negyvenes években) Marx még a hegeli jogfilozófiának, a zsidókérdés Hegel epigonjai által való tárgyalásának stb. bírálatával foglalkozott, Engels már a burzsoá gazdaságelmélet ellen írt. Igaz, Engels volt az első, aki az angol kapitalizmus és proletariátus osztályharcát (Marx előtt) tudományosan elemezni kezdte. Ámde éppen ezek a kísérletek – minden éleselméjűségük és gondolatgazdagságuk ellenére – világosan mutatják, hogy Engels magától nem jutott a történelmi materializmus felismeréséig. A módszer kérdése a gondolat öneszméletének, önmagával való foglalkozásának kérdése: filozófia. És a filozófus, a hegeliánus Marx volt az, aki (legvilágosabban Proudhon ellen írott vitairatában, A filozófia nyomora című, 1847-ben megjelent könyvében) először formulázta élesen, egyértelműen és világosan az új tudomány módszerének kérdését. Persze az is igaz: senki sem volt, aki olyan hamar, olyan együttérzéssel, mely a zsenialitással határos, értette meg az új módszer mibenlétét és jelentőségét, mint Engels. Az akkor megindult, évtizedekre terjedő együttműködés folyamán olyan mélyen beleélte magát ebbe a gondolatvilágba, melyet mint a társadalom és történelem helyes magyarázatának kulcsát önálló kutatásban ő is keresett volt már, hogy a legtökéletesebb virtuozitással volt képes alkalmazni azt. Olyan területekre és tárgykörökre alkalmazni, melyekre Marx talán nem is gondolt; olyan eredetiséggel és önállósággal alkalmazni, amilyenre a többi, a későbbi tanítványok közül senki sem volt képes. (Még Lenin vagy Luxemburg Róza sem hasonlítható e tekintetben hozzá.)
     Mert a módszernek ez az alkalmazása nem volt egyszerű alkalmazás. Engels oly mélyen beleélte magát a történelmi materializmus módszerébe, egyénisége oly szerencsésen egészítette ki a Marxét, hogy ez az alkalmazás egyúttal a tudomány továbbfejlesztésévé, eredeti tudományos tetté nőtte ki magát. Marx és Engels közös, az egész világot és minden ismeretkört átfogó tudományos tettét illetőleg, durva rövidítéssel kifejezve, azt lehetne mondani, hogy Marx képviselte mind a módszer, mind a részletek kérdésében a mélység, Engels a szélesség, a világ meghódításának az elvét; Marx a végső elméleti tisztaság, Engels a kíméletlen világosságú gyakorlati alkalmazás elvét. Ezt a szembeállítást persze szintén nem szabad mechanikus egyoldalúsággal felfogni és értelmezni. Marx maga kétségkívül egyike volt a leggyakorlatibb érzékű, legvilágosabb látású politikusoknak is. (Csak a 48-as forradalomra és a kommün elemzésére kell utalnunk.) Viszont Engels – mint azt egyebek közt Dühring ellen írott könyvében bebizonyította – a történelmi materializmus nem egy elméleti kérdését, nevezetesen az állam elméletét, lényegesen és eredeti módon továbbfejlesztette. Bizonyos azonban, hogy míg Marxnak, a 48–49-es forradalmi korszak elmúlta után, érdeklődése mindig kizárólagosabban a gazdasági lét végső kérdéseinek elemzése felé irányult, míg Marxnál folyton nőttek a hatalmas kézirathalmazok, melyeknek a töredékében maradt mű, A tőke csak egy része, avégből, hogy a tőkés termelés minden jelenségében, minden részletében kimutassa annak törvényszerűségét, és ezekből kinőve, azok törvényszerű elmúlásának történelmi szükségszerűségét, addig Engelst életmódja és lelki beállítása mind határozottabban a gyakorlati kérdések megoldása felé vitte.
Így Engels volt az első, aki a történelmi materializmus módszerének döntő fontosságát a stratégiai, taktikai, hadseregszervezeti stb. kérdések tudományos megoldását illetőleg felfedezte. Az ötvenes és hatvanas évek háborúival kapcsolatban írott kisebb művei nemcsak végérvényesen tisztázzák a gazdasági és társadalmi rendszer és a hadviselés lehetőségei között való összefüggést, hanem konkrét hadtudományos kérdésekben oly tökéletes elemzését adják a lehetőségeknek és az azokból folyó, szükségszerű cselekvéseknek, hogy ezek ma is példaképpen állnak a történelmi materializmus tudományos művelői előtt. Mehring, aki a tizennyolcadik század zsoldosseregei és a francia forradalom és Napóleon seregei közt való stratégiai és taktikai különbséget mesteri módon kutatta ki, éppen úgy Engels tanítványa ezen a téren, mint Trockij, az orosz Vörös Hadsereg nagyszerű megszervezője. Így – mint arra utaltunk volt – Engelsnél nyert a történelmi materializmus államelmélete először pontos és szabatos kifejezést. De nemcsak a kispolgárian zavaros Dühring ellen vitázva, nemcsak az anarchisták érveit cáfolva fejtette ki Engels a proletariátus államelméletét, hanem Morgan korszakalkotó kutatásira támaszkodva megírta az elnyomó állam keletkezésének történetét. Megmagyarázta, konkrét történelmi összefüggések elemzésével, hogyan kellett az osztályok keletkezésével, az osztályharc élesedésével az államnak mint elnyomó gépezetnek létrejönnie, hogyan viszi ugyanaz a fejlődés, az osztályharc váltakozó formák közt való szakadatlan élesedése az államot az önmagát megsemmisítés felé: hogyan nő ki az osztályharcból az osztály nélküli társadalom. Itt is gyönyörűen egészítik ki egymást Marx és Engels kutatásai. Mert ezek mellett a kutatások mellett viszont Marx, az őt jellemző, részletekben lényeget látó mélységgel, a párizsi kommün berendezési formáiban meglátja az új társadalmi harc formáinak, a munkástanácsoknak kereteit, és a gothai program bírálatában valóságos prófétai előrelátással rajzolja meg a jövő fejlődésének szükségszerűen bekövetkező szakaszait. (Lenin Állam és forradalom című művében foglalja először össze Marx és Engels egymást kiegészítő kutatásait, melyeket az őket követő opportunista szellemi irányzat teljesen elferdített és feledésbe süllyesztett.)
     Csalhatatlan gyakorlati érzéke miatt, mellyel a legélesebben és a leghevesebben tiltakozott minden elvont, utópisztikus törekvés ellen, az opportunisták természetesen kísérletet tettek Engelst a maguk számára lefoglalni, és az ő tekintélyére hivatkozva kiküszöbölni a marxizmusból a forradalmi szellemet. Bernstein Die Voraussetzungen des Sozialismus című munkájával kezdődik meg ez a fejlődés. Bernstein legelsősorban Engels Marx Osztályharcok Franciaországban című művéhez 1895-ben írott előszavára támaszkodott. Ott tudniillik Engels igen finom elemzéssel kimutatja, hogy az akkor adott körülmények között a proletariátus számára egyrészt a fegyveres osztályharc előreláthatóan kilátástalan volna, másrészt a legális fegyverek teljes kihasználása előnybe hozná a burzsoáziával szemben, hogy idővel az kényszerül rá egy felkelés kiprovokálására, melybe a proletariátusnak beleugrania nem lenne előnyös. Bernstein és az őt követő opportunisták Engels elemzéséből mindenekelőtt kihagyják az adott körülmények elemzését, kihagyják azt, hogy – a gyakorlati – Engels azért elemezte ezeket olyan gonddal, hogy következtetéseit ezekre az adott körülményekre, nem pedig örök időkre vonja le. Márpedig az utcai harcok szervezeti és taktikai lehetőségeinek mesteri elemzéséből éppen az következik, hogy azon körülmények megszűntével, melyeket Engels elemzett, más körülmények hasonló módszerű elemzéséből más következtetéseket kell levonni (ez bekövetkezett a világháború után). Éppen így áll a helyzet a legalitás kérdésével. Az első orosz forradalom, mint azt annak idején Kautsky is felismerte, megváltoztatta az osztályharc összes körülményeit. És Engels, aki mindig a legélesebben tiltakozott azellen, hogy adott történelmi helyzetekre vonatkozó tapasztalatokból légüres térben érvényes, „örök” törvényeket vonjanak le, maga tiltakozott volna legélesebben azellen, hogy őt így magyarázzák.
     De Engels egyáltalán nem szorul rá arra, hogy pusztán ezeknek a taktikai természetű meggondolásoknak magyarázata mentesítse őt a reformizmus vádja alól. A lakáskérdésről írott, kitűnő brosúrájában például félreérthetetlen világossággal mutat rá arra, hogy nincs a proletariátusnak egyetlen olyan igénye sem, mely a kapitalista társadalmi renden belül kielégíthető volna. Itt gyakorlatilag – egy kiragadott fontos példa segítségével – számol le Engels a reformizmussal. Dühring ellen írott műve pedig tele van elméleti meggondolásokkal, melyeknek mindegyike halálos ítélet a reformizmus elmélete számára. Bernstein és társai tudniillik, helyes ösztönnel érezték meg, hogy mindenekelőtt a dialektikus módszert kell kiküszöbölniök a marxizmusból, ha kispolgári világfelfogásuknak érvényt akarnak szerezni, ha tudományosan meggyőző színben akarják beállítani azt az alaptételüket, hogy a proletariátus érdekei nem forradalom útján fognak győzedelmeskedni, hanem a szocializmus lassan belenő a kapitalista társadalomba. Evégből a dialektikát, mely a fejlődést az ellentétekben való mozgás, az ellentéteknek egymásba való átcsapása, vagyis a forradalom formájában képzeli, elavult, hegelianus, a tudomány mai állásával össze nem férő módszernek tünteti fel Bernstein. Engels ellenben, Dühring elleni vitairatában, Feuerbachról írott könyvében és sok más helyen éppen a dialektikát helyezi a proletariátus tudományos módszerének középpontjába. A kapitalizmusból a szocializmusba, a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való átmenet szerinte nem lassú átmenet, nem „belenövés”, hanem: ugrás, forradalom.
Hiábavaló törekvés tehát ezen a téren Marx és Engels között ellentétet konstruálni; éppen olyan hiábavaló, mint Marxból magából kiragadott részletek segítségével a proletárforradalom szellemi atyját reformista, forradalomellenes törekvések protektorává megtenni. Marx és Engels egyek a forradalom elméletében és gyakorlatában. Gyökeresen különböző egyéniségük a legszerencsésebben egészíti ki egymást oly irányban, hogy kettőjük életében és műveiben a forradalom valamennyi elméleti és gyakorlati kérdésének megoldásához meg van adva a módszertani kulcs. Azért kell minden esetben őhozzájuk visszatérnünk. Mondjanak csak betűrágóknak, talmudistáknak a polgári „tudomány” és a kispolgári „szocializmus” művelői. Mi, ha hozzájuk, a forráshoz visszatérünk, a módszert illetőleg megyünk tanulni hozzájuk: azért, hogy hogyan lehet változó körülmények között, változó taktikával, folytonosan az egységes proletárforradalom érdekeit szolgálni.
     És ezen a téren is, az elmélet mellett, a forradalmi életelv dolgában, világító példaképpen áll előttünk Engels élete. Engelsé, aki gazdag kereskedőcsaládból származott, családi hagyományai, egyéni érdekei ellen szentelte egész életét a forradalom céljainak. Engels, aki mikor a német forradalom sorsa – a kispolgári opportunisták ingadozása miatt – kétségbeesetten állt, a frontra siet, hogy még mentse, ami menthető, vagy legalább becsületes vereséget vívjon ki a forradalom számára. Engelsé, aki a forradalmak leveretése után félreteszi minden egyéni becsvágyát, sőt a tudomány művelésére irányuló törekvését is, ismét magára veszi a kereskedői pálya gyűlölt igáját, hogy Marx számára lehetővé tegye az osztályharc elméleti alapjának tudományos megvetését, A tőke megírását.
     Ezeknek a szótlan, tiszta, póz nélküli önfeláldozásoknak hosszú sorozatában talán még gyönyörűbben áll előttünk Engels igazi forradalmár lénye, mint korszakalkotó műveiben. Ő valóban csak a proletárforradalomnak élt. Nemcsak megalapítója volt a proletariátus igazi osztályharcos szervezetének, hanem – a szó igazán komoly értelmében – egyik legelső hőse és mártírja.
    
   

---

FÓRUM
   
AGGOD JÓZSEF
   
„Respublika, szabadság gyermeke!”
   
Köztársaság: a köz társasága, avagy köz feletti társaság?
   
1946. február 1-jén az Ideiglenes Nemzetgyűlés kihirdetettnek nyilvánította a köztársasági államformáról szóló törvényt. 1989. október 23-án kiáltották ki a mostani köztársaságot. Civil állampolgárként – aki király nélküli királyságban születtem, aki éltem köztársaságban, majd népköztársaságban és most ismét köztársaságban – szeretnék néhány gondolatot felvetni.
    
   
Köztársaságunk anyakönyvi kivonatáról
Hányszor, mikor s miért halt meg és született újjá a „gyermek”? Most azt mondják, hogy ez a mai a harmadik a sorban. Mihez képest? Mindenesetre érdekes, hogy 1946-ban a köztársasági törvény vitájában (az Ideiglenes Nemzetgyűlésben) a képviselők többsége az akkori köztársaságot tartotta harmadiknak. (E születési sorrend értelmezésében: 1849, 1918–19, 1946). Kiemelésre érdemes, hogy abban a vitában 1919 természetesen tartozott ebbe a felsorolásba, sőt, szinte önállóan is értelmezték, mint az elődök egyikét. (Vö. Földet, köztársaságot, állami iskolát! Gondolat. 1980. 278. old.)  A jobboldali képviselők sajátos módon használták ki ezzel kapcsolatban azt a nem mindennapi helyzetet, hogy a kommunisták akkor éppen haragudtak az „áruló” Kun Bélára. Sulyok Dezső előadói beszédében a következőket mondta: „Kun Béla kormánya volt az, amely Magyarországon első ízben csinált fegyverrel alátámasztott irredenta-politikát.” (I. m.: 161. old.) (Mellesleg – mondhatnánk – eldönthetnék az urak, hogy a Tanácsköztársaság „hazaáruló” volt-e vagy „irredenta”?) Az 1946-os vita sok tanulsága között az is említendő, hogy a képviselőknek nem okozott gondot, hogy a Károlyi-féle köztársaságot – mikor az a szabadság mámorában megszületett – népköztársaságnak keresztelték. Történelmileg is enyhén szólva furcsán elfogult dolog elismerni egyfelől azt, hogy a királyság is lehet jó (ez egyébként a történelemben és a mai világ konkrét eseteiben is igaz), ugyanakkor gyűlölettel elvitatni ugyanezt egy népköztársaságtól.
    Inkább a népi humor kedvéért említem saját – tíz-egynéhány éves korombeli – élményemet, ami a köztársaság (1946-os) kikiáltása utáni gyűlések hangulatát idézi. Amikor elhangzott a felhívás, „énekeljük el a köztársasági indulót!”, reakciós csoportok jó balhénak tartották, hogy közbekiabáltak: „mi van most?” Mire rázendítettünk a szép dalra: „Elnyomás, szolgasors…”
    
„… szabadság anyja…”
Mielőtt végleg történészekre bíznánk a „születési anyakönyvi napló” elemzését, említsük meg, hogy a köztársaság eszménye jóval idősebb a köztársaság politikai kísérleteinél. Vannak népek, ahol az emberek a gyermek születését attól az időtől számítják, amikor annak gondolata a szülőkben megfogant. Ebben az értelemben joggal hivatkozhatunk Petőfi Sándorra. A költői kép – a szabadság gyermeke, anyja – mélyebb gondolatokat takar, mint első látásra tűnik.
    El kell ismernünk Sulyok Dezső már említett előadói beszéde egyik felvetésének igazát. Ő az „egyén és az állam küzdelméről” beszélt a köztársasági eszme és gyakorlat történelmi tapasztalataira utalva. (I. m.: 142. old.) Én inkább úgy fogalmaznék, hogy valójában az egyén és az állam, az egyén és a társadalom dialektikus kölcsönhatásáról, ellentmondásáról van itt szó. Még másképpen közelítve: a köztársaság – mint a társadalmi szerveződés egyik legfontosabb formája – élő folyamat. Nagy baj, ha csak ünnepi alkalmakkor veszik elő az alkotmányból. Az ünnepi köztársaság és a hétköznapi köztársaság nem szakadhat el egymástól a lényeg sérelme nélkül. S itt jutottunk el az alcímben jelzett felvetéshez: a köztársaság a gyakorlatban  mennyiben köz-feletti köztársaság és mennyiben a köz társasága? Kinek mit szült a köztársaság?!
    
A „gyermek”: alul- és felülnézetben…
Kéthly Anna az 1946-os vitában kifejtette: „a köztársaság morális alapja: az ember születésével szerzett joga az élethez”. (I. m.: 187. old.) Sokféle probléma, (dialektikus és bármilyen értelemben vett) ellentmondás feszül e mögött. Az emberhez méltó módon élés joga – s főleg e jog érvényesítésének feltétele – fontos része annak, hogy az állampolgár mennyiben tárgya és mennyiben alanya a köztársaságnak. Ahhoz, hogy az emberek köz-életet éljenek, létezniük – enni, lakni, ruházkodni – kell. (A hajléktalannak nem igazi hajléka a köztársaság. A korgógyomor nem a legszebb zenei kíséret a Himnusz énekléséhez)
    Az öngondoskodás és a közgondoskodás, ezek arányának, egyensúlyának értelmezése súlyos dilemma. A születésből fakadó jog szerint mindenki elvárhatná létfeltételei minimumának biztosítását. A köz viszont elvárhatná, hogy mindenki tegyen meg minden tőle telhetőt önmagáért és másokért, a közért. Ez azonban – mint tudjuk – nem működik magától értetődő kölcsönhatásként.
    Az öngondoskodás és a közgondoskodás kölcsönhatásának közfelfogásában szinte ösztönszerű szokások rögződnek. (A közérzeti furcsaságok példája: Ugyanaz az állampolgár, aki fizeti az egyházi adót, természetesnek tartja, hogy a keresztelőért, temetésért külön fizessen, de kettős adózási átoknak érezte a fél doboz cigarettányi vizitdíjat. A 300 Ft ellen szavazó polgár – más szokásrend fogságában – ennek sokszorosát is kifizeti ugyanezért.)
    A szokások birodalma képes visszavágni: erőszakos megoldások nemegyszer eredményeztek már torzszülött magatartásformákat. (Tanulság: ha valaki a haladás érdekében változtatni akar, annak tudnia kell: a szokások emberekben élnek és nem békákban, akiket nem szokás megkérdezni arról, hogy kiszárítsák-e a mocsarat)
    A rendszerváltás köztársasága nem tanult a történelmi tapasztalatokból. Szinte önfeledt ideológiai brutalitással esett neki a szokásrend alapjai lerombolásának. A létviszonyok területén köz-feletti társaságot teremtett eredeti tőkefelhalmozás, a többség hétköznapi létfeltételeitől való megfosztása árán. Ezzel munkaképes emberek tömegét tették ki az öngondoskodás Tajgetosz-hegyére.
   
A politika köz feletti társasága
A rendszerváltás köztársasága a politikai viszonyokban is inkább köz feletti társaságot hozott létre.
    Az egyszerű emberek számára a felsőség üzenetei fontosak. Ha a törvények feletti lovagok várában a „közteherviselést” másként értelmezhetik a „köz” és másként önmaguk számára, ha a szomszédok nem ülnek le egy asztalhoz, ha nem fognak kezet, akkor az állampolgár is úgy érezheti, hogy azt tehet a szomszédjával (diáktársaival, tanáraival, a törvényekkel,) amit akar. A Parlament körülállványozása nem pótolja a belső tartást. A köztársaság választott vezetői (képviselők, közjogi méltóságok) szolgálhatnak a köz társasága épülésének mérnökeként, de válhatnak az emberi környezetrombolás, a köz feletti társaság „mintaképévé” is.
    A „szabadság gyermeke” a legjobb indulattal nézve is még eléggé neveletlen, még nagyon messze van attól, hogy az állampolgárok a szabadság anyjaként tekinthessenek rá. A parlamenti viták stílusát, színvonalát tekintve sokszor inkább az óvodáskor juthat eszünkbe.
    A politikai kultúra rendszerváltása legfeljebb az óhajok világában létezik, ennek követelményeit mindenki a másikkal szemben hangoztatja. A médiában terjed a közéleti lélekmérgezés. A köztársaság – a szabadossággal béklyózott szabadság tehetetlenkedésében - képtelen érvényt szerezni saját törvényeinek. Az utcán is(!) folyik a köztársaság el-meneteltetése. Az ennek öntudatlanul helyeslők valószínűleg nem fogják fel: akik a köztársaság egyetlen polgárát emberi méltóságában megsértik, létében fenyegetik, mindannyiunk köz társaságának létét fenyegetik...
    Sok időnek kell eltelnie, amíg „a viszály elvérzik a csatákon”.
    
Képviseleti és „népi” demokrácia…
Sok vita tárgya a képviseleti és a közvetlen demokrácia viszonya. Elvben nyilvánvaló: ha komolyan vesszük a köztársaság értelmét, nem lehet kétségbe vonni sem a kormányzás, sem a népszavazás jogosultságát. Ennek gyakorlati egyensúlya azonban egykönnyen nem alakul ki, és – ezzel számolni kell – teljesen ideális sohasem lesz. Saját politikai-filozófiai felfogásom nyelvezetében fogalmazva: meg kellene tanulni a társadalmi-politikai valóságot a dialektikus ellentmondások létében, dinamikus kölcsönhatásuk követelményeiben értelmezni. E szerint a képviseleti és a „népi” demokrácia egyáltalán nem egymást kizáró tényezők lennének. Lehetnének!
    A köztársasági szellem alakulását zavarják a már hivatkozott népi beidegződések is. A tapasztalatok és a felmérések is azt mutatják, hogy az emberek jelentős része ma még szívesen delegálja saját hatalmát, „van igény” a felettes hatalomra.
    A köztársasági ember tragédiája annak meg nem értése, hogy „fölzaklatni és kormányozni más”. A közönség jelentős részében van igény a „fölzaklatásra,” a kortesmesékre is. S akadnak ezt készségesen kielégítő pártok. Pedig tehetnének mást is: a választások az állampolgári és köz társasági józan számvetés (nem kevesebb közéleti izgalommal, élménnyel járó) iskolái is lehetnének. Az ember szívesebben fogyaszt mámorító italokat, de a keserűsót is megissza, ha megértetik vele, miért van erre szükség.
    Munka nélküliség és tennivaló nélküliség
    Valószínűleg, idő (és a jelenlegitől alapjaiban eltérő módszer) kell ahhoz, hogy az állampolgárok anyagilag, erkölcsileg érdekeltté váljanak önmaguk és a köztársasági közösség helyzetének javulásában. Ehhez meg kellene tanulni másképpen gazdálkodni a társadalmi és az emberi energiákkal.  Egyáltalán, jobban meg kellene érteni ezek mibenlétét. Egy példa: azt mondjuk, kevés az adófizető polgár, sok a munkanélküli. Ez igaz is! Csakhogy a munka nélküliség egyáltalán nem azonos a tennivaló nélküliséggel. Mindjárt világos ez, ha belegondolunk, mi mindent lehetne, kellene tennünk saját környezetünkben önmagunkért, másokért. Mennyi „közgazdátlanság” vesz körül bennünket az állítólag szervezett kapitalizmusban. Mennyi mesterségbeli tudás, tapasztalat válik kihasználatlansága miatt pazarlássá, elkeseredéssé.
    
Egyén – tulajdon – köztársaság
A kapitalizmus köz feletti társasága a független (állam)polgári lét alapjának a magántulajdont deklarálja. Ehhez hatékony délibáb-termelő rendszert fejleszt ki.
    Az érvényesülés öttalálatos igényét gerjeszti ott, ahol sok ezer ember az uzsorakamatot is csak kölcsönből tudja törleszteni, ahol a kényszervállalkozásba kényszerültek tömegei számára biztosabb a csőd, mint az egzisztenciális találat.
    A magántulajdonról legfeljebb álmodó embereket a békétlen egymás ellen élés helyzetébe taszítja. Ezek egymás szájából kénytelenek kinézni (és kilopni) a falatot. Azok, akik a társadalom alján egymás gyűlöletével vannak elfoglalva, nem is érzékelik, hogy fent – a „szín-tiszta” bűnözők – Marx kifejezésével a „köztiszteletben álló banditák” – sokszorosan többel károsítják meg, mint a szomszédja.
    Közfogyasztásra elhallgatják, amit magánfogyasztására jól tudnak: a 21. század elején a tulajdon nem azt jelenti, amit jelentett a 19. században. Radikálisan megváltozott a különböző méretű tulajdonok, az ezeket birtokló személyek és csoportok egymáshoz való viszonya, érdekérvényesítő lehetősége. Ma valóságos döntési pozícióban a hazánknál jóval nagyobb gazdasági erővel rendelkező nemzetközi, nemzetek feletti vállalkozások vannak.
    Az állampolgárok köz társaságának más alapokon kellene épülnie. A globális világfaluban helytállni képes nemzeti-háztáji gazdaságra, amely visszatérne (és ezzel előre menne) saját alkotmányos forrásához: az állami – szövetkezeti – magántulajdon dinamikus kölcsönhatásának szisztémájához. Ez az egyén számára a jelenleginél mindenképpen többféle egzisztenciális kapaszkodót jelentene.
    
A profitérdek az egyén és az állam viszonyában
Itt kell visszatérnünk Sulyok Dezső felvetéséhez, az egyén és az állam küzdelméhez. Az a helyzet ugyanis, hogy ma az egyén és az állam dialektikus ellentmondásában van egy meghatározó közvetítő (inkább szembe állító): a profitérdek.
    Különösen súlyos elméleti és gyakorlati probléma az az árnyék, ami a profitérdekből a köztársasági eszményre vetül. A köztársaság lételeme ugyanis a demokrácia, a tőkésvállalaté viszont az üzleti titok. A tőkés – különösen a multinacionális – társaság tipikusan köz feletti társaság.
    Az állam maga is ütközőpont az állampolgár és a nemzetek közötti, vagy éppen nemzetek feletti, látható és kevésbé látható szerveződések, szervezetek világa között. (Ez rávilágít a kormányzati tevékenység korlátjaira is. Arra, hogy bármilyen színezetű kormány bizonyos döntési folyosóban közlekedhet. Ez egyáltalán nem teszi feleslegessé a közlekedési lehetőségek változatainak keresését, vagy éppen kikényszerítését.)
    Valahol ebben az erőtérben helyezkedik el a köztársasági egyén joga, érdekérvényesítő lehetősége. A profit többségük számára délibábos messzeségben lebegő, nem annyira felemelő, mint inkább hajszoló vagy éppen bénító erő. Válság idején különösen világossá válik a „közteherviselés” értelme. A teher, ugyebár, a közé, a haszon a köz felettieké.
    Az állampolgári szólás és vélemény szabadsága rendkívül fontos alkotmányos jog. Talán éppen tényleges gazdasági feltételeiről terelik el a figyelmet azzal, hogy közfogyasztásra szabadjára engedik a véleményt – az első vérig, vagy még tovább.
    
A baloldal köz társasági lehetőségei
A baloldal – a mai világban – valóban nincs egyszerű helyzetben. (Eleve van – kell lennie – egy nagy különbségnek: a jobboldal gátlás nélkül dicsőítheti a kapitalizmust, mivel ezt tartja a társadalmi fejlődés csúcsának, a baloldal viszont – legalábbis történelmileg – meghaladandó fázisának.) Ha a baloldal kívül marad „a mai kocsmán”, akkor azért kerül hátrányba, ha viszont (kormányként) helyet akar magának biztosítani ennek asztalánál, még több kockázatot vállal. Támogatóinak egy része nem akar többet, mint jó helyet biztosítani magának. Olyan baloldali reálpolitikai közvéleményre lenne szükség, amely képes lenne kikényszeríteni az adott helyzetben való helytállás és az ezen való túllépés képességét.
    A baloldali pártnak túl is kell látnia „a mai kocsmán”. Határozottabban kellene építenie (természetesen kritikailag) a szociáldemokrata, szocialista kísérletek tapasztalataira. Ez esetben például a kádári kisemberi törekvés nem gúny tárgya lenne, egyéb – a kizsákmányolást, ha még oly botladozó módon korlátozni próbáló – antikapitalista kísérletekről nem is szólva. Különösen fontos lenne a szövetkezés hagyományainak ápolása.
    
A képesség-tulajdonosok respublikája
Az a helyzet, hogy az új évezredben előtérbe kerül valami, ami gyakorlatilag minden ember sajátja: a képesség-tulajdon! Mindennél fontosabb lenne, hogy a baloldal segítse ennek tudás-tulajdonná válását. Nem képzelem, hogy ez közvetlenül segít a mai hétköznapi gondokon. Komolyan kell azonban vennünk azt a „korszellem”-adottságot, hogy a mostani gyerek a világhálóra születik és kommunikációs kérdésekben ő világosítja fel szüleit. Fel kellene mérni (remélem, hogy ez senkire nézve nem sértő), mit jelent az a folyamat, amelynek során az ember „szerszámkészítő állatból” „számítógépes állattá” válik. Közben olyan tudás-tulajdon birtokába jut, amelyet, ha megoszt másokkal, „a tőkéje” nem osztódik, hanem szorzódik. Ez a mai „profit-mindenség” nyilvánvaló tagadása (még nem tudhatjuk, milyen módon végbemenő rendszerváltások általi) meghaladása. Ez az én-tudatos, ön-tudatos (mások tudását értékelni képes) „tulajdonosok” köz-társasága. S az ember úgy válik a köztársaság tulajdonos állampolgárává, hogy – Marx gondolatát idézve – egyetemes világegyénné válik.
    Meglehet, mire a szabadság gyermeke a szabadság anyjává érik, túlnövi önnön eredeti kereteit és követi polgárait természetes, hétköznapi globális kapcsolataik útján.





Asszonyportré (1884)





Litográfia (1889)
   

---

FÓKUSZ
   
KICSI SÁNDOR ANDRÁS
   
A tíz legszebb magyar szó
   
Korszerűtlen elmélkedésnek számíthat a tíz legszebb magyar szón töprengeni, pedig a kérdés újabban internetes fórumokon is felmerül. A jelöltek felvételekor jelentésbeli és hangzásbeli szempontok rivalizálnak. Az eddigi eredményeket Szépe György (1959) és Zolnai Béla (1964: 52–54) foglalta össze, egy újabb gyűjtést pedig Laczkó Mária adott közre (2009).
     A tíz legszebb magyar szó első listáját francia példára Kosztolányi Dezső állította össze: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír (1933/1999: 212, idézi Szépe 1959: 56 és Zolnai 1964: 53). Nem világos azonban, hogy például a szív és a sír szót mint igét vagy mint főnevet vette-e fel. Kosztolányi maga is elismerte hogy a lista önkényes: egyaránt jellemzi őt magát és a magyar nyelvet. Mindenesetre kiválasztott szavai rövidek, választékosak, versbe valók.
     A nyelvművelőként és stilisztaként ismert Fábián Pál 21 „kellemes hangzású” szót említett: alamizsna, álom, bazsalikom, lant, csillámlik, költő, zeng, balzsam, mosoly, remény, kellemes, kandalló, cimbalom, malom, lomb, pázsit, fülemüle, délibáb, alélt, szellő, csemege (1958: 152). Fábián is hangsúlyozta, hogy valamely szó kellemes vagy kellemetlen hanghatása nagyban függ az egyéni véleménytől.
     1958-ban már véleménykutató ankét, egy hetilap körkérdésére adott válaszok alapján állítottak össze listát a szerkesztők a tíz legszebb magyar szóról: csend, csillag, fény, gyöngy, illet, könny, lomb, szelíd, szellő, tündér (Szépe 1959: 57, idézi Zolnai 1964: 53). Kosztolányi listájának tagjaival csak a gyöngy közös, Fábián Pál szavaival pedig csak a lomb. A beküldött szavakat megszámolva a következő listát kapták: szerelem, béke, szeretet, szabadság, szellő, édesanya, haza, szív, élet, csillag, továbbá tavasz, anya, álom, gyermek és hajnal (Szépe 1959: 57).
     Laczkó Mária egy budapesti peremkerületi szakközépiskolában, mind a négy évfolyamon (15-18 évesek körében) végzett felmérése szerint a tíz legszebb a szerelem, család, szeretet, gyönyörű, szép, szeretlek, virág, barátság, anya, csodálatos, továbbá kedves (2009: 117). Ugyanitt a tíz legcsúnyább szóra is rákérdeztek, s a válaszok között az iskolai környezetet tanúsítóak mellett bizony előítéletet mutatók is felbukkannak: kurva, halál, hülye, köcsög, ronda, szar, cigány, csúnya, buzi, geci, továbbá nyomorék, tanulás, iskola, bunkó, háború, betegség, buta, büdös (2009: 118). Bár a szép a nyelvben időhöz és helyhez kötött kategória, a szerelem az 1958-as (beküldött szavak) és a 2009-es listán egyaránt vezet, s mindkettőn megtalálható még a szeretet és az anya is.
    

    IRODALOM
    
    Fábián Pál: „A szóhangulat kérdései.” In: Terestyéni Ferenc, szerk.: A magyar stilisztika vázlata. Bp.: Tankönyvkiadó 1958: 149–173.
    Kosztolányi Dezső: „A tíz legszebb szó.” Pesti Hírlap, 1933. november 19. In: Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Bp.: Osiris 1999: 211–2.
    Laczkó Mária: „A szavak ereje napjainkban.” In: Az anyanyelv az életemben. Egy pályázat legjobb darabjai. Bp.: Anyanyelvápolók Szövetsége, TINTA 2009: 115–127.
    Szépe György: „Melyik a legszebb magyar szó?” In: Bélley Pál, szerk.: Hasznos mulatságok 7. A nyelvek világában. Bp.: Gondolat 1959: 56–57.
    Zolnai Béla: Nyelv és hangulat. A nyelv akusztikája. Bp.: Gondolat 1964.




Tahiti tanulmányrajz (1892)

---

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Vagy hülyék, vagy minden hülyeséget megszavaznak
   
E sorokat 2010. április 11-én este írom, a hátam mögött az Országos Választási Bizottság vitáját közvetíti a televízió, időnként be-beiktatva egy jelenetet a fagyos késő estén az utcán hosszú sorokban várakozó emberekkel, akik idejében megjelentek ugyan a szavazóhelyiségeknél, de a választókörzetek rossz kijelölése miatt még órákba fog telni, mire odajuthatnak az urnákhoz. A bizottság tagjai pedig azon vitatkoznak, hogy most tart-e még a kampánycsend, ami miatt nem lehet nyilvánosságra hozni a lényegében már lefutott választás eredményeit – amiket az egész ország a képernyőkre tapadva vár – vagy pedig hajnalig várakozni kell, míg az utolsó szavazólap is be nem pottyan valamelyik urnába.
    A választás ilyetén fordulatát sokan kész komédiának találhatják, pedig tragédia: a demokrácia, a népfelség bukásának tragédiája. Az Országos Választási Bizottság vitája viszont olyan dögunalmas, mint egy posztmodern irodalmi mű, mert csak azon folyik, hogy a választási törvény két, egymásnak ellentmondó passzusa közül melyiket kell alapul venni ebben a helyzetben. Finom, szaknyelven megfogalmazott célzások történnek arra, hogy „a Törvényalkotó” szándékai nem világosak, sőt, a bizottság egyik hölgytagja még azt is jelzi, hogy a választókörzetek kijelölésekor nem tudták kiszámolni, hogy a szavazatok időbeni leadása így matematikailag lehetetlen.
    A tévénézők milliói számára viszont egyszerűbben megfogalmazható a következtetés: azok a parlamenti képviselők, akik ezt a törvényt elfogadták, vagy hülyék, akik még a számolás alapműveleteivel sincsenek tisztában, vagy olyan mértékben fütyülnek az ország dolgaira, hogy azokat a törvényjavaslatokat is szemrebbenés nélkül megszavazzák, amelyekről némi számolgatás után nyomban kiderülhet, hogy hülyeségek.
    S itt aztán nyílván abba is hagyják a töprengést, hiszen ezeket a senkiháziakat négy évvel korábban ők maguk juttatták be a parlamentbe. Igaz, hogy nem személy szerint, hiszen – egy-két kivétellel – ki a fene ismeri azokat a pasasokat, akiket a minden választás előtt a hon megváltásával kecsegtető pártok jelöltként rájuk tukmálnak, de mégis, annak idején rájuk szavaztak. S ha ezt megtették, hiába jönnek rá félév múlva, hogy a megváltás ezúttal is – miként a rendszerváltás óta mindig – elmaradt, négy esztendeig legfeljebb arra van joguk, hogy átkozódjanak. (A klasszikus műveltségben járatosabb olvasóim tudhatják, hogy a „jus murmurandi” már a római rabszolgatartó társadalomban is mindig megillette a népet.)
    Pedig ha tovább töprengenének az Országos Választási Bizottság finom célzásain, arra is rájöhetnének, hogy ez a rendszerváltáskor rájuk tukmált rendszer rossz. Hiányzik alkotmányából egy olyan paragrafus, miszerint a megváltást ígérő, de azt nem teljesítő kormányok választási csalás okán büntetendők. (A keresztény hívők itt akár a Megváltó megfeszíttetésére is gondolhatnának, de én elhatárolnám magamat az ilyen újszövetségi hagyományok követésétől.) Azok a képviselők pedig, akikről kiderül, hogy teljesen hülyék vagy fütyülnek az ország dolgaira, legyenek visszahívhatók. Mi több, ha egy általános iskolai számtantanár észreveszi, hogy valamely törvényben matematikai hiba van, akkor ezt a tényt a közszolgálati médiának legyen kötelessége közölni a nyilvánossággal, a köztársasági elnök pedig ítélhesse a kormány és a parlament valamennyi tagját a nyolcadik osztály megismétlésére. A miniszterelnököt pedig, hiszen vele szemben azért valamivel magasabb követelmények támaszthatók, pótérettségire.
    Lennének még más ötleteim is, de miközben e cikk megírásával szöszmötöltem, az illetékesek végre eldöntötték, hogy a választási eredményeket mégis közreadhatja a média, s ez megtörtént. Most egy kerekasztal-beszélgetést közvetít a tévé a hátam mögött, amelyben Verebes István éppen azt mondja, hogy ő már 1990-ben kiábrándult ebből a rendszerből. Ennél jobb befejezést aligha tudnék kitalálni mondandóm összegezésére.





Tahiti vázlat

---

OLVASÓLÁMPA
   
BISTEY ANDRÁS
   
Civilizáció vagy szabadság?
   
(Molnár Géza: A Land)
   
Egy nagy jégkorszak elpusztítja a földi civilizációt, a kevés túlélőnek majdnem mindent újra kell kezdenie. Ebben csak az segíti őket, hogy a pusztulás előtt az emberek összegyűjtötték, és még idejében biztonságba helyezték a tudomány legfontosabb korábbi eredményeit. Ezeken az alapokon néhány évezred alatt létrejön két civilizáció a jégkorszak utáni időszakban.
    Az egyik a Land, amely a kimeríthetetlen fúziós energia felfedezése és hasznosítása révén szupercivilizációt teremt, a másik a Vad Föld, amely más úton indul el, lényegében az elpusztult civilizációt teremti újjá, olykor egymással is harcoló országokkal, az élet minden nyűgével, szennyével és szépségével.
    Molnár Géza regénye, A Land, a szupercivilizációban játszódik, a Vad Földről a legutolsó oldalakig csak közvetett értesülései vannak az olvasónak, ezeket az értesüléseket természetesen áthatja a Landban civilizáltak fölényérzete, sajnálattal vegyes megvetése.
    A regény tehát olvasható tudományos-fantasztikus regényként is, ez azonban csak a történet külső rétege.
    Bár megvan benne a sci-fik minden technikai „kelléke”: közlekedésre használt vákuum-alagút, elektromos autó, a „papucs”, amelybe beprogramozható az útvonal, és a vezető akár alhat is menet közben, lézerfegyver, amellyel az űrből lehet azonosítani és elpusztítani akár egyetlen embert a tömegben, anélkül, hogy másnak baja esne. Az embereket születésükkor megvizsgálják, és génjeik alapján kimutatják, mely foglalkozások iránt van a legnagyobb hajlamuk, és odairányítják őket, ami a munkájukat rendkívül hatékonnyá, őket magukat pedig elégedetté teszi. Pénz nincs, az emberek saját élet-idejükkel fizetnek, mivel mindenkinek megállapítják és nyilvántartják a várható életkorát.
    A regénynek ez a külső rétege azonban további réteget rejt, amely túlmutat a hagyományos sci-fik világán. Ám ez csak a cselekmény során, lassanként tárul föl.
    A két főszereplő, Alex és Edina, tudósházaspár, a férfi a lézerfegyver tökéletesítésén, az asszony a géntechnológia fejlesztésén dolgozik. A regény kezdetben úgy mutatja be őket, mint helyzetükkel elégedett, boldog embereket, akik szeretik egymást, vannak barátaik, munkájukat megbecsülik, és élvezik a Land civilizációjának minden kényelmét.
    Ám ahogy a cselekmény tempósan előrehalad, az olvasónak mindinkább erősödő kételyei támadnak. Rájön, hogy a Land csillogó felszíne alatt embertelen falanszter rejtőzik, ahol minden titkokkal van tele. A kényelmes élet biztosításáért cserébe a BANK, a Landnak a közönséges halandók számára megismerhetetlen vezetői által alkotott testület, megvalósítja az állampolgárok totális ellenőrzését. Működik a Hang, amely figyelmeztetően, és csak a beszélő számára hallhatóan mindig megszólal, ha valaki, akár a legszűkebb baráti körben olyasmiről kezd beszélni, amit véd a Titoktörvény.
    Némileg az olvasó felismerését követően a két főszereplő is kezd rájönni helyzetének nyomasztó, embertelen voltára, s ez okozza a tragédiájukat, amely a Land társadalmában törvényszerűen bekövetkezik.
    Molnár Géza regénye tehát csak külsőségeiben tudományos-fantasztikus regény, valójában sokkal inkább erkölcsi kérdésekkel foglalkozik. Például azzal, hogy milyen konfliktust okozhat az ember számára, ha a kényelmes, biztonságos, jómódban töltött élet ára a személyes autonómia, egyszerűbben szólva a szabadság elvesztése. Fölmerülhet a gondolat, hogy ennek bemutatásához miért van szükség a sci-fi kulisszáira, hiszen a dilemma az egyes ember életében mutatis mutandis bemutatható volna reális körülmények között is. A tudományos-fantasztikum közegében azonban a dilemma sokkal élesebben, a maga vegytiszta, szinte laboratóriumi formájában fölvethető, az írónak nem kell olyan, járulékosan fölmerülő kérdésekkel foglalkoznia, amelyek reális körülmények között, a hétköznapi élet ábrázolása során okvetlenül jelentkeznének.
    A Land ellentéte a Vad Föld, amelyről ugyan a regényben keveset tudunk meg, ebből a kevésből viszont látszik, hogy civilizációja nagyjából a mi 21. századunk civilizációjának szintjén áll. A Land elkötelezett hívei megvetik a Vad Földet, sőt megvetésükbe némi értetlenség is vegyül. Nem képesek fölfogni, hogy lakói miért nem fogadják el a Land által fölajánlott „nagylelkű” javaslatot, azaz, hogy csatlakozzanak hozzá, és cserébe részesülnek civilizációja „áldásaiból”. Nyilvánvaló, hogy a Vad Föld lakói tudják, mire számíthatnának a Landban, és szabadságuk védelmében zárkóznak el a csatlakozástól.
    Bennem ugyan fölmerült a gondolat, hogy vajon a Vad Föld lakói mennyire lehetnek egységesek a Land civilizációjának elutasításában.
    A történelem, napjaink történelme is, arra tanít, hogy az emberek korántsem kis része a jómódért, a kényelmes, biztonságos életért könnyen hajlandó lemondani a szabadságáról. Ennek ábrázolása azonban messzire vezetne, akár egy másik regény témája lehetne.
    Molnár Géza regénye egyértelmű választ ad a „civilizáció vagy szabadság?” kérdésére: a civilizáció semmiféle adományai nem helyettesíthetik a szabadságot, az emberi autonómiát. Az ember csak a szabadság légkörében bontakoztathatja ki képességeit, csak szabadon lehet boldog.
    A regényben a szerző avatott módon megteremti az esszé-jelleg és a cselekmény mozgalmasságának egyensúlyát. Ez az arányosság biztosítja, hogy többféle olvasói igénynek is képes eleget tenni. (Szerzői kiadás)

---

GYIMESI LÁSZLÓ
   
Egy verseskönyv meg egy novelláskötet
   
Forrai Eszter: Színné vált szavak
   
Mesebeli okos lány Forrai Eszter – hoz is a királynak valamit, meg nem is. Idetündéredik hetedhétországból, itt is van, meg nem is. Verset mond, de mintha festene. Fest is – mintha verset írna. Hullámvölgyekben, hullámhegyeken vitorlázik, hétmérföldes csizmáján a hajó-műterem színes foltjai, garabonciás kalapjába tűzve – mi más! – kisded napraforgó.
     Ki is hát ez az egyszerre rejtőzködő és magamutogató idegen? Párizsban élő magyar költő – vágják rá a jólértesültek. Két nyelvet, vagy ha a képzőművészetet is önálló nyelvnek tekintjük, akkor hármat mondhat magáénak. Sorakozhatnak magyar, francia és kétnyelvű kötetei polcainkon, mégis alig tudunk róla valamit. Csak az őt burkoló titok (ki által is gerjesztett?) ködét hessegetjük, fúvogatjuk.
     A nemrég megjelent új kötet (Színné vált szavak) segít a homály oszlatásában, de nem fejti meg a művész összes titkát. Korántsem! Dehogy akar ő az önvédelem ködfalai közül kilépni, kidugja ugyan kezét, lábát, arcát, de csak annyira, hogy nagyon hamar visszahúzhassa őket a vélt vagy valódi biztonságba.
     A könyv nem új versek csokra, s nem is válogatott költemények újrakiadása. Ez is, az is, ugyanakkor új minőség. Az értő utószó szerzője, Kabdebó Lóránt úgy látja, a szerző ezzel a kötettel megérkezett a kiválasztottak közé. Én visszafogottabban fogalmazok: Forrai Eszter ezzel a kötettel bizonyítja, hogy túl van az önhibáján kívül hosszúra nyúlt tanulóéveken, a hajósinas matróz-sapkáját ezüstzsinóros tiszti fövegre cserélheti. Lesz-e belőle ezen a vitorláson vagy egy másik hajón első tiszt, esetleg kapitány, még nem dőlt el. Ez a kötet az esélyt teremtette meg az előléptetésre.
     Három nagyobb egységből épül fel a könyv. Az első (a címadó) ciklus tizenegy versében a költő önmaga helyét határozná meg a művészetben, a színekbe, műtermi hangulatokba menekített saját világban. Minden áttételes, készülő művekként látjuk a hétköznapok minden mozzanatát, együgyűt és magasztost, gyümölcsöstálat, hitet, időjárást, szerelmet. Az alkotás megkettőződik, a verset író valaki versbe menti az alkotást magát (annak folyamatát és technikáját), így szemlélheti maga is kívülről a készülő művet. S így mutathatja be önmagát az olvasónak, óvatosan, a folyamat és a technika tojáshéjába zárva.
     A második egység a Magángyűjtemény címet viseli. A negyvennégy rövid verset értelmezhetjük negyvennégy hosszú képaláírásnak, lírai glosszácskának, amiket elsősorban a képzőművészet múlt századi nagy megújítóinak képeihez fűzött Forrai Eszter, természetesen néhány személyes barát munkái mellett. A szerző érzékenysége, kitűnő ízlése hitelessé teszi ezeket a megközelítéseket, hiszen nem képmagyarázatokról van szó, hanem a színek, formák átmentéséről egy másfajta lírai közegbe. Egyetlen példát hadd mutassak a kedvenceim közül. André Derain a vers címe (igen, igen, ő a hajnalszínszemű Apollinaire szökőkútjában), s így szól: Színek golyószórója / fénykaleidoszkópod / betölti a fehér vászoneget / Napkorong bong / visszhangja kék / légárnyék / Kristálytiszta lüktetés.
     A szinesztézia kaleidoszkópja ugyanígy működik a ciklus minden darabjában, s általa sikerül a művésznek (kimondott és kimondatlan céljai szerint) új egységbe vonni mindazt, ami a különféle műnemekben általában csak töredékként jelenhet meg.
     A harmadik nagy egység a Dűlő kártyavár címet viseli. Az ide sorolt harmincnégy költemény tematikailag színesebb, formailag egyenetlenebb. Erényük, hogy a művészi alkotás többé-kevésbé elvont világából kitekintést engednek a profán valóságra, néha akár a naplójegyzetek konkrétságával. De ez a profán világ sem válik közhelyessé, hiszen a szófestő ízlése jó fedezék ez ellen. A hétköznapokból a költői világba kiránduló gondok, szerelmi sikerek és balsikerek, a tájak, városok, emberi kapcsolatok testesebbé teszik a lírát, de nem húzzák le azt. Nem érzem dűlő kártyavárnak ezeket a verseket, inkább valami épülő otthonná állnak össze bennem, nem cifra palotává, hanem megbízható, rönkökből rakott menedékházzá.
     Befejezésül szólnom kell a költő képi világának egységességéről, a szilárd szimbólumrendszerről (a hajó-hasonlatot is ebből vettem kölcsön). A tenger végtelensége, a hullámok hegye-völgye jól kifejezi a költő lelki-testi állapotait, a sokszor feltűnő napraforgók nem a nagy festők virágainak átvételeként vannak jelen, hanem azt a szuverén én-képet mutatják fel, amit Forrai Eszter szívesen rejtene mesterek vásznai vagy éppen ködből szőtt fátylak mögé. S amikor azt mondjuk, hozott valamit a királynak (a közönségnek) ez a mesebeli lány, akkor erre a felsejlő emberi, asszonyi én-képre gondolhatunk, s amikor hiányérzetünket fogalmazzuk meg, tulajdonképpen a ködfátylak mögé szeretnénk behatolni. (Széphalom Könyvműhely)
    
Kis Antónia: Álmok ígéretes délutánja

Kis Antónia felvett név, szebben szólva: írói álnév. Nem ildomos elmondani, hogy ki rejlik mögötte, a kiadói világ melyik szorgalmas háttérmunkása. Azt is csak találgathatjuk, mi vezette az önálló megmérettetéshez. Unta már a mások szövegeinek lelkiismeretes gondozását? Az éppen-hogy-elmegy kéziratok kiadhatóvá pofozását? Egyre többször fogta el az én-ezt-jobban-elmondanám érzése? Nem tudhatjuk meg, s nem is ez az érdekes.
     Kis Antónia író megszületett. Először egy regényt tett asztalunkra (Stonehenge-i feliratok), most pedig egy figyelemre méltó novellagyűjteményt (Álmok délutánja).
     A két könyv együtt évtizedek mulasztását pótolja, a szakmai fejlődés másoknál lépcsőzetesebb folyamatát, illetve a felgyorsított folyamat eredményeit sűríti két színvonalas szövegegyüttesbe. Segíthetett ebben a mások munkái feletti bíbelődés, de legfontosabb szerepe az írónő sokirányú érdeklődésének, kíváncsiságának, alapos műveltségének, s nem utolsó sorban sokáig leplezett tehetségének volt.
     A regény még szenved bizonyos – itt nem részletezhető – gyermekbetegségektől, de ezek csak pöttyök a formás műegészen. A novelláskötet pedig bizonyítja, hogy kigyógyult belőlük, s a szükséges immunitást is megszerezte. Nem téved divatok ködébe, nem csatlakozik gyanús vagy akár jóhírű iskolákhoz. Megérkezett – hihetetlen rövid idő alatt – önmagához, önnön kimunkált, mással össze nem téveszthető stílusához.
     Az alkotói egységesség természetesen nem jelent egyszínűséget. A kötetben szereplő húsz elbeszélés mind tematikájában, mind szerkezetében, mind dramaturgiájában igencsak eltér egymástól. A szerző nem titkolt szociológiai érdeklődése azonban mindegyiken nyomot hagy.
     A történetek (történetek!) nem az alkotófolyamatról szólnak, nem az író belső világának rezdüléseiről, s nem is a sodródó, önmagát író szöveg nyelvi bűvészmutatványaira koncentrálnak. A klasszikus hagyományokat folytató próza ez, a magyar művelődéstörténet legjobb hagyományait folytató képviseleti irodalom. Senki se gondoljon azonban valami ásatag, sematikus elkötelezettség lomkamrájára.
     Kis Antónia legfőbb erénye éppen az elevenség. Nem a felületek ugribugri villódzása, hanem a hiányokkal teljes élet leképezése lüktet a novellákban. Akkor is, ha burjánzó gazdagságában, akkor is, ha vegetáló szegénységében jelentkezik.
     A szereplők elevenségét egyedi, szokatlan szerzői tisztelet kíséri: Kis Antónia minden hősének (a legelesettebbnek is) kiküzdi a neki járó méltóságot, így a rejtett írói ítélkezés sohasem válik sommássá. Hétköznapjaink világában hétköznapi szereplők – de mindegyik a maga módján fenség, északfok.
     Minden novella más és más életszeletet mutat be, más-más közeget, más-más viszonyrendszert, azt a látszatot keltve, mintha párhuzamos világokban élnénk. Mégis, amikor becsukjuk a könyvet, helyreáll a valóság egysége, de ez a valóság már gazdagabb, teljesebb, bejárhatóbb világ. Közös univerzum, viszonylagos önállóságukat őrző napokkal, bolygókkal, üstökösökkel.
     Az író kedvelt módszere (persze, nem egyetlen módszere) az, hogy szereplőit kiragadja megszokott környezetükből, és teljesen más viszonyrendszerbe állítva hagyja cselekedni vagy éppen nem cselekedni őket. A kórházi miliő, az utazások, nyaralások izgalmai éppúgy alkalmasak a laboratóriumi helyzet megteremtésére, mint az életmód kényszerű átrendezése egy-egy magánéleti tragédia (haláleset, válás stb.) után.
     A kitűnően megválasztott típusok, a jól felépített helyzetek, a megfelelően ellenpontozott cselekményelemek mind-mind önismeretünket és világismereteinket gazdagítják. Sokfélék a szereplők, mint ahogy sokfélék vagyunk mi, befogadók is. Az írónak azonban – már a regényben is megfigyelhettük – van két kedvenc nőtípusa: az egyik a sodródó, rabszolgaösztönű, de általában (mégis) okos, művelt szingli, a másik az állandó bornírt önigazolás kényszerében öntudatosnak látszó, ugyanakkor üres asszony. A novellákban érdekes kísérleteket figyelhetünk meg ezen alaptípusok variálására, szembesítésére, helyettesítésére. Érdemes alaposan megismerkedni a hősökkel, anti-hősökkel – megfigyelni a nagyon is mindennapi, s éppen mindennapiságuk miatt elborzasztó tehetetlenségüket vagy tévelygésüket. A realista irodalom hagyományaira építve a szerző mással fel nem cserélhető látleletet kínál korunk emberéről, bajairól, s talán a gyógyulás lehetőségeiről is. Ez utóbbi esetleges: a kitörni vágyó-akaró emberek sorsfordító cselekedetei általában kívül maradnak a történeten, csak sejtetésként, esélyként lappanganak a művekben. A visszasüppedés esélye, ugyanannyi, mint a kitörésé. Legszebben ezt a könyv címadó novellája (Álmok délutánja) tükrözi.
     Sok kedvenc történetem van a kötetben, lehetetlen mindegyikről szólni. Az imént említett kitűnő írás mellett még tizet felsorolhatnék (ez több mint fele lenne a könyvnek!), de csak hármat említek meg cím szerint. A kórház (elmeosztály) „laboratóriumában” játszódók közül a Pityu bácsi északra megy című elbeszélés követeli meg a kiemelést. Ebben a novellában az egymástól távolodó párhuzamos kisemberi univerzumok könnyes-mulatságos történetéből emelkedik ki az emberi (asszonyi) nagyság. A Tombé lá nézső című elbeszélés jól példázza azt, hogy az önsorsrontásig sodródó, cselekvőképtelen személyiségek hogyan juthatnak el valódi esélyekig. A Kiflihold, lonc, kavicsok, kőtábla című hosszabb írásban egy később megírandó regény ígérete lappang, ebben a meglehetősen összetett történetben bizonyítja be a szerző, hogy egyszerre jártas a hagyományos dramaturgiában és nem idegen tőle a mai próza boszorkánykonyhája sem. Anélkül, hogy megátalkodottan konzervatívvá lenne, anélkül, hogy behódolna a szövegirodalom bálványainak – leckét adhat bárkinek hagyományos szerkesztésből és korszerű szövegkezelésből.
     Nem feledhetem, hogy az irodalom műhelyeiben edzett szerzőről beszélek, de ez mégiscsak egy új író első novelláskötete! (Ahogy a regény az első regénye volt.) Első kötetnek soha ne szülessen rosszabb! Öröm volt elolvasni. Öröm elújságolni, hogy igényes, ígéretes író születésének vagyunk szemtanúi. (Novella Kiadó)

---

BERETI GÁBOR
   
Egy távoli testvér nép lelkének a hangja
   
(Gennadij Ajgi: Csillagkép ablakomban)
   
Meg kell pihennünk időnként, hogy kibírjuk másnap, hogy elviseljük holnapután is az élet ránk zúduló, folyvást gyorsuló forgatagát. Mint Antaiosznak – ki, hogy új erőre kapjon, meg kellett érintenie a földet – nekünk ugyanúgy kell az adódó csöndben meghallanunk a lét értünk és hozzánk suttogott szavait. Mert ilyenkor hallhatók a maguk érintetlenségében az életünkről, a munkánk értelméről a líra tiszta hangján felhangzó énekes szavak. S bizony időről időre eggyé kell váljunk e csendes énekekkel, hogy hétköznapi Antaioszokként az igazság erejével harcolhassunk tovább.
    Ilyen életforrás szavakkal szólt hozzánk a hetvenöt éve született csuvas költő, Gennadij Ajgi is. S gyér rokonságú magyarságunk számára az sem közömbös, hogy letisztult lírája egy távoli testvér nép lelkének a hangja. Még ha Cseh Károly költő-műfordító beleérző tolmácsolása oroszból történt is.         
    Időnyi csendig meg kell, hogy álljunk, hiszen manapság alig adódik alkalom arra, hogy a kurrens irodalmi kínálatban nyelvrokonaink művészetét bemutató könyvvel, vagy írással találkozhatnánk. Hogy általuk magyarságtudatunk tiszta forrásból táplálkozhasson. S arányaiban e kevés is egyre kevesebbnek tűnik, ha az utóbbi évtizedek mérhetetlenül elburjánzott talmi, hamis, álirodalmi és áltudományos kóklerségeivel vetjük szembe, ha ezzel a mindent elárasztó szkíta, szittya, sumér nemzeti giccsel, ezzel a magyarságtudatot szétrohasztó kakastollas, csendőrgúnyás, árpád- sávos vásári komédiázással. A nemzeti csepűrágók mákonyos ricsajában vajh ki hallja meg a tényleges nemzeti értékeket, a valós, a „halszagú” finnugor rokonságot hírlelő hangot? Vajh ki tartja számon, ki éli meg irodalmi eseményként a hetvenöt éve született csuvas költő Csillagkép ablakomban címmel megjelent verseit? A mákonyos levekben fürdők aligha, de félő, az egyébként érdemesek közül sem elegen. Ám a kötet spiritus rectora, az Ajgi versek ihletett magyar tolmácsolója, Cseh Károly minden bizonnyal. Örülünk, hogy megálmodta és megalkotta ezt a könyvet, hogy figyelmes szemmel kezünkbe adta, hogy általa is képesek legyünk a silányság egyre robajlóbb áradatát megtörni.
    (A kötet kezdő lapjain Cs. Varga István segíti az olvasót az Ajgi recepcióban eligazodni: Gondos válogatásban Rab Zsuzsa és Oravecz Imre fordításában látott napvilágot és méltán aratott kritikai elismerést az első magyar nyelvű Ajgi kötet, A sámán fia (1973). „Páskándiné Sebők Anna szerkesztésében Ajgi-kötet jelent meg Baka István, Cseh Károly és Zalán Tibor fordításában A sámán templomai avagy korszakadék címen, amely a párizsi, moszkvai és berlini Ajgi-kötetek alapján jött létre” – olvashatjuk bevezetőjében.
    „Költő és műfordító társaival összefogva csuvas nyelven kiadta a francia és a lengyel líra kincsesházát. Pompás magyar lírai antológiát publikált, amely Bornemiszától Pilinszkyig és Csoóri Sándorig reprezentálja költészetünket.” Igazi szellemi irányítója volt az Egerben kiadott Csuvas szó (1985) és Az ínség zsoltárai című Szeszpel-verskötetnek (1989), amely Cseh Károly fordításában látott napvilágot.
    Egy egész versciklusa bizonyítja, hogy számára a magyar literatúra mennyire fontos ihletforrás volt. Versírásra inspirálta a Cantata profana, a Hét krajcár, Csontváry művészete és sorsa, Törőcsik Mari színészi talentuma, Radnóti mártíriuma, Pilinszky költészete. Rab Zsuzsa, Bede Anna és Veress Miklós fordításában is olvashatjuk az Utolsó utazás. Wallenberg Budapesten 1988. című remeklését”.)
    Emlékezetes tél, Kihunyó augusztus és Gyermek és rózsa címmel a kötet három ciklusra tagolódik. Ez utóbbi főleg családi, életrajzi ihletésű munkákat tartalmaz. Az Ajgi-i líra hangulatának illusztrálására idézzünk az első két ciklus versei közül egyet-egyet. (René Chare-nak) „isten tüze ez a tiszta mező / lobogásában sejlik a szél – / versztaoszlopok és távoli malmok pontjai sötétlenek / lángjain keresztül pernyévé hunyt szikrák lebegnek / (földi dolgok – mégis mintha álomi táj kellékei) / egyszeri és megismételhetetlen / isteni tűz e tiszta fehérség – / nem marad utána hamu (Mező a tél derekán, 1970). Avagy az élet, s az elmúlás élményét gondolati lírává szublimáló sorok, melyekkel az akkortájt divatos filozófiai toposzok egyikét, az ember kiszolgáltatottságának, mindenségbe vetettségének egzisztencialisa érzületét örökítette meg: „temetetlenül maradnak az almák / hulltuk után is // tányérra rakva / egységben is / egyediek / mint az értelem // édeni rendezetlenségben / ragyognak / mint a gondolatok // gyerekkor és család meghittsége / nélkül / immár” (Almák – plein air-ben, 1975. október 3.)
    Végül Cseh Károly szavaival idézzük fel költő és fordítója barátsággá szövődő kapcsolatát: „Néztük hosszan a hídról az egymásba simuló két folyót: Tokajnál a Tiszába hömpölydülő Bodrogot, majd lelkesülten odafordultam Ajgihoz: Gena, a te verseid ilyen fényes hullámzásúak! S tényleg, ezt az őserejű, világló lüktetést éreztem mindahányszor opusai fordításakor. […] Tekintetemmel teremtőjét (meg titkát): a három esztendeje égivé ezüstösült őszfejű, arany lelkű csuvast fürkészem, aki még itt és már ott is van egyszerre.”
    A csöndet, a csöndben az igét, s az igében az igazságot igénylő ember lélekforrása ez a könyv. A kötet atmoszféráját Raffai Kinga dekoratív, beleérző rajzai tapintatos dinamikával avatják teljessé. (Hungarovox  Kiadó)        

---

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Ami rejtve vagyon
   
(Két könyvről)
   
Remek ötlet! Egybegyűjteni azokat a verseket, amelyek figyelemre méltóak, de nincsenek benn a versbarátok tudatában. Ezt a munkát végezte el (bár a végtelenségig folytatható lenne) Kassai Tibor, ráadásul nem is irodalmár, hanem állatorvos, tehát a természettudományok felől közelít a versekhez. És nemcsak „közelít” – talál is jócskán, bár néha (a felfedezés lázában) mellé is fog. Ám ez is ad alkalmat felfedezésekre, például a kettős erkölcs (mármint nőké és férfiaké) az 1973-as születésű Kiss Judit Ágnesé. Sok az újrafelfedezés, de olykor (például Jobbágy Károly esetében) minek? Másoknál adva van egy ötlet, amit a költő felfúj – így tesz Faludy György, aki bátran szólít fel: „Tanuld meg ezt a versemet” – eszünk ágában sincs. Van, aki őszintén bevallja: „rímmel rámázom a könnyet” (Csengery Kristóf). Kevés fiatal akad a gyűjteményben, némelyik szánalmas produkcióval (Kassai Tamás: Vak lépcsőház). De például az 1959-es Kovács András Ferenc Apróhirdetése sűrítésében lesz remekké. Olykor kár a lírától elkalandozni, mint Faludy teszi A gazdasági javulás álmában. Néha viszont igazi lírai költő tapint rá a lényegre, mint Kálnoky a Parazitákban. Vannak aztán más költőkre visszautaló versek, de olykor fölöslegesen, ahogyan Orbán Ottó teszi Kosztolányival. Akárhogyan is: remek új gyűjtemény a Rejtőzködő versek könyve, tán azért, mert – ismétlem – nem irodalmár válogatása. (Hungarovox Kiadó)
     Írtam már róla, de szívesen teszem újból, már csak azért is, mert Albert Gábor elbeszélő stílusa, legalábbis új kötete (Nekünk senki sem mondott jövendőt) jórészében meglehetősen sajátos. Valóságelemek esetleges egymás mellé rendelése történik meg, hanem mi „rendel” egymás mellé? Az isten, az élet, a történelem? Ez nem világos, pedig az összedobált valóságelemekből ki kell(ene) derülnie valaminek. Mindez mégis heroikus vállalkozás az élet (valóság) zűrzavarának ábrázolására, node minek? Nem vagyunk isten, „értetlen” szemlélők, de ha valami érthetetlen, azt minek leírni? Nem vagyok a realizmus feltétlen híve, de Kant óta tudjuk, hogy az elme akkor is valamiként „rendet csinál”, ha ez „eszében” sincs. Mindenesetre Albert a pszichológia mestere, egészen az „elmekórtanig”, közben gyakorta él a mikrorealizmus eszközeivel, ám mit akar vele mondani? A megismerés folyamatát mindenesetre. Közben foglalkozik az újságcikkeknek az egyes életbe való beleszólásával, az egészségügy személyes hatásával és hiteles gazdasági adatokkal él. Történeti tekintetben pontos harci tudósítással szolgál, a mára tekintve a népiség jelenlegi gyakorlatára utal (erdélyi népi termékek árusítása). Végül is „A sok szenvedés után az ember kibékül a sorssal”. „De ha egy hangos szót hallok, én már elkezdek remegni” […] „Pedig most semmi bajom nincs, de rettentő nagy árat kellett ezért fizetni.” Ez tehát a kisember végzete. (Pont Kiadó)
    
    
    
   
Legközelebbi – második nyári összevont – számunk, az augusztus–szeptemberi, augusztus végén jelenik meg.




Tahiti vázlat

Üzenet a Golgotáról KÖLTŐI ANTOLÓGIA A huszadik évfolyamát jegyző Ezredvég alkotóműhelyéhez tartozó költők e reprezentatív kötete olyan versek gyűjteménye, amelyek 1990 és 2010 között keletkeztek, vagyis a kötetbe felvett tizennyolc lírikus huszonegy évi termésébe enged bepillantást a  rendszerváltástól egészen napjainkig. Ilyen jellegű antológia – mely baloldali elkötelezettségű költők alkotásait tartalmazza – nem jelent meg az utóbbi két évtizedben. A kötet szerzői ÁGAI ÁGNES BARANYI FERENC BERETI GÁBOR CSALA KÁROLY DOBOS ÉVA ESNAGY JÓZSEF GYIMESI LÁSZLÓ GYÖRE IMRE LABANCZ GYULA PAPP LAJOS PASS LAJOS PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ ROZSNYAI ERVIN SIMON LAJOS SIMOR ANDRÁS SZARKA ISTVÁN TABÁK ANDRÁS VARGA RUDOLF A június elején megjelent 332 oldal terjedelmű antológia – 500 forintos áron – az Ezredvég kiadóhivatalában (1082 Budapest, Baross u. 61. IV. emelet) is megvásárolható, vagy postai utánvétellel megrendelhető.