Ezredvég

FÓRUM

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Györe Imre telefonál

Meglepő talán, hogy barátságba keveredtem Györe Imrével. Elvégre ő a Kádár-korszak szélsőbaloldali ellenzékéhez tartozott, azaz az 1989 előtti rendszert akarta volna alapeszméihez visszaterelni, én meg pont ellenkezőleg: a demokratikus ellenzékhez, amely már nem törődött vele, hogy megtestesülése-e ez a rendszer a marxi alapeszméknek, hanem alapeszméstül, mindenestül elvetette.
    Persze ez sem ilyen egyszerű. A demokratikus ellenzék egy része – Dalos György, Haraszti Miklós, mások – ugyancsak erről a tájékról indult. (Dalos egyébként szépen, szeretettel emlékezett meg Györe Imréről a Mozgó Világ 2009. decemberi számában.) A többiek is baloldaliak voltak eleinte, magam is az 1980-as évek közepéig. A „hű baloldal” és az „új baloldal” között volt átjárás, erről Dalos György önéletrajzi regénykéiben olvashatunk – a szélsőbaloldali ellenzékről, elsősorban Imre Katalin alakjáról sok más emlékezés és szépirodalmi kísérlet is szól. Én már húsz esztendeje, „antikommunista” korszakomnak mintegy a csúcspontján is szóvá tettem: nem illik megfeledkezni róla, hogy az érett Kádár-korszak művelődési és titkosrendőri politikája még durvábban bánt a szélsőbaloldallal, mint az emberi jogi, majd liberális irányban tájékozódó demokratikus ellenzékkel: Rozsnyai Ervin (akkor is, ma is a szélsőbaloldal teoretikusa) többet volt politikai okokból munkanélküli, mint akár Kis János, akár e sorok írója.
    A magyarországi új baloldal egyik legfontosabb műve (Haraszti: Darabbér, 1972) egyben a „hű baloldal” álláspontját is visszaadja: ez a könyv a magyar szocialista realizmus kevés autentikus teljesítménye közé tartozik, szerzőjét a könyv miatt letartóztatták, bíróság elé állították, elítélték. A tárgyalás jegyzőkönyvét a Les Temps modernes-ben olvastam még Kolozsvárt a hetvenes évek közepén.
    A Kádár-kori szélsőbaloldali ellenzéket az értelmiségi folklór „sztálinistának” titulálta, Révai József „Eszmei tisztaságot!” c. revansista cikkével (Népszabadság, valamikor 1957-ben), a Magyarország c. akkori (egyszerre Nagy Imre- és Kádár-ellenes) hetilappal meg a szintúgy revansista Táncsics Körrel és a kezdeti, a Bölöni-féle keményvonalas ÉS-sel azonosította, vagyis az 1956 utáni megtorlás szellemével rokonította.
    Ez a kör mind a hivatalos pártkörök, mind a „polgári irodalom”, mind a bujkáló és hallgató konzervatív jobboldal, mind a demokratikus ellenzék gyűlöletét és gúnyát élvezte – talán csak Ladányi Mihállyal tettek némelyek részleges kivételt. Ez a részben téves meggyőződés (előítélet) máig él. Kibogozhatatlan ma már sokaknak, hogy a „hű baloldal” voltaképpen inkább maoista volt – ezt nyíltan nem képviselte, s aki mégis, az többnyire tovább lépett az avantgárd, a kommunák, majd a demokratikus ellenzék felé – meg guevarista, hogy az ellenállás minden kelet-európai országban eleinte balról jött, s itt a különféle csoportok és nemzedékek között volt még némi szolidaritás. (Ebben az egész történetben én, mivel erdélyi vagyok, s csak 1978-tól élek Magyarországon, nem vehettem részt, bár még „odaát” is tudtam róla ezt-azt, barátok révén, hiszen erről a titkos történetről akkor csak így szerezhettem tudomást.)
    Szirmai, Aczél, Pozsgay művelődéspolitikája keményen bánt a kommunista értelmiségiekkel. Használták őket egy kis ideig 1956 után, de aztán háttérbe szorították legtöbbjüket. Ez hagyomány a szovjet rendszerű Kelet-Európában mindenütt. „A fordulat éve” (1948) után a régi baloldal tűzpróbákon átesett íróit – Déryt, Kassákot, Nagy Lajost – elhallgattatták, a szociáldemokraták és a baloldali antifasiszták börtönben ültek. 1956 után is csak a kommunista írókat ítélték el, a forradalom többi értelmiségi részvevője általában megúszta, és 1957-ben indult el a rehabilitálási hullám, amelynek keretében a harmincas évek végén meg a második világháború alatt fasiszta fertőzést kapott írók, majd társadalomtudósok is vezető szerepet kaphattak, „a Párthoz” – illetve „a Párt” alapeszméihez – hű alkotókat pedig legjobb esetben megtűrték a margón. (A vészkorszakban kompromittált íróknak módot nyújtottak még arra is, hogy múltjukat átfössék – ez kiderül Nyerges András búvárlataiból. Nyerges amúgy maga is a „hű baloldal” részese volt valamikor.) A hatvanas évektől döntő szerepet játszó Aczél pedig megvetette és utálta őket. Tehetségtelenek, begyepesedettek, betonfejűek, elmaradottak, rákosisták. Ezt mondta a Hivatal, és többé-kevésbé ez terjedt el az ún. irodalmi közvéleményben is. Rájuk a növekvő türelem vagy inkább tűrés nem nagyon vonatkozott. Ámde Györe Imrére senki nem mondhatta, hogy tehetségtelen vagy epigon.
    Mindenki tudta, én is, hogy valódi lírikus és – amit még inkább elfelejtettek – ragyogó zsurnaliszta, kezdetben az ÉS, majd a Magyar Nemzet belső munkatársa volt, igen népszerű tárcaíró és publicista. A kilencvenes években a Munkáspárt hetilapja, a Szabadság közölte írásait egy ideig, innen tudhattam, miket gondolt ekkoriban. Jó keserűeket, mint egyébként mindig. A nagyközönség elfelejtette, a Népszabadság egy ideig ritkásan közölte a verseit, aztán ez is megszűnt, maradt a hűségesek folyóirata, az Ezredvég. (S ezen a környéken a pár ember, aki biztatta, közölte, becsülte: Simor, Tabák, Rozsnyai.) Erről a lapról azt szokták mondani, hogy „kádárista” – szó se róla, az „Ostalgie” komoly szerepet játszik a lapnak elsősorban a szépprózájában, amely az elmúlt húsz esztendőben makacsul és kizárólag csak hanyatlást észlel – , ami elég ironikus és groteszk, mert a folyóirat vezető szerzői a Kádár-kor szélsőbaloldali belső ellenzékéhez tartoztak, s ezért meg is kapták a magukét. Jellemző egyébként, hogy a régi rendszer mundérjának becsületét jobbára csak azok védik, akikkel az a rendszer a lehető legmostohábban bánt. Ezt egyébként a „tűztáncos” költészet – amelynek Györe volt az egyik vezető képviselője, a híres antológia egyik szerkesztője – előre megjósolta borúlátóbb pillanataiban.
    Miután ismeretessé vált Marxhoz vezető pálfordulásom (a nyolcvanas évek közepéig baloldali voltam, de nem marxista), némi kivárás után – nem tudhatta, nem holmi szeszély-e ez, nem csak a bonyolult életút egyik kanyarja – levélben keresett meg. Találkoztunk egyszer-kétszer, aztán mintegy hat évig szinte csak telefonon beszélgettünk, de rengeteget. Az igazhitűnek, ortodoxnak, dogmatikusnak vélt férfinál illúziótlanabb, szkeptikusabb, kétkedőbb emberrel alig találkoztam valaha is. A magyaros versidomnak ez a poeta doctusa, a népi lírához – Illyéshez – poétikailag annyira közel álló íróember fölöttébb agnosztikus volt Magyarországot illetően. Hazánk múlt, jelen és eljövendő politikai elmésségét és derekasságát nem becsülte semmire. A hivatalos magyarországi baloldal és szélsőbaloldal figuráit legjobb esetben fajankóknak vélte. „A baloldalnak nálunk csak egy tehetséges vezetője van, Gyurcsány, emmeg jobboldali, ütne bele a ménkű” – foglalta össze lapidárisan a kifogástalanul helytálló elemzését.
    1943/44-et a Keszthely paraszti szélén akkor még meglelhető falusi utcában élte át érzékeny kamaszgyerekként. Mellőle hurcolták el a zsidó játszótársait, őt emiatt nem bánthatták, nem volt zsidó, de efelől még épp annyira nyomasztotta a zsidó sors, mint azokat, akik annak születtek. Sokan sürgetik, hogy érezzük magyar tragédiának a zsidók elleni genocídiumot. Györe Imrét erre senkinek se kellett ránevelnie. Úgy érezte, hogy Magyarország nem változott meg igazán azóta se, mindez – ha nem is föltétlenül a zsidókkal, de – bármikor megismétlődhetik. Amikor 1956 miatt szemrehányásokkal illettem, elismerte, hogy nincs rá bizonyíték, hogy a forradalom ellenforradalommá változott volna, november 4-e miatt ez nem derülhetett ki, soha meg nem tudhatjuk, jogosak voltak-e Kéthly Anna nyilvánosan kifejtett (Újhelyi Szilárd, Donáth Ferenc csak in petto hangoztatott) kételyei és aggodalmai, de – mondta – politikai ösztönei és emlékei az októberi utcán azt súgták neki, ha a kommunista mozgalom valahogy újjá nem alakul és nem veszi kezébe a dolgokat, megint nyilas világ lehet itt, s e tekintetben egyremegy, hogy mindenki fönn akarta tartani a nagyüzemek állami tulajdonát, hiszen – mondta a képzett marxista és a történettudományi könyvek kitartó olvasója – ezt nemzetiszocialista alapon is lehet gondolni.
    Szerintem a munkástanácsok ellenállásának a dokumentumai nem erre utalnak, ebben tamáskodott, megígérte, majd utánanéz, halkan emlegette a mai ötvenhatos szervezeteket, ezekben ugyan milyen szellem nyilatkozik meg, kérdezte, többet erről nem beszéltünk. De a november 4-i szovjet bevonulás őt is megrendítette és letörte, ezt nem tagadta, de az egész ötvenhatot eltakarta előle a Köztársaság téri mészárlás. Számára 1943/44 tulajdonképpen soha nem ért véget. A magyar történelem utolsó, egyértelműen haladó és reményt adó epizódjaként az 1945-i földosztást és a budapesti újjáépítést említette. Abban nem volt velem vitája, hogy én az 1949 és 1989 közötti korszakot nem tekintem szocializmusnak. Kezdetben azt gondolta, hogy ez „átmeneti korszak”, élete végén nem látta belőle, csak a vakságot, csak a hatalmi gőgöt, a hierarchiát – amit Benjámin László úgy hívott: „vakfegyelem és protokoll” – , az egyenlőtlenséget, a pártközpont által védelmezett kispolgáriságot, nyerészkedést, nacionalizmust. Ő is tudta, hogy „a Párt” vezetői lelkük mélyén tisztelik a Nyugatot, lenézik a Szovjetuniót, Kínát, s lenézik – ezt ő nem tudta megbocsátani – Vietnamot és Kubát. Szerinte az MSZMP vezető funkcionáriusai nem azért voltak bizalmatlanok Jugoszlávia, azaz a JKSZ iránt, mert „revizionista” lett volna, vagy mert az ötvenes években összeszűrte a levet az angolszász hatalmakkal, hanem azért, mert még megmaradt ott néhány eleme a forradalmi, a kommunista lelkületnek, s ettől fordult föl a gyomruk.
    Az, hogy az MSZP lett az első eminens a piaci kapitalizmus restaurációjában vagy újbóli bevezetésében – úgyszólván el volt ragadtatva tőle, hogy a szocialista kerületi elöljáróság Weiss Manfrédról keresztelte el a csepeli kórházat, „ez szinte tökéletes”, sziszegte – a legkevésbé se lepte meg, elvégre azért volt (elvtársaival egyetemben) „balos” ellenzékben Kádárékkal szemben, mert pontosan evvel gyanúsította őket. Sejtette, hogy ezt fogják csinálni. A demokratikus ellenzéket – amelynek a balszárnyát persze ismerte szilvafa korából – balekoknak tekintette, e sorok íróját sem kivéve. Az élő magyar irodalmat technikailag nagyra becsülte, morálisan mélyen megvetette. Meglepett, milyen sokra tartotta a korai, de csak a korai Esterházyt, Az ikszeket vagy Petrit, akinek a keserű nihilizmusa – ha jobban meggondoljuk – nem állt tőle távol.
    Lassan értettem meg, hogy a nyilvánosságból kizárt író nekem mondja el telefonon a megíratlan publicisztikáit, irodalombírálatait, tárcáit, memoárjait. Értette az én furcsa helyzetemet – rendszerváltó múltam miatt olyasmiket mondhatok balról, amiket másoknak nem szabad, nem lehet, tehát ez nem kivívott jog, hanem kiváltság, amellyel én aggálytalanul élek és visszaélek – , de bízott bennem, ilyen bizalmatlan ember bizalma túl nagy ajándék, magyarán: jókora súly a hátamon. 2006-ban mindketten a kormánypártokra szavaztunk, de én félig-meddig elhittem Gyurcsány ígéreteit, csak a választás másnapján ébredtem föl, amikor a kormány közeli közgazdászok kiáltványszerű cikkei kimondták, mi következik, tehát nekem nem kellett megvárnom az őszödi beszédet ahhoz, hogy szitkozódni kezdjek, de Györe egy másodpercig se hitt az MSZP-nek, csak nem fűlött a foga persze Orbán Viktor miniszterelnökségéhöz. Kinevetett, hogy csalódtam. „Ezekben?”
    Kissé kételkedni kezdett a politikai képességeimben, alighanem – sajnos – joggal. De az Ady-cikkemmel meg egy pár effélével azért megvigasztaltam. Lankadatlanul tudósítanom kellett a magához tért nyugati értelmiség, a diákifjúság közegében kivirágzott legújabb marxista reneszánszról, amelynek a híre még mindig, idestova másfél évtizedes késéssel se jutott el Pestig, még rendes, hithű balosok is kikerekedett szemmel néznek az emberre, ha ilyesmiről tesz említést. (Megjegyzem, ez a tudatlanság bármelyik volt szovjet rendszerű kelet-európai országban is elképzelhetetlen. Ott se népszerű ez a marxista-kommunista harmadvirágzás, bár megvannak többnyire a színvonalas kisebb körei [Lengyelországban nem is olyan kicsik], de legalább ismert, vitatott. Itt maximum pár százan kattintanak rá arra az egy-két elviselhetőbb balos honlapra.)
    Györe majdnem belebetegedett a Csoóri Sándor 75. születésnapjára írott köszöntőmbe. Se Csoóri kubai könyvét, se a könyv elárulását nem tudta neki megbocsátani, 1989 utáni politikai szerepére pedig szavakat se tudott találni, dadogni kezdett dühében, majd olyan hosszú szünetet tartott, hogy megijedtem, rosszul lett. De nem, csak megnémult a haragtól. Belőlem meg valamennyi időre kiábrándult, s ez elszomorította. Megbékítettem aztán valahogy.
    Györe Imre a sokféle kórság mellett azért öregedett a kelleténél hamarabb, mert túl sok ereje volt még, amelyet nem lehetett fölhasználni. Néhány lapnál próbáltam instanciázni, hogy közöljék – hol azért mondtak nemet, mert (irodalmi szerkesztők!) soha nem hallottak róla, nem ismerték, hol azért, mert túlságosan is jól ismerték. Az egyik újság a megrendelt cikket olvasói levélként közölte, és nem fizette ki. Ezek után nem biztathattam Györét, hogy még próbálkozzék. Számítógépet nem akart már használni, ezért az innen nyíló lehetőségekkel nem élhetett, pedig ezeket elméletben tökéletesen ismerte. Nem az zavarta ebben, hogy nem kapott egy pár fillért. Cselekedni akart, és tudta, hogy az újságírás cselekvés. Ettől elzárták, úgy érezte, szomjan hal.
    Lesújtotta, hogy Magyarország nem nyújt neki meglepetéseket. Hogy mindig minden ugyanaz. Hogy az árulási és hűtlenségi együttható, ahogyan el is várjuk, konstans. Hogy az úri bagázs, amelynek a nyomása és nyomasztása alól kiszabadították a fényes szellők, épp olyan, mint nagyapja – „a nagytatám” – korában volt, s az ő gyerekkorában. Hogy a vezető politikusok épp olyan vakok, mint férfikorában. Hogy egész néposztályok tágra nyílt szemmel ballagnak a végromlásba. Hogy a magyar nyelv és Budapest szétrohad.
    Ezt nem mondta ki ilyen egyértelműen, mert nem akart nyugtalanítani, de eltéveszthetetlenül attól tartott, hogy engem itt „ezek” meg fognak ölni. Bár – túlbecsülve szerény érdemeimet – azt hitte, van itt valami dolgom, diszkréten mégis arra akart rábírni, hogy menjek külföldre, vagy legalább az aprócska kislányomat (akinek szép születésnapi verset írt két éve) helyezzem biztonságba. Dicsérte nekem Dalost, akire különben neheztelt (politikailag, nem személyesen), hogy milyen értelmes, hasznos életet él Berlinben, közben magyarul is publikál, hát miért ne, minek makacskodom.
    Mindezt persze szebben és jobban mondja el az utóbbi két évtized egyik nagy verse, „A Hőség Hava” (újra közli a Holdversek, Bp. 2009, amelynek a fedőlapján gyászkeretben áll a neve), s mint minden jelentős alkotásnál, úgy érezzük, hogy mindenkinek a kezébe kellene adnunk. Ez válaszol Éluard nagy szabadságversére, ez a kései nagy lamento az egyenlőségről, a – hogy is mondjam? – leninista, „résistant” költészet két végpontján.
    Különös barátság volt, s csak föl akartam jegyezni, miket mondott nekem telefonon a lehetetlenné vált politikai írás helyett – meg párt helyett – ebben a pár esztendőben. Most már ő is halott, s ahogy máris sokan idézik s még fogják sokat idézni, „szorongat/csontmarkában/szorongat/valamit még,/egy vörös/rongydarabot”, csöngött a telefon, s elmondta a felesége, milyen kimondhatatlan szenvedések közepette haldoklik az iszonyú kórházban, tudnék-e valamit tenni, s nem létező összeköttetéseim halvány nyomát próbáltam földeríteni még, amikor megtudtam, hogy szegény végre kiszenvedett, s ki nem hagyhatta a proli végsorsát a magyarországi „egészségügy” poklában. Megint jön a poros, izzó, dögszagú pesti nyár, s azok, akik nem tudnak belőle elmenekülni valamelyik folyópartra, majd Györe Imrére gondolhatnak, aki a legjobban tudta, milyen ez a lakótelepi lakás tömlöcében, a sorban a postán, a vásárcsarnokban, a gázműveknél, az utcasarkon a lábatlan koldusok és az ürügyekből kifogyott, lompos utcalányok között. Milyen is ebben a bűzlő kacatokkal telehányt, forró gödörben, amelyet életnek neveznek a dilettánsok.


_________________________________________________________
Szerkesztőségi megjegyzés: Az Ezredvég fennállása óta arra törekszik, hogy a hazai baloldal minden irányzatának publikálási lehetőséget biztosítson. Ezért is közöljük Tamás Gáspár Miklós írását.
Nincs kétségünk afelől, hogy hitelesen idézi fel Györe Imre szavait, de a belőlük levont, némelykor aktuálpolitikai következtetések nem mindegyikével értünk egyet, és ezt olvasóinknak jelezni kívánjuk. S.A.

VOX HUMANA

MERÉNYI JUDIT

„Csakis miattatok…”

Mind elmennek, akik nekünk fontosak voltak, és amíg élünk, azok is maradnak.
    Középiskolás koromban, Keszthelyen az édesapám vezette művelődési ház irodalmi színpada, (ezt a formációt manapság már nem nagyon ismerik, hacsak nem musical változatban) évente legalább két alkalommal egy-egy irodalmi összeállítást készített Rauch Marika néni értő irányításával. A legfontosabb mindig a Helikoni Ünnepségekre történő felkészülés volt.
    Györe Imre 1959-ben megjelent, Korbácsos ének című kötetéből vettük a Csakis miattatok címet az egyik irodalmi produkcióhoz, melynek gerincét az ő versei alkották.
    Györe Imrére, a Keszthelyről már hamarabb elszármazott emberre nem emlékszem. Húga talán alattam járt egy-két évvel. Az ő arca előttem van. Imrének csak kedves sorait őrzöm az édesapámnak és a később nekem dedikált kötetének első lapjain. 1968 májusában írta alá édesapámnak Fényem, feketeségem című kötetét. 1975-ben, mikor már versmondóként jártam az országot Baranyi Ferenc, Simon István és Ladányi Mihály oldalán, a sokszor Czine Mihály „celebrálta” író-olvasó találkozókkal, kaptam tőle az Elröpültek a lángosok című kötetet, aláírva.
    Zuhogj csak ár című könyve őrzi leginkább azokat a verseket, melyek alapját képezték annak az estnek, mely első önálló pódiumra lépésem volt – Wolf Péter közreműködésével – a Fiatal Művészek Klubjában, ugyancsak Csakis miattatok címmel.
    Ez a két szó határozta meg bennem egy generáció és azon belül Györe költészetét. „Csakis miattatok mondom és folyton, folyvást kergetem körbe szavaim, mint szél a kormánya-vesztett vitorlást… verdesek, ugrándozom, mint megkergült varázsló, ki csörgőjét rázza, hogy elkergesse a rontást…”
    Milyen rontás volt az? S milyen rontásról szól ma nekünk, nekem ez a sor? Nem igazán tudom, hogy költőiek-e ezek a kérdések. Félek, hogy a valóságra kérdeznek rá. Napjaink rontása ellen kellene minden nap újraolvasni a verset, a Korbácsos ének Beszéd című ciklusának sorait, mely a háború, az üldöztetés rémségeit idézi meg mindazokban, akik még olvasnak magyarul. Szörnyű képeivel talán eltántoríthatná az új ordas eszmék hívőit.
    Bár kétlem, hogy irodalmat olvasnának.
    Később más, először szokatlannak tűnő hangjával találkoztam az 1975-ben megjelent, Elröpültek a lángosok című kötetében. Mit csinál a költészet? vagy az ABC című versét az alig több, mint 15 évvel azelőtti versei mellé állítva egy egészen más Györe Imrét ismerhettem meg. Szatirikus, ironikus, de ugyanúgy ostorozó költőt.

    Mit csinál a költészet? Azon tűnődik éppen,
    hogy fiú vagy lány volt-e annakidején,
    amikor még volt valami?
    S fülébe dugta-e a kavicsokat,
    mint mostanában szokta,
    vagy marka nyomán az aluvó város
    redőnyei csörögtek az utcakövektől?
    S voltak-e férfiak akkor,
    kik hallgattak a szóra,
    vagy rüfkék vihorásztak
    háta mögött, amerre elment?
    Kérdés.
    Most orra alatt szépen
    szétkeni taknyát,
    ugat is néha, fel az égre,
    a tócsák tetejéről
    nagy falatokban
    bezabálja a Holdat /
    vackán kaparászik, nyüsszen,
    belefarolva valami szögbe,
    lefekvés előtt esti imát mond:
    így legyen, uram, holnap is, ámen.

    „Csakis miattatok…” – zakatol bennem újra meg újra.

    Bizony, ugyanazt mondom mindig,
    ugyanazt,
    Mivel ugyanazt nézem mindig,
    s az, amit látok,
    mindig ugyanaz.
                                       (Ugyanaz)

    Szerelmes verseivel való találkozásaimnak külön története van.
    A Szerelmes parancsnok a természethez ráolvasós, könyörgő, kérő, majd a második rész kígyóméreggel átitatott zsigeri, fájdalom-gyűlölet imája első ismert és recitált Györe-verseim voltak.
    A hosszú vidéki utak beszélgetései közepette Baranyi Feritől, aki sok-sok pályatársának arra érdemes opuszát kívülről fújta, tanultam meg az Anna a kedves-t:

    Anna a kedves, fenn lakik
    a havas hegyek tetején.
    Három szarvas is ott lakik,
    és tizenkét szarvastehén.

    Anna a kedves, illatos,
    friss hóval mossa meg magát.
    A fenyő tőle illatos,
    és füvek isszák jószagát.

    Anna a kedves, nem szeret,
    egy kócsag ül szíve helyén.
    Anna a kedves, fenn lakik
    a havas hegyek tetején.

    Ennél áttetszőbb, finomabb szerelmes verssel kevéssel találkoztam.
    Életem során, apám intésére is rímelő sorait mindig magamban őriztem: „Nézd meg, hogy kivel parolázol, / önnön véreddel kit itatsz…” És tudom biztosan, hogy végzetesen nem tévedtem soha. Neki is köszönöm.
    Csupán a neki szülő-, nekem felnevelő város, a gyönyörű balatoni táj köthetett lélekben össze bennünket. Igazából nem ismertük egymást.
    Számomra most is az derült ki, hogy a mű a fontos, és nem maga a költő. A versek, melyek mélyen belém ivódtak, s az irodalmi estek során az azokat hallgatókat is elvarázsolták, talán nem röppennek el Györe Imre madarával együtt. Utána kellene szállnunk. Majd egy kicsit talán később.

    Madaram, madaram, gyönyörű madaram,
    Hol repülsz, hol szárnyalsz, magasan, magasan.

    Kereslek, kutatlak, nem lellek, nem látlak,
    Nem bonthatok én sem repülésre szárnyat.

    Fel is felrepülnék: ólom köt a földre,
    békózott szívem is inkább elmerülne.

    Fürdettem, fürdettem örömnek vizébe,
    le is hullt, le is hullt sötét vízi mélybe.

    Éjjeli sötétség meg is szánt, a bánat
    csillaggal hintette, szórta meg ruhámat.

    Tegnap elrepültél, holnap nem is látlak,
    madaram, madaram, hogy szálljak utánad?

MÉRLEG

SZIGETI JÓZSEF

Lírai világnézet és világnézeti líra

(Györe Imre költészetéről a „Holdversek 1990–2009” című kötete tükrében)

    A líraí költészetet gyakran fogják fel úgy, mint a tiszta szubjektivitás kifejezését, mivel nemcsak a lírai én hordozza a verset, de kifejezésének tárgya is maga az én. Babits Mihály írta meg tartalmilag-formailag egyaránt klasszikus szonettjében, A lírikus epilógjá-ban a lírai Én elszigetelt, izolált Énné való – mély történelmi okokból, amelyeket ő sem ismert, legfeljebb sejtett és érzett, a tőkés társadalmi viszonyok emberi elidegenedettségéből létrejött – átváltozását, korántsem a kiválasztott elefántcsonttorony lakók büszkeségével, hanem kifejezett fájdalommal.

    Csak én birok versemnek hőse lenni,
    első s utolsó mindenik dalomban:
    a mindenséget vágyom versbe venni,
    de még magamnál tovább nem jutottam.

    S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
    de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
    Vak dióként dióba zárva lenni
    s törésre várni beh megundorodtam.

    Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.
    Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy -
    de jól tudom: vágyam sejtése csalfa.

    Én maradok: magam számára börtön,
    mert én vagyok az alany és a tárgy,
    jaj én vagyok az ómega s az alfa.

    Amikor a felszabadulás után a ’47-es könyvnapra megjelent gazdag lírai termés kiemelkedő költőinek problematikáját elemeztem (Magyar Líra 1947-ben), a magyar költészet radikális megújulásának alapkérdését abban láttam, hogy képes lesz-e líránk meghaladni az izolált én történelmi kényszerhelyzetekben kialakult, nem kizárólagos, de mégis csak túltengő stádiumát. A kor kritikusai – ma már jórészt letűnt emberek, akik Babits verseit imamalomként olvasgatták, így Epilógusát is, anélkül hogy egyetlen egyszer megértették volna költőjük mélyebb mondanivalóját – megrökönyödve fogadták a lírai Én e konkrét, történelmi elméletét. Saját fantazmagóriáikból formáltak gyámoltalan érveket az izolált Én meghaladása szükségességének tézise ellen. Annál is inkább, mert elméleti tájékozatlanságuk ellenére is, esztétikai felfogásukban öntudatlanul a görög és a középkori fejlődéstől átvett idealista vonalat követték, Platón és Augustinus vonalát, amely az elszigetelt Én börtönéből az egyetlen lehetséges kivezető utat az istenkeresés vallási idealizmusában, az „Itinerarium mentis in Deum”-ban (A szellem Kalauza az Istenhez-ben) látta, ellentétben Arisztotelész és Aquinói Tamás realista vonalával, amely a műalkotásban „Similitudo in mente artificis”-t lát (szellemi hasonlóságot a műalkotásban), azaz az általánost (A) és egyedit (E) szintetizálva megjelenített képet in actu, – megelőlegezve képelméletével a sokszínű, a reneszánszban induló művészi fejlődés gyakorlatát és elméletét.
    E két ellentétes irány megállapítása akkor is fontos, ha a hivatkozott gondolkodók egyikének sem volt még líraelmélete műfajelméletében, amely jobbára a drámával és epikával foglalkozik. Mert lényeges különbség következik fentiekből is a líra művészi alakításában. Az elsőben a mű szimbolikus/allegorikus alkotás lesz, mivel az egyedi mozzanaton (E-n) túlteng az általános (A). A másodikban megfordítva, E teng túl az A-n, így realista/naturalista jellegű lesz a létrejött művészi alakulat. E és A szintézise bármely esetben sajátos konkrét (concresco = összenőni) dialektikus egység, és nem elvont, absztrakt, (abstrahere = lehánt, lenyúz) az alkotó elemek karakterét, intenzitásfokát lehántó, eltörlő, semmítő mozgás. Nevezzük ezt a dialektikus, tehát eleven, mozgó szintézist különösnek (K). K tehát A+E, ha a ‘+’ jellel a megszüntetve-megőrzés, és magasabb szintre emelés értelmében vett dialektikus jelet definiálunk, és nem mechanikus terjedelmi egymáshoz sorolást. Végiggondolva kiindulópontunkat világossá válik, hogy elvont képletünk minden eleme realizálódási folyamatában a halmazelmélet értelmében vett aktuálisan végtelen számosságot jelent, mint ahogyan G. Cantor szerint egy tetszőleges hosszúságú egyenes szakasz ponthalmazának számossága leképezhető egy-az-egy kölcsönös és egyértelmű megfelelkezéssel a valós számok végtelen halmazára. Ez történt, illetve történik és történni fog az összes, eddig megírt, illetve a jövőben megírandó szépirodalmi alkotásban. A különös kategoriális mivoltáról tartsuk észben, hogy a különös az egyediség felől véve általános, az általános felől egyedi. Célszerű még K már eddig felmerült főtípusait rögzítenünk, K jelzettek (’) formáiban. K’ = A+E, amelyben A előtag a meghatározó, túltengő intenzitásfokú mozzanat, K’’= = E+A, amelyben túltengő az E. Így K’ ¹ K’’-vel. Ám K’+K’’ = K’’+ K’ = K’’’, akkor és csak akkor, ha A és E egyenlő intenzitásfokon lépnek fel, s így egyenértékűek (az ekvivalencia jele ‘º’), túltengő mozzanat nélkül. Ebben az esetben az elemek szintézisét sorrendjükre való tekintet nélkül jelölhetjük, mondjuk a szorzójel pontját ‘.’ téve, azonos dialektikus funkcióban a ‘+’ helyébe. Így K’+K’’ = K’’’, illetve az ekvivalencia jelével felírva: K’’’ º K’. K’’ = K’’.K’ = K’’’Ú K. (Ahol is ‘Ú’a megengedő „vagy”, jele a matematikai logikából véve. S értelme az, hogy feltételektől függően vagy jelzett, vagy jelzetlen K-t adhat.) Hogy a mű szimbolikus vagy allegorikus, illetve realista vagy naturalista-e az E és A egymást meghatározó intenzitásfokától függ. A líra számára történelmi helyzetektől függően jobbára az arisztotelészi - aquinói meghatározottság a termékenyebb, mivel az Én közvetlenül jelenvaló meghatározója az ábrázolásnak, míg az epikában és drámában inkább határérték, amely rejtett (absconditus) teremtő, de – részben vagy egészben – feloldódik és eltűnik teremtett tárgyában. A lírai Én azonban semmiképpen sem tiszta, máslétű tárgytól illetetlen ontológiai létező, hanem az által afficiált. (Ennek a reális lehetőségnek kizárását fejezi ki Babits a maga agnoszticizmusában szabatosan, ám tévesen.) Az Én azért kondicionált a máslét által, mert természeti/társadalmi viszonyainak összessége, amely intenzíven hordozza magában az extenzív világot, illetve annak egy-egy darabját, mint társadalmiasult természeti lény. Így „világszem”, helyesebben – meghaladva e fogalom kontemplatív jellegét – világ-felfogó és világ-alakító aktus, merő önreflexív aktivitás. Spinozával szólva, natura naturata et natura naturans in actu, teremtett természet és teremtő természet is egyben. Ám nem abban az abszolút értelemben teremtő, hogy ő produkálja az őt teremtő természetet, hanem abban, hogy – megőrizve magában a teremtettség viszonyát – reprodukálja, újjátermeli létalapját és önmagát, megújítva és új formába öntve világát. Ennek az új formába öntésnek és továbbvitelének első eredménye és a továbbvitel, a folytatás leglényegesebb feltétele, nem az egyetlen feltétele, de conditio sine qua non-ja a tudatos világnézet, amely cselekvéseink valóságformálásának végső, meghatározó eszmei alapja. S a világnézet a történelmi fejlődés sodrának szülötte, a tudatosság legfelső fokán pedig tudományos életelv, amely alapvető formálója érzületünknek, ily módon szellemi megnyilatkozásainknak és gyakorlati cselekedeteinknek. Napjaink legmélyebb és legátfogóbb – az egyetlen valóban koherens, nem csak logikailag, de a valósággal való koherencia értelmében véve is – tudományos, az egyének és tömegek sorsát lelkük mélyéig megragadó életelve, a marxizmus. Ennek jelentős költői képviselője volt, történelmi személyiséggé vált nemrég elhunyt elvtársunk, Györe Imre. Annak a tehetséges költői gárdának eminens képviselője, amely 1956 nehéz napjai után, 1958-ban mellszélességgel, teljes erőbedobással – mondhatni haláltmegvető bátorsággal – állt ki a szocialista fejlődés korrigált folytatása mellett. Györe – Imre Katalinnal és Darázs Endrével szövetkezve – egyik vezetője volt a Tűz-tánc című antológiával fellépő lírikus karnak, a szocialista líra fiatal nemzedékének.
    S onnan kapta – fájdalmas még kimondani is – az első súlyos sebet, ahonnan legkevésbé várta volna! Annak a kommunista pártnak a vezetésétől, amelynek zászlaja alá az ügy érdekében tiszta szívvel felsorakozott. De nem felülről dirigált pártkatonaként lépett fel, hanem a maga szívügyét, kommunista érték-kedvezéseit kedvtelve megvalósító, kezdeményező közemberként, aki komoly segítő erőként járulhat hozzá a saját soraira támaszkodó vezetés erőfeszítéseihez. S ez az, amit nem értett a Kádár-féle garnitúra kulturális megbízottja, Aczél György, akinek Kádár János – egyik legsúlyosabb hibáját követve el – albérletbe adta ki a magyar szocialista kultúra ügyét, olyannyira, hogy Aczél szinte teljhatalommal rendelkezett. Vagy, mint az MTA lexikonja találóan írja: „Az 1960-as évek közepétől 1985-ig a magyar kulturális élet legfőbb irányítója és döntnöke volt.” Meg kell adni, Major Tamás jobban ítélte meg Aczél képességeit és ezek realizálási helyét Kádárnál, amikor röviddel Aczél hatalomba iktatása után kijelentette, (személyes emlékem ez) kedvesen mímelő, színpadias siránkozással kísérve saját értékelő szavait: „Jaj, jaj, jaj, nagy veszteség érte színházi világunkat, kaptunk egy rossz kulturális minisztert s a színpad elvesztett egy jó másodalabárdost!”
    A fiatal, de érett szocialista költők e vonzó, kedvderítő, híveket toborzó csoportja ennek a másodalabárdosnak brutálisan csapkodó fegyverébe ütközött bele. Ráadásul nem egyszeri csatában, hanem elhúzódó, mondhatni „polgárháborúban”, amelyben a brutális fegyver többször is életveszélyesen lecsapott. Imre Katalint, a szocialista lírikus kórus szellemi sugalmazóját (állításom Simor András önvallomásos szavaival megvilágítva: „Versem végleges változata létrejöttét megint csak Imre Katalinnak köszönhetem. Ilyen pillanatokat csak ővele éltem át. A kéziratok olyan súlyt kaptak, mintha máris az értő utókor olvasta volna őket.” – Pályám bére, 74. o.) és Györe Imrét, a szocialista értékek lírai lantosát azonnal felmentette a megélhetésüket nyújtó irodalmi lap szerkesztői tisztségéből. A létbizonytalanság és még inkább az elborult szellemi látóhatár, a szovjet és az európai szocializmus valódi, nem trockista értelemben vett „sztálinista”, hanem hruscsovi-gorbacsovi Thermidorja Imre Katalint az öngyilkosságba kergette, amelyet 1989. október 23-án hajtott végre. Györét a testi és lelki betegség orvosolhatatlan poklába lökte, nagyon nehéz megélhetési viszonyok között. Sem ő, sem az egyre külsőbb körökbe szorított, szocialista Villon szerepbe kényszerített Ladányi Mihály nem adták fel a küzdelmet magasztos eszmei céljaikért.
    Ennek a hruscsovi-gorbacsovi Thermidornak döbbenetes valóságképét idézi fel a Holdversek kiemelkedő, nagy poémájában A Hőség Hava címűben Györe, a múltba bujtatva – naturalista képelemeket is felhasználva lefestett szörnyű jelent és még szörnyűbb jövőt – amikor a thermidorí reakció győzelme előtt, azaz saját és jakobinus elvbarátai pusztulása előtt álló Robespierre gondolatainak ad hangot. A rettenet világállapotában, amelyben „Hetek óta/ aszalódnak / a földben / a holtak/ …nincs sehova,/ semmilyen út sem …Összébb húzódni, / összébb, / parányi kiszáradt / csónakká válni, /… bízva bizalommal, / hogy jön majd egyszer,/ egyszer valami felhő,/ s leszakad, /le, a földre, / s patakok kelnek/ a semmiből, íme,/ buggyan a föld , és / máris rohannak, / evezőtlen, gazdátlan, / csónakok, / ebben az árban, / a víz felé,/ a víz felé, / a soha nem volt / Nagy Tenger felé / … csakhogy eladdig, / csakhogy eladdig / a Hőség Hava volt, / a Hőség Hava van, / a Hőség Hava lesz még.” A Gorbacsov által kiteljesített orosz Thermidorból a proletár lelkének érzületét kimondó, különben tűz-tánc ellenes Kádár János sem kért, sem franciául, sem oroszul, s még kevésbé magyarul, amint ezt Gorbacsovot kritikusan fogadó szavaiból megtudtuk. Érezte, hogy ez a jégtánc hidegével fűt be neki és népének.
    Egyébként a magam kis tűz-táncos perét – bár nem a nagy nyilvánosság előtt és közvetlenül véve számomra kevésbé pusztító módon –, megéltem magam is, amikor az Élet és Irodalmat szerkesztő Bölöni György kérésére hozzászóltam Erdei Sándor (Erdei Ferenc öccse) Szabó Dezső szellemi öröksége körüli ideológiai manipulációihoz. Öreg barátommal mélységes egyetértésben konstatáltuk, hogy Erdei zagyvaságainak központilag irányított soi-disant bírálata (inkább névtelen, mint neves, bőbeszédű, semmitmondó tollforgatók felvonultatása), akik a személy és a személlyel együtt az ideológiai zagyvaságok védelmére keltek, azáltal, hogy megbízatásuk értelmében egy eminensen politikai publicisztikai kérdést szűk irodalomtörténeti szakmai kérdéssé bagatellizáltak, szóval az 56-os eszmei zűrzavart továbbterjesztőkkel szemben, fel kell lépni. Mégpedig nem úgy, hogy a névtelen tollforgatókkal – esetenként talán bértollnok is akadt köztük – közvetlen vitában, hanem a valóságos politikai publicisztikai tényállást feltárva, az igazság fényével kell leleplezni őket, hiszen veritas est index sui et falsi (az igazság önmaga és a hamisság mutatója). A marxista megközelítést már cikkem politikus címe is kimondta: A „nemzeti kommunizmus” őskeresése. Elemzésemben megmutattam, hogy az őskeresés Szabó Dezső háza táján az antimarxista irányok visszavonulási taktikája, mégpedig az elvek fenntartásával, egy lappangás utáni időszaka új előretörési lehetőség biztosítására. Nyilvános ellenlépés cikkemmel szemben nem történt. De a minisztériumon belüli rágalom azonnal megindult ellenem. Nagyban elősegítve azt, hogy igyekezzek megszabadulni hivatali szereplésemtől. Amiben aztán a véletlen is segített, szegény Fogarasi Béla időnap előtti halálával. Felkértek az MTA Filozófiai Intézete igazgatására, ami távolabb esett a kulturális közszereplés lehetőségeitől.
    Bármilyen hangerővel – mert egyéb érvük nem volt! – igyekezett bizonyítani 1947-es prognózisom tévességét és feleslegességét avatatlan kritikusaim kiterjedt tábora, Czibor Jánossal az élén, igazolódott a ősrégi bölcsesség: „a kutya ugat, a karaván halad”. A líra afelé mozdult, amerre én vártam. A Tűz-tánc előszava is figyelemre méltó elméleti szabatossággal igazolta várakozásom realitását. „Magától értetődő feladatunknak tekintettük, és legfőbb célunk az volt, hogy számos ellenvetéssel szemben bemutassuk: létezik máris és létezett 1957-ben is olyan költői kórus, amelyik egészséges-természetes alkatánál fogva nem riadt vissza a politikától, a nagy társadalmi kérdésektől, a rázúduló történelemtől, nem menekült, rezignált befelé fordulásba, mert nem illúziókra építette meggyőződését, hanem – a kisebb-nagyobb megrázkódtatásokat kibíró – lényegében szocialista világnézetre. Éppen ezért 1957-et sem tartotta a határozottabb kiállás alól mentesítő időszaknak, hanem éppen ellenkezőleg, a harcba szállás kötelező időszakának.” Az idézett sorokban volt ugyan hangfogós kritika az elmúlt év tapasztalatai alapján az új vezetési móddal szemben, de arra, ami aczélos válaszként jött, s amit annak is szántak, nem lehet magyarázat ez a figyelmeztető szó. Pláne, ha számba vesszük a főként európai munkáspártokban meglevő hasonló értékeléseket az ideológiai munka páratlan magyar befagyasztása láttán. Kádárnak mint reálpolitikusnak lehetett volna egyet s mást tanulnia ebből. Kivált, ha számba vesszük a vezetők és vezetettek elképzeléseiben élő megújult szocializmusképet. Azt a képet, amelyet a tűz-táncosok prominens politikai képviselője, Györe Imre a kötetben Vers a szocializmusról címmel írt, pompás népi invencióval a mitológiát is felfénylő felvilágosult eszmék szolgálatába állítva mondott ki.

    Háromszor kiáltott a hajnalmadár,
    háromszor sziszegtek az üstökösök,
    háromszor csendültek össze a vizek,
    háromszor őrlődtünk malomkövek közt,
    háromszor huhogott ránk a halál.

    A hajnalmadár osztályharcra buzdító jókívánságokkal és intelmekkel teli rikoltásai után a saját szocializmus képét rajzolja fel Györe. Olyan képet, amely az értetlen vezetés jövőígéreteiben így-úgy-amúgy többször is, felmerült, de elhallgatva a hozzávezető út csak a marxi gondolat jegyében megfogalmazható stádiumait, és ezért részben illúziókat keltve, igazi hitelességet nélkülözve. A madár rikoltásai végszavát már a költő mondja ki, a tudományos meggyőződéssel, amit nem egyszer nem-vallásos hitnek neveznek, melegítő és melengető szavaival.

    Háromszor kiáltott a madár,
    És negyedszerre én kiáltok:
    Munkás, édesapám,
    ki acélt rotyogtatsz vasfazekakban,
    ……….
    légyen néked e kor takaró pihepaplan,
    százados fáradságod pihentetője,
    százados éhséged elverője,
    az ész érceinek dúsítója,
    gyógyszer, ha beteg vagy,
    békéje harcaidnak.
    Munkásasszonyok s lányok,
    édesanyám, szerető kishúgaim,
    kik úgy ringattok minket a karjaitokban
    mint szepegő, makrancos gyereket,
    legyen néktek a kor takaró pihepaplan,
    ablakos otthon s őrző menedék,
    testre simuló új ruhátok,
    ha főzni kell, színültig telt fazék,
    hűséges szerető,
    szépséges testetek ölelője,
    gyermekeknek vaj, s játék
    és gyerekágy.

    S aztán Györe, mintha Petőfi vágyálmát – „ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet” – kívánná folytatni, az ember kivívta s természet adta bőségkosárral így végzi:

    Hintázzatok mindannyian
    korunk hintáló karjaiban.
    Virágzó rózsaszálak
    boruljanak elétek.
    Tinéktek gazdagodjanak
    hegyek, erdők és mezőségek.
    Tinéktek sokasodjanak
    patakok, vízesések,
    minden szépüljön,
    minden épüljön
    tinéktek.

    Nem a kor hintáló karjai jöttek. Legalábbis nem a tűz-táncosok felé. Hanem a Rákosi-idők legrosszabb stílusú ledorongolása. Olyan hang, amitől szabadulni akartak, de végül is nem tudtak, vagy talán mégsem akartak. S ehhez páratlan, nem, nem annyira esztétikai, mint politikai botfülűség kellett. Ráadásul még esztétikai irány és irály kérdésekbe is beavatkoztak. Nem látták (mert behunyták a szemüket), hogy a változott stílus, amely hátat fordít a Horváth Márton-féle Lobogónk Petőfi jelszónak, amelynek eredendő hibája az volt, hogy nem Petőfi forradalmiságát, hanem költészete formai elemeit kanonizálta. Ráadásul akkor, amikor ez elzárkózást jelentett a magyar (József Attila és a több tehetséges szocialista költő, teszem, Lukács László) és a nemzetközi szocialista költészet átütő erejű (Brecht, Aragon, Éluard, francia és spanyol, cseh és bolgár) tendenciáitól, művészi teljesítményeitől, kísérleteitől és sikereitől, amivel a jelen bonyolultabb problémáinak megfelelő stíluseszközökkel léptek fel a szocialista világnézet, életérzés és hatékony cselekvés nevében. Divatként keresett talmi modernizmussal vádolták őket. Pedig világosan megfogalmazták modernizmusuk lényegét: „Modern fiatal költők […] Életérzésük modernségének fő ismérve, hogy az eszményeiket beteljesítő holnapért hadakoznak, amelyben bíznak – mondja az Előszó – és azért bíznak benne, mert nyitott szemmel harcolnak érte.” Tegyük hozzá: olyan harcban, amelyben óriási szerepe van az eszmék meggyőző erejének.
    Györe költészetét mindenütt ez az eszmei erő táplálja, mindig költőien, sohasem didaktikusan. Akkor sem, amikor filozófiai eszmék értelmét latolgatja, teszem, az „érdek”-ét és az „osztály”-ét bontja ki, tagadóikra bizonyítva rá, hogy éppen ők élnek vissza vele. Mindezt olyan országban, ahol hovatovább csak az MTA viszonylataiban ildomos szóbahozni az osztályt és osztályharcot, ám csak szigorúan akadémiai szervezeti értelemben, mint „tudományos (természet és társadalom-tudományi stb.) osztályokat, és a közöttük folyó harcot”, mondjuk, az akadémiai státuszok újraelosztása körül. „Az ‘érdek’ szó is/ mily költőietlen / abban a korban, melyben / a dolgozók érdekét / eltapossák… Így lesz a munkás ‘munkavállaló’, / s a tőkést ezért / ‘munkaadónak’ hívják, / mintegy jelezve,/ hogy a ‘munka’ szó az, / mely összeköti őket… Továbbá most is/ azon dolgozik éppen, hogy az osztályok megszűnjenek./ Ő maga, semmiképpen sem/ tekinti osztálynak magát./ A nemzetről van szó/…Ebből következően együtt kell / fáradozniok, hogy / az ‘osztály’ szót kihordják /… s egy óriási máglyán, egyszerre elégessék, / hogy nyoma se maradjon, / a békesség jegyében./ Aki fölemlegetné, / a nyelvészekhez küldik, / kik majd megállapítják, /… hogy e garázda népség, / a nemzet ellensége./ És amíg él a nemzet, /mindnyájan köpünk rájuk.”
    Györe logikailag-fogalmilag szabatos elemzését a didaktikus jellegtől a meggyőződés heve, és az ebből eredő ironikus-szellemes, életteli fordulatok eredetisége viszi el mérföldekkel.
    Györe költészetében a nemzeti és nemzetközi művészi kapcsolatok keresése és értő felhasználása színgazdag palettát mutat. S nemcsak a szépirodalom tekintetében. Akkor is kiválót ad, amikor olyan bonyolult festmény értelmét fedi fel, mint a korunk nagy művészettörténészének, Wilhelm Fraengernek fellépéséig alapjában véve történelmi kuriózumnak tekintett Hyeronymus Bosch fantasztikus realizmusának, A Gyönyörök Kertje mellett a másik főműve, A szénásszekér című oltár a maga paradox, szimbolikus és allegorikus keveréklényeiig, és e lények nem kevésbé paradox helyzetbe kerülő konstellációiig, amit jószerével csak a minden téren kimeríthetetlen tudású és páratlan formaérzékű Fraenger ikonográfiai varázspálcájának tüneményes feltáró munkája után tekinthetünk ismertnek, azaz, megértettnek és így a magunkénak, nem magántulajdonunknak, sokkal többnek, gazdagító belső értékünknek. Nem tudom, ismerte-e Györe Fraengert és a Szénásszekér oltár középtábláját, jobb és bal oldaltábláját, valamint az összecsukott szélsőtáblák hátsóképét. Tematikusan – a középkori oltárfestészet konvenciói szerint, a szemből nézett – baltábla a választott tárgy ősállapotát mutatja. A középső teljes kifejlődését és bűneit, kezdődő hanyatlását. A jobb: útja végállomását, elkárhozása poklát, amiből csak az isteni kegyelem emelheti fel egy új út kezdetére. Az új ciklus azonos szintű kör, amely nem megy át semmiféle spirálba. Az összecsukott szélsőtáblák, az alfa és az ómega egysége. A morális tanulság. Mint kezdőtábla arra hív, hogy kinyisd s látva lásd, mit rejt. Mint végső, csukott állapot lelkedbe vési a megtett út tanulságát. A szénaszekér zárt táblája egyébként egy vándort mutat, útjával szenvedve, gyürkőzve tör előre.
    Akár ismerte Györe, akár nem Fraengert a közép- s egyben főtábláról írt verse a megértésen alapuló interpretáció remeke. Bár nemcsak interpretációról és empatikus újraélésről van szó, hanem jóval többről, mint egyébként mindig, amikor Györe más művészi, vagy nem művészi – költői, biblikus vagy mitológiai – alkotás adekvátan átélt és kifejezett formaruháját ölti magára, hogy abban saját magát és korát, kora jelenét és jövőjét adja, anélkül azonban, hogy köntösét külső kellékként hiteltelenné silányítaná. Mi ennek módszernek a titka? Az eleve világos, hogy bármi legyen a titok nyitja, művei a plágiumkérdésnek, mint a polgári eredetiségigénynek, mint a barbáran mohó burzsoá magántulajdonosi magatartás egyik formájának, fittyet hánynak. Éppen úgy, ahogyan fittyet hányt Shakespeare – úgyszólván minden darabjában – és (ritkábban) Goethe, mondjuk, a Clavigóban, amelyben Beaumarchais naplójának egy konfliktusdús fejezetét szippantja fel drámai dialógusokba és jelenetekbe. Lamentációjában Bosch „A szénásszekér” című képe láttán című versében költőnk a bibliai Jeremiást használja mottóként, aki éppoly hasztalan profetikus lamentációval próbálta Jeruzsálem pusztulását megakadályozni, mint ő a saját romlásába rohanó, a létező szocializmust feladó népét. A kezdet tehát egy relatíve hasonló szituációval indít, amelyet tagadó mozgással átvezet egy másik helyzetébe, a sajátjába, hogy egy újabb, második tagadással felidézze e végállapotot, benne önmagát, aki a pusztulásban is új lehetőség reményében bízik. A titkok titka, tehát a szituáció-fejlesztés lopakodó, képekbe rejtett dialektikus mozgása, a tagadás tagadása. Ennek mozgása végtelen, változatos konfigurációt mutathat, ellentétben az erről alkotott iskolamesteres matematizáló képzettel, a triáddal, amelyről már Hegel is tudta, hogy lehet tetrád, vagy valami még sokkal bonyolultabb. „Kiáltottam azoknak, / mikor a Szénásszekér / feltűnt a láthatáron/ dögvészt és halált hozva, / de nem hitték el nékem./ […] Én vagyok az az ember, / ki látta amit látott, s nem elég hangos szóval / kiáltott, csak kiáltott,/ míg vér szökkent ki torkán./ […] Én vagyok az az ember, / ki porba teszi száját / szénásszekeret látva, / rajt ördög és parázna,/ s motyogja, van remény még.”
    Ennek a dialektikus előremozgásnak szerteágazó titkait lehetne és kellene felfejtenem a Holdversek nagy versekben gazdag remekeiben, akár a nagy magyar költőkhöz és írókhoz, Balassihoz, Kölcseyhez, Mikeshez, akár külföldiekhez Brechthez, Éluard-hoz, Majakovszkijhoz kapcsolódnak is. Talán lesz még egyszer erre is alkalmam. Egyet azonban még el kell mondanom. Györe kötetének hangja komor, sőt tragikus, de a katarzis, a tragikum felemelő és előremutató értelmében az, abban amely fellebbenti a jobb jövő lehetőségét. Nem szabad elfelejtkezni költészete játékos hangú ígéretes terméséről, akkor sem, ha ezek alkalmasint keserédesek, mint a kínai teák „szösszenetei”.
    Befejezésül hadd írom ide most Tabák András mélyen átélt, szép versét, amelyben a mártíromságot szenvedett nagy filozófus, Giordano Bruno, A nolai barát kámzsájába rejti a megégetett mártírral késő századok után is rokon lelket, Györe Imre nagy lelkét:

    Mikor elvitték kordén a tűzhalálba.
    S odakötözték a szálfához a máglyán
    Ügyet se vetve a csahos csőcselékre
    Legvégül egyszer még magába tekintett
    Nem Istennel, magával volt számadása

    Talált-e bűnt lelkében? Csakis bűnt talált

    Kevély gúnyt s megvetést a dögletes dogmák
    Konok megrögzöttséget a kételkedés
    Meg nem bocsátást tudós tudatlanok
    Kérlelhetetlenséget a hatalmasok
    S parázsló gyűlöletet a dúsak iránt

    Megbékélten várta a fölcsapó lángot

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Világ-vesztesen

Györe Imre: Holdversek

A költő már nem vehette kézbe 1990 és 2009 között írt verseinek válogatott gyűjteményét. A veszteség az ő esetében látszólag véglegessé és visszafordíthatatlanná vált. Ám csak látszólag, mert bár maga is nem egy versében a vesztesek közé sorolta magát, ennek tudata sohasem váltott ki belőle letargikus lemondást és tétlenséget. Számára a versírás vált tetté, a betegséggel és a halállal küzdő ember egyetlen, de hatásos tettévé. Verseiben ugyanis, noha nem hirdetett hazug optimizmust, mindig ott van az „és mégis” bizonyossága, annak mélységes hite, hogy érdemes verset írni, mert van és főleg lesz, aki elolvassa, aki erőt merít belőle az újrakezdéshez.
    A Holdversek című kötet Györe Imre gondolatilag és formailag is legérettebb költeményeinek gyűjteménye. A szerkesztők, Simor András és Tabák András, a költő barátai, azokat a verseket gyűjtötték egybe, amelyek legjobban példázzák ennek a költészetnek a lényegét.
    Györe közéleti költő – a szó legjobb értelmében. Nála egyéni sors és közéletiség nem válik el élesen, saját sorsa beágyazódik a közösségébe. Amikor számvetést készít az életéről, akkor sem csak arról szól:

    […]
    Egykor hittem új korról üzenek
    házról, amelyben téglánk benne van
    s mi meglengeti érzem a szelet
    és hallom ahogy fölnyög hangosan

    Egész se volt, s már látom szétesőben
                             (Elfecsérelten életem…)

    Az „érdek” szóról című verse a jó publicisztikák alaposságával ad képet a jelenkori társadalomról. A publicisztikus jelleg említése nem elmarasztalás, úgy publicisztikus ez a vers, ahogy az Petőfi Nemzeti dala, bár nem a lelkesítés, a mozgósítás szándékával íródott, mint az, hanem az értő elemzésével.

    Az „érdek” szó is
    mily költőietlen
    abban a korban, melyben
    a dolgozók érdekét
    eltapossák, miközben
    össznépi érdekről fecsegnek,
    […]

    Hasonló hangvételű a Hogy még jobban megértsük című vers is, amelynek fő gondolata, hogy a jelző nélküli demokrácia „hermafrodita kurva”, jó pénzért bárkivel lefekszik. Sőt, továbbgondolva a györei tézist, akár arra a végeredményre is juthatunk, hogy jelző nélküli demokrácia nem is létezik, mert amíg osztályok léteznek, mindig egy osztály érdekeit szolgálja.
    Sajátos helyet foglal el a kötetben a tizenhat oldalas A Hőség Hava. Ezt a rövid sorokból építkező, zaklatott hangú költeményt bonyolult szimbólumrendszere nem teszi könnyű olvasmánnyá, de akinek sikerül a mélyrétegeibe hatolni, annak minden szépsége feltárul. A hőség hava, a francia forradalmi naptár thermidora, egyúttal a forradalom bukására is utal, hiszen a francia polgárság reakciós elemei thermidor 9-én (1794. július 27-én) döntötték meg államcsínnyel a forradalom csúcspontját jelentő jakobinus diktatúrát.
    A „thermidor” szó azóta a forradalom megalkuvóinak győzelmét jelenti, még nem a nyílt ellenforradalmat, hanem a forradalom lényegének elvetését, az első, de döntő lépést vívmányainak visszavételéhez. A vers szimbólumai nyilvánvalóan általánosabb érvényűek:

    […]
    a Hőség Hava volt
    a Hőség Hava van
    a Hőség Hava lesz még.

    Sok minden megváltozott „thermidor” óta, például:

    Az Egyenlőség
    szép szó,
    addig kellett,
    amíg az egyenlőknek
    vállára felugrottak
    a még egyenlőbbek

    Az olvasónak szinte törvényszerűen juthat eszébe, hogyan fajult az egyenlőség követelése az esélyegyenlőség jámbor óhajává, s hogyan kerül lassanként már arra is a gyanús forradalmiság bélyege.
    A kötet jellegzetes műfaját képviselik a monológok. Györe Imre 1996-ban Magyar monológok címmel már megjelentetett egy kötetet. Ő maga így jellemezte ezeket a költeményeket: „Több, mint fél évtizede kezdtem hozzá a Magyar monológok összefoglaló című verses monológsorhoz, amelynek szereplői öt évszázad magyar költői, gondolkodói. Ebben a formában mintegy vallanak korukról, magukról, életükről, reményeikről, kudarcaikról, és kivétel nélkül: a Hazáról. Noha fiktív monológok ezek, történetileg, irodalomtörténetileg mégis teljesen hitelesek, mivel a szereplők (hőseim) teljes megismeréséhez tudományos igényű anyaggyűjtést folytattam. Ami fikció, az a költészet, de ez egyúttal valóságlényegű is, mivel igyekeztem hőseim korának és költészetének nyelvével, formanyelvével azonosulni.”
    Az ottani tizenegy monológ közül kettő került be a Holdversek című kötetbe: Mikes Kelemen utolsó levele nénjéhez és Kölcsey Ferenc apokrif levele barátjához, Szemere Pálhoz.
    Öt évszázad jelentős költői és gondolkodói eltérő életpályát futottak be, különböző életművet hagytak az utókorra, mint erre könyvében Györe is utal, ám egy dologban mind hasonlítanak egymásra: valamennyien a haza és a haladás ügyét szolgálták. Volt, aki az életét adta eszméiért, volt, aki a száműzetést választotta, másokat őrületbe kergetett a bukás vagy a fojtogatóan rájuk nehezedő, elviselhetetlennek érzett valóság és a kényszerű tehetetlenség. A magyar történelem egyik sajátossága, hogy legnagyobbjaink szinte kivétel nélkül tragikus alakok.
    Mikes Kelemen levele a már semmiben sem reménykedő ember végső számadása. Számadás saját életéről, lehetőségeiről és a valóságról, és számadás az ügyről, amelyre föltette az életét, s amely elbukott. Kölcsey Ferenc levele pedig a tehetetlenségre kárhoztatott ember önemésztő töprengése a haza érdekében oly fontos, de lehetetlen cselekvésről.

    […]
    Mert dolgaink közt nincsen
    keservesebb tán semmi,
    mint ön-fájdalmainkat
    ily szállékony szavakba
    önteni, írni akkor
    midőn a Tett, az többé
    hatalmunkban nem áll.

    A két monológ hitelesen idézi föl a két szereplő, Mikes Kelemen és Kölcsey Ferenc gondolatait, törekvéseit, hitelesek a monológokban említett események, és nem utolsó sorban szinte megtévesztő pontossággal idézi föl a 18. és a 20. század nyelvét és a két szereplőre jellemző egyéni nyelvhasználatot.
    Csak az tud ilyen meggyőző módon beilleszkedni mások személyiségébe, aki nem csupán ismeri választott hősei életét, gondolatait, törekvéseit, és természetesen alkotásait is, de a költői eszközök olyan arzenáljának birtokában van, olyan biztonsággal kezeli a formákat, hogy bármit meg tud tenni művészetének anyagával, a nyelvvel.
    Györe Imre a monológokon kívül is szívesen idéz föl költőelődöket. Ezekben a költeményekben nem törekszik olyan azonosulásra, mint a monológokban, inkább tiszteleg személyük és művük előtt, s gyakran csupán jelzésszerűen emel be a költeménybe egy-egy jellegzetes motívumot az elődök munkásságából. Nem csupán költőkről van szó, hiszen Éluard, Majakovszkij, Brecht és a kortárs Tandori mellett felidézi Bartók, a festő Bosch és a fotóművész Tabák Lajos alakját és egy-egy művét is. Brecht alakja és művészete különösen fontos Györének, őt többször is megidézi a kötetben. A könyv első darabja a Koldusopera közismert dalának formahű átköltése, a Vásári rigmus Penge Mackie-ről, akit nálunk Bicska Maxiként is ismer a színházlátogató közönség. Györe remek költői leleménye, hogy úgy támasztja föl hőseit, például Majakovszkijt és Brechtet, hogy jelenkori viszonyaink közé helyezi őket. Ezzel a módszerrel elsősorban nem a „föltámasztott” művészekről árul el valami újszerű személyes véleményt, hanem viszonyainkról mond lesújtó ítéletet.
    A humor nem tartozik Györe Imre költészetének jellegzetességei közé, de amikor a harag és a keserűség szatírára készteti, kiderül, hogy pengeéles szatirikus is tud lenni. Szatírájának gyakori céltáblái a mélymagyarságukat szapora melldöngetéssel közhírré tevő hazaffyak a Magyar Igazság, Élet-poézisvalóság című miniciklusban.

    Egymilliárd kínai sárgul
    az irigységtől, mert magyar
    szeretne lenni, itt, mai,
    nem ott, ahol most kínai.
    Lajosmizsén lakhatna itt,
    s a kultúra e magasábul
    lenézne minden kínait.
                             (Irigység)

    A turul pedig új feladatot kap:

    A turulmadár
    vigyázzban áll,
    amikor nem röpköd éppen
    fenn, a levegőégben.
    E MIÉP 21-esek
    védik a magyar légteret.
                            (Turul)

    Már volt szó Györe Imre költészetének rendkívüli formagazdagságáról. Van azonban egy sajátos és gyakori versformája, amely a maga egyszerűségében is alkalmas sokféle akár bonyolult gondolat kifejezésére is. Az e formában írott versek hét szótagból álló sorokból épülnek föl, amely sorokat cezúra osztja két részre. A monotónia elkerülése érdekében a cezúra nem mindig ugyanott van, a sorok akár egy versszakon belül is váltakozva 5/2 vagy 4/3 szótagból állnak, sőt ritkábban 3/4-es felosztás is előfordul.

    Minap azon / tűnődtem,
    mit tanácsolna / Bert Brecht,
    ha élne, s erre / járna
    véletlenül / egy reggel?
    […]
    Kíváncsian / hajolna
    a lépcső menti / zugba
    ahol kukából / mentett
    kenyérhéjakat / rágcsál
    valami / emberféle.
                        (A kérdés)

    Bár az e formában írott versek többnyire rímtelenek, van a kötetben olyan költemény is, amelyekben a sorvégeken rímek csendülnek össze.

    három sor ékszerével
    melyek szorosan fogják
    csuklóját, kezét, ujját,
    vagy bilincsezik, jobban
    mondva. Látszik, hogy roppant
    nagy düh volt, mi kötötte,
    görcsözte ily ökölbe,
    félik, nehogy kinyílva
    görcsbe ránduljon újra.
                (Ez a Szent Jobb, a kézfej,)

    A Holdversek, mint már utaltam rá, nem Györe Imre költészetének reprezentatív bemutatására készült, bár a válogatók az életmű legjellegzetesebb darabjait szedték csokorba. Most azonban, hogy posztumusz kötetté vált, még sürgetőbb az igény, hogy a közönség többet ismerjen meg ennek a kemény szavú, elveiért minden áldozatra kész kitűnő költőnek és drámaírónak a munkásságából. (Z)

CSALA BERTALAN

„És a való, higgyed, / az mindenek felett van”

Györe Imre: Holdversek

    A 75 évesen elhunyt Györe Imre sosem volt a könnyű kompromisszumok embere. Azoknak a köréhez tartozott, akik nem szavalták verseiket széles pódiumokon, dicsfénytől övezve az istenadta népnek, hiába rendszerek jöttek-mentek. Habár költői indulása pár évvel korábbra tehető, „hírnevet” az azóta is sokat vitatott Tűz-tánc antológiával szerzett, amelynek szerkesztője is volt. Költészete azóta stílusokon átívelő utat járt be, rátalálva arra az egyéni hangvételre, arra a tipikusan „györés”, sodró, fanyar, ám mégis szikáran odamondó, pulzáló stílusra, amely utolsó, Holdversek című, posztumusz kötetét is jellemzi.
    A Holdversek húsz évet fog át: 1990-2009-ig készült költeményeket olvashatunk itt. A markáns, egyéni stílus már egyből a kötet elején érzékelhető. A recenzensnek egy személyes példa jut eszébe: mikoron kezdő magyartanárként egy nyolcadik kerületi általánosban küzdött a rajkókkal, hogy azok hajlandóságot mutassanak befogadni a Walesi bárdokat, eszébe jutott valamilyen ködös magyarázás kapcsán a bárdok hangszere, a koboz. Egy kissrác unottan megkérdezte (feltehetően megszánta a dadogó tanárjelöltet), hogy ugyan, azon vajon játszottak-e énekelve hozzá. Ekkor a recenzens kifejtette nekik, hogy recitáltak, ami annyit tesz – és látva a megdöbbent arcokat, inkább azt mondta: az olyan, mint a reppelés. Az arcok felderültek, a szöveggyűjtemények előkerültek a padból és másnap az osztály nagyja ötösre felelt úgy, hogy „Edward király, angol király, yo, geci”. Györe Imre költészete nagyban táplálkozott a népköltészetből, a népdalokból – legtöbbje olyan ritmusos, pattogó, hogy szinte reppelni is lehetne. Sőt, vannak kifejezetten dalversei, dalszöveg-versei is, nézzük például a kötetet nyitó Vásári rigmus Penge Mackie-rőlt:

    Penge Mackie-vel mi történt?
    Róla kósza hír se jár.
    Számos kocsma telve várja,
    s annyi ünnep, annyi bál.

    Oly sokan, és úgy kívánták,
    hogy kerülne jó kötél
    nyakára, de mindhiába.
    Penge Mackie most hol él?

    Kurvák után surran éjjel,
    nejével nemz gyermeket
    maga és a köz javára?
    Árnyékát se lelheted.

    Penge Mackie, azaz Mackie Messer Bertolt Brecht híres darabjának, a Koldusoperának a főszereplője. Brecht, csakúgy, mint Balassi, Bartók és még sokan, állandó, vissza-visszatérő alakjai a Györe-verseknek, nem csak utalások szintjén, de konkrét (vagy kevésbé konkrét) szereplőkként is. Jó barátok ők, akiknek kikéri tanácsát. Ahogy olvassuk a kötetet, számunkra is közeli, hús-vér fazonokká válnak e mesterek. Sőt, Györe gyakran az ő hangjukon, szerepükbe-korukba bújva szólal meg. Ezek a „szerep-versek” mesteri stílusbravúrokra adnak lehetőséget, például a Kölcsey Ferenc apokrif levele barátjához, Szemere Pálhoz című, hosszú, ritmikus szabadversben a nyelvújítás korabéli szavak, kifejezések használata.

    […] Mindegy, mondom, hiszem,
    állapotjaim közt is,
    viszonylataim között is hiszem:
    Ki társaságban lett,
    az kitűrést tanuljon,
    s nem önmagáé többé,
    sőt inkább másoké,
    és nem nézheti léptét,
    hogy mindig fűre lépjen,
    s ruháját por ne érje,
    ha egyszer szél fú, nagy szél,
    földet kavarva,
    darab rögökkel együtt. […]

    Érdekes az ilyen versekben az, hogy legalább annyira korhűek, mint maiak – Györe egy pillanatra nem próbált meg másolni, úgy tenni, mintha a fenti verset tényleg Kölcsey írta volna, és ettől igazán jó. A meglehetősen hosszú költeményt (zárójelben jegyezzük meg, ez talán sok kitűnő versének fő hibája: a túlzott terjedelem) két ellentétes érzelem közti csapongás határozza meg. Egyfelől Kölcsey, az ember bosszankodása miatt, hogy megfázott (akkoriban ez gyakran halálos kimenetelű dolog volt), másfelől meg, ami ennél is sokkal bosszantóbb, az elmaradott Magyarország helyzete. Az eleinte viccesen groteszk kettősség, amelyet a költő amolyan „stream of consciousness”-féle gondolatfolyamként ábrázol, a vége felé (ahogy Kölcsey érzi, hogy a megfázás talán a halálát is jelentheti) válik egyre súlyosabbá.
    Sokszínű kötet a Holdversek. A Kínai teák furcsa, kedves, kis haiku-szerűségek, amelyek megdöbbentően eltérnek, mondjuk a Majakovszkij-percek maró gúnnyal átitatott, harcos soraitól vagy a Bíztató egyértelmű Ady- és József Attila-áthallásaitól. Györe kedvelte a többé-kevésbé összefüggő, hosszú versciklusokat, ilyen a Magyar Igazság, Élet-poézisvalóság című is, amely megint teljesen más stílusú, mint a kötetben előtte bármi. Fájdalmas, dühös, komor kiállás ez a rasszizmus, a társadalmi igazságtalanságok és a korlátoltság ellen, epés humorral fűszerezve. Ezt mintegy summázza a Lamentáció című vers, amihez fogható költői kiállás, nyílt társadalmi szerepvállalás talán a Nyugatosok óta, Babits Fortissimója óta nem is volt.
    Györe Imre egész költészetében, különböző irodalmi „szerepjátékai” során, végig arra próbál minket ráébreszteni, hogy a művészet feladata nem az elandalítás, hanem a felébresztés, ráébresztés (és ez általában nem vidám dolog). Megannyi figura és kor, Lao-Cétől Brechtig, Gilgamestől Mikes Kelemenig mind a világ problémáiról szóltak. Györe hitt benne, hogy a művészet nem szórakoztatás, a költészet nem a szépért való versengés öncélú játéka, hanem, hangozzon ez bár ódivatúan is, de a világ élhetőbbé tételének egyik eszköze lehet. És bármilyen kiábrándítónak is tűnt számára a helyzet sokszor, élete végéig folytatta a „felébresztő verselést”. Legjobban őt talán a Reménykedés című verse foglalja össze.

    Azt mondom: nem lehet, hogy
    mindenki éppen gyenge,
    és éppen egy időben,
    egyszerre válik porrá
    minden fűszál a réten,
    ugyanakkor törik le
    sasnak, verébnek szárnya,
    s hagyja a hulló testet
    kalimpálni a földre.
    Vagy, hogy az összes bánya
    egyszerre roskad össze,
    vájattal, ácsolattal,
    szénnel, bányásszal együtt,
    és az sem hihető, hogy
    az összes láng kialszik,
    s a jéggé fagyott leves
    repeszti szét a lábast:
    nem. Akár a tőzeg,
    ha valahol felizzik,
    biztosan tudhatjuk, hogy
    párszáz méterre tőle
    láng lobban fel az éjben,
    a felszín alatt ért el
    addig, s kúszik tovább is,
    csak füstök jelzik útját,–
    szóval, a szélcsend mélyén
    egy orkán fészkelődik
    apró verébtojásban
    s egyszer feltöri héját.

    (Z)