Ezredvég

GÖRBE TÜKÖR

TENNER GYÖRGY

MMB

Mai Magyar Bédekker

(a FIDESZ-JOBBIK kiadása, 2010)

Rövidített részletek, majd folytatjuk, ha lehet!
Írták a Kontrolc és Kontrolv testvérek

Magyar
A világon és feltehetőleg a többi bolygón élő emberek összessége természetesen magyar, ide nem számítva azon genetikailag kódoltakat, akik a hazájukra rontanak, ha tehetik.
    Ebbe a kisebbségbe sorolandók az idegen szívűek, a hígmagyarok, a liberál-bolsevik plutokraták, a plutokrata bolsevik liberálisok, a liberál-plutokrata bolsevikok, a bolsevik-plutokrata liberálisok stb. (A lehetséges variánsok száma 3!, azaz 3 faktoriális1, vagyis 6, úgymint LBP, LPB, BLP, BPL, PBL, PLB.). Valamint a színes bőrűek, a szemiták (ide értve a krypto-zsidókat, de kivéve az izrael ellenes arabokat és kivált a Kaya Ibrahim nevű személyiséget), az őshonos indiaiak, a szőrös talpúak, a homo-, és heteroszexuálisak (a keménytökű igaz magyar gyerekeket kivéve), a pedofilok (ha csak nem a katolikus papok). Továbbá a felsoroltak bérencei, fizetett ügynökei, elvtelen kiszolgálói, talp- és egyéb… (két „g” betűvel írva) nyalói. Valamint mindazok, akiket a Bán (l. alább) nem magyarnak minősít.

A magyarok eredete
A magyar a legősibb nép, eredete a történelem előtti, sőt, még bőven a történelem előttit is megelőző időre vezethető vissza. Az bizonyos, hogy az első emberpár, bizonyos Ádám (az „ád” „ám” szópáros összevonásából eredő megnevezés, ami az illető jó szívére utal!) és neje (az Ádám oldalbordájából készített női ember) Éva „eo ipso” magyarok voltak, amiként magyar volt az a pártus(szkíta-hun, vagyis magyar) herceg is akit Jesus Nazarenus2 néven emlegetnek nap, mint nap mind máig. Minderre számtalan bizonyíték áll rendelkezésre, mint a fordított kettős spirál elrendezésű magyar gén, a megszámlálhatatlan sokaságú ásatási lelet, valamint az emberiség ma ismert valamennyi nyelvemléke (kivétel nélkül, legfeljebb egyesek megfejtése még nem történt meg!)

A magyar Bánság
A magyar állam megfelel az ősi magyar államformának, amelyet egy osztrák festő, bizonyos Adolf Schickelgruber (1889-1945) oly találóan írt le ( „Ein Reich, Ein Volk, Ein Führer”)3, azaz Bánság. Az állam mindenható uralkodója: V. Tor Bán. Sokan, akik sajnos nincsenek a római számok ismeretében a római ötös jelet „v” betűnek olvassák, és a magyar szokás szerint a keresztnevet a vezetéknév utánra helyezik. Ez mára bevett szokássá alakult. Az alkotmány is előírja, hogy V. Tor (V((ik))Tor) Magyarország örökös Bánja, ha pedig a természet törvényei úgy hozzák, hogy a jelenlegi bánt utódolni kell, az új bán is köteles felvenni az eredeti V. Tor nevet. E rendszer nyilvánvalóan számtalan előnye közül csak egynek a kiemelése indokolt: a történelmet tanuló zsenge ifjúságnak csak egy és csakis egy nevet kell megjegyeznie és ez V. Tor. A lelkes magyarok az ország szinte minden sarkában elhelyezett arcképe alá írják „A magyar nép bánja!” (Szegények még nem tanulták meg, hogy a „bán” szót, ebben a speciális esetben nagybetűvel kellett volna írni, így a felirat az eredeti szándékhoz képest némiképpen más értelmet kapott.) V. Tor pártja (a Körkörös Polgári Szövetség) középen áll! (Mint például a Fradi B-közép, valamint az „Indul a vonat….” kezdetű himnusz. A szerk.)

Földrajzi elhelyezkedés
A magyar ősnép a Jóisten markának nevezett, utóbb Kárpát elnevezéssel illetett medencében jött létre, ahol az első magyar emberpár lakott. Ez a hely a földgolyó és minden bizonnyal az egész világmindenség közepe. Nem kell ahhoz nagy ész, hogy ez bárki által belátható legyen: ha ugyanis a világmindenség minden irányban a fény sebességének megfelelő gyorsasággal tágul,4 akkor nem tagadható, hogy a világmindenség bármely pontja, az önkényességnek, még a halvány gyanúját is kizárva középpontnak minősül.
    Ennek folytán ma már elnéző mosolyt fakaszt („kész röhej” helyett) ama korábbi feltételezés, hogy „ha a föld isten kalapja, akkor Magyarország a bokréta rajta”.

Nyelvemlékek
A példátlanul gazdag és sokrétű magyar nyelvemlékek közül csupán a legjelentéktelenebbeket („Halotti beszéd”, „Ómagyar Mária siralom”, „Tihanyi alapító levél”) említik, holott ezek csupán a magyarság legújabb történelmi korszakából származnak. Az alábbi történetet Kínából származó papirusz tekercsre írta a király második (a béta) jegyzője, akit az udvarban „Analph, a Béta” néven illettek megkülönböztetvén őt az első (az Alfa) jegyzőtől, akinek neve sajnos nem maradt fenn.
    A második jegyző nem mulasztotta el illő dátummal ellátni a bejegyzést, mely szerint az írás sokkal régebbi mint a korább említettek.

Szomorú történet
Tsenge hercegnő és élete párja az iphjú Tsaba királyphi elhálván házasságukat és nyugovóra térvén, elpihenve királyi nyoszolyójukon, elaludtak. Tsenge hercegnő azt álmodta, hogy szerelmetes phérjével, akit álmában mindenki Dantonnak nevez, a nagy phrancia phorradalom résztvevői. Éppen Danton lephejezését álmodja, mikor phelébred. Az ablakon beszüremlő holdsugár éppen phérje – mint említettük volt – Tsaba királyphi alvó arcát világítja meg. Ettől a látványtól, szíve megállván, elszállt belőle a halhatatlan lélek.
    Ezt a bejegyzést a királyi krónika 1956. oldalára írtam, az időszámítás előtti tizenkettedik évezredben, a későbbi XIII. Gergely pápa naptára szerinti október hónap 23. napján.
    Analph a Béta

Tűnjön fel a kedves olvasónak a sokezer éves szöveg veretes magyarsága, kétségbe vonhatatlan abszolút hitelessége, a sokatmondó dátum és az, hogy az „f” hangot „ph”-val, a „cs” hangot pedig „ts”-sel írták akkoriban. (Más, lehetőleg ne tűnjön fel a nyájas olvasónak – ha jót akar. – A szerk.)

Egészségügy
A tisztavérű fajmagyar természeténél fogva egészséges, erős, tettre kész, és immunis minden meddőn dekadens civilizációs ártalommal (mint például gondolkodás, töprengés, kritika és kétely) szemben. Védi a magyart az ő immunitása (a vakhit és buzgalom). Jóllehet egészségügyre és annak intézményeire, mint például kórházakra, rendelő intézetekre egyáltalán nem is volna szükség, a Magyar Bánság ezek széles hálózatát tartja fenn, minden józan mértéket meghaladó anyagi áldozatok vállalásával. A magyar géniusz azonban kitalálta a költségek parttalan emelkedésének a világon egyedülálló gátját, aminek a kor tudományos elitje „a teljesítmény-korlát” nevet adta. A gyógyító tevékenység eme zseniális korlátja szabályozza az egy adott időszakban elvégezhető egészségügyi beavatkozások számát és magától értetődően az ezekre fordítható anyagi erőforrások mennyiségét. Azt sajnos még nem sikerült megoldani, hogy a beavatkozások szükségessége (egyszerűbben fogalmazva: a megbetegedések száma) abban az ütemben és mértékben merüljön fel, hogy az egybevágjon a teljesítmény-korlát adta lehetőségekkel. Az egyelőre fennálló diszkrepancia (meg nem felelőség) azonban megszűnőben van, a halálozások e speciális szempontból kedvező alakulása következtében.

Történelmi jelentőségű hely
A Magyar Bánság legnevezetesebb helye Alcsútdoboz, az első focialista város a világon. Itt található a világ első és örök időre egyetlen intézménye a Puskás Öcsi Fociakadémia, ahol az alapító emeritus professzor nem más, mit maga V. Tor Bán. (persze előfordulhat más helyen is fociakadémia, de remélhetőleg soha senkinek sem fog a mocskos pofájára ráférni, hogy azt Puskás Öcsiről nevezze el. – A szerk.) Alcsútdoboz arról is nevezetes, hogy itt töltötte ifjúságát és itt érte el a „többszörös magyar fiú” megtisztelő címet (szokásos postai címén felül!) az említett emeritus professzor és gyakran ide rendeli jobbágy-vazallusait raportra, amikor is az utóbbiak lábujjhegyen állva, maguk körül izzadságszagot árasztva makognak választ a nekik feltett kérdésekre (már ha egyáltalán megértették azokat). Nem szívesen használunk triviális kifejezéseket, de most azt kell jeleznünk, hogy a mondott ismertetés bakfitty ahhoz képest, hogy a nevezetes Názáreti Jézus jó édes anyukája is eme helyen született, és itt jelentette ki, hogy a Magyar Bánság Mária országa. Ebben a tekintetben axiómáról5 van szó, ami további bizonyítást már csak azért sem igényelhet, mert Szűz Mária megjelenését maga a Bán jelentette ki, aki, mint az erre vonatkozó nyilatkozata alapján köztudott, „sohasem hazudott”.
    Alcsútdobozt és a körötte elterülő kies tájat intenzíven belengi a focisták öltözőjéből kiáradó üde lábillat, amely különösen vonzóvá teszi az egész társadalom (a „zemberek”) számára az egész környéket, beleértve a kissé távolabbi kőbányákat is. Alcsútdoboz zarándokhely.

Állami jelképek
A Bánság zászlaja, vízszintes téglalap alakú három – piros-fehér zöld – szín sávos úgynevezett trikolor, ahol a téglalap átlóinak metszőpontja által meghatározott középponttól eredő, a téglalap rövidebb oldala egyhatodának nagyságával azonos sugarú körnek megfelelő luk tátong. Ezen a lukon áthúzva, legalább a téglalap hosszabbik oldala négyszeresének megfelelő hosszúságú és a téglalap rövidebb oldala négyszeresének megfelelő szélességű piros és ezüstszínű csíkos (ismertebb nevén Árpádsávos) kelme van áthúzva akként, hogy az a zászló mindkét oldalán jól legyen képes lebegni (lobogni?). Egyelőre még nem engedélyezett a kéthegyű nyilakból képzett, úgynevezett nyilaskereszt alkalmazása („ami késik az nem múlik” jut eszünkbe, természetesen a mondottaktól abszolúte függetlenül, a régi magyar közmondás. – A szerk.)
    A Bánság totemállata a repülő Turulmadár, fején a Szent Koronával, az egyik jobboldali karmában az Országalma, a másik jobboldali karmában pedig a Jogar. (Baloldali karma nincsen, mégis mit képzelt a nyájas olvasó? Nahát! – A szerk.). A Bánság címerének kialakítása még várat magára.

Háborúk
A Magyar Bánság, valamint elődállamai legutoljára Mátyás király (Matthias Corvinus, 1443–1490) uralma idején nyertek háborút. Az elvesztett háborúk felsorolására, terjedelmi okoknál fogva, nincs mód. Mindazonáltal egy szál magyar katona többet ér, mint akár egy NATO-ezred, nála vitézebb, bátrabb harcos nem is létezik. (Sajnos, az igaz magyarok közismert szerénysége miatt ez nem tudatosult világszerte, így erről az ellenséges erők sem tudtak. Ha ennek ismeretében lettek volna, nem merészelték volna sorozatosan megverni a hősi magyar hadsereget.) Jelenleg a Magyar Bánság hadserege a NATO, az EBESZ és más nemzetközi katonai szervezetek kötelékében, Közel-, és Távol Keleten végzi szolgálatát a magyar haza és határai közvetlen védelme érdekében. Sorállományú katonaság nincs. A hadsereg túlnyomó részét a tisztikar, ezen belül is a tábornoki kar tagjai teszik ki. Nincs széles e világon olyan hadsereg, melyben egy közkatonára legalább 30-40 parancsnok köztük is, legalább 20 tábornok jut. Ezzel szemben „vezénylő tábornok” csak egy és csakis EGY van.

Tudomány, civilizáció
Az emberiség valamennyi fontos, jelentős, meghatározó, kiemelkedő felfedezése magyarok nevéhez fűződik.
    A teljesség igényét kényszerűen mellőzve soroljuk fel a magyar találmányokat: dinamó, nadrág, atom- és hidrogénbomba, zakó (zeke, kaftán), számítógép, gomb, anatómia,6 karburátor, forró víz. Továbbá, c-vitamin, húskonzerv,7villanymozdony, plantatea,8 golyós- és kakastoll, kettős- és nyilaskereszt, rubik kocka, anatóliai karó (lófáz), hologram, holokauszt (többekkel társszerzőként). Valamint a körkörös védelem, az evőeszközök (a villa, meg a kanál is), a kanális, a kismacska („petit chat”, ejtsd: ptisa), az autó (T-Ford). Ezeken felül: a talajgyökér, a sakkozógép, egyfajta geometria, a nullás liszt,9 a röntgen,10 a gyufa, a fapipa (Ibafa), a kötény,11 a melltartó, a szuszpenzor,12 a kard (a „karod” szó rövidítése, illetve meghosszabbítása), a sódar és a sóder (átvitt értelemben: politikai nyilatkozatok), végül pedig a bornyú.13
    A nem magyarok által tett felfedezések ennél fogva jelentéktelenek, nem fontosak, mellőzhetők, említésre sem méltóak. Az egy magyarra eső Nobel-díjasok száma tekintetében, behozhatatlan előnnyel a magyarok vezetnek. Meg kell azonban jegyezni, hogy a feltalálók és a Nobel-díjasok egy jelentős hányada tiszta fajmagyarságához, rendezetlen faji-, vallási hovatartozásuk, illetve (a köztudott Nürnbergi törvények meghatározásaiból következő) származásuk miatt, kétségek is járulnak.
    Ezt a problémát – többségük elhalálozása miatt – mindazonáltal (esetleg, talán, hátha) rendezettnek lehet (kell, kéne) tekinteni. Az élő Nobel-díjasokkal kapcsolatban pedig – egy író sajátos esetétől eltekintve – a kérdést itt és most („hic et nunc” – az eredeti magyar szólás latin fordítása) nem szükséges külön firtatni, ezt bízvást rábízhatjuk azokra, akik eddig is firtatták.

Álló akt

KOSZORÚ

Száz éve halt meg prózairodalmunk egyik legnagyobbja, Mikszáth Kálmán (1847–1910). Egy kevésbé ismert, ám annál csattanósabb novellájával emlékezünk rá.


MIKSZÁTH KÁLMÁN

Chorin császári biztos

A história megütközéssel jegyezheti föl, hogy volt olyan tizenkét év, amikor a hivatalnoki sematizmusokban a Szmrecsányi név elő nem fordult. Pedig a Szmrecsányi családról el van terjedve Liptóban az a legenda, hogy egykor a földgömbön minden hivatalt a liptói Szmrecsányiak fognak betölteni.
    Kezdődött pediglen ez a csodálatos epocha 1850-től, amikoron a Liptó hegyei közt a siralom üté föl az ő tanyáját, mert csak a búza terem meg őnáluk gyöngébben, mint egyebütt, de a nemzeti bánatból itt is nagy aratás volt.
    Az egyik család a halottjait siratta (csak a Kubinyiakból négy esett el), másik a rabjain búslakodott. (Sok kufsteini és olmützi fogoly álmodta be magát éjjelenkint Liptó hegyei közé, ahol a gyermekei vannak.) Sok pedig a szabadon levőkért rettegett… akikre még majd ezután kerül a sor.
    Ilyennek látszott a többek közt Szent-Iványi Ödön. Nagy birtokos és nagy magyar. Ami így együttvéve nem sokat ért. Mert a magyarságért könnyen elvették az embernek a nagy birtokát. S hogy ne kelljen a fejét törni a visszaszerzésén, néha a fejet is elvették. Mert így kívánta azt az állami rend.
    Volt pedig ezekben az időkben Magyarország kormányzója bizonyos báró Geringer Károly, aki mohón hozzálátott (ipsissima verba1) az ország megtisztításához.
    Csupa gonosztevőkből állt az akkor. Egy egész ország gonosztevőkből. A becsületes hazafiakat az aktuális rendszer emberei tartották gonoszoknak és üldözték, akik pedig jó emberei lettek a hatalomnak, azokat a mieink tartották gonoszoknak és átkozták.
    Palugyay Ferenc uramért, aki a megyefőnöki hivatalt viselte Alsó-Kubinban, gyászt viselt a Palugyay család, és ezt akkoriban eleven gyásznak hívták. Minden gyászok között a legnagyobb gyász. Mert a többi gyásszal még dicsekedni is lehetett; anya az elesett fiával, gyerekek a raboskodó apjukkal; sirathatták őket, de az eleven gyásznak nincsen könnye, nincsen kevélysége, csak szégyenpírja.
    A másik irányú gonosztevők közül a leginkább magaslott ki a már említett Szent-Iványi Ödön, egy nemes, szeretetre méltó úr, aki nagyon bele volt keverve a 48-iki politikába. Élénk részt vett mindenben, s ha egyszer Geringer uram ráteszi a kezét, nem ér a feje egy ólompitykét. (Pedig micsoda okos fej!) A vésztörvényszék annyi kompromittáló bizonyítékot, rendeletet, levelet szedhet össze tőle, aminek a fele is elég lenne.
    Rokonai, jó barátai mindennap szepegtek az életéért. Mert kétségtelen, hogy rá jön a sor. Még a tű fokán is átcsúszhat egy teve, még az esztendő is átugrik néha egy napot, de Geringer báró nem ugrik át egy ilyen előkelő bűnöst.
    Csak az volt a kérdés, hogy „meddig és mikor”?
    Egyszer azután megjött ennek az ideje is. Egy napon megérkezett Alsó-Kubinba a császári biztos. A neve Chorin Pál volt. Bizony még sohase hallották ennek az úrnak a hírét. De hát jobban is fájt volna nekik, ha ismerős név lenne.
    Vasút még akkor nem járt, s telegram nem volt. A császári biztos négyesfogaton jött, s csak a legutolsó etetési helyről menesztett előre híradással a megyefőnökhöz egy lovas huszárt, hogy érkezik.
    Palugyay uram, a megyefőnök, nem volt a lelkében romlott ember, akárhogy szidták is honfiai, a liptói magyar érzésű nemesség, mégiscsak őhozzájuk húzott a szíve, megborzongott a hírre, s a saját özvegy menyecske leányát küldte parasztruhába öltöztetve, hogy menjen el Szent-Iványi Ödönhöz, és vegye rá a rögtöni szökésre.
    Szép, őztermetű leány volt Palugyay Anna, nagy rábeszélő szemekkel, de éppen az, hogy a rábeszélő szemek rábeszélése csak a maradásra érvényes. Hiába mondta Szent-Iványinak, hiába kérte összetett fehér kezeivel: „meneküljön, az isten szerelméért”, Szent-Iványi megkötötte magát makacsul: „Itt maradok. Ne féltsen engem, kedves Anna.”
    Aközben a megyefőnök hevenyészve lakást rendezett a hatalmas úr számára a megyeházban, két zsandárt menesztett az országútra, akik jelentéssel legyenek, ha a teljhatalmú császári biztos kocsija kibukkan az úti porból. Rendeletet küldött a papokhoz, hogy húzassák meg a harangokat, s ő maga a megyeház kapujánál várta teljes díszben, az egész tisztikar élén, távolabb állíttatván föl a két mozsarat, amelyekkel lőni fognak a megérkezéskor.
    A jelzett időre behajtatott a hatalmas úr, a négy tajtékos pej megállott a megyeház kapujánál, s méltóságteljes nyugalommal szállott le róla egy sovány, magas, fekete ember, szelíd kék szemekkel.
    – Én Chorin császári biztos vagyok. Ön a főnök?
    Palugyay uram földig hajtotta a kopasz fejét. – Ja, excellenz – mondá, de minthogy a német szót nagyon lustán hozta ki a nyelve a koponyájából, egy ékes latin dikcióra gyújtott rá, amit végighallgatván a császári biztos, csak ezt a két szót mondá: – Valde bene! – megveregetvén a Palugyay uram vállát.
    Ezzel engedte magát fölvezettetni a keleti növényekkel dekorált szállására, hol előkelő hanyagsággal levetette magát a díványra, s egy unott ásítással kihúzta zsebéből a kinevezési okmányát, és átnyújtá az előtte görnyedten álló főnöknek.
    – Nézze át, barátocskám. Így kívánja ezt az állami rend – tette hozzá. – Most pedig távozhat. Ha szükségem lesz önre, hívatni fogom.
    Az egész várost gyorsan befutotta a rémhír, másnap a megyét is: itt a császári biztos. Az emberek becsukakoztak lakásaikba, és suttogva kérdezgették egymástól: hozott-e hóhért is? Vér járt akkorában az ilyen emberek nyomában. Ezer naiv kérdés merült föl. Vajon miért jött? Hogy néz ki? Milyen az arca? Van-e valami kegyetlenség a vonásain, a szemeiben? Ejh, csak olyan, mint más közönséges ember.
    Egy kicsit megpihent, majd a különböző deputációkat fogadta. Először jött a klérus, aztán a város, aztán a céhek. Mindenkinek azt felelte: „Legyenek hűk a császárhoz.” Estefelé egy odavaló földbirtokos, bizonyos Velinyi Gábor kért audienciát. Előadta, hogy ma délután a felesége egy egészséges fiúgyermeket szült, s fölkérte a biztost keresztapának.
    Chorin Pál erre is rámondta a maga sablonját: – Legyen hű a császárhoz.
    S ajánlkozott, hogy megkereszteli a gyereket. Ami szerfölött tetszett az alsó-kubiniaknak: „Bizony isten, jó ember! Nem fog ez bántani senkit.” Este a megyefőnök által rendezett vacsorán vígan koccingatott a meghívott celebritásokkal – szóval nem mutatkozott rajta semmi félelmetes.
    Hanem aztán másnap reggel arra ébredtek a lakosok, hogy a Szent-Iványi Ödön kastélya körül van véve zsandárokkal. Délfelé pedig az egész megyébe szétküldetett a kemény rendelet, hogy aki valami bűnét tudja Szent-Iványi Ödönnek, aki arról okmánnyal vagy levéllel bizonyítani bír, azt három nap alatt a császári biztos őexcellenciájának behozza, vagy különben börtönbüntetés éri, sőt esetleg bűnrészesség alapján ki is fog végeztetni.
    Huszonnégy talpig gyászruhába öltözött nő járult a császári komisszárius elé, kegyelmet kérve Szent-Iványinak. Férfi már nem volt, aki beszélne, mert az már mind ült valahol.
    Az asszonyok vették át a közügyeket. A szoknya immúnis volt. De az asszonyok se a szívét keresték a németnek, hanem a szemére dolgoztak. A legszebb huszonnégy asszony öltözött feketébe, közöttük volt Palugyay Anna is.
    Chorin kegyetlenül lenézte őket.
    – Az asszonyok szerelemre valók és nem az állami rend megakadályozására. Távozzanak és legyenek hűk a császárhoz. Szüljenek neki jó katonákat.
    Kegyetlenül röhögött hozzá.
    Istennél a könyörület, a szegény Szent-Iványi el van veszve.
    Három napig kézről kézre vándorolt a császári biztos ajtókilincse – mindenki elvesztette már a szívét –, hordták hozzá halomra a kompromittáló leveleket, okmányokat, melyek Szent-Iványi működésére vetettek világot.
    Egy egész halom lett ezekből a teljhatalmú úr mahagóni íróasztalán. Barátok, rokonok siettek menteni a maguk bőrét. Nem ért még a jó Alsó-Kubin ilyen szégyenteljes három napot.
    A negyedik nap reggelén kijelentette a császári biztos, hogy elutazik. S rendeletet adott, hogy a zsandárok hozzák be a megyeházba Szent-Iványi Ödönt.
    Nagy emberáradat nézte az utcákon, mikor hozták. Szuronyok között! Egy Szent-Iványit! Istenem, de nagy úr lehet a császár, hogy meg mer ilyet tenni!
    Némán, könnyes szemekkel nézték a tömegek, csak egy-egy vakmerő kar lobogtatott kendőt az ablakból – de csak a kar volt künn, hogy a fejet ne lássák. Imitt-amott virágbokréta esett a mártír lábaihoz, aki kevélyen, mosolyogva lépegetett a zsandárok közt.
    – Sohase látjuk többé – suttogták, s minden tekintet őt kísérte, míg csak el nem nyelé a megyeház kapuja.
    A megyeház kapujába maga a főnök is odasettenkedett, s lopva megszorítá még egyszer a kezét: – Bátorság, édes Ödön öcsém, bátorság!
    Az visszamosolyogott rá: – Mihez?
    – Boldogtalan! – mondá a főnök környezetének. – Ő még remél.
    Fölment a lépcsőkön, két zsandár bekísérte a császári biztos színe elé.
    A császári biztos mogorván intett a zsandároknak, hogy távozzanak, s aztán nevetve rázta meg a Szent-Iványi Ödön kezét: – Sikerült, kedves öregem!
    – Együtt vannak? – kérdé Szent-Iványi.
    – Azt hiszem, minden irat együtt van, ami kompromittálhatna. Égesd el őket. Most már biztonságban lehetsz. Ott ég a tűz a kandallóban, hányd be.
    – Köszönöm, Palkó, de már most aztán jó lesz, ha elkotródol…
    – Megyek. A lovadat, kocsidat majd eladom otthon, Aradon, és a pénzt elküldöm. Szervusz, öreg!
    A császári biztos kocsijához hívatta a megye főnökét. – Szent-Iványi Ödön további rendelkezésig szabadon marad. Isten önnel!
    A kocsis kibontotta ostorát, még egyszer tisztelgett a kapuőrség, s aztán gyű, megindult a négy pompás paripa, s a por nemsokára elnyelte végképp a fényes hintót, amelyben a Szent-Iványi ravasz honvéd bajtársa, egy Chorin nevű aradi zsidó ült – kinek volt bátorsága ezt az életveszélyes szerepet eljátszani a pajtásáért.
    Sok rossz történt a világon azért, hogy nem volt távíródrót és hírlap, de éppen emiatt némi jó is történt egyszer-kétszer, lehet, hogy százszor.

    1896

Weiner Leó zeneszerző

KÉPZŐMŰVÉSZET

BERÉNY RÓBERT

A festői közlés

A festészeti komponáláson elemeknek egy nagyobb egységbe való rendezését értem. Az „elemek” szó jelenthet festészeti elemeket, ilyenek a rajzolt vonal, vagy olyan, mely két különböző színű színfolt érintkezésének határa, a színek, meg a színfoltok – jelenthet ezen elemekkel ábrázolható tárgyi, illetőleg formai jelenségeket. Az „egy nagyobb egység” a behatárolt képfelületet jelenti. (Tért ábrázoló festésnél ez azonos az ábrázolt térrel.) Az önkényes rendezés pedig a komponálásnak par excellence szubjektívségeken sarkalló cselekvése.
    Az említett elemek – eddig – két művészetnek eszközei: az ornamentikának, mely felületek díszítésére való és az ábrázoló festésnek, melynek feladata felületeken térillúziót kelteni. A két testvérművészet elválhatatlan egymástól: nincs olyan ornamentika, mely, ha még oly absztrakt vonal- és színviszonylatokból való volna, ne emlékeztetne – legalább is kisebb egységeiben – valamely tárgyra, viszont a tárgyábrázolással térillúziót keltő festészet sincsen soha híján a vonalakból absztrakt hatásúvá összetevődő idomoknak vagy az egymásnak megfelelő színfoltok csakis-színviszonylatai hatásának. Egyik művészet áhítja a másikat és szegény nélküle. A jövőben a kettő harmonikusan fog egyesülni!
    Mindkettő a komponálással lesz művészetté. A komponálás elvei mindkettőnél közösek, egyelőre az „ábrázoló” festésnél – éppen az ábrázolás miatt – komplikáltabbak. Művészet művész nélkül, művész psziché nélkül, psziché egyéni sajátosság nélkül el nem képzelhető. A művész célja művészetével egész lelki tartalmát közölni.
    Az ornamentika absztrakt vonal- és színviszonylataiban közölt egyéni tartalmak csak a legnagyobb általánosságban követhetők, úgyszólván differenciálhatatlan nyugalom vagy nyugtalanság, színesség vagy szürkeség, erősen vagy erőtlenül ható kontrasztok hatását érzékelhetjük csak, ami egy ember lelke tartalmának gazdagságát nem tudja kimerítően szolgálni. A festészetben megvan a lehetőség a legnagyobb gazdagságú lélek minden tartalmának közlésére – ezért, aktuálisan, többen „festenek”, mint ahányan „díszítenek”. Jól van ez így, ahhoz a művészethez, mely él bennem, melyben az ornamentikák nagyszerű rendszere egyesül az ábrázolásokkal nagyszerűen közölhető szubjektívségekkel – csak a festészeten keresztül lehet jutni.
    Valószínűleg el nem engedhető szükségessége minden festészeti kompozíciónak az egyensúlyi érzet keltése. Ennek, bizonyára, mély pszichológiai, sőt kozmikus okai vannak.
    Az egyensúlyi érzet keltésének fontosságát negatívumával lehet legjobban bizonyítani: mily kellemetlen a hatása olyan kompozíciónak, melyben az egyensúly megbillen. Az egyensúlyi érzet keltésének legegyszerűbb módja a szimmetria. (Többé-kevésbé egybevágó elemeknek, vagy elemcsoportoknak egy közép két oldalán egymással ellenkező irányban való elhelyezése.) A teljes egyensúlyi érzet keltéséhez szükséges, hogy az összes jelenlevő elemkontrasztok mennyiségileg és minőségileg kiegyenlítsék egymást. Bizonyos mennyiségű meleg színnek megfelelő mennyiségű hideg szín kell, minden szín provokálja a kiegészítő színét: vörös a zöldet, narancs a kéket, sárga az ibolyát stb. Épp így a vonalak kontrasztjai: a szögletes vonal az ívesen hajlót, az egyenes a görbét, és az egyik irányban haladó, a vele ellenkező irányban haladó vonalat kívánja.
    Itt ki kell térnem arra, hogy mit jelent a rajzolt vonal?
    A valóságban vonal nincsen, csak mi szoktunk vonalakat látni.
    Általában – a legkönnyebben – világos háttérből sötét foltként élesen elvágódó, úgynevezett sziluetteknél érzékelünk vonalat. A sötét foltot, mint valami egyszerre látottat megtarthatjuk emlékezetünkben. Ám a folt körvonalát mindannyiszor csakis úgy érezhetjük, ha a tekintetünk időben egymás után (bármily gyorsan történik is ez) végighalad a körvonal mentén, mely vonallal a sötét folt elvágódik a világos háttértől. A vonal – eszerint – tekintetünk haladásának iránya (útja), a rajzolt vonal pedig, kezünkkel való utánzása tekintetünk haladási irányának.
    A rajzolók – sokáig – figyelmüket, különösen a körvonalak (kontúrok) követésére irányították. Mindenesetre a kontúr az a vonal, mely a tárgynak egységként való érzékelésénél önként kínálkozik a kiválasztásra. Azonban a tárgyak megjelenési képének ez csak egyik vonala, tekintetünknek csak megszokás útján való haladási iránya. Ha a rajzoláskor a mi látásunk processzusát is adni akarjuk és nem csak a látott tárgyat valamely vonallal ábrázolni, akkor le kell rajzolnunk a tekintetünknek az ábrázolandó tárgyon – és az őt körülvevő térben történt – egyéb irányokban való haladását is. Ha rajzoláskor valamely tárgy térbeli voltát akarnók kifejezni, akkor a csakis-kontúrrajz nem lesz kielégítő mód. Nem hiszem, hogy teszem azt, egy ember testének körvonalaiban minden hozzáképzelés nélkül valóban egy térbeli testet lássunk. Ez csak egy vonaljegye, vonalformulája lesz egy ember testének, és csakis azáltal hathat térbelinek, ha, – amint elébb említém – vagy erősen működtetjük ez irányban elképzelésünket, vagy ha oly gyakran látjuk a vonalformulát azzal a tudattal, hogy az egy ember testének rajza, hogy a megszokás útján ennek a vonaljelénynek látása azonnal kiváltja belőlünk egy térbeli embertest képét.
    Ez volna,, mindenesetre az ábrázolásnak, mint a látási érzékletek közlésének a leggazdaságosabb, tehát a legcélszerűbb módja.
    A művészet azonban – és ez alapvető tulajdonsága – közlési módjaiban szükségszerűen kerüli ezt a célszerűséget. Ez a célszerűség ugyanolyan volna, mint az érzékelések általános közlési módjának: a szavaknak célszerűsége és gazdaságossága.
    A szó első formájában bizonyosan arra szolgált, hogy az ember egy hangkép útján varázsolja a másik ember elé valamely élményét, és ez akkor sikerült neki, ha ezt a másik valósággal hallucinálta. Sok-sok használás révén megszokták az emberek, hogy a hangkép hallásakor nem szükséges a közlés tárgyát hallucinálni, elképzelni sem kell azt, elég észrevenni, hogy az illető valamely dologra gondol, végül csak annyit, hogy a hangkép valamely dolgot jelent, jelöl. A szó jelényévé vált az éleménynek. Az éleményeknek szóval való közlése célszerű, mert gazdaságos. A közlő megtakarítja a primitív elképzeltető közlés fáradságos módját, ami bizonyára megerőltető testi munka lehetett, annak pedig, akivel a dolgot közlik, nem kell többé a közlést affektive átélnie, a dologhoz tartozó összes indulatai, vagy asszociációi meg sem rezdülnek, a tudatába fel sem jutnak – ami óriási megtakarítás. Ismétlem: a szó mindinkább absztrahálódik attól az élménytől, amit jelöl, a jelt jelnek értjük és ilyennek is használjuk anélkül, hogy a jel tartalmát is átélnők.
    A művészet ható módjainak épp ellenkezőleg kell hatniok. Mennél inkább képes valamely mű a dolgokon függő legmélyebb indulatainknak és legrejtettebb asszociációnknak lappangó életét aktívvá megbolygatni, annál inkább felel meg a mű céljának. A mű tetszése vagy nem tetszése attól a pszichológiai berendezettségtől függ, mely a megbolygatásra így vagy amúgy reagál.
    Ebből az a tanulság mutatkozik önként: hogy a művészet az indulatokra hasson, amit művészetben csakis az indulatainknak mennél szabadabb közlésével érhetünk el és, hogy ez megtörténhessék, olyan közlési módokhoz kell folyamodnia minden művésznek, melyek keletkezésük idejében hatóképesek, melyeknek még megvan a megbolygató erejük, ősiségük, melyeket még nem alkalmaztak annyiszor, hogy hatástalan jelényekké váltak, szóval, amelyek újak.
    Művészetben szüntelenül újat kell csinálni, lelkünk minden tartalmát indulataink összes erejével mindannyiszor új módokon, abszolút szabadsággal kell közölnünk.
    Tanuljuk meg becsülni az invenciót és a szabad közlési képességet!
    A művész műve épp úgy halandó, mint a művész maga, csak időbeli különbség van a kettő között.

Buksi

MÉRLEG

KUN TIBOR

Afrikai irodalom – elit irodalom?

Vázlat egy elméleti megközelítéshez

Egy nagyon fontos definícióval kell kezdenünk: Afrikát itt földrajzi értelemben vesszük, kihagyva belőle Madagaszkárt, de beleértve nemcsak a fekete-afrikai szerzőket, hanem a három magrebi arab országot – Algériát, Tunéziát és Marokkót – is.
    Az afrikai írók, költők elitté válása abszolút logikus, önmagában véve természetes folyamatnak és ténynek tekinthető. A folyamat, amelynek során ez az „irodalmi elit” előbukkant, az afrikai kontinensen a 20. században teljesedett ki, még ha csírái a 19. század végén már itt-ott kihajtottak is. Szorosan kapcsolódik Afrika egész történelmének alakulásához, azon belül tagadhatatlanul a kontinens Európához fűződő kapcsolatához. Ez érthető is, hiszen e réteg csaknem valamennyi kiemelkedőnek tartható tagja európai, USA-beli vagy kanadai egyetemeken szerezte diplomáját. Ennek két alapvető, sokszor egymást kizáró, de legalábbis egymásnak ellentmondó eredménye lett: „… erős köteléket is jelenthetett a gyarmatosító uralkodó osztállyal, de gyakran éppen a haladó mozgalmak felé orientálta őket”.
    Ezt emeli ki Keszthelyi Tibor is afrikai irodalomtörténeti könyvében; ő azonban ezt a helyzetet az afrikai politikai függetlenségek elnyerése utáni időszakkal (azaz az 1960-as évektől) indítja, ami téves képet alkothat az olvasóban, hiszen – amint azt már az imént említettük volt –, az elit hamarabb alakult ki. A többi megjegyzése azonban érvényes: „A politikai függetlenség minden afrikai országban szükségképpen egy elit csoportot juttatott hatalomra, amely vagy engedett az újgyarmatosító nyomásnak és az asszimilációs kultúrpolitika további érvényesülésének, vagy megkísérelte, hogy azt kiküszöbölve szolgálja népe ügyét.”
    Kik és hogyan válhattak az elit tagjává Afrikában a 20. század első évtizedeiben, akkor, amikor a beiskolázás még nem ért el olyan szintet, mint a későbbiekben, és amikor még nem az iskolai végzettséget (s főleg nem a felsőfokú iskolai végzettséget) lehetett kritériumként elfogadni? Probléma, amely reálisan létezett, és amelyre a választ két forrásból is megkaphatjuk.
    Ljahovszkaja, szovjet irodalomtörténész a nyugat-afrikai költészetnek szentelt művében érinti a kérdést. Rámutat arra, hogy a nyugat-afrikai területek francia hatóságai az asszimilációs politika keretében arra törekedtek, hogy a lakossággal elfogadtassák a nyugat-európai életmódot, szokásokat és a francia kultúrát. Ez azzal is járt, hogy „az afrikai közösségek hagyományos hierarchikus struktúráját szétverték. A körzetek és a tartományok vezetőit a gyarmati adminisztráció a társadalmi származásuktól és etnikai hovatartozásuktól függetlenül nevezte ki. Így született meg egy privilegizált, idegenből jött elit, amely leginkább hajlott az asszimilációra”.
    Az Histoire générale de l’Afrique az iskolázottság hiányára, ezzel párhuzamosan a vagyoni helyzetből adódó különbségekre utal, amikor a 20. század eleji afrikai elit megszületésének folyamatát elemzi: „… nem mindenki, akit a koloniális Afrika új elitjének tekintettek, köszönhette ezt a státuszát a képzettségének […] (Nyugat-Afrikában) sok afrikai egyébként roppant alacsony iskolázottsági foka ellenére közvetítővé válhatott az őstermelők és a nagy európai kereskedelmi társaságok között; a kereskedelem prosperitása könnyedén nyitotta meg az utat privilegizált státuszhoz”.
    Az már azután a dolgok logikájából és természetéből következik, hogy „azok a régiók vagy gyarmatok, amelyek a nyugati nevelés terjesztésében legintenzívebben közreműködtek, és amelyek az afrikaiaknak a legtöbb könnyítést nyújtották ahhoz, hogy kereskedjenek és az ipari jellegű mezőgazdaságot megfelelő mértékben űzzék, adták a legnagyobb számú elitet”.
    A kialakuló új elit gyakran súlyos összetűzésekbe került a hagyományos elittel, amely az afrikai hagyományos társadalmakban addig a vezető szerepet játszhatta: ez utóbbinak azután, ha régi hatalmából még valamit meg akart tartani, be kellett hódolnia a gyarmatosítóknak, akik viszont a saját hatalmuk kiterjesztése érdekében, azt megkönnyítendő, sokszor szívesen is fordultak hozzá. A lassan-lassan kialakuló új elit viszont sok esetben nem találta meg számításait a gyarmatosítókkal kialakított együttműködésben, ezért nyíltan támadta a hagyományos elitet, amelyhez a gyarmatosítók fordultak. A hagyományos elit pedig – mivel féltette, és joggal – a kiváltságait, forradalmároknak titulálta újdonsült vetélytársait. A történelem menetében azonban kétségtelenné vált, hogy az új elit fog egyre inkább előtérbe kerülni, hiszen ez volt az, amely a gyarmatosítók politikai-gazdasági átalakítási terveit is jobban meg tudta valósítani. Ehhez az új elithez csatlakozik majd még a kialakuló városi proletariátus a maga egyre magasabb fokú szervezettségével. Az egészen belül azonban az új elit „volt tagadhatatlanul a befolyásosabb a gyarmati Afrika politikai, gazdasági és társadalmi életében. A hagyományos elit és a városi tömegek fölötti elsődleges fölénye az írni-olvasni tudás volt”.
    Ez utóbbi megjegyzéssel már témánk magvához jutottunk: az afrikai, írni-olvasni tudó elit, a belőle később kiváló írók, költők, tudósok, irodalmárok megjelenéséhez. Nézzük meg, mi is volt a francia gyarmati Afrikában az iskolázottság, a beiskolázás, az általa terjesztett európai – elsősorban természetesen francia kultúra! Legelőször is a francia nyelv afrikai elterjedéséről néhány gondolatot, hiszen a későbbi szerzők is ezen a nyelven írják majd műveiket, s olvasóik is az ezt a nyelvet beszélők-olvasók közül kerülnek ki.
    A francia mint idegen vagy mint második nyelv – a lakosság által beszélt vernakuláris nyelv(ek) mögött – a következő funkciókat látta el: a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak közötti alapvető kommunikáció eszköze; a nyugati civilizációs és kulturális értékeket hordozta, terjesztette (mint ilyen, az asszimilációs politika egyik legmeghatározóbb eszköze volt); társadalmi vonatkozásban: lehetővé tette a felemelkedést, az előrelépést a gyarmatosok által megvalósított társadalmi ranglétrán (talán fölösleges mondani, ez is az asszimilációs politika egyik ravasz, de hatékony előmozdítója); a kibontakozó tiltakozó mozgalmakban az idegen – francia – nyelv segítségével fejezték ki tiltakozásukat a gyarmatosítottak a gyarmatosítók ellen (ez utóbbiak így saját fegyvereikkel találták szembe magukat); a kultúra területén óriási mértékben elősegítette az egyre szélesebb – de még így is szűk körű – néprétegek beiskolázását; rugalmasabbá, könnyebbé tette magán az afrikai kontinensen belül az egyes népek, népcsoportok, a politikai függetlenségek elnyerése után az egyes új nemzetek közötti közvetlen kapcsolatokat (addig az esetek többségében ezt egy tágabb földrajzi környezetben ismert valamelyik vernakuláris nyelv végezte); a politikai – társadalmi – gazdasági fejlődés magasabb fokán a már az alap- és középfokú végzettséget szerzett fiatalok a francia nyelv ismeretének birtokában egyre nagyobb számban folytathatták tanulmányaikat európai – jelen esetben elsősorban franciaországi vagy más frankofón országok (Belgium, Kanada), illetve a lassanként megszülető afrikai frankofón országok egyetemein; majd ezen afrikai hallgatók egy része adja később a legjelentősebb szerzőket is. Irodalmi téren a francia nyelv, azon túl a francia irodalom megismerése azzal is járt, hogy sok afrikai szerző irodalmi tevékenységének bizonyos meghatározott szakaszában (nem egyszer egész ilyen irányú tevékenységében) a francia irodalom jellegzetes vonásait is átvette); az adott európai (itt most a francia) nyelv használata viselkedési módok, reakciótípusok tudatos-tudattalan átvételét is jelent(h)ette.
    A kétnyelvűségnek azonban gyakran negatív pszichés hatásai is voltak. Ha az illető kétnyelvű egyén nem tudta pszichésen földolgozni ezt a helyzetet, súlyos személyiségzavar áldozatává válhatott. Valóban, nagyon nehéz „büntetlenül” kitörölni magunkból egy velünk született, bennünket hosszú éveken át körülvett társadalmi hatást (annak bármilyen megjelenési formájával), s helyébe egy ránk kényszerített nyelvet és kultúrát magunkévá tenni; márpedig a gyarmatosításnak –, tagadhatatlan pozitívumai mellett – ilyen szerencsétlen hatása is volt. Másik negatív következménye az európai – francia – kulturális értékek és modellek elsajátításának a hagyományos afrikai (fekete, berber, arab) kulturális értékek elsorvadása, illetve erőszakos elsorvasztása, akár maguknak az eleurópaiasodott afrikaiaknak részéről. Sok afrikai nemzet és politikai vezetőik azután csak óriási nehézségek árán fogják tudni újraéleszteni ezen kultúrák néhány jellegzetes képét, megnyilvánulási formáját (majd ezen a téren is az írók, költők, művészek próbálnak jelentős és dicséretes munkát végezni).
    Az elitképzés alapintézményei Afrikában is az iskolák voltak. Milyen általános karaktereket mutattak fel ezek az intézmények, hogyan voltak megszervezve?
    Afrikában az oktatás, megjelenésének első időszakában, nagyon hosszú ideig „kiemelkedően szelektív jellegű volt, amennyiben a főnökök és az előkelőségek fiait juttatta a tanulás lehetőségéhez”. Kiemelkedő szerepet játszottak a missziós iskolák a világi oktatási programmal jelentkezők mellett. Sok helyen azonban egyre inkább az lett a cél – és az eljárás –, hogy a helyi vezetők a gyarmatosító adminisztráció vagy a missziók képviselőivel független iskolákat kezdtek alapítani. Az itt tanulók szülei azután – ahogyan vagyoni helyzetük egyre jobb lett – idővel már a kontinensen kívüli iskolákba is el tudták küldeni gyermekeiket. Az elit kialakulása így már egyre nyilvánvalóbbá vált, egyre könnyebben követhető. Azt talán mondanunk sem kell, hogy a különböző területek különböző iskolái között az oktatás színvonala eltért. Ami közös volt: az oktatás nyelve a francia, amely nyelvet – az oktatótól függően – különböző pedagógiai eszközökkel próbáltak a nebulók „fejébe verni”. Sajnos, bármennyire jelentősen nőtt is az iskolázottak száma, a szükséges – sőt, még az elegendő – szintet sem érte el; ez viszont azzal járt, hogy azok, akik az írástudatlanok mérhetetlen tömegéből kiemelkedtek e tömegen belül – vagy inkább vele szemben – óriási kiváltságokra tehettek szert. Sajnálatos módon a szerzett tudást nem mindig arra fordították, amire szűkebb hazájuknak, kontinensüknek szüksége lett volna.
    Az utóbbi néhány évtized során az elitség mint társadalmi kategória és az iskolázottság összefonódott. Gondolunk itt elsősorban arra a pozícióra – vagy pozíciókra –, amelyeket a magas fokú tanulmányokat is folytatott, íróvá-költővé vált személyek idővel elfoglalhattak, betölthettek saját társadalmuk irányításában, egyes esetekben a francia politikai intézményekben.
    Ezek a tényszerű adatok. De mi van mögöttük? Hogyan érzékelik, látják saját pozícióikat ezek a szerzők, politikusok? Tudatában voltak-e – vannak-e azoknak a kötelességeknek, amelyek rájuk mint entellektüelekre és elitre – hogy megint csak egy francia irodalomelméleti mű meghatározását használjuk, intellektuális elitre (élite intellectuelle) hárulnak?
    Az elkötelezettség az a – morális – magatartás, amely immár egy évszázada, a Dreyfus-ügy óta szinte kötelezően kell, hogy jellemezzen egy entellektüelt, s amelynek végső kiteljesedését a francia kritika elsődlegesen Jean-Paul Sartre példájában látja. (A francia entellektüelek elkötelezettségét sokan egészen az ugyancsak franciaországi, 18. századi Calas-ügyig viszik, amelyben Voltaire mint entellektüel kelt egy ártatlannak tartott ember védelmére.)
    Van azonban egy alapvető különbség a franciaországi – általában az európai – és az afrikai írói-költői entellektüelek-elitek között. Az előbbiek ritkán töltöttek be állami vezetői, államfői, polgármesteri, minisztériumi stb. posztokat, hanem megmaradtak „hivatásos” írói-költői entellektüel-elitnek, s az állami és/vagy adminisztrációs posztokat meghagyták a „profi” politikusoknak. E különbség oka a két kontinens kulturális–oktatásbeli, fentiekben részletesen elemzett, eltérő feltételeiben keresendő, azaz az afrikai kontinens művelt, egyáltalán olvasni-írni tudó káderek tekintetében mutatkozó krónikus hiányában.
    Az afrikai szerzők között is megfigyelhető az a megosztottság, amelyet az imént említettünk. Vannak közöttük olyanok, akik magukénak tekintették-tekintik a fennálló politikai rendszer(ek) kiszolgálásának feladatát, mások szembeszállnak azzal – amikor az szükséges. A maguk módján mindkét kategóriába tartozó szerzők elkötelezettek voltak. Az óriási – és alapvető – különbség abban keresendő, hogy elkötelezettségük egy haladó politika és társadalom szolgálatában, vagy egy diktatórikus rend támogatásában merül(t)-e ki.
    J. Chevrier francia Afrika-kutató szerint az afrikai szerzők első generációjának „elsődleges célja az volt, hogy felkorbácsolja az európaiak lelkiismeretét a francia gyarmatosítás visszaéléseivel és botrányaival szemben; és ebben nem is nagyot csalódtak…” Ennek ugyane szerző szerint olyan mozgatórúgói is voltak, hogy „legalábbis az első időkben, az afrikai írók alkotásai elsősorban európai olvasóközönségnek íródtak”.
    Az önként vállalt – veszélyektől sem mentes – elkötelezettség azután szinte kötelezővé vált, különösen a gyarmatosítás föltétlen elítélésében. Pellengér várt – egyébként jó tollú – szerzőkre, akik nem tették magukévá ezt a kötelező elkötelezettséget. Idézzük Laye Camara esetét, akit L’enfant noir (Egy néger kisfiú) című önéletrajzi ihletésű regénye miatt utasított rendre egy másik, szintén (fekete-) afrikai szerző, Mongo Beti, mivel az nem támadta a gyarmatosítást és a gyarmatosítókat, hanem megelégedett egy „csak” önéletrajzi indíttatású leírással, amelyben a hagyományos afrikai társadalmat rajzolta meg.
    A függetlenség kivívása sem hozta el a számított és várt szerzői harcos szabadságot és szabad harciasságot. Seydou Lamine egy, a Fekete-Afrika irodalmainak szentelt folyóirat egyik számában támadja e korszak szerzőit: „Alighogy felszabadult, Afrikát máris elnémították. Az afrikait elcsábította a nyugati írók hangjának, szavainak szabadsága. A témák széleskörűek és változatosak: az erotizmustól a disznóságokon át az ilyen vagy olyan politikai rezsim kíméletlen kritikájáig. A francia nyelvű zenészek és írók el vannak vágva a néptől, egoizmusukba zárkóztak. Feledésbe merült a nemzeti kontextus és annak következménye. Az író, saját akaratából vagy mások miatt, arra szoríttatott, hogy egyfajta irodalmi kreolt beszéljen: fattyú. Aminek az az eredménye, hogy megelégszenek egy lélektelen, szenteltvíz hígította irodalommal.”
    A fekete-afrikai diaszpóra harca saját maga elismertetéséért a múlt század húszas-harmincas éveiben indult meg, paradox módon Párizsban, a négritude név alatt ismertté vált, afrikai egyetemisták által kezdeményezett mozgalomban. A négritude irodalmi alkotások sorában tett hitet a néger-afrikai kultúrák, civilizációk, a fekete-afrikai lélek értékei mellett – francia nyelven! Kifejezési eszközei között szerepelt a szürrealizmus, az ábrázolandó fekete-afrikai lélek megismerésében – megismertetésében a pszichoanalízis, politikai felszabadító eszméi között – igaz, csak egy ideig – a kommunizmus, a marxizmus. Nagy alakjai ennek a mozgalomnak a szenegáli L. S. Senghor, a martinique-szigeti Aimé Césaire, a francia-guyanai L. G. Damas. Közülük itt és most csak Senghorral foglalkozunk részletesebben, bár a másik két említett szerző is igencsak megérdemelné ugyanezt a részletességet, de talán Senghor az, akit nálunk is a legjobban ismernek.
    Léopold Sédar Senghor az első fekete-afrikai, aki Franciaországban francia nyelvből diplomát kapott! Illő és logikus tehát, hogy először a francia nyelvhez fűződő kapcsolatát illusztráljuk egy francia költőtárs, A. Guibert-nek adott interjú részletével: „Ma már természetesen franciául gondolkodom, és a francia nyelvet minden más nyelvnél jobban értem – szégyenkezzek emiatt? A francia nyelv tehát nem egy »idegen eszköz« számomra, hanem gondolataim természetes kifejezési formája. Ami viszont idegen benne a számomra, az talán a stílusa: klasszikus architektúrája. Természetesnek érzem, hogy az emocionális »melegség« hatása alatt képekkel töltsem ki szűk kereteit.” Nagy gonddal figyel a francia nyelv – általában a nyelvek – oktatására hazájában. A francia evidens hasznosságáról beszél, amivel az esetleg csak az utilitarisztikus elveket szem előtt tartó politikusokat vagy szakembereket lehet meggyőzni: „Ez az a nyelv, amelyet az írók a legjobban tudnak, és amelyen a művelt fők megtanultak olvasni. […] A franciának megvan az az előnye, hogy az afrikai nyelvek Bábelében lehetővé tegye üzenetünk eljuttatását testvéreink és polgártársaink minél szélesebb tömegeihez, valamint a világ más lakóihoz, akik számára szintén írunk.”
    Fenti kijelentését 1956-ban tette, amikor még nem volt Szenegál államelnöke, de tagja volt – Franciaországban – Edgar Faure kormányának. A következő feladatot a francia nyelvvel és a francia oktatással kapcsolatban már államfőként tűzte ki saját magának, hogy segítse a legjobb szenegáli tanulókat, hallgatókat tanulmányaik elmélyítésében; 1966-ban vagyunk: „Az államfő személyesen fog ügyelni arra, hogy minden évben érettségizettjeink 20%-át Franciaországba küldjük, és a lehető legkedvezőbb feltételeket biztosítsuk számukra ahhoz, hogy felvételt nyerjenek a nagy francia iskolákba. De még tovább kell mennünk: az ezen iskolákból kikerülő legjobb tanulóknak lehetővé kell tenni, hogy külföldi gyakorlatokon tökéletesíthessék tudásukat: az USÁ-ban, a Szovjetunióban, az Európai Gazdasági Közösségben.”
    Hadd hívjuk itt föl rögtön a figyelmet az országok kiválasztására, pontosan arra, hogy Senghor nem kívánt diszkriminatív intézkedést tenni kizárólag politikai meggondolások alapján az ajánlott és választható országok között. Mint ahogyan sohasem akarta az európai gondolkodásmódot abszolutizálni, egyedül érvényesnek és minden áron követendőnek kikiáltani, hanem bizonyos, általa pozitívnak tartott karakterisztikus jegyeit terjeszteni. Ehhez kapcsolódik a fenti, 1956-os megnyilatkozásának egy másik passzusa is. A humanista eszméken nevelkedett politikus – gondolkodó véleménye, figyelmeztetése így jelenik meg: „Amit én a francia nyelv és a művészetek oktatásának keretében hirdetek: adjunk nagyobb helyet a fekete-afrikai művészeteknek és íróknak; általánosabban szólva, műveljük az esztétikai és a polgári, azaz a társadalmi érzéket, és ne feledjük, hogy az európai gondolkodás nem magyaráz mindent, nem elégíti ki az ember minden szükségletét.”
    Senghor továbbmegy óvatosságában, veszélyérzetében és veszélytudatában: ez viszont már hazai tapasztalatokon nyugszik, amikor oktatás és elit kapcsolatát elemzi, s keserűen vallja be: a francia nyelv oktatása, de maga a francia oktatás, mennyire „elidegenítette elitjeinket kultúrájuktól”.
    Hosszasan és részletesen kitér az afrikai szerzők alapproblémájára, amellyel gyakorlatilag a kontinens minden országában találkozhatunk, és amely probléma szorosan kapcsolódik dolgozatunk első részének tematikájához: az olvasók, a műveltségi, iskolázottsági szint és az írók – költők közötti szakadék betemetésének igényéhez. Az alapkérdés, amelyet szintén az 1956-os írásában találunk: hogyan írjanak egy 90%-ában analfabéta nép számára egy olyan nyelven – franciául –, amely nem az övé? A tények tények maradnak, akármennyire zavaróak is! Senghor is bevallja tehetetlenségét az alkalmazott – francia – nyelv kérdésében: a kétnyelvűség – az importált európai és egy afrikai nyelv egyidejű tudásának – megszerzéséig „kénytelenek vagyunk franciául írni”. Mindebben a végső cél pedig a humanista gondolkodó és politikus számára: „Arról van szó, hogy jobbá tegyük az emberi létet: hogy a jobban táplált, jobb lakáskörülmények között élő, jobban öltözött, erősebb és szebb Ember méginkább ember legyen!”
    A Magreb sok tekintetben – már csak földrajzi helyzete miatt is – más politikai, társadalmi és kulturális utat tett meg; elég, ha arra gondolunk, hogy pl. Algéria Franciaország része volt (De Gaulle csak későn jött rá, és óriási áldozatok árán mind a franciák, mind az algériaik részéről, a tarthatatlan történelmi szükségszerűségre, amikor híressé vált mondatát a függetlenségükért küzdő algériaiak előtt kimondta: „Je vous ai compris!” – Megértettem magukat.). Jean Amrouche algériai író, költő, újságíró önmagával hasonlott meg, amikor a francia és az arab kultúrát próbálta összebékíteni L’éternel Jugurtha (Az örök Jugurta) című írásában; Jugurta itt az arab lelket képviseli, amely képtelen a változásra, a világhoz, a Nyugathoz alkalmazkodni, s Amrouche erre figyelmezteti: „… az kell, hogy Jugurta győzedelmeskedjék Jugurta fölött, felmérje, mije nincs még meg, mit kell még elérnie, ha a nyugati mesterekkel nem csupán azok tolldíszeinek felöltésével kíván egy szintre kerülni… A Nyugat óriási ereje nem annyira az intelligencia élességében, sokoldalúságában és konceptuális termékenységében mint inkább ezen intelligencia felhasználásában rejlik. Nem csak arról van szó, hogy megértsünk, hanem elsősorban arról, hogy a szellemet a cselekvés felé orientáljuk”. Egy másik algériai költővel, Jean Sénackal a magányt választókat figyelmezteti: „Aki a magányt választja, a kárhozat felé tart.” És Sénac: „A magány nem fegyver – halál.” Tahar Ben Jelloun marokkói költő poémájában kijelenti: „Állítom, jogosan alkalmaz a palesztin nép erőszakot.”
    Dolgozatunk utolsó részében feltesszük a fő kérdést, amely döntő válaszra vár: sikerült-e a fekete-afrikai íróknak, költőknek megvalósítaniuk azt a feladatot, amelynek objektíve – azaz akaratuktól, szándékuktól függetlenül is – meg kellett felelniük: eljutni elsősorban saját olvasóikhoz, akiknek problémáik megoldása érdekében túl kellett tenniük magukat a pillanatnyi személyes ihletettség varázsán és saját problémáikon? Kész „produktum”-uk megfelel-e a történelmi elvárásoknak? Ugyanis egy dolog a szándék, mely döntő többségüknél nemes, őszinte, elfogadható, s meg is fogalmazták: a népnek írni, a nép problémáival foglalkozni és más dolog a kész, a kapott eredmény! Nem tautológikus-e a kérdés, nem hiábavaló-e tovább boncolgatni akkor, amikor gyakorlatilag már az általuk – a szerző által – alkalmazott nyelv is a megcélzott helyi lakosság döntő többségének megértési problémákat okozott és okoz sokszor még ma is? Emlékezzünk csak Senghorra, aki már régen fölvetette a kérdést: hogyan írjanak egy 90%-ában analfabéta közönségnek egy olyan nyelven, amelyik nem is az ő nyelve? Azután idézzük még egyszer J. Chevrier-t, aki az általa alapított és szerkesztett Monde noir poche zsebkönyvsorozattal kapcsolatban mondta: az afrikai közönségnek szánta, olvasóinak 70%-a mégis – francia!
    Kérdésünkre a következő választ kell adnunk: a francia nyelvű afrikai irodalom gyakorlatilag csak egy szűk körű elit számára létezik, amely elit megfelelő szinten ismeri a francia nyelvet, megfelelő szintű iskolázottsággal és megfelelő mennyiségű szabadidővel rendelkezik ahhoz, hogy egyáltalán olvasson, és hogy ezeket a magas intelligencia-fokon megírt műveket „megeméssze”! S még egy: olyan szociális környezetben kell élnie, amelyben a kommunitárius, hagyományos társadalom támasztotta elvárások nem élnek (azaz, elvonulhat magányába, meditálhat), amire a régi társadalom keretei nem adtak lehetőséget.

Lepkét fogó fiú

MŰHELY

SZERDAHELYI ISTVÁN

A „zsidó-keresztény kultúra”
és a „Coca-Cola életérzés”

Azok a sajátosan torz társadalmi viszonyok, amelyek az 1989–1990-es rendszerváltás után a magyar társadalmat jellemzik, a politikusi–újságírói szubkultúrában meggyökereztettek egy vadonatúj – Nyugatról importált – elképzelést is, amely egyenlőségjelet tesz az európai kultúra és a „zsidó-keresztény kultúra” közé. Meglehet, jó szándékú törekvések is meghúzódhatnak e képzet mögött, de ezek tudományos megalapozottsága olyan, mint a „Coca-Cola életérzés” fogalmáé, amely szintén felhasználható az alkoholizmus elleni küzdelemben.

A kereszténység mint a zsidó szekták egyike

Az persze vitathatatlan tény, hogy a kereszténység eredetileg valóban nem volt más, mint a zsidó vallás azon szektáinak egyike, amelyek az egyedül létező Isten kiválasztott népét, a zsidóságot felszabadító és világuralomra juttató, Dávid házából származó király, a Messiás közeli eljövetelét hirdették. Az i. e. II.–i. sz. I. században számos ilyen szekta tevékenykedett, legnevezetesebb közülük a holt-tengeri (más néven qumráni, kumráni) tekercsekből ismert, i. e. 130–i. sz. 64. között működő esszénus felekezeté. A keresztények – az egyik értelmezés szerint – eredetileg csak abban különböztek tőlük, hogy szerintük Jézus Krisztus személyében a Messiás egyszer már eljött, a megváltás megtörtént, csak a zsidó Isten országának eljövetelére kell még valamelyest várni, míg újból alászáll a mennyekből. Igen elterjedt álláspont azonban az is, miszerint Jézus és követői, a zsidókeresztények esszénusok voltak.1
    Bár Jézust nem fogadták el messiásként, az ortodox zsidóság kezdetben jóindulattal tekintett a zsidókeresztényekre. A rómaiak eredetileg nem is különböztették meg őket a zsidóktól, akik felkeléseik (i. sz. 66–70, 132–135) és a császárok isteni kultuszának makacs megtagadása miatt a közrend háborgatóinak gyanújába kerültek.
    Ezért – a közhiedelemmel ellentétben – az első „keresztényüldözések”, mint Néróé is, valójában a zsidók ellen irányultak, s a keresztényeket mint zsidókat sújtották. Ezek egyébként nem is általános, hanem csak helyi, rendfenntartó jellegű, főként Róma városára korlátozott intézkedések voltak.
    E fejlődési szakaszában a kereszténység természetesen semmiféle kontaktust nem találhatott a rómaiakhoz, aminthogy a görögökhöz sem. A körülmetélés primitívnek tekintett szokása miatt lenézték a zsidókat és zsidókeresztényeket, s e lenézés számos olyan, a III. századig elterjedt híresztelést is szült, miszerint a keresztények embert esznek és együttes étkezéseik fékeveszett orgiák.2

    A kereszténység mint hellenisztikus vallás

    Az elszigeteltségből való kitörés előzménye az volt, hogy a palesztinai, arameus nyelvű zsidókkal szemben a diaszpórában élők jelentős része az i. e. III. századtól anyanyelveként a görögöt használta. Íróik görögre fordították a héber Bibliát (Tóra Nöbíím u-Kötubim), s annak egyes témáit és magyarázatait a hellenizmus szellemében dolgozták át. E törekvések csúcspontjaként az i. sz. I. század első felében élt Philón a sztoikusoktól átvett allegorikus hermeneutikával a zsidó vallást platonikus-sztoikus görög filozófiává magyarázta át.3
    A kereszténység teológusai nem sokkal később a Pál apostol nevéhez fűződő reformmal 4 fejlesztették tovább vallásukat hasonlóan hellenisztikus szellemben. Az egyik döntő lépés az volt, hogy tudatosan kiszakították a kereszténységet a zsidóságból: alapelvvé tették, hogy a zsidó vallási előírások – mint az étkezési korlátozásoké és a körülmetélésé is – nem kötelezők a keresztényekre, és elítélték a „zsidóskodást”. A palesztinai zsidó papság erre reagálva adminisztratív eszközökkel is fellépett ellenük.
    Ez az időszak egyben a keresztény írásbeliség kezdete is, amely már eleve görög nyelven szólalt meg. Az állítólag Jézus tanítványai közé tartozó evangélisták is mind görögül írtak, s kifejezetten nem zsidók számára, ami abból is kitűnik, hogy a Jézus-életrajzaikban szereplő zsidó kifejezésekhez magyarázatokat fűztek. A János evangéliumaként ismert, az i. sz. I-II. század fordulóján írt ókeresztény mű szerzője pedig – Philónhoz hasonlóan – tartalmilag is hellenizálta a kereszténységet, nála Jézus a megtestesült Logosz. Itt a keresztény ideológia eredetileg radikális szegénypártisága is elhomályosult, s a földi hatalomnak való engedelmeskedés és a megváltás passzív várása lépett előtérbe.5
    A II. század során kiterjedt rokonsága is támadt a kereszténységnek a Kis-Ázsiától Alexandriáig elterjedt gnoszticizmus révén, melynek különböző szektái a perzsa, a görög, az egyiptomi, a zsidó és a keresztény vallási és filozófiai eszméket szintetizálták. Betetőzte mindezt a III. század első felében élt Órigenész munkássága,6 aki a korai kereszténység legtekintélyesebb bibliakritikusa és teológusa volt, s a gnoszticizmus és neoplatonizmus eszméivel szőtte át a keresztény gondolatvilágot. Igaz, ezért már életében támadások érték, s az 533-ban tartott konstantinápolyi zsinat egyes nézeteit eretneknek bélyegezte, de ez egyrészt közel három évszázaddal később történt, másrészt pedig nem csökkentette hatását a középkorban sem.

    Az Ószövetséggé átmagyarázott zsidó Biblia

    Annál is kevésbé, hiszen ő talált megoldást arra a problémára, miként lehetne úgy szembeállítani a kereszténységet a nemcsak egyszerűen „pogánynak”, hanem „istengyilkosnak” minősített zsidósággal, hogy egyben fenntartsák azt az általuk is kanonizált tételt, miszerint Jézus zsidó volt, és a zsidóság törzsi hagyományait rögzítő szent könyv, a Tóra Nöbíím u-Kötubim egyben a kereszténység szent könyve is. A megoldás az exegézis módszere volt, melyet az i. e. III. század végén élt Kratész allegorikus Homérosz-magyarázataiból kölcsönzött. Ezzel könnyen ki tudta mutatni, hogy a zsidó Biblia voltaképpen nem a zsidókról szól, hanem a Jézus eljövetelét és a keresztény megváltás történetét jósló próféciák és előjelek foglalata, egyfajta Ószövetség, a Jézus történetét rögzítő Újszövetség előzménye, s ezért része a kettőt egyesítő szent könyvnek, a keresztény Bibliának.
    Órigenész okfejtése szerint a bibliai szövegek értelme három rétegű: az első a szó szerinti, a második a morális és a harmadik a misztikus-allegorikus. Később e rétegek számát követői négyre emelték:
    a) szó szerinti, verbális értelem (pl. Jeruzsálem = városnév) amely mögött meg kell keresni
    b) a mélyebben fekvő allegorikus értelmet (Jeruzsálem = Krisztus egyháza), e mögött pedig
    c) a gyakorlati-morális, ún. tropologikus értelmet (Jeruzsálem = az emberi lélek),
    d) végezetül pedig az anagogikus értelmet is, amely a világ végső (ún. eszkhatologikus) dolgaira vonatkozik (Jeruzsálem = Isten mennyei városa).7
    A keresztény értelmezés (latin nevén interpretatio christiana) a pogány rómaiak alkotásaihoz sem nyúlt finomabb eszközökkel. Amikor Augustus egyik jelentéktelen, de consuli rangra emelt hívének, Gaius Asinius Polliónak fia született, az ünnepi alkalomra rendelt egy költeményt Vergiliustól, aki nem átallotta, hogy IV. eklogájában egy eljövendő aranykor leendő hőseként üdvözölje a csecsemőt. A keresztény exegézis e nem túl sikerült verselményt úgy értelmezte, hogy Krisztus születését jövendölte meg. Ezért Vergiliust felvették a „szentek gyülekezetébe”, s a középkorban életművének egészét ennek megfelelően magyarázták. Hasonló tömjénillat övezte Horatius (Augustus császárnak hízelgő) aranykor-költészetét is.8

    A kereszténység térhódításának fő okai

    A zsidóságtól elszakadt, hellenizálódott és görög nyelvű kereszténység immáron szabad utat nyert a római közgondolkodáshoz is, hiszen az utóbbi – mint ismeretes – tárt kapukkal várt mindent, ami a görög kultúrához tartozónak mutatkozott. Különös vonzerővel rendelkezett a Jézust a Logosszal azonosító elképzelés. Rómában ugyanis már az i. e. I. századtól az arisztokrácia uralkodó ideológiájává emelkedett a sztoikus filozófia Poszeidóniosz által hirdetett válfaja, amely az istenek helyére szintén a Logoszt, a mindenséget átható és kormányzó, elvont értelmet állította. Elősegítette a kereszténység mint egyistenhit terjedését a III. század első felében, a Plótinosz nyomán terjedő (s a keresztény teológiára is nagymértékben ható) neoplatonizmus római divatja is. Az új hit ilyen módon a III. század elejétől a római társadalom közép- és felső rétegeiben is híveket hódított magának, s a keresztény írásbeliségben a görög mellett megjelent és egyre szélesebb körben terjedt a latin. A II–III. század fordulóján dühödt – de a sztoikus terminológiát is alkalmazó – hitvédelmi irataival Tertullianus megteremtette a latin nyelvű keresztény prózát, s a III–IV. században már kézről kézre adták a görög Biblia legrégibb, Vetus Latinának nevezett fordításait is.9
    A IV. század elejére aztán a kereszténység már olyan tömegeket tudott maga mögé állítani, hogy – egyes becslések szerint – a római birodalom lakosságának 25 %-át egyesítette közösségeiben. Ez az arányszám rendkívül magas, hiszen a többi felekezet hívőinek száma megszámlálhatatlanul sok kisebb-nagyobb kultusz között oszlott meg. Ez a tény közismert, de okainak kielégítő feltárása tudomásom szerint még nem történt meg. Jómagam az alábbi tényezőket emelném ki.
    1) A többistenhit erre az időszakra már minden hitelét elvesztette; az athéni görögök, levonván a következtetést abból, hogy az égvilágon mindennek külön istene van, egy oltárt emeltek az Ismeretlen Isten (Agnosztosz Theosz) tiszteletére is, nehogy valamely általuk fel nem fedezett túlvilági hatalom megsértődvén bajt zúdítson rájuk. A devalvációhoz nagy mértékben hozzájárulhatott, hogy a rómaiak i. e. 42-ben már szegény Julius Caesart is istenné avatták, s ezt követően nemcsak halála után ültettek Jupiter mellé minden római császárt, hanem többen közülük, mint az elmebeteg Caligula, az eszeveszett zsarnoksága miatt meggyilkolt és a történelmi emlékezetből való kitörlésre ítélt Domitianus és Commodus életében is istenként tiszteltette magát. Kevéssé ismert tény, hogy az egyistenhitek a III. századra már olyan uralkodó helyzetet foglaltak el, hogy 274-ben Aurelianus császár a Legyőzhetetlen Napistent (Sol Invictus) tette a birodalom egyetlen hivatalos istenévé.10
    2) A túlvilági boldogság és az evilági megváltás ígérete számos más ekkori vallás vonzerejét is növelte. A kereszténység azonban mindegyikre rálicitált azzal, hogy a holtak feltámadását hirdette, méghozzá nem valamiféle lélekvándorlás-hiedelem formájában, hanem úgy, hogy a belátható időn belül bekövetkező utolsó ítélet napján mindenki a saját testével és tudatával léphet ki sírjából. Ezzel a perspektívával egyetlen más felekezet nem vetekedhetett.
    3) Más vallásokkal szemben a kereszténységet kezdetektől tudatos és erőteljes térítő tevékenység jellemezte, amely az i. sz. 44 és 49 között tartott jeruzsálemi „apostoli konzílium” által egyeztetett stratégiához igazodott.11 Dinamikus terjedéséhez és ellenálló képességéhez nagymértékben hozzájárult, hogy az őskeresztények kis, kommunisztikus csoportjaiból igen gyorsan az államigazgatási struktúrához hasonló, átfogó egyházszervezetet hozott létre. A közösségeket a püspökök által irányított városi és tartományi egységekbe kapcsolták össze, s a IV–V. századtól az egyház egésze is egységes irányítás alá, a fokozatosan kiemelkedő római püspökök – a pápák – kezébe került.12
    4) Az új vallás társadalmi beilleszkedésében döntő szerepet játszott az a tény is, hogy soha semmilyen formában nem lépett fel a rabszolgatartó rend ellen, sőt, hívei maguk is ugyanúgy tartottak rabszolgákat, ahogyan a pogányok. Különbség itt csupán abban mutatkozott, hogy a keresztény közösségek (miként más messianisztikus vallások és a zsidók közösségei is) az egyház egyenrangú tagjaiként fogadták be a rabszolgákat, de ez gyakorlatilag mit sem változtatott rabszolga mivoltukon. Sorsuk csak több mint egy évszázaddal a Nyugat-Római birodalom bukása után, 585-ben változott némiképp, amikor egy zsinati határozat megtiltotta, hogy a keresztény rabszolgákat pogányoknak adják el.13
    5) A véres és tömeges keresztényüldözésekről gyártott legendákkal szemben a római hatóságok – minthogy a birodalomban vallásszabadság volt – senki ellen nem léptek fel azért, mert a keresztény felekezethez tartozott. Az eljárás alapja – amelyet nem nyomozás, hanem csak feljelentés nyomán indítottak meg – minden esetben a felségsértés bűntette volt, az hogy az illető megtagadta a császár vallásos tiszteletét, nem volt hajlandó áldozatot bemutatni az uralkodó oltárán.14 Galerius császár 311-es rendelete azonban véget vetett ennek is, és miután I. Constantinus császár a püspökökkel megegyezve jutott hatalomra, a 313-ban kiadott milánói ediktummal a kereszténységet a római vallással egyenrangúnak nyilvánította.
    6) Az uralkodók számára ugyanis a kereszténység rendkívül előnyös pozíciót biztosított azzal, hogy az újszövetségi kánonban szentesítette Pál apostol rómaiakhoz írt levelének azt a tételét, mely szerint minden uralkodó Isten kegyelméből (latinul Dei gratia) nyeri el hatalmát, és így Krisztus földi helytartója, következésképpen minden vele szembeni ellenszegülés egyben Isten akarata elleni bűn. Ez a tétel nemcsak arra nyújt magyarázatot, miért enyhültek meg a római császárok a kereszténységgel szemben, hanem arra is, mi vezette a népvándorlással Európába tóduló pogány törzsek vezetőit akkor, amikor a feudális államhatalom kiépítését egybekötötték a keresztény hitre való erőszakos áttérítéssel. A monarchiák egyébként mindmáig fenntartják a Dei gratia elvét.15
A zsidóság zárványosítása Európában

Theodosius császár aztán 380-ban már a római birodalom hivatalos államvallásává tette a kereszténységet, sőt, 391–392-ben (halálbüntetés terhe mellett) betiltotta a pogány és eretnek kultuszok gyakorlását. S ha a római hatóságok hajdani kegyetlen keresztényüldözései jórészt legendák voltak, és az állami szervek most se törekedtek a pogányok elleni rendelet gyakorlati érvényesítésére, a prédikátoraik által felbujtott keresztény tömegek annál nagyobb buzgalommal rombolták le a más vallásúak templomait – köztük a zsinagógákat –, s a házakat is átkutatva elpusztították a kegytárgyakat, könyveket. Ezt a kellemetlen szokását az egyház a római birodalom bukása után is megtartotta. Jézus hitét a középkorban is olyan eszközökkel terjesztették, hogy az ellenállók – miként nálunk Szent István unokatestvére, Vazul – szemét kiszúrták és fülébe forró ólmot öntöttek. Később, a gyarmatbirodalmak kiépítése során szintén egy sorban meneteltek a hittérítő szerzetesek a hódító hadseregekkel és a rabszolgahajcsárokkal 16.
    Az európai népek kora középkori megtérítésének erőszakos intézkedései az ide betelepült zsidókat nemigen érintették, minthogy idegeneknek számítottak. Az egyház is csak a XIII. századtól kezdte követelni, hogy jelöljenek ki számukra olyan városnegyedeket – gettókat –, ahol a keresztényektől elkülönítve élnek. A XVI–XVII. századra már a legtöbb fővárosban létre is hozták az ilyen zsidónegyedeket, melyeket fallal vettek körül, kapuikat éjszakára bezárták, és amelyeket a zsidók több helyen csak megkülönböztető jelzésekkel hagyhatták el. Több helyről azonban egyszerűen kiűzték őket, ahogyan 1394-ben VI. Károly király minden zsidót száműzetett Franciaországból.
    Ugyancsak a felső középkortól vezettek be ellenük olyan korlátozásokat, hogy nem lehettek a keresztény céhek tagjai, nem szerezhettek földbirtokot és nem viselhettek közéleti tisztségeket. (Igaz, számukra viszont engedélyezték a kamatos pénzkölcsönzést, amit keresztények nem tehettek meg.) Az egyházi és világi hatóságok szemet hunytak, ha a rituális kereszténygyilkolással, kútmérgezéssel, járványterjesztéssel vádolt zsidók ellen pogromok robbantak ki. A zsidó Biblia „megkeresztelésének” betetőzéseként ennek héber szövegeit igyekeztek elpusztítani.17
    Ebben az ellenséges közegben a zsidó közösségek reakciója érthető módon a befelé fordulás, az ősi, ázsiai hagyományok dogmatikusan szigorú betarttatása lett, és aki közülük a korszerűbb európai gondolkodás közvetítésével kísérletezett, azt kitaszították maguk közül, miként 1656-ban Spinozát.

    A „békés egymás mellett élés”

    Csak az 1789-es francia forradalom és a liberalizmus XIX. századi térhódítása szüntette meg a gettókat (az utolsót, a rómait 1870-ben, a pápai állam megszállásakor). Ezzel egyidejűleg a zsidók egyenrangú – csak éppen más vallású – állampolgárai lettek az európai országoknak, s ahol még léteztek nemesi-főnemesi rangok, ezek is elérhetővé váltak számukra. Integrálódtak az európai kultúrába, melynek nem egy jeles képviselője közülük került ki. A kereszténység és zsidóság viszonyát ettől kezdve olyasféle „békés egymás mellett élés” jellemezte, mint a posztsztálini időkben a szocialista és kapitalista tábort. Nyomatékosan hangsúlyoznám, hogy ezen nem változtatott a hitleri birodalom európai hódításainak évtizede sem. A német nemzeti szocialisták nem a hajdani keresztény antiszemitizmust újították fel – hiszen a keresztény hitet is ellenséges ideológiának tekintették –, hanem származási („faji”) alapon törekedtek „a zsidókérdés végső megoldására”, tekintet nélkül arra, hogy az érintettek kikeresztelkedettek-e vagy sem. Más kérdés, hogy a keresztény egyházak hol milyen mértékben éltek azzal a lehetőséggel, hogy felemeljék szavukat a zsidótörvények ellen (ahogyan pl. a bolgár ortodox egyház ezt sikeresen megtette), és igyekeztek-e menteni az üldözötteket.18 Valamelyest számottevő párbeszéd csak 1946-ban kezdődött e felekezetek között a Nemzetközi Keresztény-Zsidó Tanács (ICCJ) megalakulásával, amely évente konferenciákat is rendez.19 Ez a fejlemény azonban nem jogosíthat fel arra, hogy a kereszténység és a zsidóság másfél évezredes viszonyát feledésre ítéljük.

    A vallások csak alárendelt tényezői a kultúráknak

    További, de lényegesen egyszerűbben cáfolható torzulás a „zsidó-keresztény kultúra = európai kultúra” szlogenben az a képzet, hogy valamely kultúrának vagy (az európairól lévén szó) kultúrkörnek átfogó, alapvetően meghatározó jellemvonása lehet az, hogy milyen vallások lelhetők fel bennük. A kultúraelmélet ma már – noha eredményei a jelek szerint még nem szivárogtak le a politikusi-újságírói műveltség szintjére – eléggé fejlett tudomány ahhoz, hogy ezt az elképzelést egyértelműen elutasíthassuk.
    E fogalom terjedelmére vonatkozóan Márkus György okfejtése 20 lényegre mutató, amikor arra a következtetésre jut, hogy „a »kultúra« annak megnevezésére szolgál, ami egyaránt jellemző az emberi létezés minden formájára, és csakis azokra jellemző”. Tartalmát illetően Vajda Ágnes meghatározása szerint „a kultúra azoknak az értékeknek – tárgyi-dologi, szellemi és érintkezés-jellegű »javaknak« és normáknak – az összessége, amelyeket az emberiség létrejötte óta felhalmozott. Az aktuális, »élő« értékrendszert a maga totalitásában lehet egyrészt kultúrának, másrészt a felhalmozott szellemi tőke összességének tekinteni.”21
    Világos tehát, hogy a vallások a kultúrák-kultúrkörök rendszerein belül meglehetősen alárendelt szerepet játszanak. Először is, nem határozzák meg a társadalmi formák szerkezetét. Mint a római birodalom esetében láttuk, ennek uralkodó osztályai kedvük szerint csereberélhették államvallásaikat, anélkül, hogy az alapvető viszonyokon bármit is változtatott volna, de a kereszténység is minden társadalmi formához hozzáidomult, a rabszolgatartó rendszerektől a kapitalistákig. Teljességgel közömbös a vallás vonatkozásában a munkakultúra (nincs keresztény vagy zsidó vagy mohamedán stb. mezőgazdaság, ipar stb.), és még a szellemi kultúra terén is csak egy igen szűk világnézeti szektort képes befolyásolni. Az irodalom és művészet fejlődése során a kifejezetten vallásos alkotások rég kiszorultak az autonóm („magas”) művészet szférájából, a tudományok területén pedig csak a teológia – nyugodtan nevezhetjük így – gettóján belül lehet ilyen ambíciókat érvényesíteni. Ahogyan tehát nem lehet kötőjellel összekapcsolni a zsidó és keresztény vallást, ugyanúgy nem lehet a kultúrákat a maguk egészében azzal jellemezni, hogy milyen vallások élnek kereteiken belül.22 Fenti példámra visszautalva: a mai világban sokan olthatják szomjúságukat Coca-Colával, de ettől ez az üdítőital nem játszik döntő szerepet abban, hogy a 21. század emberének lelkületében milyen életérzések uralkodnak.


JEGYZETEK

1 A zsidókeresztények és az esszénusok azonosságára vonatkozó vitákhoz ld. Diósi D. 1998: Qumrán és az őskeresztények, avagy veszélyben a kereszténység? Kolozsvár. – Charlesworth, J.     H. 1999: Jézus és a holt-tengeri tekercsek. Szeged. – Benyik Gy. (szerk.) 2001: Qumrán és az Újszövetség. Szegedi Biblikus Konferencia: Szeged, 1999. augusztus 30 – szeptember 1.
    Szeged. – Thiering, B. 2002: Jézus, az ember. A holt-tengeri tekercsek új értelmezése. Debrecen. – Feather, R. 2005: The Secret Initiation of Jesus at Qumran. The Essene Mysteries of John
    the Baptist. Rochester. – Stegemann, H. 2007: Die Essener, Qumran, Johannes der Täufer und Jesus. Freiburg. – Betz, O.–Riesner, R. 2007: Verschwörung um Qumran? Jesus, die
    Schriftrollen und der Vatikan. München. – Martensen, H.-J. 2009: Hier irrte der große Hirte. Die Schriften von Qumran widersprechen Papst Benedikt und seinem Jesus. Dem historischen
    Jesus auf der Spur. Essen. – Igen figyelemreméltó tény ilyen vonatkozásban az is, hogy a korai keresztény iratok Jézust életrajz nélküli, mitikus lényként emlegetik (vö. Lang D. 1955: Legenda
    és történet. Bp. 124-130.    [vissza]
2 A zsidók és rómaiak viszonyához ld. Baltrusch, E. 2002: Die Juden und das Römische Reich. Geschichte einer konfliktreichen Beziehung. Darmstadt. – Az ókeresztények és zsidók
    viszonyához Segal, A. F. 2002: Two Powers in Heaven. Early Rabbinic Reports about Christianity and Gnosticism. Boston. – Theissen, G. 2003: Die Religion der ersten Christen. Eine
    Theorie des Urchristentums. Darmstadt. – Frankemölle, H. 2006: Frühjudentum und Urchristentum. Vorgeschichte, Verlauf, Auswirkungen. (4. Jahrhundert v. Chr. bis 4. Jahrhundert n. Chr.)
    Stuttgart.     [vissza]
3 Philónhoz és a hellenisztikus zsidósághoz ld. Klauck, W. H.-J. 1992 (szerk.): Monotheismus und Christologie. Zur Gottesfrage im hellenistischen Judentum und Urchristentum. Freiburg. –
    Adorjáni Z. (szerk.) 2008: Alexandriai Philón: De vita contemplativa. Bp. – Kamesar, A. (szerk.) 2009: The Cambridge Companion to Philo. Cambridge.     [vissza]
4 A Pál apostol nevéhez fűződő fordulathoz ld. Lang D. 1955: i. m. 127-430. – Richards, W. A. 2002: Difference and Distance in Post-Pauline Christianity. An Epistolary Analysis of the
    Pastorals. New York. – Cseri K. 2004: Pál apostol. Bp. – Breytenbach, C. (szerk.) 2004: Paulus, die Evangelien und das Urchristentum. Beiträge von und zu Walter Schmithals zu seinem 80
     Geburtstag. Leiden. – Berger, K. 2008: Paulus. München. – A neki tulajdonított írások hitelességéhez Detering, H. 1995: Der gefälschte Paulus. Das Urchristentum im Zwielicht. Düsseldorf.
   [vissza]
5 Betz, H. D. 1990: Hellenismus und Urchristentum. Tübingen. – Herczeg P. 1996: A krisztológia fejlődése Palesztinától a hellenista megközelítésen át a gnoszticizmus elleni harcig. In:
    „Krisztusért járva követségben…” Tanulmányok. Szerk. Barcza J.-ifj. Fekete K. Debrecen. – Wambsganz, L. 1998: Vom Mythos zu Kult und Dogma. Zur Unterscheidung von
    Urchristentum und hellenistischem Heidenchristentum. Diedorf. – Horst, P. W. van der (szerk.) 2003: Persuasion and Dissuasion in Early Christianity, Ancient Judaism, and Hellenism. Leuven.     [vissza]
6 Vö. Solymos R. 1995: Órigenész és a görög filozófia: filozófiai jegyek Órigenész munkásságában. Bp. – Kránitz M. 1995: Órigenész élete és az Órigenész-kutatás. Tanulmány. Bp. – uő 2008:
    Órigenész, a hit nagymestere. A III. századi alexandriai egyházi író bemutatása. Bp. – Vogt, H. J. 1999: Origenes als Exeget. Paderborn-München-Bécs.    [vissza]
7 A keresztény exegézis részletesebb ismertetését Fabiny T. 1988 (szerk.): A tipológiai szimbolizmus. Szöveggyűjtemény a bibliai és az irodalmi hermeneutika történetéből. Szeged. – uő 1998
    (szerk.): A tipológiai szimbolizmus. Tanulmányok. Szeged. – Ricoeur, P. 1995: A kinyilatkoztatás eszméjének hermeneutikai megalapozása. Bibliai hermeneutika. Bp. – Vanyó L. 2002: Az
    egyházatyák bibliája és az ókeresztény exegézis módszere, története: Septuaginta, Diatesszaron, Vetus Latina, Vulgata. Bp.    [vissza]
8 A IV. eklogáról és a „keresztény Vergiliusról” ld. Faber, R. 1975: Die Verkündigung Vergils. Reich, Kirche, Staat: zur Kritik der „politischen Theologie”. Hildesheim. – VanSicle, J. 1992: A
    Reading of Vergil’s Messianic Eclogue. New York. – Freund, St. 2000: Vergil im frühem Christentum. Untersuchungen zu den Vergilzitaten bei Tertullian, Minucius Felix, Novatian, Cyprian
    und Arnobius. Paderborn. – Horatius keresztény recepciójához Lühke, M. 2002: Christianorum Maro et Flaccus. Zur Vergil- und Horazrezeption des Prudentius. Göttingen.    [vissza]
9 A sztoicizmus és kereszténység viszonyához ld. Greeven, H. 1983: Das Hauptproblem der Sozialethik in der neueren Stoa und im Urchristentum. Münster. – Plótinosz és a kereszténység
    kapcsolataihoz Runia, D. T.-Bos, A. P. 1984: Plotinus amid Gnostics and Christians. Amszterdam. – Tertullianushoz Győrffy A. 2002: Tertullianus szentségtani terminológiájának sztoikus
    háttere. In: Egység a különbözőségben. A 60 éves Bolberitz Pál köszöntése. Szerk. Rokay Z. Bp.     [vissza]
10 Vö. Hijmans, S. E. 1996: The Sun Which Did Not Rise in the East. The Cult of Sol Invictus in the Light of Non-Literary Evidence. In: Babesch. Bulletin Antieke Beschaving.     [vissza]
11 Vö. Zeigan, H. 2005: Aposteltreffen in Jerusalem. Eine forschungsgeschichtliche Studie zu Galater 2,1-10 und den möglichen lukanischen Parallelen. Lipcse.     [vissza]
12 Vö. Blank, J. 1982: Vom Urchristentum zur Kirche. Kirchenstrukturen im Rückblick auf den biblischen Ursprung. München. – Schimmelpfennig, B. 1984: Das Papsttum. Grundzüge seiner
    Geschichte von der Antike bis zur Renaissance. Darmstadt. – Denzler, G. 1997: Das Papsttum. München.     [vissza]
13 Vö. Lohmeyer, E. 1973: Soziale Fragen im Urchristentum. Darmstadt.    [vissza]
14 Vö. Lang D. 1955: i. m. 142-144.    [vissza]
15 Vö. Flor, G. 1991: Gottesgnadentum und Herrschergnade. Über menschliche Herrschaft und göttliche Vollmacht. Köln.    [vissza]
16 A kereszténység és a római birodalom viszonyához ld. Barnes, T. D. 2002: Early Christianity and the Roman Empire. Aldershot. – A pogányok térítéséhez Errington, R. M. 1997: Christian
    Accounts of the Religious Legislation of Theodosius I. In: Klio. – Brown, P. R. 2004: The Rise of Western Christendom. Triumph and Diversity A.D. 200–1000. Malden. – Hahn, J. 2004:
    Gewalt und religiöser Konflikt. Studien zu den Auseinandersetzungen zwischen Christen, Heiden und Juden im Osten des Römischen Reiches (von Konstantin bis Theodosius II.). Berlin. –
    Aland, B. 2005: Frühe direkte Auseinandersetzung zwischen Christen, Heiden und Häretikern. Berlin–New York. – Goerlitz, U.–Haubrichs, W. (szerk.) 2009: Integration oder
    Desintegration? Heiden und Christen im Mittelalter. Stuttgart.     [vissza]
17 A zsidóüldözésekhez ld. Cohn-Sherbok, D. 2002: Anti-Semitism. A History. Stroud. – Halbrainer, H. (szerk.) 2003: „Feindbild Jude”. Zur Geschichte des Antisemitismus. Grác. – Nemere I.
    2006: A zsidóüldözések története. Bp. – Millman, R. 2009: A History of Antisemitism in the World. Münster. – Gieth, H. J. van der 2010: Geschichte lernen – Judenverfolgung. Kempen.     [vissza]
18 Vö. Ormos M. 1983: Fasizmus és kereszténység. In: História. – M. Ley 2002: Holocaust als Menschenopfer. Vom Christentum zur politischen Religion des Nationalsozialismus. Münster. –        C. Rittner–St. D. Smith–I. Steinfeldt (szerk.) 2009: A holokauszt és a keresztény világ. Szembenézés a múlttal és a jövő kihívásaival. Pécs–Bp.    [vissza]
19 Vö. Simpson, W. W.–Weyl, R. 1995: The Story of the International Council of Christians and Jews. Heppenheim.    [vissza]
20 Márkus Gy. 1992: Kultúra és modernitás. Hermeneutikai kísérletek. Bp. 9-41.    [vissza]
21 Vajda Á. 1999: A szellemi tőke innovációja – mint elméleti kérdés és gyakorlati fejlesztési feladat. In: INCO: http://www.inco.hu/inco2/infogazd/cikk3r.htm    [vissza]
22 A bölcseletben járatosabb szerzők el is ismerik, hogy az európai kultúra „elvilágiasodott”, s csak célkitűzésként hangoztatják egy új, keresztény kultúra létrehozását (vö. Bolberitz P. 2002:
    Kultúra és kereszténység. In: Jel.).    [vissza]

Akt

MÚLTUNK

KENDE JÁNOS

Emlékezés egy gyilkosságra

Nemrég múlt kilencven esztendeje, hogy a Népszava főszerkesztőjét, Somogyi Bélát, és fiatal kollégáját, Bacsó Bélát 1920. február 17-én este kilenc óra tájban az Ostenburg különítmény tisztjei igazoltatták, majd elhurcolták. Alig egy óra múlva mindketten halottak voltak. Az akciónak Bacsó Béla valószínűleg véletlen áldozata volt. A Kassáról, a helyi szocialista laptól Budapestre került ifjú munkatársat irodalmi ambíciói vezették a Népszavához. Bacsó egyike volt Bresztovszky Ernő, a kiváló újságíró, az Internacionálé fordítója tanítványainak. 1917-ben publikált első regénye, majd már halála után kiadott novelláskötete ígéretes írót sejtetett. Mivel a végzetes estén Somogyi Béla társaságában volt, hogy az előre eltervezett merényletnek ne maradjon tanúja, a 29 éves fiatal házas Bacsót is betuszkolták egy nagy katonai autóba.
    Az igazi célszemély azonban Somogyi Béla volt, aki a Tanácsköztársaság megdöntése után a Szociáldemokrata Röpiratok, majd az újból megjelenő Népszava szerkesztőjeként a román megszállás idején szinte magában képviselte a nyilvánosság előtt a szocialista folytonosságot. Írásaival küzdött a vereséget természetesen követő letargia ellen, de beszámolt a nemzeti hadsereg gyakorolta erőszakról, a pogromokról a Dunántúlon. Horthy katonái ezzel vélték megtorolni a Tanácsköztársaság vörös terrorját. A probléma mindössze az volt, hogy az előbbire olyan országban került sor, amely három fronton vívott élet-halál harcot a túlerőben levő ellenséggel, míg ők pacifikált területen, a civil lakossággal szemben alkalmazták az erőszakot. Somogyi – aki nemcsak utólag volt kritikusa a proletárdiktatúrának – joggal gondolhatta, hogy joga van a fehérterror leleplezésére. A tiszti különítmények tagjai, értesülve cikkeiről, bosszút esküdtek a Népszava és szerkesztője ellen, s a román hadsereg távozása után, mellyel addig is gondosan elkerültek minden érintkezést, hozzáláttak fogadkozásaik beteljesítéséhez. 1919. december 8-án feldúlták a szerkesztőséget és a nyomdát, majd ezt követték a rendszeres házkutatások, a munkatársak letartóztatásai, s mivel a szigorú cenzúra ellenére változatlanul foglalkozott a lap a szociáldemokrata munkásmozgalmat sújtó repressziókkal – melyeket az olvasók számára gyakran a cenzorok keze nyomát jelző fehér foltok jeleztek – a szándék is kiverte a biztosítékot a hatalom új urainál. Ha hihetünk a később szintén tragikus véget ért Beniczky Ödön volt belügyminiszter 1925-ben nyilvánosságra hozott vallomásának, egy törlésre ítélt Népszava-cikk miatt felháborodott a fővezér és környezete. Némelyek felvetették, hogy a főszerkesztőt talán a Dunába kellene vetni, mire Horthy megjegyezte: nem beszélni, hanem cselekedni kell. E nem formális utasítás bátorítást adott a különítményeknek. A Kovarcz Emil főhadnagy vezette tiszti csoport kidolgozta az akció forgatókönyvét, ami kísértetiesen hasonlított az 1919–i berlini Liebknecht-Luxemburg gyilkosságéra. Néhány napi terepszemle, Somogyi mozgásának megfigyelése és az érintett elrablásához szükséges gépkocsi megszerzése után, február 17-én, kedden este hozzáláttak a terv végrehajtásához.
    Az elfogottakat északra, a Duna partja felé száguldó autóban súlyosan bántalmazták, majd végeztek velük. Az áldozatokon látható, szadista kínzásokra valló sérülések részletezésétől eltekintenék. Megjegyezném viszont, hogy a merénylők, mintegy munkabérként magukhoz vették a meggyilkoltaknál talált apróságokat, többek közt, Somogyi Béla arany zsebóráját. A megtalált holttestekről beszámoló hivatalos rendőri közlés katonai cenzúrázása árulkodott arról, hogy hol is kereshetők az elkövetők, akik tettükért végül elkerülték a megérdemelt büntetést. A budapesti királyi ítélőtábla 1930-ban kelt „jogi meggyőződése szerint” a tettesek a kettős gyilkosságot „abban a téves meggyőződésben, hogy cselekményükkel a magyar faj és nemzeti eszme érdekeit szolgálják, követték el”. Ezek után az addig is gyanús vontatottsággal húzódó eljárás kormányzói amnesztiával zárult, ami kiterjedt valamennyi 1919 és 1921 között elkövetett hasonló cselekményre, Csak két egykori különítményes töltött hosszabb időt a Horthy-rendszer börtönében: a derék Kodelka hentesmestert meggyilkoló Léderer főhadnagy, és Matuska Szilveszter, a biatorbágyi vasúti robbantó.
    A botrány kirobbanásakor még Huszár Károly miniszterelnök, és a fővezérség is kifejezte eltökéltségét a bűntény megtorlására, mert látniuk kellett: a gyilkosság súlyosan ártott az ország nemzetközi megítélésének, és esetleg Horthy kormányzóvá választásának is. Ezért tűrték el a Népszava gyászkeretes emlékező számát, és a politikai demonstrációvá vált százezres gyászmenetet, 1920. február 22-én és 24-én, a két áldozat búcsúztatásán.
    Somogyi Béla halálával súlyos veszteség érte a szociáldemokrata pártot, hisz ő egyike volt az első értelmiségieknek, akik csatlakoztak a szocialista munkásmozgalomhoz, még az 1890-es évek elején. A 20. század első évtizedéig ugyanis a párt intellektuális bázisát főként a művelt szakmunkások (Bokányi Dezső, Bőhm Vilmos, Garami Ernő, Weltner Jakab és társai) adták. Az elhivatott pedagógus számára – aki szó szerint a mélyszegénységből küzdve jutott el az egyetemi diplomáig – az egyik legfontosabb mozgalmi tevékenység a szóban és írásban való tanítás és nevelés volt. Tanári munkáját olykor meg-meg kellett szakítania szocialista elkötelezettsége miatt. Pályáján feltűnő, hogy politikai tevékenységét szolgálatnak tekintette, nem törekedett különösebb tisztségekre, nevét hiába keresnénk a különböző vezető pártestületekben. Ám ha a munkásmozgalom nehéz helyzetbe került, és szükség volt Somogyi Bélára, vállalta a rábízott felelős munkát. Így lett 1897 augusztusától nyolc hónapon át, a híres-hírhedt Bánffy- korszak idején, a pártlap szerkesztője. Ez az időszak fontos tanulsággal szolgált a számára. Ekkoriban bontakozott ki – nem először – a frakciók közötti viszály a pártban. A fiatal szerkesztő nem tudott, s nem is akart választani a szembenálló csoportok között, és noha sikerült lényegesen növelni a lap példányszámát, meg kellett válnia a Népszavától, és egy időre eltávolodott a mozgalomtól is. Az itt megélt viták életre szólóan szembefordították minden, szakítással fenyegető belső konfliktussal, és távol tartotta magát minden ellenzéki próbálkozástól.
    A századelő emelkedő időszakában ismét ott találjuk a Népszava szerkesztőségében, s a liberális fővárosi vezetés tudomásul veszi politikai elkötelezettségét, így nem kell szakítani oktatói hivatásával sem. Tanári munkája mellett rovatvezetője a párt lapjának, fordít, agitációs röpiratokat ír, progresszív szellemiségű pedagógus mozgalmat szervez, és szerkeszti az Új Korszak című lapjukat, majd 1911-ben egy időre az Ifjúmunkást is. Az I. világháború idején egyik kezdeményezője az Ausztriából kiinduló Gyermekbarát mozgalom meghonosításának.
    Az 1918-as polgári demokratikus forradalom idején államtitkári állást vállalt a Kunfi Zsigmond vezette közoktatási minisztériumban. Törekvése a modern szellemű egységes állami oktatás megteremtése volt, de ezt néhány hónapos munkálkodásával nem tudhatta megvalósítani. Elkötelezett szociáldemokrataként a mozgalom egysége szempontjából sem helyeselte a kommunisták tevékenységét, s ezért elhatárolódott a Tanácsköztársaságtól, nem vett részt az egyesült munkáspárt életében, tisztségeket nem vállalt és ritka megnyilatkozásaiban többnyire kritikus hangon fogalmazott.
    A vereség után, a megszállás és az egyre agresszívebben támadó fehérterror körülményei közt alakult újjá a Szociáldemokrata Párt. Ebben a munkában Somogyi Bélának is kiemelkedő szerepe volt, mondhatni, ezekben a nehéz hónapokban ő volt a párt hangja, látható vezetője, hisz korábbi harcostársai közül sokan – még azok is, akik nem vállaltak szerepet a diktatúrában – emigrációba kényszerültek az erősödő üldözések elől. Ezekből a méltatlan eljárásokból neki is bőven jutott. Tanárként fegyelmi eljárás alá vonták, lakását elrekvirálták, s írásaiért – mint utaltunk rá – rendre kapta az életveszélyes fenyegetéseket. Menekülhetett volna, de maradt, pedig tudta, tudhatta, mit is kockáztat.
    Somogyi és Bacsó tragikus halála megrázta és felrázta a hazai szocialista munkásmozgalmat, s a fenyegetéssel dacoló-gyászoló hatalmas tömeg látványa az első intő jel volt a hatalom számára, hogy az átmeneti, súlyos vereség nem azonos a teljes legyőzetéssel.

SZIGETI JÓZSEF

A helyesbítés helyesbítése

Sajnálom, hogy Mihályi Gábor helyesbítő hozzászólására helyesbítéssel kell válaszolnom, de több félreértést, esetenként félremagyarázást tartalmaz, így a helyesbítést tartom szükségesnek. Úgy látom, nem állunk közös elvi alapon már az önéletrajz műfaji mivoltát illetően sem. Kioktat engem arról, hogy „nem illik ilyen hangnemben nyilatkozni pályatársakról”, „különösen ilyen idős korban nem”. Vannak persze az irodalmi illendőségnek határai, amit fogalmilag is kifejtek mindabban, amit interjúmban a „szitok-átok-teszek-rátok” idiómában való beszédről és művelőiről írok. Ám ha az „illik–nemillik” nyárpolgári képzetei kötelezőek lettek volna, akkor jelentős művek, mondjuk Rousseau Les Confessions-ja, vagy akár Goethe Dichtung und Wahrheitje sohasem jöttek volna létre. Nem kétlem, hogy Mihályi Gábor – a francia irodalom jeles ismerője, akinek két könyvét a Molière-ről és a Martin du Gard-ról szólót érdeklődéssel és megbecsüléssel olvastam – némi reflexió után maga is felismeri ezt. Én mindig Goethe definícióját igyekeztem s igyekszem követni, akár terjedelmes Intellektuális önéletrajzomban, akár szóbanforgó rövid Interjúmban, akár most. De hadd idézzem Goethe felfogását, amit említett műve előszavában fejt ki. „A biográfia fő feladata az, hogy az embert idői viszonylataiban ábrázolja, és megmutassa, hogy ezek összessége mennyiben kedvező, mennyiben kedvezőtlen számára, hogyan alakítja ki ezekből világ- és emberképét, és ha művész, költő, vagy író, hogyan tükrözteti ezt ismét kifelé.”
    Mihályi tanár úr sértve érzi magát amiatt, hogy meghatározott összefüggésben Lakatos Imre fullajtárjaként említem szereplését. Szerinte „Szigeti tanár úr ezt […] dehonesztáló megjegyzésnek szánta”. Alaposan téved. Szó sincs erről. „Und wer mich nicht verstehen kann,/ Der lerne besser lesen” (S ki írásim nem érti/ Olvasni tanuljon meg) – tanácsolja nagy költőm a berlini irodalmi pápának, Werthere kritikusának, Jacobinak. Nem beszúrt megjegyzés az enyém, hanem egy narratíva szerves tartozéka. Ezt sine ira et studio – azaz magyarra téve a tacituszi szót – ellenszenv és rokonszenv nélkül írtam és gondoltam. A történetírói objektivitás jegyében. Kritikusom ezúttal elfeledkezve irodalomtörténész önmagáról (öregkori ártalomként? vagy egy prejudikált olvasat kedvéért?) pontatlanul idéz, s akarva-akaratlanul elferdíti szavaim értelmét. Én a történelmi hűség jegyében és a kor légkörének megidézése végett nem egy erkölcsileg beszámíthatatlan egyén fullajtárjáról, hanem eme lény akkori fullajtárjáról, vagyis bizonyos időszakban készséges eszközéről írtam. S ezt végeredményben maga is elismeri, csak időbeli konkretizálás nélkül, vagy, ha komolyan veszem az odabiggyesztett 1945-öt, akkor téves dátumot ad, mert a szóban forgó események legkorábban 1948-ban történhettek, s a korábbi dátum – gondolom – Lakatossal való megismerkedésük ideje. „Nem tagadom – írja becsülésreméltó őszinteséggel -, Imre, aki nálam néhány évvel idősebb volt, és jónéhány kötettel többet olvasott nálam marxizmus-leninizmusból imponált nekem. Megtisztelésnek tekintettem, hogy segíthetek neki a mi kis pártszervezetünk irányításában.” Sőt, az igazság kedvéért azt is hozzáteszi, hogy eszmei ellenfelei a fullajtárhoz hasonló jelzőket aggattak rá. Míg én Mihályi fullajtári mozgásához hozzáteszem az „idői viszonylat” Goethe megkívánta kritériumát, aminek Mihályi itt nem tulajdonít jelentőséget(!), addig Lakatos moral insanity-jéhez nem teszek időbeli megszorítást. Mert az volt, és az is a véleményem, hogy Lakatos soha nem készült és nem is akart tudatosan leszámolni lényének ama negatív vonásaival, amelyeket többen – értelmetlen túlzással – „ördöginek” neveznek. Pedig ahogyan nincsenek ördögök, éppúgy nincsenek és nem is lehetnek ördögi tulajdonságokkal megvert emberek. Hogy egy ember fejlődéstörténetében hogyan válnak túltengővé negatív vonások, azt társadalomtörténeti eszközökkel, elmélyült biográfusaiknak kell kimutatniuk, éppen úgy, mint a pozitívakat. Amikor időbelileg, tehát történelmileg relativizáltam a fullajtárságot, vélhetőleg átmeneti vonásként (talán fiatalság – bolondságként), úgy látszik tévedtem, mert „Imre és Gábor” kapcsolata mélyebb volt és hosszabban tartott. Ez a mélyebb együttműködés azért kezdődhetett és kezdődött is 1948-ban, mert ekkor váltották le az addigi igazgatót, Keresztury Dezsőt, aki virulens antikommunizmusában még egy kvázi pártszervezet működését sem engedélyezte volna a maga feudális hűbérbirtokának tekintett Kollégiumban. Ezért nevezték ki, az akkor éppen művelődésügyi területen dolgozó Lakatos által ideális marxistaként hírharangozott zavaros ideológiájú és gyenge akaratú Lutter Tibort az Eötvös Collégium igazgatójának. Lakatos Imre lett persze az új igazgató szürke eminenciása, szinte teljhatalommal. Legalább akkorával, mint a Richelieu mögött álló eminence grise-é, Père Josephé. Illetve annyival többel, amennyivel Lutter jelentéktelenebb volt Richelieunél. Kettejük távolsága csak a Borel emlegette halmazelméleti kategória, a „gyakorlati végtelen” segítségével fejezhető ki. Nekem két alapvetően rossz emlékem van a Lakatos-féle vonalat vivő szervezet tevékenységéről. Bár nem hiszem, hogy az ő tevékenységük miatt szüntették volna meg – a magyar tudományos utánpótlásbiztosítás óriási kárára – 1949-ben a Kollégiumot. Hibáikkal csak nehezíthették, hogy Révai József, akiben erős hajlandóság volt erre, megvédhesse. Rossz emlékem Mészáros István és Varga János, az egyik proletár, a másik szegényparaszti származék (mindketten párttagok) szinte üldözéssé fajuló vexálása. Ők nem tartoztak tehát a Mihályi emlegette, reá haragvó antikommunisták táborába. Hogy Mihályival személy szerint, mi volt kettejük viszonya, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy Lakatost személy szerint kálváriájuk szervezőjeként utálták. Mindkét népi káder tehetség volt a legmagasabb hatványon. Tehát zseni. Mészáros a tüzérségi össztűz alá vett Lukács György melletti bátor, tanítványi kiállása miatt szenvedett. Varga leküzdetlen paraszti vallásossága miatt, amelyet sohasem állított szembe történészként elfogadott történelmi materializmusával. Atyáitól örökölt paraszti vallásossága végül elvezette őt az MDF-hez, amelynek parlamenti képviselője lett. Ez nem változtatta meg szegényparaszti érzületét. Egyik bizalmas beszélgetésünkben – már mint képviselő – erősen kritikai, szinte személyesen sértődött hangon tájékoztatott arról, hogy Széchenyi nem szimpatizált a parasztokkal, mert amikor ügybuzgó hívei a „kiművelt emberfők sokaságának” elvét ki akarták terjeszteni a jobbágyfiakra, a nemes gróf kifejtette nekik, hogy ő nem ezekre gondol. Varga és Mészáros pályája igen magas csúcsra vezetett. Tagjai lettek a MTA-nak. A nemrégiben elhunyt Varga János Széchenyi-díjas, mély és változatos témájú, maradandó történelmi műveket hagyott hátra. Mészáros egy nemzetközi tudományos bizottság szavazata alapján most kapott 150 ezer dolláros (30 millió Ft) Bolívar-díjat. Mihályi Gábor, barátjának Imrének világhírnevét mintegy adu ászként írja bele levelébe. S ugyanúgy emlegeti Lakatos tanszékvezetőjét, Karl Poppert, akiről köztudomású, hogy nem esendő tudományfilozófiájának, hanem a zárt és nyílt társadalmakról szóló antiszovjet, pamflet jellegű elméletének köszönhette még angol katedráját is. S akinél az exmarxista Lakatos minden tekintetben felkészültebb volt. (Állítólag tanítványaival együtt – a háta megett – ki is csúfolta renomista főnökét.) Mihályi tanár úr, úgy látszik, nem foglalkozott a „politische Kulturpflanze” Nyugaton jól ismert témájával. Ha szabad két különböző tudományterület enberei hírét és nevét egymással összevetni, akkor az ütőlap, az adu ász, nagyon Mészáros oldalán van, hiszen Földtekénk baloldalán (s talán még a jobbon is!) ismertségben, népszerűségben, publikációi mennyiségében és minőségében (eredeti angolul írt művei és ezek más világnyelvekre [német, olasz, spanyol, kínai] és egzotikus nyelvekre [párszi, hindi] való fordításai révén,) messze vezet, messze túl nemcsak Lakatoson, hanem saját mestere Lukács György hírén és nevén is (amit idehaza egyelőre nem szokás számba venni). Az összehasonlítás annyiban nem ad statisztikailag adekvát képet, hogy az adekvát képhez megfelelő pontrendszert kellene kialakítani, amely számba venné, hogy egy matematika-filozófiai publikációnak mennyivel kisebb vagy nagyobb az akció-rádiusza, olvasóköre és idézettsége, mint egy társadalomtudományié. Így ennél hitelesebb, szemléletesebb alap, ha Mészáros utolsó 15 évének nyomdai termelését vetjük össze Lakatos egész életművével. Mészárosnak csak az MTA külső tagjává (külső tag lett, lévén angol állampolgár) való megválasztása óta eltelt 15 évben 61 művel gyarapodott publikációs listája. Lakatos nyomdai termelékenységéről ugyan ilyen adattal nem rendelkezünk, csak annyit tudunk, hogy bármely számítást veszünk is alapul, mérföldekkel elmarad az előbbitől.
    Visszatérve Mihályival kapcsolatos korábbi feltételezésemre, Imre és Gábor viszonyának átmenetiségére, megállapíthatom, hogyha ez nem igazolódott is, mégsem volt irreális képzet. Még konkrét példa is lebegett előttem, régi eötvösista barátomé, Király Istváné, aki legalább is 1948 óta Mihályival együtt átállt Lakatos Lukács-ellenes vonalára, élesen szembefordulva velem és barátaimmal. Ez ügyben egy idő után önkritikát gyakorolt. Kettejük szakítása véglegessé vált akkor, amikor Londonból, Lakatossal való találkozása után hazatérve, konsternálva megállapította – az ő szavait idézem –, hogy „Latyak” reakciósabb lett, mint a reakciós, pókháló beszőtte angol felsőház legreakciósabb tagja.
    Mihályi tanár úr nem látszik Lakatos eme végső fordulatáról tudomással bírni. Pedig biztosra vehetem, hogy nála is jártak tájékozódni éppúgy, mint nálam, Lakatos azon magyar és nem-magyar kutatói és életrajzírói, akik elmondottak egyet s mást e végső fordulatról, annál is inkább, mivel nagyon érdekelte őket azon kérdés magyar előzménye, hogy miért nem kapta meg az angol egyetemi professzorrá lett Lakatos, többszöri kérelmezése ellenére sem, a brit állampolgárságot. Erre tudomásom szerint mostanában derülhet, vagy talán már derült is fény, amikor az Intelligence Service aktatárának az a része is publikus lesz és kutathatóvá válik, amely Lakatos aktáit tartalmazza. Nem érdektelen, hogy a külföldi biográfusok egy része is kritikusan szemléli hősük politikai tevékenységét. Egyikük még azt a véleményemet is elfogadta, hogy „he was a political turn-coat” (politikai köpönyegforgató volt).
    Lehet, hogy a filológiai-irodalomtörténészi kutatói buzgalom lanyhul Mihályi tanár úrban? Sajnálom, mert nem akármilyen értékeit heverteti parlagon. Momentán – legközelebbi érdekes irodalomtörténeti könyvéig – kénytelen vagyok ezt hinni. Mert ezt látom abból is, hogy hozzászólásának azt az erősen feltupírozott címet adta, hogy Szigeti kontra Lakatos. Jóllehet interjúm szövegéből is láthatná, hogy Intellektuális önéletrajzomban írok a Lakatos-kérdésről, vagy Horváth Mártonról, akit szintén védelmébe vesz kritikámmal szemben, noha nem tőle vettem és vártam értesüléseket. De még csak nem is említi ezeket a körülményeket. Még eddig sem terjed a szükséges bővebb anyag iránti érdeklődése, amit a feltupírozott cím igényel.
    Remélem, hogy pályatársam bíráló megjegyzéseimet nem tekinti egy nála alig idősebb tanár úr gólya-ellenes ildomtalan kirohanásának, hiszen azért talán kézen-közön eljutott hozzá annak a híre, hogy mennyire ellene voltam a gólyákkal való korábbi krudélis bánásmódnak. Annyira, hogy lehúzások idején sohasem vettem célba a gólya testének ama legfontosabb darabját, amelyet a fejével ellentett ponton található iker-gömbölyűség képvisel, s amit a legtöbb tanár úr rituális buzgalommal, erőteljes seggrepacsikkal ápolgatott. A felszabadulás eljövetelével barátaimmal együtt tüstént megszabadítottuk a jövő nemzedékek gólyáit az efféle krudelitások gyötrelmeitől.
    Vive atque vale!

    (A két írás közlésével a vitát lezártnak tekintjük. – A szerk.)

Álló női akt

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Készülődés

Simor András: Baljós nyár

Simor András új verseskönyve, a Baljós nyár, mintha előző kötete közvetlen folytatása lenne. Az időutazás alaphangját az aggodalom adta meg, aggodalom a világ, vagy legyünk pontosabbak: Magyarország egyre nyilvánvalóbb tévútra kerülése miatt. Az időutazás című kötet Minden visszatér egyszer ciklusában a történelem egyszer már átélt szörnyűségeinek megismétlődésétől való félelem dominál. Jóllehet, nem ez az egyetlen hang abban a könyvben, de a legerősebb, a legmeghatározóbb.
    A Baljós nyárban ugyanez az érzés az uralkodó. Az Előérzet ciklusban közvetlenül utal Radnóti Mint a bika című versére, amelyben a költő még határozatlanul, bizonytalanul, inkább csak a megérzés szintjén idézi föl a fenyegető veszélyt.

    Mint a bika
    fölszagolok a levegőbe
    lassan
    szomorúan

    Vén bika érzi
    ővele
    nem az öregség végez

    Ordasok jönnek
    egyszer már jártak itt
    öltek
    […]
                      (Emlékező)

    Hogy ez a veszély honnan fenyeget, azt egy másik versben egyértelműen kimondja:

    A Vezér szerint
    a demokrácia kiteljesedéséhez
    korlátlan hatalom kell

    Hívei
    akasztófákat állítanának föl
    városuk főterén

    A Vezér mosolyog
    „Egy kissé
    hevesek”
    […]
           (Készülődés)

    Ebben a kötetben folytatódik az előzőben is már eredményesen alkalmazott módszer, amelynek során klasszikusok verseiből vett sorokat, kifejezéseket épít be a saját versébe. Nem új költői lelemény ez, de aki jól használja, újszerű hatásokat érhet el vele. A beépített idézet ugyanis az értő olvasó számára mintegy magával hozza annak a versnek az auráját, amelyből vétetett, és ezzel erősíti az új költeményt. Ám veszélye is van ennek a költői eljárásnak: ha az új vers szövete tartalmi és formai szempontból nem méltó a beleszőtt idézetekhez, a költő kudarcot vall, egészen akár a nevetségességig.
    Simor a Baljós nyárban főleg Radnóti Miklós verseiből vesz át kifejezéseket, sorokat, mert jelenleg az ő költészetét érzi a legalkalmasabbnak arra, hogy segítségül híva kifejezhesse legidőszerűbb érzéseit és gondolatait. A Radnótit idéző című, hexameterben írott költeményben a Radnóti-szövegtöredékek olyan szervesen illeszkednek Simor mondataiba, hogy a kétféle költői megformálásból újszerű művészi minőség jön létre, amely egyaránt tartalmazza a Radnóti-versek tragikumát és megjeleníti Simor jelenlegi félelmeit.

    Mondd, van-e ott haza még, ahol értik a hexametert is?
    Ezt kérdezted félszáz évnek előtte hazátlan,
    míg hazaindult álmod, vágyad a szép szabadító
    […]
    Lesz-e jövendő, kérdezem én is, hexameterrel
    asszonyi szóval, büszke reménnyel, vagy csak a vég lesz.
    hol sorsunk keretét elereszti a lassu tekintet.

    A költemény a reménytelenség és a remény között hányódik, ám végső konklúziója mégsem tragikus:

    Új falak őrzik holnap a porba, a vészbe lehulltat,
    és a világ majd újra felépül, lesz Ige s Törvény.

    Több vers is szól a veszedelem elől szemüket behunyók, a mindig csodás megmenekülésben reménykedők ellen, akiket a csodavárás lefegyverez, tétlenné tesz, noha látják a közeledő vészt. Ennek a gondolatnak a legegyértelműbb kifejezése az Intő szózat című ciklusban olvasható Buta zsidó verse című költemény, amelyet teljes terjedelmében idézek.

    Míg csak a cigányt ölik,
    mint lyukba egér,
    otthonomba bújok, ott
    vész utol nem ér.

    Különös helyet foglal el a versek között a kötet címadó költeménye. Simor Andrástól korábban sem volt idegen az – a maga teljességében Gábor Andornál megfigyelhető – módszer, hogy a dal-, sőt kuplészerű formában, csengő-bongó rímekkel fejez ki tragikus mondanivalót. A tartalom és a forma kontrasztja sajátos hangulatot ad a versnek, valamiféle fekete humor jelenik meg, amely nyomatékosabbá teszi a mondanivalót. A Baljós nyár ennek a módszernek különösen jól sikerült darabja.
    Az első versszak gyermekverset ígér:

    Jön a nyár,
    jön a nyár!
    A játszótér
    teli már.

    Még két versszakon át ez a hang uralkodik, ám a negyediktől valami megváltozik, a június már úgy lopakodik, „mint hiúz”, az utolsó kettő pedig nyomasztó aggodalommal terhes:


Félelem,
félelem,
fut a zilált
réteken. Nincs utam,
nincs utam,
az égbolt is
lezuhan.


    Simor András látóköre nem marad meg a magyar glóbusz határai között, tekintete mindenhová elér, ahol tobzódik az elnyomás, a kizsákmányolás, az igazságtalanság, és oda, ahol van erő szembeszállni mindezzel az embertelenséggel.
    A Zöld hold ciklus verseinek nagy része Latin-Amerikát idézi, azt a földrészt, amely ma, szembemenve a világ többi részén érvényesülő trenddel, a forradalmi baloldal offenzívájának színtere. Simón Bolívar, az ajmara indián Tupak Katari, a névtelen kubai milicista, a maja-kicsé költő, Humberto Ak’abal, és a felejthetetlen barát, a József Attila verseit spanyolra fordító Fayad Jamís ezeknek a költeményeknek a hősei.
    Bolívarnak egy európai úriemberhez írott képzeletbeli levelében olvashatók az alábbi szavak Latin-Amerika új harcáról, amelyet a spanyol gyarmatosítók elleni egykori küzdelemhez hasonlóan most is a függetlenségért és a szabadságért vívnak a kontinens népei.

    Nem állt-e talpra
    és nem fogott-e fegyvert
    a maga védelmére
    az egész Újvilág?

    (Egy dél-amerikai válaszol egy európai úriembernek)

    Új motívumként jelenik meg Simor költészetében a Kasszandra-jóslat. Kasszandrának, a jövőbe látó, de a veszélyekre figyelmeztető jóslataival süket fülekre találó trójai királylánynak az alakját idézi föl figyelmeztetésül, mert úgy látja, az ő és mások figyelmeztetéseit sem hallják meg kortársai, és ezzel maguk zúdítják fejükre a bajt. Az Apollón Kasszandrára gondol című versben ugyan csak a Föld elszennyezéséről, tönkretételéről szól jóslat, de Simor sok más versének olvasása után lehetetlen nem gondolni arra, hogy nemcsak a talaj, a víz és a levegő, de a gondolatok, az elvek és az ideológiák szennyezése is tárgya lehet egy új kasszandrai jóslatnak.
    Ezt bizonyítja egy másik vers, amelyben így kiált a költő:

    Ne akkor kiálts, ha az ég leomlott,
    és menetelnek kopaszra nyírt foglyok.

    Ne akkor kiálts, vagy legalább halld meg, ha más kiált, figyelmeztetve a veszélyre.
    Előző kötetére annyiban is hasonlít Simor András Baljós nyár című könyve, hogy ebben is, mint Az időutazásban, vannak derűsebb költemények. A Rozi-versek azt sugallják az olvasónak, hogy baljós idők jöhetnek, de van remény, mindig lesznek új nemzedékek, amelyeknek „Egy más világ kell…” (Z-füzetek/131)