Ezredvég

CZIGÁNY GYÖRGY

Sirató sanzonok

(Együtt)

Folyton az életről ábrándozik.
Én mindég csak róla.
Együtt lakunk, kedvesemmé lett.
Sokat sírdogálunk, néha pedig
nevetgélünk. Kézenfogva
járok a halállal, átkarolva
vállát. Mintha téged ölelnélek.

(Ő)

Poklokra szállt létező,
örök csönddel kérkedő,
félelmeket élvező,
rettenetre derülő,
imádságban vétkező,
időtlenbe heverő,
megállt szívre ébredő,
temetőkre nevető,
ölelésben didergő,
halálában teremtő.

(Szekszárdi)

Félek ám nélküled.
Félni is jó veled.
Halálom itt lebeg,
haladéka lehet
teremtő életed.
Időm kell mentened:
gyógyíts meg szeretet.
Enyéimben nevet,
világol két szemed.

Hirtelen csokor

Fűszagú csöndbe takarózva
ibolya lesi, ébred-e a rózsa –
egy árvácska vakon tekintget.
Csupa fehéret hord: lány hálóinget
éjszakai mákvirág tábor
és mímel lepkerajt e mámor.
Szirom-szoknya mintáin ékezet
díszei közt krizantém nézeget,
józan és magányos (maga az ének)
körül gombvirágok is nevetgélnek.
Pillantása árnyas lila,
titkaival csábít petúnia
s méz bódulatból szegfű ébred,
hajnalka nyújtja félszeg
kelyhét hajnali égnek
S mikorra minden göröngy forró
áll mezítlen a napraforgó.
Merev muskátli a semmibe bámul,
pilla mennyországon futóbab ámul,
a katángkóró föl se néz az égre,
csak tétlen ácsorog kiváncsi kékje,
mert hazája ez útszél tája,
itt érinti egy lány bokája…

SZARKA ISTVÁN

Jégtörő

Megvolt az ó- meg az újévi fél-tél,
kedélybeteg kisállat, félve féltél,
de már halihó,
a tavalyi meg az idei hó
már mint olvadék, förtelmes kupacától
tovaviháncol,
majd meg kökénydomb tombol, micsoda zápor,
majd meg fényes szél kergül nyárfacicától,
mert, mert – hohó,
nem addig az, halál! a napkohó
méhe maholnap fölragyog –
kicsinyég máris boldogabb vagyok,
élj, Matyikám, s te népi meteó,
halj ki innen, te hó,
zuhogásod, kérged, hömpölyöd
ideje eljárt, sátánkölyök,
kicsiny s szelíd a mi országunk néked,
te menedéked
másutt valami más,
farkashang-lelkű lilahold-lavinás,
bújj-bújj örök határaid mögé,
ott légy szerelmes ördögödé –
élvezni itt a jégmentes Dunát
bújj-bújj zöld ág az aranykapun át.

SIMOR ANDRÁS

Végrendelet

Elkezdett rojtosodni,
halni készül az öltöny,
vele maradok mégis,
míg itt vagyok a földön.

Minek újra cserélni
ilyen hűséges társat?
Hisz úgy feszítek benne,
akárha nyelnék nyársat.

Viszem fogadásokra,
ő protokoll barátom.
Együtt temessetek hát,
mikor eljön halálom.

Macskáimról

Van tőlük mit tanulnom.
Kezemhez nyújtják lábuk,
mintha lábuk kéz lenne.
Morgásuk jelzi: rájuk

számíthatok, ha baj van.
Esznek, alusznak, élnek.
Hiábavaló dolgot
nem tesznek. Nem beszélnek.

Alsóbb fokán volnának
az evolúciónak?
Többet éreznek, mint én,
és sejtésben is jobbak.

Életük tíznehány év.
Nem változnak halálig.
Zöld szemük a sötétben
megbízhatón világít.

Veréb-szonett

– Veréb úr, látta Ön,
ismeri Tandorit?
– Kérdését köszönöm.
Még nem fordult meg itt.

– Egyszer majd erre jön.
– Kedves nekünk, amit
mond. Hűvös nyárelőn
ilyen hír melegít.

Csipogunk majd neki:
De-zső, De-zső, De-zső! –
azzal ugrándozik,

fejét billegteti.
Hiszen bohóka ő,
így várja Tandorit.

Éjszakai tűnődés

Rozi, a papó elmegy.
Több mesét nem mesél.
Ezentúl rendet sem rak.
Olyan lesz, mint a szél.

Kabátod alá bújik,
kicsípi arcodat.
Nyomodba lép az utcán
az alvó fák alatt.

Emberi gondok (1888)

KUTAS JÓZSEF

Kilátó

„… mert most mindegyikünk meg kell hogy kísértse a lehetetlent.
mégha egyéb se vagy, tízezer év előtti fuvalom csak,
sodró kezdősebesség…”
                            (Jules Supervielle: Imádság az ismeretlenhez)

„Megmondta Micimackó is, hogy a hepe után jön a hupa.”
                                                             (Erdei Zsolt, ökölvívó)

    A nyár. Tizenkét évesen.
    Egy völgyben, ahol olyan fekete az éjszaka, mint a pikk.
    Nagyszüleimmel sokat kártyáztunk (a szülői akarat az volt, hogy a lehető legkevesebb ideig hagyjanak magamra, mintha ki tudja, milyen bűnöző lettem volna), főként römit, annak is a szelídebb fajtáját, mert Papa és Mama olyan becsületes volt, hogy még a kártyában sem tűrte meg a „rabló” szót.
     Így teltek délutánjaink a hosszúkás völgyben, amelynek talaját dús fű borította, szegélyén akácos és szőlő zöldellt, és – de csak akkor –, ha nagyon füleltél, napközben úgy hallatszott a sztráda autózaja, mint a befőttes üvegbe zárt méh zümmögése.
     Nem csinálhattam semmi olyasmit, ami saját vagy mások testi épségét veszélyeztette volna. Pedig nem voltam rossz gyerek, sőt. Ha megnéznéd az ellenőrző könyvemet, amit Jóska bácsi, a kedves osztályfőnök úgy nyom mindenki kezébe az évzárón, akár egy különleges péksüteményt, noha ő is tudja, én is tudom, hogy a könyvecskének semmi haszna sincs már, megszűnt létezni, és már a múlté – ha belekukkantanál, ott egy darab intőt se találhatnál, még korholást se. Semmit. Még olyan nemecsekes kitolást sem, mely az ellenséges környezet aknamunkájának eredménye.
     Viszont olyan peches vagyok, mint 13. Pác Tivald abban a Rejtő Jenő-könyvben, amelynek a címét hol elfelejtem, hol meg eszembe jut. Az előzőekre visszatérve: lehet-e veszélyes egy ötven kilós, tejfölszőke, nagy fülű, szemüveges fiúcska (én)? Jó, igaz, a skorpió is kicsike állat.
     Nem voltak testvéreim, akik kiszínezhették volna a magány kifestőkönyvét, így egyedül maradtam a hatalmas, rémítően harlekinfehér lapokkal.
     Néha, amikor odakint szürke szemű eső kopogott a botjával (egyetlen ablakot se hagyott volna ám ki), és a világ ijesztő sebességgel suhant az este habjain, úgy gondoltam, hogy ez az élet: óriási, üres mappa, amelyet nekem kell megtöltenem érdekességgel, mert ha nem, egyest kapok Marika nénitől, és elrontom a jegyeimet, s fújhatom a sikeres (emelt szintű) érettségit egyszer s mindenkorra.
     Mindezt édesapám magyarázta meg. Ezen az egy alkalmon kívül nem emlékszem, szólt hozzám valaha is ötnél több mondatot. Talán akkor amikor a meggyszörpös üveg műanyag kupakjáról lecsúszó kés átszaladt a tenyeremen. Talán.
     Délután tehát vertük a blattot – nagyapám így hívta az ebéd utáni cécót –, egészen az esti híradóig. Ma se értem, miért kedvelték jobban az RTL Klub anyagát a másik csatornáénál, de ragaszkodtak hozzá erősen, már hat óra tizenötkor megkezdvén az elmaradhatatlan előkészületeket. A házat az edénycsörgés, a sziszegő teafőző zaja verte föl, és nagymama olyan ügyesen csisszent-csusszant a tárgyak kedves lármájában, akár az egérke a sajtlyukokon.
     Soha nem ütközött neki semminek sem – még az is előfordulhatott (ha nagyon sietett), hogy átsuhant a kredencen vagy a falakon, mint a canterville-i kísértet, tudod, az, amelyik mélabús lesz a novellában.
     Én is felkészültem az éjszakára: könyveket táraztam be pisztolygolyó helyett, és fogvacogva vártam, ma éjjel melyik rém fog elhaladni a meggyfaárnyas utcára nyíló redőnyös ablak előtt; ha szerencsém lesz, egy pillantást, nem sok, annyit se vet a földszintes házikóra, amelyben egy kisfiú hívogatja az álmát, viszont… emlékszel, mi volt a szüleim kívánsága?
     Hát ez az. Itt van a kutya elásva. Miért éppen a Földszagú Fickót úsznám meg, akinek ott lóg a nyakában az elrothadt kötél? És a miszlikbe vágott Mágnás Elza ugyan miért a szomszédos megyében keresgélné hiányzó testdarabjait?
     Nappal nem volt a völggyel semmi gubanc. Napsugarak és sötétebb sávok vágták keresztbe, oly szabályosan, hogy a repülő ládával utazó Szindbád sakktáblának is nézhetné a vidéket. Száz évvel ezelőtt olyan érintetlen volt a táj, olyan észrevétlen, akárcsak Robinson névtelen szigete – Defoe regénye volt az egyetlen, amit éjjel is, nappal is fel tudtam használni céljaimra. Pedig eleinte utáltam, ki nem állhattam.
    Kötelező olvasmány volt, Marika néni adta fel a nyárra, ő is kötelességszerűen, ahogyan a hóhér akasztja az elítélt nyakába a kötelet; el kell olvasni, ha tetszik, ha nem, ezt kapod, ezt kell szeretni, szólt az írás.
    Hja, az élet nem habos torta, kis barátom, mondta apám foghegyről, és máris bújt vissza számítógépe bunkerébe. Kíváncsi lettem volna, ő olvasta-e a Robinsont; olvasott-e bármit a saját névjegykártyáján kívül. Édesanyám kerek-perec megtagadta a rövidebb változat beszerzését, azt viszont nem tilthatta meg, hogy nyáron Nagyiék kedves tévécsatornáján ne kezdjem el nézni a Robinson-sorozatot – mert nem tudhatott róla. Igaz, későn sugározták, de, hidd el, megérte.
    Az az igazság, hogy nem kellett sokat erőlködnöm, elég volt felmutatnom a kemény fedelű könyvet, mint Jolly Jokert. Ráadásul Mama és Papa logikusan gondolkodott: ha sokáig fenn maradok, későn kelek, azaz jelentősen lerövidül az az időszak, amit korlátozásommal kell tölteniük.
    Igent bólintottak, és én (akkor úgy gondoltam) bekerültem egy másik, egy jobb világba.
    Robinson Crusoe. Egy sziget, ahol az intelligens, hét vagy még annál is több nyelven beszélő vadember az angol férfi barátja; ahol elmés szerkezetekkel óvják biztonságukat, hiszen mindketten ezermesterei a kötélcsapdáknak, a lengőhidaknak és az ínycsiklandó gyümölcsszörpöt elkészítő masináknak.
    Az ég csaknem egyforma kék volt, akár a tenger, csak különböző árnyalatú: mintha két testvér háborúzott volna egymással. A sziklák fehérek voltak és gömbölyűek, mint az emberfogak – az egymásba olvadó, mégis különböző színek kavalkádja lenyűgözött. Úgy éreztem, nem karosszékben, hanem kilátóban ülök, ahonnan figyelemmel kísérhetem a történéseket, abban a hiszemben, hogy se nekem, se másnak nem történhet semmi baja.
    Ebből is kitűnik, hogy sose volt dolgom kilátókkal.
    Noha a derék szigetlakónak már az első epizódban meggyűlt a baja a kalózokkal, mégsem aggódtam érte. Ha én lettem volna az ő helyében, biztosan a nyakamat töröm a sziklákon való mászás közben, vagy megszakad a szívem, amikor az egyik aranyfogú tengeri rabló rám emeli a hosszú csövű pisztolyt, de ő nevetve dacolt a veszedelmekkel. Másodpercenként kacagott szemébe az elmúlásnak. Hogy is van ez?
    Másnap, vagyis szombaton, töprengve húzódtam félre a ribizlibokrok közé, meg sem kísérelve, hogy Mamától terítőt kunyeráljak indiánkunyhó építése céljából.
    A hőség megtört a dús lombokon, s szinte láttam, milyen dühösen csap fel a fehér pára. Gondolkoztam.
    Ismertem határaimat. Tizenkét évesen megtanultam, mit lehet, és mit nem.
    A képlet szerfelett egyszerű volt: ami másnak sikerült, az nekem nem, tehát különböznöm kellett mindenkitől, hogy egyszer-kétszer balkézről szerzett sikerélményhez juthassak.
    Az iskolában megesett, hogy előre olvastam a tankönyvben, hogy elkápráztassam tudásommal környezetemet; ezzel a módszerrel több ellenséget szereztem, mint velem született ügyefogyottságommal. Ezt a tanévet már a házában delelő csiga óvatosságával vészeltem át, és sikerült is megúsznom különösebb sérülés nélkül; még szüleim is reménykedni kezdtek, hogy kinövöm a balszerencsét – mintha ügyetlenségem makacs gyerekbetegség lett volna, amely a felnőttkor küszöbén magától felszívódik.
    Mindegy – de nem bíztak még bennem, s erre meg is volt minden okuk. A legutolsó napközis foglalkozáson bújócskáztunk, és én, máris mámorosan a rám váró szabadságtól, a tökélyre akartam vinni az elrejtőzés tudományát: a szeméttárolót választottam, amelyből aztán negyven perces megfeszített munkával sikerült kihalásznia a gondnoknak és önkéntes segítőinek, a közeli tűzoltóság pihenő harcosainak.
    Ilyenekre gondoltam a ribizlibokrok alatt – semmi wigwam, semmi hungpapa-háború: ezek csupán apró, barátságos növények, amelyek egyik kedvenc lekvárom alapanyagát hordozzák pici testükben.
     Azon jártattam az agyam, miért van az, hogy a legegyszerűbbnek látszó dolgok a valóságban a legbonyolultabbak. Robinson leugrott egy szikláról, zuhant vagy tizenhárom emeletet a szürke, mosolygós sziklafal előtt, puff, elnyelték a habok, majd Péntek kihúzta a partra, ahol (lélegzetvisszafojtva számoltam) nem egészen nyolc másodperc leforgása alatt magához térítette, és máris indulhattak a gonoszul csámpázó kalózok után, akik között (természetesen) göndör hajú, párductestű, épp nekem való leányzó is található volt.
     Természetesen tisztában voltam vele, mi a különbség a valóság és a film között. Az én gyomrom már nem vette be a Tom és Jerry-s meséket, amelyekben a macska tízszer is meghalhat; de ez valahogy más volt.
     Biztos voltam benne, hogy ha Rudi, a szomszéd srác szaltózik le arról a szirtről, ő is épségben átvészeli – ő tudott úszni, én nem. Ő csupán két karja segítségével kúszott fel a padlásra, én a létráról is leestem (legutóbb egy kosár tojásra). Rudi ugyanúgy hatodikba ment, nem volt se feltűnően izmos, se hős, mégis: könnyedén vette az akadályokat. Többfajta valóság létezett tehát.
     Egy szerdai szép napon például, figyelj, versenyt futunk a mezőn, amelyet nagyapámmal történő előzetes megbeszélés alapján választottunk. Szép, füves terep volt, enyhe lejtővel, amely keskeny patakban végződött, és frappáns, hideg befejezése volt a fű és a föld elbeszélésének. Nos, szerinted ki találta meg a negyedik méteren a rét egyetlen vakondtúrását?
     Ne kívánd, hogy elmeséljem a többi történetet. Ha egyet ismersz, mindet ismered.
     Rudi felsegített, és nem nevetett ki, pedig esküszöm, jobban éreztem volna magam tőle: bohócnak lenni hálásabb szerep a bukott közkatonáénál. Tom Sawyer is bohócnak állt volna, ha Mr. Mark Twain megszökteti a nénitől.
     Rudi ugyanúgy kúszna-mászna a filmbéli indahágcsókon, ugyanúgy egyensúlyozna, mint Robinson és Péntek, csak alkalom és szerencse kérdése az egész.
     A faluból idehallatszó harangkongás ébresztett. A ribizlibokrok fölé magasodó, öreg diófa lombja enyhén hullámzott, s kallódó képzeletemet egy kétárbocos szkúner vihar tépte, felhúzott vitorlázatára emlékeztette; az sem zavart, hogy emez fehér vagy csukaszürke, amaz pedig zöld és barna. A vékony gallyak elcsúsztak kötélzetnek, a törzs volt a hajó teste, és így tovább. A főág pompásan bevált főárbocnak…
     – Ebéd! Ebéd! – kiabált Mama. Hangjában kezdődő pánik vibrált, ahogyan a lekapcsolt égő wolframszála a hirtelen leszálló sötétben, vagy ha – csak úgy – becsukod a szemed.
    Ha nem válaszolok, kisvártatva úgy fog a nagymamahang pengeni, mint az elektromos gitár E-húrja. Jobb nem megvárni, mert hátha úgy megrémül, hogy letilt a pénteki Robinsonról.
    – Ebéd! Ebéd!
     Ekkor tudatosult bennem, hogy tökéletesen láthatatlanná váltam. Ha Nagyi nem talál meg, akkor nem is létezem. Nem is vagyok. Hurrá, hip-hip!
     A diófa nyugodt ritmusban imbolygott felettem: a hajót a sziklákon megtörő, partra kicsapó, kétélű hullámok ringatták.
     – Joci! Gyere ebédelni! Nem hallod?
     Beugrató kérdés. Nincs rá ugyanis jó válasz.
     Feltápászkodtam, kiráztam tagjaimból az ébren való álmodás izzadós lámpalázát, és betűrtem a pólót, hogy Nagyi ne álmélkodhasson, miként sikerült elszakítanom, több helyen is, holott a ribizlinek se tüskéje, se karma, se sündisznaja nincsen.
     – Még visszajövök – ígértem a hajónak, amit szánt szándékkal nem kereszteltem el, ugyanis fogalmam sem volt róla, mi volt Robinson hajójának a neve.
     Egyáltalán volt-e hajója? Ha igen, ő hogyan került a szigetre? Ha nem volt – ennek így semmi értelme. Az eddig látott filmrészek nem tettek említést Robinson sziget előtti életéről, csak homályos utalásokkal és bevágásokkal ingereltek, mindezért azonban bőven kárpótolt a… mi is? Azt hiszem, a sérthetetlenség bűvölt el, a szerencsének és a rátermettségnek kifinomult együttese, amely a szomszéd Rudit is jellemezte közös kalandjaink során.
     Ha azt feltételezed, hogy ez a Rudi rossz tanuló, fel kell, hogy világosítsalak: tévedsz. De előbb megebédelek.
     Ebéd közben, mert a rántott hús nem kívánt különösebb koncentrációt, kifundáltam a Tervet. Bebizonyítom, hogy téves a rólam kialakított kép. De nagyon óvatosnak kell lennem, nem követhetek el újabb hibát, mert az végzetes lenne.
     Tudtam, hogy Nagyiék elvonulnak a szokásos sziesztára, amit máskor szívem mélyéből gyűlöltem, hiszen arra a kurta órácskára száműztek a szobámba, de most hálás voltam. Egyszer hopp, másszor kopp. Engedélyt kértem az udvaron való olvasásra.
     – Most tartok a legjobb résznél – közöltem Mamával, akihez az engedélyek kibocsátása tartozott. – És mindennap olvasnom kell harminc oldalt.
     – Miért nem bent olvasol?
     – Mert bent sötét van. Jó, felkapcsolom a villanyt.
     – Menjél ki az udvarra – szólt közbe Papa álmosan, a kopasz fejére húzott lehetetlen hálósipka alól. – Nem pazaroljuk a villanyt.
     Így történt, hogy tíz perc múlva ismét a diófa alá érkeztem.
     A fa, emlékszel, hatalmas volt, és törzsét öt Rudi se ölelhette volna át, viszont alsó ágait, azaz a fedélzet palánkját, egy lendületes ugrással elkaphattam. Hónom alatt a könyvvel, melyből egy betűt se olvastam még, felkapaszkodtam a hajómra – a Terv része volt, hogy magasra hágok, és onnan integetek a szomszédban csirkét etető, kapálgató vagy egyéb hasznos házimunkát végző barátomnak.
     A fakéreg rücskös volt, jó fogást nyújtott, így egykettőre elhagytam a fedélközt.
     Most én voltam Robinson, aki (mondom, fogalmam sem volt a valódi Robinson dolgairól) dacol a vad természettel.
     Felhevült arcomat a csimpánzkézszerű lombok közt suhanó szél hűsítette, de mindig ugyanazon az oldalon. Mintha egy vigyázó, kancsal isten fújt volna be a lombkoronába. Kipislantottam. A napkorong olyan eleven sárga volt, akár a kis talpas fapohárba fejt narancs leve az RTL Klub-os Robinson dúcpalotájában.
     Kezem-lábam örömmel talált rá a legoptimálisabb kapaszkodókra. Miközben elképzeltem, egy hajósinasnak mi nyújthat segítséget, hamar megbirkóztam a nehézségekkel. Egy ágcsonkon például egyszerűen áthúztam a jobb lábamat, míg a ballal keményen kitámasztottam, egy fél méterrel feljebb már a fatörzshöz lapulva kúsztam, akár a harkály. Vagy Ishmael, akit még nem ismerek, hiszen csak a következő nyáron barátkozunk majd össze.
     Rudit nem fedeztem fel sehol; a szomszéd udvar szánalmasan üres volt. Fazekas bácsi kis kordéját láttam, és Fazekas néni mosódézsáit, amelyekkel néha tengeri csatát játszottunk, amikor senki sem látta.
     Még a félelmetes, korcs házőrző is bebújt az ólba a meleg elől – máskülönben ő volt Sir Kán, a Vadon réme, és nagyszerűen lehetett menekülni, ha feldühítettük.
     A szél egyre hevesebben ostromolta fedezékemet – az utolsó pillanatban értem el a kilátót, amelyre vágytam. Beékelődtem egy ágvillába, mely Karcsi bá, az énektanár hangadó eszközéhez hasonlított, és megrészegített a tomboló szél süvítése: idefönn ugyanis (te meg én) elhagytuk a földi viszonyok normális terepét, és a szélre is más játékszabályok vonatkoztak.
     Mélyebbre fúrtam magam, és találomra felütöttem a könyvet – a hajamba túró szellőujjak finomak voltak, és az uralmam alá hajtott táj a féltérdre ereszkedő szolgák hátainak tarka rongyszőnyege –, mert nem akartam a kelleténél gorombábbat hazudni Nagyinak. Ha nem is harmincat, de három oldalt elintézek; fél szemmel, gondoltam.
     Mit gondolsz, hol sikerült kinyitnom a Robinsont? A fedélen Robinson éppen egy roncsra készült felmászni, ha másból nem, hát ebből gyanút foghattam volna. De nem, ugrás a hetvenedik oldalra, ahol…
     Robinson hajóját, mely nem is az övé volt, hanem brazil ültetvényes-társaival bérelte, roppant örvény kavarta-forgatta, és taszította az ismeretlen part fehér fogú sziklái felé. A vihar váratlanul érte őket, ezért a vitorlákat sem volt érkezésük bevonni, a hajó tehát ólomgolyóként tört utat a roppant vízfalban; víz freccsent, mint az albínó vér.
     – Joci! Hol vagy? Gyere, mert mindjárt esik az eső!
     Tíz körömmel kapaszkodtam a fakéregbe. A vén diófa hol „leesett a szélről”, hol „szélbe állt”, de minden esetben felborulással fenyegetett. A levelek az arcomba csaptak, és a menyasszonykék ég, jaj nekünk, gyászruhába öltözött – a szél idegen nyelven gajdolt (a szamurájok kőszerű beszédére emlékeztetett), ijesztő, kemény hangon.
     Robinson fennhangon fohászkodott Istenhez, és hangos szóval panaszolta balsorsát, nem feledkezvén meg önmagáról és nyughatatlan természetéről sem. Látta, ahogyan a fedélzetmester néhány tengerésszel a hajó egyetlen mentőcsónakján megkísérli a lehetetlent, s meglovagolták a bömbölő, fekete óceánt. Robinson a hajótörzset ért vízcsapásokat számolta, és arra gondolt, ütött az utolsó órája. Lehunyta szemét, és szeretteit idézte, akiket elhagyott.
     Egy alattomos oldaltámadás kibillentett egyensúlyomból.
     Hátrahőköltem, tarkómat nekicsaptam az ágnak, és ösztönös mozdulattal összezártam a könyvet. Hogy miért? Kérdezd mástól, mert én nem tudom.
     Ekkor eszméltem rá, hogy arcomat nem sós vízpermet áztatja, hanem saját verítékem; s amit én a hajó haláltáncának véltem, nem volt más, mint nagyapám, aki utánam mászott. Súlya alatt recsegve-ropogva hajoltak meg az ágak, miközben ő egy hosszú és egyenes bottal igyekezett észhez téríteni.
     Felnéztem – a következő pillanatban már zuhantam is lefelé, lecsukódó szemhéjam kelyhében egy adag éggel, melynek olyan színe volt, mint a puncsfagylaltnak.
     A nyár. Tizenkét évesen. Ha rám hallgatsz, ne vigyél könyvet a kilátóra; ha rám hallgatsz, fel se mássz oda.

Fekete sziklák (1889)

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

A Hold arcán gyászfátyol

Fantáziám rakétájával száguldok az űrben.

Alattam az ég viharos tengere
öklözi a mindenség ködös szikláit.
Se őrtorony, világító reflektor,
se biztonságos kikötő.
Noé bárkánk, a Föld
roskadozik a túlterheléstől.
Recsegnek, ropognak eresztékei.
a hajófenékben akadoznak
az elhasználódott hajtóművek.
Olaj, korom, füst mindenütt.
Az összezsúfolódott, menekülő,
bűnben szaporodó nép
dühös haraggal tépi ki egymás kezéből
a nyírkosság dohos kenyerét.
Nem jut mindenkinek.
Éhinség, pánik, betegség, korai halál.

A Hold arcán gyászfátyol.

LENGYEL GÉZA

Szakszaul

Sára munkanélküli.
Egy a milliók közül. Talajtalan.
Szakszaul a sivatagban.
Satnyulnak magoncai.
A csodavárás éveit éljük,
és a reménynek kicsinyke fénye
csak tudatunknak legmélyén pislog –
nem felejtett tán istenünk minket:
természetre kirótt törvénye szerint
jöhet még felénk is éltető monszuneső?

ESNAGY JÓZSEF

A semmiről

Eltávolodni a semmitől
nem nehéz, mert a semminek
súlya nincs. A semmi légüres tér,
nem látható,
kézzel nem tapintható. A semmit
elviselnem tulajdonképp semmiség,
mert a semmi, semmire sem biztat.
Bár alattomosan mégis; semmire.
S ez az állapot,
semmire sem ösztönöz.
Mégis, ha a sok semmi összejön
hatalmas erővé válik,
és súlya lesz, mint a bolygókkal
és csillagokkal ki nem töltött
kozmikus térnek,
amelyből végül is
a világunk született.

IGNÁCZ KRISZTIÁN

A távolból a szokásos
hangok

a távolból a szokásos hangok
a hatodik emelet fülén keresztül
megszépül a város
kint az isten a párkányra ül
bent az ágyon irigy mankók
kivetítőn hamisan boldog újvilág

a repülőgép üzemzavart jelez
csíkjai lelkemet szelik
s így születik egy új remény

a parkolóban üres autók
üres bánatok üresen zengő
zenétlen kottában fejére állított
feltámadás

(mégis) velük megyek

utazom
zuhanok
elkerülöm a végzetem

persze meg újra és újra
pedig már nem akarom
csak eget verdeső
ellenálló kőristetőn
megbúvó csákányok
és a beton alatt húzódó
dunátlan lélek-labanc
látomások sárgászöld
békéje

és a rend, mely kiújul
s megvetően tekint a halálra

a galambok és más madarak
itt vannak
villamos csengettyűjében
automata markolat

kapaszkodnék de bentről hívnak

lustán felkelek
feldöntöm a vizespoharat
szemöldököm se rezdül
s hagyom a francba az egészet

OLÁH ANDRÁS

definíció

a felejtés
a lélek némasága

a felejtés
az álmok rejtőzködése

a felejtés
cserbenhagyás

a felejtés
vértelen halál

NÉMETHI LAJOS

Madárlátta

Apánk
a gyárból hazahozta
maradék darabját
a zsíros kenyérnek.

Pontosan és mindig
két gyermekfalatnyit.

Hazudnak mind

Hazudnak mind a csillagok:
bolondját járatják veled.
Biztatnak: „Kapj el, itt vagyok!”
Aztán csak hűlt helyét leled.

Hazudnak mind a csillagok:
bolondját járatják veled,
Biztatnak: „Kapj el, itt vagyok!”
Mindnek csak hűlt helyét leled.

NEMES LÁSZLÓ

Kaleidoszkóp II.

1945 őszén, öt esztendei katonáskodásom után, megragadva egy hosszabb eltávozás adta lehetőséget – de minden tiltó szabályzatot semmibe véve – felszálltam Bécsben, angol közlegényi egyenruhámban, a szovjet katonák egyik, Budapestre induló vonatjára, hogy meglátogassam akkor már csak egyedül élő édesanyámat. Ugyanúgy indultam vissza is, két hét múltán, orosz katonavonaton – bízva az antifasiszta háború győztes hadseregeinek testvériségében – a szövetségesek által közösen megszállt Bécsbe, majd onnan brit és amerikai katonai gépkocsikra felkéredzkedve a századom olaszországi, Siena melletti állomáshelyére. Katonazsákomat, a kitbag-et Budapesten, indulás előtt dugig tömtem: vettem egy magyar ékezetes, használt, hordozható írógépet, hogy legépeljem az 1941 őszén, az Eufrátesz-parti arab városka, Rakka félig rommá lőtt, korábban francia idegenlégiós erődjében írni kezdett és 1944 tavaszán a Kairó melletti Heluanban befejezett regényemet; beraktam a zsákba az alig fél esztendeje felszabadult Magyarország új életét véleményem szerint leghívebben bemutató újságok tucatjait, könyveket, egyebek közt Lukács György Írástudók felelőssége című kötetét és József Attila verseit. Annak a József Attilának a verseit, akinek a nevét az én háború előtti budapesti, egyébként kitűnő gimnáziumomban még csak meg sem említették.
     Mintegy fél évet kellett még Olaszországban szolgálnom, akkor került csak sor a leszerelésemre, méghozzá, a szolgálati szabályzat szerint ott, ahol annak idején, 1941 májusában jelentkeztem önként katonának a Hitler és Mussolini őrülete ellen akkor, a francia összeomlás után még egyedül harcoló angol hadseregbe – vagyis az 1946-ban még mindig angol mandátum alatti Palesztinában.
     Abban a háború utáni zavaros helyzetben, új vagy újra működő követségek, konzulátusok és különféle kiutazási, beutazási, átutazási engedélyek, vízumok híján, kezemben csupán a régen lejárt érvényességű magyar útlevelemmel, hónapokig kellett várnom még – néhány hasonló helyzetű barátommal és sorstársammal együtt –, amíg 1946 karácsonyán, nem kevéssé kalandos körülmények közt, hazaérkeztünk Magyarországra.
     Addig is igyekeztem a palesztinai Haifa kikötővárosban, alkalmi munkáim mellett, az ottani magyar nyelvű közösség köreiben is gyümölcsöztetni valamennyire az előző évi rövid budapesti látogatásom tapasztalatait. Írtam néhány cikket (első, nyomtatásban megjelent írásaimat) az időnként, talán havonta vagy még ritkábban megjelent, Antifasiszta egység című baloldali, magyar nyelvű lapba. Egy alkalommal pedig, ugyancsak ennek a közösségnek Herzl utcai kerthelyiségében, a tudatlan hályogkovács vakmerőségével, József Attila-estet rendeztem. Minden bizonnyal az elsőt Palesztina – és a későbbi Izrael – történetében. Előadásom vezérfonalául természetesen, a versekkel együtt a Budapestről hozott Írástudók felelőssége szolgált. Barátom, volt katonatársam ifjú felesége szavalta lelkesen a gondosan kiválogatott verseket. Meglehet, nemcsak a költemények, de József Attila neve is akkor hangzott el először abban az akkor zsidók és arabok lakta szép, közel-keleti kikötővárosban. Forró, kora őszi este volt, csodálatosan hangzottak ott, abban a Herzl utcai kertben József Attila szavai: Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet… És ha élt volna, élhetett volna még, és ott lehetett volna annak az utcának a névadója: az alig két esztendő múlva létrejövő Izrael állam 1860-ban, Pesten született megálmodója, a magyar anyanyelvű Herzl Tivadar, ő is rábólinthatott volna a költő nemcsak magyarokra, románokra, szlovákokra, szerbekre, horvátokra, de akár afrikai tuszikra és hutukra, izraeli zsidókra és arabokra, mindenkire és mindenütt örökké érvényes szavaira: Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az. / … s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.

    *

    Ahogy forgatom, nézem álmatlan éjszakáimon ezt az immár kilencven éves életemnek tarka, hol vidám, hol meg szomorú képeit felvillantó kaleidoszkópját, egyszerre csak megjelenik szemem előtt, még a vendégeit oly szívélyes mosollyal, kávéval, süteménnyel kínáló háziasszony arcánál is tisztábban annak a Duna-parti nyári nap fényében csillogó kis háznak a képe.
    Az ötvenes években, tavasztól késő őszig, a Római-parton töltöttem időm nagy részét. Az egyik csónakházban béreltünk egy kis kabint, én ott írtam véget érni nem akaró regényemet. Volt egy használtan vett, de azért nagyon jó csónakunk; ha belefáradtam az írásba, vízre szálltam, áteveztem a túlsó partra, úsztam a Duna akkor még tiszta, fürdésre is alkalmas vízében, és utána felfrissülten folytattam a munkámat. Délután sokat sétáltam is a környék még kevésbé forgalmas utcáin, olyankor láttam meg, amint a hasonló korú barátnőit váró, ötven-hatvan év körüli asszony (akkoriban magamban sem jellemeztem volna azzal az őrá pedig jobban illő szóval, hogy: hölgy) kivisz a kis házból néhány széket és egy kis asztalt a dús lombozatú fa árnyékába, majd a patyolat tiszta fehér abroszra, szépen eligazítva, csészéket, cukortartót, feketekávés kanalakat rakva várja három-négy, hasonló korú barátnőjét. Olykor-olykor még süteményt is láttam az asztalon; az is meglehet, hogy azokat nem ő sütötte vagy vette, hanem a vendégei hozták a délutáni meghitt duma- vagy kártyapartira. Mert néha römiztek, vagy, ha négyen voltak, talán bridzseztek is.
    Azt nem tudom, sose tudhattam meg, hogy valamikor, még abban a régi szocializmus előtti világban mivel foglalkozott, talán csak háziasszonykodott, azzal a hivatalos elnevezéssel szólva: háztartásbeli volt a férje mellett, talán gyermekeket nevelt, vacsorákat adott a férje kollégáinak, ügyfeleinek – de akkor, azokban az ötvenes években kétségtelenül pénzkereső, tehát dolgozó asszony volt. Olykor-olykor ugyanis ügyfelei jelentek meg – azt is megfigyelhettem, hogy férfiak gyakrabban, mint nők –, olyankor ő bocsánatkérő pillantást vetett barátnőire, letette kezéből a feketekávés csészét vagy a kártyát –, és bement az illetővel a házba. Majd néhány perc múltán együtt jöttek ki, ő pedig visszaült vendégei mellé az asztalhoz. Néha még azt is meghallottam, amint megkérdezi: – Főzzek odabenn még egy friss feketét?
     Csillogott a lemenő nap fényében az a szép kis zöld ház. Az a valamikor valóban olyan szépen megtervezett budapesti utcai illemhely.

    *

    Eszembe jut néha-néha Varga úr is, a nagy újító. Többnyire borostás arca, barátságos, mély hangja, akkoriban még tetőtől-talpig kötelezően viselendő postás egyenruhája, sapkája. Jószerint ismeretlenek voltak még a lakók postarekeszei a nagy bérházak kapualjában, a levélhordók emeletek tucatjait – ha ugyan nem százait – mászták meg, hogy a leveleket bedobhassák.
     Varga úr, azaz Varga bácsi, ahogyan a körzetünk lakóinak többsége nevezte, a reggeli műszakja kezdetén, dugig tömött nagy postástáskájával beült az utcánk sarkán levő kocsmába, táskáját a maga mellé húzott székre helyezte és megrendelte az aznapi első sörét. Pontosan déli tizenkettőig kvaterkázott ott az idők során kialakult vidám ivótársaságával. A környék lakói, amikor napi útjukra indultak, bementek az ideiglenes postahivatallá alakult kocsmába és megkérdezték: – Varga bácsi, van levelem? – Ő pedig benyúlt a táskájába és udvariasan, pontosan kiszolgálta ügyfeleit. (Volt, aki le is ült mellé, és ha régen várt fontos vagy kellemes postát kapott, még egy pohár italt is rendelt neki, és koccintott vele.) Déli tizenkettő után pedig a táskájában maradt néhány levelet, immár lassan, kényelmesen járva az emeleteket, pontosan, hiánytalanul kézbesítette a címzetteknek.
     Arról azonban nincs tudomásom, hogy kapott-e főnökeitől valaha is jutalmat, kitüntetést ezért a szakmáját emberségesen megkönnyítő újításáért.

    *

    A nevére már nem emlékszem, meglehet, hogy Szingh volt, talán Rádzs, de mindenképpen a barátom; kedves, velem körülbelül egyidős fiú. 1941-42 őszén-telén a rakkai romos erődben állomásozott a mi különítményünkön kívül egy indiai egység is. Ennek egyik, hozzám hasonlóan minden rangfokozat nélküli közlegénye volt az a mindig mosolygós fiú, akivel nem is tudom, talán őrségen, vagy szolgálaton kívül, az erőd mellett hömpölygő Eufráteszt bámulva hozott össze minket a sors. Meglehet, hogy miként én magam, otthonomtól oly messzire szakadva, ott, annak a nagy folyónak a partján a Dunáról ábrándoztam, ő is a távoli Gangeszről vagy Brahmaputráról álmodozott. Angolul eléggé gyengén beszélt, de kis idő múltán, kézjelekkel is kiegészítve, már egészen jól megértettük egymást.
     Egy alkalommal azt adta tudtomra, hogy másnap valamilyen nemzeti vagy vallási ünnepük lesz, és megbeszélte néhány bajtársával, meg az őrmesterükkel is, hogyha nem leszek éppen szolgálatban és elfogadom a meghívásukat, szívesen látnának az ünnepi dinnerjükre, vagyis vacsorájukra. Arra is megkért, hogy hozzam magammal a saját csajkámat, késemet és villámat, én ugyanis – tette hozzá zavarban, mintegy bocsánatkérőn – az ő felfogásuk szerint, bármily kedves barátjuk, de azért mégiscsak tisztátalan vagyok, nem érhetek hozzá az ő evőeszközeikhez. Örömmel és kíváncsian fogadtam el a szíves invitálást, és a következő napon, az ő körletükben virággal is díszített asztalukhoz ülve, jó étvággyal ettem végig az ünnepi vacsorát. Barátom közben mosolyogva nézett, majd megjegyezte: nagyon izgult, az angolok ugyanis, mondta, nem tudják megenni az ő különös ízű, erősen fűszerezett, csípős ételeiket. Én pedig elnevettem magam. – Tudod-e – feleltem –, hogy amióta elkerültem hazulról, arról a távoli Magyarországról, nem ettem ilyen finom paprikás csirkét? Az édesanyám otthon, Budapesten ugyanígy készítette el. Csak a galuskák voltak egy kissé nagyobbak.

    *

    Nyolc évig volt osztálytársam a gimnáziumban Z. Karcsi. Nyolc évig volt csodálatom tárgya: bámultam az erejét, az ügyességét, azt, hogy nemcsak jó tanuló, de kitűnő tornász is, tornaórákon, a rúd- és kötélmászó versenyeken én még félúton ügyetlenkedtem, ő már fentről, a csúcsról integetett; büszkén mutogatta behajlított karján a szépen kidomborodó izmait. Velem egykorú barátaim közül ő volt az első, aki „nőügyeiről” beszélt nekem, azt is elmondta, hogy a közeli leánygimnázium második osztályába járó Jucikával hogyan csókolózott, milyen volt, az ő szavaival élve, az a „nyelves puszi”, amit adott neki. Kisujján hosszúra növesztette a körmét, szerinte az ugyanis „olyan férfias”. Ő volt osztályunkban az első, aki hetenként egyszer már borotválkozott.
     Érettségink után a sors hosszú időre messze sodort minket egymástól. A tizedik évi érettségi találkozónkon, 1948 májusában vagy júniusában láttuk viszont egymást, egy évtized múltán először. Egykori osztálytársainknak akkor, huszonnyolc-huszonkilenc éves korunkban, a fele már nem élt. Egy részük huszonegy évesen besorozott dicső katonaként, a másik pedig megvetendő munkaszolgálatosként maradt, egyaránt örökre, az orosz front végtelen hómezeje alatt.
     Z. Karcsi mindent megúszott. Meglehet, a testi erejének, alapvetően egészséges szervezetének köszönhetően. Akkor azon a találkozónkon is szálfa egyenesen, napbarnított arccal ült az asztalnál, jobbján ifjú, szőke feleségével, Ilikével, aki időnként büszke pillantásokat vetett a nála fejjel magasabb férjére.
     A következő években, évtizedekben hol gyakrabban, hol ritkábban találkoztunk – ahogyan a munkánk, az élet, a sors forgandósága lehetővé tette –, megkedvelték egymást a feleségem és Ilike is, olykor-olykor együtt ebédeltünk vagy vacsoráztunk, hol nálunk, hol náluk – a meghívás lényege mindenkor a meghitt, baráti beszélgetés volt. Karcsi az idők múltán sikeres, hivatalosan is elismert mérnök lett, Ilike az egyik budai iskolában tanított történelmet és földrajzot; felnőtt, megházasodott a fiuk és a lányuk is.
     1980-ban, egy forró, nyárvégi napon kaptuk a hihetetlennek tűnő hírt: Z. Károly barátunk meghalt.
     A következő történetet, nem sokkal később az özvegy, Ilike mondta el nekünk.
     Az elmúlt években, ötvenhat-ötvenhét éves kora után a változatlanul mindig egészséges, életerős, munkakedvvel, tervekkel teli Karcsi gyakran beszélt arról, hogy a felmenői, az apja, a nagyapja, de talán a dédapja is, mind hatvanéves korukban haltak meg. Később, és egyre többször, mosolyogva, mintegy tréfásan, azt is hozzátette: – Meglátod, én is addig élek csak.
     A felesége először csak legyintett, mosolyogva, de kissé bosszankodva is: ugyan, miféle csacsiság, felnőtt, értelmes, makkegészséges ember hogyan mondhat ilyen bolondságokat! Másodszor, harmadszor már csak bosszankodott: – Hallani se akarom többé ezt a hülyeséget!
     A nyár második felét 1980-ban a néhány évvel azelőtt vett szép, Balaton-parti kis nyaralójukban töltötték. Ott hozakodott elő Karcsi megint azzal a – ahogy a felesége akkor bosszúsan megjegyezte – képtelen és buta családi legendával. A férje azonban utána is újra meg újra megismételte, de mosolygott is hozzá, mintha csak ugratná, mintha maga se hinne benne. Fáradhatatlanul úszott, naponta kétszer is a Balatonban, másodnaponként teniszezett, vacsora közben – kitűnő étvágya volt – büszkén mondta el a feleségének, hogy védhetetlen adogatásaival, váratlan, erőteljes fonák ütéseivel hogyan söpörte le a pályáról húsz évvel fiatalabb ellenfelét.
     Augusztus utolsó hetében volt a születésnapja. A hatvanadik. Ilike nagy, ünnepi ebédet készített, a férje kedvenc ételeit: borjúpörköltet galuskával, uborkasalátával, túrós palacsintát; többféle bort is tett az asztalra, még egy üveg pezsgőt is.
     – A pezsgős palack dugójának pukkanása után meg is csókoltuk egymást – folytatta történetét Ilike. – Karcsi jókedvében még valami dalt is dudorászott, mint fiatal korában. – Látod – mondtam neki –, elmúltál hatvan éves, és… – Egymásra néztünk, egymásra nevettünk. – Azt a hülyeséget pedig ne is halljam többé! – mondtam. Karcsi még mindig nevetett, és amikor én leszedtem az asztalról a terítéket, azt mondta, hogy kimegy az udvarra, lemossa a kocsit. A nemrégiben vett, dédelgetett, új Ladánkat. Én már a mosogatással is végeztem, vártam egy ideig, majd kimentem utána az udvarra, úgy gondoltam, segítek neki. Ott állt az autó, fehéren, tisztára mosottan, még vizesen, a férjem pedig sehol. Meg akartam kerülni a kocsit, és akkor pillantottam meg mögötte a földön Karcsit mozdulatlanul, holtan…

    *

    Régi barátaink voltak Nádorék is, Judit és Feri, mindketten fiatal orvosok, amikor 1957 januárjában – az őket oly sok, méltatlanul ért meghurcoltatás után – az akkor még csak néhány hónapos kislányukkal együtt „kitántorogtak” Amerikába. Ott sem volt könnyű életük az első években, amíg különféle alkalmi munkákat vállalva, elegendő nyelvtudás nélkül, újra meg újra vizsgázva, végre egyenesbe jutottak. Amikor mi, tizenhárom év múltán meglátogattuk őket Los Angelesben, már szép, kertes, kis házban laktak – az egy szál citromfájukra különösen büszkék voltak –, mindketten orvosi hivatásukat folytathatták, Feri kórházban, Judit, amennyire megértettük, amolyan belgyógyász-háziorvosként. Két kocsijuk is volt, használtak, nem a legmodernebbek – az autó itt nem luxuscikk – magyarázták –, közlekedési eszköz, e nélkül mozdulni sem lehet ebben az irdatlanul nagy városban. – A lányuk, Marika, azaz: Mary, igazi amerikai tinédzser.
     Múltak az évek, őnekik szakmailag, olybá tűnt, anyagilag is, eléggé sikeres évek; változott nálunk is valamennyire a világ, olykor-olykor az úgynevezett „disszidensek” is hazalátogathattak már; Nádorék is Budapesten és a Balatonnál töltötték az egyik nyári szabadságukat. Egyébként is szerettek utazni, világot látni, alkalomadtán szívesen vettek részt – hol együtt, hol meg külön – szakmai konferenciákon is. Időnként szép képeslapokat kaptunk tőlük, vagy csak valamelyiküktől, Londonból, Rómából, Rio de Janeiróból, Tokióból, a világ minden tájáról.
    Egy alkalommal – már a nyolcvanas évek vége felé – Párizsból kaptunk Feritől üdvözletet: azon a lapon a Notre Dame-székesegyház képe volt. Nem sokkal később pedig Judit írta meg nekünk a szomorú hírt: Feri, nem sokkal az után, hogy hazaérkezett Franciaországból, meghalt otthon, Los Angelesben, egy teherautó ütötte el, amikor kiszállt a kocsijából.
    Mintegy esztendő múltán a lányuk, Mary – már diplomás közgazda, banktisztviselő – egyhónapos nyugat-európai körútja során, egyebek közt Párizsból is küldött az anyjának haza, Los Angelesbe egy képeslapot. Ezen a párizsi operaház és előtte a tér, a Place de l’Opéra volt látható. Judit – mint később megírta nekünk, és telefonon is elmondta – többször is nézegette, forgatta a kezében a képeslapot, bámulta az operaház gyönyörű épületét, az oldalt látható járdán a Café de la Paix széksorait, ahol a világ annyi szellemi óriási üldögélt és vitatkozott, a tér óriási forgalmát, a ki tudja hány irányból érkezett autók áttekinthetetlen torlódását, az úttesten, a járdákon a gyalogosok, nők, férfiak, gyerekek százait.
    És egyszerre úgy érezte, megáll az ereiben a vér: az egyik járdán, félreismerhetetlenül, a jól ismert öltönyében, kalapjával a fején a meghalt férje, Feri, aki egy évvel azelőtt járt Párizsban, és minden bizonnyal a Place de l’Opérán is.
    Lehetetlen? De miért lenne az? Hiszen az ilyen képeken az lesz rajta, ami akkor, abban a pillanatban, amikor a fényképész a gépét elkattintotta, éppen ott volt; és miért ne lehetett volna az a másodperc azonos azzal, amikor Feri ott, a Café de la Paix-től balra, éppen szembe nézett vele?
    A másik csoda, talán még nagyobb, hogy a lányuk, Mary, egy év múltán, rövid párizsi tartózkodása alatt éppen ezt a képeslapot vette meg, és mit sem sejtve ezt küldte el az anyjának. Judit később óriásira felnagyíttatta, bekeretezve a szobája falára akasztotta – kétségtelenül, félreismerhetetlenül a meghalt férje nézett vele szembe.

    *


    Hihetetlen mesék? Ez is, meg a hatvanadik születésnapján meghalt Z. Karcsi barátom története is? De hiszen csupa ilyen képtelenséggel van tele ez a szemem előtt forgatott, az életem színes emlékképeit fel-felvillantó kaleidoszkóp – benne a számomra legnagyobb csodával: hogyan úszhattam meg épségben korunknak ezt a veszedelmekkel, buktatókkal, soha el nem képzelt emberi gonoszságokkal is teli, három emberöltőnyi idejét.

BOZÓK FERENC

Évszakok

Tavasz
Körme ezüst, szeme gyémánt,
fényhaja kócos aranylánc.
Bájol a váll puha íve,
Nap ragyogása a szíve.
Fogsora fényteli márvány,
ajka rubinpiros ármány.

Nyár
Tűzkakas ugrik a hegyre,
szétveti arra meg erre
lángtaraját, s kukorékol.
Szurkos az út, buborékol.
Szertefolyik. Puha nyúlvány.
Túlcsorog önmaga partján.

Ősz
Lenn a Blahán pihen éjjel,
ébred a hajnali széllel.
Bújna odúba, üregbe,
dalt dudorász a füledbe.
Villamos adja a taktust,
hűs alagút fura basszust.

Tél
Hóropogás csigolyája,
Jégcsap a szíve, a szája.
Gleccser a combja, a térde,
Grízpuha hódara vére.
Pest latyakos, Buda sáros.
Fázik a Krisztinaváros.

Zörögj a régi ablakon

Zörögj a régi ablakon,
remegve nyomd a csengőt,
talán ma is remegve vár
kihez te eltalálsz vakon.
Zörögj a régi ablakon.

Ma is tizenhat éves ő,
s te már deres pasas vagy,
ne félj, ne félj, öreg kamasz
kopogj be, hátha majd kijő.
Ma is tizenhat éves ő.

Kitárja tán az ablakot,
kiszól a régi hangján,
de nincs a régi hang sehol,
hisz ő nem él, s te sem vagy ott.
Kitárja tán az ablakot.

Talán a háza most is áll,
s a vágtató időben
ma visszaadja őt a sors,
ki mindörökre várva vár.
Talán a háza most is áll.

Tahiti lányfej (1891-1893)

KISS MIRELLA

Fényterápia

Sötét boltozaton
buborék napfény
szivárog.
Apró cseppekben
adagolod poharadba,
esténként kockacukorra
csepegteted a fényt,
nehogy beléd esteledjen
a Nap.

S ha minden elsötétül
mégis, a kockacukorka
is fekete marad szemedben,
akkor majd kényszerzubbonyban,
fehér falnak állítva vársz,
hogy sugarakban zúdítsák
rád a fényt.

Visszafeléd

Én nem mondhatom ki: hiányzol.
Vonalakat húzok szobám falára,
Ez lesz majd napjaid hiánya,
Óra, mely visszafeléd számol.

Helyes Irány

Magasba emeltem kezem,
S ujjammal mutattam a Helyes Irányt.
De túl hideg volt, s jéggé
fagyott végtagom.
Ekkor

egy madár szállt rá,
s ujjam dara
bokra tört
a súlya
alatt.

MILLEI ILONA

Nyárban bujdosó

Reggelente fény szökik a hegygerincre,
felébreszti mind az álmos színeket,
harmatcseppből gyöngyöt fűz a tájra,
táncba hív szép, tiszta vizeket.

Lásd, ez a nyár. Biztonságról álmodik
a zöld levélen az apró bogár,
gyík lesi, a gyíkot róka, akire csapda vár.
Kék köntösbe burkolózik a látóhatár.

Béke van. Lent a völgyben kő vakít,
réseibe fénnyel véste alattomos ráncait
a Nap. A föld is fáradt és törődött.
Fűzfa és lonc menekíti zsugorodó árnyait.

Álló akt (1891-1893)

NAGY ZOPÁN

A sárga levél

Nemrég ezt a kétségbeesett (mégis határozott) levelet kaptam úgy, hogy feladójának kilétét megfejteni nem tudom. (Az aláírás helyén egyetlen égésfolt, a bélyegek helyett pedig apró pecsét csupán, melyen elmaszatolódott figura lapul.) Nyugtalan vagyok, faltól-falig, könyvtártól-levéltárig járkálok azóta, de semmi. Ezért, most mást tenni nem tudva: szóról-szóra közlöm e levél tartalmát.

    Kedves Barátom!

    Segítened kell! Bár félek, amire ideérsz, az Időt én már nem ismerem, s nem tudom mérni látásommal, mi új, mi régi, vagy mi holt, esetleg fél-holt köröttem… A romlott homok „paradicsoma” ez, az Ész száraz s porlandó magánya.
     Siess! Én nem mehetek. Már ezerszer próbáltam, de nincs határ, nincs út kifelé – mindannyiszor eme körbe kell visszatérnem, ez az egyetlen bázis, ahol tereket érezhetek…
     „Templomok” állnak itt, Háromszög alakú építmények (mindegyik pincékkel, romos alagutakkal), tele tömény és szomjas szomorúsággal. Tizenkét Háromszög négy-négy fallal, tizenkét méterenként körbe-körbe… Naponta járok egyikből a másikba, és sohasem iszom, mint vályog- és aranypor lepte herceg kuksolok a sárgás épületekben…
     Homok szivárog leheletemből – a szív pedig itt sisteregve szúr! Emberi lényt még nem láttam, és tükör sem születik erre – üveg is csak agyamban villan. De lépések vannak. Éjjel. Nyomok nélkül. Hangok álmosan, végzet nélküli pusztulással…
     A termekben ülök, homok, agyag, hályog, majd okker-ködök, tompa narancs-fények egy-egy percben, de a nyitott ajtókon át nem tudom, hogy kint-e a fény s bent-e az árny, vagy fordítva…?
     A sárga Háromszögek bizsergéssel és borzongással teltek. Pedig semmi kopogtatás vagy dörömbölés. (Legszörnyűbb érzés itt a Nem-érzés.) Éppen ezért siess! Hiszen a közöny-szerű őrület kaparássza elmémet. Igyekezz, mert érzelmek nélkül sorvadok tompa, sárgás folttá…!
     Most egy oltár előtt gabala edénykébe szórom a pokolkő-törmeléket, a sárgaréz-vért és az aranyhomokot, melyeket a falakról vakarok le. Gyertyák fölött rázom az edényeket, hogy a hőtől (három nyelésem megszabadít az akadályoktól) nedvesség-tartalom szálljon föl a keverékből. Azokat szippantva táplálkozom.
     A félbevágott koponyákon egyszerű és rémséges ábrák, mintázatok. („Csak semmi giccs! Most furcsa idők járnak.”)
     A fal tövében szűk és mély kút, csupán csecsemőket dobálhattak bele; legalább azok ordítanának! De nem. Idegzabáló a csend. Csak az álmok játszanak itt néha vékony, bántóan sipító hangszereken – s e trombitákat én mindig tákolmányokként látom, melyek fő tartóereje biztos, hogy emberi sípcsont…
     A ládák, amikre leülök, homok-dobozként omlanak össze, de már meglepődni sem tudok. A falakon (melyeken „doksit, padma, csima-purma, u, ú, padma!” és hasonló föliratokat látok) sosem járok át. Minden építményben, a fő-falon egy-egy hímzett zacskó is lóg, színes homokkal csordultig telve. Az értelmetlenség „Totemei” ezek…
     Igyekezz már! Mert lassan a bánat is elkerül…
     Na és a polcok; mintha porból szőtt szolgák lennének: óriási könyveket tartanak. Ezek a kötetek fölemelhetetlen, másfél méter hosszú, méter magas dögök, sárga selymekkel bevonva, bódító, görcsös lapokból készülve. Nappal teljesen üresek, csak éjjel látok bennük rezgő délibábokat: nem létező állatokkal kanyargós utakon, vagy velőscsont-építményektől is félelmetesebb palotákkal, melyekről ismeretlen írásjelek folynak le a homokba…
     („Éjjel, éjjel, éjjel…” – mondogattam már többször is, de mikor van itt igazán éjjel?; hiszen a feketés homokszínek, és a pasztell-hártyák váltakozása hullámoztatja az eget; a Napot pedig megint csak fél-tudattal érzékelem, amint egy nagy, maszatos lepedőn át szivárog eme átkozott bázis felé…)
     Hidd el nekem, Te már ott jössz (az égtájat nem tudom) a horizont mögött, akárkinek is gondolod magadat, mert ez (mint oly sokaság) ész által már elrendeltetett!
     Még egy dolog, a legfontosabb: a tizenkét építmény középpontjában, a nagy kör mértani metszéspontjában, a homokba süppedve ott áll a Tér „esszenciája”, az akár tucat embert is elnyelni képes Kagyló. Hatalmas, ágaskodó fodrai közül, sóhajtozó mélyéből elviselhetetlen Fény árad. Ő a Gyémánt-sárgák utáni és a Szűz-fehérség előtti Fény. A tizenkét állapotot összegző tizenharmadik. Ő az utolsó utáni, az első előtti, a ragyogástalan-ragyogó: „prima transzcendencia”. Az Időt és Vágyat Ő szipolyozza el. Igyekezz, ments meg! Mert Őt megközelíteni nem tudom, s közben a sárga, néma szél betemet, s leszek puszta por, kupacnyi aranypor…
     Indulj!

Martinique-i Éva (fafaragás, 1887)

Fiatal breton nő (1889)

VADKERTY DOROTTYA

Rekviem születésnapra

Ladányi Mihály, 1934. 02.12.

hogy lángot nem vetett a papír
mikor írtál…
hogy vér nem folyt tolladból
tinta helyett…
vér, a Te véred
dühtől, szabadságvágytól
piros
szerelemtől, elhagyottságtól
sűrű
kicsapódtak szavaid a
közönyös világba, mint
vércukrod
azokon a végítélet-ízű
napokon,
és halál szaga volt már akkor
a műanyag gyerekkádnak is
(ez jutott csempézett csoda
helyett),
és aceton-szagú, elhaló szavad
csak magányodnak, szerelmednek,
vacogásodnak visszhangzott,
drótozott szemüveged fókuszából
elindultál
„a sorssal ellentétes irányban”

I. m. J. A.

„Visz a vonat
megyek utánad”
futnak mellettem
póznák házak
a koszos ablak
tükrözi arcom
fáradt vagyok
nincs már több harcom
feladtam mindent
magány éget
agyamban fáj,
hasít a végzet

„… írok azért…”

(Aktaion)

dühöngő, csaholó kutyák,
prédára éhes hiénák,
acsargó, véres fogu dingók
hajtanak az erdőn át

agancsom akad sürü ágba,
szügyemet megcsapja bokor,
lábamat vérezi tüske:
fájó nyomom semmi se rejti

dübörgő patáim alatt
száraz levél zörren,
korhadt fatörzs porlik,
hideg kő koppan

– nem hibázzák nyomom –

hátam mögött mind
már érzem bűzhödt,
csorgó nyálú leheletük,
védtelen inamat nézik
vérágas, kidülledt szemmel

félelmem tudja sorsomat:
előlük elfutni nincs erőm,
élő husom marcangolják majd…
csak magam-választotta halál:
szakadék mélye
menekít

Tahiti motívum

MARIK ÁLMOS

de nem ez a lényeg

tíz év múlva
tavirózsa
legyen ez az est
az idő békanyála közt
ringjon csendben

őrizve mint pók a hálóját
azt a budai kiskocsmát
hol világmegváltás helyett
egy kutya ugatott

megfogott
sörízű füstbe burkolt
mosolyod

Állatkert

voltam keselyű
a városban kerengve
kutattam elhullott
pentameterek után

voltam mosómedve
lépcsőházak kocsmák közt
motyogásig súroltam
megváltó elveket

voltam sáska
tarra zabáltam éveket
markom közt mint imát
dörzsölve neveket

voltam fóka
sütkérezve teraszon
az agyonverésig
hittem révmeleget

maradtam elefánt

ÁGAI ÁGNES

Emlékezet

Szól a kakas már,
sosem virrad már.
Tétován remeg a napfény.
Hajnalodni szeretne, de nem tud.
Mennek sorban lehajtott fejjel.
Végigmenetelnek a földgolyón.
Hosszú, fekete csíkot
húznak maguk után.
Kék a lába, zöld a szárnya,
micsoda madár!
A fák lehajolnak
és szétterülnek.
A felhők szürke gubancban
gomolyodnak.
Az ég elpirul szégyenében.
Nem szól a kakas már.

A vers születése

Rádőlt a papírra,
és várta, hogy az verset szüljön.
A papír nyögdécselt, vajúdott,
és betűket bocsátott ki
szépen sorjázva, egymás után.
Az ábécé összekeverve feküdt előtte:
mindenféle szavak
mindenféle toldalékkal.
Értelmesnek látszottak,
szépnek, formásnak, kereknek,
majd felsírtak, felegyenesedtek,
kiléptek a papírról,
és még el sem köszöntek.
A papír csak nézett utánuk,
de büszkén versnek nevezte őket,
melyet a világ majd megcsodálhat.

BENE ZOLTÁN

Bal eset a fürdőházban

(Védirat önnön maga védelmében)

Én, mivelhogy írástudó ember vagyok, nem kívánom másnak tollba mondani a történetemet, ami miatt az öt gerenda vár reám, vagyis ahogyan nevezik még ezt a kellemetlen eszközt: a kaloda. Talán még kíméletlenebb lelki és testi tortúrák is fenyegetnek, ezért inkább előadom magam, miféle szerencsétlenség, milyen képtelen tévedés áldozata vagyok.
    A nevem Sági Nagy János, megjártam én Pádua egyetemét is, klerikus volnék, azazhogy deák – ahogyan méltóságtoknak jobban tetszik. Szolgáltam én a nagyságos Batthyány családot évekig, körmöltem nékik sokat, belesajdul az ujjam máig, ha eszembe jut! Okítottam a zsenge korú gyermekecskéiket, de, megvallom őszintén, nem éreztem jól magam náluk. A magam idejében csak a baccalaureusságig jutottam Itáliában, mivelhogy futnom kellett a pestis elől, később kedég nem tudtam összeszedni annyi aranyat, hogy visszatérjek, holott erőst vágytam vissza! A Batthyány-családnál meg nem éreztem jól magam, mondom, mivelhogy úgy bántak velem, mint a kapcaronggyal. El is jöttem onnan egy téli estén, hogy gyötrelmes nélkülözések során idekeveredjek Pozsony nemzetes városába, ahol fel is fogadtak napidíjas írnoknak. Csakhogy attól ugyan éhen vesztem volna! Hát igen nekikeseredtem, s ahogy keserűségemben betértem az egyik tisztes fogadóba egy kupa borra, hát belebotlottam ott a nemzetes Horkay Miklós uramba, a fürdősbe, akivel addig-addig iszogattunk együtt, míg maga mellé nem fogadott közismert és népszerű fürdőházába. Volt ugyan néki három inasa is, ám elkelt egy olyan ember segítsége is nála, aki jól ért a betűvetéshez meg a számoláshoz.
    „A fürdősé a leggyönyörűségesebb mesterség a világon – magyarázta nékem másnap Horkay Miklós uram saját csudaszép fürdőházának megfeketedett gerendái alatt. – Amidőn kezembe veszem az érvágót, amikor csak úgy a magam örömére csattogtatom az ollót, vagy előkészítem a fogzúzó vasat és a metélőkést, tisztán érzem, hogy mennyivel különb vagyok a kirurgusoknál, borbélyoknál! Amikor flastromot gyártok, vagy kenőcsöt keverek, úgy érzem, ha magas egyetemet járt orvos lennék, sem érteném jobban az emberek nyűgjeit, nyavalyáit! Hát még akkor, amidőn a fürdővizet készítem elé, vagy a pároltatáshoz szítom a tüzet, hogy elegendő gőz képződjék, amiben megpuhul, s egyenesen ellágyul a hozzám betérő húsa, s ő maga szinte újjászületik! Ó, János öcsém, az csak az igazi élvezet!”
    És, bizony, azt mondom én kegyelmeteknek: Horkay Miklós uramnak szórul szóra igaza van! A fürdős mester nem utolsó a mesterek sorában, valóban!
    De nem erről kell énnékem most fecserésznem, nem ezt várják kegyelmetek éntőlem, tisztában vagyok én azzal. Elmondom most már valóságosan, mi és miként történt velem. Az igazság világít nékem, miközben papirosra vetem az ügyemet.
    Mint említettem, beállottam Horkay Miklós uramhoz fürdősnek, besegítettem az inasok dolgában, vezettem a könyveket, takarítani sem voltam rest, ha úgy adódott. Kiváltképpen hétfőn akadt sok dolog, amikor fürdőnap van a nemes Pozsony városában, a kegyelmetek bölcs rendelésére. De azért egyéb napokon sem unatkoztunk. Egy szerdai napon azonban a szokottnál kevesebben jöttek hozzánk megtisztulni, fogfájós sem akadt éppen, flastrom sem kellett senkinek, kenőcsért sem sorakoztak a tagjaikat fájlalók. Horkay Mikós uram fogta hát magát, és elment a céhszobába, hogy gyöngyöző ser mellett hányja-vesse meg céhbeli társaival a világ folyását, a törökátkot s egyebeket. Az inasok, ahogy a mester kitette a lábát, elszeleltek valahová, velem annyit sem törődtek, akár rohanó kocsi utasai az útra pottyantott ganajjal – magamra maradtam a fürdőházban. Horkay Miklós uram hajadon, szűz leánya, Mária pedig éppen akkor talált betévedni oda.
     Az nem igaz, elhihetitek nékem kegyelmetek, abból egy megveszekedett szó sem igaz, amit Horkayné asszonyom, az a, magunk közt legyen mondva, rosszindulatú teremtés híresztel, miszerint előre megbeszéltük volna a találkát Máriával! Ezt el ne higgyék kegyelmetek, ha nem akarnak súlyos terhet venni a lelkiösmeretükre! De ne csak ebben kételkedjenek magasságtok! A kételkedés vezérelje elméteket, midőn ama förtelmes asszony szavait latoljátok! Hiszen azt sem átallja bizonygatni az a szófosó némber, hogy az urát én magam küldtem a céhszobába, az inasokat meg én magam eresztettem szélnek! Reszketek a dühtől ekkora aljasság hallatán, higgyék el kegyelmetek, mert amit itten olvasnak, azt mind egy betűig elhihetik, mert az maga az igazság méze! Amint higgyék csak el azt is bátran, hogy Mária véletlenül tévedt éppen akkor a fürdőházba, amikor rajtam kívül senki nem tartózkodott ott. Előtte mi különben egyetlen egyszer találkoztunk csupán, s akkor sem beszéltünk egyébről, mint az ég madarairól és a mező növényeiről. Nem volt abban semmiféle pajzánkodás, miként azt Horkayné asszonyom, galádul elferdítve az igazságot, állítani merészeli!
     Egy szó mint száz, Mária betévedt a fürdőházba, kereste tiszteletre méltó atyját.
     „Atyád a céhszobába ment – világosítottam fel én. – Sert szopogat ott a többi mesterekkel, közben bölcsen elbeszélgetnek. Meg azért sem árt, ha egy helyen vannak, mert száraz az idő mostanság, lángra kaphat a város valamelyik sarka, a fürdősök céhének kedég igen fontos dolga a tűz oltása is, mint arról néked is bizonnyal tudomásod van.”
     „Szerintem nem a tűz miatti aggodalom vezérelhette atyámat a mesterek közé – sóhajtott erre szendén Mária. – Inkább a ser szeretete hajthatta oda.”
     „Az is erősen meglehet! – hagytam rá, jól tudván, hogy ártatlan leánnyal vitatkozni nem érdemes. – Tulajdonsága az már a jó mesterembereknek, hogy nem vetik meg a habos, gyöngyöző seritalt. Hanem mondhatok-é néki valamit, ha majdan visszatér?”
     „Nem, nem – rázta a fejét a leányka. – Pusztán csak pároltatni szerettem volna magamat. Úgy vélem, jót tenne az most nékem. Köhögök egy kevéssé.”
     „No, akkor ne légyen akadály apádurad távolléte – feleltem én készséggel, mivelhogy a szívem mindég nyitott volt és jóságos, segíteni kész a rászorultaknak. – A köhögés veszedelmes nyavalya, ha nem kúráljuk ki időben, még nagyobb baj kerekedhetik belőle! Ne félj, előkészítek én neked mindent a pároltatáshoz, ahogyan a nagy könyvben meg van írva, éppen úgy! Kitanultam a csínját-bínját ennek a mesterségnek, ne aggodalmaskodj! Lesz itt olyan gőz, csak győzd a párolódást benne!”
     Hát, sejthetik immár kegyelmetek, hiszen mindahányan igen eszes és művelt emberek, sejtik is már bizonnyal, mint történt a dolog. Mária párolódni kívánt, s én, az én áldott jó lelkemmel, előzékenyen készítettem elő számára, amit ilyen esetekben elő kell készíteni, ám a leány nagy ártatlanságában korábban vetkezett le, mintsem én távoztam volna, és úgy állott előttem, amiképpen az Úr őt az Ő határtalan bölcsességében megteremtette. Isten látja lelkemet, azt se tudnám elsorolni magasságtoknak, vajon szép-e avagy csúf az a fehérnép, hisz rápillantani sem mertem még egyszer! Az az egy pillantás meg olyan kurta volt, hogy az szót sem érdemel! Mindazonáltal távol álljon tőlem, hogy félrevezessem kegyelmeteket: beismerem, hogy a leány valóban mezítelen volt. Hanem az már nem igaz, lelkemre mondom kegyelmeteknek, az már nem igaz, hogy én lapogatni kezdtem volna a farát, meg hogy a mellét markolásztam, meg olyan huncutságokat tettem vele, amikre ha rágondolok is, belepirulok, nem még ha le is írom! Nem, nem az mind rágalom! Amiképpen az sem igaz, hogy megoldottam volna a nadrágom zsinórjait. Nyilván a sok erőlködésben, mellyel a pároltatást készítettem elő, nyilván a megerőltető munka közepette bomolhatott ki a bog a zsinegen, s a nadrágom azért csusszant a térdemre, felfedve csupasz ülepem, ráadásul éppen abban a pillanatban, amelyikben belépett a házba az a kígyónyelvű, sötét szívű Horkayné asszonyság! Én nem állítom, hogy nem érthette félre a helyzetet. Leánya ruhátlanul, nékem kivillan a becses fertályam, azonban…
     Mélyen tisztelt, bölcsességgel áldott tanácsurak! Láthatják, hallhatják, hogy végzetes félreértés áldozatául estem. Kérem kegyelmeteket, ne büntessenek egy tévedés végett, s főként: ne hurcolják meg egy becsületes szűz nevét egy ilyen kétes, félreérthető eset kapcsán! Vizsgálják meg a körülményeket jól, vizsgálják meg önnön magukat is, és olyan körültekintéssel döntsenek, amilyen körültekintő ítéletet elvárnak az olyan éles eszű, felette értelmes és megvesztegethetetlen férfiaktól, aminők kegyelmetek! Isten áldja mindannyiójukat!

Fafaragás (1890)

ÁFRA JÁNOS

super sculptura

    kétkedve fogadom testemet,
pedig azt mondják, én
agyagoztam egykor
     a repedt, ferde orral,
horpadt, völgyes homlokkal,
     aránytalanra nyúló
fülekkel, lelapult kerítés
mellkassal együtt,
én terveztem magam –
     meglátszik, nem
lennék jó szobrász,
     pár ezer évem tapasz-
talatával úgy érzem,
talán többre is telhette
     volna, mint üveg-
nyaknyi lábszárra,
holdba fordult lábfejre,
     majd két méter helyre,
amit kérdőlegesen
     foglalok el – persze
     szemembe nézni jó
a tükörből, de hallom ezeket
a recsegő hangokat
     a lyukacsos, horpadt
     dobhártya alatt,
tapintanám göcsörtös
     izmaim, ha lenne mit és
lenne mivel, de az ízületek
     nem mozdulnak velem,
átvették
     az irányítást testemen –
ez jutott, két hét kórház,
csapolás, napi fél liter,
    reuma tizenhárom évesen

ÁDÁM TAMÁS

Megtartó vízen

Ahogy a Biblia írja(:)
ő hívja elő a tenger vizét
és kiönti a föld színére(…)
Istenkísértés(!)
könnyedén lépkedek
szolid hullámokon

mintha a melegedő víz alatt
szíved gyorsabban verne

e megtartó vízen oly
egyszerű ez a februári nyár is
nincs szakadó jéghártya
és nincsenek fagyos
értelmüktől fosztott szavak

este kidob egy visszafele
csavarodó örvény

nagy a kísértés (:) sóváran nyúlok
sötétből lobbanó melledért
kezeskedem érted
na jó(:) kicsit magamért

Tahiti lány (1892)

LÁSZLÓFFY CSABA

Álommező

„Úgy felejtünk, mintha fizetnének érte”
(Kemény István)

A kamaszkor vakmerősége

Tudtam: attól még nem fogok megőrülni
ha a tordai-hasadéki malom
kőkerekén alázuhanó patakvíz
álmomban is állandóan zuhog

éreztem hogy végnélküli portyázásaimnak
nem vethet gátat hínáros Doberdo
és semmilyen türannosz által
kiprovokált Marathón

a félelem percei órái a szövettani
vizsgálatnál valamivel hosszabb
elemzést igényelnek.

Jelen idejű múlt

Úgy tűnik, még messze állok attól, hogy merevnek érezzem testemet. A tordai templomkert felett sűrűsödő zöld zuhatagból mennydörgés-darabokként feketén csapkodó varjak szállnak le a burjánzó füvekre, úgy tűnik, nagy nehezen sikerül levetnem ólomlábaimat, hogy a vadul csattogó csőrök fülsértő zűrzavarában rávethessem magam az emlékmagokra. Az átsuhanó szomorúság árnya eltűnt, s vele, úgy tűnik, a vihar is elcsendesedett; dúlt mellkasom mögött nyugalom van, alig ismert Haydn-dallam lebeg csak a fénypászmában kúszni látszó, hangjuk vesztett madarak árnyéknyomában: a hetvenhét hegedűverseny után a megtalált hetvennyolcadik, vagy talán egy Eszterházának készült tenorhangolású baryton fájdalmasan elvesző kürtszórészlete? Úgy tűnik, visszanézek a tömött szatyrokat cipelő asszonyokra s a háború utolsó heteiben leégett sikátorba betévedt csontsovány, roggyant térdű katonaszökevényekre (legtöbbjük árulás szavára frissen ásott gödör mélyére vettetett); várom, hogy kiégett életük füstjével elszálljon végre fejünk felől a gyötrelem.

Beismerő vallomás

E.-nek

A lányokra gondoltam, akikhez verset írhatok,
A nőkre gondoltam, akiket szeretni fogok.

Aztán jöttél te, hogy az egészet összezavard.

Lehet-e négykezest játszani süketen?

Te szerdán hamvazol nekem
(negyven nap volna még feltámadásig?) –

a keresztet ácsoló törpe népség ásít,
még sose látott glóriát.
Kint is, bent is vak zűrzavar a tét.

Elterül bennem Góliát,
mielőtt csütörtököt mondanék
a hányaveti hangra.

Elterült testünk törmelék-
ország, történelme: üres halandzsa.

Tucat év múltán fellapozván egyet
„a gyűlő családi termékek” közül

Herbatea és bécsi csipke;
komondor-költemény ugat –
génjeink „lelki vicce”? csitt, te
bátyámuramos hangulat.

Elégia derengő fényben

„Az öregember mindig Lear király!
Rég messze van és a sorból kiáll…”
(Kosztolányi Dezső)

A gavallérok őskorára
ki emlékezik a Szamos-
s Tisza-kanyarban, Dráva-közben?
Száll a Dunáról balzsamos
levegő, illat, jégzajlásos;
rég elvirágzott hársaké.
Országrablás és úri pompa
– „davaj!”-idők; cinkos „oké!” –
emlékeit, mint túszokat
dugdosó, őrző kényszer-bölcsek.
Haláltusákra lombokat
borító, bogos, hajlott törzsek.

Harsogó újsághasábokba
bugyolált, rokkant új világ(!) –
zúzmarás reggeleken sorba-
álló, szipogó bácsikák,
a hasas szatyor, mint kifordult
ijesztő sérv, lóg, mind alább,
hazafelé a fergetegben;
hiába, éhes a család!

Trottyos, lihegve totyogó,
vén gavallérok hőskoráról
mit tudhatnak az unokák? –
Gubbaszt: nagyorrú, koldusforma
(tekergő, részeges svihák?) –
még szánakoznak is, lám, rajta:
nyomorral, bűnnel verte sorsa!
Most meg pólyába bugyolálná,
hisz megbolondult, a világ.

Üres szekrény s koholt levendulaillat előtt

Kihez ragaszkodhatnék jobban?
Aki álmában éberebb(!), aki nem riad vissza,
ha rézsiklót lát és nógatni képes a zizegő fűben
elvágtató lovakat. Milyen idők – akár gyermek-
szájban a kámforos szesz íze, szúnyogok züm-
zümje nagyanyánk befőttes üvegei felett.
Vagy mindig olyan idők, midőn már
mindent elaltatott az érdek.
Álommező, álomország, megtört utak s utas,
kimerült emlékezet. Felejteni vagy jósolni könnyebb?
Azt mondod kannibál! – ez a mindent-felzabálós vád
túl kemény s (v)igaztalan; ki készül felzabálni, kérdem,
nagyapámat, amint a létrán állva fényre tart egy arany-
szegélyű, a padlás pókhálóit remegtető könyvlapot,
s pendelyes vagy pokrócba csavart derekú legényke-
apámat a kertben, amint aranyalma fák és ribizli-
bokrok között a megfoghatatlan után tipeg?

Ha egyszer mégis találkoznánk

Száz év alatt hányan mentek világgá,
s bűnbeesésben egymás házát,
hazáját, hitvesét, életét elszerették.
Apám nem sírt (miért is tetted volna:
utolsó vergődő szárnycsapással óceán-
ködbe hullott a Micimama-kendő).

Rendszertelenül éltél, ettél, rohantál,
hajtott a rendszer, hajtottad magad érv-
rendszerek nyomában, korholások
sötét varjúcsapata űzött, korhadt
látomásokat tépve és korhadt beleidet.

Tönkrement minden, nem csak a kockás
pléded, miközben megtanultuk, hogy az
élet ritmusa hol a hóhér szívverése, hol a
globális fölmelegedésben kihűlő családtudat.

(KÓDA)

Kőzeteim szigetén

Megőrzött kőzetek, gyűjtve halomba,
magamból ami megmaradt, kiásom –
lágyéktól mellkasig és vissza: tompa,
éles, csonkán fényes megcsalatásom.

Tahiti gyerek (1891)

FRIDECZKY KATALIN

A párhuzamosok széttartanak

„Ha a gyerek meghal, elhagylak.”

Az anya jól hallott minden szót. Értette is, amit a férje mond – egyetlen gyermekének apja –, de a mondat sokáig csak mint ritmusképlet dobolt a fülében. Szűnni nem akarón, monotonon, mint egy sámán-mondóka: „Ha a gye-rek meg-hal, el-hagy-lak.”
    Az utolsó szó hirtelen önálló életre kelt: „el-hagy-lak, el-hagy-lak” – és mint az egyre gyorsuló vonat, ütemesen tovazakatolt. Néha belevisított a vonat füttye: – „Meghal! Meghal!” A vonat sebesen haladt, megállíthatatlanul. A szavak ott kattogtak a kerekei alatt: „A gyerek, a gyerek… el-hagy-lak, el-hagy-lak…” és a sivítás: „Meghal! Meghal!”
    Láz. A gyerek lázas. Ma hozták haza a kórházból. Az úton hazafelé az anya még a pólyán keresztül is érezte, hogy tüzel a kis teste. Lázasan adták ki. A zárójelentés szerint gyógyultan. A gyerek mindössze pár hetes, de annyi megpróbáltatáson esett már át, mint más egész életében. Fertőzések, orvosi műhibák, gondatlanságok dobálták kézről kézre, míg végül valóban az életéért kellett aggódni. Pár évvel a háború után vagyunk.

    Az albérleti szoba hideg és sötét. Csend van. Csak a gyerek zihálása hallatszik. Mint oly sok más beteg gyereké, akit az anya ápolt, amíg nővér volt az apácáknál. Sok nyomorúságot látott. Látott gyerekhalált. Némelyik a karja közt halt meg. Látta az arcukra kövült szenvedést, csodálkozó tekintetüket. – Megannyi néma kérdés a Teremtőhöz: – Miért?!
    A válaszokat senki nem hallotta, de mindenki megértette: „Ez az Isten akarata…”
    Még a háború alatt állt nővérnek. Vidéken élt, de egy vöröskeresztes propagandafilm hatására feljött Pestre, hogy ő is ápolónő legyen, mint az a fiatal nővér a filmben, akit történetesen ugyanúgy hívtak, mint őt: Bella.
    Sok nyomorúságot látott. Látott felnőtthalált. Némelyik a karja közt halt meg. Látta az arcukra kövült szenvedést, csodálkozó tekintetüket – megannyi néma kérdés az Emberhez: – Miért?!
    Sokféle válasz érkezett, de senki nem értette őket. „Ez az Ember akarata?!”
    Bella a háború után gyermekápoló lett. Nővérszálláson lakott, melynek szomszédságában egy egyetemi fiúkollégium volt. Egyik este éppen ő volt a portán az ügyeletes, amikor átjött egy fiú telefonálni.
    Az ajtókeretben egy félszeg, barna fiatalember állt. Kereste a szavakat, körülményesen dadogva adta elő kérését: telefonálni szeretne.
    Bella elnézte a fiút, és úgy érezte, ez az ember, akivel le tudná élni az életét!
    A telefonbeszélgetést hallania kellett, s keserűen ébredt rá, hogy a fiatalember már foglalt, ugyanis a feleségét kérte.
    „Ez az én formám…” – gondolta Bella, és magában már lemondott róla.
    De a dolog mégis fordulatot vett, ugyanis pár héttel később, amikorra már szinte ismerősökké váltak, a fiú kifejezetten hozzá jött. Kiderült, hogy akkor ő füllentett, mert akinek telefonált, csak a menyasszonya volt. Most Bellának sírta el, hogy a lány elhagyta.
    Bella könnyeket is látott már. Megértő volt minden emberi szenvedés iránt, és mindig megtalálta a megfelelő vigasztaló szavakat. Ápolónőnek született.
    Apránként elétárult a fiú hányatott sorsa, s a részvét, melyet iránta érzett, mély, elkötelezett szerelemmé változott. A fiú felnézett Bellára, aki jó pár évvel idősebb volt nála, s szinte anyai biztonságot nyújtott neki. A tisztelet, a hála, amit iránta érzett, lassacskán szenvedélyes szerelemmé változott.
    Összeházasodtak. Nagyon szegények voltak. Az esküvőn csak a két tanú volt jelen, akikkel aztán beültek egy kávéházba egy feketére.
    Az ünnepi lakoma egy felmelegített babkonzerv volt, meg egy üveg vörösbor.
    Jó darabig még a kollégiumban laktak, aztán kibéreltek egy szobát a Liget közelében.
    A rokonság csak később szerzett tudomást a házasságról. Vagy romantikus hevületükben, vagy azért, mert tartottak az ellenvetésektől – a fiatalok senkinek nem szóltak.

    Bella családja az ország két különböző sarkában lakott. Anyai ágról a nyugati határszélen, apai ágról az Alföldön éltek rokonai. Bella korán elveszítette édesapját, aki ügyes ember volt, nagy gazdaságot vezetett. Halála után elszegényedtek. A fiatal özvegy – Bella édesanyja – Pesten állt be cselédnek, és az árván maradt Bellát és öccsét nővére gondjaira bízta, akinek már amúgy is hat saját gyereke volt.
     Bella úgy emlékszik vissza a gyerekkorára, mint egy szeretettel bélelt mazsolás kalácsra.
     Mindenki őt dédelgette, az ő kedvét kereste, hiszen ő a „Károly kis árvája”.
     Mint egy napelem, úgy szívta magába a szeretetet, hogy aztán, az igencsak hűvös felnőtt-életben szerteszórhassa a meleget mindenki számára, aki a közelébe kerül.
     Így vette körül ifjú férjét is, akit mindenképpen kárpótolni akart, annak gyermekkorában elszenvedett nélkülözéseiért.
     Az ifjú férj, János, szintén sokgyerekes családban nőtt fel, de a szegénységnek nem a szeretetteljes szolidaritás-élményét élte meg, hanem a kutya-marakodásét az utolsó koncért.
     Ő volt a legidősebb gyerek, aztán jött még kettő. A családfő munkanélkülivé lett, ivásnak adta a fejét, és hogy némi pénzhez jussanak, a lelencből vettek magukhoz még két gyereket állami juttatásért cserébe. Éhezés, civakodás, verések, megszégyenülések taszigálták Jánost évről évre a felnőttlét felé. Az elemi után kereskedőinasnak állt, de a felszabadulás után neki is, mint annyi más munkásfiatalnak, lehetősége nyílt a továbbtanulásra.
     Bölcsészhallgató lett. Már az első években felfigyeltek verseire, amelyek itt-ott megjelentek, s végül egy vékonyka kötetté álltak össze.
     Bellát is a műveltségével hódította meg. Hóna alatt ott lapult az elmaradhatatlan Shakespeare szonettkötet, melyből bőségesen idézett meleg, bársonyos hangján, nagy-nagy átéléssel. Szeretett volna Bellából is valami művészfélét faragni, és állandóan kapacitálta, hogy vegyen részt színjátszókörökben, vagy énekeljen dalárdákban, vagy legalább menjen vele országjáró népművelői körútra.
     Bella idegenkedett ezektől az ötletektől, és úgy tartotta, őrá ott van a legnagyobb szükség, ahol eddig is – a gyerekek mellett.
     Saját gyereket is szerettek volna persze. De valamiért úgy alakult, hogy nehezebben ment, mint gondolták. Bella már túl volt a harmincon. Vérszegény, vékony kis nő volt, keskeny csípővel, fejletlen méhvel. Két spontán vetélése, és egy méhenkívüli terhessége is volt már, mielőtt a gyerekük végre megszületett.
     Jánost csalódással töltötte el, hogy Bella valószínűleg nem fogja ontani magából a gyerekseregletet, holott az ő lelki szemei előtt egy valóságos vonósnégyes lebegett. És még az is lehet, hogy ez az egy is meghal…
     Az a végzetes mondat akkor szakadt ki belőle. Meg se gondolta, mit beszél.
     De az asszony – aki látszólag elengedte a füle mellett, és csak a gyerekkel volt elfoglalva – igenis mélyen elraktározta a lelkében a hallottakat. Megtudta, mire számíthat attól az embertől, akire az életét tette.
     Bizonyosságot nyert, s ez nagyobb erőt adott neki, mintha a férje mellette állt volna a bajban.

    Néhány nap múlva Bella összecsomagolt, fogta a gyereket és leköltözött Körmendre, a rokonaihoz.
     Csak egy sort hagyott hátra: „A gyerek nem halt meg. Elhagylak.”

Breton lánykák tánca (1888)

VARGA RUDOLF

Megértem

Mennyek
birodalma, te legutolsó
birodalom,
hol az idővégi
vers
lakik, hol majd talán
megtudom, s megértem,
mivégre… Vagy
talán
úgy
támadok fel, hogy
előtte
meg
sem halok.

Mária-búcsú

Ha már nekem senki
sem vesz, vásálok
én
magamnak
mézeskalácshuszárt, s rögvest
befalom, befalom,
befalom az utolsó morzsáig,
ha
én
már senkinek,
és
nekem sem vesz senki
de senki,
semmi búcsúfiát.

*
Nincsen
édesanyám. Hát,
megsimítom
én
magam, lopva
megsimítom a kobakom,
megsimogatom, ha simogatni
senki, de senki
sem maradt.

Mind a tiéd

Bakosmarika,
Zupcsánacsordás,
Balogatyucska,
Csehovicsnagyapa,
Zörgőbácsiakovács,
most
mind, mind
feléd zuhannak,
nap és hold
túloldaláról előzúgó
meteorfecskék, repülsz,
száguldsz velük
fák
csúcsai fölött a Kistagnál,
most mindnyájan épp
feljebb, mégfeljebb
emelkedtek a Fényeskeresztnél,
odalent, a Mélyút agyagos
földjén
hallgatnak az ürgelyukak,
és
ez az
egész,
ez, ez
most
mind, mind
a
tiéd.
Magasról látod,
végleg
elvillant tűnő repülésed,
látod, látod,
ebben
a
szép,
szépújvilágban
már
minden
hamishamisítvány.
De a frissen vágott sarjú
illata, az eső utáni széna
kesernyés szaga, a kóbor
kiskutyák pillantása,
tenyereden a fáradt
por,
az, az, az
akkoris, akkoris,
örökre,
örökre
csak, csak, csak,
csak
a
tiéd.

Darazsak közt

Elmúlni, elmúlni
legjobb, elmúlni legjobb
nyár, elmúlni legjobb
nyár derekán, nyár derekán,
születésnap tájékán,
elmúlni legjobb
napraforgótábla
közepén, dongó, döngicsélő
darazsak közt, bogarak közt,
késődélután, estefelé,
mikor, mikor
a
legyek, a méhek a zümmögést
éppen
abbahagyják, s nyugodni térnek,
mikor
elringatnak, elaltatnak a kukoricaföldek,
mikor a hiábavalóság
már
megrágta s kihányta
koronás címerét,
amikor
vinnyogva, nyüszítve
bevallhatod a kötelező, kötelező
bukást, a bukást, és szerelmes
szavakat
suttogva egyre csak simogatod, cirógatod
a
csutkababák selymesszőke
szöszhaját.

Puskaporos

Üres a jászol.
Eltűnt a Messiás.
Szaporodnak a kamupróféták.
S ha már ez a lét
téged
választott, kiválasztott téged is,
hát
máris háncsolják a fát,
kereszted ácsolják.
Hírnök
jő, valami,
valami újabb, újabb balek,
valaki, valaki
bűnbak
kéne.
Muszáj! muszáj
feszíteni.
Feszíteni kell.
Feszíteni bizony, mert
sajna, sajna
megint, megint
hiány,
emelkedik a dízelolaj
ár, s megint rendkívül
puskaporos a nemzetközi
levegő.

Fekvő akt (1892)