GÖRBE TÜKÖR
   
KIS ANTÓNIA
  
Eltűnt a katarzis, vazze!
   
Tisztelgés Samuel Beckett Godot-ja előtt

    – Eltűnt a katarzis, vazze…
    – Mi van, ki halt meg?
    – Azt nem mondták, hogy kinyiffant, csak azt, hogy eltűnt.
    – És akkor mi van? Keresik?
    – Keresik hát, merthogy rég nem látták, pik-pak felszívódott.
    – Van ilyen és igaza is van, ha nem fizetik meg. Na, és hiányzik valakinek?
    – Hiányzik hát, mert nélküle szart sem ér az egész.
    – Aztán kinek hiányzik annyira?
    – Hát a médiának, a tévé, a rádió, az újságok mind erről jajgatnak, vazze. Te meg hogyhogy nem vetted észre?
    – Nem csípem a médiát, elvagyok magamnak.
    – Pedig a katarzis az neked is kéne.
    – Nem mondod… Mi a jó francot csinálnék vele?
    – Megtisztulnál, haver, másképp néznél a világra meg magadra.
    – A világot leszarom, magamat meg minek nézegessem. Amióta nem beretválkozom, nem is nézek tükörbe.
    – Még jó, hogy nem mindenki ilyen.
    – Te például, nagyokos, mire mész vele?
    – Izgat, hogy keresik, és azért keresik, mert értékes, nagy lehetőséget jelent. Mondjuk alaposan benne vagy a szarban, de aztán kiemelkedsz belőle.
    – Szóval büdössel kezdődik, de aztán elszáll a szag, aztán már csak virágillat, napfény meg ragyogás.
    – Pontosan, mert kiemelkedsz.
    – Csak úgy, hirtelen.
    – Ja, ja, mert gyorsan jön, mint a földrengés.
    – De akkor inkább elsüllyednek, lemerülnek, a sok izé, ami feltört, betemeti őket.
    – De vannak, akik a felszínre jönnek, mert megcsillan egy kis fény, hogy arra kell menni. Meg kutyákkal is keresik őket.
    – Az jó, a kutyákban hiszek. Szóval a kutya hozza a katarzist?
    – Nem egészen, de ma már olyan marha okos, szuperképzett kutyák is vannak, és ők biztosan segítenek.
    – De ha már meghóttál, akkor annyi…
    – A kutya akkor is jelez. Mert arra van kiképezve. Én mondom, van olyan kutya, amelyik eléri a doktori fokozatot. És olyan is van már, amelyiknek szobrot állítottak.
    – Szerinted a média is kutya?
    – Hát olyasmi, vagy inkább kutyaütő. Hiába na, nagy humorom van nekem, csak nem értik meg. Már rég híresnek kéne lennem. Celebnek. Maradjunk annyiban, hogy az egyik kutya, a másik meg kutyaütő.
    – Na és, haver, mire mész ezzel a nagy eszeddel?
    – Én aszondom, nem baj, ha van. Ez olyan, mint a katarzis: segíthet. Kell, hogy legyen.
    – Aztán kinek, minek?
    – Például neked, mert te csak nézel ki a fejedből, ahelyett hogy a katarzist keresnéd. Mert neked nem hiányzik, az neked semmi, hogy mindenütt keresik, hogy nagyon kéne. Mert ha meglenne, az emberiség boldogabb volna.
    – Az az igazság, hogy elfáradtam, haver, engem kimerít az agymunka.
    – Azért megköszönhetnéd, hogy fölhomályosítottalak.
    – Ja, ja. Jó vagy nálam egy sörre, vazze.

NECZ DÁNIEL
   
Üzlet
   
Figyelsz? – kérdezte Pipa úr az unokaöccsét.
    – Igen, bácsikám, hogyne figyelnék – felelte Halváry.
    – De jegyzeteljél is! – mondta Pipa úr dühösen. – A zakóm is elrojtosodik a sok hülyeségedtől.
    Halváry lázasan jegyzetelt az apró noteszbe. Egy zsák cementen ült; sovány kis ember, farmerben, pólóban. Mellette Pipa úr alakja úgy magasodott, akár egy büszke emelődaru. Fehér öltönyben feszített, nyakán egy kiló arannyal. Körülöttük zsongott az építkezés.
    – Tehát, mit csinál most Radu?
    – Az az előttünk álló vendégmunk…
    – Ki ne mondd! – ordított Pipa úr. – Igen, Radu az a bajuszos úr előttünk – nyögte ki végül higgadtan. – Tehát mit csinál?
    – Pihen, bácsikám.
    – Nem, Radu sörözik, lopja a napot, az idő pénz, Radu naplopó, tehát Radu a pénzünket lopja, ezért levonunk harminc százalékot Radu fizetéséből. Lejegyezted? – ordított ismét a nagybácsi. Halváry lázasan jegyzetelt. Közben arra gondolt, milyen jó lesz majd otthon regényt olvasni.
    – Nehogy aztán az olvasgatáson és a versfaragáson járjon az eszed! Hát ezért küldött ide apád?! – Pipa úr arca vörös volt felháborodásában, akár a téglapor.
    Halváry már harmadnapja volt a telepen. Itt élt, itt figyelte a munkát, és itta Pipa úr szavait, aki apai ágon nagybátyja volt, és a családi szakma legkiemelkedőbb alakja.
    – Tehát most akkor én mért fogom ott megint lebontatni azt az állványzatot?
    – Valamit talán demonstrálna, bácsikám?
    – Csak semmi kifinomultság! Azért, hogy ne sörözzenek. Micsoda ejrópai… ha én a te korodban így beszéltem volna, most én is téglát pakolnék. Rám figyelj, ha mondom! Most nem rímfaragás van. Meg nem felolvasóest.
    Halváry ijedten kaparta a noteszébe a mondatokat. Apja megszokott mondása visszhangzott a fejében: „A legrosszabb, ha az ember friss törmelékként kerül a keverőgépbe.” És Halvárynak be kellett látnia, hogy jó nevelést kapott. Már hatéves korában kiverték a kezéből a könyveket, és kiküldték téglát pakolni, meg gödröt ásni. Aztán tízévesen számológépet adtak a kezébe. Ha véletlenül verset írt, azt összetépték, helyette könyvelést ellenőriztettek vele.
    Tizennégy évesen már túl kellett lennie élete első adócsalásán. Titokban könyvtárba járt. Ha erre a szülei véletlenül rájöttek, megszidták, és kiküldték a telepre, hogy egész nap egy daru tetején üljön. Nagyon félt a magastól. Végül aztán tizennyolc évesen eljött a végső pillanat. Öt nap a telepen a nagymesterrel; az ötödik nap végén pedig méltó lesz arra, hogy saját könyvelést vezessen.
    – Tehát akkor azt a kopaszt ott most mért fogom kirúgni? – kérdezte Pipa úr, miközben fehérarany nyakkendőtűjét igazgatta. Utána kivette, és a fogát piszkálta vele.
    – Mert bomlasztja a munkamorált?
    – Már megint, már megint, már megint! Versben mondjam el, hogy megértsd? Nézd, amíg te ilyen kis féltégla vagy, addig nem jutunk előre. Hát hogy akarsz te egy napon úszómedencés ház lenni? Még állványzat se vagy! Csak nézel ki a fejedből, mint lapátvég a gödörből. Azért fogom kirúgni a Sanyit, mert a Radu és az öccse feleannyiba kerülnek.
    – A Radu a vendégmunk…
    – Ki ne mondd! – ordítozott Pipa úr, és dühében belemarkolt frissen dauerolt fekete hajába.
    – Főnök, van egy kis gond – szólt ekkor oda egy munkás. – Itt vannak az ellenőrök.
    – Na, tessék! A revizorok! Kellett neked kimondani! – mondta dühösen Pipa úr.
    – Napot, napot! – köszönt barátságosan a főellenőr. Szakállas, kövér ember volt, hivatalkék öltönyben. – Hallom, itt nem egészen helyénvaló tevékenység folyik.
    – Miféle tevékenység, főellenőr úr? – kérdezte Pipa úr. Az arca fehér volt, akár a vakolat.
    – Nos, mi az, hogy miféle? Errefelé sok az illegálisan alkalmazott vendégmunk…
    – Már elnézést, de miről beszél?
    – Hogyhogy miről, uram?! Ez egy építkezés, ahol illegálisan alkalmaznak nagy számban vendégmunk…
    – Miféle építkezés? Ez egy születésnap!
    – Születésnap?!!! – kérdezte hitetlenkedve az ellenőr.
    – Igen. Idén cementet és téglát kaptam ajándékba. Tudják, régóta vágyom egy családi házra, meg aztán ez az összetartozást is szimbolizálja… szép ajándék, igaz?
    – No, de kik ezek az urak akkor?
    – Hát, rokonok! Például, ő itt a bátyám – mutatott Pipa úr egy közeli bajuszosra. – Ő itt a bátyám, Nicu – mondta mosolyogva. – Nicu, köszönj szépen a főellenőr úrnak!
    – Bună ziua! – mondta Nicu.
    – Elnézést, kissé selypít, megégette a nyelvét.
    – Azt hiszem, eleget hallottam. Fiatalember, maga mit gondol?
    – Azt, hogy ez a születésnap tizenöt millióba került, és pontosan harminc milliót fog hozni néhány héten belül. Úgy van minden, ahogy az a Nagy Könyvben meg van írva. Remélem érti, hogy miről beszélek.
    – Azt hiszem, Pipa úr, meg kell, hogy mutassa a könyvelést. Utána vélhetően egy nagyon hosszú, több éves beszélgetésre invitáljuk, a kedves vendégek pedig egy szelet tortával és egy kiutasítással távozhatnak egy határral odábbra.
    – Nem ezt kellett volna mondanod! – ordibált Pipa úr az unokaöccsének.
    – Hiába, bácsikám, az idő pénz, maga nagyon sok ideig lesz most távol, és nagyon sok pénzt fog itt hagyni. Egyébként boldog születésnapot. Hány éves is most, bácsikám?
   
    Egy órával később leállt a munka. – Mindenki ki van rúgva! – mondta ünnepélyesen Halváry. Boldogan gondolt arra, milyen jó lesz majd másnap eladni az egész telepet. Vajon ennyi sok pénzből mennyi könyvet lehet venni?
    A csípős késő délutáni szél hidegen kongott az álmos daruk között, a téglákon pedig lassan ömlött szét a narancssárga napfény. Halváry leült az egyik cementzsákra, majd tollat és papírt vett elő, és egy versbe kezdett. Közben örömmel és hálával gondolt Pipa úrra.





Három ember vízparton (1929 k.)

ABLAK

Luis García Montero (1958) Granadában született spanyol költő, első verseskönyve 1980-ban jelent meg, összegyűjtött versei 2006-ban láttak napvilágot. Szülővárosában egyetemi tanár, tanulmányíróként is jelentős. Sajtó alá rendezte Rafael Alberti összes művét.


LUIS GARCÍA MONTERO

A vakáció első napja

A tengerben úsztam, már nagyon késő volt,
épp az a pillanat,
mikor a fények egy beroskadt máglya
még izzó parazsaiként lebegnek,
s a vízben lobbannak el a kérdések
nyomukban fura csönddel.

Úgy döntöttem, elúszom a piros
bójáig, amely napkorongként rejtőzik el
a csónakok háta mögött.

A parttól nagyon messze,
magányosan, elveszve a homályban,
úgy hatoltam a tengerbe, egyre beljebb,
nyugtalanul, mint mikor
egy vers mélyébe hatolok be,
vagy egy új szerelmet kínáló hosszú éjszakába.

És hirtelen megláttam őt a vízben.
Idősebb nő,
megfáradt szépségű arc,
kontyba fogott ősz haj;
nyugodt karcsapásokkal
úszott felém.
Mintha a látóhatárról vált volna le.

Amikor útjaink találkoztak,
egy pillanatra megállt, s a szemembe nézett:
nem érted jöttem,
még nem te vagy az.

A piac zsivaja ébresztett,
meg egy motor robaja,
amely eszeveszettem vágott át az utcán.
Késő délelőtt volt,
az ég tiszta, virgonc
zászlóként lobogott
augusztus árbocán.
Lementem, hogy megreggelizzem
a parti sétányon levő teraszon,
s elnéztem a nyüzsgést,
a tutajként ringó tengert,
a napon sütkérező testeket.
Az újságban
a vízbefúlt neve nem az enyém volt.


A személyes földrajz problémái

Sohasem tudok elbúcsúzni tőled, mindig
belém fagy valami kimondatlan szó,
mindig félek, hogy valamit félreértesz,
mert a jelen nem lét hagyta ostoba űrbe
olykor cseppenként beszivárog
a kétségbeesés.

Sohasem tudok elbúcsúzni tőled, mert nem vagyok
közönyös utazó, aki átvág a tömegen
repülőtérről repülőtérre,
sem aki a szembejövő kocsikat nézi,
míg a városba rohan,
ahol épp ott maradtál.

Sohasem tudok elbúcsúzni tőled, mert
vak ember vagyok, aki kezed
és búcsút mondó ajkad alagútjában tapogatózik,
vak ember, aki félreértésekbe ütközik,
meg kimondhatatlan szavakba.

Ebben a szereleműrben
sohasem tudok elmenni mindattól, ami vagy.
A jelen nem lét hagyta ostoba lyukban
önmagamtól távolodva,
útban a semmi felé.


Bűvölő

Nagyúr, compañero, Nagyura az éjnek,

add, hogy megforduljon,
ki szemem kerülte.

Add, hogy rám szegezze
azúr pillantását
a bárpult mögülről.

Nevem megkérdezze,
lépjen hozzám lassan,
s kérjen cigarettát.

Hogyha ott maradna,
add, hogy az a kis bár
egyből kiürüljön,
s kettesben legyünk csak
a leglassúbb dallal.

Hogyha menne inkább,
add, hogy a hold küldjön
sugarat a csókhoz,
s diszkréten az utca
elnéptelenedjék.

Nagyúr, compañero, Nagyura az éjnek,

add, hogy ne rikoltson
a kakas az égre,

a nap késlekedjen,

árnyaid uralják
kicsit még a földet.

Éppen csak, ameddig magát el nem szánja.


                 DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI





Kucsmás pásztor (1928 k.)

KOSZORÚ

Százhúsz éve született Várnai Zseni (1890–1981). Első verse 1911-ben jelent meg, majd egymás után adta ki a nyomort, a kiszolgáltatottságot és a társadalmi igazságtalanságot támadó verseit. A magyar proletárköltészet jelentős úttörői közé tartozott. Mára – érdemtelenül – elfeledett költőnek számít. Ám van egy verse – az I. világháború előtti korszak egyik kultuszverse –, amely még elfeledettségében is biztosítja számára neve fennmaradását. 1912 májusában írta, amikor a kormány a rohamosan terjedő tömegsztrájk és a forradalmi hangulat elfojtására katonai erőket vont össze a fővárosban. A nagyhatású költemény később, a világháború idején, majd 1918-ban is forradalmi erővel mozgósított a tömegek körében.
E versével tisztelgünk az évfordulón emléke előtt.


VÁRNAI ZSENI

Katonafiamnak!

Én magzatom, szép katonafiam,
Szíve vérével ír neked anyád,
Mióta a császár kenyerét eszed,
Vörösbe fordult itthon a világ.
Most készülünk a döntő, nagy csatára,
S ti lesztek ellenünk majd a sereg,
Ha ráuszítnak önnön véreidre,
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
Már lesi az ásós, kapás hadat,
Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
Várja az erőt, mely életet ad,
Most megmérjük irdatlan, nagy erőnket,
S nem ringatnak majd kalászt a szelek,
A termőföld lesz a mi lázadásunk:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
Én sírok, ki méhemben hordtalak,
Ki eggyé tettem éjet, napot, órát,
Hogy etesselek, hogy dajkáljalak,
Hús a húsomból, vér a véremből,
Hogy emelhetnél te akkor kezet,
Ha én zokogom, sikoltom feléd:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
A reménységünk, mindenünk: az élet!
Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
A Te felzúdult, bús rabszolgavéred.
Borítson el a forradalmi mámor,
Ha hömpölyög a lázadó sereg,
Mint fölkorbácsolt, zúgó tengerár,
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

Most még csak háborog az óceán,
S a kevély hajót már tépi, dobálja,
Mi lesz, ha majd ős medréből kitör,
Ha úrrá lesz a tenger akarása,
Mi lesz, ha minden katonafiú
Szülőanyjától kap egy levelet,
Mely lázít, gyújt, vérbeborít:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!





Katona (1918)

OLVASSUK EGYÜTT

ESNAGY JÓZSEF

A szegénység balladája

Izgatottan s mohón nyúl a mocsokba
kesztyű nélkül, mintha egy középkori lovag
pusztán hős szívével, kard nélkül rohanna
ellenfelének mutatva késői koroknak:
Ő most kesztyű nélkül, de bizakodva nyúl
az ismeretlen mélybe: Világot: sörösüveget, száraz
kenyérdarabot, rossz, kicsorbult fülű edényt
s még annyi más drága kincset lel majd itt.
Látod! Belemarkolni a mocsokba,
szennybe nem is olyan nehéz,
– mondja fiának, ki ott áll mellette az utca közepén
pirulva. S kutat, kutat egy forintnyi kincs után.
S mint egy bűvész könnyű kezében, az övében is hirtelen
egy tyúktojás ovális rajza fehérlik hüvelykujja s a
mutatóujja közt. – Nézd, fiam! Egy ép tojás! S mint egy
trófeát bámulja-mutatja önfeledten, s büszkén mondja
gyermekének. Tedd el! Tedd el! S míg kibomlik a piszoktól
szürke szatyor szája, a fiú csendesen motyogja: Megzápult
ez már, apám. Büdös. S bár halkan, tisztelettel mondja,
azonnal széthull az élet minden értelme az apai szívben.
Egy perc alatt eltűnik az öröknek hitt apai tekintély.
 

TURAI KAMIL
   
EmberségES NAGYság

(Esnagy József verséről)
   
Ballada: lassan, eltáncolva kell értelmezni, begyalogolni a verset. Követve a mélypontról a magasságos egekbe. Mint a szegénységet. Mely egyrészről a legrútabb szükség, küszöbszaggató szűkösség, másrészt a kereszténység legszebb misztériuma, Krisztus leghőbb parancsa-óhaja. Szent Ferenc számára a szegénység úrnő (Donna Paupertas), akit felismerve dicsőít a hívő. Az Ószövetségben (akárcsak a modern szociális demokráciában) elhajtandó ősrossz a szegénység: ne legyen közted nincstelen (dal) inti népét Jahve. Az igazság, persze, valahol „középen” van, vagyis a tisztes szegénység becsülendő, a kiszolgáltatott ínség viszont gyűlöletes s kerülendő. Esnagy József mintaszerű leírásában mindkét változat ízeiből részesülünk. Vád egyrészről a vers, ugyanakkor himnusz. Kudarcot is konkludál, dicsőséget is diadalmaz.
    Bontsuk darabjaira, legalább háromra a cselekményt.
    Az elsőben megjelenik valaki – mint utóbb kiderül: az apa, a főhős, aki – mint a mesében – nekilát élete vállalt nagy feladatának, a próbának, ami mindent eldönt. Az esemény fontosságát jelzi a korán, legelső momentumként bedobott „izgatottan” várakozáskeltő határozója. Szükségképpen ránk is átragad ez a provokatív kezdőizzás. De már az első sorban süllyedünk is lelkünk dantei poklába, az ősköltészeti alliterációval valószerűsített „mohó mocsokba”. A harc nem reménytelen: a mállékony anyagot – kemény k-kkal – „középkori kesztyű” nélküli lovag juházza. A második sor végére kirajzolódnak a frontvonalak. Táltosi harc ez, a mocsár sárkánya ellen az eszköztelenül elszánt szegénylegény vonul fel. S a küzdelem reménytelenül nevetséges, donquijoteien szánalmas, már eleve vesztes, hiszen a győztes felmagasztosulás helyett mindenképpen bemocskolódik. A visszavetítés: a középkor és a kard, az ironikus „hős szív” is virtualizálja e virtus virulenciáját, értékét. Kinek is készül eme létfontosságú utcai, útszéli „pípsó” zenbudhista koan, minimal artos dramolett, provokatív geg, úrfelmutatásos „hepening”? Hát – a „késői koroknak”, már mintha a középkorra vetítve. Mert a jelenben ez a „késői kor” megvalósult, hic et nunc itt van. Mindenki, aki arrafelé téblábol, köztük a költő, közvetlenül részese lesz. Érti is, értelmezi is, meg is világosul meg el is sötétül tőle. A nagy „Ő” – ki pedig kesztyűt dobott az ősrossznak – kesztyűtlen, pucéran s óvó-óvatosan (mégiscsak „kesztyűs kézzel”) kénytelen vívni, sőt mélybe merülni. De ez a mélység számunkra is ismeretlen még. A vállalkozó merészségét óhatatlan tiszteletteljes elismeréssel, áhítatos várakozással méltatjuk. „Bizakodása” fényében az eredendő „mocsok” is „ismeretlen mélybe” diffundál. S jutalma, jutalmunk rögvest, a misztikus megvilágosodás hirtelenségében fel is villan: a világ az, az egész világegyetem. Egészen eddig aranymetszéses bizonytalanságában-bizonyosságában (s labilitásában) billeg a versben történelmi jelentőségű fordulópont s ironikussá felfújt fantazma képe. De most váratlan-vártan egyszercsak minden kétértelműség lelepleződik. Az emelkedett-hangú szóhasználat felfedi valós hitványságát. A mélység csendjében sörösüveg, száraz kenyérdarab, bádogedény csörren meg. Fülünkben már most, az első rész végén, összetörik az ódai dithirambuszok dicsvágya, s nyilvánvaló lesz a pőre tény: kincsekről itt csak csúfságolva hallunk. Vagy mégsem? Megbirkózik-e gondolatok-érzések hídpillére a ránehezedő szemétdomb-súllyal? Párol-e szennyből szentséget?
    S jön a tanítás, a didaxis, a második ciklus. Nem tudjuk még, kinek szól a hirtelen „látod!”. Sokan látjuk, akárki láthatja, nem titok, a nyílt színen, utcán zajlik a beavatás. Purgáló szertartás ez, purgatórium, bogumil módra. Mentül inkább belemélyedsz a mocsokba, antul inkább megtisztulsz. Csak az első pillanatok meglepetése, förtelme és gyalázata a nehéz. Illetve: „nem is olyan nehéz”. Sőt, a lejtőn határozottan gördülékenyebb az előrehaladás! Az apának – mert íme, most kiderül, most derül ki csak – talán már megterhelő is felidéznie az első szaftos kukázások emlékét. Csakis az empatikus atyai szív vállalkozhat erre a finomságra: a kéreg alól felkapargatni az első megalázódás, megsemmisítő zuhanás kínját, s rögtön gyógyírt is tapasztani rá. Mert a fiú „pirul” (új sorban, kiemelten!). Kivettetett a színpad, az utca közepére, ott esetlenkedik az indiszkrét rivaldafényben, részt kell vennie messzire idegenült édes szüléje alvilági ringlispílében, magánszánalmasságában és közközönyösségében. Aki ugyan buzgón végzi a dolgát, könyékig a trutymóban ássa a merő létfenntartás alapfeltételeit felszínre, s nincs ideje fia szeszélyes érzelmi hullámzásaira.
    Mítosz nincs az égi erők közbejötte nélkül. A varázslatnak hitelesítenie kell a „van”-t. Legyen a beavató akár művész, akár bűvész. Itt – az életművészeten túl – az utóbbi. Mintegy a semmiből hívja elő – tudjuk, valójában a szemét őskáoszából, a szenny ősszentségéből – a világegyetemet reprezentáló első teremtmény-tárgyat, a tojást. Irodalma van, Hésziodosztól a Kalevaláig a világtojás-elméletnek. Hajdan ebből vált ki az ég aranya (sárgája), s föld barázdaszürkéje (fehérje-ezüstje). Alakja, a tojásdad híven manifesztálja a világmindenség formáját. Nem tökéletes gömb az, hanem elliptoid „tökéletlenség”. (A tojás ellipszise épp a tökéletlenséget fogalmazza meg – tökéletesen.) Ez az ovális tehát az apa (Atya) ujjai közt a Kezdet, a még bontatlan egész, a lehetséges jin-jang egységbe-zártság, maga az Egy. Nem véletlenül fehérlik még szűztisztán, az eredendő bűnt megelőző paradicsomi békében. S mitikus erővel tartja az élet-halál ura megváltói Hüvelyk, s mutatja fel mint őstitkot a nevében rámutató Mutató. Teremtői tisztünk, válogató választottságunk a sokfajtából választás egyénítő képessége. S még a tyúkság is a gyakoriság ritkaságát ellenpontozza (egyetlen ty-vel kezdődő szavunk). Amit talált-teremtett (térbe-vetített) az Atya, most tovább-mutatja. Megjelenik a Kezdet kész-készség a Fiú-Logoszban, a láthatóság parancsszavában. Még nem tud a bűnről, épnek látja. Mint a Teremtő világló teremtését, világteremtményét önnön képmásaként, csodaként csodálja, így a büszke apa. Pedig amit trófeának vél, robban szét katasztrofikusan, katasz-trófeaként. Talán nem is más a világtörténelem, mint az Atya „önfeledtsége”, másba átplántált mágia-máglyája. Csak így tudja szeretetét nyilvánítani, egyúttal a szeretetlenséget kiprovokálni. Átadott az Atya mindent, lemondva akaratáról, sőt a tettet elvetvén hatásköréből túlcsorduló kedvében a gyengébbre bízva. Utolsó megszólalása, szava és parancsa a lemondásé, a birtokoló átruházásé: tedd el! Itt persze, az utca valóságában, a koldusnál nyomorultabb emelkedik krőzusi rangra, isteni magasságba. Hiszen valamit, sőt mindent, ami övé, odaadhat. Ad és ad és ad, ez az atya, akár a földi.
    A vers befejezése lehangoló. Annak szánják? Annak tűnik? Az is? Nem hiszem. Inkább az ödipuszi komplexus feloldódik. Az atya visszavonul korábbi láthatatlanságába, foghatatlanságába, a fiú pedig felnő felnőtti feladatához: a gyanakváshoz, bölcsességhez, tanácsadáshoz. S kezdődhet újra a játék, foroghat az örökmozgó masina. Miként is zajlik le a trónátadás, trónfosztás, áldozat és áldás szerepcseréje? Akár világunk multiplicitása, e leviatáni óriáspofa, kitárul a – szigorú szitkoktól sziszegő – „szürke szatyor szája”, s elnyelné, magábanyelné már újabb zsákmányát a piszok, midőn a fiú – a Logosz – megálljt parancsol a kéznek. Hiába bomlik ki a maga bonyolultságában a romlásra ítélt látszat, valami visszarendezi a redundáns tisztaságtörvény benső mérlegnyelvére, a megrendült rendet. Habár motyogva, csendesen. A csendben csendül ama heideggeri Seinsfrage, létkérdés. Az ius mormorandi, a morgolódás joga pillangóeffektusszerűen átrendezi a lényegstruktúrát. Mert bizony, megzápult már ez az idült idétlenségébe dermedt „korlátkozmosz”. Büdös! Ítélet mondatik, megfellebbezhetetlenül, megváltásra várva. Előbb az Ige, az elmondás nyilvánul meg, hogy követhesse majd az Áldozat, lemondás liturgiája. Ez a büdösség, záptojás kénkőszaga az ördög közvetlen, tapintható jelen- és közel-létét definiálja. Azt a bűvöletet, mely dögszagot jácinttal keverve kábít: tudniillik a bűz (akárcsak a bűn) a bű, bűvölet származéka, s egybe is ér a transzcendens negatívumban búbaj és bűbáj. Világunk oszlopainak megrendültségét, a vékony tojáshéj repedezettségét megrendítő finomsággal, érzékenységgel érzékelteti a vers vége. Igenis – rimánkodhatnánk és rikácsolhatnánk Füst Milánunkkal – siratnivalóan szép, sírnivalóan gyönyörű az, ahogy a fiú rádöbbent bennünket (apját és az olvasótábort), arra, hogy valami visszavonhatatlanul elromlott immár az ő újdonatúj életében is szintén. Nem élhet (vissza) azzal a reménnyel, amit az apja merő gyöngédségből, szívszakasztó szülői szeretetből kínál. A remény, hogy jobb lesz az élet: legalább a gyermekeké, unokáké! Nem lesz jobb, s ezért hull szét „az élet minden értelme az apai szívben”. Hazaárulók, istentelen élvhajhász milliomosok létrontó őrületében esélye sincs a szolidaritás áhítatának, fejezné ki-be Hamvas. Az utolsó sor pedig nem csak egy kukázó apa semmibe omlását modellálja. Benne van abban az Isten halálát hirdető, s imátlanságában megélő egész újkori emberiség jajszava is. „Magatokat sirassátok!” – feddette Jézus az álszent jeruzsálemi asszonyokat. S lám, mi se egy ismeretlen csonkacsalád gombóccsomóit gyürkéljük a torkunkban, hanem a magunkét. A magunk kimondhatatlan árvaságának, ebek harmincadjának vetett nincstelenségének örök zokogását tuszkoljuk vissza, hogy nehogy kitörjön!




Házak (1920)

MEGMENTETT OLDALAK
   
Telegdi Bernát kiadatlan irodalomtörténeti esszéiből nemrég jelent meg kiváló, Berzsenyiről írt könyve a Z-könyvek sorozatban. Ezúttal Flaubert-ről (1821–1880) szóló, eredeti látásmódot tartalmazó esszéjét közöljük.
   

TELEGDI BERNÁT
   
Flaubert
   
Gustave Flaubert egyike a világirodalom legnagyobb realistáinak, vagyis azoknak, akiknek az volt legfőbb törekvésük, hogy a valóságot ábrázolják, és a képzeletnek csupán azt a szerepet juttatták, hogy a valóság képét élőbbé, elevenebbé tegyék, hogy a valóságnak megadják a maga örökké mozgó, hullámzó életét. Azonban talán senki sem volt, aki a valóság ábrázolását olyan tudatosan választotta volna el mindazoktól a változtatásoktól vagy torzításoktól, amelyekre szeretet, remény, felháborodás csábítja az írót, mint Flaubert. Ő maga bizonyos értelemben távol akart maradni attól, amit ábrázolt. Ugyanakkor az ábrázolás igazságát legnagyobb mértékben az író egyénisége, személyisége torzítja el. Az író egyénisége választófal, amely elválasztja őt a tőle független külső világtól, vagy inkább üvegre kent festék, amely a külső világot a maga színével borítja el. Flaubert tudatosan azt a valóságot akarta ábrázolni, amely tőle függetlenül létezik. Az általa festett valóságot nemcsak távolinak, hanem személytelennek is akarta ábrázolni. Alig akad a világirodalomban még olyan író, aki olyan szomjasan kereste a tiszta valóságot, mint ő.
    Ez az igazságkeresés, a tőle különálló valóság ábrázolásának e szenvedélye nem elméleti megfontolás eredménye volt, hanem egyéniségének leglényegesebb, legbelsőbb vonása. Flaubert alkotóművészetének előfeltétele a boldogtalanság, az alkotásra ráboruló sötét látóhatár, amely már fiatal korában létrejött és a Bouvard és Pécuchet-ig nem oszlott el, a meggyőződés, hogy egyéni élete végleg boldogtalan, lezárt és megpecsételt, ahová nem jut el megváltás és csoda. Azonban az egyéni élet lezárt boldogtalansága csak előfeltétele volt Flaubert realizmusának és nem magyarázza meg az utolsó percig tartó harcot, a tisztánlátás, a tárgyilagos előadás szenvedélyét.
    Mi a gyökere az igazság e szenvedélyes keresésének?
    Flaubert egyik alapvető érzése az ember iránt érzett mélységes gyűlölet és megvetés. Az embert kíméletlenül, minden álszent és hazug gyávaságtól érintetlenül akarta ábrázolni. Az igazság szomjúsága egyben azt a szomjúságot jelenti, amelytől hajtva keresi az ember minden rejtett, titkolt és letagadott gyöngeségét. Ahogyan öregedett, egyre élesebben és kíméletlenebbül nézte az embert. Nem egyes tulajdonságokat gúnyolt, nem egyes fogyatékosságok ellen harcolt, hanem az egész embert ábrázolta a maga lesújtó és undorító kicsiségében. Azonban minél szomjasabban kutatta a hitvány embert és minél szomjasabban akarta magával elhitetni, hogy gyűlöli, annál kevésbé tudta eltagadni maga előtt, hogy az ember rettenetesen boldogtalan és ő sajnálja, szereti ezt a boldogtalan embert. Ez a konfliktus, a szeretet és gyűlölet e konfliktusa végigvonul Flaubert egész alkotói munkásságán. Ahogyan öregszik, egyre inkább a hitvány ember kerül előtérbe, az író egyre inkább ezt ábrázolja. A szánalom és szeretet látszólag mellékesen, Flaubert akarata ellenére szólal meg. A konfliktus állandó; nem afelé halad, hogy feloldódjon, kibéküléssel végződjön, hanem hogy egyre világosabb, kíméletlenebb formát öltsön. Flaubert azért volt realista, azért volt személytelen, mert alapvető konfliktusában a meztelen, el nem homályosított igazságot kereste. Művészete a legfőbb, talán egyetlen eszköze volt az igazság keresésében és megtalálásában. Minthogy ez a konfliktus volt élete legfőbb problémája, szükségképpen a művészetet kellett a legfőbb, legértékesebb emberi tevékenységnek tartania.
    Az ember azt gondolhatná, hogy Flaubert művészetében túl nagy a gondolat jelentősége, és ez az életet elhomályosítja, hiszen a világnézet gondolati tartalma nagyon erősen, szinte korlátlanul uralkodott egész életművén. Nem így van: Flaubert egyike azoknak a nagy íróknak, akiknél a gondolat azonnal képpé testesül, az emberi középszer, a nagy boldogtalanság képekben, cselekményben, emberi sorsokban szólal meg. Maga a képzelet nagyon éles és tiszta. Bár – különösen fiatal korában – Flaubert szomjasan mélyedt el a részletekben, de a körvonalak és a határok mindig élesen rajzolódnak ki. Miközben az életet egyre szomorúbbnak és kegyetlenebbnek érezte, változatosságában, gazdagságában haláláig gyönyörködött.
    A külső viszonyok is hozzájárultak művészi magatartásához, művészethívő pesszimizmusához. Flaubert szeme előtt vesztes forradalmak zajlódtak le. Közvetlen közelről szemlélhette a győztes uralkodó osztály köpönyegforgatását, aljasságát és kegyetlenségét, a munkások korlátoltságát és gyámoltalanságát. Flaubert nem volt forradalmár, de undorodott a grófoktól, papoktól, bankároktól, az önelégült és kényelmükért mindent feláldozó polgároktól, és minden oka megvolt rá, hogy művészetét elválassza a körülötte lévő ronda tülekedéstől.
    Bár a Szent Antal megkísértését nehéz belső harcok közt átdolgozta, azért nagyon sok megmaradt benne a fiatal Flaubert-ből; az alapvonalak, a legfőbb gondolatok a fiatal Flaubert-ről tanúskodnak. A romantika hatása, a maga erejének és értékének fiatalos tudata magától értetődőnek tartja, hogy léteznek kiváló emberek, akik közé sajátmagát is számítja, és a történelem, az élet körülöttük és általuk történik. Azonban szükségszerű, hogy a nagy ember – és vele a maga egyéni, személyes élete és sorsa – megpecsételten boldogtalan. Szent Antal kisgyerekként szakadt el Ammonáriától, a másik kisgyerektől, és a gyerekkori emlék gyógyíthatatlan fájdalma zárja el véglegesen az élettől. Ez az élet kegyetlen, irgalmatlan, de nem csúnya és alacsonyrendű. Flaubert gyönyörködik a szakadatlanul megújuló képek kimeríthetetlen gazdagságában, és a befejezésben Szent Antal rajongó himnuszban ünnepli a végtelen életet. Az ember maga is értékes. Flaubert szakadatlanul keresi az igazságot, egész életét a meg nem szűnő tépelődés, az igazság megtalálásáért folytatott keserves harc határozza meg. A Szent Antal megkísértése némileg emlékeztet utolsó regényére, a Bouvard és Pécuchet-re. Ez utóbbiban azonban az ember és harca sokkal méltóságteljesebb, minden szomorúsága mellett sem olyan sötét. Az emberiség fejlődik: a vallás fantasztikus és vad álmai helyét elfoglalja a tudomány, amely a vallás kis tanítványából óriássá nőtt. A Bouvard és Pécuchet Flaubert-je hisz a tudományban és az emberiség jövőjében.
    A Bovarynéban a nagy ember mellett, tőle végtelen távolságban megjelennek a hitvány tömegek, a félig élő nyárspolgárok. Az élet e két erő küzdelme, a nagy egyéniség vigasztalan pusztulása és a hitvány tömeg győzelme. A gondolat általános, a megvalósítás azonban húsba és vérbe öltözik, absztrakciónak nyoma sincs. Flaubert mély gondolkodó, de gondolatai azonnal emberek cselekedeteiként, céljaiként és harcaiként születnek meg, ezek által és ezekben ébrednek öntudatra anélkül, hogy egy pillanatra is meztelen absztrakciókként, élet nélkül tengődnének, és utólag keresnének példákat a maguk számára. A jelentékeny egyéniség Bovaryné, egy fiatalasszony, egy jómódú parasztgazda leánya, a tömeg, az átlagemberek, a félig élő nyárspolgárok a francia falvak szürke emberei, akik a valóság kényszerítő és ellentmondást nem tűrő erejével nyomulnak képzeletünkbe. Bovaryné olyan életet akar, amely teljesen felolvad a vad, lázas, mindent betöltő és minden akadályon keresztülgázoló szerelemben, amely kiemelkedik a hétköznapi élet prózájából.
    Flaubert egyáltalában nem szépíti Bovaryné alakját, és a legkevésbé sem hízeleg neki. Megmutatja rossz, frázisokon nevelt és frázisokba fulladó ízlését. Elmondja, hogy a mély érzést összetéveszti a harsány, a tömegek által értékesnek tartott olcsó pózokkal. Megmutatja paraszti önzését, és nem titkolja, hogy rossz anya. Akármilyen is azonban, a szerelmet és az életet halálosan komolyan veszi, mindent feltesz rájuk. Első két szeretőjében árnyéka sincs gonoszságnak, de éppen gyanútlan prózájuk mellett kap az asszony alakja tragikus méltóságot. Rodolphe, a jómódú és a közönséges szerelemben tapasztalt földbirtokos, a szerelmet könnyű élvezetnek tartja, és nem engedi, hogy az biztonságában megrendítse. Igazzá teszi alakját, hogy megérzi Bovarynéban a különöst és magasabb rendűt, és minden erejét össze kell szednie, hogy védekezni tudjon az asszony szenvedélye ellen, hogy ne engedje felforgatni szabályos életét. A másik szerető, Léon sima, jó modorú és szépen fésült, úgy mélabús és úgy szereti a művészeteket, ahogyan azt a polgári társaságokban megkívánják; lelke mélyén gyáva, pipogya és gyógyíthatatlanul középszerű. Egyáltalában nem érti Bovarynét és kényelmetlen neki az asszony vérvörös szenvedélye.
    Flaubert a környezet nyárspolgárai közül legjobban Homais-t utálja, az átlagos műveltségével büszkélkedő, az őszinte, igazi emberi érzésről mit sem sejtő patikust, aki a haladás és forradalom frázisaival a szájában leginkább nyárspolgár a falu nyárspolgárai közt. Az író jóindulatú lenézéssel írja le a papot, akinek a kereszténység magasabb eszméihez ugyan nincs köze, de legalább megőrzött valami frissességet paraszti származásából.
    Gyönyörű alak Bovaryné apja, a jómódú parasztgazda, akinek a felesége és fia meghalt. Elég gazdag ahhoz, hogy ne kelljen tülekednie, másokat megcsalnia és kézzel-lábbal a pénz után vetnie magát. Flaubert-nek esze ágában sincs, hogy egyszerű lelkének bonyolultabb, magasabb tartalmat adjon. Ahogyan azonban magától értetődőnek tartja, hogy nem kaphat többet az élettől, és ebbe belenyugszik, abban van valami mély alázat és csöndes szomorúság. A maga egyszerűségében gyönyörű az a jelenet, amikor lányának lakodalma után visszaemlékezik arra, hogyan vitte otthonába fiatal feleségét.
    Bovaryné kétféle szenvedésen megy keresztül. Az elsőt külső sorsa méri rá, amint a kereskedő hálójában elveszti a saját és megcsalt férje minden pénzét, és szakadatlan hazugságok közt, mindenkitől elhagyatva, mint az üldözött vad, kétségbeesetten vergődik. A másik szenvedést az méri rá, hogy elvesztette hitét a szerelemben, amelyért odaadta lelkét. Kiábrándult a nagy szenvedélyből. A házasságtörés éppen olyan sivár, mint a házasság, és szomjúságát az ölelések nem képesek eloltani. Bovaryné a külső csapások sorozatán megy keresztül. Tragédiáját mindenekelőtt mégis azok a szenvedések alkotják, amelyeket ezek a csapások felidéznek benne. Flaubert befejezett művészettel ábrázolja ezeket a külső csapásokat, amelyek kicsiny és piszkos voltukban méltatlanok hősnőjéhez, de amelyekből ő annál nagyobb méltósággal emelkedik fel. A külső sors képei nagyon élesen rajzolódnak ki. Távolról se gondoljunk lelkiállapotok elvont rajzára, amelyek elhalványítanák a külső életet: az kommentár nélkül, Bovaryné kínszenvedésén, kálváriáján keresztül úgy jelenik meg, ahogyan azt az asszony végigélte.
    Flaubert a férj alakját és sorsát is nagyszerűen ábrázolja. A regény folyamán Bovary egyszerű, ártalmatlan, közepes értelmi képességű átlagember, akinek kiemelkedő tulajdonsága nagy, gyanútlan becsületessége és mindenekfelett szerelme. Nos, ez a jámbor, gyenge ember a regény végén hőssé emelkedik, aki a közönséges életet, a prózai valóságot maga mögött hagyva, szerelmébe olvadva meghal szerelméért. Az ábrázolásban talán az a legművészibb, hogy Bovaryt nem érezzük más embernek, aki Emma haláláig álarcot viselt volna, és természetesnek tartjuk, hogy a jámbor, együgyű orvos ugyanaz, mint aki a nagy szerelem halálos mámoráig felemelkedik.
    A kiváló ember és a hétköznapi világ küzdelmét Flaubert a legnagyobb erővel talán a Szalambóban jeleníti meg. A régi eszme tetőpontján azonban feltűnik az új motívum, amely Flaubert művészetét egészen haláláig végigkíséri: a nagy emberi boldogtalanság, a nagy emberi szenvedés, amely örök és az emberi léttől elválaszthatatlan. A regény főszereplője aligha a címben megnevezett Szalambó, Hamilkar Barkasz lánya. Különös, hogy miután Flaubert a Bovarynéban megrajzolt egy, a valóság ezer színében pompázó fiatalasszonyt, többé nem vállalkozott hasonló feladat megoldására, egy női lélek fejlődésének részletes ábrázolására. Nem mintha művészi eszközeit gyengének tartotta volna vagy nem hitt volna ezekben, hanem mert a nőt a férfi számára idegen világnak, örök titoknak érezte. Szalambó ilyen titok, és titok a másik nő, aki az Érzelmek iskolájában majd döntő szerepet játszik, Arnoux-né. Flaubert nagy művészettel valósítja meg, hogy az olvasó ne csak homályos alaknak lássa, hanem valóban titoknak élje át Szalambót. Szalambó saját maga számára is titok, aki csak halálában tudja meg, hogy szerette Mathót. Flaubert megérteti velünk, hogy nem ébredhetett öntudatra. Anyja korán meghalt, apját nagyon ritkán látja. Dajkáján és egy öreg, férfiasságától megfosztott papon kívül nincs társasága, és így a mitológia csodavilága veszi körül. Nem érti fiatal vére hullámzását. Nem tudja megoldani ébredő nemisége válságait, és nincs senki, aki segítségére sietne. Flaubert el tudja hitetni az olvasóval, hogy Szalambó nem mindennapi teremtés; egyedül elmegy az ellenséges táborba, hogy visszaszerezze Hold istennő csodálatos fátylát.
    A Szalambó főszereplőjének talán leginkább Matho tekinthető, a barbár mesehős, aki elindul a világot meghódítani, hogy elnyerje a királylány kezét. A mese azonban szerencsétlenül végződik, szenvedésbe, könnybe, vérbe és halálba fullad. Flaubert tisztán látja, hogy mindez nagyon távol esik a közönséges élet józan napvilágától. Ezért állítja a történetet olyan világba, amely nemcsak időben és térben van óriási távolságra a mienktől, hanem olyan különös, hogy csak képzeletünkkel érhetjük utol. Ez a világ az ókori Karthágó. Flaubert nem úgy érzékelteti a fantasztikumot, hogy a világnak csak körvonalait emeli ki a sejtelmes homályból, a részleteket pedig elmossa és csak sejteti. Az ő Karthágója nem vész el homályban és ködben, hanem apró részleteivel együtt fantasztikus, meseszerű. Flaubert mindenekelőtt saját maga akarja elhinni a mesét, és azért rajzolja a környezetet olyan gonddal, olyan kérlelhetetlenül látó pontossággal, hogy a végtelenül különös álomból a kételkedés ne ébressze fel.
    A hős, aki a leányért egy egész ellenséges világgal szembeszáll, nem lehet józan és a valóságban élő ember. Matho tanulatlan, barbár katona, aki helyett egy görög rabszolga vállalja mindazt az aljasságot, kegyetlenséget és csalást, ami a zsoldossereg hadba indításához szükséges, és ami a regény első felében a szervezéshez és vezetéshez tartozik. Később – és ez a regény fő szépségeihez tartozik – szemünk előtt lesz az öntudatlan, barbár katonából valódi hadvezér. Bár lelke mélyén gyöngéd, finom érzésű és szelíd ember, vadságában és féktelen, pusztító dühében mégsem kételkedünk egy pillanatra sem, és elhisszük, hogy mindez ugyanabban az emberben ütött tanyát. Matho óriási álmáért rettenetesen bűnhődik. Sóvárgó és kínzó, egy pillanatra sem irgalmazó szerelmét átéli az olvasó. Pedig túlnyomórészt csak a harcokat és a vonulásokat látjuk. Nincsenek hosszas lélektani festések, mint ahogyan a barbár Matho sem kísérelheti meg, hogy fogalmakat és szavakat találjon kínzó szerelmére. A vadság azonban nem tolakszik előtérbe, és a barbár hős átszellemült szerelmében aligha kételkedhetünk. A borzasztó megtorlás végén az utolsó kép, amelyet az eltűnő világból magával visz a halálba, szerelme, akit sima és ravasz vetélytársa mint menyasszonyát üdvözli. Flaubert a nagy művész biztonságával megérzi, hogy művészietlen lenne, ha Matho a tengernyi boldogtalanság és szenvedés között nem kapna az élettől egy csöppnyi boldogságot sem, amiért azért érdemes volt szenvedni és meghalni. Egyetlen egyszer megölelheti Szalambót és elmondhatja neki, hogy végtelenül szereti.
    Azonban nemcsak Matho szenved: borzasztó szenvedésekben vergődik a lázadó zsoldoshadsereg is értelmetlen és vad hajszájával, nélkülözéseivel, sebeivel, hullásával és szerencsétlen asszonyaival. Borzasztó szenvedésekben vergődnek a punok is: rettegnek és nélkülöznek, vérszomjas isteneknek áldozzák fel gyermekeiket. A regény az emberi szenvedés és boldogtalanság egyetlen hatalmas kórusa. Flaubert a Szalambóban, a Szalambó megírása közben és a Szalambó által vette észre, hogy a hitvány emberek, ezek az olcsó, utálatos és középszerű portékák egyúttal mélyen boldogtalanok: az emberi természetnek és az életnek szükségszerű tulajdonsága a mély boldogtalanság.
    A Szalambó tele van kegyetlenséggel, vérontással és halállal. Azonban nem a cselekmény érdekessége és izgalmassága vagy a vérontás láza kap hangsúlyt, hanem a szenvedés; a borzalmak valakinek a szenvedésén keresztül válnak élménnyé. Ne gondoljunk azonban puha siránkozásra vagy beteges önkínzásra! Flaubert mély szánalommal nézi a szegény, gyarló ember boldogtalanságát. Ez a szánalom élete végéig megmaradt.
    A Szalambóhoz közel áll az Irgalmas Szent Julián legendája. Ez is tele van mély boldogtalansággal, helyesebben a mély boldogtalanság ábrázolásával, és ez is egy távoli, egészen különös, fantasztikus világot éltet át az olvasóval. Ez a világ a középkori legendák világa, amelyet talán még tökéletesebben kelt életre, mint Karthágót. Minthogy a csoda itt döntő szerepet játszik, Flaubert nem halmoz részleteket, nem gondol arra, hogy értelmessé, világossá magyarázza a csodát. A legenda világát a nyelv segítségével kelti életre. Nem archaizál azonban, nem használ különleges szavakat és fordulatokat; nem a részletekkel, hanem az egésszel, az elbeszélés hangjával és hangulatával varázsolja elénk a legendát.
    Az elbeszélés új motívuma a bűn és a boldogtalanság értelme. Flaubert tisztán látja az ember gyarlóságát, csúnya tulajdonságait, komisz szenvedélyeit, kapzsiságát, önzését és kegyetlenségét, de sötét, megpecsételt és végleges boldogtalanságát is. A boldogtalanságot azonban nem a bűnből vezeti le. Akkor azonban mi a bűn és a boldogtalanság értelme? Mi a szerepük ebben a vad, kegyetlen és teljesen értelmetlen világban?
    Szent Julián története a középkorban játszódik. Szülei dúsgazdagok. Apja földesúr várral és fényes udvartartással. Fiát már születésekor csodálatos előjelek üdvözlik, amelyek szentséget és fejedelmi méltóságot ígérnek. Ugyanakkor a gyerekben rettenetes bűn, olthatatlan vérszomj csírái élnek. Nem élmények mérgezik meg. Nincs magyarázat a szenvedélyre, amint a templomban először hatalmába keríti és kényszeríti, hogy öljön meg egy kis egeret. A bűn vele született; nem lehet semmi külső okra hárítani, nem lehet védekezni ellene. Flaubert követi ennek a szenvedélynek a kibontakozását. Ez nem harcokban nő nagyra. Az ifjú a vadászatokon egyre borzasztóbb gyönyörűséggel fuldoklik az állatok legyilkolásában, lázasan, vadul és a gyilkosságok utáni beteg, kielégületlen szomjúságban. Az egyik vadászaton, amint az irgalmatlan vérfürdő után egyedül marad, egy csodálatos szarvas megátkozza. Megjósolja, hogy rettenetes kegyetlenségéért borzasztó módon fog lakolni: meggyilkolja majd apját és anyját.
    Az ifjú ájultan esik össze és ettől fogva kétségbeesetten menekül végzete elől. Felgyógyulása után abbahagyja a vadászást és nem vesz fegyvert a kezébe. Szülei és a háznép könyörgései kényszerítik rá, hogy folytassa régi életét. Amikor azonban véletlenül, gyanútlanul majdnem megöli anyját, elszökik hazulról. Beáll katonának és a pogányok ellen nagyszerű hőstetteket visz véghez. Végül egy fejedelem leánya lesz a felesége és várában zavartalanul, boldogan élhetne. Szülei nagyon messze vannak tőle, nem hallott róluk és talán már nem is élnek. Az átok azonban nem bocsátja szabadon. Nem mer fegyvert venni a kezébe és tétlenül, mozdíthatatlan szomorúságban várja azt a csapást, amely majd végez vele.
    A Sors vagy az Isten rettenetes pontossággal intézi a játékot. Julián egy este, titkos kényszertől hajtva, vadászatra indul. Felesége örül, hogy végre kibontakozott érthetetlen búskomorságából. A vadászat azonban szomorúan végződik. Nem fog fegyvere az állatokon; azok kényelmesen megölhetnék, de ehelyett gúnnyal és megvetéssel elfordulnak tőle. Hajnal felé kétségbeesve és vak dühvel vetődik haza. Míg ő vadászaton volt, azalatt a várba érkeztek szülei, akik már nem bírtak élni egyetlen fiuk nélkül. Szegényen, öregen, fáradtan, hosszú vándorlás után érkeznek a várba. Julián felesége szívesen fogadja őket. Vacsorát ad nekik és hálószobájukban vet számukra ágyat. A félőrült Julián a sötét szobában elfoglalva találja az ő és felesége ágyát. Azt hiszi, hogy felesége és annak szeretője fekszik ott, és megöli szüleit. A végzet beteljesedett.
    Julián otthagyja várát és egyetlen szál barátcsuhában vezekelni megy bűnéért, amelyről nem tehet: koldulni megy az emberek közé. A boldogtalanságnak kevés ehhez fogható rajza akad a világirodalomban. Pedig Flaubert nem beszél sokat. A tetőpontot talán az a mozzanat jelenti, amikor Julián öngyilkos akar lenni. Egy folyó habjaiba akarja vetni magát, de a víztükörből apja végtelen szomorú arca tekint rá. Ettől fogva nem gondol többé öngyilkosságra.
    A befejezés olyan természetfölötti, végtelen, nem e világi boldogságot muzsikál, mint amilyen végtelen volt a boldogtalanság. Julián egy mocsaras folyóhoz ér, ahol egy düledező kalyibát és egy csónakot talál. A csónakkal utasokat szállít át a túlsó partra, akik ezért adnak annyit, hogy életben maradhat. Egy viharos éjszakán hangot hall a túlsó partról, amely hívja. Egy bélpoklos ember az. Julián kunyhójába veszi, az pedig elkéri ennivalóját, ágyát és testének melegét. A bélpoklos Krisztussá változik és felviszi Juliánt magával az égbe.
    Az ábrázolás győzelmes művészetével utoléri a csodát. Isten kényszeríti bűnre az embert, aki teljesen ártatlan, és aki hiába menekül a bűn elől, nem tehet semmit. Isten azért forrasztja össze az emberrel kitéphetetlenül és kitörölhetetlenül a bűnt, hogy az ember végtelenül boldogtalan legyen és ezáltal érdemelje meg a végtelen boldogságot. Igaz, ez csak a kiváló egyéniségekre, a nagy emberekre vonatkozik. Az átlagember fél öntudattal cipeli kicsiny életének kisszerű, prózai boldogtalanságát és hitvány bűneit, amelyekről végeredményben nem tehet. Az Irgalmas Szent Julián legendája az irodalomtörténet és a történelem kutatója számára azért is érdekes, mert tanúsítja, milyen mély nyomot hagyott a francia szellemi életben Port Royal és a janzenizmus.
    Nem a bűn teszi elsősorban boldogtalanná az embert. Az átlagemberben bűneitől eltekintve is van valami alacsonyrendű, prózai és undorító, valami kicsiny és nyomorúságos. A szállani nem tudó, földön csúszó embernek az élete is törpe és hitvány, ezért végtelenül szomorú. Mi az egységes oka, legmélyebb gyökere ennek a sivárságnak és törpeségnek? Flaubert szerint az, hogy az átlagos életben nincs szükség szeretetre, annak nincs helye a világban. Az emberek nem tudják, mi az, és értetlenül mennek el amellett, aki szereti őket, és nem tudják, mit kezdjenek vele.
    Az Egy jámbor lélek főszereplője Félicité, egy parasztlány, aki nem tud írni és olvasni. Vőlegénye otthagyja. Nem marad bánata és megaláztatása színhelyén, hanem beszegődik szolgálónak egy jómódú özvegyasszonyhoz, akinek két gyermeke, egy fia és egy lánya van. Félicité felhasználja az alkalmat, hogy szerethessen: egy alkalommal megmenti gazdáit egy megvadult bika elől. Flaubert érezteti, hogy nyílt, bátor és erős, érzelgősségnek, készakart lágyságnak, puhaságnak nyoma sincs benne. Gazdáinak fogalma sincs arról az érzésről, amellyel körülveszi őket.
    Más alkalom is akad, hogy Félicité szerethessen. A szomszéd faluban lakik unokaöccse, Viktor, akit családja nem szeret, és aki hajósinasnak megy. Viszonyuk a világirodalom legmegindítóbb lapjai közé tartozik. Viktor meg szokta látogatni nagynénjét. Félicité ilyenkor gazdagon megvendégeli. Nem sokat beszélgetnek, Félicité csak boldogan nézi, amint Viktor jóízűen eszik. Amikor a bőséges lakomától kifáradva elbóbiskol, Félicité megfoltozza és rendbe hozza holmiját. Ha Viktor kisebb-nagyobb tengeri utakat tesz meg, mindig hoz nénjének valami apróságot, filléres csecsebecsét; ezek szenzációt és boldogságot jelentenek az öregedő lány életében.
    Elérkezik Viktor első nagy tengeri útja, elviszik Közép-Amerikába. Félicité el sem tud búcsúzni tőle. Éjszaka gyalog megy a kikötőbe és csak az utolsó pillanatban érkezik oda. Látja, amint Viktor a nagy sürgés-forgásban egyedül, senkitől észre nem véve, üres tekintettel néz a vízbe, és csak arra van idő, hogy miközben a hajó megindul, Félicité kiáltása felé forduljon.
    Félicité rövid idő múlva megkapja a hírt, hogy unokaöccse meghalt. Meghal úrnőjének kislánya is. Egy szerencsétlen lengyel bujdosót gyámolít, és amikor ez is meghal, egy papagáj az ürügy, hogy szerethessen. Flaubert néhány mondatban, nagy művészettel érezteti a szolgáló öregedésén és környezetének változásán keresztül az idő lassú és kérlelhetetlen múlását. A papagáj is elpusztul és Félicité kitömeti. Amikor a városba viszi, szeretetéért újabb szenvedéseket áll ki. A rosszul halló öreg nőt a postakocsi az árokba taszítja, és a kocsis végigvág rajta ostorával. A pap teljesíti utolsó kívánságát, hogy a kitömött papagáj az úrnapi körmenet cifraságai közt ragyoghasson.
    Nem gonoszak az emberek, akikkel a szolgálónak dolga akad, csak nincs szükségük az ő szeretetére, vagy az élet, a sors megakadályozza őket, hogy elfogadják szeretetét. Az élet nem érti a szeretetet, és mert közönyös, ezért rettenetesen sivár, üres és gonosz.
    A sok hitvány és szerencsétlen ember közt a szolgáló nem boldogtalan. Mint ahogyan a nap nem törődik azzal, kit érnek sugarai, Félicité is erőfeszítés nélkül, öntudatlanul árasztja szeretetét arra, aki a közelébe ér, és boldog ebben a szeretetben. Flaubert azonban megveti ezt a hitvány világot és ítéletét torz fintorral fejezi ki: Félicité utolsó pillanatában a Szentlelket kitömött papagáj formájában látja.
    Az Érzelmek iskolájában két új mozzanat nyomul előtérbe. Az első, hogy itt nem szerepel kiváló egyéniség. Flaubert véleménye az emberről még sötétebb, még vigasztalanabb lett. A középszer elárasztotta, az átlagember magába olvasztotta a nagy egyéniséget. Nagy egyéniség és átlagember ellentéte megszűnt, mert nincs többé nagy egyéniség. Az ember általában hitvány, nyomorult és boldogtalan teremtés. A másik, teljesen új mozzanat, hogy Flaubert saját magát tudatosan beolvasztja regényébe: az Érzelmek iskolája lírai regény. Természetesen Flaubert minden írásában benne rejtőzik a maga egyénisége, de csak úgy, hogy életet, vért, belső tartalmat az ő szelleme ad alakjainak. Ezeket azonban tudatosan elválasztja önmagától, ezek tőle különböző emberek. Az Érzelmek iskolája Frédéricje alapjában véve maga Flaubert, ha ezt talán még saját maga előtt is eltitkolja. Legalábbis hasonlíthatatlanabbul közelebb áll hozzá, mint bármelyik más alakja. Ez határozza meg a regény legmélyebb lényegét. Az Érzelmek iskolája kíméletlen bírálatnak indul a hitvány, gyönge emberről és egyre inkább szenvedélyes kérdéssé alakul át, vajon tartalmaz-e valamilyen értéket ő maga és önmagán keresztül az ember.
    Jellemző módon a legközelebbi alkalom és ürügy egy sokat vitatott aktuális probléma: a nevelésben az érzelmek hangsúlyozása káros, mert az embert puhává és gyöngévé, akarattalanná teszi.
    Az író szinte a végletekig eltitkolja, hogy sajátmagáról ír. Nemcsak a hangja metszően tárgyilagos, mintha hősétől nagyon távol állna, hanem a végletekig kíméletlen is vele szemben. Frédéric erélytelensége, akaratgyengesége, cselekvőképtelensége magától értetődik. Ez a cégérhez tartozik, amelynek nevében Flaubert megírta a regényt. Kérlelhetetlen szigorúsággal olvas rá hősére egy sor rossz tulajdonságot. Frédéric lemond arról, hogy önérzete legyen. Olyan könnyen hazudik, hogy szinte maga sem veszi észre. Gyáván bujkál és alakoskodik két nő előtt, akiknek egyikét sem szereti. Értékes tulajdonságait viszont az író vonakodva említi, szinte elbújtatja őket. Frédéric nagyon szereti barátját, akinek megbocsátja, hogy az megcsalta őt. Egy párbaj alkalmával kiderül, hogy bátor is tud lenni. Semennyire sem anyagias, a pénz iránt nincs érzéke. Érvényesülési vágy távol áll tőle. Itt azonban szinte észrevétlenül összefolynak az értékes vonások a fogyatkozásokkal, Frédéric ingatag jelleme Flaubert mély pesszimizmusával. Vajon azért olvad politika, gazdasági élet, társadalom Frédéric előtt füstté és álommá, mert gyenge, vagy azért, mert mindez valóban értéktelen, komolytalan és nem tartozik az ember legbelsőbb lényegéhez?
    Flaubert egészen sötét képet rajzol a társadalomról. Az egyes társadalmi rétegek undorítóak a maguk önzésében, korlátoltságában, kapzsiságában és tehetetlenségében. Dambreuse, az arisztokrata származású dúsgazdag bankár hideg, komisz és embertelen, a veszély pillanatában gyáva és hazug. Ugyanolyan gonosz és embertelen élvhajhász felesége, aki fölényes hidegvérrel váltogatja szeretőit. Méltó társa egyszerű sorból felkapaszkodott, nagy vagyont összeharácsolt jószágkormányzója. Ahogy Flaubert leírja a gazdag polgárokat és a hatalmon levő kormánytisztviselőket Dambreuse estélyein, a hideg és puritán előadás mögött érezni, hogy talán még jobban undorodik tőlük, mint ahogyan gyűlöli őket. Az igazi, vérbeli arisztokrata üres és ostoba.
    A haladó, radikális, forradalmi hagyományokkal büszkélkedő polgárokat Frédéric barátja, a nagyszájú és csalárd ügyvéd képviseli, aki eszméi segítségével akar karriert csinálni, aki gátlás nélkül ostromolja pénzért barátját és habozás, lelkiismeret-furdalás nélkül csalja meg azt.
    A szocializmus gondolkodóit példázza a fanatikus, korlátolt, ellentmondást nem tűrő Sénécal. A munkások üres jelszavak tehetetlen, értelmetlen figurái, akik nem értik igazi érdekeiket és képtelenek védekezni elnyomóik ellen. Flaubert azonban a szegényekkel és elnyomottakkal szemben kevésbé szigorú. A regény talán egyetlen pozitív alakja Dussardier, a tiszta jellemű, makulátlan kereskedősegéd, aki mindig a nép javáért harcol, az egymást követő tüntetésekben és forradalmakban mindig a barikádokon kockáztatja életét. Csak azért tesz magának szemrehányást, hogy nem ismerte fel mindig a szegény nép érdekeit. „Éljen a forradalom!” kiáltással hal meg. Alakja példázza Flaubert meggyőződését, hogy az értékes emberek az elnyomottakért harcolnak, de harcuk reménytelen: a kapzsiság és önzés vad pusztításában az erős irgalmatlanul letiporja a gyöngét, a szerencsétlen emberiség sivár tülekedése sohasem ér véget.
    A felszín, amelynek igazságáról egyébként az író meg akarja győzni saját magát és az olvasót, az, hogy az ember hitvány, gyönge és utálatos teremtés, aki a vad és kegyetlen életben reménytelenül vergődik. A felszín alatt azonban egy pillanatra sem hallgat el a szenvedélyes kérdés, vajon létezik-e valamilyen érték az emberben, egy pillanatra sem szűnik a feszült és elfojtott lélegzetű aggódás, vajon nem szédül-e még a jóindulatú ember is végleg az alantas érzelmek és kicsinyes gondolatok világába.
    Frédéric lelke mélyéig rajongva szeret egy asszonyt. Erélytelenül, tehetetlenül, emberi méltóságáról megfelejtkezve sóvárog, bár nem szakít el minden szálat, amely a magasabb eszményekhez fűzi. Minden alkalmat elszalaszt, hogy józan, pénzt kereső polgár legyen és a közönséges valóságban érvényesüljön. A harcba azonban belefárad, egyre mélyebbre süllyed a könnyű élvezetek komoly munka és nehéz feladat nélküli világába. Már eljut a kísértésig, hogy szerelem nélkül megnősüljön és elbúcsúzzon a magasabb rendű élettől, amikor nagy szerelme bútorainak árverésén választott menyasszonya, a bankár özvegye rá akarja bírni, hogy tagadja meg a régi szerelem emlékét és ezzel magát a nagy szerelmet, amellyel mindaz összeforrt, ami Frédéricben nemes volt, ami által egy magasabb rendű világhoz tartozott. Frédéric ekkor otthagyja, ámbár semmi reménye sincs már, hogy nagy szerelme valaha is az övé legyen. A szerelem álmáért azonban odaadja a kényelmes és gondtalan életet. A harc eldőlt: Frédéric a magasabb rendű világhoz tartozik, tehát az emberben, vagyis magában Flaubert-ben van valami értékes és magasabb rendű.
    A diadalt azonban nem kíséri öröm és megnyugvás. Ha az ember nem is értéktelen, de mindenesetre boldogtalan, mint ahogyan az egész élet hiábavaló, értelmetlen és színültig tele van boldogtalansággal. Néhány sor Frédéric későbbi életéről, csöndes és mozdíthatatlan boldogtalanságáról szól. Ezt nagy szerelme késői látogatása sem oszlatja el. Frédéric nem találja meg a régi érzést: a nagy álom végleg elszállt, csak kiábrándulást és boldogtalanságot hagyott hátra.
    A regény alakjai mintegy kórusban éneklik, hogy az élet nem váltja be reményeinket és nem valósítja meg álmainkat; csupa félben maradt és törött ember, akik fiatalon, lobogva indultak az életnek, de kiderült róluk, hogy félrecsúszott, eltévedt törpék. Élükön nagy szerelmének férje, aki festőnek készült, de azután műkereskedő, porcelángyáros és kegyszerárus lett. Félben maradt ember a nagyszájú Deslauriers, akiből nem lett nagy politikus és nem írta meg a filozófia történetét, hanem sok próbálkozás után apró ügynökként jutott révbe. Törött ember Hussonet, aki azt hazudja magának és másnak, hogy nem törődik a külső formákkal és túlárad a ragyogó életkedvtől, a valóságban azonban száraz és sivár. Törött és félben maradt ember Pellerin is, aki a félművész nagyszerű típusa.
    Az élet a maga egészében sötét és kegyetlen boldogtalanság. Csak néha téved hozzánk egy-egy pillanat, amikor túlnövünk törpeségünkön, hírt hozva egy magasabb rendű világról, ahová talán tartozunk. Ilyen pillanat, amikor Frédéric, miután először töltötte Arnoux-éknál az estét, az utcán kóborol és boldog, mert szerelmes. Ilyen pillanat, amikor a társaság egy kokottnál átvirrasztott éjszaka után elnémul a felkelő nap láttán.
    Mint az Egy jámbor lélekben, Flaubert itt is keserű grimasszal adja az olvasó tudtára, hogy ez a szomorú világ gyalázatos és értelmetlen, az emberi élet semmit sem ér. A két régi barát, Frédéric és Deslauriers, elmondják egymásnak legszebb közös emléküket, hogyan futottak el szégyenszemre egy nyilvánosházból. „És ez volt életükben talán a legjobb.”
    Fiatalsága után Flaubert stílusa jelentős átalakuláson ment keresztül. Fiatal korában élvezte az élet ezernyi apró részletét. Nem mintha azok elborították, megzavarták volna az alkotás felépítését. Inkább azt mondhatjuk, hogy az író közelről nézte az életet. Az olyan jelenetek, mint Bovaryné esküvője a mezőn vonuló násznéppel, élén a hegedűssel, az agráregyesület kiállításának sok apró részlete, Bovaryné és Léon sétája a csecsemő dajkájához vagy a kétségbeesésben átmulatott álarcosbál a roueni kikötőben, a késői Flaubert-nél hiányoznak. A késői stílus kérlelhetetlenül puritán. A drámai erő nem gyengül, az izzás nem halványodik el, de Flaubert most a nagy vonalakat emeli ki, és egyre jobban hangsúlyozza az élet, a sors szerkezetét. Az átalakulás legfőbb oka talán, hogy Flaubert szemlélete egyre általánosabb lesz. Egyre inkább az emberről szólnak alkotásai, az egyes emberek önkéntelenül csak megtestesülései, hordozói lesznek általában az emberi léleknek és az emberi sorsnak. Ezért természetes, hogy az életet távolabbról nézi. Természetlátása azonban alig változott. A nagy természetleírások meg-megújuló motívumai az erdők és patakok felett lebegő finom pára, a véget nem érő fasorok, a nagy látóhatárok, amelyek szavakban nem foglalhatóan teljesületlen, távolba vágyó, soha nem szűnő sóvárgást idéznek.
    Az utolsó fejlődési fok ábrázolása előtt érdemes áttekinteni a művész eddig megtett útját. Az ifjúság végtelen vágyakozása és szomjúsága határozza meg az első alkotást, a Szent Antal megkísértését. Ez a mű távolról sem pesszimista. Az ifjú Flaubert hisz az emberiségben és a fejlődésben. Ezt a fejlődést az igazság lázas keresése határozza meg (a vallás vad és fantasztikus képei helyére később majd a tudomány lép). Az élet végtelenül gazdag és szép; Szent Antal boldog, hogy végtelen sodrában elmerülhet, mint ahogyan a fiatal író kifogyhatatlan bőséggel idézi az élet tarka jeleneteit. Ezzel szemben a maga egyéni élete teljesen lezárt és reménytelen. A Bovaryné fő motívuma a nagy egyéniség és a tömegek tragikus küzdelme. A tömegember nem gonosz, csak kimondhatatlanul sivár és lapos. A Szalambóban a nagy egyéniség mellett megjelenik az emberi szenvedés. Az ember nemcsak kicsiny, prózai és hitvány, hanem egyúttal mélyen boldogtalan is. Ettől fogva a felháborodás és megvetés szakadatlanul harcol a szánalommal és szeretettel. A bűn és a boldogtalanság értelméről szól az Irgalmas Szent Julián legendája. A Sors vagy az Isten kényszeríti bűnre az embert, hogy büntesse, sújtsa és a legmélyebb boldogtalanságon át vezesse az elragadtatás végtelen boldogságába.
    Az élet hitványságának, csúnya prózájának az az oka, hogy az embernek nincs szüksége arra, hogy szeressen, az életben nincs helye a szeretetnek. A Szent Antal megkísértésének álláspontja a nagyszerű és végtelenül gazdag életről nagymértékben megváltozott. Az élet a csodálatos díszletek mellett hitvány, kegyetlen és ronda.
    A következő lépcsőfok az ember eltörpülése. A nagy egyéniség eltűnik: nincs ilyen, az ember általában törpe. Ugyanakkor egy másik hang az embert értékesnek mondja. Egy másik ellentmondás is hatalmába keríti Flaubert művészetét és gondolkodását. Az Érzelmek iskolájának kérdésfeltevése szigorúan általános: a sok hitványság és rondaság mellett van-e valamilyen érték az emberben? Másrészt az író a kérdést saját magára is kiterjeszti: a sok gyarlóságon és félbenmaradottságon, hamis célokon és eltévesztett utakon túl vajon található-e valamilyen érték az emberiséggel együtt őbenne magában? Kénytelen bevallani magának, hogy az ember nem teljesen alacsonyrendű, tehát őbenne magában is van valami nemes és szép, ami egy magasabb rendű világhoz kapcsolja. Azonban az élet ronda és az ember boldogtalan, a remények nem teljesülnek és a büszke célok felé induló utak sivár homokba fulladnak.
    Utolsó regényében, a Bouvard és Pécuchet-ben Flaubert ugyan megint elhagyja személyes sorsát és egyéniségét, de ezek segítségével, ezek tüzében újra önmagától különböző alakokat teremt. Végleges alakot ölt a lelki életének alapvető ellentmondását tükröző két alapérzés, egyrészt az emberek iránt érzett megvetés és gyűlölet, másrészt a szánalom és a szeretet. A felszínt az előbbi önti el. A külső világ számára hirdetett és a magával is elhitetett cél az átlagember, a nyárspolgár irgalmatlan, megsemmisítő kigúnyolása. A regény folyamán azonban egyre jobban érvényesül a másik hang is.
    A két főszereplő mindig újabb és újabb tevékenységgel próbálkozik, de mindenütt csúfos vereséget szenved. A vereséget azonban nemcsak nevetséges gyengeségük okozza. Először gazdálkodnak. Itt egyértelműen ők maguk a kudarcok okai. Amikor azonban különböző tudományokba, magasabb rendű szellemi tevékenységekbe akarnak temetkezni, ezek gyengesége is mindinkább kiderül: a kereső, hajszolt és vergődő embernek csak szavakat és üres formulákat adnak. Az öregedő Flaubert nem hisz a tudományban.
    Az embereket az író még kisebbnek, nyomorultabbnak ábrázolja, mint az Érzelmek iskolájában. Mintha az Érzelmek iskolája óta még jobban úrrá lett volna rajta a csüggedés, mintha annak szenvedélyes kérdésére most csak tagadó választ tudna adni: az ember a maga egész mivoltában hitvány és értéktelen. A társadalom egyes rétegei korlátoltak, önzőek és hitványak. Az arisztokrácia és a polgárság a régi undortól bekeretezve jelenik meg. Az egyház képviselője még sötétebb és rondább, mint Bournisien, a Bovaryné plébánosa. A paraszt éppen olyan hitvány, mint a polgár, és a társadalmon kívül álló csavargó sem jósága miatt maradt el a versenyben: amikor teheti, ugyanolyan kíméletlen a gyöngével szemben, mint a szerencsésebbek. Az Érzelmek iskolájában akadt még egyetlen tiszta jellemű és nemes lelkű ember, aki életfeladatának tekintette, hogy a szegény népnek segítsen, de a Bouvard és Pécuchet-ben már nincs ilyen szereplő. A tanító, Petit, ilyennek indul. Flaubert azonban elrajzolja: a regény folyamán egyre inkább ostobának és korlátoltnak mutatkozik. A csüggedő művész nem tudja elképzelni, hogy a sok ronda törpe közé egy egész ember tévedjen.
    A nagy emberi boldogtalanság arra készteti az írót, hogy egyetlen tudomány, a történetfilozófia számára meleg és barátságos szavakat találjon. Megérti, hogy mindig akadnak tudósok, akik nem nyugszanak bele ebbe a boldogtalanságba és enyhítésére délibábos terveket szőnek. Azonban minden tervük hiábavalóság. Flaubert az emberiség jövőjét éppen olyan vigasztalannak látja, mint jelenét. Az egyre sötétebb és vadabb regény utolsó részében bizonyosodik be, hogy a barbár indulatok nem szelídülnek meg, a pedagógia hiú ábránd. A bűn, a kegyetlenség, az önzés és a korlátoltság fog a jövőben is uralkodni. Az erős mindig elnyomja a gyengét. A mélységes boldogtalanság az ember elkerülhetetlen végzete.
    A befejezés összegzi a lenézést, a bűnt és a gyűlöletet, amellyel Flaubert az emberi fajt sújtja. Az ember nem alkalmas semmi eredeti alkotásra, csak másolásra képes.
    Azonban már a történetfilozófiával kapcsolatban láttuk, hogy a megvetésen és gyűlöleten keresztül átcsillámlik a szánalom és a szeretet. Ez a maga egész mélységében, a felépítést meghatározó és a regényt egyre bensőségesebben átjáró erővel Bouvard és Pécuchet alakjában tör elő. Tulajdonképpen kicsoda ez a két ember? A kiindulópont, a mások és önmaga számára ürügy és cégér szerint a nyárspolgár, a félember, a középszer típusai és megtestesülései lennének. Ez nagyjából meg is valósul az életút, a cselekmény első részében, amikor gazdálkodnak és kertészkednek, amikor létfenntartással és pénzszerzéssel foglalkoznak. Azonban hamar előtérbe nyomul egy olyan tulajdonságuk, amely élesen elválasztja őket környezetüktől: mindig akarnak valamit, soha nem nyugszanak bele kudarcukba. Amint olyan világba hatolnak, amely a közvetlen anyagi élettől messze esik, egyre világosabb lesz, hogy nem hasznot és jövedelmet keresnek, hanem az élet értelmét kutatják.
    Nem Bouvard és Pécuchet az átlagember, hanem környezetük: a földesúr, a pap, az orvos, a paraszt. Egyre inkább szembekerülnek velük és egyre inkább a jó ügyet, a magasabb célokat, a haladást képviselik a korlátoltsággal, a földhözragadt maradisággal szemben. Miközben a többiek magától értetődően hordják a hétköznap terheit, a két főszereplőt néha olyan sötét boldogtalanság fogja el, mint Szent Juliánt. Anélkül, hogy Flaubert akarná vagy észrevenné, a szánalmas nyárspolgárok helyett a küzdő, szakadatlanul vereséget szenvedő és a vereségből újra felemelkedő emberiség képviselői állnak előttünk. A megvetés és gyűlölet mögül kibukkan a mélységes szánalom és szeretet. Milyen megható, ahogyan Flaubert nem engedi, hogy az öregedő Pécuchet soha se ismerje meg a szerelmet, még ha a szerelem csak nyomorúságos alakban és piszkos álruhában jut is el hozzá.
    A küzdelem egyrészt megvetés és gyűlölet, másrészt szeretet és szánalom között itt, Flaubert halála előtt a leghevesebb. Miközben az ember – az író szándéka szerint – itt a legnyomorultabb, másrészt – Flaubert akarata ellenére – itt emelkedik a legmagasabbra. Ez a végletes küzdelem határozza meg a stílust és az előadási módot, sajátos egységét a metsző élességnek és a fokozott drámai erőnek, néhol a vad és sötét fájdalomnak. Az olyan részletek, mint Bouvard és Pécuchet betegei, Castillonné és Gorju szerelmi jelenete, vagy ahogyan a kőzetgyűjtő főszereplőket megszédíti a természet, a tenger félelmes nagysága, jellegzetes példái ennek a tépelődéstől és fájdalomtól izzó művészetnek. Bármilyen gondolati is azonban ez a művészet, sohasem lesz elvont. Mindig szemléletes marad és talán még a Bovarynénál is nagyobb erővel tükrözi az élet ezernyi arcát.





Öregember

KÉPZŐMŰVÉSZET
   
PAP GÁBOR
   
Nagy Istvánról, dióhéjban*
_____________________________
* Részlet a szerző „Nagy István” című kismonográfiájából (Corvina, 1965)
   
„… Ahogy így elgondolkozom, hova is tegyem, hogy határozzam meg a dialektikus módszer segítségével helyzetét, osztályát, bevallom, zavarban vagyok: Nagy István művészetét nem lehet ide vagy oda tenni, mert osztályjellege elmosódott, talán nincs is neki: népi jellege van, a szó igazi, emelkedett értelmében…”
    (Dési Huber István)
   
    Nagy István (Csíkmindszent, 1873 – Baja, 1937) sem életében, sem halála után nem lett népszerű festő. Néhány jószemű kritikuson és írón kívül csak a „szakmabeliek”, a művészek becsülték meg igazán, a nagyközönség nem tudott közel férkőzni hozzá. Hogy ez miért volt így, azt egyik művészkortársa, Dési Huber István világította meg legjobban a művészről írott elemző tanulmányában: „Ha szabad ezt a szót használni: magasabb igazságtalanság érvényesült vele szemben. A társadalom nem elfogultságból vagy épp rosszhiszemű gyűlölködésből, hanem a dolgok természetéből következően volt igazságtalan hozzá. Nagy István nem úgy látta a népet, ahogy az élet napos oldalán levők fénytől elkápráztatott szemei látták. Ő a társadalom föld alatti tájait kereste fel, s a mélyből, sötétből a földet túró nép portól, mocsoktól, kíntól, szenvedéstől eltorzult arcát hozta fel. […] Érthető, hogy ez a látvány nem volt kellemes a napos oldalon élők szemeinek: ezért a döbbenet, a visszatetszés, majd az elzárkózó közöny.”
    A műértőknek az az aránylag szűkebb rétege, amelyik hozzászokott ahhoz, hogy iskolákban, stílusmagyarázatokban gondolkozzék, szintén meglehetősen tanácstalanul állott szemben Nagy István jellegzetesen egyéni, mindenki másétól elütő piktúrájával.
    Kritikusai a legképtelenebb összehasonlítgatásokat kockáztatták meg vele kapcsolatban – Czóbeltől Nyilassy Sándorig, csakhogy valamiképp besorolhassák 20. századi festészetünkbe. Egy időben Nagy Balogh Jánossal együtt az „őstehetségek” listáján is ott szerepelt, holott köztudomású volt, hogy tanulmányait a legjobb hazai és külföldi főiskolákon végezte.
    Ha mégis el akarjuk helyezni Nagy István életművét az utolsó száz év magyar festészetében, akkor Munkácsytól kell elindulnunk, és tőle Mednyánszkyn keresztül egyenes úton jutunk el Nagy Istvánig. Legközelebbi rokonai a Munkácsy-örökség továbbfejlesztői, az ún. „alföldi festők”: Koszta József, Rudnay Gyula, Tornyai János, a szobrászok közül pedig Medgyessy Ferenc. Nagy István valamennyiükkel jó barátságban volt, de a személyes kapcsolaton túl művészi céljaik hasonlósága is összefűzi őket. „Magyar festészetet és az általános piktúrát előrevinni – új horizontot nyitni –, ez lenne a célom…” – vallja mindannyiuk nevében Tornyai. Ugyanezt a gondolatot Nagy István így fogalmazza meg: „Meggyőződésem, hogy egy magyar művész sem láthat úgy, mint a nyugatiak. Millet, Delacroix és a többiek milyen távol vannak tőlünk! Magyart, ízig-vérig magyart csak az festhet, aki itthon dolgozik, és szenvedve, fájdalmasan őszinte.”
    Az eszmei közösség bizonyos mértékig stílusrokonságot is eredményezett az említett művészek között. A húszas évek elején Kosztával került közelebbi kapcsolatba Nagy István, a bajai korszak néhány képe Tornyai-hatásról tanúskodik. Ha pedig Medgyessy Ferenc pasztellképeit nézzük – amelyek közül nem egy minden tekintetben egyenértékű a legjobb Medgyessy-szobrokkal –, félreismerhetetlen a rokonság Nagy István pasztelljeivel. A szórványos és legtöbbnyire futólagos egyezésekkel szemben Nagy István művészetének sajátos karakterét mégis azok a vonások adják, amelyek elválasztják őt az alföldi iskola képviselőitől. Nagy István úgy látja a világot, mint a hegyvidéki ember általában: többé-kevésbé leszűkített, körülhatárolt részletekben, mivel látósugara csak a következő emelkedésig terjed: ami azon túl van, arról csak tudomása lehet, de a látványba már nem fér bele. Egy-egy ilyen kis egység, mikrokozmosz jelentéstartalma viszont éppen ezért mindig sokkal több, szélesebb, mint amit láthatunk belőle, hiszen benne foglaltatik az is, amit nem látunk mögötte, de tudjuk, hogy ott van.
    Ez a jellegzetesen tömör, drámai kifejezésmód szembetűnően elválasztja Nagy Istvánt az alföldi iskola többi festőjétől, akiknek a szeme hozzászokott a tágas terek látványához. Éppen az az érdekes, hogy Nagy István „alföldi korszakában” is megőrzi ezt a szemléletet, akkor, amikor valójában semmi sem indokolja már, hogy éppen ezt vagy azt a szűk kivágatot adja a természetből. De nála a legszélesebben elterülő pusztaság is a szűk kereteit szétfeszítő mikrokozmikus világ élményeként jelentkezik, s ez az uralkodó élményvilág alapvetően különbözik az alföldi festőkétől.
    Nagy István művészetének egyedülálló jelentőségét azonban mindezeken túl az adja meg, hogy valamennyi rokon felfogású művésztársa közül egyedül őneki sikerült a népművészet sajátos kifejezésmódját maradéktalanul átmenteni a „magas” művészetbe. Elődei és kortársai legfeljebb színező elemként alkalmaztak népi motívumokat képeiken, a paraszti sors ábrázolását pedig még a legjelentősebb alföldi mesterek is kizárólag a klasszikus arányrendszer és térszerkesztés keretei között tudták megvalósítani. Nagy István korszakalkotó újítása nem abban állt, hogy gyökeresen szakított a hagyományos ábrázolásmóddal – ezt nagyobbrészt külföldi példák nyomán számos magyar kortársa megtette már korábban is –, hanem abban, hogy a paraszti életforma sokoldalú megjelenítésére első ízben hívta segítségül a népművészet kifejezéskészletét, s ezt szervesen bele tudat építeni a „nagy művészet” hagyományos formavilágába, anélkül, hogy akár a tartalmi, akár a formai oldal rovására engedményeket kellett volna tennie. Zárt, önmagán belül következetes képvilágának térszerkesztése és arányrendszere a népművészetben gyökerezik, és csak végső formai következményeiben rokon kisebb-nagyobb mértékben egyik-másik kortárs festészeti irányzattal, mindenekelőtt az expresszionizmussal és a konstruktivizmussal.
    Ennek a formavilágnak a kiépítése önmagában is nagy jelentőségű, de páratlanul értékessé avatja az a körülmény, hogy a fejlődés mindvégig törések nélkül, megszakítatlan folyamatossággal ment végbe. Hasonló példát csak a zenében ismerünk: Bartók és Kodály munkásságában.

MÉRLEG
   
HEGEDŰS SÁNDOR
   
A vezérkari főnök
   
Stromfeld Aurél (1878 – 1927)
   
    Egyszerű ember te megszólítatlanul is barátom
    te kemény katona s te ébresztő szavú testvére a szegényeknek
    kiről most lehajtott fejjel emlékeznek a munkapadok rabszolgái
                                                               s az otthon számkivetettjei
    katonáid meleg szívéből és börtönőreid fekete könyveiből ideírom
                                                                                          a neved
    Stromfeld Aurél
    nem ismertük születésed óráját nem jártunk az úton ami hozzád
                                                                             vezethetett volna
    s egy napon mikor te elindultál önmagad felé összetalálkoztál
                                                                                         mivelünk
                                                     (Kassák Lajos: Egyszerű ember)
   
Stromfeld Aurél Budapesten született, 1878. szeptember 19-én. Mérnök édesapját, Stromfeld Jánost, igen korán, hatévesen elveszítette, ezért 1892-ben, a nagyhírű Markó utcai főreálgimnázium negyedikes tanulójaként, meg kellett szakítania tanulmányait. Nagy gondja volt a családnak, hogy mi legyen a tizennégy éves fiú további sorsa. Testvérei – Teréz, Margit és Ferenc –, valamint az özvegy a nagymama szerény nyugdíjából élt. Az anya végül fölkereste a család egyik rokonát, a befolyásos kúriai bírót, dr. Székács Ferencet, hogy támogatása révén fia bentlakásos, tandíj nélküli középiskolában folytathassa tanulmányait. A bíró azonban inkább arra gondolt, hogy elhelyezi Aurélt a Schlick és Nicholson vasöntödében, ahol Stromfeld János egykor mérnök volt, abban a reményben, hogy a nyílteszű és remek fizikai adottságokkal megáldott fiúból idővel tekintélyes mester lesz. „Inkább vagyok a falumban első, mint Rómában második” – bölcselkedett a bíró, látva az édesanya megrökönyödését, aki fiából tanult urat akart nevelni. Stromfeldné köszönettel vissza is utasította az ajánlatot, és új protektor után nézett. Ám Aurél – már ekkor bizonyságot téve határozottságáról – rövid úton maga döntötte el a dilemmát. Önként jelentkezett a Ludovika Akadémiára, ahol a felvételi bizottság azonnal helyet biztosított neki a 47 magánalapítványi hely egyikére, amelyről ő már korábban kiderítette, hogy tandíjmentességet biztosít. Mivel mind az apai, mind az anyai (Táborszky) családban erősen élt a 48-as szellem, a nemzeti függetlenség gondolata, mindkét részről hevesen tiltakoztak a számukra elfogadhatatlan lépés ellen, de Aurél – és ekkor már édesanyja is – hajthatatlannak bizonyult. (A két família felháborodása annál is inkább érdekes, mert a Stromfeldek bajor bevándorlók, a Táborszkyak pedig német eredetű, Sopron környéki poncichterek voltak.)
    Az 1808-ban alapított, de valójában csak 1872-ben megindított, egyetlen magyar katonatiszti iskolán Stromfeld Aurél 1892. október 4-én kezdte meg a tanulmányait. A növendékek túlnyomó többsége katonacsaládból és az egyre vészesebben deklasszálódó dzsentri réteg soraiból került ki, de néhány alapítványi helyen szegény sorsú fiatalok is a hallgatók közé kerülhettek. Az akadémia első három évfolyamán katonai és humán elméleti tárgyak szerepeltek, a negyedik évet csaknem teljes egészében gyakorlati kiképzésre fordították.
    Kemény évek voltak ezek. Stromfeld az uralkodóház iránti feltétlen hűség és tisztelet jegyében nevelkedett társaival együtt. A honvédeskü egyik sora így szólt: „A magyar királyi ház iránt hűséggel és hódolattal viseltessenek. Őfelségének, őfelsége tábornokainak és minden elöljárójuknak és följebbvalójuknak is engedelmeskedjenek…” Tudomásul vette az iskola kemény követelményeit és hamarosan öntudatos tisztjelölt vált belőle. Gyarapodott műveltsége is, mert tagadhatatlan, hogy az akadémia sokoldalú, művelt csapattisztek kiképzését szorgalmazta, s a követelmények a kor színvonalán álló műveltség elsajátításában is (kivéve a modern társadalomtudományokat) magas szintűek voltak. Rátermettségével és szorgalmával Stromfeld a legjobbak közé emelkedett, s minden esélye megvolt rá, hogy osztályelső legyen, ami hadnagyi kinevezéssel járt, de ezt végül nem sikerült elérnie. Egy nagy szerelmi csalódás (ő akkor végzetesnek hitte) lerontotta jegyeit, s bár a zárógyakorlatokon már ismét fényesen megállta a helyét, a hadnagyi kinevezés helyett be kellett érnie a hadapród tiszthelyettesi rendfokozattal.
    1896. augusztus 18-án (hagyományosan Ferenc József császár és király születésnapján) avatták fel Aurélt és évfolyamtársait. 1897 novemberében hadnaggyá léptették elő és Munkácsra vezényelték a II. gyalogezredhez, ahol zászlóalj-segédtiszti szolgálatot látott el. Kétévi szolgálat után elfogadták jelentkezését a Ludovika Akadémia felső tiszti tanfolyamára, amelyet a bécsi vezérkari iskola előszobájának tartottak. A Kriegsschule volt élete nagy lehetősége. Kitűnőre sikerült felvételi vizsgája után, már főhadnagyként, harmincadmagával lépte át a patinás épület küszöbét. Elöljárói így jellemezték a fiatal tisztet: „Szorgalom: kitűnő. Eredmény: igen jó; nagyon jó katonai ítélőképesség birtokában van, telve érdeklődéssel és becsvággyal. Nagyon fegyelmezett, szerény tiszt. Vezérkari szolgálatra különösen alkalmas.”
    A Kriegsschule befejezése után a magyar királyi honvédséghez, a pozsonyi IV. honvéd kerület parancsnokságához vezényelték vezérkari szolgálatra. Pozsony magánéletének is fontos állomása lett. Egy bálon megismerkedett Urbány Adrienne-nel – Eduard Urbány osztrák tábornok és egy tiroli nő lányával –, akit nem kis nehézségek után (a szükséges kaució hiánya!), magyar érzelmű hadtestparancsnoka hathatós közbenjárásával, végül feleségül vehetett. Az esküvőt 1905. április 15-én tartották meg, rögtön azután, hogy a huszonhét éves Stromfeldet századossá léptették elő.
    Nászútja után szinte azonnal Iglóra (ma: Spišská Nová Ves) került a 9. honvéd gyalogezredhez mint századparancsnok. Bár az álmos szepesi kisvárosban örökösen csak duhajkodó-cigánynótázó-szoknyavadászó tisztikar nemigen volt ínyére, s tisztbajtársai sem kedvelték őt, afféle „tudományos katonának” tartották, századparancsokként kitűnőre vizsgázott. Szokatlanul nagy gondot fordított arra, hogy a kiképzés komoly és alapos legyen, szigorúan vette a szolgálatot. Igen kemény parancsnok hírében állt, de emberei szerették. Keze alól jól kiképzett katonák kerültek ki, akik később „éles” helyzetben is megállták a helyüket.
    Egyévi csapatszolgálata leteltével a kassai tiszti továbbképző tanfolyam tanára lett. Katona-pedagógusi pályája voltaképpen ekkor kezdődött el. Harcászatot, hadtörténetet és katonaföldrajzot tanított. Miután feladatát mintaszerűen látta el, 1907 őszén a Ludovika Akadémiára vezényelték, a hadügy és a harcászat tanárává nevezték ki. Stromfeld nem arra az Akadémiára tért vissza, ahol annak idején tanult. Az Akadémia főiskolai rangra emelkedett, parancsnokai pedig modernebb, liberálisabb szellemet igyekeztek megvalósítani. Stromfeld – emlékezései tanúsága szerint – felismerte, hogy az új alapelvek természetesen a tisztikar és általában a tiszti kaszt helyzetét és egységét kívánták megerősíteni. Nem csodálkozott hát azon, hogy nem fogadták túlzott lelkesedéssel azt a jelentős tanulmányát, amelyet ebben az időben írt az altiszti képzés problémáiról. Dolgozatában javasolta az úgynevezett egyéves önkéntesi intézmény eltörlését s azzal a „forradalmi” ötlettel állt elő, hogy altiszt is elérhesse a tiszti rangot, s az úri osztály tagjai ne válhassanak feltétlenül, szinte automatikusan tisztté. Ez a javaslat egy olyan társadalomban, ahol merev kasztszellem érvényesült, ahol úr és paraszt között átléphetetlen határok húzódtak, felháborító gondolatnak számított. Mindemellett dolgozhatott tovább, s karrierje is emelkedett. Döntőbíró volt nagy hadgyakorlatokon, vezérkari tanulmányutakra küldték, zászlóaljparancsnokot helyettesített, katonai szolgálatra képezett ki orvosokat, ezredeket vezényelt egy császárgyakorlaton, harcászati tanulmányutakon vett részt az ország különböző tájain.
    1908. október 5-én Ferenc József bejelentette Bosznia-Hercegovina bekebelezését. Európában felerősödött a háborús hangulat, a Balkánon pedig izzott a Monarchia-ellenes nacionalizmus. Az Antant államait aggodalom töltötte el Bécs stratégiai-geopolitikai tervei miatt, mert a kontinens „lágy alsó testének” fenyegetettsége érzékenyen érintette érdekeiket. A Balkán amúgy is a nagyhatalmak ütközőpontja volt. A vetélytársakkal való kölcsönös leszámolás gondolata katonai megoldásokért kiáltott. Mindenekelőtt Oroszországban és Szerbiában lángolt fel a Monarchia iránti gyűlölet.
    Stromfeld – négy évre szóló akadémiai (tanári) tevékenységének lejárta után – mindössze 34 évesen a magyar Honvédelmi Minisztériumba került törzstiszti (őrnagyi) rangban. A fenyegető háborús helyzet a Monarchiát is rákényszerítette a hadseregfejlesztésre. Stromfeldet főleg a tüzérség állapota aggasztotta, mert világosan látta, hogy egy korszerű háborúban ennek a fegyvernemnek nagyobb szerepe lesz, mint valaha. A tüzérség állapotára jellemző volt, hogy amíg a német hadsereg hadosztályonként 70 löveget állíthatott hadrendbe, a magyar honvédség mindössze hatot. Szeretett volna ezen az áldatlan helyzeten változtatni. A magyar hadseregben azonban még mindig a „feudális” szellemű tisztek nézetei érvényesültek, akik a nagyfokú motorizáció időszakában is a lovasságot részesítették előnyben. A begyepesedett és féltékeny Bécs szintén ellenezte a honvéd tüzérség nagyarányú fejlesztését. Bár elgondolásaival rendre értetlenségbe ütközött, elöljárói nem vonták kétségbe képességeit és rátermettségét. Karrierje továbbívelt. Belitska Sándor honvédelmi miniszter előterjesztésére ismét kitárult előtte a bécsi Kriegsschule kapuja. Soha még magyar tiszt nem tanított ebben a legfelsőbb k.u.k. katonai intézetben. Mindebben bizonyára része volt a Kriegsschule parancsnokának, Alfred Krauss tábornoknak is, aki új, friss szellemet hozott az iskolába, s kivívta azt a jogot, hogy maga választhassa meg tanár munkatársait. Stromfeldről szóló minősítésében ezt írta: „Ízig-vérig katona, tele hivatástudattal, kötelességérzettel, munkaszeretettel. Kiváló vezérkari tiszt, aki teljes bizalmat érdemel és vezérkari beosztásba, kivált hadtest vezérkari főnöknek, tökéletesen alkalmas.”
    1914. június 28-án két szerb diák, Gavrilo Princip és Nedjelko Čabrinović a boszniai Szarajevóban merényletet követett el Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége (Chotek Zsófia grófnő) ellen. Aligha sejtették, hogy történelmet csináltak. Normális körülmények között e gyilkosság felett idővel napirendre térnek, ám a körülmények 1914 nyarán egyáltalán nem voltak normálisak. Az antant államok és a központi hatalmak egyaránt készen álltak a háborúra, csak az alkalmas ürügyet keresték annak kirobbantásához. A szerb diákok ezt tálcán nyújtották át Berlinnek és Bécsnek.
    Stromfeld katonai környezetében némelyek háborúról, kötelező bosszúról beszéltek. Ő maga ezt a gyilkosság ellenére sem tartotta kívánatosnak. Elöljárói balkáni „turnéra” vezényelték, hogy tanulmányozza a hangulatot, és Bulgáriában megismerkedjék a közelmúltban véget ért balkáni háború tapasztalataival. Sokan úgy látták, hogy a bagdadi vasút feletti uralom katonai-gazdasági előnyökhöz juttatná a németeket. Megtekintették a „csendes” Sipka-szorost, jegyzeteket készítettek észrevételeikről, hogy feldolgozzák a környékbeli csaták tanulságait. Még úton voltak éppen a törökországi Drinápolyban (ma: Edirne), amikor távirat szólította fel őket a haladéktalan hazatérésre. Tudták, a háború küszöbére érkeztek. Stromfeld úgy vélte, ha háború lesz, azt meg kell nyerni. Európa hangyabollyá vált, ellentétes indulatok kavarogtak. Mindkét fél a másikat kiáltotta ki agresszornak, míg a maga háborúját honvédőnek, a civilizáció megmentésének tekintette. A német és az osztrák hadvezetés azt remélte, hogy mire lehullanak a falevelek, végeznek ellenfelükkel, a nehézkes Oroszországgal. Az optimizmus hamar elillant, a villámháborút álló lövészárokharc váltotta fel, s ez óriási emberi és anyagi áldozatokkal járt. A központi hatalmaknak, az angolok és franciák hadbalépése miatt szembe kellett nézniük a nem kívánt kétfrontos háborúval.
    A világháború a szerbek megtámadásával kezdődött (1914. július 28.). Szerelvények sokasága robogott dél felé. Rajtuk magyar és osztrák katonák. A kocsikat felvirágozták zászlókkal és ezer torok harsogta: „Vesszen kutya Szerbia!” Conrad von Hötzendorf, a vezérkari főnök, könnyű háborúra számított, de a szerbek nem várt, kemény ellenállást tanúsítottak. Ütőképes, bátor, jó hadsereggel rendelkeztek, a valóban „balkáni” terepviszonyok pedig őket támogatták. Az elbizakodott, gyatra hadvezetésű, gyenge felszereltségű osztrák-magyar csapatok – melyeknek ráadásul az utánpótlása az úttalan utakon akadozott – csapást csapásra szenvedtek el.
    Stromfeld őrnagy mint szállásmester mindent megtett, hogy biztosítsa a XIII. hadtest ellátását és a csapattestek közötti együttműködést. Nem bajlódott a leküzdhetetlen terepviszonyokkal, hanem a lakosságtól vásárolta a katonák számára szükséges élelmiszert. Osztozott a harcosok rossz ellátásában és embertelen elszállásolási viszonyaiban. Nem hitte, hogy ilyen körülmények között a villámháború győzelemre vihető. Belgrád ugyan elesett, de csakhamar újra szerb kézre jutott. Putnik vajda győzedelmeskedett a tehetetlen Potiorek táborszernagy felett. A Monarchia kezdetben oly diadalittas hadseregének – tépetten, menekülésszerűen – kellett kitakarodnia Szerbiából. Stromfeld igyekezett az embere­ket menteni, akár a technika rovására is. Csakis az ő erőfeszítéseinek volt köszönhető, hogy a VIII. és XIII. hadtest maradványait viszonylagos rendben sikerült átmenteni a Száván. Ő volt az utolsó katona, aki elhagyta Szerbiát.
    A Monarchia a balkáni fronton 280 000 embert veszített. Stromfeld a szerb frontról Galíciába került. Amíg délen a szerbek elszántságába ütközött, a keleti arcvonalon az oroszok mennyiségi fölényével kellett szembenéznie. Nem akart golyóbiztos fedezékből irányítani, ezért arra kérte feletteseit, hogy vezényeljék harcoló alakulathoz. Rövidesen alezredes lett s a Dnyeszter menti hadseregcsoport vezérkari főnöke. Az 1916-os júniusi orosz offenzíva (Bruszilov) meghátrálásra kényszerítette Stromfeldéket, de az alezredesnek ezúttal is sikerült szervezetten visszavonulnia.
    A galíciai frontról – immár ezredesi rangban és a XXVI. hadtest vezérkari főnökeként – az olasz arcvonalra került – nem kevésbé embertelen viszonyok közé. Ott már egyre többször tapasztalta a frontkatonák elégedetlenségét, amelyet csak tetézett a nemzetiségi honvédek körében erősödő szeparatista hangulat. Stromfeld e jelenségeket akkor még nem tolerálta. 1917 decemberében azonban, látva az egyre rosszabbodó állapotokat és az értelmetlen emberi áldozatokat, már be kellett vallania: „a háborút menthetetlenül elveszítettük”.
    Az Oroszországból – a forradalom után – tömegével hazaáramló hadifoglyok „élménybeszámolója” és militáns agitációja felgyorsította az erjedést. A frontról rossz híreket kaptak az aggódó hozzátartozók, a hátországban a terror, az éhezés volt demoralizáló hatással. A kézzelfogható erjedés hatására Ferenc József utódja, IV. Károly „demokratikus” manifesztuma, a nemzetiségeknek kilátásba helyezett autonómiája már elkésett. Az összeomlás küszöbére jutott Monarchia népei ezen már túlléptek. A katonák haza akartak menni, még az elit egységek is sorra tagadták meg az engedelmességet. A kiszabott és végrehajtott halálos ítéletek pedig csak fokozták az elégedetlenséget, az elszántságot, a gyűlöletet. A hadsereg-parancsnokság – a lázadásokat elkerülendő – elrendelte az általános visszavonulást. Stromfeld XXVI. hadteste is megkezdte a parancs teljesítését. Ellenséges tűzben, visszavonulás közepette kapták a hírt, hogy a Monarchia Padovában megkötötte a fegyverszünetet.
    1918. október 31-én kitört a polgári demokratikus („őszirózsás”) forradalom. Megszűnt a Monarchia, Magyarország függetlenné vált. Tisza István háborús kormányát (néhány tiszavirág életű kísérlet után) felváltotta a Károlyi Mihály vezette békepárti polgári kabinet. Stromfeld ekkor még mindig az olasz fronton tartózkodott s igyekezett egyben tartani bomladozó alakulatait. A helyén maradt mindaddig, amíg a gondjaira bízott katonáit el nem vezette dél-osztrák területre.
    November 20-án az intakt V. hadosztály élén tért haza, azt fontolgatva, hogy harcolni fog az országra tört antant erők ellen, de itthon teljes zűrzavar fogadta. A honvédelmi miniszter, Bartha Albert a Ludovika Akadémia parancsnokává nevezte ki, amelyet Stromfeld „a hadsereg legszebb állásának” tartott. Az intézetben tanuló tisztektől várta a történelmi határok védelmét, mert mint a magyar tisztikar túlnyomó része, ő is az integer Magyarország alapján állt. A világháború tapasztalatainak fényében megreformálta az elméleti oktatást, tüzér- és műszaki képzést vezetett be. És fenntartások nélkül az „őszirózsa” oldalára állt. Az önálló „magyar köztársaság néphadseregének” akart tiszteket nevelni. „Érzem, hogy a romok helyébe új épület emelkedik” – írta. Fokozódó rokonszenvvel figyelte a szociáldemokraták erőfeszítéseit, melyeket a honvédelem kiépítése érdekében fejtettek ki. Belépett a Magyar Szociáldemokrata Pártba (MSZDP) és Böhm Vilmos, az új honvédelmi miniszter mellett államtitkárságot vállalt, a hadsereg-fejlesztési főcsoport vezetője lett.
    Amikor 1919. március 20-án az antant nevében a francia Vyx alezredes átnyújtotta Károlyi Mihály köztársasági elnöknek a győztes nagyhatalmak újabb, hatalmas területeket követelő jegyzékét, Stromfeld is azok közé tartozott, akik ezt elfogadhatatlannak tartották. Az ellenállás pártján állt. De hát miféle ellenállásról lehetett volna szó? Az országnak jószerével nem volt hadserege, a kormány semmilyen felelősséget nem akart vállalni, a közvélemény a Nyugattól hátbadöföttnek érezte magát. Az egész ország drámai választás előtt állt. Így írt erről később az egyébként kommunistaellenes Jászi Oszkár: „A megalázott magyar közvélemény gyűlölettel fordult el a wilsoni hipokrízisektől s a […] társadalom egyedül Leninben látta a jövőt. Ez a hangulat a magasabb rangú tisztekre is átragadt.” Stromfeldre is. Emlékirataiban ezt írta a Vyx-jegyzék utáni lelkiállapotáról: „… úgy éreztem magam, mint a fejbevágott tyúk. Az antant hátbatámadott, amikor én a haza megmentésén fáradoztam.” 1920-ban, az ellenforradalmi bíróság előtt pedig ezt vallotta: „… azt ajánlottam, kössünk szövetséget az egész világ proletariátusával az ország érdekében”, s kész volt együttműködni a Kommunisták Magyarországi Pártjával és katonai szövetségre lépni Szovjet-Oroszországgal. Pedig még korántsem volt híve a proletárforradalomnak, csak éppen felismerte ennek a politikának a szükségességét, s történelmileg ez a döntő. Patrióta volt a szó legnemesebb értelmében, és mindenre elszánt a haza megvédelmezéséért.
    Károlyi Mihályék valóban nem vállalták a felelősséget, és átadták a hatalmat. A Tanácsköztársaság kikiáltása után (1919. március 21.) Stromfeld is leköszönt hadügyi államtitkárságáról. Nyugállományba helyezését kérte, és visszavonult öccse győri „birtokára”. Ideje jó részét kertészkedéssel töltötte, de figyelemmel kísérte az eseményeket. Mindeközben azt tervezte, hogy Sárkeresztúrra költözik, elfogadva az ottani evangélikus gyülekezet felkínálta állást. Mielőtt tervét megvalósíthatta volna, a Népszavából értesült, hogy a román királyi hadsereg benyomult Magyarországra (1919. április 16.), s ezzel összefüggésben Haubrich József hadügyi népbiztos – a győri hadosztály-parancsnokság közvetítésével – táviratilag utasította, hogy haladéktalanul jelentkezzék nála „magasabb katonai állás elfoglalására”. Stromfeldet végül Szamuely Tibor kísérte Budapestre, és a gépkocsiúton őszintén feltárta előtte a kétségbeejtő katonai helyzetet. „Semmi vezetés, abszolúte semmi nincs, az anarchia teljes képe állt előttem” – írta később Stromfeld. Szamuelynek sikerült meggyőznie arról, hogy nem vonhatja ki magát az ország védelméből, Pestre érkezve pedig Tombor Jenő ezredes (aki a felszabadulás után honvédelmi miniszter lett) már a kezébe is adta a parancsot, miszerint „A Hadügyi Népbiztosság kötelezi Stromfeld Aurél elvtársat, hogy a Vörös Hadseregbe belépjen”. Stromfeld azonban elvárta, hogy neki ne a hadműveleti főcsoportfőnök adjon ki ilyen parancsot, hanem a kormány tagja. Másnap már át is vehette Szántó Béla hadügyi népbiztos parancsát, amelyben a Vörös Hadsereg vezérkari főnökévé nevezik ki.
    Stromfeldre (és az ugyancsak frissiben kinevezett hadseregparancsnokra, Böhm Vilmosra) egyszerre két feladat hárult. Jóformán „pillanatokon belül” szilárd hadsereget kellett teremteni, egyszersmind azonnal hadműveletet indítani a román intervenció visszaverésére. Ám alighogy Szolnokra érkezett, mert ott akarta felállítani a hadsereg-parancsnokságot, Stromfeld máris azt a hírt kapta, hogy a kelet-magyarországi védelem bástyájának tekintett, 12 000 főnyi nagyhírű és ütőképes székely hadosztály, parancsnoka, Kratochwil Károly ezredes utasítására, kapitulált, s ezzel szabad utat nyitott a román csapatoknak egészen a Tiszáig. Stromfeld a Vörös Hadsereg tiszántúli egységeit azonnal visszavonta a folyó jobb partjára, és a főhadiszállást Gödöllőre helyezte át. De a katonák körében megbomlott a fegyelem, és rendezetlenül Budapest felé özönlöttek. Április 27-én, a románok sikerén felbuzdulva, a francia és olasz tisztek vezette csehszlovák csapatok is megkezdték hadműveleteiket a Tanácsköztársaság ellen. Miskolc és Salgótarján a kezükre jutott. Az egyetlen kedvező hír az volt, hogy Szamuely kiverte Abonyból, majd Szolnokról az ellenséget, és az egész Duna-Tisza közét megtisztította. Ám rögtön ezután bekövetkezett a balparti Tisza-hídfők összeomlása, és a helyzet kritikussá vált. Böhm hadseregparancsnok – hatáskörét túllépve – minden fegyveres ellenállás beszüntetésére és fegyverszüneti tárgyalásokra szólított fel.
    A Forradalmi Kormányzótanács május 2-ai ülésén azonban a hadműveletek folytatásáról döntött. Stromfeld egyetértett a döntéssel, mert a helyzetet ugyan maga is kritikusnak ítélte meg, de nem reménytelennek. S ekkor alkalma nyílott rá, hogy bizonyságot tegyen zseniális hadseregszervező képességeiről. Felhasználva a meglevő sereg kereteit, azt a forradalmi és hazafias lelkesedés szülte toborzási rendszerrel szélesítette ki. Három hetet kért az újjászervezéshez. És ez alatt a három hét alatt valóságos csoda történt. A vidéki iparvárosok és a fővárosi gyárnegyedek tízezrei tódultak a hadseregbe, és a falu népe sem maradt el mögöttük. Utóbb az ellenforradalmi bíróság nem is feledkezett meg erről ítéletében. „Nagy katonai tudásával és körültekintéssel éjt nappallá téve a vádlott a tönkrement Vörös Hadsereget újból lábra állította, szervezte és fegyelmezte, és ezáltal a proletárdiktatúrát életben tartotta.”
    A hadsereg e bámulatos eredményű, gyors újjászervezése mellett – a hadsereg gerincének számító, újonnan felállított III. hadtest parancsnokának, Landler Jenőnek a támogatásával –, új, hatékony hadműveleti tervet kellett kidolgoznia. Stromfeld alapelvként fejtette ki: „A Vörös Hadsereget csak a támadás tüze képes összeforrasztani. Tehát offenzíva!” Csakhogy ő is, Landler is (egyikük sem volt „forradalmi kalandor”) a tudatában volt annak, hogy a hadsereg ahhoz nem elég erős, hogy egyszerre több fronton támadjon a siker reményében, ezért úgy döntöttek, a gyengébbik láncszemre, a csehekre koncentrálnak. Így született meg a nevezetes északi hadjárat gondolata. Stromfeld 1919. május 15-én kiadta a parancsot Miskolc felszabadítására. Terve szerint éket ver a két ellenséges hadsereg közé, megosztja, és szétválasztja, majd minden erejével lerohanja a cseheket. Ezután északkeletre nyomulva előre megteremti a feltételeit az orosz Vörös Hadsereggel való egyesülésnek. (Volt egy másik támadási változata is: Pozsony és Brünn [Brno] irányába törni, hogy segítséget nyújthassanak az érlelődő osztrák és cseh forradalomnak. A haditanács az utóbbi nagyszabású elgondolást mint fantazmagóriát elvetette.) A főcsapás iránya tehát észak-északkeletre irányult. A támadást 79 lövész és lovassági zászlóalj, valamint 34 tüzérüteg indította meg, az arcvonal 250 kilométeres szélességében. A kezdeti kemény és ellencsapásokkal is bővelkedő hadművelet csakhamar diadalmenetté vált, hadművészeti bravúrrá. E hadjáratban alkalmazta Stromfeld először azt az általa „pofozógépnek” nevezett módszert, amelynek a lényege az volt, hogy az arcvonal teljes szélességében mindig más és más irányból mért csapást az ellenségre, s ezzel részint lehetetlenné tette számukra a főcsapás irányának felismerését, részint a szakadatlan és változó erősségű zaklatással felmorzsolta a védelembe vonult és a szárnyakon mindig gyengébb csapatok ellenállását. Ragyogó harcászati sikerét a hadjárattal hadászativá fejlesztette. Losonc, Léva, Salgótarján, Miskolc, Kassa és Eperjes visszafoglalása után ugyanis bevéve Bártfát, elérte a történelmi Magyarország határát, s ezzel megteremtette az orosz Vörös Hadsereggel való együttműködés feltételeit. (Ez végül is nem valósulhatott meg, mert a szovjet állam hadserege Ukrajnában éppen akkoriban visszaszorult.) 1919. június 16-án pedig Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, amely a Magyar Tanácsköztársaság szövetségesévé nyilvánította magát.
    Stromfeld dicsőségének csúcsára érkezett. Sorra keresték fel a régi vágású tisztek, akik a k.u.k. katonát látták benne, s nem tudták elképzelni, hogy megváltozott volna. Közülük sokan kétségtelenül magukévá tették a Tanácsköztársaság honvédő háborúját, mert ebben az integer Magyarország harcát látták, de a nehézségek fokozódásával már arra törekedtek, hogy a régi rend restaurációját biztosítsák. Stromfeldet is a munkáshatalommal szembeni szervezkedésre akarták megnyerni, s még egy bonapartista puccsban is támogatták volna, beleértve akár azt, hogy az ország élére kerüljön. Stromfeld minden alkalommal visszautasította, de sohasem leplezte le az összeesküvésre készülődőket. Nemcsak a monarchisták és a jobboldali szociáldemokraták bíztak benne, hanem még a megszálló franciák védelmében Szegeden kuksoló ellenforradalmi kormány és „nemzeti hadsereg” prominensei (pl. Gömbös Gyula) is megkörnyékezték – abszolút sikertelenül.
    Pedig ő maga is válságban volt. Az antant megriadva a Tanácsköztársaság hadisikereitől, s még inkább rettegve attól, hogy egy későbbi időpontban mégis­csak megvalósulhatna az orosz és a magyar Vörös Hadsereg találkozása, Clémenceau francia miniszterelnökkel – formailag a párizsi békekonferencia nevében – jegyzéket intézett a tanácskormányhoz. A június 7-én, majd 13-án átnyújtott jegyzék fegyverszünetre szólított fel, s egyúttal azt követelte, hogy a Vörös Hadsereg az északi fronton vonja vissza csapatait az antant kijelölte demarkációs vonalra, amelynek fejében a románok a Tiszántúlt ürítenék ki a számukra kijelölt demarkációs vonalig. Kun Béla és Böhm Vilmos a jegyzék elfogadását támogatta, mások ellenezték. Stromfeld is. Demoralizálná és szétzilálná a hadsereget, érvelt, ha ellenállás nélkül feladnák a vérrel fölszabadított területeket. Ez meghátrálás és vereség lenne, nem kompromisszum. És döntött: ha Kunék elfogadják Clémenceau csalárd jegyzékének követeléseit, lemond vezérkari főnöki tisztéről.
    Állta a szavát, ha később keservesen megbánta is. Június 28-án a Kormányzótanács elfogadta a felszabadított területekre vonatkozó antant-követelést, ő pedig félreállt. Július 3-án „búcsút vett a főhadiszállás összes közegeitől” és a Hadügyi Népbiztosság beutalójával, feleségével együtt, Siófokra vonult vissza pihenni. Mardosó önvádjától azonban nem tudott megszabadulni. „Vádolom magam – jelentette ki az ellenforradalmi bíróság előtt –, hogy nem tartottam ki, és távozásommal az embert előnybe helyeztem a közzel szemben.”
    Mint várható volt, a magyar Vörös Hadsereg visszavonulását nem követte a román erők visszavonása, eszük ágában sem volt akár egy tapodtat is hátrálni. A Kormányzótanács súlyos döntést hozott: támadást kell indítani ellenük, hogy érvényt szerezzenek Párizs ígéretének. Az offenzívát Stromfeld utóda, az új vezérkari főnök, az a Julier Ferenc irányította, aki 1927-ben emlékezéseinek ezt a címet adta: „Ellenforradalmi lélekkel a Vörös Hadsereg élén”. Meglepő-e, hogy Szolnoknál súlyos vereséget szenvedett? A Tanácsköztársaság sorsa megpecsételődött, Mărdărescu tábornok csapatai akadálytalanul nyomulhattak előre Budapest felé. A Forradalmi Kormányzótanács augusztus 1-jén lemondott.
    Stromfeldet augusztus 18-án tartóztatták le Horthy darutollasai Siófokon, majd a fővárosba szállították a Margit körúti katonai fogházba. Közölték vele, hogy bíróság elé állítják, de a per kezdete elhúzódott, mert az ügyészek sorra adták vissza megbízatásukat, nem akartak részesei lenni a Legenda megbüntetésének. Negyedik kísérlet után bizonyos Vértes hadbíró őrnagy vállalta el a vádirat elkészítését, nagy karrier reményében. A védelmet dr. Árvai János ügyvéd, tartalékos hadbíró százados látta el. Stromfeld pere a magyar királyi budapesti hadbíróság előtt 1920 júliusában kezdődött, egyidejűleg a népbiztosok hírhedt perével.
    Ám a népbiztosok perével ellentétben, a Stromfeld-perből – bármennyire koncepciós eljárás volt is – a kurzusnak nem sikerült látványos kirakatpert fabrikálnia. Ugyanis a döntő mozzanatot, hogy azt a Vörös Hadsereget vezette, amely a hazát s egyben a forradalmat védelmezte, valójában nem lehetett a vádlott ellen felhasználni. „Felelősségre vonni egy katonát – érvelt a védelem –, aki harcolt az integritásért, ez páratlanul áll a világtörténelemben. […] Ha Stromfeldet bűnösnek mondják ki, akkor bűnös a Vörös Hadsereg minden egyes katonája.” A bíróság közcsendháborítás és felségsértés címén emelt vádat ellene, s végül az előbbi vádját elejtve, felségárulás büntettében marasztalta el 2 év és kilenc hónapi – különböző apróbb-nagyobb mellékbüntetésekkel súlyosbított – börtönre ítélve. Ezredesi rangjától örökre megfosztották.
    A börtönből ezt írta feleségének, Adriennek: „… Érhet-e el bárki is többet annál, hogy önzetlenül dolgozzék embertársaiért? Én az emberiség jobb jövőjét remélem és talán még megérjük ez időket…”
    A börtönben rengeteget olvasott, írt, képezte magát.
    Kiszabadulása után (1921. augusztus végén), nagy nehézségek árán sikerült elhelyezkednie. Neve miatt sokan megrettentek attól, hogy alkalmazzák. 43 éves volt mindössze, de munkaerejére, szellemi kapacitására senkinek nem volt szüksége. Végül is egy szociáldemokrata ismerőse, Dénes Pál révén a Gizella úti Hungária Kalapgyárban raktárosi álláshoz jutott, aminek az ő helyzetében nagyon is örülnie kellett. A legitimista ifj. Andrássy Gyula gróf ekkor vette fel vele a kapcsolatot. Felkérte, hogy IV. Károly visszatérését segítendő, vállalja el a hadsereg főparancsnoki tisztségét. A gróf elárulta, hogy idő előtti kiszabadulásának egyik oka barátainak nyomásgyakorlása volt Horthyra. Stromfeld udvariasan visszautasította a gróf ajánlatát.
    Pedig Stromfeldet foglalkoztatta az ellenforradalmi rezsim megdöntésének gondolata. Úgy ítélte meg, hogy a még mindig meglehetősen zavaros politikai helyzetben Horthyék mögött nem állnak olyan komoly erők, amelyek egy jól megszervezett fegyveres erővel leküzdhetetlenek lennének. Ez ügyben volt fogolytársa, a kommunista Csrepka János asztalos révén kapcsolatba lépett Gerő Ernővel, majd Greiner Ferenccel, a KMP hazai irányítóival. A megbeszéléseket besúgták, Stromfeld ismét bíróság elé került, mert a bestiálisan megkínzott, nyomorékká vert Csrepka terhelő vallomást tett rá. A büntetőtörvényszék azonban kénytelen volt fölmenteni, semmit sem tudtak rábizonyítani.
    Kiszabadulása után egyre markánsabbá váló forradalmi nézeteit a szociáldemokrata pártban végzett politikai munkában gyümölcsöztette. Szemináriumaira tódultak a munkáspárt tagok. Eközben fokozatosan kellett rádöbbennie, hogy Peyer Károlyékkal nem lehet sem a Horthy-rendszert, sem a kapitalizmust megdönteni. Forradalmisága kialakulásában és megszilárdulásában nemcsak saját tapasztalatai, de a marxista klasszikusok számára sokáig ismeretlen műveinek tanulmányozása bizonyult döntő fontosságúnak. Az MSZDP kongresszusán már mint a „Stromfeld-csoport” vezetője lépett fel. Tiszta, egyértelmű munkáspolitikát követelt, fellépett a bethleni álparlament, a nyílt választási rendszer ellen, és felszólította a pártot, hogy szálljon síkra a munkanélküli segély állami bevezetéséért és a Nagyatádi Szabó-féle szemfényvesztő „földreformot” ellensúlyozandó, egy olyan radikális földosztás végrehajtásáért, amely a szegényparasztságot valóban földhöz juttatja. Ezek a forradalmi követelések már túlságosan is forradalmiak voltak a magyar szociáldemokrácia vezetői számára.
    1924 tavaszán már szakított a szociáldemokrata nézetekkel, s ha fenntartásokkal is, mindinkább közeledett a kommunistákhoz. Minden rokonszenve a Magyarországi Szocialista Munkáspárté volt, amelyet a szociáldemokrata pártellenzék egyik vezetője, Vági István alapított meg, de pártjába mégsem lépett át, mert úgy gondolta minden meglevő tekintélyével az MSZDP peyeri opportunizmusa ellen kell küzdenie. AZ MSZDP XIV. pártszervezetének elnöke lett (életének mindvégig hűséges társa, felesége, az egykori osztrák tábornoklány is e párszervezet tagja volt), s bizalmas körben megvallotta, hogy kommunistának tartja magát. A Hungária Kalapgyárban cégvezetővé léptették elő, miközben vezette a választókerületi pártszervezetet és az MSZDP baloldali ellenzékét, és a párt egyik központi előadójaként országszerte a marxista előadások egész sorát tartotta. A mozgalmi akciókban különösen jó együttműködést alakított ki az illegális kommunista Fürst Sándorral, aki Bécsben összehozta Landler Jenővel. Landler – ez időben a magyar munkásmozgalom legtekintélyesebb alakja, a KMP egyik vezetője –, mindig nagyra becsülte Stromfeldet, csodálta mint katonát, s minden ostoba, szektás támadástól megvédte. Stromfeld pedig a nagyszerű III. hadtest egykori parancsnokát látta Landlerben, akit az összes vörösparancsnokok közül talán a legtöbbre tartott. Így aztán mikor Landler – a Központi Bizottság határozata alapján – felkérte, hogy lépjen be a Kommunisták Magyarországi Pártjába, igent mondott.
    1925-ben Vágit és a pártellenzék többségét kizárták az MSZDP-ből, de Stromfeldhez nem mertek hozzányúlni. Maga Stromfeld pedig rendkívül fontosnak tartotta, hogy legális ellenzék működjön a párton belül, amelynek a vezetését magára vállalta. Ekkor már osztálytudatos politikus volt. Az MSZDP 1925. de­cem­beri XXIII. kongresszusán – a baloldal viharos helyeslése közepette –, többek között, ezt mondta: „Mi […] teljesen tudatosan állunk az osztályharc alapján a kapitalizmussal szemben. Ezt mindenkinek, aki hozzánk tartozik, nyíltan meg kell mondania és vallania a tömeggel szemben és a tömeg előtt. Ezen az osztályharcon belül a magyarországi proletariátusnak a soron következő feladata az, hogy az októberi vívmányokat elérje.” Vagyis kitűnő taktikai érzékkel közvetlen célul egyelőre az 1918-as köztársasági vívmányok újbóli megteremtését tűzte ki, melynek éle egyszerre irányult az ellenforradalmi rendszer és a Habsburg-restauráció ellen, azaz széles tömegekre ható, reális program volt.
    Ebben az időben ismerte fel azt is, hogy a „jelenlegi gazdasági rendszer érdeke a háború szítása”, mert a rendszer méhében hordja az új háborút. Látta, hogy a korszak soviniszta publicistái gátlástalan lélektani háborút indítottak a militarizmus érdekében, s igencsak csalárd módszert választottak maguknak: „Ha háborút akarsz, beszélj a békéről!” Világosan látta, hogy az elkövetkező háború pusztítóbb lesz minden eddiginél: „Ezért nem nagy semmi áldozat a harcban a háború ellen, a küzdelem a békéért!” Tudta, hogy nála, aki a világháború mind az 52 hónapját a fronton töltötte, nincs hitelesebb ember, aki a béke érdekében szót emelhet és aki felvillanthatná egy elkövetkező háború minden rettenetét. Kétségtelenné vált előtte, hogy az imperialista nagyhatalmak mindenek előtt a Szovjetunióra törnek: „… az imperialista nagyhatalmak háborúra csoportosítják Európát Oroszország ellen”. Nemcsak tisztánlátásra vall, de bátorságra is, hogy a Horthy-rendszerben fölfedi az összefüggést a revíziós célok és a háborús előkészületek között: „Magyarország népét az erőszakos trianoni béke revíziójának ígérgetésével akarják belelelkesíteni ebbe a vérontásba.”
    E fenti gondolatokat egy antimilitarista könyvben akarta kifejteni (Készül az új háború!), de kézirata befejezetlen maradt.
    Stromfeld Aurél egyre sokrétűbb teendői mellett, talán legfontosabb feladatának az 1927-ben – Szakasits Árpád javaslatára – felállított R(rendező)-gárda irányítását tartotta. Az osztrák szocialista, Republikanischer Schutzbund mintájára létrehozott szervezet főrendezője, vagyis parancsnoka lett. Az R-gárda elsődleges feladata az volt, hogy biztosítsa a pártrendezvények nyugodt lefolyását és elhárítsa az esetleges provokációkat. Ismert a gárda esküjének szövege is: „Én, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt rendező gárdájának tagja fogadom, hogy a szocialista eszme terjesztése és megvédése érdekében önzetlen munka elvégzését vállalom. […] Zászlónkra fogadom, hogy a proletariátus felszabadításáért minden erőmmel küzdeni fogok. Hiszek a szocializmusban!” A gárda létszáma 1927 októberére 600 főre emelkedett. A gárda soraiba tartozott például dr. Madzsar József, Kalamár József, a két Marosán-fivér is. Stromfeld fiatal tiszti korára emlékeztető energiával vetette magát ebbe az új lehetőségbe. Egy új vörös hadsereg magvának megteremtése lebegett a szeme előtt. A reá jellemző alapossággal és szigorral kezdte meg a rendezőgárda kiképzését, teoretikus és gyakorlati oktatással.
    1927. október 7-én Madzsar József lakásán, egy megbeszélésen, váratlanul rosszul lett, és a mentők magas lázzal kórházba szállították. Három nappal később, 1927. október 10-én hajnalban meghalt. A szíve vitte el.
    Halálának híre futótűzként terjedt el országszerte. A gyászszertartás óráiban Budapesten leálltak a gyárak, ezrek és ezrek indultak el a Kerepesi temetőbe, hogy búcsút vegyenek tőle. A ravatalozóból az R-gárda vezetői vállukon vitték koporsóját a sírhelyhez. A bányászzenekar játszotta a gyászindulót. Szakasits Árpád búcsúbeszédében kijelentette: „Roppant tragédiánk térségein te voltál az egyetlen fenyegető felkiáltójel!”
    Stromfeld Aurél húszadik századi történelmünk egyik legvonzóbb alakja volt. Egész életét áthatotta a társadalom önzetlen szolgálata, amely azután szükségszerűen vezette el a társadalmi haladás – a munkásosztály és a szocializmus ügyének – szolgálatához. Aligha akadt bárki más, aki messzebbről jutott volna el idáig. Mint katonai vezető kora legkiválóbbjai közé tartozott. Ragyogó hadművészeti teljesítménye – a Vörös Hadsereg északi hadjárata – a francia St. Cyr akadémiától a moszkvai Frunze Katonai Akadémiáig, a német hadiakadémiától a prágai katonai főiskoláig harcászati tananyaggá vált, s a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira került. Históriánk legnagyobb hadvezéreinek egyike.
   
    most szólva rólad nem sírunk mint a tehetetlen árvák nem illene ez a te példaadó
                                                                                                                életedhez
    te a szocializmus katonája voltál
    te a munkások katonája voltál
    dicséret neked derék testvérünk
   
    Így búcsúzott tőle a költő 1927-ben.
    1945-ben pedig a felszabadult ország „Ideiglenes Nemzetgyűlésének Elnöksége néhai Stromfeld Aurél volt vezérkari ezredest, az ezredesi rendfokozatba való visszahelyezése mellett, 1945. évi május hó 1-ével vezérezredessé előléptette”.

MŰHELY
   
THOMAS MEYER
   
Ötven éves a godesbergi-program – merre tart a német szociáldemokrácia?
   
A szerző (1943) a politikatudományok professzora a dortmundi egyetemen,
és az NSZDP elméleti folyóirata, a Frankfurter Hefte főszerkesztője. Jelen
cikke a folyóirat 2009/11. számában jelent meg.
   
Régi legendát melegítenek fel és fecsegnek róla kitartóan ellenfeleink: a szociáldemokrácia – úgymond – kimúlt, úgy is mint szocialista, úgy is mint néppárt. De nemcsak a német, hanem az egész európai szociáldemokrácia történelmi végét jósolják azóta, hogy 1983-ban elhangzott a párt felett Ralf Dahrendorf gyászbeszéde; ezt halljuk minden egyes hullámvölgy idején, hol diadalittasan, hol vállrándítással, sőt még afféle gunyoros hangsúllyal is: „tulajdonképpen kár érte”. A tények azonban azt tanúsítják: a beteg eddig még mindig felemelkedett betegágyáról, sőt Európa legtöbb országában kormányra kerülve eredményeket ért el. De hogy ez vélhetően most is így lesz, ez a vélelem még nem garantálja a sikert. A viszonyok mára főleg Németországban nagyon megváltoztak, sokan – a médiával az élen – élvezettel hallgatják a lélekharang szünet nélküli csilingelését.
    Nem kell ahhoz feltétlenül NSZDP-szimpatizánsnak lenni, hogy belássuk: a 2009. szeptember 27-ei választási vereséget a szociáldemokrata párt nem érdemelte meg. Programja és teljesítménye kiállja a konkurencia próbáját; s ami jót véghez vitt a nagykoalíció, az főleg e párt érdeme. Csakhogy az ilyen tényállítások a politikában mit sem számítanak. Az eredményeket a párt nem tudta eljuttatni a tömegek tudatvilágáig. És azon kívül is úgy áll a dolog: a választópolgárnak nem kell magát igazolnia. Mindenesetre a szövetségi köztársaság polgári stallumába belehízott újságíróknak meg kellene fogalmazniuk néhány kérdést; a legjobb lenne, ha ezeket önmaguknak tennék fel, amikor a szociáldemokrácia feletti áporodott gúnyolódásukból szakmájuk tömegsportját fejlesztették ki. Persze, egy ilyen kérdésfeltevés sem vinne messzire bennünket.
    De hát, hogy következett be ez az összeomlás? Legelőször is: az NSZDP-től más politikai irányzatokhoz egyenként nagyjából ugyanannyi, a választástól tudatosan távolmaradókhoz kétszerannyi egykori szimpatizáns távozott. Ebből csak egyre lehet következtetni: arra, hogy az NSZDP-t nem irányvonala miatt büntette meg a sors, hanem hitelessége elvesztése miatt. Ebből következik: azok a receptek, amelyek gyors balra vagy jobbra nyitást ajánlanak, nem segítenek az eredeti bajon. Csupán rontanának helyzetünkön.
   
A megújulás feltételei
   
Hogy keletkezett ez a hitelvesztés és honnan várhatjuk a gyógyulást? Három olyan mozzanat van, amelyek az aktuális újra átgondolás irányát jelezhetik. Először is: a szociális demokrácia igénye szerte Európában többségi óhaj, az empirikus közvéleménykutatások ezt egyértelműen igazolják. S ennek az ügynek nincs megbízhatóbb pártfogolója, mint a szociáldemokrácia. Másodjára: mindazok a pártok, amelyek ezt az ügyet felvállalják, nemcsak Németországban, hanem majd minden európai országban hasonló cipőben járnak. Mindenütt három irányba osztódnak a klasszikus szociáldemokrácia potenciális tagjai és szimpatizánsai: megjelennek, mint szociáldemokraták, mint baloldaliak vagy mint zöldek. És harmadszorra: Németországban fontos jelei mutatkoznak a párt megújulásának.
    A vereség fő oka a csalódás. A klasszikus szociáldemokrácia mindig is különbözött egy lényeges ponton minden más párttól. Mindig is más, több akart lenni, mint egy réteg vagy csoport képviselete: az egész társadalom szociális-morális lelkiismeretét testesítette meg. Az összesség egyenrangú együvé tartozásáért szállt síkra. Ez egy hosszú történelmi szakaszban a harc és az összetartozás óriási energiáit biztosította belülről, kívülről pedig mind több bizalmat – és szavazatot. Ez azonban túlfokozott várakozást keltett, amelyet a kormányzás reális lehetőségei közt sohasem sikerült teljesen beváltani. Jelenleg az ilyen nagy várakozások be nem teljesülése okozta vereség a szociáldemokráciát sikertelensége mélypontjára taszította: a párttagok, a választópolgárok és a megfigyelők csalódását váltotta ki, amit aztán a médiumok igyekeznek lendületben tartani.
    A szociáldemokraták fellépéseinek hitelessége, programjaik tartalmassága, hivatali tisztségviselőik megbízhatósága, vezetőik formátuma a szociáldemokratákat Európa szemében mindenütt még nem sokkal ezelőtt is tartósan kormányképessé tették. Amíg ez az erőforrás hatott, addig a vezetésben működő rivális akarások – a legendás trojka, Schmidt, Brandt, Wehner közt – nem bénították belülről a pártot és nem vetettek rá rossz fényt kívülről.
    Németországban egyáltalán nem volt indokolatlan a – noha egyoldalúan kivitelezett és elégtelenül kommunikált – megszorítások politikája, amellyel a 2001 óta kormányzó szociáldemokrata párt most megsértette az állam szociális-morális hivatása szerepkörét. Hirtelen olyan színben tűnt fel a szociáldemokrácia az alant lévők szemében, ugyan úgy, mint a középosztály tudatában, hogy ez a párt többé nem garantálja törhetetlenül, mint eddig, hogy senki sem zuhanhat önhibáján kívül a szociális deklasszálódás mélységébe. Kétségtelen, hogy az „Agenda – 2010” programjának építőkövei gazdaságilag és szociálpolitikailag nyilvánvalóan megalapozottak voltak, de nem mindegyik. És: a szociáldemokrata indokolás elmaradt. A szociális csapda áldozatokat követelt és egy új lecsúszás rizikójának nem várt mélységeit tárta fel sok, addig szilárd választója, sőt a középrétegek tagjai előtt is, s mindennek pusztító hatása lett: az a belátás, hogy ha komolyra fordul a helyzet, akkor ebben a pártban sem lehet többé megbízni. Ily módon elmosódott a határ a szociáldemokraták és a polgári pártok között, mivel az utóbbiak is készek egy bizonyos szociális védelmet nyújtani, már ha erre kedvezőek a feltételek.
    Ezáltal megváltozott a szociáldemokráciáról eddig kialakított kép. A kötődések meggyengültek, amelyek eddig nemcsak az alant levőket és a középen elhelyezkedő munkavállalókat kötötték a párthoz, hanem amelyek a szociálisan érzékeny szolgáltatói, oktatási és kulturális övezetet is, azaz a középosztály felsőbb rétegét is a szociáldemokratákhoz vonzották. Mindez a korábban elfogadott pártprogramokban megfogalmazott igények elhalványulásához vezetett, annak felismeréséhez, hogy a szociáldemokraták politikai programja, amely szociális biztonságot, gazdasági fellendülést és ökológiai perspektívát ígért, nem megbízhatóbb, mint a politikai konkurenseké. Persze az is igaz, hogy a programok önmagukban keveset jelentenek.
   
Tanulni kellene a Willy Brandt vezette szociáldemokráciától

A Hamburgban elfogadott program, a választási irányelvek és a Németország-terv mind az „Agenda” utáni politikai korszakra irányulnak, amely a környezetvédelmet figyelembe vevő gazdasági növekedést összeköti a szociális kiegyenlítődéssel. Valószínűleg további valóságos és szimbolikus kiigazításokra lesz szükség ahhoz, hogy újra hihetővé váljék, miszerint a szociáldemokrácia a politikai szövetséget a szolidáris középrétegek és a társadalom alanti régióiban elhelyezkedő tömegek közt nemcsak akarja, hanem meg is valósíthatja. Tanulni kellene a Brandt-korszak sikereiből: egy ilyen szövetség nemcsak jó programból áll, hanem további négy oszlopra kell támaszkodnia: egy cselekvésre orientált politikai tervre, amely a középrétegek és az alsó szint érdekeit a jövőre tekintve is összeköti és ugyanakkor az egész társadalom gondjait is viseli; szükség van továbbá egy olyan pártra, amely hisz önmagában; és olyan kommunikációra, amely a terveket meggyőzően elviszi a tömegekhez, továbbá olyan vezetőgárdára is szükség van, amely mindezt nemcsak közli, hanem meg is valósítja. Bizonyos, hogy mindez nagyon sok, de sokkal kevesebbel nem gyógyítható meg a beteg.
    S mindehhez képest hol mutatkoznak ma a hiányosságok? Papírforma szerint a NSZDP a konkurensével folytatott vitában a vezető szerepet semmi esetre sem veszítette el. A megnevezett programok nem állnak távol a kívánatos szinttől. Konkrétan összekötik egymással a legfontosabb politikai célt: a környezetvédelmet, a gazdaságot és a szociális igazságosságot; ezenközben a politikai konkurensek nagyon is kérdéses módon mindig csak az egyik részfeladatot favorizálják. Az újabb NSZDP programok az Agenda-politika szociális elégtelenségeinek fontos korrekcióját is tartalmazzák, ami az adózást, a munkaerőpiac és a szociálpolitika kérdéseit illeti. Ami azonban hiányzik, az a meggyőző, a cselekvésbe vetett hit. Az új vezetés figyelmének erre kell irányulnia. Kell, hogy a szociáldemokrácia meggyőző erejének szimbolikus üzenetét – a szociális érzékenységű jobbközép és a tiltakozást erősítő Balpárt között – hitelesen megújítsa. Ez a feladat kettős: érinti a szociáldemokrácia politikai identitását éppen úgy, mint a hatalom visszaszerzésének perspektíváját.
   
A szociális modernizálás
   
A globalizáció sokkhatása hármas utat nyitott meg a szociáldemokraták modernizációs politikája előtt: egy liberálisat, egy technokratát és a szociálisat. Liberális volt Tony Blair „Harmadik út” programja, innovatív volt reklamirozásában és szociálisan is motivált. Ámde alapjaiban elvileg kiiktatta a társadalmi osztályok létét, és amikor az osztályok létezésének jelei újra feltűntek, elavult a blairi ideológia. Technokrata volt az „Agenda – 2010” mivel a társadalmi elosztás problematikáját nem tudta megoldani. Készítői nem értették meg, hogy a fájdalmas lemondásokat elfogadható szociális célokkal kell egyesíteni, s ez legitimációt és egyetértést biztosított volna a tervnek, noha kétségtelenül törekedtek arra, hogy a munkanélküliségből származó „lecsúszásokat” segítsenek elkerülni.
    A modernizálás skandináv útja az igazán járható út szociálisan. A reformok, beleértve a fájdalmas intézkedéseket is ott azt a célt szolgálják, hogy a szociális összetartozást biztosítsák, vagyis, hogy az osztályokra hasadást, ami vagyonosokat és kitaszítottakat produkál, a globalizációs szakaszban távlatosan is elhárítsák; mindenkinek egyenlő képzési esélyt nyújtanak, magas színvonalú szociális biztonságot garantálnak, innovatív gazdasági és munkaügyi politikát folytatnak. Minden mutató azt jelzi, hogy ez a legsikeresebb módszer a válság idején. Ezért van az, hogy az északi szociáldemokratáknak sikerül igazán politikailag is szilárdan tartani pozícióikat.
    Ez a szociális modernizációnak az az útja, amelyre az NSZK-nak is rá kell lépnie, és amelyet meg is akar valósítani. Ez rugalmasabbá teszi a skandinávoknál a szociális államreformot, amely a biztonságot és az esélyegyenlőséget a demográfiai ingadozás és a rendszerek globális versenye közepette is biztosítja, és a jelenleg létező társadalmi osztálykülönbségeket sokban eliminálja. Mindez a valóságos képzési esélyegyenlőség útján, igazságos örökösödési- és vagyonadókkal és az egyenlő időskori gondoskodás esetében és főleg – most aztán igazán – a szerencsétlen finánc- és piaci kapitalizmus tartós, demokratikus megfékezésével történik. A megvalósítás természetesen túlnyúlik egyetlen legislaturán. Olyan perspektíva ez, amelyért érdemes áldozni. Olyan gondoskodó szociális állam képét rajzolja fel, amely vonzó lehet politikailag, erkölcsileg, és akár érzelmileg is. Olyan ajánlat, amely mindkét felet kielégíti, a felelősen gondolkozó középrétegeket és a társadalom alsóbb régióit is. Egyébként pedig megjegyzendő: a skandináv pártok nem idegenkednek attól sem, hogy esetenként programatikus módon együttműködjenek mindenkori balpártokkal.
    A modernizálás szociál-ökológiai programja egybefonja a gazdasági haladás, a fenntartható természetvédelem és a szociális igazságosság törekvéseit. Ez a program megteremtheti az identitás tisztázását egy új bizalom számára. Az alanti osztályok támogatásának visszaszerzése hozzájárulna egy új munkaerő- és szociálpolitika megteremtéséhez, amely nem merül ki csupán a kiterjesztett művelődési és képzési lehetőségek ajánlásaiban. Ez ugyanis sok alulképzett számára csak a társadalomból való tartós kizártság csupasz igazolásául szolgál. Ami ezen segíthetne, az egy olyan foglalkoztatási politika lenne, amely közvetlenül cselekszik és jövedelemhez juttat, amelyből élni lehet.
    Egy ilyen politika sikerének természetesen hatalom-politikai feltételei is vannak. Ahogy most állnak a dolgok, ehhez hiteles kettős stratégiára van szükség: Először is oly sok támogató visszanyerése a középső és alsó rétegekből, amennyi az identitás megőrzése mellett csak lehetséges. És mindenekelőtt nem szabad könnyelműen teret engedni a konkurenseknek sem balról, sem a középről. Továbbá: erről a bázisról lehetséges a nyitás is politikai szövetségesek felé balra is, jobbra is, persze ha ők is készek erre.
    A saját identitás megerősítése és a hatalomra törekvés megújítása ugyanazon érem két oldala. A szociáldemokrata párt számára az esélyek erre nagyobbak, mint a lehetséges rizikó tényezői. Különösen akkor, ha mindkét tényező nem csupán valamely felülről kiinduló manőver, hanem ezt a párttagság is akarja. Ehhez az NSZDP-nek vissza kell nyúlnia azokhoz a hagyományokhoz, amelyek történelmi sikereit egykor lehetővé tették. Ez elvhűséget és valóságérzéket feltételez a cselekvésben, és készséget a többség megszerzésére.

ILLÉS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA





Olvasó katona





Szerb parasztasszony (1929-30)

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Mi a teendő?
   
Az Ezredvég 2009 decemberi számában Illés László különlegesen nagy terjedelmű bírálatot írt a Krausz Tamás és Szigeti Péter által szerkesztett Államszocializmus. Értelmezések – Viták – Tanulmányok című kötetről. Ennek szerzői – köztük jómagam is – arra tettek kísérletet, hogy megpróbálják összegezni, miféle világrendszer volt az, amely magát szocialistának nevezte, s amelyet 1989–90-ben saját uralkodó elitjei egyszerűen csatlakoztattak ahhoz a világrendszerhez, amelynek addig hidegháborús ellenfelei voltak, a kapitalizmushoz. Hozzátenném, hogy ráadásul ahhoz a neoliberális kapitalista világrendszerhez, amelyben ekkoriban már eléggé világosan jelentkeztek azok a tünetek, amelyek a napjainkban pusztító gazdasági világválsághoz vezettek. A tanulmányok szerzői igen kevés ponton értettek egyet, noha mindannyian – magam is – elsősorban a rendszer hibáinak feltárására törekedtünk.
    Illés László az Elmélkedés az „államszocializmusról”, avagy a kapitalizmus „indirekt apológiája” címet adta tanulmányának, már ezzel is jelezve, hogy véleménye szerint e kötet tanulmányai a hajdani szocializmus ilyetén való elemzéseivel közvetett módon a kapitalizmus védelmét-dicsőítését szolgálják. Szerzőtársaimat ezzel bizonyára sikerült alaposan felbosszantania, hiszen ilyesmit még aligha vágtak a fejükhöz – ami engem illet, inkább szoktak, jó okkal, lekommunistázni –, de úgy kell nekünk. Megérdemeltük.
    Ott terpeszkedünk az íróasztalaink mellett, s miközben már a rádióból-tévéből se hallani mást, mint azt, miként hatalmasodik el a történelem egyik legostobább és legembertelenebb társadalmi berendezkedésének, a liberális kapitalista globalizációnak válsága a világ fölött, azon töprenkedünk, hogyan értelmezzük egy két évtizeddel ezelőtt magától kimúlt történelmi kísérlet sajátosságait. Holott ma már nemcsak ennek az elvetélt történelmi pillanatnak a tanulmányozását kellene átadnunk a levéltárosoknak, hanem az is tökéletesen fölösleges, hogy a most végvonagló liberális kapitalizmus áltudományos alapjainak leleplezésével bíbelődjünk. Hayek és Friedman társadalomelméletétől az újklasszikus pénzelméleteken át a posztmodern tudomány- és művészetelméletekig ennek az egész szellemi lomtárnak a feldolgozása most már egy új Ráth-Végh Istvánra vár. E tőzsdei piramisjátékokkal, transznacionális világkifosztással és adóparadicsomokkal vezérelt szisztéma végóráit éli.
    A mi feladatunk azt tisztázni: mi a teendő?
    Hogyan lehetne – a legszélesebb skálára kiterjedően – létrehozni egy olyan tudományos vitafórumot, amely kidolgozza azokat az alapelveket, amelyekre egy korszerű társadalmi struktúra felépülhetne?
    Hogyan lehetne egy ilyen program mögé tömegmozgalmat szervezni?
    Miként lehetne elérni, hogy a hazánkban minden társadalmi alrendszerben hegemón helyzetben levő külföldi mamuttőke eltűrje e program megvalósítását?
    Egyáltalán: megvalósítható-e egy ilyen program forradalmi erőszak nélkül, törvényhozási reformokkal?
    S végső soron: van-e bármilyen értelme egy olyan országocskában, amely nem több mint egy város és környéke, effajta világmegváltó ábrándokkal foglalkozni, ahelyett, hogy íróasztalaink mellett terpeszkedve múlatnánk életünk hátralevő részét? Akár olyasmivel, hogy a két évtizeddel ezelőtt kimúlt államszocialista–államkapitalista–kommunista pártállami rendszereknek milyen sajátosságaik voltak, s ha csak effajta vagy affajta sajátosságaikra helyezzük a hangsúlyt, akkor az a kapitalizmus indirekt apológiája-e vagy sem. A világ sorsát majd eldöntik másutt, a nagyhatalmak vezetői, vagy ha azok nem – hiszen a jelek szerint még mindig képtelenek felismerni, hogy végóráikat élik –, akkor majd azok, akik legéppisztolyozzák-lámpavasakra akasztják vagy humánus, jogállami eszközökkel rúgják seggbe őket. A rádiókból és tévékből pedig mi, az Illés László tanulmányában refrénként ismételt megjelöléssel „magunkat baloldalinak tartó szerzők” is órák alatt értesülni fogunk arról, mi történt.
    Csak azt nem fogjuk megtudni soha, mi lett volna a saját teendőnk. Nemcsak a kötet szerzőié, köztük a magamé, hanem Illés Lászlóé is, meg még sokaké.




Havas táj, házakkal (1935 k.)

OLVASÓLÁMPA
   
SIMOR ANDRÁS
   
Mit mutat a tükör?
   
(Bozók Ferenc: Tükörkrisztus)
   
Mindig örülök Bozók Ferenc verseinek hiteles világlátásuk és formai biztonságuk okán, ám ezúttal nem verseivel, hanem Tükörkrisztus című esszéinek gyűjteményével örvendeztetett meg. Szubjektív esszék ezek, mindegyiken érződik, hogy szerzőjük igazi lírikus, kiválasztott szerzőihez bensőséges viszony fűzi.
    Somlyó Zoltánról szóló írásából idézek: „Ülök egy pesti kávéházban. Mondjuk szilveszter délutánján. Talán a Centrálban vagy a New Yorkban. Ma már mindkét legendás korabeli kávéház az eredeti szépségében pompázik. Csupán egyetlen apró »szépséghibájuk« van, hogy napjaink Somlyó Zoltánhoz hasonló éhenkórász költői számára nincs bennük hely. Már az a gondolat is abszurd, hogy költők, írók és korrektúrázó lapszerkesztők egyetlen szimpla feketekávé mellett fesztelenül ücsörögjenek ezekben az irodalmi szentélyekben.”
    Szeretem a piarista szerzetes költő vallomásait: „A nyárspolgárok látszatkereszténysége veszélyesebb, mint a nyíltan vállalt ateizmus. Mauriacnak és Bernanosnak szinte minden műve ezt az alapgondolatot fejti ki.”
    És nagyon is egyetértek vele, amikor a következőket írja: „Magyarországon a huszadik század első felében, főként a két világháború között kezdtek egyes írók »katolikus öntudatukra« ébredni, ám elég sok torzulást hozott magával a magyar »neokatolicizmus« zászlóbontása. A »hivatalos« keresztény nemzeti irodalom felfogás elvárta a keresztény íróktól, hogy ideológiai szerepet töltsenek be, hogy a fennálló politikai rend támogatói legyenek. Ezeket a nemkívánatos tendenciákat Pilinszky az úgynevezett »fehér katolicizmus« körébe utalta. A »fehér« jelző itt a politikai rendszerhez kötöttséget jellemezte.” Ugyancsak Pilinszkyre hivatkozva írja, a Pilinszky-Kassák beszélgetésből idézve: „Egy igaz katolikus és egy igaz szocialista író ezer kérdésben találkozhat, míg egy rossz katolikus és egy rossz szocialista író szükségszerűen ellenfelei egymásnak.”
    Bozók Ferenc felfedező hajlamú esszéíró. És remek „felfedezettjei” vannak, például a vénkisasszony Czóbel Minka, akinek egyik zseniális szakaszát idézi a róla szóló kisesszében:
   
    Hogy jött? Hogy ment? Ki mondhatná meg?
    Virág ha vész,
    Fejét lehajtja, fonnyad, szárad,
    Ez az egész.
   
    Egyik esszéjében Jorge Luis Borges híres novellájára, A tükör és a maszkra hivatkozik. Örülnék, ha fölfedezné latin-amerikai rokonait, a brazil Leonardo Boff atyát és a nicaraguai Ernesto Cardenalt, a szegények bátor szószólóit. Hiszen Árvácskáról írva azt kérdezi: „Kérdés, hogy van-e köztünk esélye az életre egy teljesen védtelen, kiszolgáltatott kis teremtménynek, aki úgy érkezik közénk, mint a bárány a farkasok közé? Van-e esélye köztünk olyasvalakinek, aki minden védekezésre teljesen képtelen, akit nem véd sem jog, sem szociális háló, sem ólmeleg megtartó emberi közösség?” (Littera Nova Kiadó)





Anyám

KALÓ BÉLA

Álmokon átszűrt élet
   
(Bereti Gábor: A szabadság szenvedélye)
   
Hatvanegy éves alkotó első verseskötetét tartja kezében az olvasó, ha ismerkedni kezd Bereti Gábor A szabadság szenvedélye című karcsú gyűjteményével.
    A szerző neve nem cseng ismeretlenül literátus körökben, novelláit, csiszolt stílusú irodalomtörténeti, közéleti, esztétikai opusait eddig is olvashattuk különféle periodikákban, de mindeddig egy érdekes, outsideri pozícióhoz hasonlatos státuszt képviselt a honi kortárs irodalmi életben.
    Első verseskönyve – melyet reményeink szerint követnek újabbak is – jól igazolja azt a tételt, miszerint az alkotás vált a saját lehetőségeinkkel és a világ befogadásával is számoló legfőbb autentikus kapcsolattá, s ez tölti be a világnézet, a filozófia, a vallás szerepét. Bereti versei az intenzív elemző gondolkodás és a szabad, értelmező reflexió szintézisei. Köznapi értelemben filozófiai alapú, sokdimenziós világ az övé, éles intuíciós képességgel, s finom érzelmi visszahatások láncolatával:
   
    Egy felhő sötétlő völgyében,
    a megfagyott vércseppnyi fényben,
    kos fej ragyog. Mintha emberé volna,
    e tajtékos, fájdalom véste arcra ráhűl
    a múló élet szenvedése.
    Míg Istent keresve visszanéz –,
    szívében tőrként fordul az idő.
                            (A csillagkép halála)
   
    Világa olykor enyhén szürreális, enyhén disszonáns; ez még belefér az emberi elme csillapíthatatlan rendező ösztönébe, amely képtelent, befogadhatatlant is képes nagymértékben megemészteni, önmagához asszimilálni. Egy-egy szürreálisnak tűnő (valójában csak álmokon átszűrt) kép a világ egységének jegyében kívánja felrobbantani a dolgokat elválasztó falakat, végső soron az ember magyarázó ösztönére apellál, amely kétségtelenül az életösztönök közül való.
    A vers: az észlelés terének robbanásszerű kiszélesedése. Mélyrétegek. Külsőre: szerelem, szenvedély, ismeretlen, névtelen lelki tartalmak tudatosítása. Belsőleg: emocionális tartalmi hatás és vezetettség.
    Bereti Gábor is a szintézisteremtés felé igyekszik: benső „totalitása” jegyében fejezi ki egy szorongásos korban (keserűségen, félelmeken át) reményeit, hús-vér szenvedélyeit:
   
    A kentaur megállt.
    A daltól szárnya nőtt. S a szárnya fájt
    ha szállni mert. Miattunk szenvedett.
    S mi éltük, éltettük e szenvedélyt.
                           (Az áttetsző kentaur)
   
    Kopár, vigasztalan ugyanakkor az exteriőr, szürke a háttér. A szürrealista képek, montázsok grafittal rajzolódnak. A pirkadat „éjbe horpad”, „fönn összetört dióhéj fellegek” vonulnak, s a meséskönyvben senki sem maradt. De azért időnként „csodákat lobbant a mozdulat”, ha „kijutunk innen már nincs hova”.
    Furcsa dichotómia – a szenvedély rapszodikussága: szenvedés és boldogság libikókája ez, az élet kettős lakomája, melyben a jelen perceinek meghatározó jelentőségük van. A képek csak látensen tartalmazhatják az igazságot.
    Az ember idő- és térérzéke is megváltozott az elmúlt húsz évben: másként látunk, sokkal gyorsabban látunk. A vers lényege ma: a túlhajtott sűrítés és az emlékezés mint hajtóerő. Persze olykor túlságosan is belecsúszunk az emlékekbe, csak ritkán sikerült feloldódni úgy a jelenben, hogy kikapcsolhassuk az emlékezést.
    Bereti felnőtt élete nagy részében könyvtárosként dolgozott, amely tény mindenképpen visszahat írói-költői működésére is. Hiszen a kontaktus, a kölcsönös vonzás nyilvánvaló a hely és alkotó szelleme között, ez alapvetően determinálja szellemi horizontját, élményvilágát.
    S ma itt él, a mögülünk szétrablott tájban, amely már olykor csak plakát, szózat, falragasz, graffiti:
   
    S amint néhány kóbor
    hang a fuldoklók szájára visszaszáll,
    köröttem kiáltozó kiáltvány lesz a táj.
                          (A sötétség szokásai)
   
    Esse est percipi, a létezés észlelet. Minden észlelő, megértő ember „világteremtő”, démiurgosz, ahogyan azt már egykoron Platón is megfogalmazta.
    A vers itt van előttünk, olvasni kell. Ha valaki elkiáltja magát a pusztában, a kiáltás attól még kiáltás marad, ha nem hallja is meg senki.
    Bereti figyelmeztet: óvjuk magunkat a gyarmatosított fantáziaterektől, az erodálódó emlékezetvilágoktól, az olyan monokultúráktól, amelyek minden egyediség eltörlésével fenyegetnek.
    Hiszen:
   
    … fogj össze formáló idő,
    hogy ne essen szét minden szavam.
    Maradjon bennem elég erő,
    ha egyszer meg kell adnom magam.
                                        (Ígérd meg)
   
    Nem megadnia magát – ez a költő hitelképessége. (Felsőmagyarország Kiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Csakazértis hülyeség
   
(Bartis Ferenc: Csakazértis)
   
A kínai bölcs, Kung mester mondja, hogy rengeteg fölösleges időt töltött el a végső dolgokról való gondolkodással. Pedig „tanulni jobb”. Ez jut eszembe mindig, ha lángelmének nem mondható személyeknek az emberi lét legfőbb kérdéseivel foglalkozó kinyilatkoztatásait olvasom, mikor rájönnek arra, amit az igazán nagyok már tán évezredekkel ezelőtt kimondottak. Így voltam most, a rokonszenves Bartis Ferencnek Maróti István kérdéseire adott válaszaival, melyek a Csakazértis kötetben olvashatók. Dante Divina Commediája ugyan „szörnyen idegesítette”, de csakazértis elolvasta. Akárcsak „Puskint, Lermontovot, Lucian Blagát meg Tudor Arghezit”. Nem rossz, még ha kiegészíti Adyval, Babitssal is, csakhogy kissé ötletszerű névsor, amely nem zárja ki, hogy Bartis maga „fogadja örökbe a Földet”, mindazonáltal miszerint „ilyen szigorú logikájú nyelvet, mint a magyar, nem ismerek”. „A mi nyelvünk egységes” – szemben például a sokat változott angollal, melynek a mai (ottani) emberek számára klasszikusai alig érthetők.
    Szóval ilyen fölfedezések vannak Bartis nyilatkozataiban, olyan felszólításokkal egyetemben: „Szavaljatok úton, utcasarkon, templomban, iskolákban, mindenütt szavaljatok, magyarul!” Megannyi szép gondolat – épp csak az arányérzékkel van baj. Kitalál például egy „összmagyar testületet”, mit sem számolva azzal, hogy van-e szükség ilyesmire, különben is létezik egy Magyarok Világszövetsége. Neki mindenről van véleménye. „az anyag nem más, mint sűrített energia”. Ami a közéletet illeti: „a bűnözők politizálnak és a politikusok bűnöznek”. No, majd segít „a világmegújítási mozgalom”, az Összmagyar Testület. És segít „a költészet a magunk és a mindenség kulcsa” ebben a „moslékbűzű idegen mocsárban”. És nemcsak helytállni kell, hanem beszámolni, elszámolni is kell. Erre valók a kötet jó kérdései, melyeket Maróti István tesz fel, a válaszoknál egyébként jóval magasabb színvonalon. Mert nem elég, ha valaki azt hiszi, hogy tisztázta magában a végső dolgokat és példás életet él, közösségben és közösségért – sajnos tehetség is kell s ennek szegény Bartis bizony híjával van. Ő a társadalmon kívüli társadalomépítő, aki mindent maga akar megtalálni, feltalálni s megcsinálni – akár egy Összmagyar Testület révén… Persze üldözték (főleg a románok) s el is akarták pusztítani – „sugárzó anyagot” csempésztek be hozzá. „Hogy kinek mi a véleménye rólam vagy a műveimről, sokszor őt minősíti, nem engem.” Állunk elébe – költőről van szó, elsősorban verseit kell megítélnünk. Rémesek. Az efféle hülyeségekre pedig ki sem térek: „Nagy volt a lépéskiesés 89 decemberében, amikor volt a cirkusz Romániában, akkor kellett volna azonnal Erdély autonómiáját kikiáltani. Nem tökölődni.” (Eötvös József Könyvkiadó)

GYIMESI LÁSZLÓ
   
Virágok a valóság sziklakertjébe
   
(Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára)
   
Ízlelgetem: Művirágok a szimbolizmus oltárára. Művirág? Dehogy. A szimbolizmus oltárára? Hol itt a szimbolizmus, hol itt az oltár? Napok óta bajlódok a cím megfejtésével. Aztán abbahagyom, számomra nincs igazi megoldás. Miért kerülhetett a formás kis kötet élére ez a kétségkívül figyelmet keltő, talányos cím? Talán maradjunk ennyiben: csak. Mert olyan jól hangzik. És ezredfordulós hiányokat takar – valódi virágok, vérbő szimbólumok, fennkölt oltárok izgató hiányát. Ez a hiányérzet ugyanis végig benne van a költeményekben, a régebbiekben és az újabbakban, az elmélyült gondolati versekben éppúgy, mint az alkalmi majdnem-rögtönzésekben.
    A már nem is olyan fiatal költő második verseskönyvével jelentkezik, az első annak idején méltán aratott sikert (B-változat, 1995), de a várt és sürgetett folytatás sokáig elmaradt. Két etikai-teológiai munkát adott közre (Halállal lakoljanak? 1997; és Válaszd az életet! 2004), majd nemrégiben egy meghökkentő című (Aszalt szilva naplementekor – mémtörténetek) kötetben adott számot – önmagának és olvasóinak – szellemi fejlődésének történetéről, sokirányú munkássága eredményeiről. Ebben a gyűjteményben akadtak versek is, régiek, újak, így a szerző tisztelői biztosak lehettek benne, előbb-utóbb újra megszólal a költő Birtalan Balázs.
    Bő egy évet kellett várnunk erre, mondhatnám, megérte, de valójában nem egy évről, hanem közel másfél évtizedről, a költői hallgatás 15 évéről kell beszélnünk. Így már tűrhetetlenül hosszúnak érezhettük a várakozást. Érthető tehát, hogy most nem csupán új verseket kaptunk, hanem egy hosszú időszak gyűjteményes kötetét, nem időrendben, hanem szigorú szerkesztési szabályok alá rendelve.
    A könyv öt ciklusra tagolódik. Az elsőnek a Míg poéta él a földön címet adta a szerző. Mindössze kilenc verset sorolt ide, az egysoros pentameter-játéktól a hatvanhat soros holló-parafrázisig (A költő), de ezeket a tartalmilag, formailag igencsak eltérő költeményeket szoros egységben tartja az (egyébként a kötet egészét is jellemző) játékosság. A lírai játék azonban igen komoly dolog, s ha el tudunk merülni benne, egy jó mester vezetésével eljuthatunk a világ mágikus elsajátításának egy nem bevett, de hatékony formájáig. A szándékoltan csonka haikuktól (Három haiku, ami persze kettő, ráadásul a második egy félbehagyott szóval „végződik”) az eszperentére fordított Goethe-remekig (Zene este, menetelve), a már említett Poe-átirattól a virtuális világtengeren kalózkodó Gépidőig kilencféle Birtalan-játék győz meg a költői világ érvényességéről, s egyúttal a szerző fölényes formai felkészültségéről. S nem mellékesen a kilenc versből összeáll Birtalan Balázs rokonszenves ars poeticája is.
    A kötet második egysége egyértelműen a szerelemé. A másik margóra cím alá hét verset rendelt a költő, köztük a szabályos, klasszikus szonett-koszorút (Emlékkoszorú), amelynek mester-szonettje a könyv kimagasló értékei közé emelkedik. Az ideiglenesen világközéppé növő szerelem, különösen a búcsúpillanatokban, lélekemelő, szinte varázs-erőket szabadít fel, s az egy emberhez szóló szavak áttörik a személyesség falát, mindőnknek szóló üzenetté formálódnak (Az idei ősz). A ciklus földet érő záró-verse (Mert) pedig a maga egyszerűségével új varázslatot teremt, a kizökkent idő zsiráftollas, hintalovas meghaladásának varázslatát.
    A harmadik ciklus, az Exegézis, repedt poharakra, minden darabja, minden sora külön elemzést igényelne. Az ógörög eredetű exegészisz szó egyházi latinba mentése eleve jelzi a szövegmagyarázatok buktatóit, számomra azt jelenti, hogy nincs szövegelemzés, csak olvasat-értelmezés lehetséges, kinek-kinek másképp repedezett poharai mentén. A nyitóvers (Kívül a rácson) nem értelmezhető az erőszakmentes kommunikáció filozófiájának ismerete nélkül, ez a nagyon emberarcú (Izmael-arcú?) gondolkozásmód egyébként igen gyakran lelkesíti át a kötet darabjait. A teremtett világ feltételek nélküli tisztelete vallásos párhuzamokat generál, de nem esik a vakhit vétkébe. Annak a veszélyeit egyébként is érzi a költő (Hit-elrontás).
    A kötet csúcspontjának kínálkozik a két exegézis-vers, az Exegézis, repedt poharakra az általánosság szintjén, a Kései exegézis a konkrét életrajzi közegbe hozva mutatja fel a világ sokarcúságából fakadó kételyeinket, földhöz kötöttségünk ellentmondásait. Ez utóbbi kettős vers egyszerre tartalmi és formai bravúr: a transzcendentális elragadtatás himnusza és a sárba tiport ember kétségbeesett dadogása párhuzamosan szól belőle. Megrendítő.
    A Didaktikus parafrázis két sorát koanként forgathatjuk nyelvünkön, az Én mondom keserű igazságát kétségbeesve próbálhatjuk elhessegetni, a rövid versek ereje azonban kiköveteli az ész és a szív együttes munkáját. Kevés olyan verset találtam, amelyik olyan energiával figyelmeztet a közeledő újbarbárság veszélyeire, mint a ciklust lezáró, látszólag igen egyszerű Jönnek című költemény. Az egészet idézem: „a szél / a gyűrött zacskó a szélben // csönd / a trappokat is csak sejteni // zárva / vagy ha nyitva is: hová”. Hat rövid sor. Nem művirág ez sem a másként kívánt jövő oltárára.
    A könyv negyedik egysége a mindössze hét verset tartalmazó Kókler évszakok. Az előző ciklusok elvontabb világából a valódi (konkrét) világ mezeire, no jó, sziklakertjeibe érkezünk, a költő játékos kedve és műveltsége lesz a kalauzunk. Az ész által felmért rettenetből jó ösztönei vezetnek a reménnyel is kecsegtető látszat-tavaszba. Kevés a remény, de annál értékesebb (Hó takará el, Nagypénteki elégia, Egy Radnóti-vershez).
    A záró ciklus tizenhét verse (Sík tranzit) kevésbé követ egy központi gondolatot, látszólag fegyelmezetlenebb, mint a szigorúan zárt megelőző fejezetek. De ez csak látszólagos szabadosság. Ha a vezérgondolatokra koncentrálunk, rá kell döbbennünk arra, hogy a személyesség, sőt az alkalmi vers színterére tévedő, civilbe öltöző költő bolondos szerepet játszik, azért, hogy korábban felismert igazságait újra kimondhassa, vagy egyszerű szavakkal megerősíthesse.
    Az önéletrajzi elemek, legyenek azok általánosak (Sík tranzit) vagy nagyon is konkrétak (Igazítok), nem a biográfiát szolgálják, hanem a létezés két szintje közötti átjárót biztosítják. Ahogy a cikluscím szójátéka – a sic transit kifordítása – sugallja: a sima átjárást személyes és nembeli, földi és földöntúli, anyagi és szellemi valóság között, amíg persze minden múlik (talán éppen a gloria mundi nem)… Helye van tehát a kórházi életképnek éppúgy, mint a latin nyelvű – magyar változatban is közölt – sorsversnek (In fine), vagy a Naptárnak és a Falvédőnek. Még a Boldogság birtalani definíciójának is, ami nem más, mint „A le- és elpuskázott sárkányok, valamint / az el- vagy el nem jövendő tündérek közötti / elég hosszú pillanat.”
    Itt álljunk meg. Jöjjön el, s ha eljön, legyen valóban elég hosszú ez a pillanat ahhoz, hogy Birtalan Balázs újabb versekkel, verseskönyvekkel ajándékozzon meg bennünket. Szükségünk lesz rá, ahogy a mai magyar költészet sziklakertjének is szüksége lesz ezekre a másokéra nem hasonlító valódi, azaz élő virá­gokra. Egyesek tegyék bár oltár elejibe, mások meg tegyék bár oltár háta mögé. (Katalizátor)





Heverésző parasztfiúk

BISTEY ANDRÁS
   
Emlékek könyve
   
Nemes László: És a Duna csak folyt…
   
Nemes László gazdag irodalmi életműve eddigi köteteinek tanúsága szerint, alapvetően két nagy témakörből merít: az egyik a második világháború, amelyben az író a brit hadsereg katonájaként vett részt, a másik pedig az ötvenes-hatvanas évek értelmiségi világa a maga félelmeivel, kisebb-nagyobb bűneivel és bűnhődéseivel, bezártságával, erkölcsi dilemmáival.
    Legutóbbi kötete, az És a Duna csak folyt nagyrészt ebből a két témakörből merít, bár néhány elbeszélésben jelenkori témák is felbukkannak.
    Az idők múlásával azonban a jelzett témák megírásának módja változik. A kötet első, címadó, elbeszélése például a világháborús katonáskodás időszakát is felidézi, de már csak áttételesen utal rá, nem katonatörténetet mond el, mint több korábbi kötet sok írása, hanem azt, hogy főhőse hazatérve hogyan értesült családtagjainak sorsáról.
    Az emlékek nem holt dolgok Nemes László prózájában, kapcsolódnak a jelenhez, valamilyen mai esemény, sokszor csak egy-egy érzés, váratlan asszociáció indítja el az emlékezést. Ilyen elbeszélés az El kell menni Seregélyesre, amelyben egy autózás közben váratlanul felbukkanó útjelző tábla indítja el az emlékek áradását. Az emlékek ez esetben is a második világháború időszakába vezetnek. Egy-két említés erejéig, valójában csak háttéreseményként, megjelenik az emigráció és a háborúban töltött időszak. Ez az elbeszélés, a tömörítés mesterműveként, szinte egy egész életutat idéz föl.
    Ugyanez mondható el még hangsúlyozottabban az A kép című novelláról. Egy szinte már teljesen elfelejtett idős rokon halálhíre, és hagyatékának átvétele nyitja ki ez esetben az emlékek tárházát. Ebben is fontos szerepet kap a háború, de itt többről van szó; az alig tíz és fél oldalon egy egész élet története bontakozik ki. Örkény egyperces novelláinak mintájára akár negyedórás regényeknek is nevezhetnénk ezeket az írásokat, amelyek egy regény témáját tömörítik bravúrosan, anélkül hogy vázlatosnak, töredezettnek, netán elnagyoltnak éreznénk őket.
    Háborús elbeszélés a Magyar ember nem fázik is, amelyben ugyancsak felbukkan a közel-keleti és afrikai katonáskodás emléke, de ebben is csak az egyik motívum, a gyerekkori emlékek, a hazatérés és a beilleszkedés történetei, az itthon maradottak lassanként és töredékesen feltáruló sorsa mellett. Ebben az elbeszélésben (tömörített önéletrajzi regényben?) a múlt és a jelen állandó kapcsolatban van, az emlékező a ködbe vesző emlékek felidézésével helyükre akarja tenni az eseményeket, meg akarja érteni azok okait, és korántsem utolsó sorban önmaga és mások reakcióit. A múlt egyúttal tanulság is, vagy legalábbis lehetne. A Magyar ember nem fázik utolsó sorai már a jelenről szólnak, ezekben a jelent szembesíti a múlttal, és párhuzamokat von.
    A háborús emlékek megidézése mellett, mint már említettem, Nemes László prózájának másik gyakori témája az ötvenes-hatvanas évek értelmiségi világa. Ebből meríti témáját a Kinek szurkoljunk?, amelyben az angol hadseregből leszerelt egykori emigráns próbál beilleszkedni az ötvenes évek világába. Egyúttal a máról vagy a közelmúltról is szól ez a történet, hiszen bár karrierista „hőse” 1956-ban disszidál, szakítva korábbi eszméivel, az elbeszélés olvasásakor lehetetlen nem gondolni hasonló „hősök” közelmúltbeli pálfordulásaira.
    Az elnök című elbeszélés viszont már áttételek nélkül szól jelenlegi „szép új világunkról”. Hőse, aki a szocializmusnak nevezett rendszerben is valószínűleg karriert csinált volna gerinctelen alkalmazkodóképességével, de aki „hamarosan megtalálta a helyét az új rendszerben”, gátlástalan önzéssel átgázol mindenen és mindenkin, beleértve a saját családját is, a vagyoni gyarapodás és az egyéni érdekek hajszolása közben.
    Lényegében hasonló erkölcsi színvonalon mozognak a Gyanú szereplői is, bár itt a tét nem anyagi természetű. Főszereplője hamis váddal üldözi el a család bejárónőjét, mert az túlságosan szoros érzelmi kapcsolatba kerül fogadott lányával, s arra gyanakszik, hogy vele véletlenül a lány igazi anyját fogadta a házába. Az ok itt a szeretet lenne, de valójában a szeretet álarcában is a birtoklás az igazi ok, a fogadott lány szeretetének a birtoklása. A látszólag szeretetből, de valójában önzésből elkövetett erkölcstelenség és bűn más is fölbukkan Nemes prózájában, például a Kinek a bűne című kötetében olvasható a Bűn című novella, amelynek hősnője önző szeretetvágyból tönkreteszi fia boldogságát.
    Nemes László új könyve, miközben tematikájában szoros folytatása a korábbi novellásköteteknek, ábrázolásmódjában változásokat mutat. Bár az emlékek felidézése ebben a könyvben is az ábrázolás fő eszköze, itt a múlt föltárása mellett maga az emlékezés folyamata, állandó összekapcsolása a jelennel, és rendszeres értelmezése is a téma részévé válik. Így lesznek még izgalmasabbak, sokrétűbb jelentések hordozói Nemes László új elbeszélései. (Z–füzetek/132)