VARGA RUDOLF

Álmélkodom

Minden reggel
azzal kezdem
a
napot, találgatom,
mostanakkor élek-e
még
vajon? lustaságom
sárfehér kotorékában egy ideig
eldagonyázom, aztán a pokróc
alatt sunyítva, ütőeremet
óvatosan
kitapogatom, tappancsimat,
szárnyaimat
takaróm
széléig nyújtóztatom,
majd
magamat megrugdosom, karambolos
repülőfarkasroncsomat
kihűlt révülésem
vackából kirángatom.
Aztán.
Aztán egész nap
csak álmélkodom,
azt
nyüszítem, azt vonítom,
ennyi?
Hát, csak ennyi?
Csupáncsak ennyi?
Ennyi maradt
csak?


Én is

Talán
csak ez a hosszú
július,
talán csak ez a hidegrázós
nyár,
talán
csak ez maradt. Akiket
szerettem, már mind a föld alatt.
Sóhajaikat
messze borzongják a füvek,
horkantásikat
kongatják távoli ködök,
kérdeznek, s mire válaszolnék,
talán
már
én is
eltűnök


Egész nyáron

Ha
túl vagy az egyszál
lecsókolbászon, a reggeliebédvacsorán,
dőlj hátra komám,
gyújts cigire,
tartsd a pofád!
Legyints csak
ha
eszedbe jut, egész nyáron
sütött a nap,
s
te
egyetlenegyszer, egy másodpercig
sem
napoztál.


Visszhangzik

Csempészcigid
füstje harmonikázva
száll, ezüstselymes
lobogó,
azt, azt, azt
lengi,
már, már, már
nem is, nem is, nem is fáj.
Fáj.
Eztán csak
így
bolyongsz, bóklászol
majd tovább,
saját, saját, saját
bőrödben is egyre idegenebben,
csontkalodádban is egyre
didergősebben, napmintnap egyre
elveszettebben,
egyre, egyre
lidércesebben, hátad
mögött visszhangzik valami
nevetés,
az,
amit
néhány éve
valahol
talán, talán
éppen te nevettél
még.


Tökmindegy

Mikor a leharcolt
házban, penészpikkelyes
falak közt hamuszín
arccal kóválygunk, elkoszlott
konyha közepén egyik
lábunkról másikra ácsorgunk,
mikor ezredszer is gyorsleltárt
készítünk, gáz elzárva, ablakok
becsukva, mikor a vízbemártott
cigarettacsikkek elfüstölt
reményei is csendben
elszálltak már,
mikor
elmegyünk, elmegyünk
itthonról,
mikor, mikor
majd talán
végleg, végleg
elindulunk,
amikor utoljára még
megtorpanunk, kapkodva, üres
zsebeket tapogatva, kiforgatva,
nadrágsliccünkön matatva,
amikor
újra és újra
elmotyogjuk, villany leoltva,
számlák kifizetve,
virág meglocsolva,
kulcs, kulcs
a
lábtörlő
alatt, lábtörlő alatt,
mikor a poros fiókokba
biztos ami biztos,
mégegyszer, mégegyszer
belekotrunk, a kopott kilincsbe
görcsös ujjakkal
mégegyszer, mégegyszer
belecsimpaszkodunk,
amikor rögeszmésen
csak arra, mégegyszer utoljára
csak
arra, arra
gondolunk,
valamit, valamit
elfelejtettünk, és hogy
az,
az,
az az izé,
ami amúgy, egyébként
már
úgyis tökmindegy,
az
biztosan, bizonyosan
vagy
talán mégsem?
Hogy az a valami, az talán
mégiscsak kiment,
valahogy, valahogyan
kiment, kiment
a
fejünkből.


Izzíts fel!

Ha a tévedés
már
túl van, túl
a
képzelgés delén,
más
szavakkal, másként,
mást
szól a tétova
értelmetlenségről, mert akkor
már
csak a sorvadt kéz,
csak a remegő remény,
csak
a
fohász, izzíts fel egyszer
még,
izzíts fel engem
perzselő hűség!

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

A történelem homokja

Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,
vergődik benn’ a mult síkos hala.
                      (József Attila: Munkások)

Jól ismerem a várost.
A gyárkémények bukott rendszer
kitört hegyű ceruzái.
A változó idő lemosta az ég palatáblájáról
igaznak hitt írásait.
Nem isten sugallta mózesi kőtábla volt.
Meghamisított
emberi tízparancsolat.

Jól ismerem a város panelházait,
zsúfolt utcáit, a járművek,
mint kövek közé szorított folyók,
megzabolázott állatok.
Az emberek sokasága,
a sors marionettbábúi.
Sírnak, nevetnek,
összevesznek, ölelkeznek.
S ha lekerülnek a paravánról,
a poros kelléktárba,
jobb világról,
főszerepről hiába álmodnak.

Jól ismerem a várost.
A gyár kohójában égett el
ifjúságom fénylő, fekete szene.
A még emlékező öregekben,
mint lehangolódott verkliben,
fűlsértőn nyekereg a kopott,
édes-bús dallam.
Elfújja a szél, befedi a feledés,
a történelem homokja.


Berda Józsefet olvasva

Nézd csak, mily aranysárgán csillog, mily
orrcsiklandó szaga van! S az íze! Mennyei íz!
(Berda József: Húsleves dicsérete)

Bolondos, magyar Villon!
Fejeden, velős csont, zsíros kalap.
Szerelmes szarvas
királyi agancsa.
Büszkén viselted,
akár az udvari bohóc
a csörgősipkáját.

Kvargli szagú hahotád
a lyukas talpú bakancsodba elbújt
vándor hangyát is
menekülésre kényszerítette.

Húsleves, gőgős kacsa
és a többi finomság,
gargantuai hasad kedvencei,
csupán képzeleted terülj asztalkáján
párologtak.
Jótékony szerzetesek helyett inkább
a badacsonyi szürkebarátot süvegelted,
míg ingyenkonyhák
krumplilevesét kanalaztad.

Rosszkor születtél?
A magad fajta poéta
a magyar honban
mindig rosszkor születik.
Albatroszként szárnyalhattál volna?
Csak papír repülőidet röptette
a külváros, az újpesti forgószél.

Rövid nadrágos, hetvenkedő Cyrano!
A szépasszonyok messzire kerültek.
Francia elődödnek kövér Margot,
neked, a menedékhely vaságyán,
drabális hús-szobor jutott.


Hűlt vulkánok

A gyárak hűlt vulkánok.
Kémény kráterükben elaludt a tűz.
Házad ajtajában, kint az utcán,
balga népség, míg mormolt, füstölt,
szikrázott, átkozódtál, aggódva nézted,
hogy az esti ég ablakának függönyét
lángra gyújtotta.
S korma szemedből könnyeket csalt ki.
Most se bűz, se életjel,
halott, szétmállott, csúfos kőhalmaz,
rozsdás vas, reményhulláid
temetkezési helye.
Lehetett volna űrbe eljutó emberi jel.
Bocsánatkérés,
hogy teremtése nem volt hiábavaló.

SZUNYOGH PÁL

Hajléktalan-szonett

Karvalyszürke felhők ereszkednek
véres verébtest a város délelőtt
stoplámpák fenevad szeme előtt
lerobbant járműcsordák dideregnek

feldühödött kotrógép somfordál
koncolja zebrák jégzománc lágyékát
kanálisoknak börtönrácsán át
veszélyes bűnöző-patkány kukucskál

átfagyott hajléktalan toporog
lankadatlan, mint varrógépben a tű
zsákutca foszladt száját férceli

nyamvadt-szőke sunyi bakfis ácsorog
margón túlra ficamodott betű
nyöszörgő göncét kukába préseli.



 

Szeretettel köszöntjük 90. születésnapján az írót.

NEMES LÁSZLÓ
   
Bérmunka
   
Becsülték, tisztelték is kollégái és betegei Temessy Erzsébet doktornőt, a tudását, a pontosságát, a megbízhatóságát – de szerették-e valóban? Ritkán mosolygott, nevetni, úgy igazán, szívből, nem igen láthatták. Az akkoriban csak esztékának mondott szakszervezeti társadalombiztosító központ egyik pesti körzetének volt a belgyógyásza. Ő maga Budán lakott, egyedül, szüleitől, a neves kutató vegyész Temessy Arnold professzortól és a valamikor igen jómódú családból származó anyjától örökölt, azokban az években ritkaságnak számító, elegáns lakásában, ahová vendéget is csak nagyritkán hívott, olyankor is legfeljebb egy rövid időre korlátozható, vasárnap délutáni feketére.
    Pedig valamikor de sokan fordultak meg Temessyék otthonában! Erzsébet – akkor még Erzsike – apjának munkatársai, barátai, családostul, olykor az anya römi- és bridzspartnerei, és persze az ő pajtásai, iskolatársai, lányok, fiúk, játékosak, vidámak, szerelmesek is később – többnyire olyan ártatlan szerelmek, gyerekesek –, majd komolyabbak, komolynak mondottak vagy csak hittek; de hát ki tudja, valójában mi is az, hogy szerelem, az a komoly, a nagy, az igazi szerelem? Tudta-e, tudhatta-e igazán Temessy Erzsike – akkor már inkább Erzsi, Erzsébet, egyetemi hallgató, ahogyan ő maga szerette mondani, latinosan: medika, amikor megjelent életében az első, és érzése szerint az igazi szerelem: Rácz Zoltán, az ifjú iparművész-grafikus.
    A Temessy-lakásban megszokott, hol kedélyes, hol komoly szakmai, majd az ötvenes évek első felének mind izgatottabb politikai vitáitól hangos vendégjárásnak Temessy Arnold váratlan halála vetett véget. Erzsébet, friss diplomájával, akkoriban kezdte el, még nem a rendelőintézetben, hanem a belgyógyászati klinikán, az orvosi munkáját.
    1956 októbere utolsó napjainak valamelyik estéjén (nem is olyan nagyon távolról, a Duna, talán a Margit híd felől még szórványos lövések hangja is hallatszott) beállított Temessyékhez Rácz Zoltán. A kezében nem puska, hanem – ki tudja, honnan szerezhette azon a békésnek nem éppen mondható napon – néhány kókadt rózsaszál volt. Azt adta át az odahaza, a késő esti órában is még mindig fekete gyászruháját viselő özvegy Temessynének. – Tisztelettel megkérem a kedves lánya kezét – mondta. – Nem lesz itt rend, normális élet sohasem – folytatta. – Itt vár a ház előtt a barátom autója, benne két hely nekünk. Gyere, Erzsikém, minden el van intézve, biztonságosan, reggelre Bécsben leszünk, ott összeházasodunk… aztán előttünk a világ!
    – Maga megőrült! – mondta Erzsi anyja. – Hogyan képzeli? Csak így… és különben is… Erzsi, ne mozdulj!
    – Gyere! Nincs időnk – nyújtotta Zoltán a kezét Erzsi felé.
    – Itt maradsz! – kiáltott a lányára, felnőtt, orvosnő lányára az anyja. És azt is hozzátette: – Velem!
    Szerelemről, gondolta később az ifjú orvosnő, akkor, ott nem is volt szó. Ő maga is csak állt ott, a szoba közepén, dermedten, és csak akkor tört ki belőle a zokogás, amikor becsukódott Zoltán mögött az ajtó. – Majd még… – hallotta előtte még, de hogy mire vonatkozott a két rövid szó, arra sose kapott választ. Az anyja szorosan fogta a karját. Az a négy-öt rózsaszál – egyik már összetaposva – ott hevert a lábuk előtt, a szőnyegen.
    – Egyébként is – mondta özvegy Temessy Arnoldné –, hogyan gondolhatta, mit képzelt ez a… izé… grafikus, ez a… egy kőbányai péksegéd fia… Művész? Azt hiszi magáról? És azt hiszi, abból ott majd megélhet? Úri módon, ahogy hozzád illene?
    Majd még… – visszhangzott Erzsébet fejében Zoltán utolsó két szava: majd még megírom? Majd még visszajövök? De mikor? Honnan és hogyan? Majd még megbánod… Majd még – ezt a két szót ismételte, forgatta magában, ébren és álmában Erzsébet, Rácz Zoltán ígéretét – vagy fenyegetését? – vággyal előbb, aztán csak megszokottan, belefáradva, csalódottan, megkeseredetten, haraggal is talán. Soha egy hír, soha egy üzenet.
    És múltak a hónapok, múltak az évek; csak a munka, a betegei, és otthon az anyja, akinek nincs már (hol van már?) az a régi társasága, nincs már senkije, csak ő, és neki, Erzsébetnek is csak az a féltett, sokszor már fárasztó, nyűgös anya, és senki más. Talán már nem is kell? Majd az anyja betegsége, ápolása; ő, az orvos tudta már, hogy menthetetlen, de mégis… amíg csak lehet. Aztán a magány.
    Több mint két esztendő telt el az anyja halála és csaknem tíz azóta, hogy Rácz Zoltán mögött becsukódott az ajtó. Temessy Erzsébet doktornő lakásának, most már csak az ő lakásának az az immár megkopott ajtaja. Miért nem megy férjhez? – kérdezték kollégái, a betegek közül is egy-kettő, aki úgy érezte, hogy megengedhet magának ennyi bizalmaskodást. De ő csak a fejét rázta. Irtózott a házasság gondolatától is. Együtt élni bárkivel is, hozzá kötni az élete rendjét? Kiszolgáltatni magát egy férfinak, a vágyainak, a szokásainak, a teste szagának, a leheletének? Annál inkább vágyott gyerekre, de nem fogadottra, hanem saját testéből lett, igazi gyermekére, akit babusgathat, magához szoríthat, nevelhet – a maga életének a folytatására. Voltak még mindig férfiak, akik udvarolni próbáltak neki, egyedülállók, családosok is, ám benne még tiltakozott az anyja, talán mégiscsak az ősök régi, társadalmi előítélete: „törvénytelen”, fattyú gyereket? Azt nem! Azt a szégyent, a gyereknek azt az életre szóló megbélyegzését, azt azért soha!
    Egy ködös, októberi napon új beteg jelentkezett a rendelőjében.
    Egyszerű eset volt, nem is influenza, csak közönséges megfázás. A páciens, személyi adatai szerint a doktornőnél egy évvel idősebb, Horváth Lajos nevű, nőtlen, foglalkozására nézve táncos, izmos, arányos testalkatú, mosolygós, udvarias férfi volt. – Balett? – kérdezte Temessy doktornő. – Nem, dehogy! – felelte a betege. – Népi táncos vagyok, de nem a híres állami, csak egy kisebb társulat tagja. – Szinte csillogtak a hibátlan, egészséges fogai, amint elnevette magát. – Persze, itt a pénz is kevesebb…
    Az orvosnő kopogtatta a hátát, fülét a beteg hátához szorítva hallgatta a lélegzetét, a tüdejét, megmérte a vérnyomását is.
    – Alkohol?
    – Tessék?
    – Inni szokott?
    – Csak módjával. Tavaly, egyszer, az egyik bemutató után kissé eleresztettem magam – mondta újra nevetve –, mire azt mondta a főnök, ha még egyszer előfordul, kirúgnak. Azóta még jobban vigyázok magamra. Tessék mondani – nézett az orvosnőre –, felvehetem az ingemet?
    – Várjon! Alaposabban meg kell vizsgálnom. – Elővette újra a vérnyomásmérőjét. Aztán azt mondta, igen komolyan: – Adok egy beutalót vérvizsgálatra. Holnap reggel jelentkezzék éhgyomorra a kardiológián. Utána meg ekágéra megy. Tudja, ugye, mi az? Szívvizsgálat…
    – Valami bajom van? Valami gyanúsat látott? – kérdezte riadtan Horváth Lajos.
    – Nem… semmi különös… – Bátorítón mosolygott a férfira. – De mindent tudni kell… minden gyanút kizárni. Hiszen a tánc nehéz, az egész fizikumot megerőltető munka. A tüdejét is megröntgenezzük. A veséjét is megvizsgáljuk. A maga érdeke. – Nézte közben a férfi izmos karját, széles vállát, arányos mellkasát.
    Egy hét múlva pedig a papirosokat, a leleteket böngészte végig: a vizsgálatok eredményeit. A makkegészséges Horváth Lajos megfázásának egyébként már nyoma sem volt.
    – Akarok még valamit mondani magának – fordult Temessy Erzsébet a távozni készülő férfihoz. És hozzátette: – De nem itt a rendelőben.
    Horváth Lajos meglepetten nézett rá. Ám a doktornő még mindig vonzónak is mondható, komoly arcán semmi nyomát nem látta bármi nőies ellágyulásnak.
    Két nap múlva találkoztak, de nem a Temessy lakásban, hanem, megbeszélésük szerint, egy körúti eszpresszóban.
    – Jól gondolja meg, Horváth úr a válaszát – kezdte az orvosnő. – Nekem gyerekre van szükségem. Egészséges gyerekre, semmi másra. De törvényes házasságban született gyermekre, nem az anyja családi nevét viselő zabigyerekre. Ha egyetért velem, házasságot kötünk, ahogy illik, anyakönyvvezető előtt, és ha a gyerek megszületett, az ügyvédem benyújtja a bíróságra a válókeresetet. Elválunk, közös megegyezéssel, és maga eltűnik az életünkből. Teljesen. Örökre. Minden további igény nélkül. A gyerek csak az én gyerekem lesz. Mindezt írásba foglaljuk és a megállapodásunkat bizalmasan kezeljük. Az összegben, a közreműködése, vagyis, mondhatjuk, a munkája díjában akár most, itt is megállapodhatunk. ötven százalékát a házasságkötésünk napján, a másik felét a terhességem megállapítás után kapja meg. Ha kívánja, valami előleget akár holnap is adhatok.
    A férfi először döbbenten, elképedve hallgatta az orvosnő ajánlatát, aztán elmosolyodott. Tulajdonképpen nem sokat kockáztatok, gondolta, egy-két szerelmes éjszakát. Temessy doktornő keményen szorította meg kinyújtott kezét.
    Egy esős szeptemberi nap délelőttjén került sor, az anyakönyvvezető üres helyiségében, az esküvőnek aligha nevezhető házasságkötésre. Egyik tanú a „menyasszony” ügyvédje volt, a másikat Erzsébet bérelte fel néhány forintért, reggel a piacon. A rövid szertartás után az ifjú „feleség” – kissé talán mégis ellágyulva – meghívta „férjét” ebédre a közeli másodosztályú vendéglőbe.
    – A jövő hét közepén lesz a fogantatásra legalkalmasabb időszakom – közölte tárgyilagosan Horváth Lajossal a harmadik fogásként elfogyasztott lekváros palacsinta után. A férfi, kissé zavarban, megkérdezte: – És már addig is… vagy akkor… izé… összeköltözünk?
    – Nálam? Az én lakásomban? – nézett rá Temessy Erzsébet. – Hogyan képzeli! Foglaltam azokra a napokra szobát egy mátrai szállodában. Megtehettem, elvégre törvényes házasok vagyunk. – Ekkor először mosolyodott el egy pillanatra, mintegy a kijelentés képtelenségén.
    Amikor aztán közölte a férfival, hogy állapotos, és átadta neki az érte járó megbeszélt, eléggé tekintélyes összeg második felét is, Horváth Lajos elmosolyodott. – Meg kell állapítanom – mondta –, hogy ennyi pénzt, méghozzá ilyen kellemes munkával, még sose kerestem.
    Az asszony – a felesége? – bosszúsan legyintett.
    A következő év júniusában született meg, pontosan, időre, egészségesen Horváth Zsolt. – Ugye, láthatom? – kérdezte a kórházban a törvényes apa. – Most az egyszer még igen – mondta Erzsébet. – De Zsolti az én fiam. Csak az enyém. Ahogyan megállapodtunk. És a válóper után maga eltűnik az életünkből. Örökre.
    – Tudom. Tudomásul vettem. Az üzlet az üzlet. Ennyit még én is tudok.
    Tartotta is, becsülettel a szavát.
    A kis Zsolti egészséges, arányos testalkatú, mosolygós, szép arcú gyerek volt.
    A válóper, alig két hónap múlva, minden zökkenő nélkül lebonyolódott. Kölcsönös megegyezéssel. Temessy doktornő ügyvédje ügyesen, rutinosan végezte a dolgát. Az ítélet – a válás – kihirdetése után a volt „házastársak” kezet is fogtak, még mosolyogtak is egymásra. Erzsébet akkor, ott, a tárgyalóteremben látta életében utoljára Horváth Lajost.
    Szépen fejlődött, nőtt, erősödött, ügyes, értelmes kisgyerek lett Horváth Zsolt, az én fiam, gondolta, mondogatta is magában az anyja, még azt is, hogy persze, természetesen, hiszen a mi vérünk, a Temessyek vére. Hajdani, már-már elfeledett szerelmének – ha ugyan az volt valóban? – és a mindeddig igazán, olyan nagyon-nagyon talán soha nem is érzett szeretetnek elemi erejű áradatát zúdította rá. Amikor a már óvodás kisfiú kérdezgetni kezdte, hogy neki miért nincs apja is, mint a többi gyereknek, Erzsébet csak annyit mondott, hogy meghalt. Később, már a további faggatásokra, kiegészítette, bővítette a kitalált történetet. E szerint Horváth Lajos, a férje, tehetséges gépészmérnök volt, de könnyelmű, nem illettek össze, hamarosan el is váltak, a volt férj nem sokkal az után külföldre szökött – Zsolti anyja az akkori szóhasználattal úgy mondta: disszidált –, méghozzá a világ végére, a távoli Dél-Amerikában Brazíliába vagy talán Argentínába, ahol, amint ő később biztos forrásból értesült, egy autóbalesetben hamarosan életét veszítette.
    Az is megfordult ilyenkor Erzsébet fejében: milyen jól választott, milyen szerencse, hogy a fia apjának ilyen egyszerű, gyakran előforduló neve van: Zsoltinak fel se tűnhet, ha majd valahol a Horváth Lajos névvel találkozik: még a budapesti telefonkönyvben is van belőle vagy három tucat!
    Jóképű, jóeszű, jó tanuló fiú lett Horváth Zsolt. Anyja, az orvosnő, minden szabad idejét vele töltötte, ellenőrizte a tanulását, kihallgatta, átnézte, javítgatta a dolgozatait, az iskolai kötelező olvasmányokon kívül is adott a kezébe szerinte fontos könyveket, igyekezett megszerettetni vele mindenekfölött a kémiát, a nagyapja tudományát. Az iskolai, kötelező orosz nyelven kívül angol és francia magánórákra is járatta. Már tizenkét-tizenhárom éves volt a fia, amikor még mindig ő vitte el a margitszigeti uszodába, télen a korcsolyapályára. Iskolai táborba sem engedte el soha – együtt nyaraltak, a korhoz képest elegánsan, kényelmesen, a fiú számára unalmasan, a Balatonnál, majd a Tátrában, sőt, egyszer Ausztriában is. Amikor először mondta neki Zsolt, hogy szerelmes az egyik osztálytársnőjébe, a Jucikába, Erzsébet meghökkent, s amikor a fia egy iskolai mulatságról, arról a szerinte lehetetlen, nevetséges nevű „buli”-ról némi alkoholszagot árasztva jött haza, és még azt is elmondta: de jól mulattam, megtanultam valamennyire táncolni is, Temessy Erzsébet döbbenten, hirtelen felháborodásában, életében először, pofon vágta.
    Kitűnő eredménnyel letett érettségi vizsgája után (Látod, ezt is nekem, az én kitartásomnak köszönheted – mondta neki az anyja) a fiú a műszaki egyetemre kérte a felvételét, de nem a vegyészeti, hanem, ki tudja, talán a távolban meghalt, ismeretlen mérnök apjára gondolva, gépészeti szakra. Később kezdett csak komolyabban foglalkozni a számítástechnikával, a jövő tudományával, helyeselt neki akkor már az anyja is, aki még mindig, mindenben irányítani akarta, beleszólt a fia mindennapi életének minden ügyébe, étkezési szokásaiba, öltözködésébe; sorra űzte el – szeretetbe ágyazva, élettapasztalatára hivatkozva – a jóképű fia körül felbukkanó nőket, lányokat.
    Múltak az évek, változott, kinyílt előttük is a világ. Horváth Zsolt, az anyja tudta nélkül, megpályázott és meg is kapott egy külföldi állást: Belgium egyik nevezetes számítástechnikai vállalatánál. – Nem állhatsz a jövőm, a karrierem útjába – mondta, életében először keményen és határozottan a kétségbeesett, nemrég nyugdíjba ment anyjának. Temessy doktornő – mi mást tehetett? – a távolból próbálta irányítani, védelmezni a veszedelmes külvilágtól a fiát. Megírta, telefonon is részletesen elmagyarázta, mint gondos anya és orvos a lelkére kötötte, hogyan táplálkozzék egészségesen, vitamindúsan, mit egyen és mit ne egyen, ha megfázott, ha náthás, milyen gyógyszert vegyen be, hogyan tartózkodjék bármiféle – akár nemi – fertőzéstől, ha nyári melegben kimegy a tengerpartra, milyen inget, milyen cipőt vegyen fel. Amikor pedig Zsolt megírta, hogy most komolyan szerelmes és feleségül akarja venni a cég Odette nevű egyik hivatalnoknőjét, az anyja repülőgépre ült. Megnézem magamnak azt a nőt – mondta, majd felháborodottan a fiának, életében először kiejtve száján azt a szót: – Azt a ronda kurvát? Megőrültél? És különben is, hogy nézel ki, miket eszel itt? Tönkreteszed magad. Itt az ideje, hogy hazajöjj ebből a veszedelmes világból. Hidd el nekem, a tapasztaltabbnak, én csak jót akarok neked…
    És Zsolt, némi vita és habozás után, megadta magát.
    – Vállalatok részére – mondta már otthon, a régi, budai lakásukban az anyja – a számítógépeden még itthon is készíthetsz programokat. Ennyire én is értek már ehhez. – És legalább – gondolta, de nem mondta ki – szemem előtt lehetsz, vigyázhatok rád, az étkezésedre, az egészségedre is.
    Múltak az évek megint, munka, nem is rosszul fizetett, többnyire otthon végezhető, kényelmesen; egy-két futó kaland, jelentéktelenek, színház, mozi, többnyire az anyjával; vele utazott minden évben szabadságra is, többnyire az idős Temessy doktornő javasolta (és fizette) „elegáns” helyekre: Mallorcára, Egyiptomba, a Kanári-szigetekre. Majd, már az új évezred, a huszonegyedik század első éveinek egyik nyári reggelén az imádott (ki tudja, vajon Zsolt maga is úgy tudta-e, hogy olyan nagyon imádott?) anya nem ébredt fel többé; szívroham, állapították meg a mentők, Temessy Erzsébet doktornő egykori kollégái.
    Furcsa üresség támadt Horváth Zsolt életében. Gyászos, dermesztő, megoldhatatlannak tűnő feladatokkal terhes – vagy talán nem is olyan terhes, végzetes, inkább felszabadult, önálló tettekre, döntésekre sarkalló korszak kezdete?
    De az idő elszaladt, sokat változtatni, alapjában átalakítani az életét már nem tudta. Munkája zömét továbbra is otthon végezte, a számítógépe előtt ülve, de azért elég gyakran ment ki budapesti, sőt, az anyjától örökölt régi Opel kocsiján vidéki vállalatokhoz is, hogy felújítsa, rendbe hozza az informatikai rendszerüket. Házasságra mind kevésbé gondolt, rövidebb-hosszabb kapcsolatai, kalandjai tapasztalata után ő is idegenkedett már egy másik személy rigolyáitól az otthonában. Kezdetben néha még kondicionáló terembe is járt, de belefáradt, egyszer, maga se tudta később, hogyan is, talán az Interneten talált rá egy tangó-klubra; dél-amerikai zenére táncoltak egy füstös teremben; őt valamiképpen megérintették azok a brazil és argentin dallamok, de aztán öregnek, fáradtnak érezte magát a fiatalok között.
    Egy téli napon, valami távoli, borsodi városban kellett rendbe hoznia valamelyik üzem számítógép-rendszerét. Havasok, csúszósak voltak az utak, autó helyett inkább vonatra ült. Este, a haza induló vonatra várva, beült az állomásnak abban a késői órában már inkább kocsma jellegű restijébe. A füstös, zsúfolt helyiségben az asztalához telepedett egy meghatározhatatlan korú öreg, szedett-vedett ruházatú, bizony már jócskán kapatos férfi. De elhanyagolt külseje ellenére is volt benne valamiféle, Horváth Zsoltot magát is meglepő, akár vonzónak is mondható vonás, ahogy abban a züllött állapotában is udvariasan engedélyt kért tőle, hogy az asztalához ülhessen. Még be is mutatkozott: Horváth, mondta azt az övével azonos, oly gyakori családnevét, de a keresztnevét a terem alkoholgőzös lármájában Zsolt már nem is értette. Nézte az öregember italtól és az élet ki tudja hányféle, miféle nyomorúságától eltorzult ráncos, szürke arcát, összetapadt, szürke, gyér haját.
    – Tudom – mondta hívatlan asztaltársa, és mintha mosolyra húzta volna a száját –, tudom, hogy milyen ronda vagyok. Haj, pedig amikor még…
    – Amikor még fiatal volt? – kérdezte Zsolt.
    Az öreg bólintott. – És egészséges voltam – tette hozzá –. Az volt az élet… finom italok… és egészség… sport meg nők… és mulatságok… tánc… és sikerek… És pénzt is kerestem… néha nem is keveset. Az volt a világ…
    Hol Zsoltra nézett, az arcára, mintegy fürkészve, hol meg a távolba… a semmibe?
    Maga se tudta Zsolt, hogyan csúszott ki a száján a kérdés: – Járt valaha Brazíliában? Vagy Argentínában?
    Az öreg értetlenül bámult rá. – Én? Ott? Hogyan…?
    Valahol egy hangosbemondó megszólalt: – A Budapestre induló gyorsvonat…
    Horváth Zsolt felállt, újra az öregember arcára nézett. A zsebébe nyúlt, két ötezer forintos akadt a kezébe. – Isten áldja, öreg – mondta, és a pénzt az asztal szélére tette. – Igya meg az egészségemre!
    De már meg is gondolta magát, és az egyik bankjegyet gyors mozdulattal visszadugta a zsebébe.

TARNAI LÁSZLÓ

Az új dzsentrivilágban

                Mikszáth-évforduló, 2010

Madárröptető hajnalban
a Nap nyújtózkodása ébreszti
a szegedi dómhoz közel
ásítozó csipás állomást
A mozdonyokat vagonokat
violaillatú virradat tereli
indulási helyükre
Levegőzés közben figyeltem
a padon üldögélő
ünneplőbe öltözött asszonyt s férjét
és azon tűnődtem
hogy kosztümben öltönyben
hová igyekeznek

Kérges kéz kotorászott
de a zakó mellény nadrágzseb
nem adott gyufát
A szikár ember odajött hozzám
tüzet kért aztán pöfékelve
hellyel kínált s ha nincs ellenemre
beszélgessünk arról
ami foglalkoztatja a népet
Melléjük ültem
és hadartunk hadartunk
mintha szószátyárok lennénk

Kassa melletti faluból jöttek
s tovább utaznak Magyarkanizsára
az asszony bátyjáékhoz
Ha nem is gyakran
de hol itt hol ott egymásra néznek
azért is mert testvérek
s idejükből futja
A múltkor hozzájuk látogatott
családjával a kanizsai testvér
Sokáig töprengtek
hogy az asszony délidőben
mit tegyen eléjük
Zöldségleves után
túrós gombóc került az ebédlőasztalra
Tudják hogy a közeli hozzátartozókat
nem illő ilyen csip-csup
egyszerű étellel kínálni
de a kassai gyárból
a hét végén hazaérkező gyerekek
sem kapnak ebédre
rántott szeletet vagy sült húst
mert nem bírja az erszény

Mindenesetre mindent megettek
a szódásüvegek abbahagyták a spriccelést
s búcsúzáskor a testvér szóba hozta
hogy arrafelé
a csülök nélküli bableves
szereti ha kanalazzák
különösen akkor ha a ház körüli kertből
krumpli sárgarépa is kerül bele
A villa náluk kedveli
a lekváros derelyét
úgyhogy ha nincs ellenvetés
az lesz majd a kanizsai otthonuk asztalán
amikor vendégségbe jönnek

Mielőtt a forgalmista
belefújt volna a sípjába
a szikár férfi annyit mondott
hogy fönt a Felvidéken
lejjebb az Alföldön
lent a Vajdaságban
a parasztembernek nincs dolga
mert elvették tőle
a traktort sorvetőt cséplőgépet
Szemfüles brigantik
zsebükbe söpörték a közös pénzt
s a teheneket birkákat lovakat
birodalmukba kancsukázták
S hogy ne legyen kivetnivaló
a magasztos betyárok alattvalói
az elhajtott disznókból néhányat
az ólban hagytak pörköltnek
Amíg a bográcsban fő a hús
lehet koccintgatni cefrével
ami bizonyára feledteti a feledhetetlent
Nem lehet elfelejteni
a megszűnt szövetkezeteket
a háztájik életerejét

Az induló vonat lépcsőjéről
a szikár férfi mindehhez hozzátette
hogy Kassán Szegeden Szabadkán
és a környékükön levő falvakban
a nincstelenség az ellehetetlenülés
vagyis ugyanaz a gond bántja
a parasztokat akik
az új dzsentrivilágban
egy emberként szívósan küzdenek
de semmit sem aratnak
 



Önarckép (1916)

ÁGAI ÁGNES

Á!

Mondja szépen: á!
És ő mondta szépen: á!
Szájkerekítve, nyelvét kinyújtva: á!
Az pedig belelátott a torka mélyibe,
a szíve közepébe,
az agya tekervényeibe,
a gondolatai zegzugába,
és minden tudott róla,
mert nyitva volt,
mint a felszakadt seb,
a száj üregén keresztül
átláthatóvá vált,
minden titkára fény derült,
minden sejtése kiviláglott,
az egész ember
leplezetlenül kitátva
megmondta véleményét a világról,
hangosan és határozottan,
immár visszavonhatatlanul
és megfellebezhetetlenül: á!


A hajléktalan

Leült. Várt.
Egy napig. Egy hétig.
Egy évig. Egy életen át.
Aztán felállt. Megindult. Ment
Egy lépést. Száz lépést.
Ezer lépést.
Aztán leült
és nézte az elveszített lábát.
Kért.
Egy kis kenyeret.
Egy kis vizet.
Egy jó szót.
Aztán megfordult
és kiütötte a tálat a kézből.
Meghalt.
Fehér volt,
sárga volt,
nem hasonlított senkire,
csak a halálra.
Hagyta, hogy porrá zúzzák,
aztán nevetett,
amikor elsiratták.


Naptároló

Eltelt egy nap
Átcserélődött egy másikra.
Tegnapból ma lett.
Egész nap kedd volt.
Élt 24 órát.
Észre sem vette,
amikor szerda lett.
Nem belőle,
hanem helyette.


Mese, mese, mesketeg

Hol volt, hol nem volt,
egyszer volt, egyszer nem volt,
Voltnincs országon,
Magyarországban.
Meghalt a király,
aki sosem élt,
és hozzáadta leányát,
a világszép Monarchiát
egy varangyos békához.
Láss csodát, amikor a lány
megcsókolta a varangyos békát,
az nem változott át,
maradt varangyos béka.
Így élt szegény Monarchia
talpig varangyban,
mígnem egyszer szemet nem vetett rá
egy daliás, tőkeerős Euróbika.
Monarchia boldogan pattant a hátára
és hagyta magát elragadni.
Igen ám, de a bikát a nemzetközi
arénában úgy megsebesítették,
hogy lábra sem tudott állni.
Monarchia megcsókolta,
de láss csodát, az varangyos békává változott.
Így élnek azóta is a béka ülepe alatt,
ha meg nem haltak.
De van fel támadás!

BENE ZOLTÁN
   
Simón Bolívar látogatása
   
Miután Simón Bolívar 1830. december 17-én Santa Marta szigetén föladta a harcot a tüdővésszel vívott utolsó háborújában, mindazok, akik korábban is számtalanszor megcsalták és semmibe vették, még egyszer utoljára fittyet hánytak az akaratára: nem vetették tűzre írásait és kiterjedt levelezését.
    Hajszálra így járt Dénesffy Dénes is. Igaz, az ő levelezése kiterjedésében messze elmaradt Bolívaré mögött. Fontosságában nemkülönben. Mindösszesen a nővérével levelezett, aki három faluval élt odébb, a folyó túlsó partján. Leveleit Dénesffy nem a postára bízta, hanem maga vitte el a Volán helyközi autóbuszával, mivel hajlott korára való tekintettel azon ingyen utazott, a bélyeg ellenben pénzébe került volna. Meg aztán szeretett is buszozni, orrát az ablaküvegre nyomva figyelni az elsuhanó tájat, a görbetörzsű akácfákat, a gazos szántóföldeket. A folyón átívelő híd minden alkalommal gyerekes örömmel töltötte el. Testvére falujának a szélén szállt le, egy keveset még gyalogolt, megivott egy kisfröccsöt a kocsmában, végül bedobta levelét a megfelelő levelesládába. Több, mint harminc esztendeje nem beszélt a nővérével. Hazazötyögött ugyanazzal a járattal, amelyikkel jött.
    A testvére válaszai mindig postai úton érkeztek, s többnyire néhány szóból álltak csupán: mi jól vagyunk, a gyerekek boldogulnak, gyere el egyszer, ne haragudj már, nincs értelme.
    Ám Dénesffy Dénes sosem látogatta meg nővérét. Egyedül halt meg saját házának melléképületében, két nap múltán találtak rá. Csak ült egy sámlin és a semmibe révedt. Ahogy kinyitották az ajtót, a feltámadó légáramlat összeborzolta a haját. Estére megérkezett a fia, megnézte az apját, mielőtt elvitték a hullahűtő-házba. A konyhaasztalt takaró viaszos vászon alatt talált egy cetlit, rajta a göcsörtös írás: A leveleimet olvasatlanul égesd el, ha meghalok! Ifjabb Dénesffy a kredencfiókban rá is bukkant a levelekre: a nagynénjének írottak indigó általi másolataira és az azokra érkezett kurta feleletekre. Nem gyújtott tüzet, nem vetette rá a papirosokat. Leült és olvasni kezdett.
    Az apja és a nővére voltaképpen Simón Bolívar miatt vesztek össze. Így hívták azt a kubait, aki a hatvanas évek elején a téeszhez érkezett valami okból, s aki hamarosan elszerette az idősebb Dénesffy feleségét. A fiú ekkor tudta meg, hogy az édesanyja nem a születésekor halt meg, hanem Kubába szökött Simón Bolívarral. Az is világossá vált előtte, hogy nagynénje segítette anyja szökését. Innen hát a harag, bólogatott.
    Az ifjabb Dénesffy a postára ment, táviratot adott föl Kubába, Simón Bolívarnak. A kisasszony nem hallotta még a nevet, a címet pedig hiába követelte, a férfi nem tudott segíteni. A távirat végül eképpen ment el: Simon Bolivár, Kuba.
    Egy hét múlva, a temetés előtti órában magas, ősz hajú, kreol bőrű férfi érkezett a faluba. Dénesffy Dénes nővére nyomban fölismerte, amint belépett a ravatalozóba. Simón Bolívar érkezett személyesen. Megnézte az elhunytat, meghajtotta a fejét előtte, kondoleált a rokonságnak.
    Legvégül ifjabb Dénesffyhez lépett. Tört magyarsággal és mélységes sajnálattal közölte, hogy az édesanyja évekkel korábban megboldogult. Mikor egymás szemébe néztek, akárha tükörbe tekintettek volna. Simón Bolívar zavartan elmosolyodott, az ifjabb Dénesffy szemében tavacska gyűlt könnyből, majd lecsordult az orrnyergén. Hosszan szorongatták egymás kezét, s vállvetve kísérték a koporsót a sírhoz. Simón Bolívar a torra nem maradhatott. Megölelte az elhunyt nővérét és ismét hosszan szorongatta a fiatalabb Dénesffy kezét. Néhány öregasszony sóhajtva megjegyezte, mennyire szép férfi ez a kubai még így, megvénülve is.
    Simón Bolívar talán még hallotta ezeket a megjegyzéseket, mielőtt visszautazott Kubába.




Sziluettes kompozíció

SÓ BALÁZS

Haikuk

Halvány hold alatt

Fákról madarak
szédülnek alá: talán
lélegzik az ég.

Lehunyt szemmel

Arc bukik föl a
mélyből, mosolyogva tesz
fel kérdéseket.

Most eső

Olvadt múltnyomok.
Akkor még hó hullott, most
eső permetez.

Napfény, legyek

Ősz lett, sompolygó
hideg. Csukott ablakon
napfény és legyek.

Pillantások

Előbb egy darab
víz, aztán egy darab ég,
végül a hegyek.

Kertben

Porban toccsanó
barack: csönddé robban a
túlérett gyümölcs.

Hiába nyitok rá

Az ablakon légy.
Alig mozog. Hiába
nyitok rá eget.

Nem érik el

Levelek hullnak.
Nem tudnak földet érni.
Hullámzik a táj.

Kilátás

Hideg üveg az
ablakom, szürkés fények
csúszkálnak rajta.

Október vége

Ez már érett ősz:
döglött levelek fáradt
lépések alatt.

Udvar

Diszkrét esti köd.
Fényfelhő mögött a hold
teljesen teli.

Takaró

Az utcán nyugodt,
hideg takaró. Elfed,
fogad nyomokat.

Hídról

Tucatnyi barnás
vadkacsa csordogál a
jeges Dunával.

Csap

Azt hiszem, van egy
csap a testben, befelé
csorgat könnyeket.

Hull tovább

Ösvény kanyarog
a hóban, lassú, puha
pelyhek temetik.

Készülünk

Az ablak mögött
suttogás. Fák takarják
a kelő napot.

Ami már sosem

Messziről látszott,
megbánta azt, ami már
sosem változik.

Lombon keresztül

Levelek között
egy tekintet csúszik át,
végcélja az ég.



Könnyen, puhán

A gondolatok mélyén avarral borított ösvény
kanyarog, a léptek alatt inkább süpped, mint zizeg,
az aláhullott anyag könnyen és puhán megadja
magát, a gondolatok mélyén már nem tudni, kinek.


Év végi tájak

Vékony jég alatt hideg kék a tó.
(Hetek óta nem álmodtál nekem.)
Ahogy talajt ér, elolvad a hó,
varjak kárognak csupasz földeken.

Mondták, a jég átlátszó, veszélyes.
(Azóta én se álmodok neked.)
A föld néma, a varjú beszédes,
a hó lassan hull, ahogy seb heged.


Most semmit se

A kertben dermesztő januári csönd van,
bár a testben mindig zakatol valami,
lassú hétvége, most semmit se hallani,
ki tudja, a hó esik vagy a vérnyomás?

KÉPES GÁBOR

Hétköznapszakok

Ahogy gyalogolsz este hazafelé
behorpad előtted az utca
a világ furcsa mókuskerék
ahogy kaptatsz a gond szorít a lábad húzza
horpadt mellkasodból hontalan tör föl a földszintes fájdalom
s éjjel ágyékonragad a magány ha otthon
lámpafénynél cammogsz körbe tovább
elhomályosulsz a függönyön át
csak az üres italosüveget látja
és a színesre hazudott szárazvirágot
aki ablakodon beles míg baktat haza

emberséged előtte kidomborul
ahogy a piciny terráriumot ágyad mellett meglátja
hörcsögök lent hercegek fent
míg az állatok éjjel matatnak
az emberek nappal kaparnak gesztenyét
s a gesztenyefa beteg foltokban fonnyad halálra:
a mediterránná füstölt világban
forró színfehér tél közeleg

egy állat éjjel ágyékonragad
üres italosüveg nyomja mellkasod
az aranyra festett barka egész nap zörög
hétköznapszakok: sötét világos sötét
villamosok sietnek álomlassúsággal
feltört utakon kihűlt munkagépek sorfala előtt
lám! híd újul bal és jobb között!
a tévében egy polgármester henceg
hajnalra egy rab kirágta magát

délelőtt csöngetnek már rég kikeltél magadból
még sötét volt s már dolgozol
már sötét van és bevásárolsz csarnokról csarnokra
ajánlott küldemény vár a nagypostán
s az utolsó székeléshez ingyenes újság
csekkek csalások csikkek tartóstejakciók
hókuszpókuszok a holnapi választás körül
örül a herceghorda! vackodban vicsorog
saját vezéred: veszett egy hörcsög!

a résnyire hagyott ablakon át
tudod mert a kerekek folyton forognak!
autófüst szivárog takaród alá
nehéz a levegő lassan elfojt
fogyj fogyassz fogcsikorgatva míg
fütyülve ereszt a hazád.

KISS MIRELLA

Hümmögés

A beszélgetés a lényeg! kiáltott fel
Lilla váratlanul, majdnem szívinfarktust
hozva rám, mert neki most eszébe jutott
ismét, megint, hirtelen egy újabb
bölcsesség, s ha ezt így folytatja, akkor
kiadom a Lilla Bölcs Mondásai című
könyvet, és akkor tuti boldog lesz!
Lilla nevetett, csábosan mosolygott,
aztán odabökte nekem, hogy Te hülye,
és ez az én szerencsém, szerinte igen,
hogy hülye vagyok, meg őrült.
Egyre jobb, gondoltam, na és vajon
még mi a csuda lehetek az őrülten kívül?
Lilla mondta, hogy ez az én egyetlen
szerencsém, azért van itt, mert Velem
lehet beszélgetni, sokat, nagyon sokat,
mert ha nem lehetne, már rég máshol
másvalakivel lenne, mert így sokkal
inkább közelebb tud férkőzni hozzám,
de nem csak úgy, hanem amúgy is;
figyeltem Lillát, ez már érdekelt,
mert ha szótlan lennék, csak néznék
bambán, dünnyögnék, vagy morognék
magamban, vagy a legrosszabb:
ha hümmögnék, akkor esténként arra
gondolna, hogy nyolcvan évesen ő
is elfelejt csacsogni, és csak hümmögni
fogunk egymás mellett a tévé előtt,
és csak a kutya vonyítása fog
hallatszani, de a mi hangunk nem,
és ettől iszonyodik, és volt már
ilyen élményben része, utazott a
kocsiban, és bár jó lett volna,
de a pacák nem szólalt meg, nem
szólt egy szót sem, csak kormányzott,
néha meg mosolygott, közben ő
beszélt, de egy idő után kiszáradt
a szája a sok beszédtől, és nem volt
kedve beszélni, inkább cselt szőtt,
mert meg akarta szólaltatni a mellette
ülő emberkét, elhatározta, húsz percig,
de csak húszig nem szólal meg,
nem szól egy kukkot sem, kíváncsi,
vajon megszólal-e a srác, ő pedig
addig csak hümmögött, és figyelt,
némán ott csücsült, bámulta
a szép tájat és a srácot is,
bámulta és epekedve várt,
úgy, mintha az első csókra várna,
epekedve várt egy szóra, de
a fiú nem és nem szólalt meg,
és Lilla negyed óra elteltével
nem bírta tovább, mert mentálisan
elkezdett fulladni, haláltusát vívott
magában, mert ez nem az a közeg
volt, ahol hallgatni kellett volna,
itt meg kellett volna szólalni,
és Lilla odabújt hozzám, és
megkérdezte, ugye Te nem fogsz
hümmögni? Ühüm, válaszoltam
Lillának, nehogy megfulladjon
a szótlanságom miatt.

BALLAI LÁSZLÓ
   
Pünkösd
   
Ő lenne az a mókusszemű lány? Ennyire megöregedett? Persze, húsz év telt el. A kocsiban vele szemben helyet foglaló nő úgy mérte végig egy szemvillanással, mint egy nagyon gusztustalan, de ártalmatlan rovart. Igen, ez ő.
    A vonat továbbindult. A ligetes, erdős tájról, a Galga festői völgyéről minduntalan útitársnőjére terelődött a pillantása, aki jelentős közönyt színlelve kibámult az ablakon, majd szemhéját felhúzva hirtelen kérdőn ránézett.
    – Szervusz – mondta a férfi.
    – Találkoztunk már?
    Még csak meg sem ismeri!
    – Igen, te voltál a mozigépész menyasszonya!
    Családi állapotáról azon nyomban szükségesnek tartotta tájékoztatni őt a lány, amikor második találkozásukkor a kombinát ebédlőjében megkérdezte, hogy odaülhet-e az asztalához. Persze, a vőlegénye nem volt igazi mozigépész, csak éppen ő kezelte csütörtök esténként az Arany Patkó presszóbeli filmvetítéseken a készüléket, meg ő ragasztgatta az agyonhasznált szalagokat, melyek legalább kétszer elszakadtak egy este. De e napokon nem akadt jobb szórakozás a faluban, Győrből vissza meg nem szívesen buszozott egy órát az ember, hisz reggel fél hétkor már bent kellett lenni a munkahelyen.
    – Egész jó kis filmeket láttunk, a Vigyázat vadnyugatot, a Támad a Marsot, a Különben dühbe jövünket – mondta a férfi.
    – Hogy te mikre nem emlékszel!
    Péntek délutánonként hazament Budapestre, és vasárnap az utolsó győri személlyel utazott vissza. Ugyanerre a vonatra szállt fel Bicskén a mozigépész menyasszonya is. A másodosztályú kocsiban látták egymást először. A leány rideg céltudatosságán átsütő mókusszem mélységesen lenyűgözte a fiút, aki lelkesen beszélni kezdett, elmondta, hogy most kezdett Bábolnán agrármérnökként, és reméli, szakmai tapasztalatai majd igazolni fogják a kombinátról keringő híreket, mert komoly tervei vannak, és itt Nyugat-Magyarországon, ahol oly gyönyörű nők sétálnak, mint a vele szemben ülő leány, milyen fantasztikus az élet, és épp csak az utolsó pillanatban tudott Komáromban leugrani a vonatról, többször is hangot adva ama hő reményének, hogy még találkoznak az életben. Később eszébe ötlött, vajon a lány miért nem szólt, hogy Komáromból öt után nincsen buszcsatlakozás. De hát a lány semmit sem mondott, nem is hagyta szóhoz jutni. Jaj, annyit locsogott össze-vissza! Mindenesetre akkor éjjel a Komáromtól Bábolnáig tartó huszonhárom kilométeres gyalogutat olybá tekintette, mint hajdanán egy Szentföldön harcoló lovag a súlyos sebesüléseit – szíve hölgyéhez fűződő viszonya pecsétjeként. Különösen, hogy még nem tudta – a lány a mozigépész menyasszonya.
    Mindenesetre legközelebbi találkozásuktól kezdve a fiú lelkesen integetett az ablakból a lánynak, aki a vonaton jóval kedvesebben üdvözölte, mint az ebédlőben, és szívesen ült vele szemközt az ablakhoz, menetiránnyal szemben. Egyszer azonban csupán mellette jutott hely, a menetiránynak háttal, és a felső-gallai állomáson, ahol a terepviszonyok miatt olyan ferde a vágány, hogy a kocsik jelentősen oldalra billennek, egyensúlyát vesztve teljesen rádőlt a lány, ruganyos keble a karjára nyomódott, ridegségén átsugárzó mókusszeme a szokásosnál is csillogóbban nézett rá, leheletének málnaillata arcát legyezte, a fiú akár meg is csókolhatta volna lágyan elnyíló ajkát, de hát nem csókolta meg, mert ő a mozigépész menyasszonya volt.
    – Szép ez a táj – mondta a férfi. – Igazán örülök, hogy nem béreltem autót. Meg klassz dolog a vonatozás, gyermekkoromban nagyon szerettem.
    – Te mivel is foglalkoztál ott Bábolnán? – kérdezte a nő.
    Nem emlékszik rá! Míg ő a múlt mozzanatainak szőnyegét, mely a kedves közelségében töltött másfél évet ábrázolta, mind színesebbre szőtte, vágyának és imádatának tárgya még arra sem emlékszik, hogy ő egyáltalán mivel foglalkozik, de nem is érdekli igazán, hiszen már a Galga-patakot bámulja, amelyben három ember horgászik, az egyik éppen most emel ki egy halat a vízből, igazán érdekes, mindenesetre sokkal nagyobb figyelmet érdemel, mint ő.
    – Jól sikerült a mozigépésszel kötött házasságod? – kérdezte epésen a férfi.
    – Nem házasodtunk össze – mondta a nő, és készülődni kezdett.
    – Melyik falu is jön?
    – Galgaguta.
    – És te pont itt szállsz le?
    – Mindenki leszáll valahol.
    A nő már a peronon állt, és a férfi még mindig azon tűnődött, hogy most azt kellene mondania, hogy mennyire örül a találkozásnak – de hát nem örült. Rokonait ment meglátogatni Balassagyarmatra, mint minden évben egyszer, kellemes emlékidézésekre – na, és persze jó pünkösd vasárnapi rántott csirkére áhítozva –, és akkor közbejön ez a malőr. Jobb is, hogy nem történt közöttük semmi, egy ilyen rideg nővel… Ez biztos valami kis körzeti állatorvos maradt, hiába mondták akkoriban a kombinát legtehetségesebbjének, csak leragadna mellette, nem tudna továbblépni, bizonyára Kanadába sem ment volna vele a helyi kötődései miatt!
    Oly sokáig meredt a galgagutai állomás peronján távolodó női alakra, mintha annak végleges felszívódása az alkonyi perspektívába semmissé tehetné ifjúkora édes emlékének elvesztését.
    *
    A nő az állomásról kisétált a főutcára és az első járókelőtől megkérdezte, merre találja Turainét.
    – Akinek beteg a kutyája? Maga az állatorvosnő? – A borostás férfi homlokába húzta kék svájci sapkáját, majd hátratolta a tarkójára. – Tessék várni a doktornőnek, a fiam mindjárt arra a végre indul a motorjával, elviheti magát.
    A sapka egy újabb mozdulattól a fejtetőre került.
    – De vigyázzon, nincs neki pénze! Hát van itt állatorvos, azt sem tudja kifizetni.
    Az állatorvosnő egy végtelenül szegényes kunyhó előtt kászálódott ki a Pannonia motor oldalkocsijából. Ezt a házat nemhogy egy árvíz, de egy nagyobb szélroham is összedönthette volna. Odabent csaknem teljes sötétség honolt, majd gyertya lángja lobbant, de amit fényköre megvilágított, még nyomorúságosabbnak tűnt, a roskatag födémet gerendák tartották, a falakon mint pókhálók ágaztak el a repedések és a törött ablaküvegeken fólia lengedezett. Ám a legelszomorítóbb a romlás ellen folytatott élethalálharc kilátástalansága volt, a levakart salétrom csak visszakúszott a falakra, az agyonsúrolt ajtókról az olajfesték maradéka is lemállott, a falak repedéseibe hevenyészve tapasztott agyag porrá száradva lassanként mind lepergett a padlatra.
    A fényt hordozó idős asszony a konyha egyik sarkába világított.
    – Ő a Berci – mondta.
    A törpevizsla fájdalmas hangon vakkantott gazdája felé.
    – Ön telefonált? – kérdezte a doktornő, miközben kezét megszagoltatta a kutyával.
    – Igen, igen, a szomszédból.
    – Nem említette, hogy nincs villany.
    – Van egy viharlámpám, hozom máris.
    – Viharlámpa!
    Ám az állatból patakzott a vér. A szállítást valószínűleg nem bírná ki.
    – Siessen azzal a fénnyel, asszonyom!
    – Igen, igen jövök már.
    – Mi történt ezzel az állattal?
    – Ráengedték…, azazhogy összekapott a Fehérék komondorával, és ahogy megugrott, fennakadt egy kerítés szögesdrót fonatán.
    – Szerencsére belső szerve nem sérült, de az oldalát össze kell varrni.
    – Ó, édes Bercikém!
    – Ne jajveszékeljen, hanem forraljon gyorsan vizet, meg hozzon valami tiszta vásznat.
    Az orvosnő beadott egy injekciót a kutyának, majd elpakolta az útban levő tárgyakat a konyhaasztalról. Mire a fazékban lobogott a víz és a lepedő is előkerült, a kutya már kellőképpen elzsibbadt. Szeme megüvegesedett, nyelve kilógott, hagyta, hogy a magasba emeljék, az asztal lapján elrendezzék végtagjait, és némán magába fogadta a tű vasát.
    Berci már aléltan pihent vackán, amikor az idős asszony odalépett a műszereit pakoló állatorvosnőhöz, és lecsatolta a nyakában függő medáliás aranyláncot.
    – Csak ezt tudom adni önnek, doktornő.
    – De hát, miért adná nekem ezt a néni?
    – Az uramtól kaptam nászajándékba. Amióta ő meghalt, Berci az életem értelme, már csak miatta igyekszem rendben tartani ezt a házat. Az uram biztosan helyeselné.
    Nyitott tenyerén előrenyújtotta a láncot. A doktornő két kezével gyengéden rácsukta az ujjait az ékszerre, majd így szólt: – Nyolc nap múlva jövök varratszedésre. Ha addig bármi komplikáció adódna, azonnal telefonáljon.
    – De hát a költségei… Az Isten áldja meg!
    Az állatorvosnő nekivágott a néptelen éjszakai főutcának. Minden ház ablakában sötétség honolt, csupán a kutyavonítás, a disznóröfögés, no és saját lépteinek messze kongó visszhangja emlékeztette rá, hogy nem élettelen vidéken bandukol, hogy egyáltalán halad előre, nem helyben toporog, és csak amikor az egyetlen kivilágított épületbe, a galgagutai állomásba betérve lerogyott a padra, hogy megvárja a hétfő reggeli vonatot, akkor gördült le arcán az első könnycsepp.

GYIMESI LÁSZLÓ

Sötét idő

Pörög a nyár
Az égi labda
Korommadár
Az éjre csap

Parázs pipál
A holt homokba
Kifent király
Vedlett varangy

Pörög a nyár
Széttört szavakra
Béklyót a sötét
Csöndje rak

Fénytelen évek
Gyülekeznek
Fehér gyászt ölt
A Hold a Nap 

BOTÁR ATTILA

Amit a költő nem tehet

ez így is úgy is fájni fog
maradj velem mint sétabot
vagy szél-csupaszított levél
vállamon időzz nézdegélj
amit a költő nem tehet
hogy szék lesz egyben és ülep
és nagy-magasról válaszol
piros zöld sárga szemafor
kit egy kátyú sem kérdezett
de színvaknak nem egyszeregy
és tányérsapkát üdvözöl
és januárban hóbögöly
fénye sineknek prédikál
akár három és fél király
szónokol és nem tudja hogy
ha szék lesz egyben és ülep
ez így is úgy is fájni fog




Fekvő akt

SZARKA ISTVÁN

Távolból

Túl teremtésen-óperencián,
fényéves-messze,
híg hidrogénbe, szuperkemény
éterbe veszve

az a hunyorgás: az ott a világom,
veszélyes hulladék, becsali bóvli.
A hazatérést máshová
miért nem tudom elgondolni?

Mi vár rám páncéleged
metánja mögött vajon?
Bugyborékolnak-e még a tundrák?
Dühöng-e még az embermajom?


Mindétig valahová

Téged kutatlak,
mivel te vagy a versem.
Engem keresel,
mert költőd én vagyok.
Rejtély, de választottunk.
Emelj az alkotásba.
Sugallat suttog,
sejlik a sejtelem már,
lebeg a mérték
az élet ütemére:
létbe emellek.
A kurta pihenők közt
ballagunk aztán
mindétig valahová.

ERDŐS OLGA

III. fázis a Szűzben

Barázdát billeget
homlokomra a Hold
(III. fázis a Szűzben
vagy a Mérlegben).
Két csík jelzi csak.
Nem ránc még, csupán
nyom – szemöldöktől
felfelé, úgy másfél centisen.

A tükör előtt állva nézem
magam, s érzem még,
hogy a csípős gyömbértea
bizsergeti nyelvem, míg
az ablakon túl, hó alatt
halkul a város, s bennem
lassan robbanni készül
a lappangó feszültség.


A nappali kanapéján

Konzerválnám ezt a percet veled.
Befőttes üvegbe raknám, aztán
a polcra, és csak akkor bontanám
fel, ha túl sok a hétköznap. Rájárnánk,
mint baracklekvárra a gyermek.
Kenyérre kennénk a meghittséget,
mely úgy bújna nyelvünkhöz,
ahogy most én hozzád
az ősz eleji szürkületben
a nappali kanapéján.

BODA MAGDOLNA

(felszámolás)

Ma megölök egy álmot
megint
régi volt nem kell
holnap egy vágyat
egy régi volt szerelmet
aztán mást.
Történeteim halmazán
botladozom
gyönyörködöm ahogy
az enyészet dombján
komposztálódik a múlt
… hátha…
a lótusz
bárhol kinő
várok
egyre többet nézem a földet
barátkozom

régen az ózonlyuk aggasztott
ma már az sem


(mediterrán szieszta)

Csak pislogok a mennyezetre
egyesével számolok magamban
de folyton eltévesztem:
karobfák árnyéka vibrál az ablakban

A gondolat és a test
távol egymástól piros-kék
négyszögek sarkukkal összeérnek
a szétfoszlott anyagú pléden

CSEH KÁROLY

Tiszai piramisok

      Ónodvári Irénkének

Délre a Tiszától: hósivatag, teli
piramisokkal – barnállik a fehér:
a nádkúpok sora már a ködbe ér;
szem elől vesztik Palkonya kéményei.


Bükki tavasz

A Bükk költője,
Apor Elemér emlékének

Ibolyállik a Bükk újra.
Alján széjjel hányva-hintve
gólyahír, virító pityke.
S unja már, ha estül, unja
ezüstjét az ég Tejútja:
alászáll kavicssétánynak,
melyen még őzikés lábak
s tappancsos talpak sétálnak,
s melyről a veréb is sorra
robban a Cserépi sorra,
pincén tetőt magasítva:
mind élő kariatida,
ilyenkor tavasz elején,
mikor sóhajt a televény,
s párája pille a nyírfa
kékségre kiloccsant tején.

2009. március 1-jén


Hajpánt

Á.-nak
(Małgorzata Hillar motívumára)

Még csikorogva
fordul időnk tavaszba –
s fácánt a rozsba:
szárnyas szivem hajadba
igézem én már, s látom:
lüktetve lobog
végig egy szőke nyáron:
és úgy hordozod,
mint szivárványt a magas,
íves ajándék-pántom.




Kancsós csendélet

MOLNÁR GÉZA
   
Pofon Anagniban*
   
A magdolnavárosi gimnázium névadója, Szent Benedek szerzetesrendet alapító otthonának, a subiacói barlangkegyhelynek a megtekintését helyesléssel fogadták a hozzátartozók. A húsvéti ünnepekig minden elrendeződött az olaszországi tanulmányi kirándulás várható bonyodalmaiból. A szülők összekaparták, előteremtették az útiköltséget (Déneséknél erre az időre esett a negyedévi kamat, de a nehézségen átsegítette a családot Virág Arnold nagypapa, ki a levelezésekből értesülvén unokája külföldi útjának lehetőségéről, kérés nélkül is zsebébe nyúlt). Galambos tisztelendő úr addig elképzelhetetlennek hitt szervezőerővel, ötletgazdagsággal, fáradhatatlan utánjárásokkal, levelezésekkel intézte a MÁVAUT-nál az autóbusz kibérlését, az egyházi főhatóság közreműködésével pedig a római elhelyezést, és a subiacói látogatást. Az utazásra a VII. A.-ból is jelentkezett három diák, sőt az alattuk levő ötödikesek közül is bekönyörögte magát két fiú.
    Az útra idősebb, Rómát több alkalommal megjárt sofőrt jelölt ki a MÁVAUT. Indulás előtt „dicsértessék”-kel üdvözölte Galambos tisztelendő urat, segített elhelyezni a sok útitáskát, csomagot, a határátkeléseknél az úti okmányok ellenőrzésénél is közreműködött, nagy figyelemmel és türelmesen vezette a lármás gimnazistákkal tömött autóbuszt. Többségük számára ez volt az első alkalom, hogy átlépték a határt.
    Boldog, jókedvű utazás volt. A rábafüzesi határállomáson léptek Ausztria földjére, vagy ahogy újabban nevezték: a Nagynémet Birodalom Ostmark tartományába. A felsősök között többen is szót váltottak a határőrökkel, hogy német nyelvtudásukat fitogtassák. Akadt olyan is, aki hitlerista karnyújtással válaszolt a katonák szalutálására, szimpátiát demonstrálva a minket támogató, hatalmas, baráti nemzet iránt. Grazot kikerülve robogtak Klagenfurt felé, Villachnál érkeztek Olaszországba. Udine mellett egy kolostor refektóriumában ebédeltek, innen vezetett útjuk Padovába, ahol a katolikus gimnázium kollégiumában kaptak vacsorát és szállást.
    Ezen az olaszországi útszakaszon már azok a tanulók fitogtatták fölényüket, akik az olasz nyelvet választották a kötelező német mellé. A tavalyi bécsi döntés nyomán, amelyet a német és olasz vezérek támogatása eredményeképpen Magyarország javára hoztak, visszatért Kassa, Ungvár és Munkács, valamint környékük, s ezzel a trianoni katasztrófa bilincse megpattant, 1 millió 60 ezer ember tért vissza az anyaországhoz. Ezt a döntést a magyarok kitörő lelkesedéssel fogadták, az ország örömmámorban úszott. Az országgyarapító Horthy Miklós kormányzó mellett valóságosan nemzeti hősünkként ünnepelték Hitlert és Mussolinit. A Szent Benedek Gimnázium diákjai az olasz városokban hatalmas képeket láttak a Ducéról, melyeken az Abesszíniát legyőző és azt az olasz gyarmatokhoz csatoló Mussolinit dicsőítették, a győzedelmes, nagy vezért.
    Vatikánvároshoz közel, a Szent Xavér Fiúgimnázium internátusában helyezték éjjeli szállásra a magyar diákokat, itt kaptak vacsorát, másnap reggelit. A korai indulás előtt, mialatt a diákcsoport elhelyezkedett az autóbuszban, Galambos atya térképpel a kezében ismételten megbeszélte a sofőrrel a római házrengetegből kivezető útvonalat, melyen el lehet érni az autóutat, ahonnan leágazik a Subiacóba vezető megyei út.
    A nap a koratavaszi évszakon is nyármelegen sütött. Átvilágította az olajfaligeteket, az út két oldalán sorakozó pineákat és ciprusokat, a fák közé ültetett leandereket, melyek fehér, rózsaszín, piros virágaikkal behajladoztak az ország­útra. Hegyek és hegyek mindenfelé, egy-egy elkülönült, magányos csúcson fallal körülvett városok, emlékeztetve a háborúkkal, összecsapásokkal zsúfolt évszázadokra, hűbérurak kóborló, rabló-fosztogató csapataira, melyek felégették és lerombolták a síkvidék védtelen falvait.
    Az óvatosan haladó autóbuszt viharsebesen száguldó autók előzték meg. A diákok felismerték a nálunk is használatosAlfa Romeókat, Balillákat és Topolinókat. A nyitott kocsikban fekete egyenruhás tisztjei ültek, vidám hölgyeikkel, a Duce fasiszta légióinak.
    Két óra múltán megérkeztek Subiacóba, a középkori városkába. A fény, a napfény átragyogta a sok évszázados terméskövekből épített házakat, melyek közé modern lakóépületeket telepítettek. A főtéren le kellett szállni az autóbuszról, innen Galambos tisztelendő úr vezetésével gyalog mentek tovább. Mögöttük maradtak a keskeny utcák házai között lengedező, száradni kiteregetett színes ruhák és fehérneműk, áthaladtak egy vörös téglákból épített hídon, a rajta levő táblácska szerint a 13. században épült, Szent Ferenc nevét viseli s az Acquarina és az Aniente összefolyásánál épült városka alatt csobogó kis folyókon segíti az átkelést.
    Alig hagyták maguk mögött Subiacót, oszlopokkal és boltívekkel díszített, ókori villa romjai mellett haladtak el, a ráerősített tábla hírül adta, hogy Néró császár nyári rezidenciáinak egyike volt. Szentpéteri Roland kaján képpel, sokat sejtető mosollyal megjegyezte: „Micsoda bachanáliákat csaphattak ezekben a márványfalas termekben!” Az élen haladó tisztelendő úr hátraszólt: – Fékezd a fantáziádat, Roland! Szent Benedek lépteinek nyomát is őrzi ez az út…
    Kapaszkodtak felfelé a köves úttesten, mely meredek és keskeny volt, csak gyalogközlekedésre volt alkalmas, a régi időkben talán szamáron vagy lóháton ülve is felkaptattak rajta. A táj a magasból körültekintve is lenyűgözően szép volt, az egymás mögé sorakozó hegycsúcsokat, az erdőségek zöldjét kőfejtések sárga és vörös foltjai váltogatták, a tengerről jövő szél tisztára mosta a levegőt, üdítően hűsítette a napfény forróságától s a kapaszkodás fáradalmától átizzadt testüket.
    Három, egymás alatt elhelyezkedő barlang alkotta a kegyhelyet, a legfelsőben rendezkedett be a szentéletű szerzetes, innen jól lehetett látni a mélységben futó, sebes vízű patakot, melynek partján a sarlócsoda történt. Itt fent élt Benedek az ikerhúgával, Scolastikával az ötödik században, 480-ban telepedtek itt meg, három év múltán kellett tovább menniük.
    – Minden úgy történt, ahogy néktek azon az emlékezetes hittanórán elbeszéltem. Ma természetesen az akkori berendezkedésből, életvitelből semmit sem láthattok, hiszen ez a hely, a Grotte Sacrée templomként is működik, itt miséznek, imádkoznak, ájtatoskodnak a szerzetesek s a nagy ünnepeken ide felzarándokló hívek.
    Galambos Lajos tiszteletes úr a Grotte Sacrée-ban szolgálatot teljesítő fiatal papokkal beszélt, teológiai végzettségének köszönhetően tökéletesen tudott olaszul, később elmondta tanítványainak, hogy az itt élő szerzetesek ma is nevelnek egy hollót annak emlékére, hogy holló mentette meg Benedek életét: elragadta az asztalról a mérgezett kenyeret, mellyel féltékeny és gyűlölködő rendtársai meg akarták ölni.
    A Grotte Sacrée fölé a 13. században kolostort építettek, ott élnek a benedikánus szerzetesek, kik Benedek regulája szerint „ora et labora” imádkoznak és dolgoznak, művelik a teraszosan telepített földeket, beültetik krumplival, babbal, zöldséggel, különböző fűszernövényekkel. Egy széles, nagy, kiugró sziklán méhkaptárok sorakoztak, a méhészet is, a méztermelés is munkálkodásuk közé tartozott.
    A Szent Barlang oltáránál mindnyájan elmondtak egy rövid imát, ki-ki vett a barlang s lakója, Benedek életét ismertető képes tájékoztatót. Bejárták a lejjebb található két barlangot is, megcsodálták a falakat, a mennyezeteket beborító freskókat és szentképeket. Ezekben a délelőtti órákban, rajtuk kívül, még nem voltak itt látogatók, a csendet, az áhítatot, a megilletődöttséget nem zavarta semmi.
    Dénes a nesztelen léptekkel mozgó, zajtalanul tevékenykedő fiatal szerzeteseket nézte, akikből áradt a nyugalom és a gondtalanság békéje s arra gondolt, ezen a gyönyörű környezetben települt szent helyen ő is szívesen élne. Itt minden a történelem, az elmúlt évszázadok eseményeit leheli-őrzi, s most első ízben fogalmazódott meg benne a kérdés: vajon van-e nagyszerűbb, érdekesebb és vonzóbb életvitel, mint a múlt, a lepergett évszázadok eseményeit felderíteni, számbavenni és értékelni? A barlangok fölé telepített kolostorban bizonyára könyvtár is van, értékes kéziratokkal, hiszen a kolostor a 13. században épült, azóta gazdagodott egyháztörténeti és történelmi könyvekkel. Ebben a könyvtárban dolgozni, az Egyház átölelő nyugalmában és biztonságában – ennél nagyszerűbbet senki sem álmodhat magának. Ha későbbi élete során a Sors ide vezérelné, az a legcsodálatosabb teljesülése lenne vágyainak…
    Subiaco főterén, a trattoriában szendvicseket ettek, majd mindnyájan elhelyezkedtek az autóbuszban. Galambos tisztelendő úr bejelentette, hogy mivel a római városnéző program holnapra van időzítve, a mai délutánt egy másik nevezetes hely megtekintésére fordítják. Elmennek a VIII. Bonifác pápa anagni palotájához, majd körbetekintve megkérdezte: „hacsak nem vagytok túlságosan fáradtak…” Zajos tiltakozás volt a válasz, mindnyájan látni akarták a pápai rezidenciát.
    A leeresztett ablakú autóbuszt áthevítette a koradélutáni napsütés, de az országút két oldalán emelkedő hegyekről friss, hűvös levegőt hozott a szél. Dénes megkérdezte a közelében ülő tisztelendő urat, milyen hegyek között vezet az útjuk?
    – A Prenestini-hegyek között úton vagyunk a Monti Ernici vonulata felé – válaszolta az atya. – Ott fekszik Ciociaria tartomány, amelynek egyik helysége Anagni. – Még hozzáfűzte: – Ifjúságom kalandvágyaktól sarkallt éveiben, tudod, ha csak tehettem, jöttem Olaszországba. Előre felkészültem, megtanultam a városok, hegységek neveit. Ez, amit most látunk, és bejárunk, csak egy kicsinyke falatja ennek a mérhetetlenül nagy és gazdag országnak, de azért remélhetőleg kedvcsináló későbbi éveitek utazásaihoz…
    Az impozáns méretű pápai palota szürke kövekből épült falán, a külső folyosó félköríves nyílása alatt, piros táblán ezüstszínű felirat hirdette: Palazzo del Papi.
    Galambos tisztelendő úr megváltotta a kedvezményes diákbelépőket, majd otthonos léptekkel vezette csapatát a pápai lakosztály nagytermébe, ahol maga köré gyűjtötte diákjait.
    – Nyolcadik Bonifác pápa nem tartozik az Egyház legismertebb vezetői közé – kezdte rögtönzött előadását –, bár a magam véleménye szerint megérdemelné. Gazdag életművű, fáradhatatlanul és állhatatosan munkálkodó pápa volt, kitűnő jogtudós és jogalkotó, kora művészetének bőkezű pártfogója. Pontifikátusa idején sokat tett az Egyház hatalmának kiterjesztéséért és megerősítéséért. Méltó rá, hogyha majd hazatérünk, tanulmányozzátok a kort és tevékenységét. Itt és most csak az ide, Anagnihoz kapcsolódó eseményekről beszélek nektek.
    – Szükséges, hogy vessünk egy pillantást a korabeli Európa talán legerősebb nagyhatalmára, Franciaországra, melynek uralkodója IV. Fülöp volt, akit a történelem Szép Fülöpként emleget. Franciaország hadban állt Angliával. A háborúhoz sok pénz kellett, Fülöp ezt a katolikus egyházra kivetett adókból szerezte be. Itt kell megemlítenem, hogy a pápa hatalmas, megsemmisítő hadjáratot, minden eddiginél nagyobb keresztes háborút akart indítani a Közel-Keleten a mind jobban terjeszkedő iszlám ellen. Fülöp a maga céljaira lefoglalta a keresztes hadjáratra összegyűjtött egyházi pénzeket is. Hosszan tartó konfliktus, sőt viszály alakult ki a francia király és a pápa között, amelybe bekapcsolódtak a Bonifác ellen már régóta szervezkedő Colonnák is. Ez a főúri család egyike volt Itália leggazdagabb s legbefolyásosabb hatalmasságainak. A pápával vívott küzdelmeik során többen közülük Fülöp udvarában kerestek és találtak menedéket, s a francia királyt a pápa ellen tüzelték. A szentatyát megválasztása óta a másik hatalmas család támogatta, az Orsinik, kik szemben álltak a Colonnákkal.
    – A király és a pápa diplomáciai eszközökkel, rágalmazásokkal, kiátkozásokkal folytatott küzdelmeinek végkifejleteként Guillaume de Nogaret pecsétőr vállalkozott arra, hogy eltávolítja az anyaszentegyház éléről a pápát, akit trónbitorlónak kiáltottak ki és legitimitását kétségbe vonták. Akkor Bonifác ide, szülővárosába, Anagniba vonult vissza, hogy újabb diplomáciai választ küldjön Fülöpnek. Az elfogatására és eltávolítására Párizsban hozott döntésekről nem volt tudomása.
    Galambos Lajos tisztelendő úr a terem túloldalán, az ablak közelében álló, fából faragott, puritán trónusra mutatott s a hangja megremegett:
    – Nézzétek, azon a trónuson ült a pápa. Rendkívül magas termetű férfi volt, meghaladta a százkilencven centimétert, közönséges karszék az ő méreteihez nem lett volna megfelelő. Ebben a teremben tartózkodott tehát Bonifác és teljes pápai díszben tanácskozott bíborosaival, amikor Guillaume de Nogaret a Colonna család fejével, Sciarra Colonnával betört a pápai rezidenciára. Nogaret követelte Bonifáctól, hogy azonnal mondjon le, de a szentatya azt válaszolta: inkább a halált választja. Erre Nogaret vaskesztyűs kezével arcul ütötte a pápát, aki azt mondta: „Itt a fejem, itt a nyakam!” Ezt az eseményt a krónikák úgy említik, hogy ez volt a híres Anagni-pofon. A feldühödött Colonna katonáival rárontott a főpapokra, öt bíboros lett a mészárlás áldozata, közöttük Bicskei Gergely esztergomi érsek. Sciarra meg akarta ölni a pápát is, ám Nogaret tiltó intésére leengedte kardját és felolvasta a párizsi zsinat vádjait s kijelentette, hogy Lyonba hurcolják a pápát, ahol kénytelen lesz lemondani. Bonifác újólagosan kijelentette, inkább itt hal meg Krisztus híveként és egyházfőként, semhogy lemondjon a pápai trónról.
    – Bonifácot még három napig tartották fogva az anagni palotában, étlen-szomjan, senki sem törődött vele. Rómából azonban közeledett az Orsini család négyszáz lovas élén, s a hírre a franciák elmenekültek. Az Orsinik a meggyötört pápát Rómába vitték, de Bonifác idegei összeomlottak, beleőrült az Anagniban történtekbe és egy hónap múltán, 1303. október 11-én meghalt, a Szent Péter Bazilika altemplomában alussza örök álmát.
    – Talán még annyit kell hozzáillesztenem ezekhez a szörnyű és tragikus eseményekhez, hogy a tizenharmadik század vége és a tizennegyedik század kezdete hazánkat is zajló, viharos körülmények között találta. Trónkövetelők, hatalmas és hatalmaskodó főurak hadakoznak egymással. András herceg kerül a trónra, őt 1290. július 23-án Székesfehérvárott Lodomér esztergomi érsek koronázza királlyá. Lodomér halála után az esztergomi káptalan Botond fia, Bicske Gergely székesfehérvári prépostot választja meg esztergomi érseknek. Bonifác pápa még január folyamán kinevezi őt az érsekség kormányzójává. III. András 1301. január 14-én meghal, fontos dátum ez azért is, mert vele kihalt az Árpád-ház férfi-ága. Károly Róbert lesz az új király, őt Bicskei Gergely választott esztergomi érsek a Szent Korona hiánya miatt egy kéznél levő, alkalmi koronával királlyá koronázta. Bonifác pápa is az Anjou-házbeli Károly Róbertet ismeri el magyar királynak. Mint az elébb már beszéltem róla, a Bonifác pápa elleni merénylet során itt, ezen a helyen, az anagni palotában ölték meg Bicskei Gergelyt, négy másik bíborossal együtt.
    Dénes megkérdezte: – Hogy lehetséges az, hogy a tisztelendő úr ilyen pontosan emlékszik a történelmi események időpontjaira is?
    – Még diákkoromban megtanultam – mosolygott az atya –, hogy a történelmet a lezajlott események dátumaival együtt kell megjegyezni. A történelem gazdag panorámája gyakran vetít elénk egymáshoz hasonló helyszíneket és történéseket, melyekben eligazodni szinte csak a pontos dátumok, évszámok, hónapok, napok ismeretével lehetséges. Az úgy semmit sem mond, hogy Bonifác pápa a 14. század elején halt meg, hisz ez idő tájt sok más esemény is történt. Ajánlom tehát, hogy a történelmet mindig a pontos dátumokkal, helyszínekkel tanuljátok meg.
    Másnap az ismerkedés Rómával feledhetetlen volt. Dénes otthon így jellemezte a hatást, amikor szüleinek beszámolt élményeiről: „A Szent Péter Bazilika, a Sixtus-kápolna képmezőkre osztott mennyezetfreskója, de legcsodálatosabb talán mégis az oltárfalat betöltő Utolsó Ítélet, az Úr szavára, mozdulatára feltámadó, a pokolba zuhanó emberek, másik oldalán a felemelkedő üdvözült férfiak és nők vegyesen, az Úr arca, mozdulata lenyűgözően szép, nagy alkotás. A Colosseum pogány csoda, s amint a tisztelendő úr magyarázta nekünk, kétezer zsidó rabszolga építette, Jézus születése után 80-ban; nevét a közelében levő »kolosszális« méretű Nero-szoborról kapta. Ötvenezer néző figyelte a vértanú keresztények fegyvertelen küzdelmét a rájuk szabadított vadállatokkal. A ma már romos óriásépületben a látogatók csak a sok kolosszeumi macskával találkozhatnak.”
    Sok mindenről mesélt Dénes a késő esti órákba nyúló beszélgetéseken, hiszen Édesmama az útiélményekre is kíváncsi volt. Milyen ellátást kaptak az internátus ebédlőjében, jól tudott-e aludni a hálótermekben? De Subiaco és Anagni részletes, színes felelevenítését is igényelte. Lélegzet-visszafojtva hallgatta a pápai rezidenciában lezajlott vérengzés elbeszélését és Bicskei Gergely esztergomi érsek halálát. Mindez a történelem ismeretlen fejezete volt a szülők előtt.
    Mindenről beszélt tehát Dénes a szüleinek, csak egy dologról nem. Arról, amit ő maga az olaszországi kirándulás legfontosabb hozadékának tartott: élethivatása kijelöléséről, arról, ami Subiacóban és Anagniban már felvillant előtte, s a Szent Péter Bazilika és a Colosseum megtekintése közben már teljes fényében ragyogott. Történész lesz, a letűnt évszázadok, évezredek eseményeinek színes, tanulságos, kalandos torlódása, a sok ismeretlen, homályos folt felderítésének, felszínre hozásának, újraértékelésének tudósa, a történelem áradásának avatott értője. Igen, igen, történész lesz, érettségi után a történettudományi karra iratkozik be.
    Erről majd csak később beszél otthon, a családi körben egyelőre fölösleges lenne Édesmamát felizgatni. Hiszen ő a jogi fakultást szemelte ki fiának, jogi doktorátussal magasra ívelő karriert szerezhet az államigazgatásban, akár még miniszter is lehet belőle. De történelemtanár, történész… mi az a jogot végzett ember előtt megnyíló lehetőségekhez képest? Édesmamában egy világ fog összeomlani, ha álmai és nagyratörő tervei egyetlen fiával kapcsolatban nem teljesülnek.
    Igen, minderről csak később, van még majdnem két év az érettségiig.
    Az olaszországi utazás emlékei gyakran visszatértek Dénesékhez. Elalvás előtt vagy az éjszakai órákban, ha álmából felébredt, újraélte az Anagniban töltött órákat, maga előtt látta a pápai tróntermet, elképzelte a bíborosok lemészárlását, a vértócsákat a padlón, vérfoltokat a bútorokon, hallani vélte a kiáltásokat, a haldoklók hörgését, és ott állt teljes pápai ornátusában az a szikár, magas férfiú, ki nem rendült meg sem a vaskesztyűs pofontól, sem az olasz főúr, Colonna vádjaitól, szilárdan kitartott a maga legfőbb egyházi méltósága mellett, s a kardokkal szemben is vallotta, hogy felette áll az uralkodóknak, mert hatalma Istentől való. S hogy van az, hogy a történelem órákon, a tankönyvekben nem említik az esztergomi érsek, Bicskei Gergely vértanúhalálát? Ennek még utána fog nézni…

BIRTALAN FERENC

Anyák napjára

a faliújságról jutott eszembe ahogy mondta
és olyan érdekes volt az egész
aztán megtaláltam leírva
ezek szerint ezt meséli már évtizedek óta
hogy neki mit és mennyit jelentett az a fogalmazás
amit a tanárnő közszemlére tett
ezzel az élménnyel érkeztem haza balassagyarmatról
eltelt egy éjszaka
és gondolkodtam mi volt mi annyira fontossá tette azt a
mondhatnám közhelyes mondatot
ami beleszövődött az álmaimba
és azzal ébresztett a reggel hogy miért kavart meg
ez a banális mondat hogy elővettem a könyvet
utánakerestem és amikor előugrott a félsor
már tudtam már visszacsengett a versem
amit anyák napjára írtam tizenhárom évesen
és a könnyűipari minisztérium faliújságjára
szép írógépelt betűkkel fölötte a nevemmel
kirajzszögezték s amiért józsefváros széléről
elvillamosoztam budára hogy lássam
birtalan ferenc a költő
íme: megjelent




Önarckép (1913)

N. HORVÁTH PÉTER

Mit higgyek?

Nem válaszolsz anyám, pedig hát jó lenne,
magamra hagytál a sorok közt felejtve.
Feszengek, mint zsidócska az üres boltban,
s az sem egyértelmű, hogy ahol vagy, hol van.

Eleresztettél, és nem gondoskodsz rólam,
lásd, a szereteted kongó, üres szólam;
mit higgyek felőled, ha nem küldesz jelet,
vagy odajutottál, ahonnan nem lehet?

Aki így szökik meg, nem pótolhatatlan.
Érzelmi rabláncon gyászoljak magamban?
Talán találok még boldog búvóhelyet,
hová behúzódhat mellém, aki szeret.

– Félig ébren élek, félig eltemetve;
szeret-e, dajkál-e bárki is helyette?
Kitől számíthatok bíztató szavakra,
vagy föladjam én is, hogyha ő feladta?

MÁTÓ GYULA

Holnap

Bennem virraszt a holnapi nap,
holdfénybe ejti álmaimat,
csillagot rúg, mellemre ül,
lélegzésemtől elszenderül.

Órahang bronzától erőre kap:
viszi a reggel, viszi a Nap,
hulltában estére szívemre tör,
tiszavirágként ott tündököl.


Végül is

lemállasz ifjúság,
marad a férfikor:
kő, tégla, beton.

Tüzet viszek, ne lássátok!
Mi menthető kézen fogom.
Megveti vaságyát az éj,
terülj szivemre csillagpaplan!
Szoba sarkában a csend
díszeleg kristály alakban.
Sámán szelek menete közeleg:
ablakomra jégtáncosnőt dobolnak.

Pontos éjszaka. Alszol.
Sarlóját igazítom
a Holdnak.




Ábrándozó

ÁDÁM TAMÁS

Sörényes szelek

Árva Katának

Hajad ezüstpántját
cseréld el sovány holdra
az jobban összefogja
a sörényes szeleket

tornacipőben szaladsz neki
e zimankós kornak
homlokodon csábos érmék
pengnek futsz
magadat is lehagyod

kamaszlánynak kell
koromfesték
rebbenő szempillára
körömre szájra
hát szakíts az éjszakából
jókora darabot(!)

felkavaró zsömlemorzsás
asztalon hosszú ujjaid
ideges zongorajátéka
marad erő simogatásra(?)

mostanában a fővásznon
értelmezhetetlen
rajzfilmek mennek
megnézünk egyet(?)

ha engeded megfejtjük
csuklód titokzatos rajzait

ROMHÁNYI GYULA

Héja-alkonyat

Még játszom veled,
de szememre már az ősz
színes rongyaiból szőtt
nyirkos fátyol hull.

Még ereimben
lomha vért lázít a kedv,
ám szívem pitvarában
horgas szél tutul.

Még elhiszem, hogy
koldult ölelésünk
virághímes ágya az
erdőszéli rét.

Ám szánk hídjára
friss zúzmara rakódik,
s ujjaim alatt tested
csupa-csupa dér.

Még érzem, amint
óvó sugarába fon
és szelíden ringat a
délutáni nap.

de látom, lelkünk
fészkéről már útra kélt,
zsákmányra éhesen, a
héja alkonyat.

KONCZ KÁROLY
   
És boldogan éltek…
   
Egy pillanat és megvan a baj.
    A billenőplatós teherautó nagy lendülettel rátolatott a Rába MAN betonkeverő mixerkocsi adagolótömlőjére, de forduláskor a motorház eleje elérte és kimozdította az építési állványzat egyik tartóoszlopát, s erre az egész alkotmány megingott és kártyavárként összeomlott. Ketten zuhantak le róla, a harmadik ember az utolsó pillanatban, hihetetlen gyorsaságról és lélekjelenlétről téve bizonyságot, beugrott az épülőfélben levő ház negyedik emeletének nyitott ablakán. A lezuhantak egyike az oldalára esett, megrepedt néhány bordája, de az odasietők segítségnyújtását elhárítva, kínlódva, lassan fölkecmergett a betontörmelékről, majd oldalazó járással, görnyedten tapogatózva, óvatosan ráereszkedett a hulladék deszkák kupacára.
    Hanem a másik. Ő középen állt a padlón, és fejjel előre zuhant. A beemelésre várakozó, egymásra fektetett betongerendákra esett. Azonnal szörnyethalt.
    Vakmeleg volt, a nap gyulladt szemként forgott a szürke égen, az építkezéshez vezető ideiglenes út túloldalán, a kiszáradt pocsolya teknőjének alját kétujjnyi széles, valószínűtlenül mély repedések szabdalták. A városba vezető régi makadámút menti árkot szegélyező akácfák porlepte levelei meg se rezdültek.
    
    Hilda anyja férjhez ment, újból. Egy este a nagydarab, szakállas Benedek bácsival állított haza, akit Hildának attól kezdve apának kellett szólítania. Benedek papa bemutatkozó látogatásakor nem sokat teketóriázott, felkapta a korához képest amúgy korpulens kislányt, magasba emelte és kellemetlenül sprőd pofaszakállát kétfelől hozzádörgölte annak orcájához. Azután térdére ültette és hatalmas tenyerébe fogva, megszorította az állát:
    – Jól megleszünk majd, meglásd – mondta, és acetonos volt a lehelete.
    Hilda még az apát idővel, úgy-ahogy megemésztette volna, de volt annak egy fia, Tihamér nevű. Az lett a bátyja. Tihamér már így, tizennégy évesen majdnem akkora volt, mint az apja, és éppolyan rossz szagú. De a legrosszabb mégis a buldogpofája volt. Amikor első találkozásukkor ránézett, Hilda rögtön tudta, hogy kettőjük kapcsolatából minden reményteli várakozása ellenére semmi jó nem fog kisülni.
    
    A lezuhant, halálra zúzódott ember ott feküdt a fáradtan szürke, felhők szabdalta ég alatt, a betongerendák tövében, mozdulatlanul. Az építésvezető katasztrófának nevezte a történteket, katasztrófának, amely miatt, meglehet, börtönbe fog kerülni. A közeli kiserdőben varjak tanyáztak, most minden ok nélkül felkerekedtek, s hangos károgással, alacsonyan szállva átrepültek az építési terület felett. Gomolygó felhőként lépten-nyomon eltakarták a napot, vonulásuk baljósan, szinte fenyegetően, mégis valószerűtlenül hatott az alant állókra. A szárnyak kavarta levegő könnyű szellőként hátukra simított, mintha a lombok hűvöséből hozták volna oda. A fekvő ember alatt, s a test mellett is egyre terjedő, majd lassan szikkadni, elszivárogni látszó vértócsa mutatkozott. A karbantartók főnöke úgy ítélte meg, hogy valami szárazabb helyre kellene átemelni. Az építésvezető megtapintotta a pulzusát (mozdulataiban már a reménykedés legkisebb szikrája sem volt felfedezhető), aztán lassan levette, maga mellé engedte fejvédő sisakját, odapillantott a körülötte állókra, majd visszahelyezte a kobakot a fejére. Végre valakinek eszébe jutott, hogy meg kellene vinni a hírt Rózának, a feleségnek, aki a női brigádban, szintén az építkezésen dolgozott. E pillanatban minden szempár az építésvezetőre szegeződött.
    
    Az anyja örült, hogy Hildának most már testvére is van, mert nem igazán voltak barátai sem. Az iskola éppúgy nem érdekelte, ahogy osztálytársai sem, azok különben is pohosnak és flúgosnak csúfolták. Leginkább a szobájában szeretett üldögélni, ropit, chipset, sósmogyorót rágcsálni, kólát szürcsölni hozzá és könyveket olvasni, amiket az iskolából jövet útjába eső kis fiókkönyvtárban szerzett be, ahol még beszélgetőpartnerre is talált, a haját állandóan hegyes kontyba kötve viselő, amúgy első látásra ridegnek, távolságtartónak tűnő könyvtárosnőben. Ezek a könyvek csodálatosak és lenyűgözően izgalmasak voltak, bennük a nő mindig összejött a férfival, majd rendszerint közbejött valami előre nem látható konfliktus, ami nagy nehézségek és áldozatok árán végül megoldódott, és a végén minden jóra fordult, mindenki boldog lehetett. Hilda szabadidejében nem is igen tett egyebet, mint ezeket a könyveket olvasta.
    
    Lehangoltan, kissé kelletlenül vette tudomásul, hogy igen, itt most valóban rá hárul ez a nemszeretem feladat, elvégre ő a munkavezető és mindkettejük közvetlen főnöke, így némi bizonytalansággal a lépteiben, útnak indult. Megkerülte az ebédlőt, a betonkeverőt, majd az emelődarut, s e mögött megállt. Föltekintett. Egybefüggő fátyolfelhőket látott, egy helyütt kivillant az ég kékje. A függő teher épp e nyiladék irányába tartott, aztán lassan elfordult a ház felé. A legfelső szint korlát nélküli erkélyén két segédmunkás várakozott, egyikük kinyúlt, hogy behúzza. Az építésvezető eltűnt a majdani főkapunak szánt bejáraton, de a lépcsőházban újra megállt. Messziről ide hallatszott a mentő szirénázása. Miközben fülelt a hangra, ment tovább, föl a lépcsőkön a pihenőig. Ujjai közül kicsúszott a cigaretta, szórakozottan eltaposta (ott füstölgött még rövid ideig egy homokkal teli, sorsára hagyott, horpadt fémvödör tövében), majd másikra gyújtott. Kinézett a világítóudvarba: az égen ismét felhők takarták az iménti nyiladékot. A szirénahang közeledett, majd elhalt; a mentő ráfordult a munkaterületre vezető ideiglenes útra. Róza fönt van valahol, maltert kever. Nem sokkal lehet innen a negyvenen, s bár nőnek született, magas és vállas, karja akár egy nehézatlétáé, és a hangja is férfias.
    
    Tihamér ugyanabba az iskolába került át, amelyikbe Hilda is járt, és Hilda arra kényszerült, hogy vele együtt tegye meg az iskolába vezető utat. Az első héten arról beszélt, hány madarat és macskát lőtt le a szobája ablakából. A legsikeresebb évben három kiskutyát, hat macskát és tizenöt különbözőféle madarat puffantott le. Ez, az elmondásokat összegezve, Hilda számítása szerint is a tavalyi év akart lenni, amikor ennek az állatokat gyilkolászó fenoménnak az énektanárnő esernyőjébe is sikerült lyukat lőnie, amit az észre sem vett. Hilda megpróbálta mindezt elengedni a füle mellett és nem gondolni a „Keresem Hidalgó névre hallgató másfél éves foximat. Magas jutalom a megtalálónak!” jellegű hirdetésekre a sarki kisbolt hirdetőtábláján. A második héten már arról mesélt, hogyan fecskendezett fertőtlenítőszert az egyiptomi tüskésegérbe, és nézte végig, pukkadozva a röhögéstől a haverjaival, ahogyan az inaszakadtából rohangál a ketrecben, míg fel nem dobja a talpát.
    
    Hogyan lehet megmondani egy asszonynak, hogy a férje meghalt? A zsebében kotorászott, s eközben kiesett a gyufája. Minden kipotyog, pedig nem is lyukas a zsebe. Visszament, hogy összeszedje a szétszóródott gyufaszálakat. Az udvarról hangos kiáltást hallott. A roma segédmunkásokat ugratták. A szokásos: ezek se az idén barnultak le; vigyázz, beindult a brazil gépsor! Valaki selypítve káromkodta el magát: a gurvák büdözs fasát!
    Róza férje, akit Dezsőnek hívtak, legalább tizenöt centivel alacsonyabb volt az asszonynál, és könnyebb is húsz kilóval, de Róza szerint férfi volt a javából. Biztosan így igaz. Egyszer az ebédlőben valamiért megharagudott, és egy szegélyléc darabjával odacsapott a feleségének. Róza hangja erre egyszeriben nőiessé változott. No de, most Dezső odalent fekszik. Összeszedegette a gyufásdoboz tartalmát. Ujjai roppant esetlenül mozogtak, kapkodott, ideges volt és türelmetlen. Végül megnyálazta ujjbegyét, és finoman a gyufaszálakra nyomta.
    
    Tihamérnak egész csúzli kollekciója volt a szobájában, továbbra is madarakra és macskákra vadászott velük. Rejtegetett még egy nagy becsben tartott, régi, csehszlovák gyártmányú, sötétbarna színűre pácolt fatusás légpuskát is, amelyet nagyon ritkán szedett csak elő titkos rejtekéből, leginkább, ha egyedül tartózkodott otthon, esetleg még olyan alkalmakkor, amikor a haverok előtt akart vele villogni. Többszöri nekifutásra sikerült csak elkunyerálnia különc vidéki nagybátyjától (végül apja közbenjárása segített), aki különbnél különb lőfegyvereket tartott, mindegyiket engedély nélkül, s akiről köztudomású volt, hogy orvvadászatért, mint többszörös visszaesőt, már nem egyszer elítélték.
    Hilda kérte, hogy mutassa meg neki, milyen jól tud lőni. Rögtön fellelkesült, kiválasztott egy hosszú tejgumival felszerelt csúzlit, borsónyi csapágygolyót tett bele, és kinyitotta szobája ablakát. Az ágak csak suhogtak egyet, amikor a balkáni gerle lehullt. Hilda megkérdezte, hogy ő is megpróbálhatja-e, és a fiú rögtön magyarázni kezdte, hogyan működik a csúzli, hogyan kell kézben tartania, célozni vele. Hilda célzott és lőtt, de a csapágygolyó az ablakpárkányhoz csapódott, majd fürgén beiszkolt az öntöttvas radiátor alá.
    Hilda két hónapon keresztül hallgatta Tihamér meséit, de aztán jött a nyári vakáció, és vidékre utazott anyai nagymamájához.
    
    Amikor minden gyufaszálat visszarakott a dobozba, kiegyenesedett, és újra fölfelé indult. Inogtak alatta a lépcsők. Eddig észre se igen vette, milyen vékonyak, ingatagok és veszélyesek ezek a hevenyészve, gyatrán összerótt deszkák. Ahhoz a szemre is túl keskenynek látszó deszkaszálhoz van kötve az élet, amelyet a fal és a lépcsők közé ékeltek be, hogy az alkotmány ne mozogjon, vagy legalábbis ne inogjon túlságosan. Bezzeg most, hogy megtörtént a baj, minden szabálytalanságot észrevett. Sorra ötlöttek szemébe az érthetetlen és hajmeresztő felelőtlenségek, amelyeken azelőtt figyelmetlenül átsiklott, amely szabálytalanságok nemhogy megsértették a munkavédelmi előírásokat, de egyenesen, mintha készakarva, tudatosan szembeszegültek volna velük. Megkapaszkodott a korlátban, de káromkodva rögtön el is kapta a kezét. Szálka állt a tenyerébe. Ahogy fölért a pihenőre, a svájci bicskájával (negyvenedik születésnapjára kapta a családtól, azóta állandóan magával hordta mindenhová) állt neki kipiszkálni. Majdnem függőlegesen fúródott be a bőr alá, nem vízszintesen, mint általában szokott. Addig bökdöste a bicska egy vékonyka pengéjének hegyével, hogy vérezni kezdett a tenyere.
    
    Ősszel, iskolakezdéskor Hilda hazatért. Tihamér egész nyáron ki sem mozdult otthonról. Megjátszott flegmával mutatta Hildának a nyár szenzációs zsákmányát: egy mókus lenyúzott, lapos és száraz bundáját – kiszögezve a falon. Hilda először furcsállkodva öregszagnak érezte, aztán inkább csak több hetes szellőzetlenségnek azt a fanyar stichjét a szoba levegőjének, ami persze nyilvánvalóan a mókustól eredt. Tihamér egész nap az ágyán heverészett, evett, és egyre csak dagadt. Hilda még ezt is elviselte volna, de egyik este, amikor épp a legújabb, éppen csak elkezdett csodálatos könyvét olvasta, Tihamér bejött a szobájába, és bejelentette, hogy komoly mondanivalója van. Hilda megkérdezte, mi lenne az. A fiú leroskadt az ágyra és összekulcsolta a kezét.
    – Lejárt az ismerkedési idő, most már a feleségem vagy hivatalosan – mondta Tihamér és Hildára nézett.
    – Hülyeség – válaszolta Hilda.
    – Ez a törvény. A férfi új feleségének lányai félévnyi ismerkedési idő után a férfi fiainak feleségei lesznek – mondta ki egy szuszra a mondatot hivataloskodó hanghordozással, minthogyha nem előszörre mondaná, mint aki begyakorolta. – Már egy éve érvénybe lépett a törvény.
    – Ilyen nincs – mondta Hilda. – Mindenki maga választja meg a férjét.
    – Már nem minden esetben. – Tihamér széles arca rengett, amint megrázta a fejét. – A parlament és a kormány úgy határozott, hogy amennyiben az anya férjül választotta a férfit, annak fiainak is meg kell felelniük az anya lányainak. A párválasztási folyamat ezzel leegyszerűsödik. Annak érdekében viszont, hogy az ifjú párt ne érje sokk, előírtak számukra egy fél éves ismerkedési időszakot.
    
    Az építésvezető felszisszent, nyelt egyet, s lábai akarata ellenére följebb vitték egy emelettel. Bement az egyik szobába, nem ez volt az, itt senki sem tartózkodott. Kipillantott az erkélyre. A klinkertéglák (micsoda gondatlanság!) egészen a szélére voltak kirakva, és a rakás még ráadásul kifelé is húzott. Egy pillanatig tűnődött, egyenesbe hozza-e, de aztán továbbindult a lépcsőn. Ekkor meglátta Róza lábát. Egy téglarakáson ült, cigarettázott. Mellette a teddide-teddoda segédmunkás, akit állandóan helyezgettek egyik brigádból a másikba, és ott volt még egy kőműves.
    Egy hónapja vette meg a kocsit Dezső. Az egész építkezés Rózán mulatott akkor, aki büszkén feszített a kitérdelt, viseltes jersey nadrágjában, megnyúlt, szürke kardigánjában az első ülésen, és azt mondogatta, kitekeri a nyakát annak, aki szaros kezével az autóhoz mer nyúlni.
    A férfi megállt, csak nézte Rózát, és azon gondolkozott, fölhallatszott-e ide a mentő szirénája. A kőműves a malterosláda szélén ült. Az építésvezető úgy érzékelte, nem furcsállják, nem találják különösnek a megérkezését, utóvégre máskor is körbejár néha a munkaterületen. Láthatólag most nőként kezelte az asszonyt: a gyerekeiről beszélt neki, és a véleményét tudakolta nevelési kérdésekben, mint e téren tapasztaltabbtól, hiszen Rózának – ahogy mondani szokták – lassacskán eladósorba ér a lánya.
    
    Tihamér olyan ékesszólóan beszélt, hogy Hilda kezdte elhinni, amit mondott. Magától ilyesmit aligha találhatott ki.
    – Előbb megkérdezem anyától.
    Tihamér szörnyülködve nézett rá:
    – Meg mernéd szegni a törvényt?
    – Hogyhogy? Csak nem törvénysértés, ha az ember megkérdezi az anyját?
    – De bizony, ebben a törvényben van egy paragrafus, amely egyértelműen megtiltja a fiatal párok és szüleik közötti bármilyen, házasság tárgyú kommunikációt. Ezt a paragrafust épp azért írták elő, hogy egyik fél se érezze magát kínosan ebben a helyzetben. Ha megszeged ezt a paragrafust, kötelességem értesíteni a rendőrséget.
    Hildában megfagyott a vér. Tihamér egyre magabiztosabban nyomta a szöveget. Hilda körülnézett, de úgy tűnt, sehonnan sem várhat segítséget.
    – De hogyha mindez igaz, nem kellene, hogy esküvőnk legyen? – szólt végül, noha összeszorult a torka.
    – Nem, dehogy – mosolygott Tihamér –, legalábbis nem ebben az esetben. Úgy tűnik, egyáltalán nem ismered a törvény tartalmát. Az ismerkedési idő elteltével a házasság azonnal érvénybe lép, mindenféle formaság nélkül. A családi név nem probléma, hiszen már eleve az én nevemet viseled, mióta anyád és apám összeházasodtak.
    Ez igaz volt.
    – Mit jelent az, hogy izé… a feleséged vagyok? – suttogta Hilda.
    – Azt jelenti, hogy elkezdhetünk házaséletet élni. Gyere csak ide mellém!
    – Dehogy megyek!
    Tihamér feldühödött: – Ne ellenkezz! Most már törvényes feleségem vagy, engedelmeskedned kell.
    Hilda a nyitott könyvet bámulta maga előtt az asztalon. A falióra a hirtelen beállt csendben felhangosodva ketyegett. Hilda tétován felállt és az ágyhoz vánszorgott. Makacsul bámulta pomponos papucsából kikandikáló lábujjait, amelyek egyre közelebb vitték a házasélet rejtelmeihez.
    
    A férfi megköszörülte a torkát, aztán annyit mondott, hogy Dezsővel baj történt. Róza önkéntelenül fölemelkedett a téglarakásról, egy ropogós kutyaúristenit eresztett ki a száján, majd egy sziszegőt szentségelt, aztán azt kérdezte, miféle baj. A férfi elfordult. Róza, mint valami rongyot, megrázta. Ezek után már semmit nem kellett mondania. Az asszony hosszú, halk nyöszörgést hallatott, és sietett ki az erkélyre, hogy lenézzen. Az építésvezető követte, maga is lenézett, s az ebédlőbarakk sarkánál meglátta Róza és Dezső új autójának metálfényezett bordó tetejét.
    – Istenem, micsoda férfi volt! Olyan, de olyan… Dezső, hát mit tettél velem?!
    Róza összeszedte magát, hatalmas ugrásokkal az ajtóhoz szökellt; a kőműves meg az építésvezető követte. Aztán három-négyfokonként véve a lépcsőket, száguldott lefele, a következő szinten azonban megállt, s kézfejére húzott ujjasa szárában megtörölte a szemét. Az építésvezető meg a kőműves visszalépett a szobába, s néhány pillanat múlva már azt látták, hogy Róza kirohan az udvarra, onnan pedig egyenesen be a kisgóré fémbódéjába. Egymásra néztek, egyiküknek sem jött szó a szájára. A kőműves kiköpte a csikket, fölvett egy téglát meg a vakolókanalat, majd a téglát mégis visszatette a rakásra, a kanalat visszahajította a malterosládába, és kiment az erkélyre.
    
    Már egy éve mehetett ez így, amikor az anyja elkezdte faggatni Hildát. Ez volt az egyetlen komoly beszélgetésük, amióta eltemették a férjet, az apát: Dezsőt. Féltő, gondoskodó alakja alig három év távlatából szinte a legendák homályába tűnt. Azóta soha föl nem emlegették. Hildának még rosszabbul ment az iskola, mint azelőtt, ő maga meg mindig csak a fal mellett, lopakodva járt, mintha valami nyomasztó bűn terhelné a lelkét. Szégyellte sajátmagát, és szégyellte, hogy ilyen a „férje”. Miért nem mehet az életben is minden úgy, mint a könyvekben, hogy a problémák megoldódnak, és azután mindenki boldog? Hilda az asztalnál ült az anyjával, ki-ki a maga oldalán, csak az asztalfőn nem ült most senki, mint a nem is olyan régmúlt, boldogabb időkben. Az asztalt megfakult, virágmintás viaszosvászon borította.
    – Mi van veled? – kérdezte az anyja, ujjai között (újabban eljárt fodrászhoz) egy dauerolt hajtincsét tekergetve.
    – Semmi – motyogta Hilda, és az orrtövében nőtt pattanást tapogatta, az kifakadt az ujjai között.
    – Valamit rosszul csináltam?
    – Nem.
    – Kínoznak az iskolában?
    – Nem.
    – Az új apád a baj?
    Hilda nem válaszolt. Az anyja nyugtalankodni kezdett.
    – Értsd már meg, hogy én is magányos vagyok! Benedek az egyetlen barátom. Ne rontsd el ezt a kapcsolatot, légy szíves!
    
    Rózát a kőművesmester kísérte kifelé a bódéból, egy hosszú pallón (aminek igazából csak esős, latyakos időben lett volna funkciója, mégis azon közlekedett mindenki) mentek el az udvar másik végébe, a nők öltözőjéhez. A kőművesmester gyöngéden betuszkolta az asszonyt, maga meg kívül maradt, és ott az ajtóban rágyújtott.
    – Egyenest a hullaházba vitték – mondta az egyik kőműves, miközben szintén cigaretta után kotorászott. – Meg kell majd mondani Rózának, nehogy fölöslegesen a kórházban keresse.
    – Tudni fogja ő magától is, hogy nem volt már szükség ott orvosra… Hanem azért ezek szerették egymást, még ha olyan furcsa, különös család voltak is így hárman, a túlsúlyos, pattanásos gyerekükkel.
    – Az ilyen Dezső-féle kis emberek gyakran belevaló krampuszok.
    Róza átvedlett nővé, úgy jött ki az öltözőből. A kőművesmester elhajította a csikket, és szinte felnyalábolva vezette. A kocsihoz érve az asszony kibújt a mester karjai közül, és körbejárta a járművet. Az erkélyről úgy látszott, mintha végigsimította volna. Aztán együtt továbbindultak a város felé.
    – Szegény Róza – szólalt meg a kőműves. – Csak kapjon annyit a kocsiért, hogy el tudja temettetni Dezsőt.
    
    A falióra fülsértő ketyegése ott ringatózott a szobában. Az anyja szavai összekeveredtek a ketyegéssel, beléjük bonyolódtak, mígnem az egész annyira összezavarodott, hogy képtelenség volt a szavakat elkülöníteni.
    – Néha rám is gondolhatnál! – ordította Hilda.
    – Te is gondolhatnál rám – dühödött fel az anyja. – Nem is értem, mi bajod. Hiszen lett egy bátyád, egy idősebb, tapasztaltabb, segítőkész testvéred, és fél év múlva lesz még egy… öcséd vagy húgod.
    Hilda az anyjára meredt.
    Az anyja állta a tekintetét. – Márciusban babánk születik – mondta.
    Hilda felpattant, a szék nagy zajjal felborult mögötte, ahogy az ajtóhoz rontott. Megbotlott a szőnyeg szélében, beverte a fejét az ajtófélfába, megtántorodott, de továbbviharzott a szobájába.
    Bevágta az ajtót, és letérdelt imádkozni az ágya elé: – Istenem, Istenem, Istenem, jó Atyám, csak lány ne legyen, csak nehogy lány legyen!
    
   


Rézkarc

TABÁK ANDRÁS

(Törpetár)

Három törpe tett tavaly taccsra titeket,
hahotázott román barátom kilencven
elején, s néven is nevezte őket mind.
Csakhogy van ám egy negyedik törpénk is még,
aki itt jő trappolva most, tíz tavaszán,
bevégzendő a nemzeti taccsra-tevést.


(Tbc)

W., az idős tüdőgyógyász mondja

A kór, mint egy szörny búvópatak,
Felbuggyant újra közöttünk, holott
Elapadtnak hittük örökre már.
Én meg nem tudok vállat rándítani
Cinikus mód: „Nagy baj még nincsen,
Hisz a kázusok rendre romák csak.”
Csak?
Bajtársai voltak apámnak,
Velük együtt ölte meg őt az SS.


(Mese egy édesanyáról)

A férje muszos volt Ukrajnában,
de ő nem volt csillaggal bélyegzett.
Mégis képzelhetetlen: kisfiát
egy szép nap – csak úgy – magára hagyta
(ki aztán Bergen-Belsenbe került),
ő meg egy tanyára menekülve,
és ott mindent feledve felejtve
végül is túlélte, amit túlélhetett.

Vagy harminc évig élt még azután
(ismertem őt, minthogy szegről-végről
vidéki rokonunk volt valahogy),
és mindig csak csodálkoztam rajta:
eszik-iszik, jár-kel és beszélget,
s egyáltalában mindenben úgy tesz,
úgy viselkedik minden dolgában,
mint bármely más idősödő asszony.

S emlékszem, nagy tisztességgel temették el.


(Egy hadüzenet hozadéka)

1941. június 26.

Ha nem is tömegek, azért sokezrek
szívében gyúlt ki gyönyörűn a remény,
mikor a Szovjetnek Horthy nekiment.
A vérespatájú tengeri bornyú,
jól tudták, sorsát most pecsételte meg,
s ezer év úr-hatalma is vele vész.


(A Nép Nevében)

„Dögöjjetek Cigányok!”
Egy tar, józsefvárosi fal
Éke-dísze e felirat.
És hogy kétség ne essék,
A szorgalmas népi kéz még
Odarótta: „Hajrá Jobik!”


(Tandori-emlék ’97)

Ott ültünk TD-vel, hármasban, Bécsben
(a Collegiumban akadtunk össze vele),
a köd ülte Csatorna mellett, a már bedőlő,
nyirkos, őszi estben, a Flossgasse sarki
kredences-stelázsis, bizarr kis csehóban,
a „sárbogárdi restiben”, ahogy elneveztük,
és egynyolcad borocskákat szopogatva
kutyákról beszélgettünk, versekről meg turfról –
s aztán hosszas-soká egy volt, vak verébről.

A legszebb esténk volt abban az évben.

TANDORI DEZSŐ

Hol, nem hol

Részletek egy készülő (?) nagyobb (?)…?

Honnan írni?

Onnét biztos nem, hogy én pedig nem mondok többé
senkinek semmit,
semmi se, így, valami nagyobb, készülő micsoda-is
micsodája,
jó tréfa,
innét nem lehet írni.

Mi a baj?

A baj az (is), hogy ha már ez meglett, ez az érzet,
lehet (derűlátók vélekedése!) múlandó,
lehet (miért ne lehetne?) átmenetileg túl-
dolgoztad magad (honnét és hová „túl”?),
lehet beérlelődő megfontolódás,
hogy – nem vagy bár képzelgő – tudod
mind a helyeket, fej, gége, légzés,
belek, prosztata, izületek, nagyobb súly,
szív stb., a befejezhetetlen mondatot,
mi fenyeget, ezt poétailag megírták már mind.

A lehetőkről

S ha a lehetőket, mind, amik vannak,
lehetetleneknek érzed, ez az érzet
azt mondja máris, totális
hajlandóságaid jegyében, hogy íme,
a lehetetlen az egyetlen lehető,
ha igazad volt még – kései indulás –
harmincéves korod előtt,
hogy „egyetlen”, de az ilyesmit
megvalósító írók neked is kicsit
sterilek, példázatosak, jó, Kafka
nem Salinger azért, és fordítva,
és végképp nem divat, Kafka előre tudta,
és a gyötrelmek és a gyalázatok…
és itt küzdj a Soha Többé ellen!
Na látod.

Akik

Így, akik azt mondják neked, a halált,
a véget,
ugye, hagyjuk mindig a végére,
és ne kérdezzük, bármi is végéig ér-e,
azért ezek a szegény jámborok, figyelni nem bírók,
sietősek, akadékosak etc., a legrosszabbat kívánják neked,
hogy tíz év még, tizenöt stb., mit fogsz te
összerettegni, tudhatod, ha már most
Csodakedd és Rémszerda, leendő köteted címe, az életed,
a kedd nem csoda, ha rém a szerda, és a szerda akkor
csoda csak és szép és jó, ha a csütörtök… olcsón,
hallod, mondják, nem mond csütörtököt. De a kedd meg keddet.

Mi kéne

Ki kéne békülni, írtam egykor,
mint az ég kékülni, írtam egykor,
ki kéne, ki kéne, írtam,
ki tudja, mi kéne, írtam egykor.

Fejem mész-nyakon, nyikorog, ha forgatom,
fejem tetejét meteorológia nyomja,
fejem hátulján oldalvást, mint papsipka-hósipka,
ott a fájás, ritka,
ha orr-szem-üregnél gyógyszerszedésre bíztat.

Hanem hát elmúltak az évtizedek, hétnél több,
el, hogy másnaptól sulikerülés, lázasan
lemész még a korcsolyapálya melletti
patikába, korcsolyapálya sem kell, nem,
hogy milyen lett volna Kosztolányi-enyelgés
kis leányzókkal, a patika pálmaházi levegője elég volt,
ma az éles tiszta metszésű hidegek gyötrik asztmás hajlamaid,
mára az orvosoknak a Chandler-Ottlik-Hemingway nosztalgiákkal
párban összes eddigi bajod összeszedted, viszed nekik,
mint ajándékkosarat. Cikklista, virágnévkalendárium,
pusztán ha értelmezed a fenyegetéseket. Persze,
hogy nem akarsz senkinek semmit se mondani! Mert mindig
ketten vannak, szívbéli úr vagy hölgy, értőművész, vele
a hátsó portás, a Furgyelán bácsi a másik ágyról, a nővér,
a dokik, a bajok, miket orvossorozatban tévén rég láttál…




Önarckép