Ezredvég

GYÖRE IMRE

Téptek és szelidítettek

Téptek és szelidítettek,
szelidítettek is, igen,
de ujjaim összemarkoltam,
összemarkoltam szeliden.
Hogy felejtsem, aki voltam,
épp azt akarták, igen,
de megkérdeztem: micsoda korban
felejtsem el azt, hiszen
keresztül-kasul összefonódtam
korommal, össze, igen.
És mért felejtsem, tudakoltam,
ezt tudakoltam szeliden,
bár nem öltem és raboltam,
volt ellenségem, hivem?
És menjek tovább, libasorban
egyszál magamban, igen?
És amit hittem, szavatoltam
életemmel, a hitem
árnyaltabbra cseréljem gyorsan,
gyorsan cseréljem, igen?

Téptek és szelidítettek,
szelidítettek is, igen,
de soha át nem nézhettek
szivárgó könnyeimen,
látják: áttetsző leplem,
de szívem szelidítetlen,
szelidítetlen, igen.

Vers, örökségem
pusztulásáról

Sok pásztor pusztította az én
szőlőmet, taposta az én
osztályrészemet, az én drága
örökségemet sivatag pusztává
tették.
(Jeremiás könyve, 12)

Valaki van a szőlőmben,
arca rejtve van előttem,
arcát befedte sötéttel,
fekete szeder levével.

Lépte alatt galy nem roppan,
nem akad meg a kacsokban,
tépi szőlőmnek indáit,
tapossa mézes bogyóit.

Nézek, nem látok senkit sem,
nincs, aki rajtam segítsen,
harmatos vesszőm kinyűvi,
feltöltött földem ledönti.

Eső jön: földem elmossa,
lehordja majd a laposra,
teríti nádas szélére,
borítja bokrok tövébe.

Apáktól maradt kincsemnek
helyében kövek teremnek,
törnek, surlódnak, megkopnak,
sütő napfényben villognak.

Ünneplés, módozatokkal

Úgy ünneplem, ahogy akarom.
Ha tetszik,
a forradalom
gubancos tüskéit simogatom,
mert puhább a selyemnél,
és nem vérzik fel tenyeremet
a szuronyok, puskacsövek.

Ha tetszik,
inni kezdek, és addig iszom,
míg ki nem buggyan számon
az Internacionálé, mint középkori
szentek szájából
a vörös papírcsíkok.

Ha tetszik,
megolvasztom szememet,
ötágú csillagot formálok belőle
s mellemre tűzöm
kiharcolt medáliámat.

Ha tetszik,
szűkölök, mint anyja-vesztett állat,
kit nem rejtenek a kitakart mezők,
vagy csontos öklömmel tömöm be számat.

Az én napom ez mindenekelőtt.

Időszerű sirató

Ott ül a koporsóban,
apró kis fémkorsóban,
ott ül a Gyurka-Burka.

Ott ül a múltnak dombján,
jövőnknek hegynyi gondján,
ott ül, szájában ujja.

Ott ül, csuklóját fogja,
arcát a fémhez nyomja,
fehérre lapul orra.

Ott ül, sírdogál csöndben,
mint fehér nyír a ködben,
nem jutott pénz a torra.

Összeverődik térde,
keveset ittunk érte,
nehéz mindannyiunknak.

Ott ül a szegény árva,
nagyon hiányzik már ma
ő, kit tőlünk elloptak.

Arcához hozzátennénk
arcunk, hogy tegyünk törvényt:
vas egyesítsen minket,

s ezernyi szikra verje
tüzes sebekkel körbe
eleven szíveinket.

Lóról szállt harcos nótája

Mostan lóról szállok,
megfordulva várok,
tovább nem menekszem.

Magam, mások dolgát,
holnapját és voltját,
megérteni kezdem,

mert alig felnőtten,
földszínű felhőben,
közeledik estem.

Nyugalmat magamnak,
kötést a haragnak
sohasem kerestem.

Nem húzódtam félre,
s ha buktam, küzdésre
való téren estem.

Nincs szívemben bánat,
csupán paripámat
világgá eresztem.

Gyalog-harcok szebbek,
s mindenképp sebeknek
termőfája testem.

Állok a tűz elé
fekszem a víz elé,
kicsinyt még verekszem.

Zihálás – tanácsokkal

No, igen.
Ugyanabban az ügyben,
még mindig.
Már vagy huszonöt éve.
Egyfolytában.
Merev, ugye?
Meredek.
Nem magam elé,
csak úgy.
A világ…
Számolják ki,
hány nap ez egyvégtében,
s vonjanak le belőle
egynéhány ünnepet,
amit megünnepeltem,
a magam módján,
különféle módozatokkal,
ahogy épp lehetett.
Hol így, hol úgy.
Valahogy.

Valami betegség lehet ez.

Ne gondoljon rá,
ne, semmiesetre.
Ettől gyógyul a tályog.
Élete így lesz
változatos.
Mindenre, csak ne arra.
A proletárok…
Már maga a szó is,
recseg, ropog,
csoda, hogy bele-
betegedett,
s jobb válla
lejjebb csuszott?

Vegye a bal kezébe,
vagy szálljon szekérre,
mint a vásárosok.
Vagy dobja el.
Menjen csak úgy,
mintha virágszál
volna a foga közt,
mondjuk, egy pipitér.
S egyesüljenek,
ott kinn, valahol,
foguk közt pipitérrel.
Ez szebb is,
mint a kalapács,
vagy a sarló.
Vagy együtt a kettő.
S naponta többször
vegyen mély lélegzetet.
Egészen mélyet.

Világ proletárjai, egyesüljetek!

Csak erre ne gondoljon,
erre az egyre.
Ne, semmiesetre!
És közben dudorásszon.
Így még elélhet.
Meddig?
Addig.
Elvesztett huszonöt évet,
nyerhet ugyanannyit.
Adja a kettőt össze.
Vagy jobb, ha összeszorozza.
Csak nehogy kivonja,
mert meglátva a semmit,
még visszaesik.
S ez már végzetes lenne.
No, föl a fejjel!
Mosolyogjon, mosolyogjon!
Mosolyogjon!
Szelíden!
Hisz maga előtt az élet!
Vagy nem igaz?
Igaz.
De milyen?

A kivonulás kezdetei

„Eképen szóla Mózes az Izráel
fiaihoz; de nem hallgatának Mózesre, a
kislelkűség és a kemény szolgálat miatt.”

Kimenni innen?
Hova? Valahova.
A senkise látta
földre, bele a vakvilágba!
Nem őrült ez a pofa?
Habzik a szája,
amikor nagynehezen
előnyökögi,
hogy az Úristen
megjelent neki
valami égő csipkebokorba,
ő úgy hallgatta,
térdrebotolva,
s közben csurogtak könnyei.

Kimenni, innen!
Vezető nélkül, vakon,
keresztül a sivatagon,
hol kígyó van csak,
meg sáska,
és nyoma sincs vadnak!
S kérdem én,
akkor mi van, ha
túl a sivatagon,
nem lelünk,
csak egy másik
sivatagra?

Mi lesz velünk?
S a tengeren?
Hidat ver, óriásit?
S a fáraó töméntelen
hada csak nézi,
amikor elvonulunk?
Tán még ajándékokat
nyomnak kezünkbe,
s a batyuinkat
ők kötik össze,
hogy menjünk hamar,
sőt hamarabb,
tevét adnak és szamarat
annak, akinek nincsen?
Mert neki
abból a bizonyos bokorból
megigérte az Isten?

S aztán hogyan?
Szakadjak kétfele?
Hátam mögött a korbácsos
ütése nyomán vér szálldos,
meg bőrcafatok,
ha kevés a vályog,
vagy a vályogban a pelyva.
S mikor menjek ki?
Este?
Mikor már fejemet se
tudom megemelni
a hajladozástól,
s úgy esem össze?

Bele a sivatagba,
a bizonytalanba!

Ami van, biztos.
Biztos a pelyva, a tégla,
a maréknyi köles,
a rongy a derékra,
a víz, meg az öles
felügyelő,
és a legbiztosabb,
hogy ott kel fel
a Nap holnap is,
ahol ma reggel.
S ki tudja,
hogy lenne azután?
Búzakenyérrel,
tejjel és mézzel,
épp engem vár
az a Kánaán?

Ha van Kánaán
egyáltalán!
Mért lenne?
S ha mégis lenne,
valahol,
rákenhetném
a kenyeremre?
Tágabb lenne az akol,
s több lenne benne
a juh meg a kecske?

Még megbolondít
ez a Mojse,
ahogyan habratyol.

Este
már az asszonyt is
odébb löködtem,
és szememet se
tudtam lehunyni,
mert megjelent előttem
ez a félőrült,
hadonászva,
szeme kidülledt,
csupa nyál a szakálla,
és tíz ujjával
cibálja, csak cibálja.

De szájba csapom,
ha ma is idejönne,
s ha mégegyszer kiejti
Kánaán nevét s a kivonulást,
hogy saját nevét is elfelejti,
vagy belevágok abba a konok
pofájába
egy marék homokot.
vagy vályogot, hígan,
s ha ettől se áll be a szája,
odasandítok, hátra,
s esküszöm arra, Aki Van,
én – föladom.

Jóslások a jövőről

Új jégkor közelít,
havak és gleccserek
között dermed meg az emberiség.
De mielőtt még
egyetlen frizsiderré válna
az északi földgömb,
melegek jönnek,
megolvad a jégsapka a sarkon,
izzadság fénylik
kopasz fejebúbján,
hőguta pusztítja a népet,
aszály és áradások vegyesen.
De mielőtt még
megsülnénk zsírunkban
vagy megfőnénk saját levünkben,
előtte megfulladunk,
mert a levegő oly sűrű lesz
a piszoktól,
hogy fogyasztás előtt
át kell darálni
valami lég-őrlő gépezeten.
De mielőtt még
ez bekövetkeznék,
megbénul az élet,
az utakon
öklüket rázó vezetők
ülnek az autókban,
csak néhány napig persze,
mert az emberiséget
ott éri a szomj- és éhhalál
a gépkocsik volánjára dőlve.
Vigasztaló jövő.

De a proletárok
eközben mit csinálnak?
A világ proletárjai
mit tesznek eközben?
Róluk nem hallani semmit.
Vagy ők nem tartoznak
az emberiséghez?

Lamentáció Bosch
„A szénásszekér”
című képe láttán

„Kiáltottam azoknak,
akik szerettek engem,
de ők megcsaltak engem.”
(Jeremiás siralmai, I. 19.)

Kiáltottam azoknak,
mikor a Szénásszekér
feltűnt a láthatáron
dögvészt és halált hozva,
de nem hitték el nékem.

Kiáltottam azoknak,
nem Istentől való, hogy
halak s emberi szörnyek
szénásszereket húznak,
de nem hitték el nékem.

Kiáltottam azoknak,
amíg fenn mulatoznak,
szerelmes párok fújnak
nótát, a népség döglik,
de nem hitték el nékem.

Kenyér után futottak,
kutyák szájából loptak
döghúst és azon éltek,
s mikor szemökre hánytam,
azt se hitték el nékem.
Én vagyok az az ember,
ki látta, amit látott:
anyákat széjjeltépett
gyermekeikkel együtt,
s fél-nyersen ették őket.

Én vagyok az az ember,
ki látta amit látott,
s nem elég hangos szóval
kiáltott, csak kiáltott,
míg vér szökkent ki torkán.

Én vagyok az az ember,
aki csúfjává lettem
a népnek, s köpdösött rám,
s ha együtt voltak ketten,
gúnyoltak csak napestig.

Én vagyok az az ember,
akinek kovakővel
fogait mind kitörték,
földre taposták talppal,
s elnyúlt a poros földön.

Én vagyok az az ember,
ki porba teszi száját
szénásszekeret látva,
rajt ördög és parázna,
s motyogja: van remény még.

Harmadnap előtt

Előbb tenyeredből
naponta annyit,
amennyi hozzátapad
a fagytól dermedt vashoz,
előbb talpadból
naponta annyit,
hogy kiteljék belőle
a föld-úton egy lábnyom,
előbb szemedből
naponta annyit,
hogy észrevedd
a ringatózó hangyát
fűszál hegyén, a bánat
árnyékát a pillán,
előbb dobhártyád
rezzenéséből annyit,
hogy halljad a kiáltást
földrésznyi messzeségből,
a testnek csobbanását,
mit csuklóján kötéllel
most löktek a vízbe,
előbb ínyedből
naponta annyit,
amennyin hólyagot vet
a sosem érzett
éhezés parázsa,
előbb ágyékodból
egy teljes ölelést,
hogy holnap is legyen,
aki ölel majd,
előbb szavaidból
naponta annyit,
hogy aki hallja őket,
egy percre eltünődjön:
magában beszélt, vagy
valami hangot hallott,
előbb tüdődből
annyi levegőt,
hogy egy lélegzet
jusson a fulladónak,
előbb egy életet,
naponta, részletekben,
és aztán megkezdődhet
harmadnap hajnalán,
naponta, részletekben,
csodáktól nem kísért
lassú feltámadásod.

Ez a Szent Jobb, a kézfej,

három sor ékszerével,
melyek szorosan fogják
csuklóját, kezét, ujját,
vagy bilincsezik, jobban
mondva. Látszik, hogy roppant
nagy düh volt, mi kötötte,
görcsözte ily ökölbe,
félik, nehogy kinyílva
görcsbe ránduljon újra.
Inas kéz. Látszik rajta:
markolt keresztre, kardra,
nézvén Európára,
hol, ki pogány maradna,
felöntenék garatra
az Idő malmán, széjjel
fuvatnák fúvó széllel.

Öregapáim ökle
szorulhat így ökölbe
föld alatt rég, s örökre.
Szétverik koporsójuk,
verejték szakad róluk,
éjjel hallik a döngés,
mint távol vihar-dörgés.
Éjszaka addig hallik,
míg a Hold földre hajlik,
míg ez a Jobb is, roppant
dühvel bilincset roppant,
értük, kik fájták holtát,
elmúlott éltét-voltát,
szétüti üveg-burkát –
hát lássad, Magyarország.

Akad valami jel még

Akad valami jel még,
és int majd hosszasan.
Bár nem múlt, mégis emlék,
ez én vagyok magam.

Már mindent elfelednék,
ha könnyű lenne ez.
Tétova csónak lennék,
mely part felé evez.

Bámulnám felhők röptét,
mint mohos vén halak,
s elfedne az öröklét,
mint fogat zárt ajak.

De így lovamra köpnék,
mely átvitt a vizen.
Úgy leszek élő jelkép,
ahogy még senki sem.

Kantáros lovam

Kantáros lovam elszökött,
átvágott sűrűt és ködöt.

Patája cseng a vad vizen
nem fogja meg már senki sem.

Kérdések a zászlóról

És a tiltott nevű zászló,
az hova lett? Az, amelyik.
A nem lila, nem zöld,
nem hupikék zászló.
Az hova lett?
Mit testünkre tekertünk,
hogy átmentsük a zúgón.
A golyó ütötte
lyukakkal teli zászló.

Mit a holtak felénk nyújtott
kezéből kiragadtunk,
és szemhéjukra téptünk egy csíkot
hogy lássák, szemgödrükből
ki-kinézve: megvan.
Megvan a napkelte bíbor színe, virrad.

A világ munkásai mit szorongatnak
zsebredugott kezükben most már?
Tenyérnyi vagy kisebb darabkákat belőle,
s odacsúsztatják sietősen a szembejövőknek,
és sietősen rejtik ingük alá,
mit nekik adnak.

Vagyis megvan. Meg, a zászló, az, amelyik.
S ötven vagy száz év múlva
összepászítják milliónyi darabját,
s rudat keresnek hozzá, ruganyosat, erőset.
De addig, akik élnek, azt kérdik szükségükben:
hol van a zászló? Az a zászló, ami nincs meg.
A tiltott nevű zászló, az, amelyik.
Az hol van? Az a zászló?

Felmérés

Igen. A britek szerint
Karl Marx volt az évezred
legnagyobb gondolkodója.
Meghibbantak? Ezren és ezren,
százezren akár, hogy ezt a
boltozatos mellkasú zsidót
elébe tették Aquinói Tamásnak,
Newtonnak, a tépett hajzatú
Einsteinnek meg a többinek,
mindnek elébe? Csak úgy?
Mostan, a múló évezred utóján,
s a jövendő évezred küszöbén
csakhogynem átalesve?
Mit se törődve azzal a ténnyel,
hogy erre, mifelénk, itt, dugdossák,
áthelyezik, rejtik a mását,
nehogy bárki járókelőnek vagy ülőnek
eszébe jusson a róla, valamint
Engelsről megformált
szoborról valami. Na, micsoda?
Éppen. Épp ugyanaz, mint a briteknek
eszébe jutott hallva a kérdést,
sőt, olvasva a BBC internetjén:
hogy kicsoda volt (lehetett) eme
időszámításunk utáni második
évezrednek a legnagyobb gondolkodója?
S eszükbe jutott, vagy már eleve ott volt,
hogy ez a Karl Marx nevű mister
egy életen által nem tett egyebet, mint
éhezett, fázott és gondolkodott.
S miről vagy kiről? Róluk.
És létükről. Arról: lehetne más is,
sőt, lennie kell, hogy elkezdődjék
az előtörténet utáni történetük ezzel,
s árucikk helyett emberré tehessék, tegyék
önmagukat már.
Így hát jó okuk volt arra, hogy a képzelt
dobogó legfelső fokára,
még a jövendő ezred közepéről-végéről is
jól látható magasokba,
ezt a bizonyos Karl Marxot
ledönthetetlenül fölemeljék.

Miután 1959-ben, Bölöni György halálát követően, Györe Imrét – többedmagával – eltávolították az Élet és Irodalomtól, amelynek versrovatát vezette, az Orion gyár üzemi lapjánál kapott állást. Majd Mihályfi Ernő főszerkesztőnek köszönhetőleg a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa lett. Több mint két évtizedig rendszeresen tárcákat, publicisztikákat és – ritkán – kritikákat írt a lapba. A Mici M. Mackó esetei 1979 augusztusától 1980. január végéig jelentek meg huszonegy részben. Az első hét részt közöljük.


GYÖRE IMRE

Mici M. Mackó esetei

1.

Bizony, nem mostanában történt, hogy Micimackó és Róbert Gida elindult az Elvarázsolt Völgybe. – Lássuk csak – dünnyögte magában Micimackó. – Azóta volt hétfő és kedd és szerda és csütörtök, meg a többi napok, amikből összesen heten tesznek ki egy hetet. Aztán egy másik hétfő, egy másik kedd, és a többi, és mindegyik csak abban különbözött a másiktól, hogy másik volt. De az is lehet, hogy az egyik volt a másik, és a másik az egyik. És ami ezután jött, az még másikabb lett neki, hogy már Csekélyértelmű Medvebocs korában is baj volt ezekkel a napokkal, mert egyik olyan volt, mint a másik, s mint egy kis versélményében eltöprengett, nem lehetett tudni, hogy „azok-e ezek, vagy ezek-e azok”. – Úgy látszik, ebbe bele kell törődni – dörmögte magában –, vagy pedig egy olyan naptárt kellene csinálni, amelyikben minden napot hétfőnek hívnak. Vagy keddnek. Vagy szerdának. De az lenne a legjobb, ha minden nap vasárnap lenne, mert ilyenkor később szokott felkelni, mint máskor, volt úgy, hogy csak kilenckor vagy tízkor, mindenesetre reggeli után, s még véletlenül se előbb vagy később, s míg kis dalocskákat zümmögött magában a dunyha alatt, elégedetten gondolt arra, hogy a méhek ilyenkor is gyűjtik a mézet, mert együgyű jószágok lévén, nem tudnak különbséget tenni a vasárnap és a hétfő között. El is határozta, hogy a legközelebbi adandó alkalommal megbeszéli ezt a dolgot Róbert Gidával, mert ha mindig vasárnap lesz, akkor egyik napot se lehet összekeverni a másikkal.
    Igaz, Róbert Gida ott bandukolt előtte az erdő felé, de Micimackó úgy vélte, hogy ez mégse az adandó alkalom, mert a mai alkalommal az erdőbe térnek vissza, és egy napra csak egy alkalom van beosztva, nehogy ezek is összekeveredjenek egymással. Különben is, most egy fontosabb kérdés foglalkoztatta, amit tisztázni kellett, mielőtt még az erdőbe érnek.
    – Mondd, izé, kérlek, Róbert Gida – kérdezte gondterhelten – nem érhet minket Meglepetés?
    – Miféle meglepetés, öreg medvém? – fordult hátra Róbert Gida.
    – Hát, amilyen a Meglepetés szokott lenni – mondta Micimackó. – Mondjuk, megyünk, megyünk, és nem találjuk meg az erdőt. Vagy esetleg egy másik erdőt találunk. Vagy esetleg nem egy másik erdőt találunk. És megyünk, megyünk, nagy örömmel, hogy nem egy másik erdőt találtunk, és akkor esetleg, hm, előbukkan egy bokor mögül egy olyan izé, Micimackóféle, és azt mondja: Van szerencsém. Örvendek. Micimackó. Úgy értem, nem nekem mondja azt, hogy örvendek, Micimackó, hanem bemutatkozik. Mintha ő lenne a Micimackó. Esetleg hozzáteszi, hogy ő a Meglepetés. Nem gondolod, hogy ez egy igazi Meglepetés lenne?
    – Csacsi, öreg medvém! – nevetett Róbert Gida –, hiszen tudod, hogy te vagy a Micimackó!
    – No, igen, én tudom – mondta Micimackó –, de hátha ez az illető Meglepetés nem tudja, és azt hiszi, hogy ő a Micimackó, és én vagyok a Meglepetés. És akkor a Malacka vagy a Füles esetleg nem áll velem szóba, vagy esetleg azt mondja: Örvendek! Kihez van szerencsém? És akkor nekem is azt kell mondanom: Örvendek! Kihez van szerencsém? És akkor azt hiszik, hogy nem én vagyok a Micimackó, hanem az a másik.
    – Hát igen – mondta Róbert Gida –, manapság minden előfordulhat.
    – No ugye – mondta Micimackó gondterhelten –, ezt mondom én is.
    De Róbert Gida csak ment tovább, és vidáman fütyörészett.
    – Neki könnyű – gondolta keserűen Micimackó –, róla mindenki tudja, hogy ő a Róbert Gida. Úgy látszik, teljesen magamra vagyok hagyatva. – És lógatta az orrát és törte a fejét, és törte a fejét, és lógatta az orrát. – Ha ez a Meglepetés olyan ravasz, hogy Micimackónak adja ki magát, akkor nekem még ravaszabbnak kell lennem, hogy a dugójába döntsem. Bár kérdés, hogy van-e neki akkora dugója, hogy bele tud dőlni. – De nemhiába volt ő az igazi Medveczky Medve, mert még félúton sem jártak, amikor megtalálta a Megoldást.
    – Halló, Róbert Gida! – kiáltott, mire Róbert Gida megállt.
    – Tudod, izé, Róbert Gida – mondta Micimackó –, én nem szeretem a Meglepetéseket. Mert olyankor egyetlen zümmögő versike se jut eszembe, nem szólva a mézről, amelyik ilyenkor mintha hígabb lenne, mint máskor. És kitaláltam a Megoldást. Mert amikor ez a Meglepetés azt mondja, hogy: Örvendek! Micimackó! én nem azt mondom neki, hogy: Örvendek! Micimackó, hanem azt mondom: Vagy úgy? Úgyszintén. Részemről a szerencse Mici M. Mackó! És ettől a Meglepetés meglepődik, és Malacka rögtön tudja, hogy én vagyok az igazi Micimackó.
    – Úgy érted, hogy ezentúl Mici M. Mackónak hívnak? – kérdezte Róbert Gida.
    – Úgy – mondta Mici M. Mackó elégedetten –, nehogy összekeveredjünk egymással – tette még hozzá, és olyan gyorsan ügetett az erdő felé, hogy Róbert Gida egészen kimelegedett, mire utolérte.

2.

De mondd csak, Öreg Medvém – kérdezte Róbert Gida –, hogyan jutott eszedbe ez az egész?
    – Milyen egész? – kérdezte viszont Micimackó.
    – Az az egész, hogy ezentúl Mici M. Mackónak hívjanak?
    – Ja, ez az egész? – mondta Micimackó. – Azt hittem, hogy egy másik egészre gondolsz. Valami egész dalocskára, amelyik annyira egész, hogy soha sincs vége. Úgy értem, nem lehet abbahagyni, mert amikor a végére érünk, újra kell kezdeni az egészet. Mert ez egy olyan körbe-dalocska, hogy a vége ugyanaz, mint az eleje, és emiatt nem lehet tudni, hogy éppen a végére értünk, vagy éppen elkezdtük.
    – Nem, én a Mici M. Mackóra gondolok – mondta Róbert Gida.
    – Vagy úgy – sóhajtott csalódottan Micimackó. – Az ilyesmi mindig akkor szokott eszembe jutni, amikor éppen megyünk az erdő felé, ahol esetleg ott van egy Meglepetés, akit Micimackónak hívnak. És akkor ott állok védelmezés nélkül. És akkor egészen magától eszembe jutott, hogy mi mindig medvék voltunk. Medveczky Medvék. Nem mosómedvék, vagy olyan másik medvék, amik állandóan jegesek, és emiatt halat vagy fókát esznek, hanem rendes, becsületes Medveczkyek. És ha a Meglepetésnek azt mondom, hogy Mici M. Mackó, mindjárt látja, hogy mi a különbség. Mert ő nem tudja kimondani az Emet. Mert az az én nagy Emem.
    – Aha – mondta Róbert Gida –, most már értem.
    – Akkor jó – könnyebbült meg Mici M. Mackó (most már véglegesen) –, mert másképp újra kezdhettem volna a gondolkodást. És lehet, hogy az M. most éppen nem jutott volna eszembe. Hanem valami más, ami nem hangzik ennyire jól. Mondjuk, Pé, vagy Ká. Ami egyik sem annyira Medveczkys és Medvés, mint az M. És nem is annyira zümmögős.
    – Az igaz – ismerte el Róbert Gida –, hogy a Pé vagy a Ká egyáltalán nem annyira zümmögős, mint az M.
    – No, ugye – mondta Mici M. Mackó, és újra elindultak az erdő felé. És miközben mentek, Mici M. Mackó valami érzést kezdett érezni a gyomra körül, olyan méz-féle érzést, úgyhogy megnézte a köcsögöt, amit eddig a bal hóna alatt szorongatott, hogy nem lötyögött-e ki a méz a nagy sietségben. Elégedetten látta, hogy nem, de azért a biztonság kedvéért evett a méz tetejéről egy keveset, úgy körülbelül a köcsög közepéig, mert az ilyen rázós utakon a méz nagyon hajlamos a lötyögésre. S közben egy bizonytalan kis dalocskát kezdett dúdolni magában. Amennyire érteni lehetett az aránylag halk és aránylag bizonytalan dudorászást, az illető dalocska ez volt:

    Nem leszek erdő névtelenje,
    semmiképp sem egy jöttment medve,
    kis zümmögő hang van nevembe:
    nagy M. Ez nagyon Emesen
    hangzik, és Medveczkysen,
    A Mici M. Makók igen ritkák,
    és mindegyikük rája döbben:
    egyen vagyunk, eggyel se többen.

    Úgy vélte, hogy ez a kis zümmögés minden bizonytalansága ellenére is pillanatnyilag elég jól kifejezi a pillanatnyi helyzetet, azt, hogy éppen most térnek vissza az erdőbe, ahol esetleg ott várja őt egy Micimackó nevezetű Meglepetés, aki viszont a dugójába dől a nagy M-től.
    Közben az erdő szélére értek. Róbert Gida egy kissé lihegett, ezért úgy tett, mintha a tájban gyönyörködne. Mici M. Mackó még jobban lihegett, mert ő még zümmögött is útközben, s még eszébe is jutott, hogy milyen furfangos jószágok a méhek, mert állandóan zümmögnek, és mégsem lihegnek eközben.
    – Biztos visszatartják a lélegzetüket – gondolta, és megpróbálta ő is visszatartani. De mindjárt abba is hagyta, mert rájött, hogy közben nem tud levegőt venni. Ezért úgy csinált, mintha valamit keresne a bokrok között, és emiatt kellene lihegnie.
    – Tábla! – kiáltott oda Róbert Gidának, mert valóban egy táblára lelt a bokrok között.
    – Milyen? – kérdezte Róbert Gida, mert még nem hagyta abba a lihegést.
    – Igazi! – kiáltott vissza Mici M. Mackó. – Csak az a baj, hogy itten ferde a föld, és emiatt nem lehet elolvasni.
    – Hogyhogy ferde? – kérdezte Róbert Gida, és közelebb jött.
    – Elferdült – mondta Mici M. Mackó. – Nem gondolod, hogy túlságosan sokáig voltunk ott lenn? Úgy értem, hogy ilyenkor a föld el szokott ferdülni, csak nem vesszük észre, mert a föld itt van, mi meg amott.
    – Öreg Medve, öreg Medve – csóválta a fejét Róbert Gida –, hát nem látod, hogy a tábla ferde? – és kiegyenesítette.
    – Az előbb még ferde volt – mondta Mici M. Mackó –, és én akkor mondtam, hogy ferde. Úgylátszik, azóta kiegyenesült. Egyébként eddig úgy tudtam, hogy az ilyen tábla nem tud a földdel együtt magától kiegyenesülni. Azért maradt ferde – tette még hozzá, és megbántottan tanulmányozni kezdte a táblát. Hogy mit látott rajta, majd megtudjuk legközelebb.

3.

Mici M. Mackó ott álldogált a tábla előtt, amely most, hogy Róbert Gida kiegyenesítette, még jobban táblának látszott, mint az előbb. – Érdekes – gondolta Mici M. Mackó –, ezelőtt nem volt itt semmiféle tábla. Vagy, ha volt is, egészen kicsi tábla lehetett, és nem látszott ki a fűből. Talán sok volt az eső – vélekedett – és ez kedvez az ilyen faféléknek és a gombáknak. – Aggodalmasan felnézett az égre, mert ha újabb esők jönnének, akkor ez a tábla tovább növekedne, és akkor létrát kellene hozni, hogy el tudja olvasni a feliratot, és még a fejebúbján is érezte, hogy semmi kedve sincs végigkutyagolni az erdőn egy létrával.
    Nem szólva arról, hogy ezzel általánosan feltűnést keltene. És még jobban nem szólva arról, hogy az eső kedvez ugyan az ilyen táblaféléknek, a méznek viszont egyenesen árt, mert a méhek ilyenkor otthon maradnak, ahelyett, hogy a kötelességüket teljesítenék. De viszont, ha esik az eső, és a méhek otthon maradnak, akkor nem zümmögnek, és nem tévesztik össze a Micimackóval, aki annak idején úgy csinált, mintha egy kis fekete felhő lenne, de ez a méheket egyáltalán nem tévesztette meg. Úgy látszik, hogy minden rossznak megvan a másik oldala is, csak meg kell keresni.
    Gondolta, hogy talán most is ez lenne a legcélszerűbb, de aztán mégis délutánra halasztotta a dolgot. A tábla miatt. Mert, hogy el ne felejtsük, a völgyben megtanult olvasni, mert Róbert Gida mondotta, hogy ennek még hasznát veszi az életben. És ez volt az első alkalom erre, és érezte, hogy ez egy történelmi pillanat, és nem szabad elsietni a dolgot, de halogatni sem lehet, mert a történelmi pillanat is csak egy pillanatig tart, és utána mindjárt jön a következő, és arról már nem lehet tudni, hogy történelmi-e vagy csak olyan közönséges.
    – Rajta, most! – buzdította magát, és azonnal érezte, hogy valóban a történelmi pillanatban mondta, hogy rajta, most, és nem a megelőzőben, vagy a következőben. Mert a táblán ez állt:



VÉLELMI TERÜLET.
TILOS.



    Hogy mi tilos, azt a tábláról lemosta az eső, de az is lehet, hogy nem fért bele a pillanatba, és egy másik táblára írták, amit majd meg kell keresni egy másik történelmi pillanatban. – Nehéz időket élünk – gondolta Mici M. Mackó –, ha állandóan a történelmi pillanatok után kell keresgélni, amik ki tudja, merre vannak fölírva a táblákra, amik ki tudja, merre vannak az erdőben?
    És az a VÉLELMI határozottan nyugtalanította. – VÉLELMI; VÉLELMI, forgatta a szájában, de ettől sem lett okosabb. Mert a FÉLELMI, az más. Annak van értelme. Például, amikor Malackával vermet ástak az Elefántnak, és később mindketten beleestek a csapdába, akkor helyénvaló lett volna egy ilyet tábla: MICIMACKÓ FÉLELMI TERÜLET. És mellette egy kisebb táblán, olyan Malacka-szerű nagyságban, és kisebb betűkkel: És Malacka Félelmi Terület.
    – Khm – mondta hangosan, de nem válaszolt senki.
    – Khm – mondta még egyszer, de most sem válaszolt senki.
    – Halló, van itt valaki? – kérdezte még hangosabban, de rögtön meg is bánta, mert ha van itt valaki, ki tudja, hogy ki az a valaki? Lehet, hogy a VÉLELMI. És egy ilyen VÉLELMI lehet nagy és haragos, vagy kicsi és haragos, de hogy haragos, az valószínű, és Mici M. Mackónak sejtelme sem volt arról, hogy hogyan kell bánni egy ilyen VÉLELMI-vel.
    – Itt vagyok – mondta Róbert Gida egy szederbokor mellől.
    – Mondd, izé, Róbert Gida – kérdezte Mici M. Mackó egy kissé bátrabban –, nincs ott valahol egy VÉLELMI?
    – Még nem érik – válaszolt Róbert Gida, mert azt hitte, hogy Mici M. Mackó a szeder után érdeklődik.
    – Mert itt van! – kiáltotta Mici M. Mackó. – Valószínűleg!
    – Hol van? – kérdezte Róbert Gida, mert a maga módján ő is szerette a szedret.
    – Itt valahol – mondta Mici M. Mackó. – A táblán mindenesetre ott van – és felmutatott a táblára. – VÉLELMI – mondta még, arra az esetre, ha Róbert Gida nem vette volna észre.
    – VÉDELMI – mondta Róbert Gida. – Mármint a terület.
    – Én VÉLELMIT láttam – mondta Mici M. Mackó.
    – Összekeverted a D-t az L-lel – mondta Róbert Gida.
    – Ez biztos? – kérdezte Mici M. Mackó. – Nem tévedsz?
    – Nem – mondta Róbert Gida –, az ottan Dé.
    – Akkor jó – mondta Mici M. Mackó megkönnyebbülten. – Mert azt hittem, hogy a VÉLELMI, az egy újfajta állat, ami azelőtt nem fordult elő errefelé. Még szerencse, hogy tévedtem, mert másképp veszélybe kerültünk volna. A Nap volt az oka, mert rásütött, és olyankor a Dé El-nek látszik, a szára miatt. Legtöbbnyire, vagy legalábbis – fűzte még hozzá, hogy érthetőbbé tegye a dolgot.

4.

Hogy hol van ez az Oda, ahová odaértek? Ott, ahol azelőtt is volt. Ha Dél felől megyünk, akkor Északra, ha Északról, akkor Délre. És ahol a kettő találkozik, ott van az Oda. Legfeljebb egy kicsit Nyugatra vagy Keletre, de ez nem számít, mert onnan már szabad szemmel is látni lehet.
    De előbb még történt egy és más. Például Róbert Gida ment elöl; mögötte pedig Mici M. Mackó, kicsit fújtatva és lihegve, némileg izgatottan, hiszen végül is róla volt szó. Ez volt az egy. A más pedig az volt, hogy Mici M. Mackó nemcsak fújtatott és lihegett, hanem reménykedett is eközben. Erről nem tehetett, mert alapjában reménykedő természete volt, ha néha, átmenetileg az ilyen VÉLELMI-féle esetek nyugtalanították is egy kicsit. De egészen kicsit, és egészen átmenetileg. És ahogy ment és reménykedett, valami kis zümmögésfélét érzett a fejében. Vagy a szívében, vagy a torkában, vagy mind a három helyen egyszerre. Erről ugyancsak nem tehetett, mert ennek az érzésnek nem lehetett ellenállni. És amikor ezek az érzések egészen elhatalmasodtak rajta, azt mondta, hogy ta-tam-tam. Valamivel később pedig, hogy tam-tara-tam-tam. De kiderült, hogy ez nem elég, mert az érzések továbbra is megmaradtak. – Ejnye – mondta magában –, ebből dalocska lesz. De ennyivel ebéd előtt? És ennyivel reggeli után? No mindegy. Ezek a dalocskák éppoly kiszámíthatatlanok, mint a méhek. Jönnek és zümmögnek. Különösen reménykedés közben. – El is nevezte Reménykedő dalocskának.

    Sok idő van még estelig.
    Mici M. Mackó reménykedik,
    Miben? majd az is kiderül,
    hacsak nem jön hirtelenül
    egy felhő s emiatt beborul,
    s nem tudjuk, nincs-e este már,
    szóval, abban reménykedik,
    Valakik majd csak észreveszik,
    hogy Mici M. Mackó erre jár,
    s nem holnap jött meg, hanem máma,
    jólesne most, ha előállna
    s e jólesésben élen járna
    pár kanál méz egy öblös tálba.

    – Khm – tette még hozzá fennhangon, de ez már nem tartozott a Reménykedő dalocskájához, mindössze fel akarta hívni magára a figyelmet, hátha a Valakik, úgymint Malacka meg a többiek, ott vannak valahol a bokrok között, csak eddig nem akarták megzavarni a reménykedésben, de ebből a kis köhögésféléből rájöhetnek, hogy most már lehet, sőt nagyon is időszerű, ha nem akarnak végképp lekésni erről az alkalomról.
    – Szóltál? – kérdezte Róbert Gida, hátra se nézve.
    – No igen. Vagyis nem egészen – mondta Mici M. Mackó. – Csak egy kicsit köhögtem. A levegő miatt. Mert itt annyi a levegő. Még másoknak is jutna belőle. De úgy látszik, ezt nem mindenki veszi észre. Azért köhögtem ilyen feltűnően, hogy felhívjam a figyelmet erre a körülményre. Mert esetleg van itt valaki, és esetleg nem veszi észre, hogy mennyi jó levegő van itten. És akkor kárbavesz az egész.
    – Addig jó, amíg nem vesszük észre, hogy jó a levegő, és sok van belőle – mondta Róbert Gida némi levegőtapasztalatok birtokában, mert magasabbról s egyúttal közelebbről látta a levegőt. – Viszont megérkeztünk – mondta, és megállt.
    – Oda? – kérdezte Mici M. Mackó.
    – Oda – válaszolta Róbert Gida elégedetten. – Odább nem is érkezhettünk volna.
    – Valóban. Izé. Mintha. Csakugyan – mondta Mici M. Mackó, mert ott álltak a háza előtt. Ez már abból is látszott, hogy az ajtó fölött változatlanul ott állt a tábla: KOVÁCS JÁNOS. Mert még régebben, Micimackó korában úgy érezte, hogy a biztonság kedvéért ez lesz a legjobb. Sosem lehet tudni. Különös tekintettel a méhekre és az Elefántokra.
    De valami hiányzott. Eleinte nem is tudta, hogy mi, de aztán rájött. A csengő fölé is szerelt egy táblát CSÖNGETNI! felirattal, a gyengébbek kedvéért, akik nem tudják, hogy mire való a csengő. Valamint azért is, hogy tudja: ha megszólal a csengő, akkor valaki csenget. És ha éppen nincs kedve ajtót nyitni, akkor úgy tesz, mintha nem lenne otthon. Esetleg kikiabál az ajtó mögül, mintha a Malacka lenne: Micimackó nincs itthon. Majd máskor!
    – Most hogy megyünk be? – kérdezte Róbert Gidától. – Hátha nem szól a csengő, és azért nincs ott a tábla?
    – Egyszerűen – mondta Róbert Gida, és mindenféle csengetés és kopogtatás nélkül kinyitotta az ajtót.
    Ezt el ne felejtsük a későbbiek szempontjából.

5.

Hát, kérlek, Mici M. Mackó – mondta Róbert Gida.
    – Hát, kérlek, Róbert Gida – mondta Mici M. Mackó is, de nem annyira lelkesen.
    – Úgy értem, hogy parancsolj, Mici M. Mackó, fáradj be – mondta Róbert Gida. – Végeredményben te vagy a házigazda. Igaz, hogy némely házigazdák a vendégnek mondják, hogy parancsolj, fáradj be, Róbert Gida, vagy efféle, de ahány ház, annyi szokás. Végeredményben te jöttél haza, nem én. Nekem nem annyira fontos, hogy bemenjek.
    Mici M. Mackó elpirult, de ezt csak abból lehetett látni, hogy a mézes köcsögöt a bal hóna alól áttette a jobb hóna alá.
    – Tudod, izé, Róbert Gida – mondta pirulós hangon –, valahogy nem tetszik nekem ez az egész. Úgy értem, hogy az ilyen ajtók nem szoktak csak úgy maguktól kinyílni. Kivéve, ha elfelejtettem becsukni. És kivéve, ha elromlik a zár. De az ilyen zárak nem szoktak kinyílósan elromlani. Inkább ki nem nyílósan, ha már elromlanak az elromlás miatt. Tudod, én attól tartok – suttogta –, hogy ott benn van valaki.
    – Ugyan, ki lenne az? – kérdezte Róbert Gida. – Hiszen ki van írva az ajtó fölé, hogy Kovács János.
    – Éppen ez az – mondta Mici M. Mackó –, hogy ki van itthon? Tudod, lehet, hogy mégis itt van az a Micimackó nevezetű Meglepetés, aki eddig csak arra várt, hogy kinyithassa az ajtót. És majd a dugójába dől, mert nem tudja kimondani a nagy Em-et. Mert az az én tulajdon Em-em, kizárólag. De viszont, ha a dugójába dől, akkor ez az illető Meglepetés benn marad a házban, vagy pedig megsemmisülten távozik? És ha benn marad, mit kell vele csinálni? Be lehet-e állítani a sarokba, a seprű és a lapát mellé? És meddig marad ott? És eszik-e ebben a dugóban? És le kell-e porolni időnként, vagy meg kell várni, amíg leporolja magát? És mi lesz akkor, ha az illető Meglepetés kiszól a dugóból, hogy köszöni a látogatást, és én pedig legyek szíves egy másik lakás után nézni, mert neki kiutalása van erre? Vagy beutalása. Vagyishogy úgy értem, hogy ebben az esetben. Gondolkodni kell, nehogy ez a Meglepetés meglepjen minket.
    – Öreg Medvém, már megint rémeket látsz – mondta Róbert Gida. – Nem kaptál napszúrást útközben?
    – A Nap nem szokott zümmögni – mondta Mici M. Mackó határozottan, ezzel is jelezve a zümmögés és a szúrás közötti szoros összefüggéseket.
    – Hát csak gondolkodj – mondta Róbert Gida.
    Mici M. Mackó gondolkodott és topogott. Majd topogott és gondolkodott. És a köcsögöt visszatette a bal kezébe. És fölnézett az égre, hogy nem zümmög-e a Nap, és nem esik-e az eső.
    – Nos? – kérdezte Róbert Gida egykedvűen.
    – Azt hiszed? – kérdezte Mici M. Mackó bizonytalanul. – Tudniillik éppen azon gondolkoztam, hogy mért nem vagyok itthon? Mert ilyenkortájt általában itthon szoktam lenni. És ha nem vagyok itthon, akkor miért mentem el hazulról?
    – A Födém! – mondta Róbert Gida. – Meg a tatarozás!
    – Aaha! – mondta Mici M. Mackó habozva. – A födőm, meg a tatarozás. Úgylátszik, megfeledkeztem róla. Úgy érted, hogy a födőmet be kellett tatarozni ezzel a mártással, nehogy a mézbe beleessen az eső? Mármint, ha esik.
    – Medvém, Medvém – csóválta a fejét Róbert Gida –, már megint összekevered a dolgokat. A tatar azt jelenti, hogy kicserélik és helyreállítják.
    – Úgy érted, hogy a helyére állítanak mindent? – kérdezte Mici M. Mackó aggodalmasan. – Én úgy emlékszem, hogy minden a helyén volt. Én legalábbis megtaláltam, ha szükség volt rá. És a Tigris is mindjárt megtalálta az asztalterítőt, amikor hemperegni akart. A helyén. Vagyis az asztalon.
    – És a komfort, az semmi? – kérdezte Róbert Gida.
    – Én nem szoktam elájulni – mondta Mici M. Mackó. – De ha úgy gondolod, hogy ezentúl komfortra is szükség lesz, a Terület, meg a Tilos, meg az időjárás miatt, akkor majd beleteszem egy kis üvegbe, és a nyakamba kötöm, hogy el ne vesszen. És ha elájultam, akkor csak kihúzom a dugót az üvegből, és addig szagolom, amíg magamhoz nem térek. Te ezt biztosan jobban tudod.
    – Haj, haj – sóhajtott Róbert Gida – eddig azt hittem, hogy a kámfortot és a komfortot nem lehet összetéveszteni. Úgy látszik, tévedtem.
    – A dugó az oka – mentegetőzött Mici M. Mackó. – Mert nem látjuk tőle, hogy mi van az üvegben. Akkor majd két kis üveget hordok a nyakamban, és azok majd csörömpölnek, és a méhek már messziről meghallják, ha jövök. De hát nem fontos állandóan mézet enni. Jó nekem a komfort is. Legfeljebb egy kicsit lefogyok tőle.
    Ettől a lehetőségtől némileg borongóssá vált a tekintete, és a gyomra is összeszorult. De aztán eszébe jutott, hogy a házigazdaság alól ebben az esetben sem lehet örökké kibújni.
    – Hát akkor, parancsolj, Róbert Gida, fáradj be! – mondta. – És mindjárt utánad én is befáradok. Arra az esetre, ha ott lenne a Meglepetés. Hogy ne légy annyira egyedül, mint akkor, ha egyedül lennél.
    És ezzel befáradtak a házba.

6.

Azt mondtam, hogy befáradtak a házba? Hát igen, így is lehet mondani. Meg úgy is, hogy Róbert Gida belépett az ajtón, és szokás szerint kettesével véve a fokokat, felszaladt a lépcsőn. Ezt a szokást Mici M. Mackó mindig helytelenítette, mert az volt a véleménye, hogy minden egyes lépcsőfokra rá kell lépni. Mert, ha nem kellene, akkor már régen kitalálták volna az olyan lépcsőket, amelyekről minden második lépcsőfok hiányzik. És ha mindenki így járkálna a lépcsőn, akkor a második fokok elkopnának, és akkor neki is egyszerre két fokot kellene átlépnie, csak nem minden másodikat, hanem minden egyediket. És a méz nem szereti, ha ugrálnak vagy futkosnak vele, és erre tekintettel kell lenni, különös tekintettel azokra a megrázkódtatásokra, amelyek ilyenkor a mézet érik, s könnyen előfordulhat, hogy ezek miatt a méz felkeveredik vagy megzavarodik, vagy összeáll, vagyis csupa olyasmit csinál, ami nem használ neki.
    Mikor Róbert Gida felszaladt, Mici M. Mackó izgatottan fülelni kezdett, hogy szükség esetén a segítségére siessen. De a szükség esetét meg kellett várnia, úgy mint a dulakodás zaját, vagy Róbert Gida segélykiáltását, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy ez a szükség esete, és nem valami más eset. Várt és fülelt, és mégjobban várt, és mégjobban fülelt, de nem hallott semmit. Ettől olyan aggodalomféle gombóc keletkezett a torkában. – Lehet, hogy a Meglepetés valami ronggyal betömte Róbert Gida száját, és emiatt nem tud kiáltani – gondolta. Viszont, ha most ijedtében felrohan, az ő száját is betömheti, és akkor ő sem tud segítségért kiáltani. És akkor ott ülnek betömött szájjal, Róbert Gida és ő, és nem tudnak egymás segítségére sietni. Ezért hát hősiesen tovább várt és fülelt, és ebben annyira elmerült, hogy észre sem vette, amikor a feje fölött kinyílt az ablak.
    – Halló – kiáltott Róbert Gida –, nem akarsz bejönni?
    Mici M. Mackó megrezzent és fölnézett, s amikor látta, hogy valóban Róbert Gida integet az ablakból, és nem a Meglepetés csinál úgy, mintha Róbert Gida hangja lenne, visszakiabált:
    – Akarok! Tudod, már egy ideje akartam, csak arra vártam, hogy szükség esetén a segítségedre siessek, hogy ne légy annyira egyedül, ha mégis ott lenne a Micimackó nevezetű Meglepetés.
    – Nincs itt senki – kiáltott Róbert Gida –, nyugodtan bejöhetsz!
    – Akkor jó – mondta Mici M. Mackó –, mert nem szerettem volna, ha bajba kerülsz, és én lekésem a segítséget.
    És fölment. És bebújt az ágy alá. Majd kibújt az ágy alól, és benézett az asztal alá. Majd benézett a szekrénybe. Aztán a kályhába. És gondolkozott, hogy hova kellene még benéznie, de nem jutott eszébe semmi.
    – Mit keresel, Medvém? – kérdezte Róbert Gida, mintha nem tudta volna, hogy mit keres.
    – Tudod – mondta Mici M. Mackó –, ilyenkor legjobb benézni mindenhova. Hogy nincs-e ott valaki? Úgy értem, hogy valaki esetleg erre járt, és esetleg lefeküdt aludni, mert azt hitte, hogy éjjel van. És nem szerettem volna, ha felébred, és itt talál minket, és ijedtében szörnyen meghal. Meg a molyok miatt is jó benézni mindenhova, hogy nem szaporodtak-e el ennyi idő alatt. Mert tudod, azok nagyon szeretnek elszaporodni.
    – A kredenc! – jutott eszébe hirtelen –, meg a csuprok!
    Hát igen. Ott voltak a csuprok, szám szerint tizennégyen. És mindegyik üres volt. Üresebb már nem is lehetett volna.
    – Mondd, kérlek, Róbert Gida – fordult Róbert Gidához –, nincs itt valami tévedés? Úgy értem, valami tévedésféle, vagy ilyesmi, amiből kifolyólag túl korán érkeztünk?
    – Miféle tévedés? – kérdezte Róbert Gida.
    – Olyan tévedés-féle tévedés – mondta Mici M. Mackó. – Mert amikor elmentünk innen, akkor mindegyik csupor üres volt. És most is üres. Mintha azt mondtad volna, hogy itt helyreállítás történt. De ezeket a csuprokat elfelejtették helyreállítani.
    – Én úgy látom, hogy a helyükön vannak – mondta Róbert Gida.
    – Akkor tévedtem – mondta Mici M. Mackó. – Eddig azt hittem, hogy a csuprok akkor vannak helyreállítva, ha tele vannak mézzel. Úgy látszik, megváltozott az időjárás. Így olyan kietlen az egész. Igen, kietlen – ismételte meg, mert úgy érezte, hogy ez a kifejezés kifejezi azt, amit mondani akart. – És hol a komfort? Nem látom sehol!
    – Keresd csak – mondta Róbert Gida barátságosan –, az nagyon jót tesz a kietlenség ellen. Én addig kinézek az ablakon, hogy ne zavarjalak a keresésben. És kinézett. És mindjárt lepöckölt az ujjával egy katicabogarat, amelyik ott mászkált a párkányon.
    – Jó lenne tudni, hogy milyen? – gondolta Mici M. Mackó, és érezte, hogy ismét sóhajtania kell, úgyhogy ismét sóhajtott, és elkezdte keresni a komfortot.

7.

És kereste a komfortot, és nem találta. Pedig benézett az asztalterítő alá, mert egy ilyen komfort lehet egészen lapos is, végigtapogatta a szekrény tetejét, belenézett a teáskannába, a cukortartóba, megnézte a függöny mögött, de sehol semmi.
    És közben egyre jobban érezte, hogy nemsokára dél lesz, és arra gondolt, ha meglenne a komfort, akkor megebédelhetne, és ledőlhetne szundítani egy kicsit, egy egészen kicsit, legföljebb két-három órára, mert ma már volt tábla, Terület, Vélelmi, Tilos, meg a többi, és ezen legfeljebb egy kis szundikálás segíthetne, ha nem is teljesen.
    – Mondd, kérlek, Róbert Gida – kérdezte –, nem tudnád megmondani, hogy milyen? Úgy értem, hogy nagy vagy kicsi, piros vagy sárga, vagy lapos, vagy gömbölyű? Mármint a Komfort – tette hozzá magyarázólag.
    – Attól függ – mondta Róbert Gida, Mici M. Mackó érzése szerint egy kicsit szűkszavúan.
    – Mitől? – kérdezte reménykedve Mici M. Mackó, mert tudta, ha tudja, hogy milyen, akkor egészen könnyen megtalálná.
    – Hát attól – mondta Róbert Gida. – Lehet ilyen is, olyan is. Például lehet olyan, mint egy vízcsap.
    – Azt hittem, kisebb – mondta Mici M. Mackó –, és bele lehet tenni egy kis üvegbe, hogy mindig nálam legyen. Azt hittem, hogy a vízcsap az vízcsap. Ezért nem is kerestem.
    Persze, nem tudta azt sem, hogy milyen egy vízcsap, ezért olyasmit keresett, ami eddig nem volt ott.
    – Megvan – kiáltotta –, gyere csak, Róbert Gida! Elég fényes, csak azt hiszem, nem jó helyre tették. Mert itt a függöny mögött senki nem látja, hogy nekem olyan komfortom van, ami olyan, mint egy vízcsap. Reggel majd ráteszem a hálósipkámat, az valahogy ideillik, nem gondolod?
    – Te nem tudod, hogy mire való egy vízcsap? – kérdezte Róbert Gida, megütközve és magában azt gondolta, hogy egy kicsit talán elhanyagolta Mici M. Mackó nevelését.
    – Hát, ugye, ha már ilyen fényes, úgy értem, hogy aránylag, és kiáll a falból, akkor akármit ráakaszthatunk. De ha úgy gondolod, hogy a hálósipka nem jó, akkor majd keresek valami mást. Vagy, ha kivesszük innen a falból, akkor gyertyát is állíthatunk bele. Persze, csak egészen vékony gyertyára gondolok, amit nem használunk mindennap, hanem csak akkor, ha meggyújtjuk.
    – Medvém, Medvém – mondta Róbert Gida elkomolyodva –, te már elég nagy vagy ahhoz, hogy mindennap mosakodjál. És ez a komfort arra jó, hogy nem kell elmenned a patakra vízért. És kinyitod a csapot, és jön belőle a víz.
    – Ez biztos? – kérdezte Mici M. Mackó.
    – Biztos – mondta Róbert Gida. – Próbáld ki!
    És Mici M. Mackó kinyitotta a csapot, és várt türelmesen, de nem jött semmi.
    – A víz lehet az oka, mert ezek a vizek szanaszét folynak, de valamelyik előbb-utóbb idetalál – mondta bizakodva.
    – Majd én! – mondta Róbert Gida, és csavargatta a csapot, de a víz nem jött. – Úgy látszik, még nem ért ide a vezeték. Mert ez a víz a vezetékből jön, nem pedig az esőből vagy a hegyekből. Ezért komfort.
    – Aha – mondta Mici M. Mackó. – És ha ideér, akkor biztosan rengeteg víz folyik ki a csapból. Ne érts félre, de láthatod, hogy itt nincs annyi hely, amennyi víz kifolyik. Úgy értem, hogy abban az esetben.
    – Erre való a lefolyó – mondta Róbert Gida – ettől olyan komfortos.
    – És hova folyik? – kérdezte Mici M. Mackó.
    Róbert Gida ettől a váratlan kérdéstől egy kissé zavarba jött.
    – Tudod, a csatornába szokott folyni. Úgy értem, hogy általában. A legjobban akkor, ha van csatorna. De tudod – folytatta mentegetőzve –, nem lehet egyszerre minden. Úgy értem, hogy víz is, meg csatorna is. Úgyhogy most ideiglenesen folyik ki majd a víz, majd ha lesz, egy csövön. Legalább nem kell öntözni a fát. Úgy értem, hogy elég víz jut neki is.
    És megmutatta Mici M. Mackónak a csövet az ablakból.
    – Aha – mondta Mici M. Mackó. – Nem baj. Ott majd kifolyik a víz és megfagy. Legalábbis télen. Legalább nem kell jeget keresni a Malackával, ha csúszkálni akarunk, mert mindjárt itt lesz az ajtó előtt. Legfeljebb hanyatt esem, vagy hasra, ha véletlenül elfeledkezem arról, hogy itt van. Attól függ, hova megyek. Malacka is biztos örülni fog, ha jön, és hanyatt esik, vagy hasra. Attól függ, honnan jön. Köszönöm, Róbert Gida. Mindjárt másképp érzi magát az ember, ha komfortja van neki. Úgy értem, hogy jobban.
    És ezután Mici M. Mackó hosszasan integetett Róbert Gida után, akinek sürgősen eszébe jutott, hogy sürgősen fel kell keresnie a többieket egy bizonyos ügyben. Nehogy azt higgyék, hogy megfeledkezett róluk.

Györe Imre hat verses színművet írt 1967 és 1977 között. Ez a hat színmű négy kötetben jelent meg. Az Orfeo szerelme 1969-ben, a Balgatag leányzók (amely a Kasszandra és a Johanna című drámákat tartalmazta) 1973-ban, a Dózsa koporsói 1976-ban és A tényező (melyben a címadó darabon kívül a szintén 48-49-es témájú Világos közben kapott helyet) 1978-ban. E hat dráma közül csak kettőt mutattak be. Az Orfeo szerelmét – Bozóky István rendezésében – az Irodalmi Színpadon és a Dózsa koporsóit Radó Gyula televíziós feldolgozásában. A tényező első részét közöljük.

GYÖRE IMRE

A tényező

Színmű 4 részben

Személyek (a megjelenés sorrendjében)

KIKIÁLTÓ     JOCÓ         III. POLGÁR
PETŐFI          SUHANC     IV. POLGÁR
NÉZŐ             I. POLGÁR NEMZETŐR
NŐ                 II. POLGÁR    FIATALEMBER

Első rész

KIKIÁLTÓ Csak tessék, csak tessék,

nagyérdemű közönség!

Egyet fizet, kettőt kap érte!

Egy tizesért húsz forint ára élmény!

Teljes demokratizmus!

Munkás, paraszt, néphű értelmiségi,

zöldségkereskedő, gebines úr s a többi,

erre, erre, tessék, csak tessék,

joga van megtekinteni,

ez nem a Váci utca,

ezt meg is veheti! Csak egy tizes!

Forradalom, szabadságharc,

történelem, tízér’!

Coca-Cola, Pepsi-Cola jéggel!

Izgalom, feszültség!

Vissza a múlt századba!

Már csak néhány napig!

Tessék, csak tessék,

nagyérdemű közönség!

Ernyőt és botot,

tojást és paradicsomot

a ruhatárban kéretik leadni!

Erre, erre, tessék, csak tessék!

PETŐFI (keresztülbaktat a színen)

NÉZŐ Ott megy, ni!

Éljen Petőfi, éljen!

Ejnye, de furcsa!

A hölgy nem éljenez?

S a többiek se? Senki?

NŐ Dehogynem! Éljen! Éljen!

JOCÓ Éljen!

SUHANC Hajrá Petőfi!

NŐ Csak olyan különös volt!

Mintha rosszkedve volna…

NÉZŐ Hja, kedves hölgy, a költők élete

nem olyan könnyű ám, mint hinnénk.

Mostan például, biztosra veszem,

ahogy itt elment, gondolataiba merülve,

valamely szép vers

fogamzott meg szívében

a honról, a szerelemről,

vagy talán épp a borról,

vagy meglehet, a magyar rónaságról.

NŐ Mondom, hogy különös volt!

Engem egyenesen

Jocómra emlékeztetett.

JOCÓ Énrám? Ez a kis nyiszlett?

Anyus, te bediliztél!

NŐ Akkor is! Olyan pofákat vágott,

mint te, Jocó

ha rosszra megy a balhé,

vagy ha a snóblin

ugrik a dohány.

NÉZŐ Pofákat? Kegyednek Petőfi orcája pofa?

Aztán meg azt is meglepőnek tartom,

hogy nagy költőnk orcáját összeveti

itt… khm… ezzel az úréval!

JOCÓ Kuss, apus, mert…

I. POLGÁR Nem, nem, nem!

A nemzetnek ily diadalmas napján?

Midőn a honfi-szívek

örömben egyesülnek,

kegyelmetek közt

széthúzás, viszály?

JOCÓ No nézd csak!

Sürgősen kopj le, hapsikám!

SUHANC Ki ez a krapek?

KIKIÁLTÓ Egy békés járókelő

1848 áprilisából.

Legyünk nyugodtak,

nem kell félni tőle!

I. POLGÁR Nyugalom, rend, közbátorság!

Ez légyen jelszavunk!

II. POLGÁR Istennek hála,

Csakhogy megértük ezt is!

Tegnap még vészharangok

konogtak szüntelen,

gyűlés gyűlés után,

fegyvert, fegyvert

kiált a népsereglet,

s most béke, nyugalom,

diadal mindenütt!

III. POLGÁR Csudálatos érzés ez a szabadság!

II. POLGÁR No és a függetlenség?

Az nem csudálatos?

I. POLGÁR És mindezt, kérem,

forradalom nélkül.

Mert elmondhatjuk:

nem ontatott egy csöpp vér!

II. POLGÁR De csak kevésbe múlt!

Kivált az utolsó napokban,

midőn úgy látszott,

hogy Ferdinánd őfelsége

adott szavától eltántorodik,

s nem szentesti

szabad törvényeinket.

III. POLGÁR Hiába, a fiatalság,

az bizony nagy dolog.

Keblem dagad, ha visszagondolok

március idusára,

midőn koszorús költőnk,

Petőfi vezényletével,

az ifjak széttörték

csörgő bilincseinket!

I. POLGÁR Nono, nono, mi tán otthon lapultunk?

Nem álltunk-e be sorra,

a nemzetőr seregbe?

III. POLGÁR A legfőbb érdem azért

mégiscsak ifjainké,

s Petőfié, ki feltüzelte őket.

Éljen Petőfi!

NÉZŐ Éljen, éljen!

II. POLGÁR Az is csodálatos volt,

hogy noha ifjak, mégsem szertelenek,

a vagyon, s közbátorságot

nem fenyegette senki!

Éljen Petőfi!

Éljen március!

I. POLGÁR És királyurunk?

Ferdinánd őfelsége?

II. POLGÁR Bizony, jósága és bölcsessége nélkül

ki tudja, mire mentek volna dolgok?

Éljen szeretett királyunk,

Ferdinánd őfelsége!

I. POLGÁR Így hát, dolgunkat elvégezve,

bízvást elmondhatjuk,

ki még eztán is hővérkedik vagy izgat,

az nincs tekintettel

a honnak érdekére.

Én most sietve

házi tűzhelyemhez térek,

ily zaklatott, bár dicső napok után,

kiérdemeltünk egy bő, nyugodt ebédet.

IV. POLGÁR Rémisztő! Rémisztő! Segítség!

I. POLGÁR Uramfia, segíts!

Árvíz? Vagy kitört a rebellió?

III. POLGÁR Gyorsan vizet!

Repülősót! Hamar!

II. POLGÁR Ó, a szegény!

Egészen kifordult magából!

IV. POLGÁR A… nyámm…

a honfiak… kebele… érzemények…

a cudar… nyomorú… becsület…

hűségünk megingatlan talapzatán…

Mi ez? Mi ez? Az én számba vizet?

Vizet? Nekem? Ó, hon… haza…

ezt kapod gyermekidtől?

I. POLGÁR Az ég szerelmére, szóljon már,

mi történt?

IV. POLGÁR Itt van… én nem…

olvassa csak kegyelmed.

I. POLGÁR Az ókulárémat… elhagytam alighanem…

összefolynak… olvassa, szomszéd uram!

II. POLGÁR Mi ez? Egy röpirat!

Már megint egy röpirat!

Hát nem volt még elég?

A küzdésnek vége,

mindenütt diadalmak…

és tessék, megint egy röpirat!

A királyokhoz

Írta Petőfi Sándor

Ó, a koszorús költő!

Isten tartsa sokáig!

Aszongya… khm… hm…

de furcsa… különös… aszongya:

Áll még Munkács, áll az akasztófa,

De szívemben félelem nem áll…

Bármit mond a szemtelen hízelgés,

Nincsen többé…*

Nem! Ezt nem olvasom!

III. POLGÁR Hadd lám, hadd lám,

mitől a rémület?

Nincsen többé… szeretett király!

I. POLGÁR Nincsen többé szeretett király?

III. POLGÁR Nincsen. Azt írja itt.

Meg még azt is, hogy:

Megkondítsam a halálharangot,

Hogy borzadjatok hangjainál?…

Bármit mond a szemtelen hízelgés,

Nincsen többé szeretett király!

II. POLGÁR Ó, a cudar!

I. POLGÁR De hisz… de hisz… ez felségárulás!

IV. POLGÁR Orvgyilkos! Nekem! Vizet!

II. POLGÁR Ezek a közzavarbani halászatra

áhítozók szennyes sereglete.

III. POLGÁR De hát lehet?

Ezt nékünk tűrni kell?

Ezt a honárulást?

I. POLGÁR Szegény, jó felséges urunk,

aki mindenkor atyja volt a népnek!

III. POLGÁR Szabadság! Függetlenség!

Mi ezért harcolunk!

De felséges urunkat

a lepcses nyelvivel

nem illetheti senki!

II. POLGÁR Megjedzem, hogy ezen gaz Petőfi

már régtől fogva

gyanús volt nekem!

I. POLGÁR Gyanús? Mikor?

II. POLGÁR Mikor, mikor! Hát a zsidók miatt!

Midőn ezen gaz zsidrákok

belopták maguk a nemzetőr seregbe,

s mi, a városnak tisztesebb lakói

ellenök felszólni bátorkodánk,

ki kapta rögvest szárnya alá őket?

Ez a Petőfi úr!

I. POLGÁR Igaz, igaz!

Nagyon gyanús dolog!

Még szerencse, hogy foganatja nem volt!

III. POLGÁR Előbb a zsidókat védi,

aztán szemtelenül

szeretett uralkodónkat pocskondiázza földig!

I. POLGÁR Hogy fog fájni szegény király urunknak,

hogyha hírit veszi,

e szörnyű versezetnek!

PETŐFI Polgárok!

IV. POLGÁR Nicsak! Még van bőr a képin

közibénk elegyedni!

II. POLGÁR Sőt, szólani is hozzánk!

PETŐFI Polgárok!

IV. POLGÁR Hallja az úr!

Takarodjon el tüstént!

I. POLGÁR Egy ily honáruló

mihozzánk nem beszélhet!

PETŐFI Én? Honáruló?

III. POLGÁR Az ám! Muszka spion!

Így megbántani fölséges királyunkat,

ily szennyet kenni a hűséges magyarra!

Piha! Piha!

IV. POLGÁR Takarodjon az úr!

PETŐFI Válogassa meg az úr,

miként beszél velem,

mert nem potyára hordom

oldalamon a kardot!

I. POLGÁR No né!

Ha az úr nem megy,

akkor majd mi megyünk,

ily felségárulás!

Jobb is, ha megyünk,

mert meghűl az ebéd.

KIKIÁLTÓ Így telt el április,

és csaknem így telt május is…

Egy pillanat!

Lám csak, ott kinn, a színfalak mögött

vár még egy nemzetőr.

Hajdúböszörmény derék szülötte ő,

sietve jött.

Nemzetőr! Jöjjön be!

NEMZETŐR „A magyar nép szívében király s trón

Hő szerelme rendületlen áll;

S bármit mond a szemtelen Petőfi,

él fölöttünk szeretett király.”

Ez egy vers!

Ezt én költöttem.

Azon galád Petőfi ellen,

ki mit sem adva

a honfi-érzeményre,

nem átallotta a fölséges királyt

nemtelen szívvel sárba tiprani.

Itt van valahol

a nevezett Petőfi?

SUHANC Ott van, ni! Akinek kardja van!

NEMZETŐR Itt van? Igen? Úgy hallja szózatom:

„Megkonduland hűtelen fölötted,

Mit megingatsz, a halálharang;

Egy hű nemzet ennyi sérelemről

Hozzá illő büntetést adand.

Addig millió Magyar szívében

Borzadást szül átkos éneked,

S kebleikben hon s király szerelme

Föllobog, mi téged eltemet.”

Csak ezt akartam mondani!

Ajánlom magamat!

NŐ Huligán! Piszkos csavargó!

Ne is törődjön ezzel,

kedves Petőfi úr,

én maga mellett állok,

de nemcsak én, Jocó is!

JOCÓ Anyus, engem hagyj ki a buliból!

Majd az okosok elintézik

maguk között a dolgot.

Egy markecosnak a politika almás!

NÉZŐ Az nem úgy van, kérem!

Nagy költőnket az imént

komoly sérelem érte.

Nyilván félreértésből,

de mégiscsak hazaárulónak nevezték.

PETŐFI Honáruló!

Megértük ezt is!

Petőfi honáruló!

(Nevetőgörcsöt kap.)

NŐ Vizet!

Nem látják? Elkékült teljesen!

Egy kortyocskát igyon csak!

Kucc… kucc… szegény fiú!

No még egyet! Így!

Köpjön az egészre.

PETŐFI Én! Honáruló!

Hiába! Ha nem hallgattam

Kuthy Lajosnak intelmeire!

SUHANC Az meg ki?

KIKIÁLTÓ Batthyány miniszterelnök úrnak

volt titkára és sajtófőnöke.

PETŐFI Pedig intett a fiú!

Már a forradalom másnapján!

Saját kezűleg!

Egy egész levélben!

KIKIÁLTÓ No, itt van nálam.

Majd én fölolvasom.

„Most nincs szó ajkunkon, csak szíveinkben. Költői lelked elérte a teljesült remények örömét. – Ily időben,
s ily nép előtt leghatalmasb a költő szava! de éppen azért egy pillanatig sem szabad felednie, hogy ő polgár is,
s midőn a lelkesítés szüksége megszűnt, nyugtató lantot kell húroznia, mely a békét, egyensúlyt, élet- és vagyonbiztosságot
megvédje, s fenntartsa a kellő nyugalmat… Ezért lelki és polgári egybeköttetésünk erejére kérlek, hogy segélj, és siess
nemzeti szerencsénk ittas óráiban a közbéke és csend fennmaradására, a nép nyugtonlétére lantoddal hatni, s a lelkes
miniszterelnökünk iránti méltó közbizodalom erősítését újra és újra, milliónként kiosztandó nyugtatásaid által elősegíteni.
– Ez most a hazafi költő legnemesb feladata.

Örök elvbarátság és baráti hűség!”

PETŐFI Béke, egyensúly,

élet és vagyonbiztosság,

kellő nyugalom!

Forradalomban!

Ez aztán a gyerek!

Manapság, úgy látszik,

némely uraknak hivatása lett

titeket nyugtatni, csöndesíteni!

Egy betegápolónál, mondhatom,

ez gyönyörű erény.

Én ezen nyugtató nyomokat

követni nem tudom,

de nem is akarom,

mert úgy vagyok teremtve,

mint az onka,

mely kiált, hogyha baj van,

akár a förgeteg,

mely a hullámokat

vihar idején fölkorbácsolja

egész az egekig!

Béke, egyensúly,

élet és vagyonbiztosság!

mikor még semmi se történt jószerint!

Csak szónoklatok! Szavak!

Azt akarják, hogy Magyarország

Inkább kofa, mint hős legyen.

Úgy állok itt, mint a tüzes ló,

Mely föl vagyon nyergelve már,

S prüsszögve és tombolva ott benn

Fecsegő gazdájára vár.

Nem a tettek terén fogok hát,

Mint egy csillag, lehullani?

Megfojtanak majd a tétlenség

Lomhán ölelő karjai?

S nem lenne baj, ha magam volnék,

Hisz egy ember nem a világ,

De ezer és ezer van, aki

A zablán tépelődve rág.

Béke, egyensúly,

közbizodalom erősítése

lelkes miniszterelnökünk iránt!

Ez most a hazafi költő

legnemesb feladata!

Nem a haza,

nem a forradalom,

nem a nép,

hanem a közbizodalom!

Azon időben, mikor e lelkeket vették és jó drágán fizették, mikor egy alázatos görnyedés megalapított jövendő volt,
én messze kerültem a vásárt és senki előtt még csak a fejemet se billentettem meg, hanem álltam egyenes fővel, s fáztam
és éheztem. Lehetnek ékesebb, nagyobbszerű lantok és tollak, mint az enyém, de szeplőtlenebbek nincsenek, mert soha,
lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását nem adtam bérbe senkinek, énekeltem és írtam azt, amire lelkem istene
ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság.

JOCÓ A szabadság, az igen!

Mondtam is a havernak a sitten…

NÉZŐ De kedves uram,

ne szóljon közbe,

ha Petőfi szaval!

I. POLGÁR Hallotta kegyelmed?

Petőfi megőrült!

Hálóköntösben futkosott az utcán

s békés járókelőket terített a földre.

Úgy kellett erőszakkal lefogni, s megkötözni.

II. POLGÁR Nem is csoda! Addig-addig lázított,

amíg a láz

ellepte agyvelejit.

III. POLGÁR Ugyan! Csak el ne higgye!

Megszökött!

Hírit vette, hogy el akarják fogni,

s nyúlbocskort kötött rögvest!

IV. POLGÁR Hanem a kormány

nagyon is engedékeny!

Én bizony hűvösre dugtam vón őkegyelmét,

ha én vagyok a kormány,

mikor azt híresztelte,

hogy erre a minisztériumra

nem a hazát, nem magát,

de még a kutyáját se bízná!

Léderer főhadparancsnok úr ellen

macskazenét vezényelni, gyűlésezni,

a minisztériumot szidni, azt igen!

Nem is tudom, megbízhatunk-e

egy ilyen gyenge kormányban teljesen?

II. POLGÁR Abban igen!

I. POLGÁR Hírlik az is, hogy kegyelmes királyunk

rövidesen körünkbe látogat,

s a lázongó Bécs helyett

békés és nyugodt Budánkat

választja székhelyül!

PETŐFI (beront) Polgárok!

IV. POLGÁR A szemtelenje!

Megint ide tolakszik!

II. POLGÁR Én ily lázasztóra

nem hallgatok egyátaljában.

IV. POLGÁR Menjünk odébb,

mert hátha tényleg őrült!

PETŐFI Szeretnétek, ha így volna, ugyebár? tudom. A megtébolyodásból mi sem lesz, biztosíthatlak felőle benneteket; legföllebb
azon esetben tudnék megőrülni, ha becsületessé válnék az egész világ, mert akkor nem lenne ki ellen küzdenem, pedig nekem
harc és háború kell mindhalálig, s én csak a gazok ellen harcolok.

A gazok ellen!

Mit mondott ez az őrült marha?

KIKIÁLTÓ Hogy a király Budára teszi székhelyét!

PETŐFI Mondják! Mondják!

S még örülnek neki!

A pestisnek! A döghalálnak!

S még én tébolyodtam meg –

őszerintük. Haha!

(Gúnyos pátosszal.)

Készülj hazám,

Készülj, boldog haza!

Oly ünnep vár reád, amilyet

Még nem pipázott magyar ember,

Amely majd hét országra szól,

Mint a lőcsei kalendárium.

Készülj, hazám!

A bécsi német

Egytől-egyig mind megveszett,

Istentül elrugaszkodott, az

Ördögnek adta lelkét,

És mostan e bélpoklosok

Ezt kurjongatják:

„Minékünk a szabadság

Árnyéka nem kell,

Maga a szabadság kell minékünk,

Teljes szabadság minden áron!”

Így kurjogatnak

E sátán cimborái,

S mi lesz a vége e históriának?

Az lesz a vége, hogy császárjokat

Kegyelmes, jó császárjokat,

Elkergetik,

Családostól elkergetik,

Isten Jehova uccse

Elkergetik!

De ez lesz a magyarra nézve a

Szerencse napja,

A boldogságnak égi ünnepe!

A császár és családja,

A fölséges család!

Így fognak hozzánk szólani:

„Hű magyarok,

Mi mindig bíztunk bennetek,

Mindig szerettünk titeket,

Legjobban, legatyaibban

Szerettünk népeink között;

Ím kebletekre borulunk,

Öleljetek meg,

Kedves hű fiaink!”

És kell-e több minékünk,

Nékünk hű magyaroknak?

Letérdelünk előttök,

Vándorsaruikról a port

Lenyalják csókjaink

S a hála és öröm könyűi,

Melyek majd, mint egy második Duna,

Fognak keresztül folyni a hazán

és egy kiáltás lesz a nemzet:

(Egy olyan óriás kiáltás,

Melytől a csillagok potyognak)

„Vitam et sangvinem

Pro rege nostro!”

Mint hajdanában

Bőgtek dicső apáink. –

S ha lesz közöttünk olyan vakmerő,

Kinek eszébe jut,

Hogy három század óta úr

Hazánkon a Habsburg-család,

S azóta a hazának

Nem volt egy gondolatja,

Nem volt egy érzeménye,

Mely édesebb a kárhozatnál,

Az ilyen vakmerőt,

Az ilyen szemtelent,

Az ilyen háládatlant

Honárulónak deklaráljuk

És nyársra húzzuk!

Készülj hazám ez ünnepélyre,

Készülj, és örvendj, óh, boldog haza!

I. POLGÁR Hozzánk szólott az úr?

PETŐFI Csakis, csakis.

I. POLGÁR Hát mihozzánk ne szóljon!

III. POLGÁR Az ily éretlen ifjak fecsegése

egyik fülünkön be,

a másikon kimegy.

II. POLGÁR Elmúltak azon idők,

mikben az úr, s a többi

kedvére ficánkolhatott.

I. POLGÁR Mi polgárok vagyunk

s felelősséggel tartozunk a honnak.

Rend, köznyugodalom,

vagyonbátorság!

II. POLGÁR Közbéke, közbizodalom!

III. POLGÁR Egyébaránt szavaljon csak, ha tetszik,

s ha akad oly léhűtő,

ki még hallgat az úrra!

Előttünk leszerepelt

egyszer s minden időkre!

Az úr egy… egy republikánus!

I. POLGÁR Uramfia! Republikánus?

Köztársaságot akar?

Király urunk helyett?

De hisz… de hisz…

ó, a nyomorult!

Menjünk, mert leheletivel

megfertőzteti a leget!

PETŐFI Kutyaháziak! Gyáva fajzat!

kik meghunyászkodtak az árnyékban,

amikor baj volt,

amikor tenni kellett,

kik bátrak most nagyon,

mikor a haza egyedüli reményeinek,

az ifjúságnak lelkesedését

erkölcsi kényszerítéssel fojtogatják.

Istenemre, ha már bűnös vagyok, inkább érdemeltem a vérpadot, mint azt, hogy haszontalan rongyos lelkű
fickók hizlalják rajtam piszkos nyelvöket, miket eddig csak arra használtak, hogy az uralkodott önkény
kegyelmes saru-talpát nyalogassák, mint farkcsóváló, alázatos ebek.

De bűnös vagyok-e, vagy sem? Mit vétettem? Egy verset írtam, melynek tartalma az, hogy nincsen többé
szeretett király, és egy népgyűlésen kimondtam, hogy a minisztériumban nincs bizalmam… Kül- és belháború
fenyegetett és hadseregünk nem volt, s fölállítására nem tett lépést a minisztérium; Jellasics feltűzte
Horvátországban a legnyilvánosabb pártütés zászlaját, s a minisztérium úgy bánt vele, mint dacos gyermekével
a majomszeretetű anya, az ember nem tudta, cirógatja-e vagy pofozza? s ezekhez járult a budai vérengzés…
itt a haza szívében, a minisztériumnak csaknem a szeme láttára aprította egy idegen zsoldos a magyart!

Ezért vagyok most én

honáruló!

De hát ezek: nem az ország,

még csak nem is Pest,

nem a forradalom,

nem a nép!

Az ifjak, akikkel együtt

széttörtük a sajtó rabbilincseit,

akikkel Stancsicsot a börtönből kihoztuk,

mi vagyunk a forradalom!

A forradalomnak nincs vége,

ez csak az első felvonás volt,

majd még találkozunk!

Igaz, pajtás?

FIATALEMBER Még csak most jöttem erre,

így nem tudhatom, mi igaz, mi nem?

PETŐFI Pajtás, én téged egyszer láttalak!

FIATALEMBER Meglehet. Az könnyen meglehet.

PETŐFI Ott jöttél velünk a forradalom napján,

a legelsők között.

FIATALEMBER Nohát nemcsak én,

mások is ott haladtak!

PETŐFI Szóval azt mondtam:

a forradalomnak nincs vége,

ez csak az első felvonás volt,

majd még találkozunk!

Igaz, pajtás?

FIATALEMBER Nohát, az ember jön-megy,

ugye, megydegél csak az utcán,

hát persze, hogy

mért is ne találkozhatnánk össze!

PETŐFI Én nem úgy gondoltam, pajtás!

FIATALEMBER Nohát… ugye… akárhogy…

vagyishogy… a költők, ugye, mások…

de hát… a rendre ügyelő választmány…

ugye… ha mégis…

honárulónak nyilvánította Petőfit,

így kebeléből azonnal kivetette…

de egyáltalán…

énnekem mostan sürgetős a dolgom,

mivelhogy kineveztettem titkárrá

a minisztériumba… ugye…

persze hogy, hehe,

mért is ne találkozhatnánk össze!

PETŐFI Így állunk?

No hát eredj csak… eredj!

Így állunk!

Honáruló!

Kivetettek keblükből!

Máshol meg be se vették!

A… Bolond… a Lear királyban…

az igen!

„Ökörszem a kakukkfiút

Mindaddig eteti,

Míg végre az, szegény fejét

Bekapja s megeszi.

Így a gyertya elaluván, sötétben maradtunk.”

NŐ Jaj, le ne oltsák a villanyt,

én félek a sötétben!

SUHANC Meg én is!

GYÖRE KÖLTŐ (Petőfi-álarcát feltolva)

Eszünkbe sincsen villanyt oltani.

Valahol itt lesz majd

vége az első résznek.

Hanem, pajtás, úgy látom,

túlzottan méla voltán mostan,

a hülye néző, akit te alakítasz,

valamivel hülyébb még,

s ez okból hangosabb…

S pajtás, te is,

nem tartod eléggé kezed között a dolgot,

kikiáltó vagy, s a hangodat

alig hallottam párszor.

Szóval, csipkedjétek magatokat egy kissé,

mert hiszen mondtam,

hogy ez a játék az én játékom,

s a játék vérre megy!

GYÖRE IMRE

Három publicisztika

Szép álmokat

    Történt ma valami rendkívüli esemény? – kérdezem magamtól lefekvés előtt, megszokásból, pusztán azért, hogy holnap, legalább hozzávetőleg, tudjam, mire ébredek, s érdemes lesz-e felkelnem egyáltalán?
    Igaz, ünnep lesz, de ez semmit se jelent, egyik nap olyan, mint a másik, ha mégsem, akkor csak azért, mert zárva vannak a boltok, ebből kifolyólag ma többször is lementem kenyérért, mert a felkészülés zavartalan volt ugyan, de a kenyérszállító kocsi ezt nem tudta és elromlott.
    Eszembe jutott István király, az alkotmány és a kenyér ünnepe, s hogy legutóbb akkor ettem igazán jó kenyeret, amikor még öreganyám sütötte, s lapátnyi lángosok is voltak mindig, zsírral és fokhagymával s tejföllel esetleg, de hol van már öreganyám, és hol a kemence is?
    Nem szívderítő dolog ezen elmélkedni, bár az elmúlást teljesen természetes dolognak tartom, s még bizonyos kárörömet is érzek, ha összetörik egy tányér, mért épp egy tányér lenne örökéletű?
    Szóval, nem történt semmi különös. Igaz, voltak földrengések és árvizek, de ezek úgyszólván mindennaposak.
    Igaz, hogy Dél-Afrikában ismét a tömeg közé lőttek, de rendkívüli eseménynek már ez se számít bizony, felebarátaim, meg kell szoknunk a gondolatot, hogy Dél-Afrikában a tömeg közé lőnek, legalábbis egy darabig, amíg tehetik.
    Igaz, hogy Libanonban ma ismét heves harcok voltak, számosan meghaltak és még többen megsebesültek, vagyis csak az történt, ami tegnap vagy tegnapelőtt, vagy két hónapja, mindenfélét fecsegnek, hol innen, hol onnan közelítik meg a kérdést, sokféle pecsenyét sütnek ennél a tűznél, ebből kifolyva sok fog törik majd bele, de a lényeg az, hogy ott részben osztályharc, részben népirtás folyik, teljesen világos, ehhez képest elég nyugodtan andalgunk az utcán.
    Még én is azzal higgasztom magamat, hogy semmi befolyásom sincs az eseményekre, minek hát háborogni vagy keseregni, olyan nap ez is, mint a többi, de mit csináljak, ilyen pocsék természetem van, igazában akkor tudok csak háborogni, ha nem tudok segíteni valamin, és semmi sem tud annyira gyötörni, mint éppen a tehetetlenség.
    Úgy látszik, a beletörődés képessége hiányzik belőlem – hiszen milyen egyszerű és milyen bölcs dolog lenne elfogadni a dolgokat, úgy, ahogy vannak, egy egész életet le lehet élni ily módon nyugodtan és zavartalanul, s esténként ágyba lehet bújni tiszta lelkiismerettel és annak tudatában, hogy a világ halad a maga útján, az ésszerűség úgyis győzni fog végül, ma sem történt semmi, rendben mennek a dolgok, szép álmokat édes mindannyiunknak.

    (Magyar Nemzet, 1976. VIII. 20.)

    Lelemény

    A minap elhatároztam, hogy nem szívom többé mellre a dolgokat. Miért én szívjam mindig? Persze, köhögni kezdek, aztán, van, aki nem szereti hallgatni a köhögést, és azt mondja: ez már megint köhög. Ahelyett, hogy az élet szépségeire figyelne.
    Mondom, elhatároztam. Még elhatároztam azt is, hogy ezentúl az élet szépségeire figyelek, sőt, nemcsak figyelek, hanem rendszeres időközönként a nyájas olvasók figyelmét is felhívom ezekre a szépségekre.
    De gyenge jellem lehetek, vagy mi, elhatározásom ellenére azon kapom magamat, hogy köhögök. Mit szívtam mellre már megint? Mert igaz, hogy köhögni sokféleképpen és sok okból lehet, de ismerem köhögéseimet, s most éppen úgy köhögök, mintha mellre szívtam volna valamit.
    Mit szívtam mellre már megint? Tán meglepődnek a válaszon: a leleményt. Azzal ugyan tisztában vagyok, hogy a valóság mindig felül- (vagy alul-) múlja az elképzeléseket, hiszen már Hamlet úrfi, kinek véleményeit sokra tartom, akként vélekedett, hogy „Több dolgok vannak földön és égen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes.” – de azért egy kissé mégis meglepődtem a thaiföldi puccs napján. No, nem az eseményektől. Ezekre az eseményekre számítani lehetett, ha egy kicsit odafigyelt az ember. És miért ne figyeltem volna oda, hiszen van időm elég?
    Azon lepődtem meg, hogy az ottani közegek (rendőrség, katonaság), milyen leleményesek. Láttam a tévében, hogy a letartóztatott diákok levetik cipőjüket, ingüket, és a közegek hézagos sorfala között gyors négykézláb-mászással távoznak fogvatartásuk színhelyére. A filmrészlet ennyit mutatott, de nekem ennyi is több volt az elégnél. Mert ezek a letartóztatottak éppen úgy néztek ki, négykézláb mászván, mintha majmok lennének. Mondjuk, páviánok. Nem voltam rest, és nyomban kiderítettem, hogy Thaiföldön vannak-e páviánok? Nincsenek. Thaiföldön gibbonok vannak. De ez mindegy. A lényeg a lelemény. Az, hogy ezek a fiatalemberek, akik túlélték a sortüzeket, a jobboldali bandák golyóit, kerékpárláncait és vasbotjait, már letartóztatásuk pillanatában ráébrednek, hogy ők tulajdonképpen nem emberek, hanem majmok. És minél inkább majmok, annál jobb nekik, mert annál nagyobb a különbség köztük és az ember között.
    Mert miről lehet felismerni az embert Thaiföldön? Mindenekelőtt arról, hogy áll.
    (A majmok másznak, négykézláb, gyorsan.)
    Az ember fején acélsisak van, bevonva valami terepszínű anyaggal.
    (A majmok fején nincs sisak, mert ha lenne, a homlokukra csúszna, így akadályozná őket abban, hogy másszanak, négykézláb, gyorsan.)
    Az emberen ing is van, méghozzá katonaing, rangjelzéssel, vagy anélkül.
    (A majmok ing nélkül másznak, gyorsan, négykézláb. A majmokon csak a cirkuszban van ing.)
    Az ember az inge fölött, bal vállán, keresztben, tölténytárakat visel.
    (Ezzel is megkülönbözteti magát a majmoktól, akik se inget, se tölténytárakat nem viselnek.)
    Az ember kezében amerikai karabély van, ha emlékezetem nem csal, M–16-os típusú, de lehet, hogy tévedek.
    (A majmoknak nincs kezük, csak mellső végtagjuk, a gibbonoknak pláne feltűnően hosszú, így nem is tudnának mit kezdeni a karabéllyal, értelmi képességeik amúgysem elegendőek annak felismerésére, hogy amerikai karabéllyal ember igazán az ember, nem szólva arról, hogy karabéllyal a feltűnően hosszú mellső végtagjukban, nem tudnának négylábon mászni, gyorsan.)
    Az ember derekáról ezenkívül szurony is fityeg, tokban.
    De nem folytatom tovább, így is nyilvánvaló, hogy mi a különbség ember és majom között.
    Néha, persze, előfordul, hogy a majom is emberszerűen viselkedik. Sajnos, teljesen biztos vagyok abban, hogy azok közül, akik másztak, gyorsan, jónéhányan már úgy fekszenek, mint ahogy az emberek szoktak. A halott emberek. Ez már törvényszerű velejárója annak, ha az emberek (ismertető jelüket lásd fentebb) fellépnek a kommunista veszéllyel szemben, az emberi méltóság és szabadságjogok védelmében. De ez már nem lelemény, és nem thaiföldi specialitás.
    Úgy látszik, ezt szívtam mellre, ettől köhögök mostan. Bár ez a köhögés nem hallatszik el olyan messzire, s ha elhallatszana, akkor sem zavarná túlságosan az ottani közegeket.
    Ők akkor jönnek majd zavarba, egy előbb-utóbb bekövetkező napon, amikor a ma földre és négykézláb-járásra kényszerítettek kétlábra állnak, és mellső végtagjaikat használni kezdik. Egyebek között az ott divatozó lelemények és társadalmi alapjuk teljes megszüntetésére. S ez lesz az a lelemény, amire a Föld különböző térségeiben már rájöttek, s amelynél különbet és emberibbet lapzártáig még nem talált ki senki.

    (Magyar Nemzet, 1976. XI. 7.)


    Puskagolyók

    Kérem, én összezavarodtam. De teljesen. Amit az is mutat, hogy nem titkolom tovább. Mert napokon keresztül titkoltam. Még magamnak sem mertem bevallani. Sőt, egyenesen a vírusokra kentem a dolgot.
    Mondom: itt vannak ezek a vírusok, már hetek óta vándorolnak bennem föl és alá, hol ez fáj, hol az, bágyadt vagyok, kedvetlen, munkaképtelen, s persze az illető vírusok mérgei kikezdték a központi idegrendszeremet, azért nem tudok eligazodni az eseményekben. Helyesebben, nem is az eseményekben, azokban majd eligazodnak mások, és meg is magyarázzák nekem az események mibenlétét, azt is, hogy mi van mögöttük és hogyan lehet elkerülni őket, szóval, ne fájjon miattuk a fejem. Nem is fáj.
    Hanem a puskagolyók. Ezekkel vagyok én valahogy megakadva. Azt veszem észre, hogy a puskagolyók kezdenek átalakulni. Nem mindegyik, de némelyik. Sőt, mintha egyre többen lennének. Mármint az átalakult puskagolyók. Nem állítom persze, hogy rózsabimbóvá vagy rumos drazsévá alakulnak át, ez mégis túlzás lenne. Drazséval és rózsabimbóval nem lehet megvédeni a demokráciát. Hohó, milyen demokráciát? – kérdezem magamtól zavarodottan. A polgári demokráciát? Nem. A demokráciát. Minden nélkül.
    Mondok egy példát. Például egy csizma alakú országban, itt, a Földközi-tenger közepén, megy egy diáklány az utcán, történetesen akkor, amikor egy betiltott tüntetés zajlik (mert hiszen tudjuk, hogy a polgári rendre egyebek közt az is jellemző, hogy betiltja a neki nem tetsző tüntetéseket), a rendőrök lövöldözni kezdenek, a diáklány meghal. S mitől? Egy puskagolyótól. Egy átalakult puskagolyótól.
    Már mért lenne átalakult puskagolyó? – kérdezhetik némely értetlenek. A memóriám romlik ugyan, de azért valami rémlik arról, hogy a polgári demokrácia tulajdonképpen nem annyira demokrácia, mint amennyire a tőkések burkolt diktatúrája, s az ilyen esetben kilőtt puskagolyó igazi puskagolyó. Igaz ugyan, mondom magamban, hogy vannak provokációk és vannak provokátorok és anarchisták, de azért mégiscsak furcsa, hogy ezek a puskagolyók így át tudnak alakulni. S most nem is tudom, hogy kit vagy mit szeressek? A lelőtt diáklányt vagy a puskagolyót? Mert diáklány sok van, de demokratikus rend csak egy. Meglátják, tudathasadást kapok a végén.
    Mert isten tudja, jobban vonzódom a diáklányokhoz, míg élnek, mint a puskagolyókhoz, és isten tudja, ha már megölnek egyet a sok közül, még akkor is közelebb áll a szívemhez, mint egy kilőtt és átalakult puskagolyó.
    Aztán csak bonyolítja a dolgot, hogy egy másik országban, ahol egy nemzetiségnek vannak jogos követelései, s ahol egyre fokozódik a demokratikus átalakulás üteme, miközben az ütem fokozódik, csak a múlt héten is öt embert öltek meg a rendőrgolyók. S az ember nem tudja, hogy ezek igazi golyók voltak, vagy már átalakultak? S hogy mindez az átalakulás lassúságának vagy gyorsaságának a következménye? Mert, ha a lassúságé, akkor értem. Ha a gyorsaságé, akkor a végeredmény alighanem az lesz, mint abban a másik országban. És ebben az esetben is értem.
    Hát, ha értem, akkor mért vagyok összezavarodva? Talán azért, mert lassacskán nem tudom, minek védelmében lőtték ki e puskagolyókat, mert másrészt ezek a puskagolyók, valahogy, furcsa módon, általában nem a régi vagy az újfasisztákat találják el, hanem inkább azokat, akik nem szeretik a régi és az újfasisztákat.
    Tudom, vannak provokációk és provokátorok, minden van, és mindennek van az ellenkezője is, és bonyolult a világ, sőt, nagyon jól tudom azt is, hogy a polgári demokrácia, a lényegéből fakadó korlátokkal együtt is összehasonlíthatatlanul jobb a dolgozók számára is, a fasizmusnál, de mindezt tudva is, úgy érzem, hogy ezek a puskagolyók valahogy különösen viselkednek. Vagy nem?
    Engem egészen összezavarnak mostanában.

    (Magyar Nemzet, 1977. V. 21.)

GYÖRE IMRE

Három jegyzet

Futballkaput is álmodhatunk

    Az a baj, kérem, hogy én egy lassú gondolkodású magyar ember vagyok. Emiatt aztán hetekig is eltart, amíg valaminek a végére járok, hacsak közben el nem felejtem az elejét.
    Így aztán, ha nekem egy olyan derék magyar ember, mint pl. Czére Béla is, azt mondaná, hogy az ő nézetei nem szélsőségesek, de viszont 1945-ben a pálya közepére tették a futballkaput: elhinném neki. Még sajnálnám is, hogy most rugdoshatják a kapufát, mert persze a labdát is elvitték, alighanem az oroszok, egyenesen Jaltába.
    Ámde aztán lassan-lassan eszembe jut, hogy van őnéki egy írása a „népnemzeti” államról, sőt, ráadásul beleolvasok, s akkor azt látom, hogy szó sincs semmiféle futballkapuról, ellenben arról van szó, hogy 1918–19-ben egy hitvány elnökünk volt, egy degenerált gróf, Károlyi Mihály személyében. Azt is olvasom, hogy „Horthy Miklós kormányzónk erős magyar államot teremtett. Neki és kormányainak köszönhetjük […] hogy magyarságunk gyökerei még az 1945-ben bekövetkezett megszállás utáni évtizedben is szívósan kapaszkodtak az évezredes földbe.” Ha most szépen elfelejtjük, hogy e kormányok között ott volt Gömbös Gyula, Imrédy Béla és Sztójay Döme nácibarát kormánya is, akkor minden rendben van, hiszen ők is ápolták magyarságunk gyökereit. Hol itt a szélsőség? Mondhatni, sehol. Csak egy kapu van a futballpálya közepén.
    Szerencsénkre, a szerzőtől megtudjuk, hogy a kapitalizmus bajaira adott hazug és internacionalista kommunista válasz és a szovjet birodalmi érdek, szűk angol–amerikai bankárcsoportok távlati céljait szolgálta. S még jobb, ha megtudjuk azt is: „Ebből a játékból sokan nem kértek. […] Olaszországban a fasiszta, Spanyolországban a falangista mozgalom törekedett a nemzeti és szociális pólus összekötésére. Németországban a nácizmus.”
    Ejnye, micsoda jobboldali, szélsőséges nézetek ezek! – gondolnám magamban lassan, tétovázva, de aztán mégsem, hiszen szerzőnk megjegyzi: „Tudjuk, milyen tragikus, katasztrofális eredménnyel.” Mivel ez nyilván a nácizmusra vonatkozik, minékünk, már-már feltámadt szélsőséggyanúnk miatt, marad a szégyenkezés, meg a pálya közepén a kapufa.
    Bár a fokozatos áldemokrácia-bontásról az embernek eszébe jut a MIÉP múltkori Üzenetének 9. pontja, mely azt üzeni: „a nemzeti engedetlenségi mozgalom egyetlen hullámával félre kell söpörnünk ezt a magyarság-szégyene kormányt”. Ez csak nem szélsőség? Már a köztisztaság is? A seprű? S ha a nagy mennyiségű MIÉP-elnök a trianoni évfordulón azt mondja: „Véráldozat kockázatát is vállalva össze kell fogni […] a belső nemzetvesztés ellen”, akkor ez nem szélsőség, hanem buzdítás a kórházak megsegítésére. Felszólítás a véradásra, melyben nyilván ő jár elöl jó példával.
    Mindez azt mutatja, s egyértelműen, hogy itt nincsenek szélsőségek. Vagyis nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket, s futballkaput is álmodhatunk a pálya közepére, s akkora gólokat rúghatunk, amekkorákat akarunk, csak győzze számolni az a szegény, szélsőségtelen, miépes kapufaszakértő.

    (Esti Hírlap, 1995. VI. 15.)


Lázadás – vagy amit akartok?

Megrendülten tudatom önökkel, tisztelt polgártársak, hogy én máris megrendültem. Holott nem én vagyok a kormány, amelyiknek perceken belül meg kell rendülnie. Megrendültem a nagy mennyiségű MIÉP-elnök politikai bölcsességétől, aki korábbi véleményét megváltoztatva („… fel kell lázadni ez ellen a nemzetellenes kormány ellen”), nyilván, mert ez a lázadásra való felhívás alkotmányellenes, arra az elhatározásra jutott, hogy „Meg kell rendíteni ezt a korlátolt kormányt, hogy ellenállás nélkül teljesítse követeléseinket”. (Magyar Fórum, okt. 12.)
    Miért kell megrendíteni ezt a kormányt? Csupán azért, mert korlátolt? Nem. „Fel kell ismernünk, hogy ez a mostani minden idők legelvetemültebb kormányzata.” (M. F. szept. 28.) Legelvetemültebb. Micsoda találó kifejezés. Ráadásul minden időké! Gondoljanak csak bele.
    Elvetemültebb, mint a Horthy-rendszerben Imrédy Béla, majd Bárdossy László kormányzata volt, amely a világháborúba taszította az országot, elpusztítva egymillió állampolgárát. Ez a kormány elvetemültebb Sztójay Döme nácibarát, Szálasi Ferenc nyilas kormányánál is. Éjszakánként halljuk, amint ennek a kormánynak a bandái belelövöldözik a Dunába a magyar népet. Szóval, a legelvetemültebb, nem is vitás.
    Ráadásul a kormány egy része SZDSZ-es, ami úgyszintén elvetemültségét mutatja, hiszen, mint a Nagymennyiségű megállapítja: „Az SZDSZ a magyar élet rákfenéje.” (M. F. szept. 28.) S tudjuk, hogy a rákfene mit szokott csinálni a magyar élettel.
    Megrendültem azon is, hogy három MIÉP-es összehajol, s máris egyetlen magyar akaratba tömörülnek. Sőt, ámbár a nép tudtán kívül, népakaratba. „Mely népakarat ott tör magának utat, ahol tud. Például az utcán, októberben.” (M. F. szept. 28.) – csúcsosítja ki a dolog lényegét a rádió ex-alelnöke.
    S harmadikként mint a MIÉP OV elnöke, Mussolini és Franco korporatív rendszerének hű csodálója, Czére Béla is összehajol: „A MIÉP az előrehozott választásokra készül, de figyelembe veszi a másik lehetőséget is: a nép akaratának elementáris erejű megnyilvánulását.” (M. F. okt. 12.)
    Megrendülten veszem észre, hogy itt nincs szó lázadásról, hanem megrendítésről van szó, népakarat út-töréséről van szó az utcán, miközben a népakarat elementáris erővel megnyilvánul. Alkotmányos keretek között persze. Sőt, a Nagymennyiségű a Testnevelési Egyetemen nem szégyellte kiönteni a szívét a hallgatóság előtt: „Meg akarjuk váltani és fel akarjuk szabadítani Magyarországot.”
    Megrendülten rendülök meg saját és honfitársaim vakságától, kik egy szélsőjobboldali párt vezetőiről szóltak ez idáig, holott megváltóink és felszabadítóink ők, akik most a napokban meg akarják rendíteni korlátolt és elvetemült kormányzatunkat.
    De azért egyéb okom is van a megrendülésre. Megrendülök, de most már döbbenten és valóságosan attól, hogy nem látom azt a tömeges állampolgári elszántságot, mely eleve kedvét szegné az ilyen kormány- és országrendítő kísérleteknek. Mert erre az elszántságra – megváltóinkat és felszabadítóinkat látva – bizonnyal szükség lesz, ha nem ma, akkor holnap.

    (Esti Hírlap, 1995. X. 19.)


Emberi jogaim, ünnep után

Az valami gyönyörű dolog, tisztelt polgártársak, hogy nekem emberi jogaim vannak. Örömöm csak fokozódik, amikor eszembe jut, hogy ezek a jogok velem született és elidegeníthetetlen jogaim, úgyhogy ha valaki korlátozni akarná őket, előbb-utóbb az ENSZ-szel és a NATO-val találná magát szemben.
    Itt van például az élethez való jog. Jogom van élni, ha már megszülettem, ámbár sajnálatos, hogy életem minőségéről e jogok megfogalmazói nem rendelkeztek, mert például nem mindegy, hogy kaviáron vagy kenyérhéjon éldegélek, de nyilván nem akarták, hogy megundorodjam a kaviártól.
    Vagyis mi bajom lehet most nekem, annak tudatában, hogy jogilag teljesen egyenlők vagyunk, tisztelt polgártársak? Semmi. Kivéve, ha arra gondolok, hogy összes emberi jogaim gyakorlása és teljes érvényesítése, szorosan összefügg pénztárcám vastagságával.
    Úgyhogy inkább az információk szabad áramlására gondolok, bekapcsolom a tévét, jöjjenek az ismeretek, a hírek, a tudnivalók, a látnivalók, a szememen keresztül egyenesen bele az agyamba, hadd okuljak, gyarapodjam a haza javára, a magam hasznára.
    És mit látok ekkor? Ekkor a „nagymennyiségű” MIÉP-elnököt látom, amint éppen a kormány ellen tüntet és szónokol. Joga van neki ehhez, most éppen a véleménynyilvánítás szabadságával él, bár mintha oda is meg vissza is élne vele, ami egy kicsit persze zavar, de azért nem esem le a székről a résztvevők látványától.
    Legföljebb elgondolkozom azon, hogy jelen körülményeink közt miért csak a kispolgárság találta meg egyértelmű politikai képviseletét? A társadalom számos rétege, csoportja miért nem?
    S mi történik akkor, ha ez a társadalom minden részéből összeállt csoport, melyben a „Vezérek” mindig a szájíze szerint beszélnek, egy váratlan pillanatban rájön arra, hogy őbelőle nem lesz nagypolgár, de még polgári középosztály sem, hanem a piaci versenyben bármikor lecsúszhat a semmibe? S mi történik, ha a pánikba esettek sérült és szított özönlésével végigtapos ezen a ma még nem elég erős, önvédelmi reflexeiben is gyenge demokrácián?
    S kérdem magamban: ilyen helyzetben a koalíció pártjai miért nem hívják, szólítják a demokratikus rendszer őrzésére-védelmére választóikat? Talán, mert a választások óta alig szóltak hozzájuk? Talán, mert maguk sem tudják, hogy mit mondjanak nekik?
    S jönnek az „ifjak”, nyilas himnusszal, karlendítéssel, jelképeik, szándékaik egyértelműek, riasztók és aggodalmat keltenek. Látom: az én emberi jogaimon masíroznak. Az ENSZ sehol, s ami rosszabb: a rasszizmusellenes törvény sehol.
    S mily különös és csüggesztő: az események után pár nappal hallom, hogy a Magyar Emberi Jogvédő Központ felfüggesztette tevékenységét, mert amerikai alapítványi támogatása megszűnt. Mondhatni, a legjobbkor. S a költségvetés? Éppen erre sincs pénze?
    Jó, hogy szabadon azt gondolom, amit akarok, s még jobb, hogy ennyi emberi jog birtokában, gondolataimról nem kell feljegyzést írnom, vagy személyesen beszámolnom senkinek.

    (Esti Hírlap, 1996. XI. 2.)

ABLAK

A Crna Gora-i (montenegrói) Radovan Zogović (1907 – 1986) a 20. századi délszláv költészet kimagasló alakja volt. Györe, aki a hetvenes években személyesen is megismerte, nagyon szerette és szívesen fordította verseit. Amikor 1971-ben a Magvető A szerelemről utólag címmel kiadta – Csala Károly válogatásában – Zogović nagyszabású válogatott kötetét, Györe egy egész ciklus fordításával szerepelt a kötetben. A 12 részből álló, nagy lélegzetű Ali Binak énekei alighanem legjelentősebb műfordítói teljesítménye. A ciklust teljes egészében közöljük. Minthogy azonban megértéséhez a magyar olvasónak bizonyos magyarázatokra van szüksége, az említett kötetből átvettük Csala Károly jegyzeteit.


RADOVAN ZOGOVIĆ

Ali Binak énekei

Széttört Ali Binak álma, széttört, mint a levert korsó, és az éjszakák kemények lettek, véghetetlen éjek. Hosszú-hosszú éjszakákon át fekszik a vén kos-bőrön éberen, öreg estéken, s hajnal előtt meg ott ül szemben kormos tűzhelyével, melynek tüzét maga rakja, mint az ősök, ott ül, töpreng, olvasóját morzsolgatja, – megfésült fehér szakálla rőtes színű lesz a lángtól, mint a metohijai kukorica, selyem hajjal. Száraz, elfonnyadt levelek susognak, zizeg, csörgedezik az olvasófüzér, nehéz idők következtek el, Ali Binak nemzetségének még a nyomát is ki akarják törölni Metohijából.
A maguk idejében könnyebb volt őseinek: eleresztik az ekét, el a kaszát, elhagyják a puskát, otthon maradnak, tüzet élesztenek a kandallóban, fiaik és unokaöccseik munkáját irányítják, elmennek az öregek György-napi törvénykezésére, hallgatják a házi veszekedéseket, férfi-vendégekre várnak, ügyelnek a fiatalasszonyokra és Allahhoz imádkoznak. De mit csináljon, mit, a vén Ali Binak, hogyan maradjon otthon, a toronyban, hová menjen ki belőle, – nehéz idők jöttek, nehéz uraságok: neki és nemzetségének még nyomát is ki akarják törölni Metohijából…

Első ének

Én, Ali Binak, morzsolgatom néma olvasómat
és mindegyik szemmel kő-koloncot kötök nyakadra.
Én, Ali Binak,
megátkozlak lányod minden magzatában.

Miért, miért
ölted meg tetőmön a szent gólyamadarat?

Az én kéményemen hajladozott Allahnak,
kéményemen csókolgatta a fehér csőröcskéket,
melyek, mint csíra a föld rögéből, áttörtek a tojáshéj burokján,
kéményemről terjesztette a ház fölé fehérlő ágait,
és szárnyaival nem verte le soha almáimat az ágról,
csőrével nem csapott soha a cseresnye piros szemébe
(hogy kifolyjon bíbor szembogara!)
a szent madár.

Mikor az első puska pukkant –
meglepetten, kitágult szemmel nézett, csak nézett a szent madár;
mikor a második puska pukkant –
elfordította fejét, mint lengő fehér virág a szélben;
mikor a harmadik puska pukkant –
lehullt kéményemről a zsúpra,
véresen…

Éj van. Búsan nézi a hold Škipniját és Metohiját.
Ülök a kémény előtt – a parázs-rostélyra hamu zöld lisztpora hullik.
Alszik minden… csak az olvasó sok szeme surrog.

Fölöttem, fekete terítőn, a tetőn,
holtan fekszik a szent madár.
Fehér és véres – vérrel eláztatott maroknyi hócsomó,
fehér és véres – vér-lucsoktól olvadt maroknyi hócsomó.

Hallgatom, hallom:
ereszemről
súlyos cseppekben
csöpög
a vér.

Második ének

Ledöntötték sövényeimet, mint a gabnát,
letaposták sövényeimet, mint a megdőlt gabonát,
zöld rétjeimet is végig megtaposták,
mint a szőlőt.

Olyan a tavaszi rét, mint kristálytiszta zöld víztükör –
a napsugár ne kavarja fel ujjaival;
az elvirágzott, fehér rét elsőszülött, friss hólepel –
madár ne hagyja rajta kósza lábnyomát;
szél se hemperegjen a harmatos füvön –
szét ne kuszálja!

Ledöntötték sövényeimet, mint a gabnát,
megtaposták réteimet, akár a szőlőt.

Lábaim nem tiportak sövényére soha,
lábam léptei nem hagytak lábnyomot soha rétjein
(rajtuk térdig érő hóban sem jártam!)
Kecském se nyújtotta nyakát
a zsenge galagonya-rügyre, sövénye magasában.

Rétemen száz csapás kanyarog, mint összejárt, régi havon a nyomok.
S íme, tegnap délben elhaladt meggyfáim súlyos ágai alatt,
megállt, ágát megcsavarta,
s összeszakított gyöngysoron, azon
a meggy sok piros drágakő-szeme megremegett és szétszaladt.
S a sebből, ahol a faág elhasadt
vér buggyant vastagon.

Harmadik ének

Ó, éjek,
katonaléptek döngetik-e a hidakat,
vagy szél tördeli le fáimról az ágat,
vagy hótól nyög a házgerinc tetőm alatt?

Nem katonaléptek döngetik a hidakat,
nem szél tördeli fáimról az ágat,
nem hótól nyög a házgerinc tetőm alatt.
Lova csatangol kukoricámban, jár-kel,
egész éjjel.
Hallom – ágyúkerék dobban, dübörög át a sorok közt,
törnek csont-recsegéssel a szárak,
bordák roppannak a levelekben.
Hallom – az ellenség lányom kamrájában féktelen őrjöng,
térdével elrondítja, legázolja leányi ágyát,
kutyaként vicsorog lány-torka alatt.
Itt van – patáival tapos bordáimon.

Jön a szántón át, nyomában ledőlnek a rendek.
Kukoricámat lucskos szájjal szopogatja,
a rózsás mellbimbót fogával tépi le emleiről,
szétrágja –
fogain habos tej csorog végig.

Keserves esztendő feszül az este között és köztem
ő éji lidércként lenyom,
patáival tapos bordáimon.

Negyedik ének

Eső nem esőzik a földre, s nem száll álom a szívre.
Eső sustorgásáról susorognak éjjel a lombok,
száraz szájak súgnak: csak jönne a harmatos álom.
Sisteregj hevesen, suhogj, kezdd a diófa ágon,
almámról mosd le a rozsdát, töltsd be a tengeri hónalját,
itasd tetőmön a zsúpot, öntsd el a tiprott szénakaszálót,
töltsd meg a források köcsögét, s döntsd fel.
Susogj hát, áldott. Elalszom majd, csak halljam susogásod,
s ringasd a hajnali ágat az ablak alatt,
mint gyermeki bölcsőt, úgy ringasd.

De minek susogsz, mivégre ringatod az ágat?
Mosott homokot látok-e ragyogni kora reggel az úton
s pazar pejeken kopogó, vásári víg vonulást?
Látok-e ökröket, fejükön nedves tülköt,
szekereket mögöttük, derékig púpozva paszullyal,
pergő babot a porban – fán gyöngyház berakást?
Látok-e fölnyergelt, jólábú paripákat,
míg patáikról porba potyognak a kagylók,
és zablájuk zörren, és a gyaloglók cuppantgatnak utánuk,
s himbálóznak a kantárok apró dísztükrei,
fehér pillangókat eregetnek
fel, a diófalombra,
s lányszobák ablakára?
Hogyan is alhatnék? S ébren hova nézzek?
Gyümölcsös kertjeinkre tán, hová bárány se tette be lábát,
most meg a jövevények disznai túrnak a földön?
Tán a rügyező oltványokra, miket megkímélt a déli szél is,
s most fenevad kecskéik rágják róluk a hajtást?

Tán a vásárba vivő utakra, hol patkolatlan ökrök bicegnek,
s kocsik csikorognak kenetlen kerekükkel?
Talán a ritka lovasokra és a felnyergelt lovakra,
melyektől a meztélábasok lábukat árokba rejtik?
Talán a fegyveresekre, meg a kaszásokra,
málhás tarisznya rajtuk –
vállukon paprikafüzérek?

Hát mért susogsz, mivégre ringatod az ágat?

Ötödik ének

Félek az alkonyi néma szobáktól,
félek a gazdátlan kolompoktól, függnek fenn a gerendán,
s csöndesen fel-felsírnak a szélben.
Futok a hársfa alá, keresztbe vetett lábbal leülök a gyöpre,
és várom, várom,
hogy a nyájak megtérve a rétről elöntsék végig az utcát,
és vidulást hozzanak nékünk,
körmeik közt a rétről hozzanak vadvirágot,
és duzzadt tőgyüket hozzák teli tejjel.

Félek az alkonyi néma szobáktól,
a gazdátlan kolompoktól, melyek fel-felsírnak a szélben, –
s futok a hársfa alá, s keresztbe vetett lábbal leülök a gyöpre,
s várok csak, várok…
Elrabolt földemről megindul, s az utcák teknőiben
árva csülkökkel végigcsattog az alkony.
A kútgém felszáll, s visszaesik, mint madár, madzagra kötve,
a fal s a sövények felől csalán szaga terjeng.

Sötétség sodrába süllyed a sok ház meglékelt ladikja. –
Nem jönnek falunkba a nyájak, tőgyük vödreit tejjel teletöltve,
körmük közt pipitért, réti füvet nem hoznak a birkák.
Fehér nyájaink szétsorjáztak, mint fogak a szájban,
ekevas hasogatta fel legelőnket.

Tudod te, hogy ugatnak a kutyák a juhokra este,
tudod te, miként lángolnak a csaholások
(lángolnak, igen!)
mint rőt tüzek lobogják körül az aklot,
tudod te,
milyen a telt csecs a bárányok ínyén?

– Eh, utcáinkat most nőtt fű lepi végig!
Széles útjainkat fölszántották ekével.
Esküszöm –
a sírhalmokon krumpli növekszik.

Hatodik ének

Fehér nyájaink szétsorjáztak, mint fogak a szájban,
hegyre futó ösvényeinket benőtte a fű.

Jönnek, s mennek a forró nyári napok, eltikkadt utasok,
nem száll felhő a tenger fele, s nem száll felőle.

Dél van. Égnek a déli verők. Lankadtan lógnak a lombok,
kövek gőzölögnek kaparó kénszagúan.
Három formátlan birka támolyog végig az utcán,
mintha vakok lennének egymáshoz kötözötten.
S bármerre jártam, a kutyák mindenhol nyöszörögnek,
gödröt kaparnak, nyüszítenek a mélyén,
nyínak a szomjtól, meg szomjától a hegynek.

És jönnek és mennek a tikkatag napok,
nem száll felhő a tenger fele, s nem száll felőle.

Dél van. Égnek a déli verők. Csermely vize csorg a hegyekben,
füvek harmatoznak és térdig nedves a fenyves,
vályúkba csobban a víz a csobogókból,
csapdos a szélben, leng, loccsan az itatókra.
És zúgnak a fák, mint barlangok s hóviharok,
az időtlen,
ősöreg
vadonnak hangján, a hegyekben.

Micsoda hegy ez, amelyik néma? Ím, a Štedimnek nincs szava, néma.
Nem hall többé csaholást, nem hall beszédes baltát,
szekercét, énekeket, öklelődő bikákat.
Itt a gyökerek fölkelnek, ellepik a néptelen esztenákat,
s a föld elrágja a karámok karóit bokában
s füvek döfik át a deszkákat meg a póznát.

Fehér nyájaink szétsorjáztak, mint fogak a szájban,
fű nőtte be sorra az utat, meg az ösvényt.
Fenn, hegyi legelőinken, a zsenge, harmatos fűben,
farkas mossa csecsét, szoptatja kölykét,
kölykét szoptatja
a puszta pázsiton, hegyeinkben.

Hetedik ének

Ne zokogj, no, Ziz Nimoni, Nimon Ali lánya,
ne zokogj álmodban, ne átkozd juhászlány voltod,
ne álmodj a hegyekről, se térdig érő harmatfüvekről,
ne álmodj delelőkről, jégvizű csobogókról.
Aludj, bojtárkám, koránkelő lánykám!
Napkeltekor kélj fel, kőmező lapályra menj a tehénnel,
a Bistricához, apadt víz partjához.
Ott, lásd, lelsz a fán fanyar levélhajtást,
harmatot is lelsz –
harmatot lelsz a sziklán.

Ne szenvedj álmodban ijedős szarvas-ünőcském,
ne átkozd el szemedet, kilenc éved se átkozd el,
ne lásd álmodban a tisztás fekete ragyáit,
hol elpusztul a fű, hol a fű nem nő ki a vértől.
Aludj bojtárkám, könnyű álmú lánykám.
Megjön az őszi eső – megjön, a földet majd megmossa,
megmossa, marka magot szór abba.
S feltör a fű, s a földet öltözteti zöldbe
a feledés
tavaszi zöldje.

Ne fájj, nyárfácska, ne borzongjon végig tested a láztól,
ne rázd hajfürtjeidet, ne tördeld vékonyhegyű ujjad,
ne remegj simogató kezemtől, ne lásd azt a halottat,
kit a forrásnál öltek meg, s lapuval fedték be az arcát.
Aludj bojtárkám, lidércálmú lánykám!
Megjön az őszi eső – majd minden földet elegyenget,
elegyenget, beléje magokat vet.

Feltör a fű, s a földet öltözteti zöldbe
a feledés
tavaszi zöldje.

Aludj bojtárkám, koránkelő lánykám!
Napkeltekor kélj fel, legelőre menj a tehénnel.
Legyen elesége – akár egy fanyar levélke,
leljen harmatot is – akárha a sziklán.

Nyolcadik ének

Ránk zúdultak, orvul rajtunk ütöttek,
ránk zúdultak kora reggel a hársfa alatt.
És ledöntöttek minket, szétszórtak, megtapostak,
mint ellenség az idegen gabnát.

Rajtunk ütöttek az árnyas hárs fája alatt,
mely lombjával hatfele futó útra borul,
csúcsa meg magasabbra nyúlik a kéményfüstnél.
Rajtunk ütöttek, rajtunk, éppen a hársfa alatt,
hol nagyapáink ültek nyári hajnalokon és esteleken,
és szóba került az egészség meg a szénakaszálás,
tüzet csiholtak, nézték, hoznak-e esőt a felhők,
lovakat mustráltak, és kaszát kalapáltak.

És ledöntöttek minket, szétszórtak, a füvön megtapostak,
ott, hol nyáron kora reggel és súlyos árnyú alkonyokon
ültünk, és szorongatott minket az ínség,
kapánk tompa volt, kaszánkat elköszörültük –
s megosztottuk kaszaverőnket, a dohányt meg a gondot,
és szájról-szájra adtuk tovább a remény szavait,
mint reggel a tegnapi szikrát
tűzhelytől tűzhelyig.

Most a hárs magában búsul. Hozzá vánszorgok naponta,
ha árnyéka elönti az utcát, s hevét lehűti,
leülök lombja alatt keresztbe vetett lábbal a gyöpre,
szólok a szomszédokhoz, kik nincsenek immár.

S ülök csak, ülök. Ágakkal beszélgetek
a lombok nyelvén. A madarakat megértem.

Azt mondják: nem azért fújnak szelek az ágra,
hogy a sok madár meghaljon, földön törjön el szárnya,
de, hogy az ágak
oltalmat adjanak minden madárnak.

Kilencedik ének

Ne sírj, Ibiš, rab-deják, jövevényeknek rabja,
ne tépd a lelked, ne gyötörd szemed, és ne zokogj.
Igen, idegenbetűs iskolatáskáddal, így vagy
az én üszökkel meglepett gyenge kukoricácskám.
Mikor tenyered a könyvre csapod, nyitott tenyérrel
belecsapsz a szöges betűkbe, s mind hegyesek,
kétfelől kihegyezettek. – Ali, ne sírj,
ne zokogj, Ibiš.

Kín, keserűség – mert hisz enyém vagy, jobban, mint nyakamon a verőér,
és síromon, a bánattól és gyűlölettől sóssá lett földből
nem nő majd ki a fű – a feledés tavaszi zöldje.
Ali, te csak ne sírj. Mikor kín gyötri meg az embert –
ember, ne zokogj. Ember, te Ibiš, Ibiš Nimoni,
ne sírj, fogaidat vágd bele fogaidba, és ne sírj,
te, Ibiš-ember,
ne feledd, kicsoda vagy, s kié vagy!

Csak fölöttem is, azidőtől, hogy bennem él a törzsünk,
három cár trónolt, kik úgy jöttek, hogy nem mennek el soha,
kik fölemelték a falvakat, s városainkat, akár a kelyhet,
s koccintottak velük az asztalok s a határok fölött,
s ripityára törték őket, mérgükben, vagy éppen csak szeszélyből,
s gabnát faltak lovaik, szablyáik húst zabáltak –
három cár, kik mind úgy jöttek, hogy nem mennek el soha,
és elmúltak,
széttörtek bögrékhez hasonlatosan.

Csak fölöttem is, kasza-csapásnyi életem során
három király trónolt, kik mind úgy jöttek, hogy nem mennek el soha,
kik ágyúkat húzattak hetedhét határra és az utakra,
kik tűzzel verettek minket, és faggyal vertek minket,
s ráztak, mint a gyümölcsfát, és nyírtak, mint a birkát,
sövényt fontak belőlünk, amelynek karói térdben kitörnek –
három király, kik úgy jöttek, hogy nem mennek el soha,
és elmúltak,
széttörtek bögrékhez hasonlatosan.

Itt, e szántó barázdáin, e homlok redőin
átgázoltak a pasák, a Šemsi-pasák, Sav-Batarák, Todor-basák,
szejmenek, krilašok, zsandárok, vasrudasok, botosok,
uzsorások és baksis-lesők, kisbíró-írnokocskák…
S eltűntek itt hadak és hadnagyok. S annál véglegesebben,
minél maradandóbbnak magasztalták maguk. S annál váratlanabbul,
minél erősebbnek hitették maguk. Múltnak neveztetnek és neveztetni fognak,
neveztetni fognak
annak, amik.

Majd múltnak neveztetnek. Ám mi, az elsők és utolsók,
mi, a törzzsé szökkent gyökér, a gyökérzet, mely felkelt, és járni kezdett,
mi, lenyesettek, kik védekezünk és sarjadzunk
tíz ifjú sarjjal és három késsel leveledzünk –
mi maradunk, és leszünk – hogy a falvak helye falut növesszen,
a karám nyoma karámot, hogy a zápor nyomán a mag kicsírázzon,
napfény ültesse palántáit az elárasztott rétek vizébe,
lovaink lába alatt csobbanjanak a patakok meg a gázlók,
és patáik alatt széttört csillagszikrák ugráljanak a vízben,
hogy dalokból halljuk, mit is csináltunk, hogy te kilevelezz,
hogy növekedj,
hogy megmondd, kicsoda vagy, s kié vagy!

És te ne sírj. Amikor kín gyötri meg az embert –
ember, ne sírj! Ibiš-ember a szíveddel gyűrd le
a zsarnok könyvet is, ha már a könyv erő is,
tűrj és tanulj – ha egyszer erő a könyv is!
Abban majd, abban a zsandárokkal, uraságokkal teli könyvben,
még abban is megleled, hogy néha férfiasabb tett
utat felszántani, mint békén szántani metohijai szántón.
Valahogy úgy van, hogy ki a törvényt a puska tusában hordja,
annak nyoma embertelenségtől büdöslik.
Valahol meghagyta nekünk Mark Miljan Medunban,
hogy tudnunk kell, kik vagyunk, s kié vagyunk.

Ezért hát ne sírjál. Erősebb legyél a kínnál.
S abból a könyvből, s mindegyikből, mely azután jön,
tudd meg, hogy megértsd – hol a könyv nem segített a fejnek,
a fej pedig a kéznek – ott könyv se volt és fej se volt,
érd el, hogy megértsd és megkülönböztesd,
mikor, kivel és mit kell tenned –
hogy a könyv végre libra legyen,
a fej krye legyen,
a szabadság – legyen! – liri.

És akkor, Ibiš, te, övemre font borostyán,
akkor
az irón ujjaid közt, melyeknek tízszer is megcsókolom begyét,
nem lesz ujjaid közé ékelt szögletes kínzószerszám,
nem! – lágyabb és üdébb lesz,
mint a hajnali füvek, amikkel kaszádat végigtörlöd,
lágy és nedves, mint a fenőkő kezedben kora reggel,
csókolgatom kezed, s az holnap kaszát emel majd,
úgy legyen – csak ne feledd, kicsodák vagyunk és kié vagyunk!

Tizedik ének

Erdeink sorra dőltek,
lekaszált katonákként.
Mint disznók, turkáljuk a földet,
gyökér után kutatva.

Forrásaink s a patakok mitőlünk elfordultak,
vetésünket kiszívja a föld, nem itatja többé.
Szántóinkra és szomjas kertjeinkre
pénzért vesszük a vizet.

És ím, legelőinkről és erdőinkből
és földeinken föltűnnek kihegyezett kopják
és földeinken föltűnnek szerszámok, hegyes lábbal.

És sárga lábukkal, mint a rablómadarak,
átlépdelnek a barázdán,
és méregetik fekete szemmel.

Tizenegyedik ének

Jöttek a földzabálók az első déli széllel,
mikor a fehér földet foltos olvadás pettyezi,
rovással barázdák helyett, betűkkel vetőmag helyett.
Jöttek a földzabálók, méricskélték a szántót, vonásokat vontak,
és összeírtak és aláírtak,
és rovást rovásra, mezsgyét mezsgyére raktak,
földjeinket
mint ajakunkat
lezárták hét pecséttel.
S a napok telnek. Metohija felforr habzó tejként.
Teljenek csak. Forrjon csak. Csak hadd mozgassák a források a köveket,
hadd rágják el a hangyák a füveket, mint a fűrész,
csak rügyezzenek a rügyek, bimbózzanak az ágak.
Te, Nimon Ali, Ali Binak fia,
munkátlan karodat fond össze melleden.

És mennek a napok, mint egy törzsből való testvér-lovasok,
kik bátyáiknak visznek segedelmet, s egy sem fordul vissza az útról.
Jön a tavasz! Hadd jöjjön, jöjjön csak,
Ali Binak, Binak Rusztem fiai
hadd vessenek paprikát, kik szántották a szántást,
s húsz barázdát szórtak be szemmel, egyetlen lendülettel,
hadd őrizzék a csirkét, kik birkát legeltettek,
kondákat tereltek, siratókkal búsongtak,
és visszhangzó jeladást vertek a hegyekben.
Hadd legyenek Binak Rusztem ivadékaiból szolgák,
lánymaradékaiból –
házi cselédek.

Szántóvető karodat fond össze melleden!

Tizenkettedik ének

Reggel a síkság beitta a havat, mint tejet a pogácsa.
És – emberek, esküszöm a kenyérre! –
földeinkre súlyos ekéket vontak a jövevények,
itt szántanak az alapzat alatt.

Emberek a jövevények közt, s kinn a földeken,
hagyjátok az ekét a barázda végiben,
tartsátok vissza a magot markotokban –
halljátok meg:

Ez az eke, mely szántónkba hasított bele,
nem eke,
nem eke – s az ekevas sem ekevas!

Kést döftetek közibénk,
és a mi föld-húsunkba!

                    1937
                            GYÖRE IMRE FORDÍTÁSA