Ezredvég

SIMOR ANDRÁS

    Búcsú Györe Imrétől*

    Tisztelt Gyászolók!

    Györe Imrétől holtak és élők nevében búcsúzom. Illő módja ez a búcsúztatásnak, hiszen ő írta, hogy a tiltott nevű, nem lila, nem zöld, nem hupikék zászlót a holtak kezéből ragadtuk ki, és belőle egy csíkot szemhéjukra téptünk, „hogy lássák, szemgödrükből ki-kinézve: megvan.”.
    Ma Györe Imre felénk nyújtott kezéből kell ezt a zászlót kiragadnunk.
    Idézzük fel azt a pillanatot, több mint fél évszázad távolából, amikor a Magvető Könyvkiadó igazgatója felkérte Györe Imrét, hogy állítson össze fiatal költőktől egy gyűjteményt, olyan fiataloktól, akik kötelességüknek tartják, hogy verseikkel beleszóljanak a közélet dolgaiba.
    Györe Imre az antológia összeállításához együttműködőnek Imre Katalint kérte fel, így született meg 1958 decemberében a Garai Gábor verséről elnevezett Tűz-tánc antológia, amelynek két legnagyobb halottja Ladányi Mihály és – 2009. október 27-e óta – Györe Imre.
    Búcsúzom Györe Imrétől a Tűz-tánc halott és élő szerzői nevében.
    Hiteles irodalomtörténészek ezt az antológiát, amelynek költői más-más módon, de lírailag átélten egy korszerű szocializmuskép költői felvázolásával feleltek 1956 után a kor kemény kihívására, az Aurorához és a Holnaphoz hasonlították.
    „A Tűz-tánc avantgárd stíluselemeivel és forradalmiságával a lejáratott szocialista költészet megújítására tett kísérletet” – írja az Új Magyar Irodalmi Lexikon, és tegyük hozzá, hogy József Attila, Majakovszkij, Bertolt Brecht, Federico García Lorca együtt hatottak a gyűjtemény fiatal költőire.
    A Kádár-korszak kulturális politikája már 1959 elején kellemetlen és irányíthatatlan költőknek találta a tűz-táncosokat, az Írószövetség újjászervezésekor az alapító tagoknak a pártközpont illetékes osztálya által javasolt és a politikai bizottság által elfogadott 110 fős listáján egyetlen tűz-táncos sem szerepelt.
    A hatvanas évek első felében megkezdődött a tűz-táncosok belügyi ellenőrzése.
    Ekkor idézte fel először Györe Imre a kuruc költészet hangján az egykori és saját korabeli szegények igazát, olyan elmarasztalt költőként, aki a máznál fontosabbnak tartotta azt, ami a máz alatt van, és fogát csikorgatta az általános mosolygás korszakában.

    Erdőben bujkáltam,
    avar alatt háltam,
    szarvas után ittam.

    Rongyos ruha rajtam,
    szakadt csizmatalpam,
    de a zászló megvan.

    Magamra csavartam.
    majdnem vele haltam
    bujdosásaimban.

    Verejtékem itta,
    sebjeim takarta
    megfakult egészen.

    Fejemet föltartom:
    vélem-e vagy hallom
    had zaját a réten?

    Nincsen rosszabb bánat,
    minthogy paripámat
    húzni kötőféken.

    Mindegy az, mi verhet,
    csatolom a nyerget
    fölnézek az égre.

    Farkassá nem válok,
    mostan lóra szállok.
    kicsapok a rétre.

    Szegény vitéz harcát,
    jómagát és kardját
    nagy isten segélje!

    Györe Imre világosan látta, hogy mi van a máz alatt, és hogy hazáját milyen veszély fenyegeti. Erről a veszélyről írta 1966-ban, Dar es-Salaam-i magányában Ernesto Che Guevara: „A Szovjetuniót és a szovjet blokkot az a sors fenyegeti, hogy visszatér a kapitalizmushoz.”
    Ezért vált Györe Imre éneke korbácsos énekké.
    Búcsúzom Györe Imrétől, mai költészetünk egyik legnagyobb alakjától, azoknak a költőknek a nevében, akik csatlakoztak a Tűz-tánc nemzedék költőihez, és csatlakozásukat azzal is jelezték, hogy verseikkel szerepeltek 1988-ban a második Tűz-tánc antológiában, majd szerzőivé váltak, egyre többen, az 1991-ben alakult Ezredvég folyóiratnak, amelynek Györe Imre egyik alapító tagja és állandó szerzője volt
    Búcsúzom Györe Imrétől az Ezredvég folyóirat szerkesztői, szerzői és olvasói nevében.
    Az Ezredvég folyóirat baloldalisága a kapitalizmus elutasításán alapszik. Természetesen nem arról van szó, hogy valamiféle antikapitalista politikai programot, illetve közvetlen politikai tennivalókat fogalmazunk meg az Ezredvég hasábjain. Versekben, elbeszélésekben, esszékben, tanulmányokban gondolkodunk az alternatíváról, hiszen a kapitalizmus, Ady szavával élve, semmiképpen sem non plusz ultra az emberiség számára.
    A burzsoá restauráció létrehozta hazai kapitalizmus az országot élősködő elitre és folyvást növekvő számú nincstelenekre osztotta. Lassanként ott tartunk, hogy egyre többen nemhogy lakhatási, de élhetési joggal sem rendelkeznek. A kapitalizmus egyetlen lehetőségként való elfogadása antihumánus eszmék elfogadását is jelenti, természetes hát, hogy a humánumnak elkötelezett művészek, ki-ki alkatának megfelelő módon, nem fogadhatják el azt.
    Nem áltatjuk magunkat azzal, hogy minden kérdésre tudunk válaszolni. A szocializmus történelmi távlatait ma még inkább csak sejteni lehet, hiszen egyelőre éppen a világkapitalizmus emberiség ellenes iránya erősíti bennünk azt a meggyőződést, hogy léteznie kell alternatívának, és küzdenünk kell ezért a lehetőségért, ha nem akarjuk, hogy a barbárság kora köszöntsön ránk.
    Az Ezredvég olvasói nemegyszer találkoznak megrendült versekkel, fájdalmas írásokkal a folyóirat oldalain. Ez természetes, az ellenkezője, a hamis optimizmus, hazugság volna. De az írói szembeszegülés is föllelhető az Ezredvégben. A torz jelen elutasítása. Nem valamiféle nosztalgikus alapállásból, hanem a jövőt kutatva. Talán palacküzenet ez a folyóirat a Zavar és Reménytelenség Korából, a Köpönyegforgatás és Hazudozás Éveiből. Bízzunk abban, hogy eljut a jövendő győzteseihez.
    Györe Imrének az elmúlt két évtizedben az Ezredvég adott otthont. Verseivel szinte valamennyi számunkban jelen volt. Az Ezredvég hasábjain találkozott Éluard-ral, aki átment a hídon, mert a napot kereste, itt találkozott Majakovszkijjal, aki rosszkedvét kissé rendbe szedte és belecsúsztatott zsebébe egy vörös zászló-darabot. Itt találkozott Bertolt Brechttel.

    Minap azon tűnődtem:
    mit tanácsolna Bert Brecht,
    ha élne s erre járna
    véletlenül egy reggel?

    Nyilván figyelmes szemmel
    nézne a gyárkéményre:
    mily vonakodva dől le
    a földre, fölrobbantva.

    Sokat mondana néki
    a homlokzaton látszó
    levert csillag nyoma,
    ahogyan elsikálták.

    Kíváncsian hajolna
    a lépcső menti zugba,
    ahol kukából mentett
    kenyérhéjakat rágcsál
    valami emberféle.

    Meghökkenne, ha látná:
    akikre kérdőn ránéz,
    milyen kiürült szemmel
    pillantanak rá vissza.

    Gondolom, mindezt látva,
    s megértve, mit is látott,
    ha erre járna Bert Brecht,
    nem tanácsolna semmit.

    Megállítana mégis
    valakit, mondjuk, engem,
    s foga közt kipréselné:
    Az újabb vereségből
    most sem következik,
    hogy ne legyen harc többé.
    Nincs ki megmondja nékik?

    Györe Imre megmondta nékik. Megmondta a munkásnak, akiből „munkavállaló” lett, mióta a munkásosztályt taccsra tették és már nem tudta, hogy osztály s mi köze van magához. Megmondta a megfagyott hajléktalannak, akinek szemét a hollóvirágból kivirágzott holló kivájja.
    És nem engedte, hogy lelkét, amely kisötétlett közülünk, tönkretegyék a lélekpusztítás irodalmi és politikai gyilkosai.

    A lelket rugdosnák bennünk,
    vagy azt a valamit, amit
    léleknek hívnak közkeletűen,
    mert, ha lábunkat rúgnák
    acélorrú bakancsaikkal,
    hogy végül csontunk törne,
    attól még tovakúsznánk –
    csúsznánk, vonagolnánk,
    arra, amerre (ép lábbal még)
    menni akartunk –

    szétrúgott, összehorpadt
    lélekkel viszont
    nincs valamerre,
    semerre van csak –

    tehát a lelket,
    ezt rugdosnák, ha tudnák,
    hol is tartjuk:
    bordánk közén vagy másutt?

    Fogadjuk, Györe Imre, hogy megőrizzük lelkünket. Akkor hagytál el minket, amikor az eddigieknél is nehezebb idők jönnek. Ismét uszulnak ránk új-régi ordas eszmék, és újra akadnak olyanok, akik felelőtlen módon békülékeny hangokat hallatnak, megfeledkezve arról, hogy az etnikai kirekesztést hirdetők a magyarság legveszedelmesebb ellenségei. Ma a te kezedből kell kiragadnunk a zászlót, amely a napkelte bíbor színét őrzi, s amelynek milliónyi darabját ötven vagy száz év múlva a jövendő győztesei összepászítják, s rudat keresnek hozzá, ruganyosat, erőset. Nem feledjük, hogy az utolsó szó nem hangzott el soha semmilyen ügyben, és nem kételkedünk abban, hogy a ledöntött falak helyén új épül, szilárdabb, más anyagból. Visszafordulnak a futók a futás szégyenétől elszántabban.
    Igazi költői rangodat, amelyet éppen úgy tagadtak el tőled, ahogyan zászlódat tiltották be, ez a proletár utókor fogja megadni neked.

BISTEY ANDRÁS

Reggeltől estig

Az autóbusz reménytelenül megakadt a reggeli csúcsforgalomban. Néha percekig áll, azután meglódul a végtelen autósor, a busz gyorsít, mintha elhárultak volna az akadályok, majd újra lefékez. Baleset történhetett elől, vagy útjavítás miatt lezárták a fél pályát. Tulajdonképpen mindegy. Török már tudja, hogy nem ér be a szerkesztőségbe a lapindító értekezletre. Telefonálhatna a főszerkesztő titkárnőjének, de nincs kedve előhalászni a mobilját, ahhoz ki kellene gombolni a télikabátját, benyúlni a zakója belső zsebébe, és ez túl bonyolult manőver a tömött buszon. Úgyis látják majd, hogy nincs ott, és utólag bediktálja Juditnak a napi kézirat leadásait.
    Még tart az értekezlet, amikor beóvakodik a deszknek nevezett nagy terem hátsó ajtaján. A kollégák háttal állnak, nem veszik észre, de a főszerkesztő-helyettes persze kiszúrja, ő szemben áll a társasággal, de úgy tesz, mintha nem látná. Ha a helyettes tartja az értekezletet, az azt jelenti, hogy a főnök még nem jött be, talán nem is fog. Török némi megkönnyebbülést érez. Bizalmas baráti körben néha elsüti azt a viccet, hogy neki évente hatvan nap szabadsága van: harminc a sajátja, és harminc, amikor a főszerkesztő van szabadságon. Az értekezlet már a vége felé tart, a helyettes arról beszél, hogy a Turul Autójavító Kft. ügyvezető igazgatója megrendelt egy egész oldalt, de nem hirdetés lesz, hanem „piár” cikkekből áll, vagyis ezeket úgy kell megírni, mintha magunk fedeztük volna föl ezt a kitűnő céget, amely minden szempontból példa lehet, és föltétlenül be kell mutatnunk az olvasóknak…
    Amikor a társaság szétoszlik a két sorba állított íróasztalok között, Török bediktálja a titkárnőnek a napi leadásait. Judit közli vele, hogy az oldalba írnia kell egy interjút az ügyvezető igazgatóval, ezért tíz órára menjen ki a cég telephelyére. Török leül az íróasztalához, és széthajtja az újságot. Megnyugodva látja, hogy a tegnap leadott két cikke megjelent, igaz, az egyik csak húsz sor, de az nem számít. Húsz-harminc sornál terjedelmesebb anyagok csak ritkán jelennek meg a munkatársaktól, azok is rendszerint „piár” cikkek. A hosszabbik írása, majdnem negyven sor, az úgynevezett kisegítő iskoláról szól, ahol új nevelési módszereket… Hirtelen közelebb hajol a laphoz, mintha nem jól látna. Újra elolvassa a mondatot „Rendszeresen továbbképzéseken veszünk részt, új módszereket adoptálunk.” A gyomra lassan remegni kezd. Még nem tudja, ki hibázott, bekapcsolja a számítógépét, megnézi a tegnap leadott cikket, és fellélegzik. A leadott változatban „adaptálunk” szerepel, tehát a szerkesztő változtatta meg a szót.
    A mögötte álló íróasztalnál Balogh dolgozik. A számítógép monitorja teljesen eltakarja, Töröknek kissé oldalra kell csúsztatnia a székét, hogy láthassa az arcát.
    – Nézd meg, mit csináltak a cikkemmel! – Leteszi Balogh elé a széthajtott lapot, amelyben filctollal vastagon aláhúzta a mondatot.
    Balogh közömbös képpel fölnéz. – Milyen cikkel?
    Török feláll, az ujjával rábök az oldalra.
    – Mi van vele?
    – Én helyesen használtam, a szerkesztő meg átírta.
    Balogh végre elolvassa a megjelölt mondatot, azután vállat von, és megsimogatja a szakállát. – Azt hiszed, észreveszi valaki?
    – Valaki mindig észreveszi.
    – Hagyd a francba…
    Török az utolsó szavakat már nem hallja, a fölmarkolt újsággal elindul a szerkesztő asztala felé.

    Nyíri hátradőlve ül a székén, a szeme lehunyva, mintha aludna. Fehér arcbőre csillog a neoncsövek fényében. Török lecsapja elébe az újságot. A zaj fölriasztja, álmos szemekkel hol az újságra, hol Törökre bámul.
    – Mi van? – Előrehajol, súlyos teste alatt megreccsen a szék.
    – Tudod te, hogy mi a különbség az adaptál és az adoptál között?
    Nyíri értetlenül pislog.
    – Mert én azt írtam, hogy adaptálják az új módszereket, te pedig átírtad, hogy adoptálják.
    – Na, és?
    – Az adaptál azt jelenti, hogy alkalmaz, átvesz, saját céljára átalakít, az adoptál pedig azt, hogy örökbe fogad.
    Nyíri az újság fölé hajol, elolvassa az aláhúzott mondatot. Egy darabig nem szól, azután hirtelen fölkapja a fejét.
    – Nem kell idegen szavakat használni! – mondja ingerülten. – Magyarok vagyunk, magyaroknak írunk, tessék magyar szavakat… – Nem fejezi be a mondatot, ismét hátradől a széken, és behunyja a szemét.

    A Turul Autójavító Kft. telephelye két utcára van a szerkesztőségtől. Mikor Török kilép a novemberi ködös, nyirkos levegőre, megborzong, és fölhajtja a gallérját. Két kolléganő cigarettázik az ajtó előtt, mert az épületben tilos a dohányzás. Izgatottan suttogva beszélnek, mintha titkokat árulnának el egymásnak, észre sem veszik, amikor Török biccentve elmegy mellettük.
    A Turul Autójavító Kft. portáján kigyúrt, kopasz fiatalember áll elébe.
    – Hova, hova?
    Törököt felbosszantja a nyegle hang.
    – Csak ide, ide.
    A fiatalember zavartan felvonja a szemöldökét, nem tudja, hogy reagáljon.
    – Kit keres?
    – Az ügyvezető igazgatót.
    – Nincs bent. – A fiatalember hátat fordít neki, és indul a fülkéjébe, de félúton visszafordul, amikor észreveszi, hogy Török nem mozdul a kapuból. – Mondtam, hogy nincs bent!
    – Akkor a titkárnőjével kell beszélnem.
    – Honnan jött?
    – A szerkesztőségből.
    A fiatalember kelletlenül visszamegy a fülkéjébe, fölveszi a telefont.
    – Valami újságíró van itt a laptól. Beengedjem? – Egy pillanat múlva leteszi a telefont, szó nélkül int Töröknek a fülkéből.

    Fiatal nő ül egy nagy íróasztal mögött, a szemei körül sötétkék festett árnyék, pandamacira emlékezteti Törököt.
    – Maga jött az újságtól?
    – Igen.
    – Az ügyvezető igazgató úr elment, de itt hagyta ezt a papírt.
    Sűrűn teleírt lapot nyújt Töröknek.
    – Az ügyvezető igazgató úr megírta a cikket, és azt kéri, hogy szó szerint közöljék.
    – Megírta a kérdéseimet is?
    – Az baj?
    Török beleolvas a szövegbe: „A műszaki fejlessztés vonatkozásában a fúlon vagyunk.”
    – Azt mondta, szó szerint?
    A titkárnő bólint.
    – A helyesírási hibáit sem javíthatom ki?
    A titkárnő nem válaszol, riadt tekintettel néz Törökre.

    Beírja a cikket a számítógépébe, kijavítja a legordítóbb hibákat. Bogdán Flóra két asztallal előtte ül a másik sorban. Ő szerkeszti a Turul által megrendelt oldalt. Odaszól neki, a fiatalasszony hátrafordul, nagy, mindenre rácsodálkozó kék szemei vannak. Nem szól, csak kérdően felvonja a szemöldökét.
    – Elküldöm neked az interjút.
    – Már készen van?
    – Na, mit gondolsz?
    Bíró hangját hallja a háta mögött. – Megyünk kajálni, Török uram? Nálam már harangoznak.
    Török megnézi az óráját, tíz perc múlva fél tizenkettő. Félkor nyit az ebédlő a megyeházán. Csak ketten járnak oda ebédelni, a többiek hideget esznek, vagy műanyag dobozban hozatnak ebédet. A deszk mögött van egy kis melegítőkonyha, ott eszik meg.
    Török föláll, menne a kabátjáért, de Bíró int neki. A szekrényéből pálinkásüveget vesz elő, óvatosan a főszerkesztő-helyettes kis üvegkalitkája felé sandít, és teletölt két apró poharat.
    – Ágyazzunk meg az ebédnek!
    Török felhajtja a pálinkát, krákog.
    – Hol szerezted ezt a vacakot?
    Bíró titokzatosan vigyorog.
    – Ez valódi tájjellegű pálinka, Kunsági rettenetes.
    Judit állítja meg Törököt az ajtóban. – Ebéd után menj be a főjegyzőhöz, mondani akar valamit a választásokról.
    – De akkor ez lesz a második leadásom. Amit reggel bediktáltam, azt töröld ki, jó lesz holnapra.

    A megyeháza étkezőjét pont akkor nyitják ki, amikor fölérnek a lépcsőkön. Tálcára rakják a kiválasztott második fogást. Még kevesen vannak a teremben, Török és Bíró leül egy üres asztalhoz, amelyen nagy levesestál gőzölög. Bíró int, hogy Török szedjen először a levesből, ő viszont tiltakozóan fölemeli a kezét. Ezt minden alkalommal eljátsszák. Bíró egy fél évvel idősebb, Török néha bácsizza ezért.
    Ráérősen megebédelnek, a terem közben lassan megtelik, már alig van üres asztal. Amikor fölveszik a kabátjukat, Bíró megkérdezi: – Iszunk egy kávét a büfében?
    – Le kell mennem a főjegyzőhöz, üzent, hogy akar valamit.
    – Megyek veled, hátha megkínál kávéval.
    Török vagy harminc éve ismeri a megyei főjegyzőt, még abból az időből, amikor mindketten pályakezdők voltak. Alacsony férfi, sokkal fiatalabbnak látszik a koránál, talán azért, mert sokat mosolyog. Kényelmes fotelek vannak az irodájában, leülteti őket, maga is leül melléjük és a titkárnőjével hozat három kávét.
    – Azért kértem, hogy jöjjön valaki a szerkesztőségből, mert a választásról szóló mai cikk tele van félreértésekkel. Egy kedves fiatal kolléganőtök volt itt, elmondtam neki, amit szükségesnek tartottam megjelentetni a választásokról. Olyan okosan nézett, hogy nem kértem meg, faxolja át a cikk kéziratát. Reggel kinyitottam az újságot, beleolvastam a cikkbe, úristen, gondoltam, megváltozott a választási törvény, a kolléganőtök beszerezte valahonnan, én meg nem tudok róla… – Felugrik, az íróasztaláról fölvesz egy papírlapot, egy pillanatig bizonytalanul tartja a kezében, nem tudja, melyiküknek adja át, végül Török nyúl érte. – Leírtam röviden a legfontosabbakat. Nem akarok én helyreigazítást – teszi hozzá, mielőtt Török megszólalhatna –, csak most már írja meg az újság a dolgokat, ahogy vannak, ne vezessük félre az állampolgárokat.
    Csend van egy pillanatig, a főjegyző várakozóan néz rájuk, nem tudja, akarnak-e még valamit. Bíró töri meg a csendet.
    – Nekem volna még egy kérdésem – kezdi komoly arccal. – Szeretném megírni, hogy a megyei főjegyző véleménye szerint melyik pártnak kellene megnyerni a választásokat.
    Olyan komolyan mondja, hogy egy pillanatra megtéveszti a főjegyzőt, először nagyra tágul a szeme a meglepetéstől, azután kitör belőle a nevetés.
    – Megmondanám – feleli –, ha páros lábbal akarnám kirúgatni magam.

    A deszkben ételszag terjeng, a melegítőkonyhában annyian vannak, hogy nem jut mindenkinek hely, néhányan állva esznek. Török átfutja a főjegyzőtől kapott papírlapot, megváltoztat néhány túlzottan bürokratikus kifejezést, bekezdésekkel tagolja az összefolyó szöveget, azután átküldi a napos szerkesztő számítógépére. A jóllakottság és a deszk melege elbágyasztja, legszívesebben szundítana egyet, de még mielőtt behunyná a szemét, az üvegfalon át látja, hogy megérkezik a főszerkesztő, a helyettese meg a napos szerkesztő bemennek a szobájába. Behunyja a szemét, csak finom neszekből hallja, hogy valaki megáll az asztala mellett.
    – Mi van? – kérdezi. Csak akkor nyitja ki a szemét, amikor halk köhintést hall.
    Szilvia áll mellette, a kezében papírlap.
    – Kovács Gergő nősül a hét végén – mondja. – Veszünk neki valamit, te mennyivel járulsz hozzá?
    Török kiveszi a kezéből a papírt, nevek sorakoznak rajta, a nevek mellett számok, általában kétszáz-háromszáz forintot adtak a kollégák, csak a főszerkesztő-helyettes adott ötszázat. Török kiszámol négyszáz forintot, Szilvia gondosan beírja a nevét a listára, mellé az összeget, azután továbbmegy. Néhány perc múlva Török Bíró emelt hangját hallja a háta mögül: – Nagyon helyes, hogy megnősül! Miért legyen neki jobb, mint nekem?

    A helyettes és a napos szerkesztő kijön a főszerkesztő szobájából, a napos egyenesen Törökhöz megy. – Min dolgozol?
    Sértett szárazság van a hangjában, még nem felejtette el a reggeli konfliktusukat.
    – Most adtam le a második anyagomat.
    A szerkesztő megvakarja a fülét. – Tervezel még valamit?
    – Ferenczy-kiállítás lesz a múzeumban, tudósítást írok a megnyitóról, ezt bediktáltam reggel Juditnak. Itt lesz a Nemzeti Galéria főigazgatója, készítek vele interjút.
    A szerkesztő türelmetlenül dobol az íróasztal szélén, de nem szakítja félbe, csak akkor szólal meg, amikor Török elhallgat. – Változott a terv, a megnyitóról csak képet közlünk, tudósítás és interjú nem kell.
    – Micsoda?
    A szerkesztő folytatja, mintha nem hallotta volna a közbeszólást: – Viszont ötre menj el a Wass Albert Művelődési Házba, ahol Bohácska Mária asztrológus tart előadást. Készíts vele interjút, holnapi leadásra, ha érdekes dolgokat mond, akár hatvan sort is írhatsz. Már szóltam az egyik fotósnak, csinál képeket az anyagodhoz. ez nagy dobás lesz, zabálni fogják az olvasók.
    Nem várja meg, hogy Török válaszol-e valamit, továbbmegy a sportrovat üvegkalitkájához.
    Török nem szól utána. Érzi, hogy a gyomra ismét remegni kezd, leteszi a jobb kezét az asztalra, a hüvelykujja is reszket.
    Bogdán Flóra hátrafordul, mond valamit a mögötte ülő kollégának, azután Törökre pillant, és hirtelen elhallgat.
    – Jól vagy, Sándor? – kérdezi tágra nyílt szemmel, és aggodalom van a hangjában. – Sápadtnak látszol.
    Török mély lélegzetet vesz.
    – Semmi, semmi – feleli kitérően. – Csak a szokásos…

FINTA ÉVA

Írott kövek

A kék eget szürt, távoli fény meleg,
tört füstje még nem lengi be, vár a táj,
a hegy közel van, látni: zöld lomb
s barna rög útjai domborodnak.

Ha tévedünk, úgy üssön a szánkra szó,
s ne törje át azt, mert negatívba ég,
s kőtábla küld majd róla képet,
mily töredék a jel s nagy a törvény.

Tálcán az eszmét nem adagolhatom,
úgy ostobán vén titkokat árulnék,
nem ér a lét tét nélkül úgysem,
korhatag élvezi sorsa súlyát.

Vándorutak vén völgyeiben pihen
kőpárna-ágyban minden igaz igénk,
múltján mereng, vár, meg se írták
volna, a zöld moha úgy betölti.

Történelem így válik a semmiből,
porban kuszik, felrétegeződik, új
és új időkön hízva éled,
nem hiszi kezdete, vége éjét.

Mindig-helyzetv

Átúszni a Balatont vagy a Temzét
A történelmet a bajt a végleteket
Nem abbahagyni a haladást vizen és szárazföldön
Isten nélkül is angyalok nélkül is tülekedni a térbe
Tülekedni az időbe a hit erejéig
A bizalom erejéig tülekedni
De csak ebben a két vetületben
A biztos siker érdeke nélkül
A biztos siker sejtésével
Másként vízbe se ugranánk
Másként hogy úsznánk át a Balatont vagy a Temzét…

Einsteinnel is

Játszik a lét kifogyhatatlan veszélyek által
mint aki tudni akarja amit titkolni szeretne az ember.
Nincs viszonyulása sem fájdalomhoz sem örömhöz
csak a kíváncsisághoz viszonyul.
Tudni akar? Nem egészen. Éppen azon szikráztatja figyelmét:
tudni akar-e az ember…
S az ember többnyire nem akar tudni.
Hinni, remélni szeretne.

A homokóra megfordul

A homokóra megfordul a penge
szeletelve levesz az időből
állnak a hegykoszorúk is
állnak az óceánok nagyvizei
állnak az állomások
állnak a vonatok.

A felleges látkép is elakadva
nem mozdul a tű-foka égbolt
nem mozdul a mozdulat állva
marad a ringás a toppantás az ütem
nem forog a forgás nem kopog a kopogás sem
a hang hallgat nem beszél ami nem mozog
ami nem mozog nem is él.

Mindenki van valahol
a világ megvan el sem veszett
csak kiveszett valami a mozgás nem gravitál
nem tapad ami vonzana mert nincs vonzás nincsen delej
égi jel sincs nincsenek jelek nem alakul a molekuláris az atomi szint sem
semmi sem alakul és nem tudni meddig nem.
Valaki tüdőn vág úgy éled meg valaki hátul
szeretettel hátba ver nem támadólag
felköhinted lélegzeted elakadt morzsaszemét
szúrós lélegzetmorzsádat szádba köhinted s onnan a légbe
megmozdítod vele a lengéstelen leget
meglököd a tárgyak bűvös légkörét auráját
minden mindennel koccanva ütődik
a hullám visszahull a meder üregébe
a felhő átfordul az égbolt másik oldalára
a mágnes csattanva tapad a vasba
a vas robbanva zuhan a mágnesbe
a benzines motor fellélegzik berobban az oxigén
a vezetékben elindul a keringés rázós ügye
felforrósodik a hideg
kihül a forró
kicsit elfordul minden
kicsit kattan valami
egy fogaskerékkel arrébb vonszolta létünket a nagy test
egy fogaskeréknyit arrébb tette magát a Föld
a Holdnak három szemölccsel többje vagy kevesebbje lett
a kismacskák cuppanva megszületnek
a kismama utolsót ordított
véres buggyanással megszületik a következő ember
a következő eltolt időben a következő eltolt generáció.

Így porra por – keletkezünk
kiáshatóak leszünk majd egykor mi is
megfejthetetlenek leszünk majd egykor mi is
mindig azt vágyjuk tudni: mi történt
mikor azt kéne tudnunk: hogyan történt
mikor azt kéne tudnunk: miért történt
mikor azt kéne tudni: mi történik
MOST mi van
milyen az AMI
mi milyenek
miért ilyenek
meddig ilyenek
jó-e hogy ilyenek
kell-e hogy ilyenek
vagyunk
legyünk
és jó-e a jó.

Erről majd Isten üzen valamit
valaki meg fogja hallani
valaki mindig hallgatózik
valaki mindent hall
valaki tárgyaló viszonyban van vele.

Nagyanyám tükre

Nagyanyám tükrébe lesek ha arcán
felragyog foltos üveg őzikésen
nagyapám ráégeti tűzvarázsát
s vissza se néznek.

Viszi őt Szőllősi magának asszonyt
így szerez földjéhez ahol dohány nől
dolgosat formás derekút csipejűt
férfiszivének.

Öt fiút egy lányt ad a sors de hatból
egy gyerek életre nem képes ő hát
zárdafal közt él alig három évet
s nem lesz a képen.

Ám ez csak később menekül a fotók
végleges fényéveihez mikor már
Belgium tíz éve után a hét arc
egy keretet kap.

És elhull vágtatva e szép idill is
rossz a kor – ezerkilencszázharmincnyolc
szól a kép hogy semmi se végleges itt
szöknek az ifjak.

Ketten is halnak: eltünik egyikük
másikat áram öli meg májusban
szerenád közben tavaszos esőben
áznak a bokrok.

Orgona fáján vezeték a drótban
áram és csapdos a hajnal esősen
Miska meg szökken az illat után kap
s ott leli végét.

Tizenhat éves. Jani kertek alján
tűnik el frontok szövevénye mentén
az orosz már félig a ház küszöbén
áll s bekeríthet.

Látta őt holtan elevennek élőn
bárki is – suttog riog nagyanyámmal
falevél bokrok utak temetőkert –
hol leli álmát…

Ősz haját kontyolja a tükre mélyén
kutató szempár töröl foncsorozott
mélyeket s vár még hisz a hit halálos
sóhaja zajt csap.

BALLAI LÁSZLÓ

Szerelem Århusban

Ez nálunk nem fordul elő mindennap!
    Már több napja kinéztem magamnak a Trumpet dzsesszbárt Århusban. Valahányszor arra kerékpároztam, friss zene hallatszott ki a faburkolatos, ernyős állólámpákkal sejtelmesen megvilágított helyiségből. Amikor végre rászántam magam, hogy bemegyek – mert vékonypénzű diákemberként alaposan végig kellett gondolnom, mielőtt megrendelek egy sört, mely húszszor annyiba került, mint otthon, és már láttam a Dómot, a Szépművészeti Múzeumot, az Egyetemet, a Moesgård Múzeumot, a grauballei embert és a Gamle Byt – éppen szünnap volt. Másnap végre nyitva találtam a mulatót, csakhogy az ajtóban egy ember feküdt. Megtorpantam. Tanácstalanságomat látva egy gyönyörű, magas szőke leány, nyilván gyakori vendég, aki a szívén viseli törzshelye hírnevét, kedvesen megszólított.
    – Nem értek dánul – feleltem.
    – Ez nálunk nem fordul elő mindennap! – szólt erre kifogástalan angolsággal. Azzal megfogta a kezemet, gyengéden behúzott a helyiségbe, odavezetett a bárpulthoz, és megkérdezte, hogy ki vagyok.
    Mindkettőnknek rendeltem egy italt. Szokásomtól eltérően ballal kellett megemelnem a korsót, mert jobbomat még mindig fogta új ismerősöm, sőt, miután kortyintott, a másik kezével elkezdte simogatni. Bizsergés futott végig a gerincemen. A leány meglehetősen be volt csípve, de ez még izgatóbbá tette. Folyton mosolygott, fogai ragyogtak, mint az igazgyöngyök, nyelve érett eperként piroslott. Lehelete az elfogyasztott alkohol dacára megőrizte üdeségét. Amikor elmondtam, hogy Magyarországról érkeztem, és önkéntesként dolgozom egy nemzetközi építőtáborban, hogy használt ruhákat bálázunk a namíbiai menekültek részére, érdeklődése tovább fokozódott.
    – Nahát, először azt hittem, hogy dán vagy, mert a szőke fejeddel beillenél közénk. Azután arra gyanakodtam, hogy tán német lehetsz, de azok erős akcentussal beszélik az angolt. Hanem, hogy magyar vagy, az nagyon jó. Magyarral még nem találkoztam. Bár azt mondják, hogy jó fejek.
    – Én is úgy gondolom, hogy jó fej vagyok.
    Összenevettünk.
    – Nahát, tényleg! A németeknek semmi humorérzékük. A dánoknak sem sok. De hol tanultál meg ilyen jól angolul?
    – Tavaly egy hónapot töltöttem Angliában, egy építőtáborban.
    – Nahát, te mindenhol építkezel?
    – Kénytelen vagyok, mert különben csak háromévente mehetnénk nyugatra, de szolgálati útlevéllel, melyet ilyenkor használhatok, korlátozás nélkül.
    – Szolgálati útlevél? Azt hittem, csak egyfajta útlevél van.
    – Nálunk négyféle is létezik. A piros a szocialista országokban használatos, a kék a kapitalista féltekén, és akkor még ott a szolgálati és a diplomata útlevél. Látod, mennyivel unalmasabb az életetek a miénknél?
    Felkacagtunk.
    – Én is dolgoztam Angliában – mondta. – Egy idősek otthonában, Chelmsfordban. Az angoloknak jó humoruk van. Még az öreg hölgyeknek is. Amikor eljöttem, a főnővér megajándékozott két zöld bőrrel bevont poháralátéttel, melybe arannyal belenyomták az intézmény nevét és címerét, mire Berthe, a kedvenc nénim megjegyezte, jussak eszébe, ha az alátétet használom, hogy ilyenen szolgálták fel neki a savanyú vizet, valahányszor sherryt kért.
    Lassan átöleltem a derekát. Hagyta, sőt, hozzám bújt. Hamarosan összeforrt az ajkunk. Az álom folytatódott. Nem emlékszem, mi lett a sorsa az ajtóban fekvő alaknak, sem a pincér ábrázatára, sem arra, milyen zenét játszottak. Csak egy ibolyakék szempár lebeg előttem, eper ízű csókok égnek a számban, gyengéd karok fonódnak körém, és villamos érzetek cikáznak ereimben. Órák múltak így, melyek perceknek tűntek. Végül bezárt a mulató.
    – Hozzám felmehetünk szerelmem – mondta Anne. – Ha van kedved.
    Hogy volt-e? Abban az extázisban? Az érzelmek lázában, őrületében? Ó, femme fatale. Mily régóta keresem. Sorsom vezetett hozzá. Életem nagy szerelmével találkoztam, akivel egymásra ismertünk egy pillanat alatt, és most már nem engedem el a kezét soha. Lelkünk összefonódott, áttűntünk egymás gondolataiba, egy rezdülésből is megértettük a másikat. Minő tévedés, hogy a nő és a férfi közötti összhang kialakulásához évek kellenek. Vagy azonnal létrejön a harmónia, vagy soha. Előre láttam, milyen nehéz lesz a perc, amikor egy héttel később el kell válnunk. De visszatérek hozzá, akárhogyan intézzem is el a vízumot vagy szerezzek pénzt, mert érte bármi harcra kész vagyok.
    Megálltunk egy kapu előtt. Anne hosszan, szenvedélyesen megcsókolt.
    – Azt hiszem, mégis jobb lesz, ha most nem jössz fel – mondta.
    – Fáradtnak érzed magad? – kérdeztem kicsit csalódottan.
    – Igen, igen, fáradt vagyok. Azt hiszem.
    – Akkor holnap?
    – Persze, holnap.
    – Este hatkor a Trumpetben?
    – Ott leszek, szerelmem. És köszönöm a mai estét.
    Az arcomon végigcirógató ujjak játéka, majd a kapu dörrenése. Nem siettem vissza a táborba. Egy iskola tornatermében szállásoltak el húszadmagammal. Úgysem tudtam volna aludni. Pénzem már nem volt, hogy beüljek még valahová, meg kedvet sem éreztem hozzá. Kimentem a kikötőbe. A hajóknak csapódó hullámok kontinuója fölött időnként felrikoltott egy sirály, vagy felbúgott egy hajókürt. Megértettem Annét. És jobb is így, még egy nap haladékot adni a felkorbácsolódott vágynak. Üdén, kipihenten – józanul – összefonódni az ölelésben.
    Kipihenten… Legalábbis Ő az lesz majd, mert én egész éjjel csak forgolódtam a hortyogó tornateremben. És a műhelyben is csigalassúsággal vonszolta magát az idő. Munkám a hatvan kilós összepréselt ruhásbálák becsomagolása és hármasával egymásra rakása, szállításra előkészítése volt. De aznap a szokásosnál is komótosabban tevékenykedtek az önkéntes kollégák. A szomorú, esős hangulat mintha rátelepedett volna a lelkekre, mególmozta volna az ujjakat, az amerikai, dán, francia és spanyol lányokét, akik a ruhákat válogatták. Így azután a két német, Peter és Rasid, akik a présgépet kezelték is sokkal többet álltak, mint máskor. Ám a képzelet az időt beöltöztette az átélt izgalmakba, szinte éreztette velem annak az arcnak a melegét, melyet elém vetített, a legkedvesebbét. A magányt az együttlét zsongó ingereivel színezte ki. A szerelem csodája ez, minden idegszálammal, minden sejtemben éreztem a távollevőt.
    Pontban hatkor berobbantam a dzsesszbárba. Anne már ott volt. Egy nagyobb asztaltársaságban foglalt helyet. Beléptemkor nem nézett az ajtó felé. Lüktető szívvel, elszoruló torokkal léptem hozzá. Nem vetette rám a tekintetét, csak percek múlva. Ahogy egy idegen arcra mered az ember.
    – Ismerjük egymást? – kérdezte.
    Leszédültem a mellette levő üres helyre. – Anne, hisz együtt töltöttük a tegnap estét. Nem emlékszel?
    – Nem.
    - Angliában dolgoztál, egy idősek otthonában, Chelmsfordban. Megdicsérted az angolok humorát. Amikor eljöttél, a főnővértől kaptál ajándékba két zöld bőrrel bevont poháralátétet, melybe arannyal belenyomták az intézmény nevét és címerét. Még Berthet, a kedvenc nénidet is említetted.
    – Ez mind igaz – mondta zavartan. Látszott, hogy erősen gondolkozik. Megfogtam a kezét. Végigfutott rajtunk az előző este villamossága. Agyával nem emlékezett, de érzékeivel igen. Mély szomorúság suhant át az arcán. Majd megfogta a kezemet, és beletette egy szakállas, mogorva férfiéba.
    – Ő Jens, a barátom – mondta. – Dzsesszrádiója van Århusban.
    – Helló – szólt Jens. – Érdekel a stúdió?
    – Hogyne…
    – Nemsokára adás lesz. Velem jöhetsz és megnézheted.
    Azzal már cipelt is. Úgy éreztem magamat, mint a grauballei ember, akinek kétezer évvel ezelőtt átvágták a torkát, majd a mocsárba süllyesztették. A teste jó állapotban, az arca tökéletes épségben megmaradt, a turisták legnagyobb örömére.
    – Szerintem Dániának ki kellene lépnie a Közös Piacból – mondta Jens. – Nem gondolod?
    – Érdemes egy közösségbe tartozni.
    – Akkor, ha a közösség többet ad, mint ami neked van. De ha te raksz be többet, mint amennyit kapsz, bolondság.
    Megérkeztünk a stúdióba. Akár a fizikaszertár a gimnáziumban. Tele pontméterekkel, erősítőkkel, miegymással. Üvegfal választotta ketté. A mögött asztal mikrofonnal, keverőpult, lemezjátszók és lemezek.
    – Hetente háromszor van adás. Hétfőn, szerdán és pénteken héttől tizenegyig.
    – Vasárnap miért nincs?
    – Akkor be vagyunk rúgva.
    – Te feküdtél tegnap a mulató ajtajában?
    – Meglehet. Vagy Søren, esetleg Olaf. Ki emlékszik az ilyesmire? Ismered Chick Coreát?
    – Igen.
    – És Bo Vennincket?
    – Nem.
    – Pedig nagyon jó. Mit mondtál, honnan is jössz?
    – Magyarországról.
    – Nektek is ki kellene lépni a KGST-ből.
    – Hát ez bizony most, ötvenhat után harmincegy évvel, sem lenne egyszerű.
    – Hülyeség ez a sok gazdasági közösség. Csak egymás vérét szívják a tagok. Mindenki boldoguljon úgy, ahogy tud. Hűha, öt perc múlva hét! Kezdődik az adás. Nem tudok veled többet foglalkozni. Az üvegfal mögül persze nézheted, amit csinálok.
    Jens gombokat nyomogatott, kapcsolókat billentgetett, lemezeket tett a lejátszókra, kipróbálta a mikrofont. Amikor kigyulladt az üvegfal ajtaja feletti piros lámpa, én már a város utcáit róttam.
    Hamarosan a kikötőhöz értem. Egy roskatag teherhajó éppen felszedte horgonyát, és kifutott a tengerre. Békésen töfögve, lassacskán haladt. Tekintetemmel addig követtem, amíg eggyé nem vált a horizonttal, ha már megállítani nem tudtam. Mert mintha kopott fedélzetén ő ragadta volna el Annét és a szerelmet Århusból.

KONCZEK JÓZSEF

Sűrű, őrületes

Tudta, hogy én vagyok az. Ott ült velem szemben a kisvendéglőben, ahová hívtam, s ahol találkoztunk már-már néhányszor az utóbbi időben is. Régen gyakrabban. S ezek az újabb, ezek a féltalálkozások?

    Van a pillantásoknak olyan rezdülésnyi villanása, azt úgy szokták mondani, hogy elkapni a tekintetét, de nem, ez nem az mégsem, inkább úgy mondom, hogy valósággal rám sült a nézése, ez a nézés az egész testét átjárta előbb, majd rajtam volt, rajtam égett, mint forró anyag, amely sisteregve, süvöltve ökögött, bugyogott, dőlt rám. A nézése.

    Mint a főzött édes mák, a kinyújtott laptésztába vágyó mák, hogy betakarózni, hogy belül lenni, hogy akkor jó, jó és megint jó és jó és jó. Megint.

    Mégis inkább a nehéz bodzalekvár olyan, olyan ez, ilyen ez, ahogyan ízlelődik, és az is, amikor augusztusi langyos eső szalad át a szekérkeréknyom-úton, középütt is bokáig ér a fű, és valami teremtés utáni pillanat tündöklete, szaga, illata van ott, a mindent felejtő időé, amikor ő az érett sötét fürtöket moncsolja, nyomja, tépi, csavargatja, nyelvét kicsit kidugva élvez a játékban, és amint kacagva csöpögteti, facsarja, csorgatná inkább, mellemre, arcomra hullatja, folyatná, pöttyögteti a fanyar bodzalevet, hatalmasan gyönyörű a kis sikolyaival, és amint kicsiklandja nyelve hegyét, nekem is mozdul, és mázolja, maszatolja, simítja, tenyerével lapogatja, pepecseli magára, a körmei félholdjai indigóélénk színűek, és kacag, és néz, és csücsörített szájjal közel hajol, mondja a nevemet, és a fejét hátra hajtva belekiabál az eső mosta égbe: – Jóska, Joske, Joskele…

    Most valahogyan lejjebb volt az arca, a feje, amint az asztal fölött szembenézett rám ez az antracitszép hallgatagság. Nem a friss készület esett jól, nem az, hogy leadott a súlyából, s ettől feketemária-füstzománc-arany lett. Erős kötésű válla, tenyerembe kívánkozó vádlija, az a sündörgő csípő, amely most nyugodt, és a dacoló csecsrózsái, az a duzzogó önkínálás, nem az, nem az. Hanem az, hogy éreztem, közben is állandóan nekem volt. Hogy készítette magát, akkor is, ha elküldtem, mert elküldtem, keressen egy barbár és kitartó fiútestet helyettem, hiszen én nem tudom annyira legyűrni őt, szinte alázni, amennyire nem volna ellenére az érzékeinek.

    Bár… hiszen van a játéknak olyan lehetősége is, amikor a szorosra zárt érzékek ellenszegülnek… minek, mivel szegülnek szembe? Ezzel az egész lassan lejtett körforgásra csiszolódásra rendelt mindenséggel, ez, ez a különös kéjű felül-emelkedettség, felülség, ez a kiszállás a pulzáló anyag öntörvényt-sürgető szokásából, a lenézett – de nem megvetett – magunk szokása fölé emelkedés, mint a vasvödör-kristálykútmély eltökélt s üdítően felelőtlen – mert rettenthetetlen – elmélyedése… és feltör és megjelenik az érintetlenérzékmezők a mi számunkra, nekünk, akik ismerjük egymást mindenestül, az eddig nem érintett érzékfelületek jövőjét együtt próbáljuk, nem tudom, valami hócsillaghersegés vagy síkos flanelsál-hullámzó-butára-lakottság vagy… mégiscsak inkább az a kéngőz-csodazamatú enyhület…?

    Tudta, hogy én voltam az. Ha egyszer átlépünk egy határt és tudván tudjuk, mit cselekedtünk, jó és helyes számot vetni a helyzetünkkel, a magunk létrehozta állapot bensőséges idegenségével, a belülről kifelé, a gömbtükörbelsőből kifelé az üvegre-tapasztottság némasikolyos irgalom remélésével, a meleg torz arcunkat értő és empatizáló – de a meg-nem-engedéssel együtt sem elutasító – magunkat-tudással. Ez így meditálandó.

    Mármost az, hogy milyen volt a nyakába omló hajfürtök illatízes és dús nekem-adódása, amikor én akarva és nagyon szándékosan engedtem annak a belőle sugárzó jónak, a jobbtenyérrel, arcát tartva – szemből, mint egy érhálós gyümölcsöt – és másik kezemmel a vállának az érző szívén nyugodva a nyakváll felborzolódó gödrébe csúsztam a szájammal, s nedvesen és sokáig emtetve jártam-járogattam a hajlaton, baltenyerem később a gerincére csúszott és egészen a vesék fölött visszahullámzóan fogadta a mozdulatot, mert az én mozdulatom volt az, és nem akartam abbahagyni ezt a közelséget, mert ő volt az, ámde mégis valahogyan fájóan simult ki belőlem, amikor a kettőnk hűvös örömei után voltunk.

    Moll, húsvét környéki fodros szél-szellő volt, és láttam őt, amint a kerthelyiségbe-kiültünk-rácsléces-vendéglőiszéknek a zöld repecskeit kaparássza a kirajzolódó combja mellett a lefelé-fordítotttenyérrelösszetartozó-mutatóujjával. Mondtam, te, én belédőrülök.

    Nagyon szégyelltem magam. Hogy magamat megveregetve – és őt magammal oda elhívottan – is akartam ezt az egészet, és aztán, hogy visszalopakodtam, tudtam, ennek híján nem lett volna a gyönyör, amit neki is kínáltam, és ő engedelmesen jött velem, hogy kimenjünk, hogy – bármilyen ostobán hangzik is –, hogy ide… mint valami húsvét közeli szellős falusi kocsmaudvarra, ahol van aztán tulipánkehely meg minden, és hogy kortyolt a vörösborból, és ha elsőre tudatosítottam volna magamban, hogy úgyis visszajövünk, akkor nem is ért volna semmit az egész, ez a méretlen szilajság, amivel mentem. És a szégyenemet csak tetőzte, hogy unatkozva, beleegyezően és fáradtan tudtam, olyan kiábrándító, hogy semmi másért nem jöhetek vissza, mert igazából ő várt a visszaóvakodásomra, és óvó kezet nyújt, mert soha igazán nem is jött el velem…
    S most ott ült és tudta, hogy én voltam az.

    Tudta jól, hogy én törtem be oda. És hiába szórtam szét újságokat… kiborítottam a ceruzás tálcát, a szőnyeget is elrángattam, föllöktem pár széket, tudta, persze, az első pillantásra.

    Nem hiányzott a vitrinből az arany pecsétgyűrű, amit visszaadtam, ott őrizte aztán, hogy az apja után átvette az orvosi rendelő munkarendjét, a helyiséget, a bútorokat, mindent. Nem hiányzott az a színarany felmeredő falloszú kis ördögfigura sem, amit ő kapott tőlem, azt sem vittem el. („Úgyis visszajössz majd egyszer a gyűrűért.” És a tenyerén taksálgatta, keserű mosoly.)
    Hogy a pénz sem hiányzott, ez már okozott egy kis fejtörést a számára, hiszen a pénzzel az általa elképzelt célomat is könnyeden elérhettem volna, de aztán – kis ámulattal –, gondolom, rájött, hogy miről van szó.
    Jólesett eljátszanom a képzettel, amint mutatóujját a szája közepére illeszti a kis csodálkozás közben (néha csókot is így intett nekem, mondtam, ne, olyan kurvás…) áll a rendelőszoba nagy fehér csempeköves közepén, enyhén ütögeti a száját, valami belső mosoly is… mély elégültség, a közhely felfedezéséből adódó enyhe undora, pisszenéssel kísért ellankadása, s egy perc alatt megvilágosodott előtte, mielőtt még felhívta volna a nyomozó figyelmét.

    Azt hallottam egyszer, hogy egy visszahódított szerető nem tudott addig megnyugodni, míg a fiú újra meg nem pofozta, mint akkor, amikor féltékenyen elzavarta, újra meg nem pofozta és utána tette magáévá a lányt. Akkor érzett kielégülést és szerelmet. Hiába volt a virágcsokor, a szalagos bonbondoboz, mi más, a gyengéd újraudvarlás, a bizonykodás, hogy közben is… azóta is csak… Anekdotának érdekes.

    „Nézze, a nyomokat nem tapostam el, semmihez nem nyúlok, de az íróasztal jobb felső fiókja szerintem üres. Nézték már?”
    Mondta azt is a nyomozónak, hogy szerinte a receptekért tört be a… ugyanis az apja előre megírta a recepteket, lepecsételte, alá is írta, ő pedig az édesapja nemrégi halála óta is ott őrizte azokat a – nyugtatókat, altatókat, barbiturátokat rendelő – recepteket. Valami kegyelet tartotta vissza, hogy kidobja őket. Aztán észrevette, hogy van olyan is, amin csak a drogot kéri apja kézírása, de nincs aláírva, nézegette ezt egy kicsit akkor, majd aláírta az ő saját lánynevével, amit az esküvő után is megőrzött, a betűi is hasonlítanak apja betűihez, a kis felső szára éppen úgy hurkolódik, mint apjánál, rányomta pecsétjét is, visszarakta a megírt receptek közé. Akadt olyan is, amit már nem rendelnek, ezeket sem dobta a kosárba. Igaz, amikor a nyomozó telefonált neki, hogy „Asszonyom, betörtek az éjjel a rendelőjébe, kérem, jöjjön ide megnézni, mi hiányzik” – azonnal mozdult benne a gyanú, hiszen az utóbbi időben a kollégáinál gyakran előfordult, hogy szenvedélybetegek betörtek az orvosi receptekért, igen a jó öreg doktor bácsihoz – némelyikük alig túl a harmincon –, aki felügyeli őket, adagolja az éltetőt, aki szóval tartja őket, amikor nagy körre ülnek össze, beszél nekik vigasztalót, festi a jövőt, a mindenkire váró boldogságot, miközben ők a hamarosan érezhető zsigeri boldogság ígéretére szomjazva hallgatnak toporgó türelmetlenséggel, végig kell ülni, aztán jön az áhított recept, lehet vele szaladni a gyógyszertárba… igaz, igaz, mindjárt volt ilyen gyanúja.

    „Asszonyom, nem hiányzik érték?” „Mondom, hogy a kollégáim…” „Értsen meg – s halkan megérintette a doktornő kecses könyökét –, nekem konkrét bizonyítékok kellenek. Mindenütt vettünk ujjnyomokat, nyugodtan mozoghat, már az íróasztalt is dokumentáltuk. A feltevésével pillanatnyilag nem tudok mit kezdeni. Megbocsát?”
    A nyomozó aztán a fotóst instruálgatta a másik szobában, ő pedig odalépett a fiókhoz. Tényleg üres volt.

    Finoman, nyugodtan, gumikesztyűben nylonzacskóval a cipőn, nem erőszakos zártöréssel, hanem nyom nélkül, ahogyan szoktam, ahogyan eltűntem az életéből is.

    S most azt mondja, hogy azt gondolta eleinte: öngyilkos lettem. Nem lettem. No igen. Nem lettem. Micsoda segget tud fordítani az embernek az, hogy van egy szakaszhatár, egy pont. A teljes értelem a pont előtti és a pont utáni rész összeolvasásával alakul ki. Ha közéjük kerül a pont, a szakaszhatár, akkor a második rész már nem azt mondja, hogy nem lettem öngyilkos, hanem – függetlenül az előzménytől, az „előzménytől” –, azt, hogy… nem lettem. Hogy nem vagyok. Múlt időbe visszagörbült jövő.

    Ezért nem volt jó elvennem a szájamat is a nyakából, mert akkor van egy szakasz, egy pont, eddig, és ne… ha valamit egyszer már nem lehet folytatni, akkor… akkor…? Mi van azzal ami nem lett? Ami nem lesz? Doktorok, okosok, tudósok, mi lesz azzal, aki nem lesz? Nem rólam van szó. Én – vagyok.

    Tudta, hogy az apja naplójáért törtem be. Ott őrizte a receptek alatt.
    S tudta azt is, persze, hogy tudta: el akarom venni őt az apjától. Az apjától akarom elvenni. A napló titkának, titkainak ismeretében, birtokában akarom elvenni őt az apja, igen, az apja módszereitől. A módszereitől.
    Tudta. Hogy el akarom venni őt. A drogambulancia nyomorultjait módszeresen életre éltető, életre hitető (!!!) sarlatánságtól, az apja sarlatán gyakorlatának a követésétől, a folytatásától. S ez már szakmai vita.

    A drogot birtokoló – a hatalom. Annak kis adagjaival folyik az egész, abból juttat.

    És az apja drogos volt. A drogvigasz sarlatánja? És ő tudja, hogy el kell venni tőle valakinek, a drogvigasz módszerétől, hitétől, gyakorlatától. Valakinek. Itt ül szemben. Nem tehet mást.

    Azt hiszem, hogy a dolgok nem elmúlnak, hanem mintegy félretevődnek, tétetnek, s vannak akkor is. Nincs róluk szó. Ideig. Pihentetőleg.
    Az meg kész röhej, hogy én az apja pozícióját rohamoznám itt. Hogy azt a hatalmat akarom, amit ő gyakorolt? S amennyiben maga is drogos volt, azt adta az embereknek is, amit ő él. Mondván: „egyétek és vegyétek…” Ehhh! A krisztusi jó, amely önmagát adja, bizonyságául a jónak, a jó hitetésének, a „veletek én is” – meggyőzőnek gondolt – módjának, ez a jó, biztos, hogy ez a jó szeretet?
    Nincsen egy máshonnan veendő? Nem lehetne másból is megújulni, mint csak belülről? Hiszen – ha felteszem, hogy én kívül vagyok – abban a gömbtükörben, amely a belül levőt magának visszatükrözi, vajon neki ugyanolyan eltorzult arcot mutat, mint amit én innen kívülről látok? Ez a tanú-azonosító-más-szobából-ablak-onnan-tükör nekem ide eltorzult arcú kétségbeesettnek mutatja őt. Annak az elélvezés előtti arcgörcsnek az aranyzuhatag gyönyörét ígérő végső szent kín? A meghalás-közeli-elfulladásban, az agyérgörcsöt közelítő féktelen odaadódásban, a legmélyebbre facsaró kéjokozásban?

    Nem is igaz, hogy drogos volt az apja. A naplóban sem utal rá semmi. S attól most igazabb a jósága. A „belül levőknek”, az érintetteknek, a tőle külön levőknek nyújtott külső jó? Attól most igazabb?

    És ő? Ő az apja nyomán… csak még nem látom meg rajta? Azt hívén, hogy az apja drogozott, s már ő is? Elindult az úton, amíg nem voltam vele? Azt hiszi, hogy apja a betegeivel együtt élte a jót, s most ő is ugyanezt teszi? Velük. Magával is? Ez a hagyományozás, ugye, az úgynevezett történetiség, hogy úgy mondjam. S ha nem küldtem volna el magamtól? Miért küldtem el? Bármilyen őrületes is, azért, hogy megtudjam, egy fiatalabb más be tudja-e tölteni annyira, hogy utána nem kellek neki. Féltékenységből zavarni el azt, akit szeretünk? Azért tenni őt kívül?

    „… nem fog a macska egyszerre kinn s benn…” Persze, de akkor hogyan kell a kinn után visszahívni? „Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba…”

    S hát az ember, a teremtés koronája sem más végeredményben, mint az anyja csecsbimbóján a védett bőrzsákban cuclizó kengurubébi?

    A költő unokatestvére – nem volt művész. Hiába volt kiváló orvos, kiváló zeneesztéta, zenét is szerzett, hiába volt kiváló novellista. Azért, mert nemcsak kipróbálta magán, hanem gyakorolta is a drogot. Mondván, hogy tudja, hol a határ. Végül is nem tudta. Csáth Géza a féltékenységről bizonyára többet tudott, mint a drogról. Lehet, én tudok többet a féltékenységről. Mert én a szerelmesem elgyötört kínarcát magamra vettem. Drog nélkül. S most itt vagyok a feloldódás előtti végső fintorban. A fintorig eljutok. Igen kemény testgyakorlatokkal kínzom magam. S még mindig nem vagyok elég kemény.
    Elég antracit.
    Azt hiszem, hogy a hallgatáson kívül nem tudnak egymásnak nyújtani igazabbat azok, akik szeretik egymást.

NEMES LÁSZLÓ

A szfinx

Végül is menjünk, vagy maradjunk? – kérdezte Herczeg Zoltán, azon az őszi napon már ötödször vagy tizedszer Vilmától.
    – Ahogy te akarod – mondta a felesége. Mosolygott is Zoltánra. Azzal a kedves, őrjítően kedves, egyetértő és őrjítő kételyekben hagyó, szőke mosolyával.
    Egyszerre zord és kellemetlen lett Zoltán számára, de meglehet, hogy mindkettőjüknek a bécsi Ring többé-kevésbé elegáns szállodájában az az addig szépnek, kellemesnek tartott szoba, melyet Zoltán amerikai unokafivére, a szomszéd szobában megszállt Jani – már hosszú évek óta Johnny – vett ki nekik. Ő szerezte meg számukra, nem is olyan egyszerűen – magyarázta nekik többször is –, az útlevelükbe Bécsben bejegyeztethető amerikai vízumot, valamiféle menekült vagy hasonló állapotot igazoló beutazási engedélyt.
    – Három nap múlva lejár az osztrák vízumunk – mondta Zoltán. – Meg az ablakunk is.
    Valamikor a hetvenes évek közepe táján hangzott el ez a párbeszéd, amikor hazánkból néha-néha – szerencsével vagy némi összeköttetéssel, néhány évenként egyszer-egyszer, akkor is csak a hivatalosan kiváltható, kevésnél is kevesebb valutával – át lehetett lépni már a csodákkal kecsegtető Nyugat határát. Persze csak az útlevélbe bélyegzett, a néhány heti külföldi tartózkodás hosszát megszabó, ablaknak nevezett engedély idejére.
    Az utolsó nap délutánján, a schwechati repülőtér nagy tolongásában Johnny a gyakorlott amerikai utazó és világpolgár biztonságával kalauzolta és biztatgatta őket: – Majd meglátjátok odaát… Zolikám, a te mérnöki diplomád… a te kitűnő műszaki tudásod… és Vilma nyelvtudása… – Persze – bólogatott Herczeg Zoltán –, hiszen Vilma angol szakos. – És azt is hozzátette: – Angol, orosz…
    Amikor elhelyezkedtek az óriási repülőgépben, Zoltán a rámosolygó feleségére nézett. – Örülsz? – kérdezte.
    – Én mindig boldog vagyok, ha látom, hogy te örülsz – felelte a férjére mosolyogva a még mindig csinos, fiatalos Vilma.
    Nem ezt kérdeztem, akarta mondani kissé indulatosan Zoltán, de éppen megszólalt a dallamos géphang: Fasten your belts – kapcsolják be az öveiket –, please!
    Kalmár Vilmos annak idején éppenséggel nem örült, amikor megtudta, hogy a felesége a két lányuk, Ilona és Erzsi után újra gyereket vár. Ez akkoriban történt, amikor a derék szövőnőből lett egészségügyi miniszter a legszigorúbban, a legsúlyosabb büntetések kilátásba helyezésével tiltotta meg a terhességek művi megszakítását. Kalmárné, annyi más asszony- és leánytársához hasonlóan, a kórházak szülészeti osztályainak folyosóin is felállított pótágyak egyikén hozta világra harmadik, Vilma névre keresztelt lányát. Ha legalább fiú volna – mondta dühtől fuldokolva az apa –, fiú, aki továbbvihetné a nevemet! – A már kopaszodó Kalmár Vilmos kisipari szövetkezeti elnökhelyettes nevét! Azt a helyes, szőke, de hát mégiscsak leányként világra jött harmadik gyermekét, Vilmát, kezdetben az apja éppen ezért Vilinek, Vilikének becézte, de erről idővel leszokott, úgy vélte, hogy erre a megtisztelő névre ez a harmadik lány mégse méltó.
    Pedig Vilma nagyon igyekezett. Szorgalmasan, jól tanult, jobban is, mint a nővérei. Ám ezért dicséretet az apjától sose kapott. Amikor pedig egyszer, harmadik osztályos korában, ki tudja már, milyen főbenjáró bűnért – talán egy otthon felejtett könyv vagy tornacipő miatt – intőt kapott, az apja csattanós pofont kevert le neki. Az anyja vigasztalta. – Védd csak a kölyködet! – kiáltott Kalmár Vilmos a feleségére, a kislány pedig mindkettőjükre egyformán mosolygott, az egyikre bűnbánóan, bocsánatot kérőn, a másikra hálás köszönettel. Mosolygott, ijedten összehúzva magát, akkor is, amikor a szülei mind gyakrabban, mind hangosabban veszekedtek egymással, könnyelműen elszórt pénzről, jó vagy ehetetlen mosléknak nevezett ételről, hűségről, megcsalásról. Vilma nem is értette, vagy később már értette ugyan, hogy miről van szó, de hogyan is mert volna állást foglalni az őt mindig csak védelmező anyja és a mindig csak korholó apja félelmetes vitáiban.
    Szerette a nővéreit, érezte, tudta, hogy ők is szeretik, ha kell, védelmezik őt – hogyan merte, hogyan is akarhatta volna megbántani akár Ilonát, akár Erzsit, amikor olyan fontos kérdésekről kellett volna igazat adnia akármelyiknek is a másikkal szemben, hogy valóban rosszul áll-e Ilonának, valóban nevetséges-e rajta az a piros blúz, amint azt Erzsi állítja, vagy igaz-e, amit Ilona mond, hogy az a Bandi nevű fiú, aki újabban Erzsi körül sündörög, egy beképzelt majom? Csak mosolygott rájuk, kedvesen, egyetértőn – ezzel is, azzal is.
    Múltak, futottak, rohantak a hetek, a hónapok, az évek, ki emlékezett, ki törődött volna már azzal, hogy az a Bandi valóban beképzelt majom volt-e? Más fiúk, fiatalemberek, udvarlók bukkantak fel Ilona és Erzsi körül, sürgölődtek, fontoskodtak, tréfásan udvarolgattak még – amint egyikük-másikuk mondogatta – a bűbájos kis Vilmácskának is.
    Beszéltek, vitatkoztak ezek a nagy fiúk, fiatalemberek akkoriban labdarúgásról, a Beatles muzsikájáról és világraszóló sikereiről, de arról is, hogy valóban kémkedett-e annak idején a Szovjetuniónak a Rosenberg házaspár, s persze a leghevesebben arról, hogy forradalom vagy ellenforradalom volt-e Magyarországon azokban az októberi napokban. Beszéltek gyilkosságokról, megtorlásokról, arról, hogy új, tavaszi szelek is fújnak már, és egy pártrendszer vagy több pártrendszer, és hogy a szabad sajtó mégiscsak… Volt véleménye, persze, hogy volt már véleménye a világról Vilmának, rádiót is hallgatott, olvasott újságot, könyveket, szovjet meg amerikai regényeket is, meg is értette őket valamennyire, de mégis csak hallgatta a vitákat, mosolyogva, szótlanul, el ne rontson valamit, meg ne sértsen valakit, talán éppen azt, akihez Ilona vagy Erzsi a leginkább vonzódik: Ferit, a bölcsészhallgatót, Sanyit, a kiváló munkáért éppen kitüntetett ifjú vasesztergályost, vagy azt a szép szemű Lajost, a máris jól kereső belvárosi divatszabót.
    Aztán eljött Vilma életében is, elkerülhetetlenül, az első, talán mégiscsak nagy szerelem. Miklósnak hívták, másodéves egyetemi hallgató volt, jogot tanult. – Ha igazán szeretsz – mondta neki a fiú egy virágillatos tavaszi estén a Városliget távoli, valamennyire rejtett padján –, úgy igazán, életre szólón…
    Mit lehet úgy igazán, életre szólón tudni? – gondolta Vilma. Az is eszébe jutott, talán még a szülei, lehet, hogy még ők is azt hitték, úgy mondták egymásnak valamikor: szerelem, életre szóló. Ő meg csak rámosolygott a fiúra, szótlanul, akkor pedig a maga módján bizonyára szerelmesen; annak a Miklósnak azonban felcsattant a hangja: –– Te mindig, mindenre csak mosolyogsz, rejtelmesen, mint valami szfinx…
    – Te bolond! – mondta neki Vilma, mosolyogva.

    Már elvégezte az egyetemet, egyedül a három lány közül, és egyedül ő lakott még mindig a változatlanul morgó, civakodó szüleivel együtt, a józsefvárosi lakásukban. Onnan járt ki tanítani a távoli, óbudai iskolába. Egy májusi vasárnapon az egyik sógora, Ilona férje, Jankovics Dezső – se nem esztergályos, se nem filozófus, hanem a kerületi tanács gazdasági osztályának hivatalnoka – bemutatta neki Herczeg Zoltánt. – Jóképű fiú, ugye? – kacsintott rá a sógor, és halkan még azt is hozzátette: – Tehetséges, kitűnő mérnök, elektromérnök, nagy jövő előtt áll…
    Szerelem? Az volt, minden bizonnyal az lett az ismeretségből, az a megmagyarázhatatlan, nehezen körülhatárolható érzés. Fél év múltán Kalmár Vilma, a még mindig fiatal, szőke tanárnő, szemmel láthatóan szerelmes mosollyal állt Herczeg Zoltán oldalán, az őket összeadó anyakönyvvezető előtt. Másfél szobás szép, kis lakása volt Zoltánnak, nem is nagyon messze Vilma iskolájától. – Majd nagyobbra cseréljük, ha megjön a gyerek – mondta az ifjú férj.
    – A fiú? – kérdezte Vilma.
    – Fiú vagy lány, nekem olyan mindegy – válaszolta Zoltán. – Szép lesz, okos, mindig kedvesen mosolygó, mint az anyja.
    – Okos, tehetséges, mint az apja – tette hozzá mosolyogva az ifjú feleség.
    – Tehetség…? – komorodott el Herczeg Zoltán. – Itt, nálunk lenyirbálják a szárnyakat! Hiába a tehetség… a legjobb ötletek… a javaslataim…
    Nem először mondta ezt, nem is utoljára. – Egyszerű, mint Kolumbusz tojása – magyarázgatta a feleségének. – Forradalmasítaná a fotografálás technikáját. De a fafejűek… meg az irigység… és az érdektelenség, ami minden újnak a kerékkötője…
    Vilma mosolyogva, azzal a szép, egyetértő mosolyával hallgatta. – Világraszóló siker lehetne – magyarázta Herczeg Zoltán.
    Ezt magyarázta mintegy másfél esztendő múltán az unokafivérének, Herczeg Janinak is, aki csaknem két évtized után először látogathatott haza, Magyarországra. Az egykori fiatal ügyvédgyakornok odaát, Amerikában felhagyott a jogászkodással, újabb hosszú tanulás, angol nyelvű vizsgázgatás helyett, zöldség- és gyümölcsboltot nyitott Bronxban – mint mondta, nem is sikertelenül. Mintha Johnnyként most még férfiasabbnak, szélesebb vállúnak, talán még magasabbnak is látszott volna, mint amilyen idehaza volt annak idején.
    – Bizony – bólogatott, belenézve pesti unokaöccse tervrajzaiba, jegyzeteibe, mintha ugyan sokat értett volna belőlük –, ebből nálunk odaát világraszóló siker lehetne… – Ezt ismételgette később, a New Yorkból küldött leveleiben is.
    – És te – kérdezte Zoltán, nem is egyszer, a még mindig olyan fiatalos feleségétől –, te mit szólnál hozzá? Ha megpróbálnánk… Jani segítene… megígérte…
    Vilma csak mosolygott, szótlanul ugyan, de a férje úgy érezte, bátorítóan, még a haját is megsimogatta.
    – Ha lennének is kezdeti nehézségek – folytatta Zoltán –, az én műszaki tudásom és gyakorlatom… ott az ilyesmit megbecsülik… És a te kitűnő angol nyelvtudásod…
    Hányszor, de hányszor ismétlődtek meg ezek a beszélgetések! Vilma pedig bólogatott, mosolygott rá. Egyetértőn? Bátorítón? Szeretettel – az kétségtelen. Szerelemmel? Annak hol vannak a határai?
    – Én mindig boldog vagyok, ha látom, hogy te örülsz – mondta Vilma a bécsi, pontosabban, a schwechati repülőtéren felszálló hatalmas amerikai repülőgép ülésén.
    Johnny állta a szavát. Állást is szerzett hamarosan Zoltánnak, nem éppenséggel mérnökit, nem is a szorosan vett szakmájában, hanem egy óriási autójavító üzemben. De munka volt, nem is rosszul fizetett. Arra pedig elég hamar rájött Herczeg Zoltán, hogy az ő újszerűnek hitt elképzelései itt nem is olyan újszerűek, többé kevésbé mind megvalósultak már – egyébként is elmúltak azok a régi, romantikus idők; az óriási tőkével támogatott kutató teamek mellett a magafajta magányos farkas ma már labdába se rúghat.
    Abban is segített az unokafivére, már a kezdet kezdetén, hogy találjanak, nem túl messze tőlük, rendes, nem is megfizethetetlen bérű kis lakást. Alig volt kisebb, mint a korábbi, budapesti otthonuk.
    Vilma elég hamar belefáradt az álláskeresésbe, az apróhirdetések böngészésébe. – Az az én kitűnő angol nyelvtudásom… – mondta mosolyogva a férjének –, hiszen én tudtam, otthon is tudtam, hogy az csak ott ér valamit. Itt mindenki tud angolul, jobban is… És arra sincs szükségük, hogy én, azzal a mégiscsak magyaros kiejtésemmel tanítsam a gyerekeiknek a Shakespeare-szonettek, vagy akár az Emily Dickinson-költemények szépségét.
    – Ezt otthon nem így mondtad… – kezdte a férje, de Vilma csak mosolygott rá, azzal a talányos régi mosolyával. – Én csak azt akartam – mondta –, azt akarom, hogy te boldog légy.
    Én nem ezt akartam, nem így akartam – gondolta ingerülten Herczeg Zoltán, de ránézett a felesége kedvesen, talán bátorítóan mosolygó arcára, és lenyelte még kimondatlan szavait.

    Nem sokkal később, két vagy három hét múltán tudták meg, hogy Vilma állapotos. Amikor a kislányuk megszületett, Katherine (hiszen ezt magyarul is mondhatták, magyarul is becézhették: Katalin, Kati, Katika), az életük mintha megváltozott volna. Volt valami új Vilma mosolyában is. A szeretet, a gyengédség, az öröm, a bánat különös, megmagyarázhatatlan keveréke. Gondozta, csókolta, babusgatta a valóban bűbájos kisbabát – de azt is gyakran mondogatta: nem akarja önmagának kisajátítani. – Tanuld meg te is – magyarázta a munkából hazatérő férjének – hogyan kell vigyázni rá, fürdetni, etetni, ápolni… – Mosolyogva nézte őket, hallgatta a férje gyengéd dörmögését, Katherine-Kitty-Katika gügyögését, első értelmes szavait.
    Csaknem hároméves volt már a kislányuk, szép, tavaszi vasárnap délelőtt, hármasban sétáltak a Hudson-folyó napsütötte partján, majd otthon, ebéd után Vilma egy magyar gyermekdalra tanította a gyermeküket: „Cirmos cica, haj! / Hová lett a vaj?” De még arra is, hogy: „Debrecenbe kéne menni / Pulykakakast kéne venni…” Aztán rájuk mosolygott, mindkettőjükre, talán még hosszasabban, különösebben, mint máskor, és azt mondta: – Az a vaj… igaz is, elfogyott… Van itt, a közelben egy bolt, azt hiszem, nyitva tart vasárnap délután is… lemegyek vajért…
    Elmúlt három óra, elmúlt négy, talán már öt is…, Zoltán átvitte a kislányukat a szomszédjukhoz, rohant le, az utcára, azt a boltot kereste, de nem találta, bejárta a környéket, lihegve, kétségbeesetten, futva, ki, a folyó partjára… – Nem látták? Ki látta? Szőke… világoskék ruha… mosolygós…
    Aztán haza… hátha már… A szomszédok, ismerősök, ismeretlenek… ott se… Telefon: mentők… Rendőrség: elrabolták? Annyi mindent hall itt az ember…
    Négy napig keresték, keresztül-kasul abban az irdatlanul nagy városban, a búvárok állítólag a Hudson vizében is, a rendőrök a Központi Pályaudvaron, a távoli, óriási nemzetközi repülőtéren… Aztán csak az emlék, a kiismerhetetlen mosoly, és a kislány dúdolása még sokáig, évekig: – Cirmos cica, haj! / Hová lett a, hová lett a…

KUTAS JÓZSEF

Szurkapiszka

    „… és ez történhet közülünk bárkivel, derült égből csapnak le ránk, lám, ilyen bizonytalanságban élünk mindannyian ezen a bolygón.”
    (Bertolt Brecht: Kalóztörténet)

    Egyszer férfi volt, egyszer nő.
    Ma hajnalban még egy levelibékazöld dombon lovagolt felfelé, amerre a szél fúj, és prémmel szegett válla mögött vad férfiak vigyázták minden lépését (nehogy megbotoljon az a dög, drága kisasszony!), és az ég olyan őszinte-kék volt, mint egy bál előtti selyemtopánka –a következő pillanatban egy kalóztanyán emelgette a cinkelt kockáktól zörgő cinpoharat, miközben a bal csizmájába dugott fanyeles kést igazgatta jobb csizmájával (itt nem látszott az ég, de odakünn, a közeli kikötő felett zavaros, szürke felhők torlódtak egymásra, s a részeg tengerészek által rosszul lehorgonyzott hajók úgy koccantak össze, akár a csontkockák a poharakban); itt is, ott is, ez is, az is.
    Elég nehéz volt ezzel együtt élni. Ezzel a tudattal.
    Ezzel a bumfordi kettősséggel, amelynek okát csak sejtette. Olyanformán voltak róla bizonyos képzetei, mint egy lassan eloszló álomról, vagy egy félig-meddig ismerős társaságban hallott történetről.
    A valóságban a dolog sokkal egyszerűbbnek tűnt, elég volt egy pillantást vetnie a fényképes személyazonosító műanyag kártyácskára, ha elbizonytalanodott (erről szó sem volt természetesen), ám a hű valóság nem mindig fedte le a hétköznapok minden egyes részletét. Álmos, szürke hétvégeken, amikor a felhők úgy hajtottak át az égen, akár régi mesék konflisai, és a gyenge napfény finoman porzott utánuk, hanyatt dőlve, félig lehunyt szemmel merengett önmagán és a világ dolgain – s ilyenkor, bizony-bizony, lecsúszott a valóság takarója, és kilátszottak a valóságon túli dolgok intim testrészei.
    Kilencvenkilenc százalékban megbirkózott a rá nehezedő feladattal, és sikerrel titkolta aggodalmait kevés barátja, közömbös kollégái és fogyatkozó rokonságának tagjai előtt – de ott volt az a bizonyos egy százalék. A töredék. A kivilágított szoba éjsötét sarka.
    És ő elmerült benne, alásüllyedt és elveszett az új, idegen világban. S nem tudott kihez fordulni – nem voltak szavai, amelyek megnyitották volna a menedék ajtaját.
    Ráadásul ő volt a vicces fiú… vagy lány.
    Talán ötéves korában kezdődött az egész, amikor az apja faképnél hagyta őket, úgy sétálva ki életükből, mint ahogyan egy megunt filmről szokott kisétálni az ember?
    Apjára nagy, erős, kopasz férfiként emlékezett, aki állandóan kék ingben járt, bár az is meglehet, hogy egyetlenegy emlékét variálta folyton-folyvást; a kék inges emlékben anyja mindig sírás után volt, tengerkék szeme körül vörös karikák égtek, és állandóan remegett a keze, akkor is, ha megsimogatta őt. Arra gondolt, nem jó se apának, se anyának lenni.
    Senkinek nem jó lenni a világon. Szurkapiszka az egész. Amikor a céllövöldés visszalő.
    Tegnap alkonyatkor az óriás kertjében ébredt, dúsan megrakott gránátalmafák arany árnyékai között, tapogatózó ujjai egy meztelen kard markolatára tévedtek, testét finom szövésű páncél fedte, de pajzsát, sisakját nem találta sehol; a fák lombjai olyanformán mozogtak, mint a csataméneket borító, súlyos brokáttakarók, színesen kavargó tömeg vette körül, s ő valósággal fuldoklott, mert arra gondolt, nemsokára meg fog halni, ha ugyan nem halt meg máris – a következő pillanatban a szoknyával vesződött, mert a szoknya szűk volt, ő pedig túlságosan ideges, mert az első meghallgatásra indult, s máris késésben volt (a munkainterjúk során elvesztette magabiztosságát, sőt, ruganyosságát és erejét is, akár a tűző napsütésen hagyott gyümölcs; igen, úgy kiszáradt, akár egy gyümölcs), és még a hajával is csinálni kellett volna valamit, összefogni egy teknőccsattal, vagy ellenkezőleg, kibontani, hadd gyönyörködjön mindenki lángoló vörös haja tűzvészében; itt is, ott is, ez is, az is.
    Igazság szerint munkanapjait rendkívül szigorú, csaknem szerzetesi beosztás szerint élte. Hétkor kelt, ébresztő nélkül, a hangok keltették, saját belső neszezése: mintha lábujjhegyen vonulna egy roppant sereg a lehulló levelek között.
    Tejet öntött egy kis tálka csokis vagy földimogyorós zabhelyre, miközben a derekára, combjára észrevétlenül tapadó súlyfeleslegre gondolt, és arra, hogy többet kellene mozognia – azután a buszon találta magát, unott arcok közé szorítva, majd a metróban, ahol szellemlények közé préselődött. Ha tehette, egy könyvvel a kezében verekedte át magát a sokaságon, mint Sir Galahad az elvarázsolt erdőn, egy Hammet-krimi vagy egy Dennis Lehane-regény csak a mély sötéten átvezető utat világította meg, és cseppet sem számított, ki vagy mi mozog a feketeségben.
    A munka hosszú volt és érdektelen, személytelen; ha összefut egy meccsen vagy az uszodában valamelyik munkatársával, előfordult, hogy sokáig kellett erőltetnie az agyát, míg azonosítani tudta az illetőt – addig bedobott egy-két viccet, emeletes baromságot (vicces fiú volt ő… vagy lány) –, az egyetemi könyvtár ódon volt, félhomályos és rejtelmes, s néha, ebédidő előtt, tisztán lehetett hallani a Mínótaurosz bömbölését.
    Délután hatkor már otthon volt, és fekete bőrfotelében szopogatta évszakhoz illő frissítőjét: egy pohár behűtött Martinit, üveg Gösser sört vagy borssal, fahéjjal bőven megszórt vörösbort, tagjaiban a hál’istennek eltelt nap ernyedtségével és megnyugvásával.
    Az a bizonyos egy százalék olyan volt, akár a tizedszer újraírt Háború és béke hatszázadik oldalán az i betűről lefelejtett pont, semmi jelentőséggel nem bírt, leszámítva a kitűnő ízléssel berendezett, modern tagolású lakás tökéletes magányát, és az állandósult egyedüllét örökké egyforma partvidékének unalmas látványát.
    Apja előbb hosszúra nyúlt, majd véglegesített távolléte először nem tűnt helyrehozhatatlannak, hiány volt, de alig észrevehető hiány: apró heg az arcon.
    Anyja sohasem sírt előtte, a kisfiú előtt, és ez rosszabb volt a rossznál, mert el kellett képzelnie, milyen, amikor sír, hosszan és kétségbeesetten a kék inges, nagy ember után. Elképzelte tehát, milyen lehet anyának lenni: a gyerek miatt erős volt, rettenetesen erős, majd összezuhant, amikor a rá váró feladatok jutottak eszébe, a zuhogó eső súlyos cseppjeihez hasonló ólmos percek és napok és hónapok és évek.
    Majd apja bőrébe bújt, végigkísérte a sötét, tűzoltólétra-sebes utcákon, ahol gonosz arcú emberek kínálták cigarettával, de apja legyintett, elhessegette a csúnya fiúkat, mert sietett hozzá, a fiúhoz… vagy az anyához.
    Azután minden összekavarodott benne, hogy újra kitisztuljon, az ámbraszürke váltotta egymást a fehérrel, akár egy centrifugában a forgó henger belsejében tükröződő tompa színek – egy idő után elsajátította a színlelés tudományát, néma lett, alkalmazkodó, majd betanult néhány olcsó tréfát, és attól kezdve a gyermekpszichológussal töltött idő is lerövidült.
    Megismert nőket… és férfiakat – férfiakat… és nőket.
    Az évszakok szelídített sárkányokként röpködtek az égen, és őt gyakorta fogta el olyan homályos érzés, hogy egyedül jár-kel ez alatt a vigasztalan ég alatt; mintha mindenki elpusztult volna a Földön.
    Mintha az emberek meg sem születtek volna.
    Az utóbbi időben azonban furcsa elváltozásokat fedezett fel a világban.
    Az egy százalék többé már nem volt töredék, kiteljesedett, olyanná vált, akár a fülbemászó dallam, vagy a kedvenc reklámszöveged, ami beléd mélyesztette a karmait.
    A busz, a metró emberei közül egyre többen használták a kék színt: ruhákon, kiegészítőkön, kis sminkeken, sőt, frizurákon bukkant fel a kék, akár egy már nem is olyan titkos jel, ami összeköti őket, ugyanúgy csengő hang volt ez, csengő hang a homályból, mint a szabadkőművesek titkos kézfogása vagy a rózsakeresztesek rejtett ábrái.
    Az összetartozás megerősítésének finom szimbóluma.
    Előfordult, hogy a könyv fénye kiemelt a sötétségből egy-egy arcot, szabálytalan mozdulatot, szimmetrikus kéket.
    A dolgok ismét kezdtek összekavarodni – a valóságon túli világ bezúdult a jelen lékein. Megpróbálta régi olvasmányait újakra cserélni, de a helyzet csak rosszabbodott: a réműzőnek szánt Stephen King fénye alig tudta átütni a sötétségfalat, jó, ha néhány méterre elvitt, a többitől még ennyire sem futotta, a klasszikusokról nem is beszélve. A Pickwick Klub egyetlen szalmasárga fénypetty volt csupán.
    Beruházott egy iPodra, de kénytelen volt belátni, nincs olyan zene, amely semlegesíthetné a külvilág hatásait – elnyomhatja-e vajon a bohóc bruhahája a támadó ellenséges hadsereg vérszomjas kürtszavát? Jogosítvánnyal nem rendelkezett, taxira nem tellett, maradt tehát a rettegéssel teli, éber órák folyékony iszonyata, amelyben egyre mélyebbre szállt alá.
    A napi rutin baljóslatú szertartásrendszerré változott – különös árnyak születtek a ködben, és állandó ottlétük neszei átszüremlettek, átsejlettek a valóság anyagán.
    Egyszer, amikor egy összetett olvasói kívánság forráshálója után nyomozott a könyvtári raktárban, soha nem járt könyvösvények és polcsorok útvesztőjében, csaknem összefutott a Mínótaurosszal; már a bűzét is érezte, már fújtatását is hallotta. Máshogyan élt, veszélyesebben. Zabpehely helyett vastagon megcukrozott csokoládés croissant került a reggeliző tálcára, a délutáni frissítők száma nyugtalanítóan megszaporodott.
    Megtanult félni – mintha két tűz közé került volna; a mindennapok diótörője alapos munkát végzett.
    A viccein sem mosolygott többé senki, sőt: görbe szemmel néztek rá. A világban vele együtt élők, vele együtt vándorlók egyre nagyobb távolságot iktattak közéjük: tudta, eljön az idő, amikor elveszítik egymást szem elől. Szembesült azzal a ténnyel is, hogy barátai nem voltak barátok; hogy kollégái idegenebbek az idegeneknél, s hogy rokonai évek óta nem látták, nem is üzentek.
    Egyszer férfi volt, egyszer nő – és mostanában mindkettő egyszerre.
    Holnapután egy virágos parkban üldögél majd, ölében az Instyle magazin legújabb számával (tudod, ez az az újság, melynek címlapján sohasem szerepel pasi), körülötte boldogan mosolygó emberek mászkálnak, délutáni mosolyok tarkállnak mindenfelé, és ő, miközben élvezi a napfény cirógató közelségét meztelen karján, begyűjti ezeket a méz-mosolyokat, anélkül hogy felelősséget érezne értük, anélkül hogy bármilyen hosszú vagy rövid távú kapcsolatra kötelezné magát – a következő pillanatban egy rettentő randa, olajos hátú, hüllőszerű folyó partján találta magát, egész pontosan a parti kövek egyikén, ezek a kövek kettős természetűek, a szárazföldhöz és a vízhez is tartoznak, és tetszés szerint lehet használni őket; ott várakozott tehát, bokái közt egy papírba csomagolt flaskával, amelyből erős szesz szúrós szaga áradt, ő pedig émelyegve bámulta a csúszó-mászó folyót, ahogyan egy fakír kígyóját szokás bámulni, máskor, más időben; itt is, ott is, ez is, az is.
    Fogalma sem volt, mitévő legyen.
    Egyik nap pedig felismerte – épp aznap kapott egy e-mailt egy hajdani ismerőstől (na jó, több volt, mint ismerős, afféle majdnem-szerelem volt, ami az élet korábbi szakaszaiban királyokká/királynőkké varázsol minden kamaszt) –, miféle változások előtt áll.
    Negyven esztendős volt, és lám, nem ő készült tengernyi tapasztalatával tarsolyában elhagyni a világot, hanem fordítva: a világ hagyta faképnél őt. Eddigi navigációs készsége, ami jól/rosszul vezette idegen vizeken és szárazföldeken, cserbenhagyta, úgy kopott el, akár kedvenc bakancsa talpa.
    Apja egyetlenegyszer küldött életjelt magáról.
    Nem pohos palackba zárta, hanem a postára bízta, de az eredmény nagyjából ugyanaz volt: mintha a messzi távolból, egy vadidegen lénytől érkezett volna. Anyja átfutotta a képeslapot, majd a kukába hajította, neki pedig csak annyit mondott, hogy menjen kezet mosni, és hogy szedje ki a távirányítós kocsi kerekei alól a babát, mert az nem oda való, és „ami nem oda való, az nem oda való” (anyja óraadó volt egy alternatív magániskolában).
    Ő pedig újra és újra átérezte, milyen lehet egy gyermekét egyedül nevelő anyának lenni – a magányos esték fásultságát, a naptárszerű élet egyhangúságát; ősz volt, talán október vége, az utcákat kövér eső mosdatta, és az autók szétpattanó szappanbuborékoknak tűntek, s ő csak ült a dolgozóasztalra hajolva.
    A bekapcsolt számítógép monitorának szürke négyszöge éveket öregített rajta, mintha egy pincében ült volna, félhomály hullt rá, arca valósággal behorpadt, a fogai fájtak, tompa, reménytelen fájdalommal, míg ő az Excel-táblázat segítségével próbálta beosztani a fizetést, hogy jusson, maradjon is. A fájdalom nemsokára kiterjedt és elhatalmasodott, mire ő fent, az emeleten jajdult fel, mert újra kisgyerek volt, a maga kínjával és bánatával, amit az a gyűrött képeslap okozott. És ez a kisgyerek ült éveken át egyedül az iskolapadban (mert akkor még padok voltak, nem pediglen elegáns asztalok), mert az osztályfőnök senkit nem mert melléje ültetni, mintha a fájdalom és a rettegés ragadós lenne… és az évszakok lengtek, akár a toldott-foldott öreg függönyök a feltámadó délelőtti szélben.
    És most ez a furcsa, rendkívüli támadás.
    Egyszer ez, másszor az – elég az hozzá, hogy elege lett a szurkapiszkából, és elhatározta, hogy megragadja a világ grabancát.
    Elhatározta tehát, hogy ezentúl ragaszkodni fog ahhoz a szerephez, amit a részvéttelen többség megszavazott neki, és az egyik vasárnap, amikor a lakása előtti park megtelt piknikezőkkel, s a fények olyan élesek voltak, akár a sebészszikék, nekilátott, hogy átrendezze a ruhatárát, kihajítsa a gyanús darabokat, és azt is megfogadta, ugyanígy fog elbánni telefonja postaládájával is; azután mégis leragadt a nyitott ablaknál.
    Most egy tegnapi elektronikus levélre gondolt, amelyben egy illető arról biztosította, hogy rokonszenves neki, ő pedig tanakodva bandukolt a fürdőszobába, mit kezdjen az arcával, azzal az arccal, ami vele együtt öregedett; az illető módfelett kedves volt, noha (internetes szokás szerint) semmi konkrétumot nem árult el magáról, csak azt, amit ő már úgyis tudott.
    A billentyűzet különös, sötét ajtó volt, ami arra a másik világra nyílt.
    Sírni tudott volna dühében, mert egy mosollyal épp most köszönte meg egy szőke, bodros, csokornyakkendős fiatalembernek, hogy felvette véletlenül leejtett színházi legyezőjét – akit azután a következő pillanatban párbajra fog hívni, és a homloka közepébe talál majd nehéz, lovassági pisztolyával.
    Érezte az illető magányát – úgy áradt feléje, mint egy sikoly egy, a síkon elterülő, alvó faluban –, és azt is érezte, hogy ez a kapcsolat eleve halva született; a nő kívánta az illető közelségét, és ugyanúgy a férfi is.
    Ahogyan az infarktusban elhunyt anyjától örökölt állólámpa is egyenletesen terítette szét fényét a szobában, úgy ömlött szét ez az érzés a lelkében. Így vette birtokába a reménytelenség, az előre tudott kiúttalanság életének minden zugát, minden szegletét; a nyitott ablakon bedőlt a dús park, a parkban játszó felnőtt emberek, a pengekék égbolt puszta kézzel tapintható boldogsága, és ő szomorú lett, mint amikor anyja hűtlen apja halálhírét közölte vele, hiszen tudta, mi az: meghalni, és azt is: szeretni és nem szeretni.
    Egyszer férfi volt, egyszer nő – most az ablak műanyag keretét kaparászta, és arra gondolt, milyen nagyszerű lenne, ha találna is valamit a borítás alatt, majd arra, vajon miért nem csatlakozik a parkban bóklászó boldogokhoz, de nem tudta eldönteni, miként tegye, mint ahogyan végül ruhatárát és egyéb dolgait is meghagyta úgy, ahogyan volt.
    Leült, levelet írt az illetőnek, szép, komoly és udvarias levelet, amelyben akkurátusan kerülte a direkt célzásokat, a színeket, a hangokat, minden frissen festett volt, a mondatok és az érzelmek – a férfi kilovagol, a nő nem –, s amelynek a nem volt az alaptónusa; majd kitörölte, és újat írt – ebben a nő lovagolt ki, a férfi nem – a világ eltelt a klaviatúra egyhangú kopogásával; eső hullt a világ összes táján, földre, domboldalra és a hegyre vezető úton felfelé tartó magányos alakra egyaránt.

Húshagyó kedd