Ezredvég

BENE ZOLTÁN

Mindennapos történet, amelyben végső soron nem történik semmi

Kikapcsolta a tévét, fölállt a fotelból, a fürdőszoba felé indult. Már útközben vetkőzni kezdett. Mióta a fürdőkáddal szemközti falra erősített ember nagyságú tükör szánalmas körülmények közt összetört, könnyebb lélekkel zuhanyzott. Nem kellett szembesülnie üres tejeszacskó-melleivel, hájas hasával, a csípőjére rakódott zsírpárnákkal, a combjain és a vádliján néhol csomókban előtüremkedő, máshová véraláfutás-színű pókhálót pingáló visszerekkel, a ráncos, löttyedt bőrrel, a karjain csüngő, megereszkedett hússal, a formátlan sonkákkal. Mindazzal, ami nyomokban is alig emlékeztetett a hajdani szemrevaló nőre, aki után megfordultak a férfiak az utcán. Hosszú ideig engedte magára a melegvizet. Gondosan beszappanozta testének minden egyes négyzetcentiméterét, megannyi rejtett zegét-zugát, megtisztogatta a mellek alatti bepállott bőrfelületeket, megszabadult az egymásra rétegződő hurkák tövében fölhalmozódó hámsejtek tetemeitől, a testére áporodott, izzadtságtól ragacsos portól. Amikor megtisztult a rárakódott portól, egy kicsivel több hideget kevert a meleg vízhez, s alaposan átöblítette túlhevült testét. Mikor ezt a fázist is kiélvezte, gondosan elzárta a csapokat, visszahelyezte a zuhanyrózsát a villára, leakasztotta a törölközőjét és buzgón dörgölni kezdte a tagjait. Egészen addig nem lépett ki a kádból, míg tökéletesen szárazra nem törölközött. Nem akarta szétfröcskölni a vizet, hogy aztán foltosra száradjon a padlólap. Miután maradéktalanul megszárította magát, először fogat mosott, csak azután bújt a hálóingébe. Jobban kedvelte, mint a pizsamát, különösen így, nyáron. Nem csukta be maga után a fürdőszoba ajtaját, szellőzzön csak ki, oszoljon a gőz. Papucsba lépett és visszament a nappaliba. Újra bekapcsolta a tévét. János úgyis későn jön, hosszú-hosszú évek óta többnyire éjjel érkezik haza, leginkább akkor, amikor ő már alszik. Évek óta nem várja meg. Legalább nem szolgáltat okot valami buta, lagymatag marakodáshoz az ébrenléte. Váltogatta a csatornákat: sehol semmi értelmes. Valamelyiken a híradó ment, az idősebb fia nyilatkozott éppen. Kezdetben büszkeség töltötte el ilyenkor, utóbb megszokta Jani közszerepléseit, még később szorongani kezdett, ha meglátta a televízióban. Mióta államtitkárt csináltak belőle, még többen, még többször szidalmazzák, egyre gorombább kifejezésekkel illetik, egyre kíméletlenebbül pocskondiázzák. A legrosszabb az egészben, hogy őt sem zavarja kevésbé a fia pökhendi, kioktató stílusa, sok-sok gátlástalan nyilatkozata, és követhetetlen, mégis átlátszó magyarázkodása, mint a fiát egészen a becsületsértésig szidalmazó háborgókat. Eszébe jutott a legutóbbi húsvét, amikor a két gyerek kis híján egymásnak esett, a lánya meg idiótán vigyorgott bátyjai viszálykodásán. János hallgatott egy darabig, aztán dühösen rájuk vágta az ajtót, másnap hajnalban látták csak viszont. Zsolti, az öcskös, amúgy elég jó fiú, csendes, szerény. Ellenben, ha bántja valamit az igazságérzetét, úgy fölbőszül, hogy rá sem lehet ismerni. Ez történt húsvétkor is. A cigányokon meg a hajléktalanokon vesztek össze, gyakran vitáznak miattuk. Zsolti gyalázatnak tartja, ahogy Jani és a hasonszőrű kártevők (így nevezi a politikusokat) kezelik, illetve nem kezelik a társadalmi problémákat. Hogy az unalomig hajtogatott, a klisék szintjére devalvált politikai szólamokban kimerül minden odafigyelésük, jó szándékuk és felelősségük; hogy a történelmi léptékre, az igaz eszmékre és a humánus kötelességekre fütyülve hagyják burjánzani az igazságtalanságot, elnézik és mélyítik a nyomort, az ellentétek éleződését, a polarizálódást. Jani mindig flegmán, részvétlenül reagál öccse szemrehányásaira. Nincs egyenlőség, nem volt, nem is lesz soha, és ez így van rendjén, így természetes, ez felel meg az emberi természetnek, aki mást állít, az bolond, éretlen álmodozó vagy demagóg hordószónok – ezt hajtogatja. Az egyik ember szépnek születik, míg a másik rondának, az egyik okosnak, ezzel szemben a másik butának, vannak gazdagok és vannak szegények, kommunizmus azonban nincs, nem is lehet, egyértelműen járhatatlannak bizonyult az a híres-hírhedt lenini út. Zsolti erre fölhördül, kikéri magának a lenini utat, emlékezteti a bátyját, hogy ő valódi, modern értelemben vett szabadelvű demokrata, aki mélyen és őszintén hisz a demokráciában, majd kissé higgadtabban társadalmi igazságosságról, felebaráti szeretetről, toleranciáról, erkölcsről beszél. Ezen Jani csak bántóan, fölényesen nevet, naivnak és ostobának nevezi a testvérét, részéről ezzel lezártnak tekinti a polémiát, Zsolti hiába küszködik, hiába próbálja meggyőzni, hiába bizonygatja az igazát. Mindig ez a forgatókönyv. Így kezdődött húsvétkor is, ám ezúttal csaknem tettlegességig fajult, mert Jani egy adott ponton nem vonult ki az udvarra, nem is terelte másra a szót, hanem órákon keresztül folytatta a szócsatát, nem hagyta kihűlni a felforrósodott hangulatot: lekicsinylően, szenvtelenül replikázott öccse fölvetéseire és bírálataira. Szörnyű volt hallgatni őket; borzalmas volt, hogy bár Zsoltihoz húzott a szíve, mégsem tudott egyiküknek sem teljes egészében igazat adni. Nem érdekelte őt sem a cigányok nyomora, sem a hajléktalanok elesettsége, nem törődött a mások bajával, nem maradt ilyesmire energiája, elég volt neki a maga megszokott-megszokhatatlan megalázottsága és kiismerhetetlen természetű kiszolgáltatottsága, amelyek azonban éppúgy szánalmat ébresztők, mint a számkivetetettek sanyarú sorsa, egyszersmind éppúgy bizonyítékul szolgálnak az egyenlőség eszméjének valóságtól elrugaszkodott voltára. Valahányszor eszébe jutott ez a szóváltás és az ehhez hasonló összekülönbözések, mindannyiszor még jobban nekikeseredett. Felállt a fotelből, a konyhába ment, kinyitotta a tálalószekrény ajtaját, a tányérok tornya mögül elővette az Éva vermutot, teletöltött egy vizespoharat a sötétpiros nedűvel s egy hajtásra kiitta. Újra megtöltötte a kiürült poharat, az üveget vigyázva helyezte vissza a tányérok oszlopa mögé, nehogy megsérüljön vagy csörömpöljön (mintha bárki meghallaná), becsukta a szekrényajtót és visszatért a nappaliba. Leült a fotelba, egyik kezében a vermutos pohár, másikban a távirányító. Elkapcsolt a híradóról. Bűnügyi filmet keresett, talált is csakhamar. Beletompulva nézte, egy reklám alatt rövid ideig el is szundikált, de fölébredve vissza tudott kapcsolódni az eseményekbe, értette a nyomozói logikát, az áldozat hozzátartozóinak látványos bánatát, a sorozatgyilkos ördögi gonoszságát, mindent. Hirtelen Zsoltit hallotta, ahogy őt korholja, amiért ilyen marhaságokat néz, ilyennel rombolja az ízlését és az életminőségét, utána pedig az egész nyomorúságos, tünetmentes, ám a végtelenségig ingerszegény és begyöpösödött kisvárosi posványt szapulja. Hallja a fia hol panaszos, hol szomorú, hol szemrehányó hangját, közben az életminőségére gondol és nem tudja, viccnek vélje-e és nevessen, vagy komolyan vegye és sírjon miatta. Ebben a városkában nem lehet létezni, itt majdnem kizárólag hülyék élnek, folytatja a fia. Elege lesz, közbevág: ezeket a kisvárosi hülyéket is megilletné a tolerancia, amit olyan fennen hirdet a fiatalúr a romákkal, buzikkal és egyéb kiközösítettek kapcsolatban! Zsolti fölfortyan, hadonászik, te ezt nem érted, anya, oktatja, nem fogod föl, miről beszélek; hiszen éppen ez a kisvárosi, kispolgári mentalitás a melegágya az igazságtalanságnak, a megkülönböztetésnek, a rasszizmusnak, a kirekesztésnek, a kizsákmányolásnak! Nem válaszol, nem vitatkozik, lázadása kimerült az iménti ellenkezésben; ő csak egy nyugdíjas tanítónő, a doktor úr neje, ennek a fölnőtt gyereknek meg másik kettőnek az anyja, semmi több. Nem felel, nem szól, nem berzenkedik… Arra riadt, hogy a pohár majdnem kicsúszott a kezéből. Szájához emelte, mohó kortyokban ürítette ki. Szerette, ahogy a vermut végigsimogatja a nyelőcsövét, majd kellemesen melegíti és bizsergeti a hasát. Föltápászkodott, elmacskásodott tagjait engedelmességre fogva újra a konyhába ment, fölkattintotta a villanyt, kinyitotta a tálalószekrény ajtaját, a tányérok tornya mögül előhalászta az Éva vermutot, teletöltötte a poharát a sötétpiros nedűvel, s egy hajtásra azon nyomban kiitta. Csettintett hozzá a nyelvével, talán el is mosolyodott. Újra töltött a kiürített vizespohárba, az utolsó csöppet is kifacsarta az üvegből. Kinyitotta a szemetest, a fölöslegessé lett palackot fél kézzel a szemét alsó régióiba gyömöszölte, lecsukta a kukafedelet, behajtotta a szekrényajtót, leoltotta a lámpát, és visszatért a nappaliba. Leült a fotelba, egyik kezében a pohár vermut, másikban a távirányító. Politikai beszélgetős műsor ment, ezeket nem szerette, gyakorta szóba hozták a fiát, az államtitkárt, amitől újabban görcsbe rándult a gyomra. Régen, mikor még egyetlen csatorna volt, gyakorta nézte műsorzárásig és még tovább a tévét. A gyerekek aludtak a szobáikban, a képernyőn milliónyi apró pont vibrált, s ő csak ült és meredt maga elé. Várta Jánost, a férjét, a doktor urat. Kocsmából, kártyapartiról, nők ágyából. A lány születésekor történt először. Mindenesetre az volt az első eset, amiről tudott. Mindennapos terhes volt, János az asszisztensnőjével a közeli nagyváros strandján lebzselt. Akadt, aki elmesélje neki. Nem említette, nem hánytorgatta föl. Sokáig magában tartotta az információt. A kislány csaknem betöltötte az egy évet, amikor a férje fejéhez vágta: ahelyett, hogy a várandós felesége mellett lett volna, ő egy nőcskével lubickolt, sütkérezett a napon, s ki tudja, mi mindenféléket nem tett ezen fölül! János megsértődött, napokig nem szólt hozzá. Hónapokig nem tértek vissza a témára. Ismét elkezdett tanítani, mikor egy reggel a férje közölte vele, hogy ő csak így tud élni. Rögtön megértette, miről beszél. Azt felelte, ő viszont nem tud így. Mégis tudott. Másfél-két év veszekedés, sírás, könyörgés, kiabálás után egy késő esti órán azt vette észre, már régóta így él, és nincs értelme lázadni, önérzeteskedni, az önbecsülése úgyis menthetetlen. A nővére, akinek elpanaszolta gondjait, megsimogatta a haját és azzal vigasztalta, legalább nem veri, mint az apjuk az anyjukat. Asszonysors, valami ilyesmit mondott. Hogy még mindig jobb, mint egyedül. Fájt, hogy ezzel vigasztalja a tulajdon nővére, ilyen részvétlenül mellébeszél. Nyersen vetette oda, hogy többnyire így is egyedül van, a helyzet egy válással inkább javulna, semmint romlana. Később lelkifurdalása támadt emiatt a fájdalom és nyerseség miatt, mikor Juli csontvázáról a rák annyira leette a húst, hogy alig látták a kórházi ágynemű között. Petefészekrák. Ez is asszonysors, gondolta akkor, s ezért megint haragudott és azóta sem tudott megbocsátani magának. Szájához emelte a poharat, kortyolt egyet. Hamarosan eljön az idő, amikor János otthonülő lesz. Hónapok óta szenved a prosztatájával, az italt sem bírja úgy, mint régen, s ha jönnek majd az unokák, rendbe hoznak mindent. Mert a gyerekeket mindig szerette. Talán nem annyira, mint a nőket, de szerette őket. Soha nem akart válni, és nem csak azért, mert ez az állapot neki roppant kényelmes (azért is, hallotta régi barátnője, Klárika hangját), hanem elsősorban a család egységének védelme és a gyerekek biztonsága miatt. Ő is értük fogadta el a méltatlan helyzetet (meg a gyávaságod folytán, kopogtak a fejében Klárika szavai), s bár tudta, hogy ez így nem igaz, az is valószínű volt, hogy ennél kényelmesebb magyarázat aligha létezik. Valójában azonban nem ismerte a válaszokat gyötrő kérdéseire. Talán a bíróságtól tartott, talán az anyagi jólétet volt képtelen föladni, talán tényleg attól félt, hogy elveszíti gyerekei szeretetét, kockára teszi a lehetőséget, hogy nyugalmas, példás családban nőjenek föl és kiegyensúlyozott emberekké váljanak. Ma már kétségei voltak afelől, hogy azzá is váltak, de már késő, ez nyilvánvaló. Amint az is, hogy rég elfogadta alárendelt helyzetét, játszotta tovább megalázó szerepét, beletörődött a sorsába, és nem vált el, nem lázadozott. Ezt tanácsolta a lányának is néhány hónapja, de ő csak nevetett rajta, s inkább az apjához fordult, aki olyan ügyvédet szerzett, hogy a volt vejük meg a kurvája örülhettek annak, hogy lyuk van a seggükön, és szűkölve menekültek az ország másik végébe. Észrevétlenül megint kiürült a pohár, mint hajdanán a házassága. Még nem állt föl. A tévében csinos fiatal nő írt a táblára. Ő évtizedekig rótta a betűket krétával a sárgával vonalazott zöldre. Gyerekek százait tanította meg írni-olvasni és számolni. Én még megtanítottam, mondta ki hangosan, aztán csak legyintett, nevetségesnek találta az önérzetet, amely ezt mondatta vele. Az utolsó tíz év már kínszenvedés volt az iskolában is. A nebulói szüleit is ő tanította, mégsem jutott ötről a hatra. Máshogy kellett volna hozzájuk szólni, mint azelőtt, más hangon, más szavakkal, más mosollyal, s erre képtelen volt, mert nem ismerte a módját, senki nem tanította meg neki, senki nem mutatta meg, a fiatalabb kollegák is csak panaszkodtak és káromkodtak, az idősebbek pedig morózusak lettek, kiábrándultak, szorongók. Talán az viselte meg annyira, hogy az egyetlen helyen, ahol korábban némi tekintéllyel rendelkezett, az osztályterem négy fala között, még ott sem maradt semmi becsülete. Nem hibáztatta a gyerekeket, amiért nem bírt velük, és úgy istenigazából magát sem hibáztatta a sorozatos kudarcok miatt, mégis nap nap után konfliktusba keveredett – önmagával. Nem értette a változások okát. Azzal tisztában volt, hogy átformálódott a világ, végső soron el is fogadta, hogy így kellett történnie, hogy a társadalom berendezkedésének át kellett alakulnia, s mindezt érteni is vélte, ám föl nem foghatta, hogy miért lettek mások maguk az emberek? Az sem volt világos, hogy mások lettek-e egyáltalán, vagy csak lehulltak a mindent jótékonyan elfedő leplek, s ezzel föltárultak a takargatott igazságok és letagadott hamisságok. Tehetetlen dühöt érzett, amikor ugyanazok a módszerek, amelyek segítségével régen – ha nem is könnyedén, de valahogyan – boldogult, totális csődöt mondtak az új viszonyok között. Hanem mifélék is voltaképpen ezek az új relációk? Ez az, amit végképp nem tudott megfogalmazni. Amint megtehette, gondolkodás és különösebb szívfájdalom nélkül nyugdíjba ment. Pénzre nem volt szükségük, férje magasan az átlagon fölül keresett. Szerették. Több betege volt, mint a város másik négy praxisának együttvéve, holott nem volt jobb orvos a többinél, inkább átlagosnak nevezhető. De remekül bánt az emberekkel. Ez nem jelentett többet, mint hogy értett a nyelvükön. Természetesen, hitelesen szólította meg a pácienseit, nyomban barátjává avanzsálta valamennyit. Ha kellett, megnevettette őket, ha arra volt szükség, bókolt és hízelgett. Amikor pedig arra vágytak, akkor együtt érzett velük és vigasztalta őket. Mindig végighallgatta a panaszaikat, még ha nem orvosi természetűek voltak is. Tökéletesen tudta színlelni az érdeklődést, holott egy óra múlva már egyetlen szóra nem emlékezett abból, amit hallott és nem is foglalkoztatta más emberek gondja-baja, öröme-bánata. Könnyen barátkozott, de barátai sosem haladták meg a haver-fokozatot; magára szedett némi (nem túl mély) műveltséget és tájékozott volt a mindennapi élet dolgaiban; amellett volt humora s kedvesen eltársalgott bárkivel. Ráadásul még így, hatvan felé is vonzó férfiként emlegették ápolt szakállával, szikárságával, megnyerő modorával. Voltaképpen vele is általában kedves volt. Csak akkor morgott, ha ellenmondott neki vagy ha túl részegen és fáradtan tért haza, azaz szinte kizárólag éjjel. Nappal kenyérre lehetett volna kenni. A férje szerencsés csillagzat alatt született, életében soha nem akadt semmiféle komolyabb vesződség. A szüleit ugyan meghurcolták a Rákosi-rendszerben, s eleinte a Kádárék sem bántak velük kesztyűs kézzel, mégis jól éltek, János jó iskolákba járt, és osztályidegen létére elsőre bekerült az orvosira. Az apja (az ő későbbi apósa) tudta, kinek kell szólni, ha el akar érni valamit, tisztában volt a körülményekkel, számon tartotta, hogy kivel kell barátságban lenni, s kit kell kerülni, akár a pestisest. Borosgazda volt, kedélyes, tréfálkozó kedvű ember, akárcsak a fia; párttitkár, tanácselnök, rendőr- és katonatiszt, ügyvéd, bíró vagy ügyész éppúgy a vevőkörébe tartozott, mint egyetemi tanár, cipész, kiskereskedő, kocsmáros vagy rockzenész. Szöges ellentétben állt az ő apjával, a kíméletlen, állandóan mogorva, szófukar, italosan garázda hajlamú, ám hihetetlen munkabírású parasztemberrel, akit zsellérsorból emelt egyik pillanatról a másikra elképzelhetetlen magasságba a szövetkezetesítés, majd taszított a mélybe ugyanolyan váratlanul valami zavaros sikkasztási ügy. Tizenhét éves volt, a moziban egy csehszlovák filmet nézett a barátnőivel, amikor az apja iszonyatos kínok közt kiszenvedett a házuk oldalához ragasztott szerszámos sufniban. Mialatt a megivott liternyi permetszer szétmarta a belső szerveit, körmeivel a tégláig kaparta a vakolatot. A fal egy darabjáról fél óráig sikálták utána az aprócska, véres bőrcafrangokat, morzsaléknyi húscafatokat. Sem ő, sem az anyja, sem a testvérei nem siratták meg igazán. Olyan ember volt, akit nem lehetett őszintén szeretni, legföljebb félelem és tisztelet járt neki – azt azonban minden körülmények közt el is várta. Tagadhatatlan, hogy az anyja sorsa határozottan könnyebbedett az apja halála után. Évtizeddel élte túl a férjét: a jóval később államtitkárságig jutó unokája születésekor halt meg. Rákban, ahogyan később az idősebbik lánya, Juli. János szüleinek bezzeg hosszú élet adatott, az apja egy esztendeje hunyt el, kilencvenkét éves korában, míg az anyja három éve, nyolcvanöt esztendősen. Mindketten békében, csendesen jobb létre szenderültek saját pihe-puha ágyukban. János talán genetikailag hordozza magában a könnyű élet receptjét, míg benne a lelki gyötrődés, a minden sarokból fertelmes pókokként reá leső szívbéli nehézségek, a viszontagságos hétköznapok génjei burjánzanak. Soha életében semmit nem tudott könnyedén venni, mindent túlreagált, túlaggódott… Idáig jutott magával, mikor ismét fölállt, hogy a konyhába menjen. Fölkattintotta a villanyt, kinyitotta a tálalószekrény ajtaját, a tányérok tornya mögül előhalászta a második üveg Éva vermutot, teletöltötte a poharát, s legott ki is itta az utolsó cseppig. Csettintett hozzá a nyelvével, majd azzal a mozdulattal törölte végig a száját, amivel a férfiak szokták a kocsmából kilépvén. Szerette, ahogy a vermut végigcirógatja a nyelőcsövét, ahogy kellemesen bizsergeti a hasát. Újra megtöltötte a kiürült poharat, az üveget féltő gonddal visszahelyezte a tányérok oszlopa mögé, becsukta a szekrényajtót, lekapcsolta a lámpát és visszatért a nappaliba. Leült a fotelba, egyik kezében a vermuttal teli vizespohár, másikban a távirányító. Beszélgetős műsor ment megint, ezúttal színházról társalogtak. Sebesen nyomogatta a gombokat a távirányítón. Képek suhantak keresztül a retináján, s tűntek el nyomtalanul tudata útvesztőjében: afrikai szavannán sétáló leopárd, orángutánok a borneói dzsungelben, nyilvános vécében szerelmeskedő férfipár, tengertükör-felszínt fölhasító cápauszony, belek közé hatoló kard, gnútetemet marcangoló oroszlánok, halántékba csapódó pisztolygolyó, fölsercenő forró olaj, Napóleon egyiptomi hadjáratát ábrázoló arab miniatúra, gólöröm, fociláz, Tutanhámon aranymaszkja, a várható időjárás, egy hatalmas fallosz fitymáját komótosan húzogató, élénkpirosra lakkozott körmű női kéz premier plánban, vízbe csobbanó fiútest, vadul csókolózó tinilányok, még élő szarvas húsán marakodó kommodói sárkányok, száguldó motorosok, lánctalpak alatt csikorgó terepjáró, bőrbe hatoló tetoválótű, egymásba gabalyodott ketrecharcosok… Abbahagyta a kapcsolgatást. Michael Douglas mosolygott Kathleen Turnerre, közelebb hajolt hozzá, bal kezével kisimított az arcából néhány belehulló szőke tincset, a jobb kezét gyengéden a nő bal orcájára helyezte, finoman maga felé húzta Kathleen fejét, lágyan szájon csókolta. A poharába pillantott. Űrt látott a sötétpiros italba keveredni. Magába szippantotta az utolsó atomig. Michael Douglas és Kathleen Turner patyolat ágyneműben henteregtek, hol a férfi került fölülre, hol a nő, mindkettejük haja kibomlott és beborította a másik arcát. Föltápászkodott, elmacskásodott tagjait engedelmességre szorította, hogy újra a konyhába mehessen, fölkattinthassa a villanyt, kinyithassa a tálalószekrény ajtaját, a tányérok tornya mögül előhalászhassa az Éva vermutot, s miközben elmélázik azon, hogy ő lényegében meglehetős hosszú ideje és végeredményben megmagyarázhatatlan módon zugivó, teletölthesse a poharát a sötétpiros nedűvel, hogy egy hajtásra azonnal kiihassa. Így cselekedett. Mikor végzett, csettintett hozzá a nyelvével és elfintorodott. Újra töltött a kiürült vizespohárba, kinyitotta a szemetest, a fölöslegessé lett palackot fél kézzel a szemét alsó régióiba gyömöszölte, közben mindvégig gondosan ügyelt, nehogy kilötyögjön másik kezében tartott poharából az ital. Lehajtotta a kukafedőt, becsukta a szekrényajtót, leoltotta a lámpát, azzal visszatért megint a nappaliba. Leült a fotelba, amelyikben éjszakánként ülni szokott, egyik kezében a pohár vermut, másikban a távirányító. Tönkreteszed magad, elherdálod az életed, hallotta Klárika hangját. Nincs igazad, válaszolt fennhangon. Elherdáltam, tönkretettem. Múlt idő, kedvesem, múlt idő! Kezdj valami értelmeset a nyugdíjas éveiddel, anya, szólalt meg Zsolti a háta mögött. Az ivás nem megoldás. Majd én elviszlek valahová, ajánlotta a lánya a sarokból. Anya, oktatta Jani, neked arany életed van, lennél csak a helyemben, megtudnád, mi a nehéz élet! Anyátoknak megvan mindene, szögezte le János, örül, hogy pihenhet és kedvére töltheti az időt, mert nem kell titeket is pesztrálni, elég csupán engem gardíroznia. Az ivással meg semmi baj, gyerekek, hozzátartozik az élethez, akár a reggeli hugyozás. Fölnyitotta a szemét, lassú kortyokban fölhajtotta az enyhén csípős italt. Hol romlott el az élete? Egyáltalán, elromlott-e az élete? Boldogtalan, frusztrált. Semmibe veszik. Ez elrontott életnek tekinthető-e? Vagy egyszerűen csak rossznak? És aztán… elromlott vagy elrontották? Elvégre nem lehet kizárni a lehetőségét annak sem, hogy nem is volt mit elrontani, mert elromlott magától. Olyan is lehet az élete, mint Klárika nagyobbik fiának a fogai: mikor előbújtak az ínyéből, eleve fekete csokányok voltak. Az ő élete is eleve rossznak rendeltetett. Selejt, gyártási hiba. A három gyerek, az utódai, a húsok a húsából, vérek a véréből már nem vigasztalták puszta létükkel. Holott imádta őket és mindig gondoskodó, jó anyjuk volt, mégsem érezte, hogy szerves részei volnának, akár a visszeres lába vagy megereszkedett karja; nem érezte, hogy ők lennének élete értelme és célja… Selejt, gyártási hiba, suttogta a tévének. Gyerekkorában sem volt jobb, amennyire emlékezett. Simogatást nem kapott, csak a fiúktól kamaszlány korában. A tanítóképző utolsó évében ismerte meg Jánost, a hatvanas évek vége felé jártak, egy koncertre ment az akkori barátjával, de haza már János kísérte. Került öt-hat boldog évük, bár utólag nem is tudja, mennyire voltak azok boldog esztendők, és abban sem lehet biztos, nem csalta-e már akkoriban is a férje. Jöttek a gyerekek és ő változott. Sosem volt merész és szabad szellemű, inkább óvatos és maradiságra hajló, de ehhez képest is lassult, kényelmesedett, aggodalmaskodóbb lett. Tyúkanyó-szerű, enyhén vaskalapos, némileg sznob, meglehetősen konzervatív élőlény. Amint világra kínlódta őket, menten fontosabbá váltak a gyerekek, mint a férje. Nem tehetett erről, a DNS-ében hordozta a parancsot. Szerette volna hinni, hogy ezt érezte meg János, ezért keresett más nőket, mert ha így van, nem vitathatja el önmagától a kezdeti öt-hat év boldogságát. Ez megnyugtatta, ez a magyarázat. Menthetetlen hülye vagy, hallotta Klárikát, de nem értette meg a szavak jelentését. Fölállt, kiment a fürdőszobába, megmosta az arcát. Megvizsgálta a ráncait a borotválkozó tükörben. Régebben mindig végignézte magát a falra erősített ember nagyságú tükörben is, míg össze nem törte a kisebbik fia, miután alkoholba fojtotta a bánatát, amiért elhagyta a barátnője, élete nagy szerelme, a szende kislány, aki egyszer a konyhában, kávéfőzés közben megjegyezte, hogy a doktor úr jobb pasi, mint a fiai, több vér van a pucájában, s ő nem tépte meg és nem árulta be a fiának, csak hümmögött és kínosan vigyorgott és kiverte a hideg verejték. Azután sem mesélt erről Zsoltinak, miután a lány faképnél hagyta. Azon az éjszakán sem, amikor ordenáré módon ordibálva dörömbölt az ajtón, holtrészegen támolygott be a házba, esett, kelt, taknya-nyála egybefolyt, önmagát sajnálva zokogott, s miközben ő meg akarta mosdatni, beleszédült a tükörbe és ripityára törte. Utána bekötözte a sebeit, és egész éjszaka ringatta az ölében. Mikor az apja hazatért, megvizsgálta a fiú sebeit, megdicsérte a feleségét és türelmesen, figyelmesen végighallgatta a történteket. Másnap elvitte horgászni az öcsköst. Mikor hazajöttek ebédelni, a gyerek már nevetett. Ehhez nagyon értett János. Hiába, remekül bánik az emberekkel… Azt csak ő tudta, hogy a doktor úr híres-neves empátiája egy perccel sem tart tovább a probléma megoldásának idejénél, még a saját vére esetében sem. Mert a doktor úr lelkiismeret nélkül született. Felhajtotta a vermutot. Nem volt kedve elmosni a poharat, csak a szekrénybe rakta, János úgysem foglalkozik kóbor ivóalkalmatosságokkal, ha meg mégis, az sem érdekli. Fáradtnak érezte magát. Megkereste a komolyzene-csatornát, újabban szívesen hallgatott operákat, noha korábban az operettet jobban kedvelte. Egy kínaira sminkelt nő áriáján aludt el. A tévét a doktor úr zárta el, amikor hajnali háromkor hazatért.

Édesanyám (1918)

SZARKA KLÁRA

Marcsika nagynénim

Nagyszénás felé az autóban végig füleltem a két férfi oly ismerős diskurzusát. Úgy csináltak, mintha igazi részvét beszélne belőlük, de csak az alig titkolt gúny, megvetés és a fennsőbbség kétes kiváltsága volt kihallható a szavaikból.
    Annyira jól ismertem már az ilyen beszédet a felnőttek szájából! Mindig úgy tettem, mintha nem is érteném miről van szó valójában, pedig minden alkalommal fölkavart a képmutatás, s tán leginkább az, hogy még az őszintébb kisebbség sem szólt ez ellen nyíltan soha. Egy-egy rokoni látogatás után apám keserű megjegyzéseket tett a farizeusokra, de velük szemben nyíltan ő sem vállalta soha az igazságot. S gyakran láttam rajta, milyen kínban van, amikor a leginkább utálatos ájtatosok bele akarták kényszeríteni a gyomorforgató színjátékba. Néha arról álmodoztam, hogy apám egész egyszerűen fölpattan majd a helyéről, és csak annyit mond: nem igaz, hazudni tetszik. De erre, sajnos, nem került sor, a mindenkori Tartuffe-ök nem szégyenültek meg a nyílt színen.
    Tehát Nagyszénásig mindent megtudtam. Öregedő agglegény nagybátyám nyomorék létére senkire sem számíthat majd, ha nagyanyámék beadják a kulcsot. Feleség kell neki, s bizony nem válogathatunk a szép tulipánok között, vagyis marad Marcsika, aki hajadon létére elmúlt már negyven, nincs senkije, pénze se nagyon, s még annál is kevesebb esze. Vagyis tökkelütött, hibbant, gyagyás, visszamaradott, kótyagos, bolond. Szerencsére, annyi sütnivalója azért mégis van, hogy belássa, a mi családunkba bekerülnie kész főnyeremény. Ő lesz hát a menyasszony.
    Végtelenül boldog voltam. Nemcsak attól, hogy életemben először autózhatok, ami óriási élmény annak ellenére, hogy már Orosháza határában émelyegni kezdett a gyomrom a hátsó ülés rugózásától, igazán az hozott lázba, hogy végre közelről láthatok igazi bolondot. Amikor a szerény parasztház elé értünk, majd kiugrottam a bőrömből.
    Marcsika néni látványa viszont némi csalódást okozott. Elsőre átlagos öregedő parasztasszony. Nagy sárga kapafogakkal és rendes kis bajusszal. Viszont folyton mosolygott, hangosan, elevenen beszélt, három percenként tiszta szívből hahotázott, és az átlagosnál is cuppanósabb meg nyálasabb puszikat adott. Hipp-hopp barátságot kötöttünk. Vagy nem bolond, vagy a bolondok nagyon is jófejek, érdemes barátkozni velük, állapítottam meg sebtiben. Alig néztem körül a szerény portán, már előkerült a két kövér macska, s Marcsikával felváltva ajnároztuk őket a lánykérő komoly férfiak megvető pillantásaitól kísérve.
    A látogatás nem tartott sokáig. Az esküvőt és a közös életet érintő anyagi ügyeket olyan rideg tárgyilagossággal adták elő a férfiak, mintha a lóvásáron volnának. A rokonunk begurított két kupicával Marcsi kerítésszaggatójából (hazafelé megtudtam, hogy a menyasszony pálinkamérésből él), s erősen könnyezett, krákogott tőle. Nem úgy a néni, aki szintén a konty alá küldött két takaros kupicával, s csak nevetve törölte végig a száját hatalmas lapátkezével.
    Hazafelé aztán a rokon csillogó szemmel kajánkodott a furcsa ifjú páron: Marcsi ránézésre is vagy két fejjel magasabbnak látszott, mint a nagybátyám. S főként azon csámcsogtak Laca bácsival, alkalmi sofőrünkkel, hogyan fogja a szegény hülye fiatalasszonyt agyondolgoztatni hárpia nagyanyám. Akkor még senki sem tudta, mit hoz a jövő, s mekkora álmélkodásban lesz részünk hamarosan.
    Az esküvő gyorsan lezajlott, a két öregedő, de úgy látszik, még korántsem kihűlt test pedig úgy talált egymásra e frigyben, amilyet a faluszél addig még nem látott. S hiába teltek el a mézeshetek, a „fiatalok”, ahogy Mamámék eleinte gyengéden, később egyre nagyobb döbbenettel és fölháborodással konstatálták, ha csak lehetett, az ágyban időztek. S nem voltak képesek betelni egymással s Erósz késői ajándékával. Az addig csöndes hátsó udvart állandó kacarászás, sikongatás és cuppogás töltötte be. Mamám és Papám döbbent undorral figyelték a szűnni nem akaró turbékolást. S ahogy jött a jó idő, Marcsika egyre lengébb ruhákban mutatkozott, hogy Zsigának ne kelljen sokat vacakolnia, ha markolni volna kedve. Nyár közepére a dolgok odáig fajultak, hogy a nagynénim jószerivel föl sem öltözött. Nagyszüleim és a szomszédság döbbenetére Marcsi a kertben is egy szál selyem kombinéban és bugyiban lófrált mezítláb. Mamám szinte belebetegedett a látványba. Hiába sóhajtoztak kárörvendő megértéssel a vénasszonyok az utcában: látható, hogy bolond, szegény, Mamám úgy gondolta, máshogy is lehetne hibbant az új családtag.
    Nagybátyám viszont úgy nézett rá, mintha Aphrodité reinkarnációját látná benne, s Marcsi nem mondhatott vagy tehetett olyat, ami neki ne tetszett volna. Meg kell hagyni, az új asszony is igaz szenvedéllyel nyálazta a maga erőteljes csókjaival hites, sánta urát. Hatalmasakat nevetett, úgy tett, mintha nem értené, Mamám mit is akar tőle. A munkát meg egész egyszerűen abbahagyta, ha elfáradt. A háztartásra finoman szólva nem volt háklis, a mosatlan edénnyel teli vájdlingot gyöngyöző kacaj kíséretében egy jól irányzott rúgással beküldte az ágy alá. Ha hideg volt, akkor rendre az ágyban ettek Zsigával, ami nekem is nagyon tetszett, s bekönyörögtem magam melléjük. Marcsika mint jó feleség, gyakran elkísérte Zsigát a kocsmába, és derekasan helytállt a pultnál is. A görbe éjszakák után pedig képes volt délig hortyogni az ágyban, s egyáltalán nem is főzött ilyenkor. Ami nem volt nagy baj, mert a főzőtudománya csapnivaló volt amúgy is. De Zsiga, aki addig a legnagyobb kritikusa volt a háztartásnak, örömmel vette ebédre a zsírosdeszkát is, hiszen Marcsika csókokkal pótolta a hiányosságokat. Egyáltalában, Marcsi hipp-hopp olyan szabadságot vívott ki magának ebben a zord házban, amilyet addig elképzelni sem tudtam volna.
    Nagyanyám úgy el volt keseredve, hogy még anyámnak is panaszkodott a „fiatalasszony” miatt. Anyám alig volt képes palástolni a kárörömét, mert ő sem gondolta volna, hogy ebben a büdös életben születik valaki, aki kifog a rettegett öregasszonyon. „Több esze van ennek, mint nekünk együttvéve” – summázta anyám a nagy tanulságot, s ő is gyorsan barátságot kötött a másik mennyel. Marcsika pedig az anyósi feddő szóra csak vigyorgott, villogtatta sárga fogait, hiszen ő eredetileg csak egy hibbant vénlány, akinek pár hónapja megkérték a kezét. Lassacskán a kaján megjegyzések ráforrtak az ismerősök és rokonok torkára, hiszen bármennyire groteszk látványt is nyújtottak, Zsiga és Marcsi két örök szerelmes volt, akik úgy nagyjából mindig azt csinálták, amihez kedvük volt. Vagyis a kigúnyoltak és megvetettek titkon irigyeltekké lettek és azok is maradtak életük végéig. Ugyanis szerelmük lángja soha sem aludt ki, hűségesen és gyengéden szerették egymást a sírig.
    Bár betelni egymással sohasem bírtak, azért néha-néha adódott néhány szabad óra, amikor Marcsi tudott időt szakítani rám. Olyan odaadóan és szellemesen játszott velem, amilyet addig még soha sem tapasztaltam felnőttektől. Gyorsan rájöttem, nemcsak jószívű és bátor, de intelligens is. Született csaló volt, de olyan, aki nem akar ártani másoknak. Bumfordi, tenyeres-talpas tündér, aki érzéki boldogságot csempészett az addig állig begombolkozott házba. Marcsi nyilván meglepődött volna, ha megtudja, hogy Orosházán az ő karikatúrszerű alakja testesítette meg a hatvanas évek szexuális forradalmát. S ezzel még nem soroltuk föl minden mutatványát, a legizgalmasabb dolgok ugyanis vasárnap délután történtek a hűvös kiskonyha asztalánál. Amikor végre hosszas könyörgés után meghúzhattam magam az egyik ilyen délutánon – többszörös némasági fogadalom után – az ágy végében, akkor megbizonyosodhattam arról, hogy Marcsi nem egyszerűen ravasz, több annál: zseniális.
    A vasárnapi ebéd után Zsiga forró csókokkal búcsút vett az ő kis feleségétől, s elkerekezett valamelyik cimborához, hogy az asszony nyugodt körülmények között fogadhassa a kuncsaftjait. Néném pedig kitakarított a maga módján, felöltözött egész rendesen, de már szólt is a kapucsengő, s hamarosan belibegett a szobába egy valószerűtlen jelenség. Az akkoriban divatos bokorugró térdszoknyában, széles, csatos gumiövvel a nem éppen nádszál derekán. Mélyen dekoltált feszes blúzát a nyilván kitömött melltartó szinte tűként szúrta. Frufruja a szemébe lógott, piros gumival átfogott lófarka a vállát verdeste, ahogy betipegett hihetetlenül magas sarkú piros körömcipőjében. A karján is piros retikül, a szája hasonló rikító piros, a szeme pedig úgy volt kifestve, mint Liz Tayloré Kleopátraként. S mindehhez lehetett vagy ötvenéves. Visszeres lábait kacéran keresztbe vetette, ahogy az asztalhoz ült. A hátamon futkosott a hideg. Tisztán hallani véltem, ahogy hatalmas műszempillái minden pislogásnál zörögnek.
    Marcsika már vette is elő a zsíros kártyalapokat a fiókból. Búgó altjával szinte elandalította az „édes Mercikét, aki ma talán még csinosabb, mint a múlt héten, és a haja színe, ez a gyönyörű platina szőke még jobb, mint a tavalyi vörös, pedig az is isteni volt”. Már vetette is az igazmondó lapokat a zsíros viaszkosvászon terítőre egymás mellé. Édes Mercikém pedig előrehajolt, és mohón itta a duruzsoló szavakat. „Láthatod, Mercikém, magad is, nem hazudok, igen, igen, ez jól mutatja a határozott érdeklődést. Sőt, ez több mint érdeklődés, hát, nézd, két hetes egymásután. Egész egyszerűen meg van érted őrülve. Hogy miért nem mutatja? Hát, miért? Tudod, milyen gyámoltalanok a férfiak. Olyan jól nézel ki, hogy egész egyszerűen nem mer kezdeményezni, az lehet a magyarázat. De nézd, itt jön az alsó, persze, ez megmondja a valót. Nem kell már sokáig várnod. Jaj, édesem, úgy fog ostromolni, attól tartok, veszélyben a lányságod!”
    Mercike pedig addigra kivörösödött, egy díszes legyezőt kapott elő a táskájából, és vadul legyezni kezdte magát. Attól féltem, mentem gutaütést kap. Az izgalomtól hebegett, majd a nénémhez egész közel hajolva suttogón kérdezett valamit. Marcsi is suttogva válaszolt, sajnos, így nem hallhattam, mitől tört ki a lófarkas vénségből a félelmetes vihogás. Korát meghazudtoló gyorsasággal pattant föl a helyéről, már kapta is elő az ötvenest a tűzpiros retikülből. Csókot dobott nekem is, és buzgón ígérte, hogy jövő vasárnap elmondja, mi is történik majd, mert most már meg kell történnie a rég várt valaminek. Boldogan, szinte megszépülve kacsázott el görbe lábain abban a biztos tudatban, hogy pár napon belül elveszíti szörnyű teherként ránehezedő lányságát.
    Marcsika kikísérte, és amikor visszatért, a gyógyítók átszellemült arckifejezésével nézett rám.
    – Mercike húsz éve jár hozzám – világosított fel –, a világ végére is elkísérne. Ez az ötvenes meg se kottyan neki, a szülei dúsgazdagok voltak, s Mercike örökölt mindent. Nincs senkije, s ahogy öregszik, egyre nehezebb neki. Nagyon is jól tudom, mit érezhet. Ilyenkor meg, látod, annyira boldog. Persze, hogy nem hiszi egy szavamat sem. Hát, nem hülye, de mennyire jó játszani egy kicsit. Van miért szépen felöltöznie vasárnap délután…
    S már jött is az újabb alany. Nagy lakli, bamba negyvenes férfi. Számára az derült ki napnál világosabban, hogy egyszerre két nő is harcol érte nagy titokban. A következő egy nagyon kövér nő volt, a meleg nyári délután ellenére talpig feketében, fátyolos kalapban. Neki azt mondta el a makk király, hogy a fiatal szeretője csakis inni jár el otthonról, rá se néz a szép lányokra. A két filkó pedig egyértelműen jelzi, hogy a fiatal férfi nem a vagyon miatt tart ki a dagadt nő mellett, hanem a legőszintébb szívszerelemből. Ilyen és hasonló torz figurák sorjáztak minden vasárnap délután néném „rendelőjében”, s mind a csalhatatlan bölcsesség megtestesülését látták benne. Hétről hétre el akarták hinni azt, amire oly reménytelenül vágytak. S meg is kapták azt a kis bolond reményt, ami nélkül élni sem érdemes.
    Vacsorára aztán megjött Zsiga. Engem rövid úton kipenderítettek a szobából, hogy a több órányi távollét sokkját kikezeljék egymásban. Reggelig kulcsra volt zárva a kiskonyha – az ifjak lakásának – ajtaja. Amikor késő este a budira menet elcsoszogtam előtte, a szokásosnál is hangosabb cuppanásokat és sikongatásokat hallottam bentről. Ahogy a holdvilágos éjszakában a deszkán kuporogva elmerengtem, rájöttem, hogy Marcsi tényleg nem csupán szélhámoskodik. Van remény a leglehetetlenebb helyzetekben is. Hiszen ő sem maradt vénlány, bármilyen hibás is volt amúgy. Eljött érte a békává változtatott béna lábú királyfi, akit extra mennyiségű csókkal igazi férfivá varázsolt. Az élethez tényleg Marcsi nénémnek van a legtöbb esze, világosodtam meg lassacskán a sötét árnyékszéken.

ÁDÁM ISTVÁN PÁL

Egyről kettőre

Az egész az empátiával kezdődött. Megtanultam beleélni magam a mások bőrébe, puszta kíváncsiságból. Talán első hallásra bűnös gondolat, de igen, engem a szeretet, a megértés vezérelt. Megtanultam egyenlőnek, sőt egynek tekinteni magam mindenkivel, legyen bár négy diplomás értelmiségi, vagy a bevásárlóközpont takarítója, nem érdekelt, legyen bár börtönből szökött bűnöző, vagy a stressz alatt rogyadozó bankár, aki reszketeg kezével nyitja ki a BMW-t, az ő gondja az én gondom is, az ő szégyene az enyém is; a szökött rab első szabad félórája az enyém is, a takarítónő hipószagú keze az enyém is, itt érzem az orromban még most is. Mondom, így kezdődött és csak nagyon kis lépésre volt szükségem a saját terjengő létem állatokra való kiterjesztéséhez, és tudtam, hogy az agyam végképp kezd elemelkedni a realitás ingatag talajáról, és tudtam, van abban valami furcsa, ha a szomszédommal az utcán találkozva sziasztokot köszönök, mert épp kutyáját sétáltatja, és tudtam, nem kéne a parkban a madarakhoz beszélnem, de majd élemedett koromra fogják a kölykök, akik a szomszédos padon szívják a bagót; az órámra nézek, és tudom, hogy együtt lógok velük az iskolából, és együtt követem el velük mindazt a csínytevést, amit valaha volt gyermekkoromban nem követtem el, mert egy vagyok velük is, miképp eggyé lettem aztán a természettel is, mint egy vén panteista szatyor, mint valami agyament jógi, úgy öleltem át a fát a Margitszigeten, ezt már persze suttyomban, átérezve a helyzet komikumát. De aztán a komikum helyett a fában levő életet véltem megsejteni, mintegy átjárták lelkemet a rágcsálók és élősködők, ahogy egy lettem én is a fa közepe köré tekeredő évgyűrűk közül, és boldogan sétáltam hazafelé, mert tudtam, hogy egy vagyok már a zöldellő bokorral is, egy a fűvel, és a szembe jövő lány kezében a vörös rózsának épp úgy megvannak számlálva a napjai, mint az enyémek is, de hazaértem, és máshová jutottam, mert magamból indulva értem fel egy hegy tetejére, melybe beépül minden élő, és tudtam, hogy innen már nincs megállás, végig kell járnom az utam, akkor is, ha látszólag már hazaértem, mert éreztem már, igen, tisztán éreztem, hogy nem lehetek közömbös a tárgyak iránt sem, mert hallom lélegezni őket, látom leheletüket a fagypontig kihűlt lakásban, látom, ahogy szenvednek körülöttem. És átrendeztem mindet, mintha sugallnák, kit hova tegyek, ide a hamutartót, oda a hűtőszekrényt, és eleget téve a belső parancsnak, megpróbáltam úgy bánni velük is, miképp magammal bánnék, hisz ha könyv lennék, vajon szeretném-e, hogy többkilónyi más könyvvel legyek bezsúfolva egy szekrénybe? vajon szeretnék-e villaként egy fiók sötétjében kushadni? vajon szeretném-e, ha, csak mert lapos vagyok, mások alátétnek használnának? így aztán lepakoltam mindent a földre, egymás mellé, mert nálam többet tárgy nem fog másik tárgyat nyomni, mindenki csak saját súlyának megfelelő gravitációs terhet cipel, és mikor kész volt, olyan voltam, mint az Isten, aki látá, hogy amit teremtett, az jó. És én is boldog voltam, és egy voltam immáron nemcsak minden emberrel, állattal és növénnyel, de tárggyal is, egy az egész világegyetemmel, mikor döbbenten vettem észre, hogy a BKV-bérletem félig a csokoládén fekszik, és rémülten vettem le róla, és ismét nyugodt voltam, és boldog, és talán még néhány órát aludtam is, persze nem az ágyon, hisz vajon én hogyan fogadnám, ha valaki teljes testével rám tehénkedne? Nem, én a földre feküdtem, ott aludtam el, újságpapír-takaróm alatt, és onnan mentem ki a konyhába rögtön ébredés után a vízért a gyógyszerhez, mikor látom megint a BKV-bérletet azon a tábla svájci csokoládén. Nyugtalanított a dolog, óvatosan emeltem le a kicsiny műanyagtokba zárt fényképes igazolványt, de éreztem, hogy amit teszek, helytelen. Tanácstalanságomban kisétáltam az ajtón, kiléptem a gangra, cigarettára gyújtottam, de nem zártam be az ajtót, nem, és nem, még akkor sem, ha így egy kevés füst beszennyezheti lakásom levegőjét, amire egyébként normális esetben oly kényes vagyok. De most éreztem, hogy fontosabb kérdés, saját épelméjűségem forog kockán. Úristen, szinte remegve írom le e szavakat ma is! Beleborzongok, ma is átélem újra, ahogy nyitva hagytam az ajtót, igen, kicsiny rést hagytam, és fél szemmel a csokoládét kémleltem, meg a BKV-bérletet, és persze, elmulasztottam a pillanatot, mert a másodikon kijött az egyik diáklány a bérelt lakásból, és alig volt rajta valami, úgy értem, decemberhez képest alig valami, és megláttam a combját, és persze ment utána minden figyelmem, rohant utána minden gondolatom, és mikor észbe kaptam, már késő volt, be sem lestem az ajtórésen, csak elnyomtam lassan, erőltetett nyugalommal a csikket. Utoljára, már a cigaretta halála után kiengedtem számból az utolsó füstcafatot, és beléptem, és pontosan tudtam, hogy nagyjából felesleges is odanéznem, mert a BKV-bérlet már megint félig a svájci csokoládén lesz persze, és odanéztem, és a helyzet még ha lehet, ennél is rosszabb volt. Mert az a bérlet, az felmászott egészen a tábla csokoládéra, és akkor értettem csak meg, hogy ez a két tárgy, ez igazából szereti egymást. Hogy a svájci csoki, ez a külföldről importált termék, ez a más kultúrából származó megfagyott massza, ez beleszerelmesedett az én fényképes BKV-bérletembe. Hja, Svájcban már nincs efféle békebeli igazolvány, ott minden csipkártyás, meg digitalizált, de én most megrémülve saját barbárságomtól, diszkréten rájuk tettem valamit az újságpapír-takaróból, és vettem a kalapomat, és kisétáltam, és kívülről rájuk fordítottam a zárat, hogy csináljanak, amihez kedvük van, én nem fogom megzavarni bimbódzó nemi életüket. És mikor kiértem a Dunához és újra tiszta levegőt vettem a számba, akkor éreztem, hogy itt kell megállnom, és felhívtam az egyik barátnőmet, a Marit. Mari megértő volt. Elmagyaráztam, hogy a lakásomat ébredés után borzasztó állapotban találtam, feldúlva, mindent a földre szórva, elmondtam, hogy arra gyanakszom, rablótámadás áldozata lettem, csak nem ébredtem fel időben, hogy kárt tegyenek bennem, és megkértem a Marit, hogy jöjjön fel velem hozzám, mert egyedül be sem merek lépni a lakásba. És a Mari, aki kedves lány, és már régóta szeretnék vele kettesben lenni egy lakásban, akkor az a Mari szó nélkül jött, hogy segítsen, és én elé mentem a metrómegállóba. Persze, egész a mozgólépcsőig már nem mertem menni, mert nem volt nálam a bérletem, jó hogy nem volt nálam, otthon enyelgett a svájci csokival, amit már nem is tudom, hogy kitől kaptam, csak azt tudom, hogy láttam feljönni a Marit, először a fejebúbját – akkor még nem is tudtam, hogy az a Mari – aztán az arcát, a nyakán azt a barna sálat, majd kirajzolódott izmos válla, mert a Mari öt danos karatés, azért is őt hívtam, hogy segítsen engem bátor kiállásával a hazatérésemben. Meg azért is, mert a Mari realista. Realista lány, engem meg láthatóan cserben hagyott a realitásérzékem, de a Mari nem hagyott cserben, hanem immár majdnem egész alakos volt, már csak a lábszárát kellett, hogy a saját síkomba szállítsa a mozgólépcső, és akkor láttam, hogy a Mari tulajdonképpen magasabb nálam, és én nem szeretem azokat a párokat, ahol a lány magasabb a fiúnál, de mi aznap mégis olyat szerelmeskedtünk, hogy abból csak együttjárás lehetett, és a Mari segített nekem rendbe tenni a kecót. Csak arra ügyeltem, hogy a BKV-bérletemet én találjam meg, és meg is találtam, de nem ám a svájci csokin, persze hogy nem, mert úgy néz ki, a bérlet időközben hűtlenné lett, tudniillik ott hevert egy szardíniás konzerven a konyha közepén, ami egyébként figyelemre méltó teljesítmény egy BKV-bérlettől, tekintve, hogy egyedül jutott el az előszobától a konyha közepéig, de hát, mint tudjuk, a szerelem előtt nincs leküzdhetetlen akadály. Aztán megtaláltam a csokit is, immáron két darabban, mert annak a svájci csokoládénak meghasadt, ha nem is a szíve, de a táblája. Ott hevert elhagyottan, eltörötten, és nem tudom mi ütött belém, de megettem azt a csokit, és éreztem, hogy jó, úgy értem, jó az íze, és nem kell többé eggyé válnom senkivel, mert az is jó, hogy itt van ez a Mari, és tök különböző, mert nem olyan, mint én, de ettől csak még jobban szeretem.

Kisfiú (1918 k.)

NAGY ZOPÁN

Hulladémon-vízió

(Szanszkrit tündérmese-montázs
a Kéregrágó Remete nyomán)

A Rontás Szelleme nem tudott beférkőzni Dicsőség Kincse éléskamrájába…
Kanaka-pura (Aranyváros) a kamra mélyének labirintusaként ragyogta be
az Alsó Világ Észbontó (Unmádini) tartományát…
A Hold a Naphoz járult, a Nap behódolt a Holdnak…
Felleg-szekerű (Dzsímúta-váhana) a Szellem-király
hajnal-lován (alakuló felhőparipán) lebegett az Al-város felé:

Vikrama-széna leakasztotta a vén fáról a hullát,
vállára dobta (mert ez több-mint szimultán – és szövevényes történet),
majd a kolduló szerzetes parancsára elindult vele,
miközben a hullát megszálló szellem rákezdett a mesére:

Nap-sörényes Ardzsunát fölülmúló Villám-dárdájú nyílvesszői záporával
Gangá és Jamuná áradatával Holdfény király oltalma alatt
csontváz-palota kígyópikkely-fényén túli Benáreszen inneni
csodálatos démonoktól befolyásolt legendás Nahusa húsát is lecsámcsogó
vének tanácsának nyomott nyomán csordogáló
Három Világ jázminbimbó-ékszer-ragyogású hó-agyarával (fenekestül) ékes
mangó-hajtás karmaival vidáman játszadozó csalfa szerencse fennhéjázásán
átmakacsult elefánt-párzástól részegült férfi-feladat-hasonmású Mahárádzsa
alvilági gyöngyvárosa fölött röpülő halhatatlan égi várában hullafaló
lángnyelvű kísértet-ádlozatú szantálnedvekben ázó
ég-ruhás-javaslatú varázstudomány

Lenyugvás hegyén magasztosan gördülő
Holdfény-mester-kiáradás-csillapító öltözet
alkotó kíváncsiságból brahman-istenű
kebeltompor-csodálatos éj-csillapítás
oltalomba fogadott máglyatűztől felébresztett lánymohóság-születés
öletett ölelhetetlen megnősült víz alatti
jeges-tűz-tudományú kiöblített bölcsesség
(mester vagy halszem – ? –)
zavarba jött színes hópelyhek díszítették kettévágott boldogságát – – – >
az átokra (való) figyelmeztetés zálogaként mosolyogva az elhunyt köldökére
pislogva
Vakrólaka gyönyörében Szúrja-prabha
Napfény-király könnykincseiben Dhana-pála gyászban botorkálva
Manah-szvámin (Lélek ura) Ő-bizalom folyamában
Tündöklő balzsam száradása
előkelő származásra ~ égetett holttest hamu-illat-ravaszsága
karóba-húzott sebeiből a Világ-mindenség bal szeméből tolvaj-köldök
harmatával
Csandra-prabha
ezüstfény-ősöröm-kötelesség-zarándoklata
Prajága-fürdőhely kristályainak
hajfürtjei mentén mint szer(teszét)-tartásos udvari pap-papagáj szellemlét
~ csitra-kíta (csoda-csúcs) határain túlról a kegyesen letekintő Hold
udvarán az önzetlenség kútfejénél
lovászai kíséretében (de teljesen magányosan)
a Sinsapá-fáról leakasztott hullával a vállán

a meghaladott-értelmű tündérek
kék lótusz csillogása Indívaraprabhá csimbókba-kötött
intelmek között remetetelepének fakéreg-csuhásaival
Kálí vizililiomjaitól ittasulva
hamarosan
mint a Birodalom mentésére Csandrávalóka
koronája ragyogott – de amott villámkemény
dárdáival nyolclábú hegyszörnyek és repülő
hegyek szárnyait felvagdosó megszégyenítő
Ménaka tündérasszony-szülte Kanva
látomása keblei mint elefánt büszke
homlokán a dombok balzsamos illatát
ajkairól = szüzességéről habzsolta a
Brahman-király – ám átváltozva:
szörnyű Ráksasza-pap koromfekete bőrén
lángvörös nyelve csápolt a haragtól

emberfejről rágta a húst és vért vedelt koponyából
homloka köré pedig belekből csavart koszorút
láng-szájú (Dzsválá-mukha) agyarai
közül a csillapíthatatlanság háborgott –
vadfügefa paripája izzott gyermekáldozat vágyától kacarászva vértől
részeg szájából védák szent verseinek
gyalázatai fröcsögtek ~
levágni egy hétéves bráhman-fiút
(szülei fogják le kezeit lábait)
a Birodalom megmentése érdekében
a Démon váratlan megdöbbenése
= a kisfiú átadta magát és az égre
nevetett tiszta ábrázattal =
s a csodálkozástól az áldozat is
félbemaradt –

A hős lelkű uralkodók akarata mély
(ha) az elhatározás lankadatlan ~
nem beszélve a szenvedélyes Lótusz-köldökű
(Valaha Padma-nábha) leányáról (Szerelem Csokráról)
Ananga-mandzsari égi-tündérszépségéről
aki drágakő-páncélhoz
(Mani Varmanhoz) adatott bár utálta azt a férfiút –
ámde Vagyon-adta
(Artha-datta) se tétlenkedett
~ édes jázminvirágot lehelő fájó
nyílvesszők ostromolták szantál-kenőcsöktől hűsített bőrét
a (mesében) lomha nappal álmodott
vágyó vándorok árnyékában vánszorgó
holdfény-sápasztó sóhajtásait
~ Kamalákara rabságába eső
összesimulásban gyászoló bokréta-gyökér-kiszakadását

Illemtudásuk öntudatlan fohászkodásai
messzire vitték az üggyel-bajjal hűtlenség nyoszolyáján hánykolódó
álmatlanságukat (is) –
és a forgószelek szenvedély-porfelhője borította
lelkület = jázminvirág üres
keble Siva kedvenc városában
(Benáreszben) tündöklött a jámbor
hívők gyöngyfüzérei között –
mialatt Pratápa-mukata (Tűz-diadém)
király az oroszlánok sörényénél
is jobban szerette a fiát ~ s
udvari dalnokai jakfarklegyezők
hűsítésében enyhítették a szépség-istennő kéjpalotájában lótuszcseppektől
csillogó rengetegben pihenő Bölcsesség
testét (azaz Buddhi-sarirát) –
Kókila madarak fütyöltek át a
megáradt tó fölszántott hullámain

Mialatt Karnótpala (Lótusz-fülbevalós)
uralkodó Kalinga országát igazgatta
s Harc-gyarapító elefántcsont-faragók
rágcsálták Bételt nyugtatására
jelbeszédre „hallgatva” a kipárolgó
sütemények mezejére vetve ködlékeny
elmélyedésüket ~ amikor a Háromágú Szigony Miniszterének fia
fontolgatni kezdte a vaskemény
vaddisznósörténél is szilárdabb elhatározást ~
a kötélen leereszkedve remete-köntöst öltött
a temetőben eszméletlenségig leitta
magát szigonnyal ütött bélyeget
combjai tövére hogy Bölcsesség teste
nevére is büszke lehessen –
és a kifordult öregasszonyra gondolt
aki bármikor tehénpásztorlány
vagy főfelügyelő

tisztában volt az igazsággal
amikor a vadállatok felfalták a
lappangó homály tisztásának
gyöngyöző pázsit-heverőjén ~
csillagot szült ekkor a megdermedt korall-ág
Kanja-kubdzsa városában
hol a Csakóra madár negyed holdra csacsog –

Vakló-remete a feltámasztó a tűzbedobott gyermek csontjait étkezés
után az asztalon keltette életre
bűvigéket mondva a Gangá bölcs
morajlás-mélyébe mártva mágikus
szavakkal ölelkezett a kimondhatatlan ~
Pátaliputra városában ekkor Valaha-vikruma-késarin (Vitézség Oroszlánja)
vállán hordozta Vidagha-csúdámanit a
(Ravaszság boglára nevű) papagájt

„Mindentudományban-jártas” madár! –
meséld el a Sors keze által megmunkált Rátnávali (azaz Gyöngyfüzér)
mindegyik szemének páratlan történetét
= Nem mesélhetek a 108 szemű (egyenként 365-féle kedvű)
~ a világ rezgését is működtető ~

eltépő – összeillesztő hallgatás – füzér –
nyugtalanság – meditáció – vesztőhely –
átvilágító – föld – őrzője – ékességű –
jógik ura – magasztos – ragyogású –
kötelék – szabadságú – káprázathajlam –
visszaverődésű
szellemidézésről ~

Tilóttamá tündérasszony éppen ekkor szállt az égbe
a feloldódott menny zenész-királyának
(Csitra-ratha) mulatságának meghívására

Az összejövetelen tartózkodott még
Bátorlelkű (Víravatí) Viravara
(Bátrak Hőse) és „tündöklő” város
(Sóbhávati) utolérhetetlen vitézségű
királya is Súdraka ~
s cikázó villámszemű ráksasza-ölő
Éjszakából Hazasiető Mantra
feleségét fel-sem-ébresztő kétéltű
keserves észrevétlen önuralom-minősítésű
hüvelyéből irgalma-kirántó bármerre-kegyelem Ura
ki új mesék igazságára
előre is hajlamos

Máglya-szemű Éj-boszorkány
maharadzsa-rémítését Szépség Özöne
(Lávanjavatí) nevetése borzolta föl ~ s
Málava-földről származó Csandravatí
előkelő Holdfény-sarját szerteágazó
kifosztottságban Vindhja-hegység
rengetegében érte a Halál városának
szörnyű vadonbeli mása ~ hol rablósereg nyílzáporozta / törte össze
ragyogó pajzsát míg felesége-leánya
hegyes füvektől sebes lábbal menekült
~ s a vadásztörzs főnöke Csandaszinha
(Vad Oroszlán) ~ fiával Szinha-papákrama (Oroszlán Ereje)
vették őket fordítva feleségül ~
miközben Gyönyör és Öröm
Sorsuknak hódoltak
(arcukon fátyol helyett szél-kavarta por árnyéka)

Csalóka házasságban a fiú az anyát
az apa a lányát hevítette nászra:
így Szépség Özöne saját anyjának anyósa lett
~ s az anya: leányának menye
~ és lettek mindegyiknek fiai-leányai ezután
(kik valamiféle testvérek is voltak)
de milyen rokonsági viszonyban nevelkedtek ~
kérdezte a Fondorlat Démona ~ aki felelet híján
(a férfiú tetemébe bújt szellem módjára):
Lemondás Erényét a halott-hamvasztó temető szélén a vérrel
locsolt földre csontok fehér porával
rajzolt varázskör mellett a vadfügefára akasztott beszélő hullával
próbára téve leplekkel burkolózva
máglyák hamvát szórva testére
vállán emberi hajakból font áldozati zsinórral

Egy darabig jógába merülve a holttestbe-kényszerített akarattal
csillogó emberi fogakkal töltött
koponyákkal emberszem porával
füstölt virágokkal tapasztott
megnyúzott emberhúst nyújtva a Hódolat határai felé –
miközben (a Mahárádzsa)
elefántcsontból Napfénnyel élesített
kardjával levágta a gonosszá lett szerzetes fejét
mellét felhasította kivette szívét
és mindegyik szervét felajánlotta a szellemeknek

= (így) a Mesék gyöngysora kúszott be
jókívánságokkal csörgedezve az emberiség
mindenség-tudatának átkoktól-mentesítő Világi

üdvösségére
üdvösségébe
üdvösségére

(Mert aki egyetlen sort illő tisztelettel felolvas
vagy meghallgat belőle: azon nem fog semmiféle átok –
Démonok lidércek kísértetek boszorkányok ördögök
hatalmukat vesztik ott ahol ezt a művet „olvassák”…)

= Így vált igencsak népszerűvé a Világon:
A hulladémon huszonöt meséje!

Virágcsendélet

BISTEY ANDRÁS

Ketten a vízen

Mintha sohasem akart volna megjönni a tél, karácsony előtt néhány nappal még tíz fok fölé kúszott a patika ajtaja mellett levő hőmérő sötétkék higanyszála. Jégnek híre-hamva sem volt a Tiszán, amely a sok esőtől megáradt és elöntötte az árteret.
    Azon a hajnalon olyan felhős volt az ég, hogy nem lehetett tudni, fölkelt-e már a nap, vagy még a szürkület rajzolja ki a házak és a fák körvonalait az utca két oldalán. Két ember ballagott a keskeny betonjárdán a gát felé. Az elől haladó egyik kezét zsebre dugta, a másikban horgászbotot és mély vászontarisznyát szorongatott, amelyből egy szák nyele lógott ki. A társa alacsony, fiatal fiú volt, némán követte, evezőt vitt a vállán. Kihalt volt az utca, ritka köd gomolygott a halványuló fényű lámpák körül, a csendet csak lépéseik kopogása és távoli kutyaugatás törte meg.
    Közvetlenül a gát tövében állt a Víg halász nevű kocsma, amelynek cégtábláján egy szélesen mosolygó férfialak két kézzel óriási halat emelt a magasba. Az ablakai már világosak voltak, de csak egyetlen bicikli árválkodott a fala mellé támasztva.
    – Bemegyünk? – kérdezte a hátul haladó fiú, és megállt, hogy megvárja a választ, de társa nem lassított s hátra se fordult.
    – Majd ha visszafelé jövünk – mondta. – Majd akkor megisszuk az áldomást.
    Kimentek az aszfaltozott kocsiútra, mert a járda a kocsma mellett véget ért, de az út fölvezetett a gátra. Ott már volt hely, hogy egymás mellett menjenek. Egy kis szél támadt, a gát túlsó oldaláról ütemesen ismétlődő dobogás hallatszott.
    A fiú riadtan megtorpant. – Mi az?
    – A hullámok egymáshoz verik a kikötött csónakokat – magyarázta nevetve, s a fiú szégyellősen felhúzta a vállát.
    – Tán azt hitted, szellemek? – folytatta a másik, és most először hátranézett. Idősebb, bajuszos férfi volt, vastag báránybőr sapkáját mélyen a homlokába húzta, csak a szemöldöke borzolódott alóla. – Vagy a Mókár, akivel a gyerekeket ijesztgetik?
    Megcsóválta a fejét, és még akkor is kuncogott, amikor a gát víz felőli oldalán leereszkedtek a csónakokhoz. A másik sértődötten hallgatva ballagott mögötte. A férfi megállt egy széles, lapos fenekű ladik előtt, a horgászbotot és a szatyrot átadta, majd kulcsot vett elő a dzsekije zsebéből. A fiú óvatosan körülnézett, egy darabig habozott, hogy megszólaljon-e, de nem bírta sokáig.
    – Tudod, hogy kié? – Fejével a csónak felé bökött.
    A férfi, aki már félig lehajolt, hogy kinyissa a láncon függő lakatot, fölegyenesedett.
    – Tudom hát – mondta mérgesen. – Minek nézel te engem? Tolvajnak, vagy mi…?
    – Dehogy… csak nem tudtam…
    A férfi ismét lehajolt a lakathoz.
    – Nem tudtam… nem tudtam… - morogta. – Legyél csak egész nyugodt, megbeszéltem Ádám Tamással, hogy kölcsönadja a ladikját, aztán majd kap halat…
    Próbálgatta kinyitni a rozsdás lakatot, de a kulcs meg se mozdult benne. Halkan káromkodott.
    – Valaki jön! – súgta a fiú.
    – Csak jöjjön – mondta bosszúsan a férfi, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy ki közeledik, de azért megfordult ő is, és a ködben felbukkant alakot kezdte fürkészni.
    Hallgattak mind a ketten, azután a fiú riadtan megszólalt: – Ez Csusza!
    – Látom. – A férfi visszafordult a lakathoz.
    – Mit keres ez itt ilyenkor?
    – Kérdezd meg!
    – Dehogy kérdezem!
    – Tán félsz tőle?
    – Dehogy! Csak nem szeretem…
    – Félsz – mondta a férfi csúfondárosan. – Mert elhiszed, hogy bajt hoz arra, aki reggel elsőnek találkozik vele.
    A fiú sértődötten elhallgatott. A férfi végre kinyitotta a lakatot, de még nem tekerte le a láncot a gátoldalba vert cölöpről. Felállt, és a közeledő alakot nézte.
    Hajlott hátú magas, sovány ember volt, a kalapja alól zsíros, ősz haj lógott ki, majdnem a vállát verdeste. Sovány, fehérborostás arcát ráncok barázdálták.
    Azt hitték, hogy továbbmegy a gát tetején, talán észre sem veszi őket, de az öreg megállt fölöttük, és úgy bámult rájuk, mintha még sohasem látott volna csónakba szálló horgászokat.
    – No, mi az, csónakázunk, csónakázunk? – kérdezte hadarva, és olyan halkan, hogy talán meg sem hallották volna, ha nem mélységes csend veszi körül őket, amelyet csak a gátoldalra futó hullámok halk csobbanása és az egymáshoz verődő csónakok zaja tört meg.
    Egy darabig nem válaszoltak neki, azt hitték, elmegy, de az csak állt, és rezzenetlenül bámulta őket.
    – Mi köze hozzá? – mondta végül a férfi bosszúsan. – Nem a maga dolga…
    – Csónakázunk… csónakázunk… – ismételte az öreg – … meg halat fogunk, nagy halat…
    – Szállj be, ne bámészkodj! – fordult a fiúhoz a férfi. Elvette tőle az evezőt, azután óvatosan belépett ő is a billegő ladikba, és ellökte a parttól.
    Hangtalanul siklottak a vízen, apró hullámok ringatták őket. Néhány méter után a fiú hátrafordult, de a hirtelen mozdulattól a ladik megbillent, a szélébe kellett kapaszkodnia.
    – Mit ugrálsz? – mordult rá a férfi. – Fürdeni akarsz?
    A fiú nem válaszolt, mereven figyelt a gát felé, amelynek a tetejéről még mindig bámult utánuk az öregember.
    – Ez minket néz – mondta, olyan halkan, mintha magában beszélne.
    – Csak nézzen. – Csend volt egy darabig, azután újra megszólalt: – Komolyan elhiszed, hogy balszerencsét hoz?
    A fiú vállat vont. – Én azt nem tudhatom…
    – Olyan babonás vagy, mint egy vénasszony – nevetett a férfi.
    – Mit keres hajnalban a gáton? – kérdezte a fiú, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést.
    – Éjjel-nappal kóborol a faluban, azt mondják, nem is alszik… már a hajnali buszon utazók is találkoznak vele néha. Bolond, ez a mániája…
    – Miért nem viszik be a bolondok házába?
    – Már el akarták vinni egyszer, aztán mégis maradt. Van egy ócska háza a Felsőparton, meg tán nyugdíja is egy kevés, megél… és nem árt senkinek.
    – Én csak azt nem tudom, miért hívják Csuszának.
    – Mert neked mindent tudni kell! – mondta bosszúsan a férfi, mert unta már a témát. A ladik beért az ártér szélső fái közé, és figyelnie kellett, nehogy nekimenjen valamelyiknek.
    A fiú visszafordult, és megbántottan hallgatott. Az öreg alakja lassanként beleveszett a ködbe.
    Fűzfák között haladtak, a hosszan lelógó kopár vesszőket a fiú kézzel tolta félre. Kissé kihajolt, mert észrevett egy kidőlt fatörzset a víz alatt, amely beleragadt a sárba, vagy a bokrok nem engedték, hogy a víz felszínére bukkanjon. Azután a ladik átsiklott a nyári tábor alacsony kerítése fölött. A kőből rakott kerek szalonnasütő hely is látszott odalent.
    – Furcsa ez – mondta a fiú, de nem fordult hátra. – Nyáron itt szalonnát sütöttünk meg boroztunk, most meg minden víz alatt van.
    A férfi nem válaszolt. Talán úgy gondolta, hogy erre kár szót vesztegetni, vagy nem akarta megtörni a csendet. A fiú azonban nem bírta sokáig a némaságot.
    – Mit akarsz fogni? – kérdezte, és hátrafordult, de most óvatosan, hogy a ladik ne kezdjen inogni.
    – Csukát. Ilyenkor az a legjobb. Sok hal már elvermelt, így kevesebb az élelme, lecsap mindenre, ami mozog a víz alatt. – Még húzott néhányat az evezővel, a ladikot olyan helyre kormányozta, ahol ritkábban álltak a fák, tisztás volt alattuk. Az evezőt lefektette maga mellé, a szatyorból csillogó műcsalit vett elő. – Kárásszal is lehetne horgászni – folytatta –, de az most nincs. Pedig arra jobban harap a csuka, mert mozog.
    A széles ártéren nem volt erős a sodrás, de így is hamar elvitte őket a tisztás széléig. Egy vastag fatörzs megakadt keresztben a fák között, a férfi arrafelé kormányozta a ladikot. Közben kis szél támadt, apró hullámok jelentek meg a vízen.
    – Az a fatörzs pont jó lesz – mutatta. – Megtart minket, nem sodródunk, be lehet dobni a horgot. – Oldalt fordította a ladikot, hogy hozzásimuljon a fatörzshöz. A szél sűrűbb ködöt sodort a víz fölé, de azért néhány méterre még jól lehetett látni. – Micsoda idő! Ilyenkor már éppen hogy föl szokott szállni a köd…
    – Valami van a fatörzs mögött – szakította félbe a fiú, és előrehajolt.
    A férfi nem válaszolt, minden figyelmét lekötötte, hogy a ladikot óvatosan a fatörzs mellé irányítsa.
    – Egy halott. – A fiú suttogva mondta ezt, a férfi nem is hallotta meg azonnal, kissé hangosabban meg kellett ismételnie. – Ez egy halott.
    A másik villámgyorsan feléje fordult, s amikor meglátta, hogy milyen sápadt lett, hirtelen kihajolt a ladikból. Az ismét megbillent, mind a ketten görcsösen megmarkolták a szélét.
    – A szentségit!
    Kék farmer és piros dzseki volt a halotton, a fején kötött sapka, amely alól hosszú, szőke haj lógott ki, és szétterült a vízen. Hason feküdt, nem lehetett látni, hogy nő-e vagy hosszú hajú férfi. Az egyik karja beakadt a fatörzsből kinyúló ágak közé, azért nem sodorta tovább a víz.
    – Férfi vagy nő? – suttogott a fiú.
    – Honnan tudhatnánk?
    – Fordítsuk meg!
    – Eszedbe ne jusson…! – kiáltott rá a férfi. A hangja messzire szállt a víz fölött, ettől megriadt, és elhallgatott. – Eszedbe ne jusson! – ismételte halkabban.
    – Én nem is nyúlnék hozzá – mondta a fiú, és megrázkódott. Csend volt egy darabig, azután ismét megszólalt: – Most mit csináljunk?
    A férfi nem válaszolt, tanácstalanul tekintgetett körbe, mintha azt lesné, látja-e őket valaki.
    – Mit csináljunk? – ismételte meg a fiú.
    – Semmit.
    – Szólni kéne a rendőrnek.
    – Nem szólunk senkinek!
    – De hát… – A fiú a meglepetéstől nem folytatta, csak a halott felé mutatott.
    – Tudhatnád, hogy először mindig azt gyanúsítják, aki megtalálta… Láthattál a tévében ilyeneket.
    – De hát nem mi… – mondta döbbenten a fiú. – Mink csak megtaláltuk… nem foghatják ránk…
    A férfi hangja megkeményedett. – Kell az neked, hogy vallassanak?
    A fiú bizonytalanul hallgatott egy darabig, mintha mérlegelné a férfi szavait.
    – De ha nem mink öltük meg, akkor az nem lehet, hogy… – mondta elgondolkozva. – Lehet, hogy maga ugrott be… vagy beleesett valahol, idehozta a víz, és…
    A férfi türelmetlenül közbevágott: – Nem láttál még a tévében olyat, hogy ártatlanul elítélnek valakit? Azt gondolhatják, hogy ezért a két csóró falusiért nem kár, és minden gyorsan meg van oldva. Legalább nem kell sokat foglalkozni vele. Kis emberek vagyunk mink ahhoz, hogy megvédjük magunkat az állam ellen.
    Az evezővel ellökte a ladikot a fatörzstől, és elindult visszafelé. A víz sodrása lassította a haladásukat, erősebben kellett eveznie. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. A szél erősödött, a köd gomolyogni kezdett körülöttük.
    Már feltűnt a gát, amikor a fiú óvatosan megtörte a csendet: – Mégis bajt hozott ránk Csusza.
    – Te hozod ránk a bajt – csattant fel a férfi –, ha pofázol valakinek!
    – Senkinek?
    – Még az anyádnak se, megértetted?
    – Mi lesz a hallal?
    – Milyen hallal?
    – Hát, amit fogni akartunk. Meg amit Ádám Tamásnak ígértél.
    – Azt csak bízd rám! Majd én elintézem. Te csak arra figyelj, hogy tartsd a szádat. Aki nem pofázik, azt elkerüli a baj.

Béres (1925)

MOLNÁR GÉZA

Fények Tatárszegen*
__________________
* Részlet az író „Zarándokok” című, készülő regényéből

Api a hajnali vonattal utazott vissza Pestre, ugyan nagyon marasztalták, nem akarták engedni, maradjon még néhány napot Döme bátyja, olyan ritkán látják egymást, még annyi mindenről kéne beszélnünk, de apa nem engedett. Áginak megígérte, hogy jön vissza rögtön, meg a borozót is nyitni kell. Zsófi néni „hazait” küldött Áginak, Jenci vitte ki az állomásra Apit, Károlynak szénát kellett kaszálni, addig lehet jól vágni a füvet, míg rajta a hajnali harmat.
    Dénes idősebb nagybátyját érezte magához közelebb, bár Jenci volt a fiatalabb, valamiképp azonban keményebb volt, nem áradt belőle annyi természetes melegség, barátságos humor, mint Karcsi bátyjából, akivel szívesen ment mindenhova, amerre csak szólította a dolog.
    Jenci akkor is ridegebb volt, amikor humorizálva kezdett társalogni: – Mondd csak, Dini pajtás, punciztál már?
    Erre igazán nem tudta Dénes, mit feleljen, de Jenci nem is várt választ, beszélt ő maga: – Hát persze, abban a nagyvárosban, Pesten könnyű, minden utcasarkon áll egy kurva, kitanult, jóféle fehér cselédek, itt a falunkban nincs egy sem, pedig itt is forró ám a lányok kis búbos kemencéje, égeti az ember tenyerét, azt még megengedik, de tovább egy tapodtat sem, fél mindegyik, hogy szájára veszi a falu. Öcsém, neked érdemes lenne próbálkozni, pesti fiúnak nagyobb a tekintélye, meg te úgyis elmégy, ha vége a nyárnak és elviszed magaddal azt, ami megtörtént…
    Dénes zavarában nevetgélt, hümmögött, bólogatott, mint aki igazat ad Jencinek. Mert ugyan mit is mondhatna neki? Beszéljen Tóth Tihamér könyvéről a Tiszta férfiúságról, a maga elhatározásáról, hogy tisztán szűzen megy majd a házasságba? Itt falun másképpen élnek, Jenci se úgy látja a világot, mint ő a pesti gimnáziumban.
    Ebbe a falusi életbe, a tatárszegi hétköznapokba könnyen és gyorsan, nagy kedvvel beilleszkedett Dénes. Odaszegődött Károly bátyja mellé, ahová csak lehetett, elkísérte, felment vele a hegyi erdőségekbe fáért, a learatott szántóföldekre a kévékbe kötött gabonáért, szénát forgatni a mezőre, ki a szőlőbe kapálni, megvizsgálni a lassan érő fürtöket, nem kell-e újra permetezni, s ha már a szőlőben voltak, benéztek a borospincébe is, melynek ajtaját tucatnyi lakat védte, s a kulcsokat Gergely bátyja a maga kizárólagos fennhatósága alatt őrizte, ám Karcsi bátyja a pincénél remélve húzta elő nadrágzsebéből az alkalmatos kulcsokat, mert a másolatokat, nagy titokban megcsináltatta a kovácsnál…
    Fölöttébb jól érezte magát Dénes a szekéren, Karcsi bátyja mellett üldögélve a bakon, előttük poroszkált a két fényesre kefélt szőrű nóniusz, körülöttük kinyílt a határ tágassága, mindent beragyogott a nap, mindent átjárt a fény, a fák s árnyékuk élesen rajzolódtak ki a tündérien tiszta levegőben, az erdők s mezők illatát hordozó szelekben. Szembe jövő szekerekről derűsen köszöntek s intettek a falubeliek, majd mindenki sógor, koma volt, vagy jó szomszéd, a jóakarat, a jókívánság oda-vissza szállt.
    S e háznál is mennyi érdekesség, mennyi újdonság!… Este Zsófi néni és Veruska az istállóban fejték a csordával hazatért teheneket, Zsófi néni el nem mulasztotta, hogy a friss habos, meleg tejből, a sajtárból a csuporba átöntve meg ne kínálja Dinikét, a „a lelkem Kedves fiacskámat”. A kifejt tej egy része a pince hűvösébe került, hogy ott megaludjék s mikor ideje eljött, a tej színéből Veruska a tornácon vajat köpült. Ez maga egy csuda volt, ahogy széken ülve, a lába közé fogott, fölfelé állított, keskeny fahordóban húzogatva a rudat, melynek alján lukacsos fatányér volt, a lukakon átbuzgó tejszínből sárga vajat csinált…
    Köpülés közben Veruska énekelt is:

    Falu végén hasas lány
    Írós vajat kíván
    Amíg ebből nem iszik
    Addig le nem babázik.

    A kenyérsütés műveletét, mint valami ceremóniát, szinte áhítat lengte körül. Zsófi néni fehér kötényt kötött, haját is gondosan becsavarta fehér fejkendővel. Ugyanez kötelező volt Veruskának is, nehogy hajszál kerüljön a tésztába.
    A dagasztóteknőbe dugták a vízben feloldott élesztővel készített tésztát, a kovász másnap reggelre megdagadt, akkor tették rá a gondosan kimért búzalisztet a vízzel, az egészet összedagasztották s mikor már kellőképp megnőtt, Zsófi néni kerek, fonott kosarakba rakta, ott még tovább is kelt, már kenyér formában.
    Veruska kora hajnalban befűtötte a kemencét. Amikor parazsára égett a fa, s a kemence elérte a szükséges hőfokot, Zsófi néni ügyesen, óvatosan, a belisztezett péklapátra téve s föléje keresztet rajzolván berakta a kenyértésztát a kemence gyomrába. Megvolt ott annak a maga ideje, ameddig sülni kellett, se egy perccel tovább, se egy perccel hamarább odabent nem maradhatott.
    A szép, barnára sült kenyereket is Zsófi néni szedte ki s a tetején kiforrt gyürkéből mindjárt adott Dinikének is, Veruska meg hozott egy csupor írót is, kóstolja csak így meg, milyen finom az.
    Már a harmadik nyaralási hetet töltötte Dénes Tatárszegen, amikor a csütörtöki napon, Gergely bátyja rendelkezései szerint, Károly ebéd után befogta a lovakat, s két zsák búzát tett fel a szekérre, vitte őrletni a malomba, Zsibóra. Dénes is elkísérte, szívesen, mindenre kíváncsian. Milyen az, amikor a búzából liszt lesz? Igen, azt tudja jól, hogy a malomban készül a liszt, lesz a búzából korpa is, de hogyan s miként történik? Milyenek azok a legendásan nehéz malomkövek?
    Mi hajtja, forgatja őket? Szélmalmoknál a szél, vízimalmoknál a víz, ezeket már látta a tankönyvekben, de itt a szárazmalomban gőzgép vagy benzinmotor a hajtóerő?
    A zsibói malom a falutól távolabb volt, magányosan állt a terméskövekből emelt, nagy szürke épület. Körülötte egymáshoz közel táboroztak a szekerek, a lovak istrángja meglazítva, a búzát, a rozsot már bevitték a malomba, a szekereken nem ült senki. Karcsi bátyja a szekér oldalához billentette a zsák búzát, majd hátára kapta, két kézzel markolva a zsák száját, gyors, tipegő léptekkel vitte be a malomba egymás után mind a kettőt, majd visszajött, meglazította ő is a hámot a lovakon, aztán Dénessel visszament az épületbe.
    Itt bent várakoztak a gazdák, nemcsak Tatárszegről, de más községekből is. Beszélgettek ritka szavakkal, mivel nagy volt a zúgás. Valahonnan gőzgép zakatolása, csattogása vegyült a zajba, suttogás közepén egyenesen jött le föntről a fehér liszt a favályún, egyenesen a szájához erősített lisztes zsákba, megtelt, mindjárt lemorzsolták, a molnár bejegyezte a súlyt a noteszébe, amikor egy-egy gazda őrleménye elkészült, a malom levette belőle a maga részét. Mindezt még az iroda üvegketrecében ülő tisztviselőkkel is le kellett adminisztrálni. A molnár segédei könnyedén vitték föl a mázsás zsákokat a garathoz. Karcsi bátyja lent várakozott, aztán ajánlotta Dénesnek, menjen ki a lovakhoz, üljön fel a szekérre, ne szívja itt bent ezt a lisztporos, rossz levegőt. Dénes arra gondolt, talán valami bizalmas megbeszélnivalója is van a molnárral, kiment hát, felkapaszkodott a bakra. Nézte a tájat, a körülötte várakozó szekereket, lovakat, a nap már a hegyek fölé kapaszkodott, a nagy kőépület árnyéka hozzá is elnyújtózott. A malomból városiasan öltözött, középtermetű, középkorú férfi jött ki, körülnézett, a szekerek között haladva egyenesen hozzá tartott.
    Összehajtott papírlapot nyújtott fel neki. – Olvassa el, utána tüntesse el, senkinek a kezébe ne kerüljön és senkinek ne beszéljen róla – mondta s visszament a malomba.
    Dénes kihajtogatta a papírt, akkora volt mintha valamelyik tankönyvéből tépték volna ki. Nyomtatott szövegének címe ez volt: „A német birodalomban üldözik a római katolikus egyházat!”
    A sűrű, apró betűs sorok hírül adták, hogy Hitler kancellár parancsára a zsidók mellett most már a római katolikus papokat is zaklatják, koncentrációs táborba hurcolják.
    Bebörtönözik és kegyetlenül kínozzák azokat a plébánosokat, akik prédikációban, szentbeszédekben felemelik szavukat az ártatlan emberek védelmében, de a híveikre ugyanez a sors vár, ha szólni mernek a törvénytelenség ellen. A Hitler által létrehozott s általa irányított Nemzetiszocialista Párt rohamosztagai bilincsbe verik és elhurcolják a római katolikus egyház papjait, a plébániák vezetőit, a híveket, ha Krisztus tanításaihoz híven szólni mernek ártatlan emberek törvénytelen üldözése, meghurcolása, tönkretevése ellen.
    A nyomtatványon, városok és községek nevei mellett, az onnan elhurcolt, koncentrációs táborokba, börtönökbe zárt, bírósági tárgyalások és ítéletek nélkül kínzott, nem egyszer halálra gyötört egyházi személyek nevei sorakoztak. Végezetül felhívás a tiltakozásra, a rabságba vetettek szabadon engedésének követelésére, hogy a „Német Birodalom ne válhasson a Krisztus ellen támadó sátán garázdálkodásának martalékává”.
    Dénes újra és újra elolvasta ezt a nyomtatványt, közben a malom felé nézett, nem jön-e onnan valaki? Ösztönszerűen követte az ismeretlennek a tanácsát: senki ne lássa, hogy mit olvasott, mi van a kezében. Kis ideig fontolgatta, mit is csináljon ezzel a papírral, itt el nem dobhatja, az se jó, ha összetépi. Végül is összehajtogatta még kisebbre, s a farzsebébe dugta jó mélyre, biztonságba, így onnan ki sem eshet, aztán ha már hazatérnek, majd kitalál valamit.
    Ült a szekéren nézelődött, a lovak prüszköltek, dobbantottak, csapdostak a farkukkal, hajtották a legyeket. Ide látszott Bánatkőváralja, a ferdén hulló délutáni fény megvilágította a terméskövekből rakott gömbölyű bástyát, romos peremfalát. Vacsora utáni beszélgetésen mondta Gergely bátyja, a Rákóczi-uradalmakhoz tartozott ez is, a tatárjárás után építették, még a töröknek is ellenállt, az osztrákok pusztították el.
    Gondolatai a nyomtatványon olvasottakon kalandoztak.
    Semmiképpen nem lehet igaz, ami ebben le van írva. Sehol, soha egyetlen hasonló szót sem hallott, soha senkitől. Apa ugyan újságot nem járat, de rádiójuk van, figyelemmel hallgatja a híreket, néha ő is odafülel arra, amit ott beszélnek. Ha Németország, ha Hitler kancellár szóba kerül, mindig a kimagasló gazdasági eredményekről van szó, a hadsereg fegyverzetének nagyszerű korszerűsítéséről, új típusú harci repülőgépek, csodálatos hadihajók és tengeralattjárók hadrendbe állításáról, a Birodalmat átszelő autóutakról, új egyetemek létrehozásáról. A rádióban soha nem esik szó vallásüldözésről, koncentrációs táborokba hurcolt plébánosokról; ha ilyesmi megesne, a pápa azonnal szót emelne, és hazánk hercegprímása sem hagyná szó nélkül. De Galambos Lajos tisztelendő úr, a hittan tanár is bizonyára elítélné. Vallástörténelmi órákon gyakran beszél a nehéz évekről, vallásüldözésekről; napjainkban csak a szovjet bolsevizmustól szenvednek hithű katolikusok, Németország hazánk legbiztosabb szövetsége, a trianoni bilincsek széttörésének záloga. És ezen a röplapon az istentelen kommunizmus rémtettei szóba sem kerülnek.
    Mi ez a nyomtatvány? És miért? Tiltakozni a Német Birodalom ellen? Hogyan lehetne ezt véghezvinni? Az úr, aki néki adta ezt a papírt, azt mondta, senkinek ne szóljon róla, s vigyázzon, másnak kezébe ne kerüljön… Kik tiltakoznak? És mi módon?
    Rejtélyes ügy. Talán valami cseh vagy román összeesküvés, hogy éket verjenek Magyarország és Németország közé. Meglehet, ez az úr a malomból valamiféle kém? De miért adta pont az ő kezébe ezt a támadó iratot? Kicsoda ő maga, Szalóky Dénes gimnazista, ki az ötödiket végezte s készül a hatodikba? Néki semmi hatalma, befolyása nincs, senkit nem tud tájékoztatni, informálni, felvilágosítani. Csak egyedül néki szánta ezt a nyomtatványt?… És honnan tudhatta, hogy ő katolikus? Miért gondolta, hogy ő benne megbízhat, hogy ő nem fogja elárulni? Talán már régebbről számon tartotta, hogy a Szalókyak katolikusok?
    Mindaz amit most olvasott, képtelenség, nem lehet igaz. És mégis, ez az úr a malomból azt akarta, hogy ő megtudja: Németországban üldözik a katolikusokat. De miért fontos ez neki? Rábízott egy titkot, ismerje s őrizze meg…
    Karcsi bátyja jött ki a malomból, hátán hozta az őrleményt, a zsák lisztet, belebillentette a szekérbe, de már ment is vissza a másik zsákért s még harmadjára is fordult, a korpáért. Dénes hátranyúlt, megtapogatta a liszteszsákokat, ezeknek finomabb, sűrűbb szövésük volt, mint azoknak, amelyekben a búzát hozták.
    Karcsi bátyja helyre rakta a lovakon a hámot, maga is felkapaszkodott a bakra, kezébe vette a gyeplőt, azzal elindultak hazafelé.
    Már készülődött az este, a fények halványodtak, Bánatkőváralja romjai is belemosódtak a távolba, az égen megjelentek az első csillagok.
    – Látod, öcsém, így megyen a paraszti élet – szólalt meg Karcsi bátyja. – Ősszel elvetjük a búzát, nyáron learatjuk, s nyár derekán visszük őrleni a malomba… Itt van e zsákokban a szép, finom búzaliszt, Édesanyám ebből süti a kenyeret, a túrós lepényt, a korpán neveli a süldőket. Így megyen ez öröktül fogva.
    – Hej, bátyja, de milyen szép ez! – mondta Dénes. – Egész nap a jó levegőn, ezen a csodálatos tájon, az Isten szabad ege alatt, dolgozni ezekkel a remek szép lovakkal, parancsszó nélkül, magad akarata szerint. Míg ott fekszem a tisztaszobában, a sötétben elalvás előtt gondolkodom és hallgatom a nagy akácfa lombjának a zúgását, magam elé képzelem a téli zimankót, amint behajtasz az udvarba, a tüzelőnek vágott fával bejössz a meleg házba, leülsz a tűzhely elé, nézed a lányokat, melegszel, és Zsófi néni készíti a vacsorát. A természet, a fák, az erdők, folyók s a házi állatok nagy közösségében, egységében élni, vasárnap a szent mise áhítata…
    Karcsi bátyja kivett egy cigarettát a bádog dóznijából, rágyújtott, ellobogtatta a gyufát és megköszörülte a torkát.
    – De szépen elmondtad ezt, öcsém. Így is van ez! A parasztember mondogatja is magának, hogy ő a maga ura, néki nem kell időre menni a gyárba, csakhogy ez féligazság, hallod, mert hajtja az embert a dolog, azt is idejébe kell elvégezni, ha aratni kell, meg kell fogni a kaszát, nem lehet várni, mert kipereg a szem. Figyelj ide! Volt olyan nyár, hogy júliusban hó alatt volt a búza, hideg volt, de mégse várhattunk. Gubában mentünk ki aratni. Aztán milyen kutya nehéz az! Szántani egész nap az agyagos, kötött talajon, a lovakról is szakad a tajték, ujjaidba beleáll a görcs, amint szorítod az eke szarvát, az ingedből facsarni lehetne a vizet, de megszárad az az emberen… Aztán, amikor este bekötöd a lovakat a marhák elé, még etetni kell. Szénát húzni a kazalból a teheneknek, abrakos tarisznyát rakni a lovak fejére, utána az éjszakai adagot a jászolba, a lábaidat már nem érzed, mintha fából faragott tuskók lennének. Még mennyi minden munka van a gazdaságban, sorolhatnám neked reggelig.
    Dénes mérlegelte a hallottakat, aztán megkérdezte: – Mondjad hát, bátyja, jönnél-e városba, felcserélnéd-e ezt a földművelő életet a városi emberével?
    Karcsi bátyja nevetett. – Hát azt azért nem, öcsém.
    – De én meg szívesen vállalnám ezt a falusi életet. Nekem igen-igen tetszik.
    – Jó is lenne, ha itt maradnál velünk, épp egy ilyen legényke hiányzik a gazdaságból. Írjál Ágnes nénémnek, hogy nem mégy már tovább a gimnáziumba, itt maradsz nálunk gazdafiúnak. Hidd el, szívesen látnánk.
    Ez csak afféle szófiabeszéd volt, mindketten nevettek rajta.
    Még lefekvés előtt Dénes, apróra szaggatva, bedobta a röplapot a budiba.
    Néhány nap múltán, szőlőből jövet, még a felvégen azt mondta Karcsi bátyja: – Mutatok én neked valamit, betérünk ide Kisbalog Jóskáékhoz.
    Takaros parasztházba léptek, a konyhában fiatalasszony foglalatoskodott a tűzhely körül. Derűs mosollyal fogadta köszönésüket. – Isten hozott benneteket, Károly sógor, kerüljetek beljebb, üljetek le a szobában, mindjárt szólók Józsinak. De már itt is van, menjetek csak be.
    Dénes körülpillantott, míg letelepedtek az asztal körül. Alacsony, gerendás mennyezetű, régi építésű szoba volt ez, fehérre meszelt falak, szűk ablakok, de itt deszkapadló burkolta a szoba földjét. Érezhetően és láthatóan minden ápolt, tiszta volt, az almárium az emléktárgyakkal, a sarokban álló tükör, az ablaküvegek, az ágyon tornyozódó dunyhák, a falon valamiféle oklevél, levélbe foglalt házi áldás, a másik oldalon Jézus, amint ujjával a töviskoszorús szívére mutat, a levegő is jó illatú, friss volt, nyoma sem volt benne áporodottságnak, dohosságnak, mintha csak most szellőztettek volna.
    A fiatalasszony nyitott be hozzájuk, üveg bort, poharakat tett az asztalra, Károly bátyja szabadkozott: – Ej, Irmuska, nem kellett volna! Ne fáradj, épp csak erre jártunk, gondoltam, beugrok ezzel a pesti fiúval, Dénessel, ki apámnak keresztfia, nékem meg unokaöcsém és igaz jó barátom.
    Kisbalog József kezét nyújtotta Dénesnek: – Isten éltesse, Dénes úrfi!
    – A bort meg fogyasszák egészséggel – mondta Irmuska asszony, s magukra hagyta őket.
    Koccintottak, Dénes elhárította a kínálást, de tekintete megragadt az aranysárga, tükrösen csillogó boron a poharakban.
    A házigazda középtermetű, teltarcú, nyírott bajuszú férfi volt, nyílt tekintetű, mosolygós, barátságos, szürke ceigöltönyt viselt, lábán bakancsot, eszerint itthon nem hordott csizmát.
    – Itt jártunk a szőlőben, s akkor gondoltam, megmutatom az öcsémnek azt a gazdát, akinél úgy tejel a tehén, mint nálad – mondta Károly a második pohár után.
    – Nem olyan nagy csuda az a jól tejelő tehén! – A házigazda szerényen mosolygott.
    – Ej, dehogynem, nálunk három tehén áll az istálóban, s édesanyám jó, ha mindegyikből kifej négy-öt litert esténként. És nálad? Még tartja-e a formáját az az egy szem tehened?
    – Megadja most is, Istennek hála, a napi huszonöt litert.
    – Na, látod, erről beszélek én. Tehén-tehén, aztán hogy lehet, hogy egyik így, a másik úgy?
    – Fajtájától is függ. Az enyém svájci piros-tarka, törzskönyvezett. Ennek ez a normája.
    – Nem sajnáltad érte a pénzt, amikor vetted…
    – Azt bizony nem.
    – De nálad a búza is jobban fizet.
    – Fajtájától függ az is, meg a talajműveléstől. De hisz ezt te is nagyon jól tudod, Karcsi sógor.
    – Hát, az igaz. Gondolom én sokszor, hogy változtatni kellene, de hát édesapám hallani se akar az újításról. Az a nézete, és ettől nem tágít, hogy járt utat járatlanért el ne hagyd… Maradjon minden a régiben, ahogy eddig is bevált, ne kockáztassunk, mert azon nagyot lehet bukni.
    – Biz az igaz, nehéz az öregekkel – bólogatott Kisbalog József.
    Még ittak néhány pohár bort, aztán Karcsi-bátya felállt.
    – Megnézhetnénk azt a csodatehenet? Ugyan én már láttam, de ez a pesti fiú…
    – Semmi akadálya.
    Együtt mentek a ház végébe épített istállóba, ott állt jászolához kötve a tehén. Dénes nem sok tehenet látott eddig, de összehasonlítva Gergely bátya marháival ezt a jószágot, nyomban feltűnt hatalmas tőgye, a szőre valóban foltos piros-tarka volt.
    Elköszöntek, Irmus ugyan marasztalta őket, ebédeljenek náluk, de talán, csak a forma kedvéért, Károly bátya úgyis elhárította, Édesanya megnyúzná őket, ha elmaradnának a déli asztaltól.
    Amint hazafelé lépdeltek a köves-kátyús gyalogúton, Karcsi bátya megszólalt: – Valami boszorkányság van ebben, hidd el. Huszonöt liter tej egy tehénből… Akármilyen törzskönyvezett fajta, rendes-tisztességes úton ez nem lehetséges. Boszorkánymester ez a Kisbalog, mások is mondják a faluban.
    – Én azt hiszem inkább, valamiféle gazda-tanfolyamon kitanulta a tehéntartást. Láttam az oklevelét a falon, kibetűzni ugyan nem tudtam, de csak az lehetett. Meg aztán a tehén fajtája, svájci piros-tarka…
    – Ej, az oklevél az oklevél, a tehén meg tehén! Hidd meg nekem, boszorkányság van ebben, boszorkánytudomány. Másnak is vannak jó fajtájú tehenei a faluban, de ezt a tejhozamot nem éri el egyik sem. Láttad a borát is, mint a kristály. Hát még íze, illata! Kár, hogy nem kóstoltad! Édesapám is, magam is régóta neveljük, gondozzuk a szőlőt, szüreteljük, aztán kezeljük, ápoljuk a bort. Milyen jó a borunk, Döme bátya is hogy dicsérte! Mégis azt mondom, a Kisbalogé fejjel vezet a mienké előtt. Miért? Ott van a szőlője mellettünk, egy időben kapálunk, permetezünk, a szüret is egybeesik, a pincéje se különb. Mondom én, hidd meg nekem, boszorkánytudomány van ebben.
    Dénes ellentmondott: – Te is tudod, Karcsi bátya, Könyves Kálmán jó királyunk törvénybe tette, hogy nincsenek boszorkányok, tilos a boszorkányüldözés.
    – Tudom, hogyne tudnám, a tanító úr is elmagyarázta a Könyves Kálmánt az iskolában. Csakhogy a boszorkányégetést be lehet tiltani, de a boszorkánytudományt nem.
    – Azám! Hiszen akárkire rá lehet fogni, hogy boszorkány. De látta is már valaki a boszorkányt úgy, hogy boszorkány külsővel volt előtte?
    – Bizony, hogy volt, aki látta. Megvan annak is a tudománya. Luca napra megcsinálják a Luca-széket, Luca napon leteszik a templomban, szemben a bejárattal. Akinek van ehhez bátorsága, ráül és figyeli azokat, akik belépnek a templomba. Aztán látja ám, hogy amikor a boszorkány belép, félrecsavarja a fejét, hogy a nagy szarvaival fel ne akadjon az ajtófélfába. És akkor aztán már az egész falu megtudhatja, ki a boszorkány…
    No, azt nem, mert aki látta, megismerte a Luca-székről, ha beszélni mer róla, hogy ki az, akinek a fején voltak a szarvak, azon aztán rajta lesz a rontás. Ha férfiember, elvetél a felesége, mert azt üti a boszorkány, elapad a teje, nem tud szoptatni, kisgyermeke szemről esik, ha asszony látta, s beszél róla, elkapja a sápkór, karót dug a lába elé, amit nem lehet látni, orra esik, összetöri a fejét, elharapja a nyelvét, nem tud tovább beszélni. Szót nem lehet szólni, csak arról látni, hogy itt a boszorkányság, amit művel. Nna! Mint itt a Kisbalognál.
    Dénes érezte, hiábavaló lenne a további vitatkozás, hallgatva mentek tovább. Az járt a fejében, milyen erősen bele van ragadva a falu gondolkodásába a sok régről hozott tévhit. Talán épp tegnapelőtt hallotta, amint Veruska panaszolta, hogy míg egyedül volt otthon, a Lidérc járkált a padláson, tisztán hallotta a lépteit, s még egy karóval a kéményt is megverte. Ő moccanni sem mert, míg a Lidérc ott fenn volt, s Gergely bátya is csak a bajuszát pödörgette, és hümmögött; érezni lehetett, hogy valahol talán a szíve mélyén maga is elhiszi, hogy ott járt a Lidérc.
    A szokások, a hiedelmek átöröklődnek, megmaradnak. Itt Tatárszegen még nincs villany, petróleumlámpát gyújtanak, ha besötétedik. Az utcán, ha valaki szembejön, a lépéséről lehet megismerni, s köszönni „adjon Isten jó estét”-et, mert az embert vagy asszonyt nem látni. A ház, az udvar, az istálló, az utca tele van sötétséggel, homállyal, árnyakkal, zörejekkel, hangokkal, mindent bele lehet képzelni és valóságnak hinni.
    Ő is tudván tudja, hogy nincsenek boszorkányok, kísértetek, szellemek, ördögök, de a sötétségben benne is feltámad a szorongás. Berta Tóbiás a szomszédból harangozni jár a katolikus templomba, korára magaforma, de már Tölgyesházán szabóságot is tanult, nadrágokat megvarr, foltoz itt a faluban is. Érdekli őt a nagyvilág, a haza történései, telepes rádiója van, neki egyedül itt Tatárszegen. Hívta, menjen fel vele a toronyba harangozni. Felkapaszkodtak a szúrágta, korhadó falépcsőkön, már alkonyodott, mire felértek, s meghúzták a harangkötelet Úrangyalára, de a messze hallatszó harangszó a földeken dolgozóknak is jeladás volt, ideje hazatérni. Már erősen megnőtt a homály, amikor lefelé tapogatóztak a toronyból, s az ajtó mellett földet értek. Ha benéztek a templomhajóba, odaláttak a gyóntatószékhez.
    „Azt beszélik, sötétedés után ott ül bent az öreg plébános, aki jó tíz éve halt meg” – mondta Tóbiás, akaratlanul is lehalkítva hangját. „Aztán megnézted már, hogy ott van-e?” – kérdezte Dénes. „Nem vagyok én olyan kíváncsi. De ha gondolod oda mehetsz…” Dénes elütötte a témát: „Nem érdekel ez engem cseppet sem.”
    És odabent, a sötétedő homályban, ő is érezte a szorongást, a bizonytalanság félelmét, hátha mégiscsak ott ül az öreg plébánost formázó szellem...
    Szerette ezt a falusi nyarat Dénes. Részt vett a mezei munkákban, ment a két unokatestvérével, Jencivel és Karcsi bátyával, ha az őszi vetések alá szántottak, ha kaszálni mentek, vagy szénát forgatni a mezőre, velük volt, ha az erdőre indultak fát vágni, vagy eladásra kitermelni, kapálni, permetezni a szőlőbe.
    Vasárnap esténként hívta Veruska, menjenek az Alvégre, a Kacsaszukba, ahol a süldő legények és az iskolából épphogy kikerült leánykák találkoztak, s ültek szorosan egymás mellett a kerítés előtti kispadon éneklésre, mókázásra. Akkor érezte, befogadta őt a falu, de máskor is, ha utcán találkozva barátsággal köszöngettek az emberekkel egymásnak, vagy asszonyok állították meg rövid tereferére: mi újság abban a nagyvárosban, hogy van a Döme, Istenem, de rég volt, mikor elkerült a faluból, jól él, ugye, Ágnes asszonnyal, a kedves Mamával…
    A gimnázium első osztályától kötelező volt a német nyelv tanulása, az ötödikben ehhez még választottak olaszt vagy franciát. A negyedik osztály befejezése után a tanulók fele abbahagyta a gimnáziumot, iskolát változtatott, vagy elment ipart tanulni. A két ötödik osztályt, az A.-t és a B.-t összevonták egységes A. osztállyá. A két Szentpéteri fiú, Roland és Botond, a gyerekkori Ticcs és Pim maradtak az ötödikben, mindketten az olaszt választották, Dénes a franciát, talán Kellermann tanár úr miatt, ki a világirodalmi klasszikusokból Anatole France-t és Victor Hugót ajánlotta figyelmükbe, valamint az újabbkori nagyságokból Stendhalt, kivel kapcsolatban megemlítette, hogy valódi neve Henry Bayle volt, s mikor meghalt, a párizsi lapok kurta kis hírben említették, hogy „alkonyatkor az utcán összeesett és meghalt. Henry Bayle úr, ki Stendhal néven regényeket is szokott írni”… Ez a gyanútlan olvasóban azt a gondolatot ébresztette, hogy Stendhal afféle műkedvelő írócska volt, ki „regényeket is” szokott írni. „Pedig, kérem szépen, Stendhal a világirodalom egyik óriása, meg fogjátok látni, ha fő műveit, a Vörös és feketét, valamint a Vörös és fehért kézbe veszitek. És természetesen nem elfelejtendő a Pármai kolostor sem.”
    Kellermann tanár úr matematikát is tanított, közönyös ábrázattal magyarázta a másodfokú és harmadfokú egyenleteket, a szinusz-koszinusz tételeket, ám ha az irodalom jeleseiről beszélt, a hangja színesedett, arckifejezése felélénkült. Ugyanilyen meggyőződéssel ajánlotta figyelmükbe a francia nyelvet, mely a világtörténelem formálódásának, s a jelenlegi gazdasági és kereskedelmi kapcsolatoknak, az angol és a német mellett, a legfontosabb eszköze, a diplomáciának pedig egyetemlegesen elfogadott alapnyelve.
    Édesmama ragaszkodott ahhoz, hogy a német és francia nyelvkönyveket Dénes vigye magával a nyaralásra is, Tatárszegen lesz alkalma bőven, hogy ismétlésekként újra átvegye a tanultakat. „Ismétlés a tudás anyja, Dinikém, soha ne feledd el” – kötötte lelkére a nyelvkönyvek gyakori kézbevételét.
    Itt, a falusi élet sok újdonsága, kellemessége és szépsége mellett Dénes a két nyelvtanra csak enyhe viszolygással tudott ránézni, hogy beléjük mélyedjen, arról szó sem lehetett.
    Kívánkozást érzett a gazdálkodás, a paraszti életforma után, a határtalan térségek, az éles, tiszta levegő, a föld illata, erdők–mezők lehelete, madarak röpte-hangja, lovak, tehenek testvéri közelsége, a megszokott, nem változó életvitel, az öröklött, örök-egyforma hagyományok, az ember és a természet egysége, összeforrottsága vonzotta, szívesen cserélt volna a várossal, azzal, ami otthon várt rá, a városi munkával.
    Marasztalták is szíves szóval. Zsófi néni kérlelte: „Még egy hónap hogy beérik a szilva. Elkezdődik a lekvárfőzés, és azt is látnod kellene, mikor a nagy lekvárfőző üstben egész éjjel vigyázzák, kavarják a lányok a szilvát, hogy le ne égjen, s jönnek a legények potyót nyalni… Mi az a két-három hét abban a nyolc évben, amit a gimnáziumban töltesz, lelkem-fiacskám? Nem igazi hiányzás az! Majd adunk neked igazolást, hogy nem mehettél haza elébb…” Aztán még megtoldták a marasztaló szavakat: „De jövőre is várunk, a szünidőt okvetlen itt töltsed nálunk, Tatárszegen!”
    Apa jött fel érte, bár Dénes már egyedül is haza tudott volna vonatozni, de Édesmama erőltette. Jobb, ha az Api mellett van ezen a hosszú úton, átszállással, bőrönddel, mégiscsak biztonságosabb, ha nincs egyedül a Dinike.
    Kitűnt, jobb is volt így, hogy Api érte jött. Zsófi néni akkora pakkot készített Édesmamának, egyedül nem bírt volna vele. A nagy, nádfonatú útikosárban volt egy tábla szalonna, fél hátsó sonka, kisebb zsák liszt, másikban bab, cserépköcsögökben lekvárok, literes üvegben szilvórium, meg még ki tudja, mi minden, Apa morgott, minek ez, egész spájz, aztán mi lesz ezzel a nádfonatú bőrönddel, de csak nevették, jövőre visszahozza Déneske, ha megint jön nyaralni. Úti elemózsiának rántott csirkét csomagolt Zsófi néni, még maradt belőle Édesmamának is.

Kucsmás parasztfej (1925 k.)