XII. AQUINCUMI KÖLTŐVERSENY

Mint minden januárban, az idén is válogattunk az előző évi aquincumi költőverseny legjobb alkotásaiból. Tíz pályamunkát mutatunk be olvasóinknak.
   
   
RIGÓ BÉLA

A szónok

Te rossz Penész-
démoszthenész!
E poszt nehéz.
Ne ossz te észt!
(Neorebellis vers)

Ülnek az istenek, ott, a magasban, nézik a tévét.
Versenyez értük a sok égi csatorna-celeb.
Másodpercripacsok. De közöttük fénylik a Szónok!
Hangja akárhova hív, ballag utána a nyáj.
Néznek az istenek: hol a francba’ tanulta az ipse?
Mindig mást magyaráz, s nem veszik észre sosem.
Isszák mámorosan szavait, s közben a földbe taposnák
azt, aki nem lelkes, vagy füle félrefigyel.

Persze az isteni ész kitalálja az emberi trükköt:
gyermekkorban a Nagy Nyelvfenomén dadogott.
Ám aztán kavicsot tett nyelve alá, gyakorolt, és
egy nap megszólalt nyelve alatt a kavics.
Mindig új kavicsot keresett új égi igékhez.
Bámult rá a tömeg: íme, az Isteni Hang!
Máig is így zeng és hazudik gyönyörűen,
míg a trezorjában gyűlnek a szép kavicsok.

Este magányba vonul lefürödni a nappali mocskot.
Nézi közelről, hogy arca milyen hiteles,
és ezután veszi csak ki az aznapi téma-protézist.
(Egy-két szó igazat még a tükörbe dadog.)

PAYER IMRE

Egy mai istenhez

Nem vagy isten. Olümposzod álság. Program a többi
gyártmány között. A pénz az úr.
Hol van a jóslat, a hit?
Hódoltság ez a kódoltság, idegen. Magad is csak
terméke vagy. Múló adat
– öltönyösen, ridegen.
Fogság és kín és visszhangzó cella – ilyen vagy.
Lét nem sugárzik általad.
Gépies a szavad is.
Nem vagy, csak látszol. Mint gyorsfénykép, töredékes.
Itt nincs öröklét. Itt csupán
pillanatok, hasadék –
Már tovaszöktek a Párkák önjáró guzsalyuktól
és megremeg zord oszlopa
a hamis űrnek. Elég!
Hékás, majd ne csodáld, ha a feldühödött tömeg elkap,
luxuskocsidból majd kiránt
s rugdos a nyílt tereken.
Rádordítja, hazug vagy. Becsmérli, szidja anyádat.
Rémült tekinteted hová
rejted – a rossz remegést?!

*

Új szike vágja csalárd fátylát káprázataidnak.
Pénzért csinált istenpofád!
Újra virágzik a Rom.

ZONDA TAMÁS

Egy nap az Olümposzon

Mítoszaidban mélyre merülvén isteni Hellász,
látni szeretném, ahogy Műtikasz csúcsa aranylik,
hátha a régvolt isteni kórus tudna tanácsot:
mit tegyek itt, fogat összeszorítva e lenti világon,
tűrni, viselni az aljas földi titánok uralmát?
Indulok, tűzre csiholnám hű, noha gyatra Trabantom,
hallgat a beste. Jer hát, jó Pegazus, tarts ki az úton,
szétnyűtt szárnyadat verdesd, szedd verslábaidat szaporán.
Lám repülünk már, éteri fényből lép ki Olümposz,
jó Zeuszunk trónja körül dús hölgykoszorú ül:
Héra tehénszeme néz rám, Hébe’, Niké meg a Múzsák…
Istenek! Már leteperve apátok zsarnoki kéje,
isteni rendben, néztek a gyatra emberi létre.
Istenek atyja, Zéusz! Jöttömet hadd magyarázzam:
Látod-e, szenved a népem, nincs neki jószavu hőse,
marhát, trónt szeret mind a türannoszi beste vezérfő,
elfogy az élet, az étel, a kedv: bús szomorú nép… –
Zord jövevény! lásd, szánom a néped, itt ez a villám,
vedd a kezedbe, miként én, s vágj vele rendet a földön…
(Biccen a versláb, földi halandó! Lassan a testtel!
szól rám bosszús hangot eresztve a sánta Héphaisztosz)
– bánom is én, mikor itt van az isteni fegyver a kézben,
s szívben örömmel, bízva jövőben, a kedvem is ébredt…

Csakhogy az álom elengedi hirtelen nagyhitü foglyát:
nézek egy ablakon át, már hol van Olümposz, a fényes?
Kátyúk közt zötyögő kék busz sóhajtva köszöntlek,
nyűtt, ideges, morcos kis dúloszok ülnek a gépen,
hajnali ködből tűnik elő Aszklépios háza,
benne kipattan az élet, a vég kivirít, vele tűnök,
lépdelek, fénylő álmom után még sós-keserűbben,
hull az eső le, Nióbé könnyei arcomon, ősz van.
 

VIDECZ FERENC

Zeusz panasza a Múzsákhoz

Ezredek óta nyüvöm fenekemmel az isteni trónust;
Tyúkszemeket tört rajta a márvány; vásik a kő is…
Ifjan az ember még hatalomra, magasra törekszik,
Majd ráeszmél, jobb, ha lazíthat. Mára leginkább
Hérától szabadulnék; vége sosincs panaszának,
Szörnyen unom cserfes szavait; bár főzni tanulna!
Hascsikarást, heveny émelyt vált ki naponta a nektár,
Frász-nyavalyám okozója, ha tölt ambrózia-koktélt;
Habzsolnék inkább ananászt, kipirult pipi-hússal,
Serben főtt gödölyét tárkonnyal, sajtreszelékkel,
Friss, ropogós zsíros kenyeret lilahagyma-szelettel,
Vagy mint Párisz, sült ürücombot kapribogyósan,
Mellé ciprusi tűz aranyát hörpintve fenékig,
S desszertként Helené hóhalmai… (Csordul a nyálam!)
Ó, az a kor volt ám gyönyörű, amidőn Európé
Kényeztette heves bikatestem hab-nyoszolyánkon!
Most, mint vén, mekegő kecskét, méltán kiröhögne.
Visszavonulnék, csakhogy utódként kit jelölök meg?
Még gebinesként sem vállalnák; nem hülye egy sem!
Afrodité tán hajlana rá, no de szőke macára
Hogy testálnék oly hivatalt, amely észt is igényel?
Hermész lenne nyerő, neki jelleme érleli sanszát,
Mert legitim hatalommal a tolvaj gyűjti a suskát,
S részesedést tud – bár fanyalog – perkálni belőle…
Alkudnék: kincs, préda helyett pár napra az asszonyt
Zárja Eólusz barlangjába! Kirúgni a hámból
Kedvem szottyant; váltig üzenget vén Dionűszosz,
Csakhogy Héra-banyám rám esküdözik: mogyorómat
Megcsavarintja, ha földi cicussal lát enyelegni.
Lám, bonyolult dolog élni, örökké meg különösképp;
Titkos bugyraiból még én-isten se lelem meg
Bölcs kiutam: bár hozzám jut döntésre a patvar,
Közröhejes dolog Én-Felségem előtt könyörögnöm.



Ingrid Bergman „A diadalív árnyékában” forgatás közben
(Hollywood, 1946. július-október)
Fényképezte Robert Capa © International Center of
Photography, New York. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

SOLYMOSI SÁNDOR

Istenek kertje

az illatok az illatok
csönddel beszőtt papírlapok
pipacsnyi vágy talán-talán
a kimérhetetlen asztalán
folyóban úszó csillagok

hogy leültem
hát fölpattant a rét
nagy lila mályvák szálltak szerteszét
kakukkfű kevert zsályaillatot
s az árok oldalában szarkaláb ballagott

a bükköny új ruhát kapott
úgy illegett úgy villogott
táncra perdült és énekelt
egy pók aranyfonált pedert
s továbbfűzte a dallamot

estébe szédült az alkonyat
elnyúlt a fáradt dombokon
bábakalács szamárkenyér pirult a tűzben
s zöld kövér fények gyúltak a lombokon

a szél orvul csókot lopott
és részegen suhant tovább
a nappal fényes ostorát felejtsük el most cimborák
égig érnek a holnapok

én még sokáig sírtam ott
hol akácfehér illatok
lengtek a nyári kerteken
 

SZARKA ISTVÁN

Térbeli kútnál

Megin’ ez a ciprusi nő a titánnal:
forradalomra
rebbentek szét Palotának cserebere
gruppjai, hogy most-
vagy-soha – bujkált aztán
jó humorú hadijáték
s hahotás hazudóverseny
rengetegében az eszme.

Én döntöttem, maradunk az idők
végezetéig
olyképp, ahogyan a horgas görög agy
kitalált minket,
merthogy Jahvék, Brahmák, mások
– mondd – mire mentek
s merthogy máig mind ide jár haza,
bárhova kószált.

Könyökölök, enyhül a balkon,
fönn özönölnek a dzsambók,
lenn Litokhóron, pirinyó város
nyújt ide ösvényt,
éled a főtér, zendül, hajlong
furcsa rokon szó:
buszról rajzik a Költők
Népéből ez az ötven,

pisilőhelynél újjászületik
Hügieiától,
cserfel, kocogó jégről szürcsöl
tiszta narancsvért,
várja szolíd szállás, az a négyezer év,
meg az én hős
görögöm a csavaros agyával. – Tudván
tudd: anyanyelven

ilyeneket írtak ezeknek: Mintha
birsalmából
harapták volna ki, hát még az, hogy
Gyuladj föl karcsu,
piros Fároszom, és még:
Két csiga őrzi az álmát
(kettő, persze – te tudd mi, te
kétcsiga-tudatú, fárosz-
kukacú birskörtéből
kettőt harapó!) – ní mán,
mekkora kujonok! A térbeli kútnál
ott az a fickó
hűti az őszibarackot, könyökén
csordul a lé már,
horgas agyában moccan a félsor:
Alant az Olümposz.

Fölnéz. Sóhajt. Indul. Rám nevet.
Összehunyorgunk.

KÖRÖMI GÁBOR

Thészeusz az athéni könyvtárban

Én, ki gyermekként már annyiszor megbuktam,
Ki királyként annyi rossz döntést hoztam,
Alattvalóként annyi rossz urat szolgáltam,
Most ismét könyvtáradba lépek, Athén!
Itt, hol egykor ábrándos tekintetek és
Kialvatlan szemek között lebegtem ifjan,
Most öreg senkiként fejet hajtok és
Üdvözlöm, könyvtárba járó népedet.
Szakadt öreg örök diákok, riadt
Elsőévesek, szájukat nyaldosó hetérák
És kávéhoz süteményt rendelő ügynökök között
Oldalgok, miután büntető cédulám kiegyenlítettem,
Igyekszem a számító gépek és örökre ittragadt
szépségek fölött eligazodni lábaid és könyveid útján.
Tárd ki szépséged, megannyi örömöd e fáradt
Haláljárt hősnek, mert ne hidd, hogy
Az a perzsa áradat mely közeledik felénk
Megkímél téged pusztító tüzétől, könyvtár.

KONCZEK JÓZSEF

Levél Radnóti Miklóshoz

Régen volt születésnapodon, májusban
klasszikus mércében írok a tiszteletedre,
ki tudtad,
a férfit a nőhöz mindent bíró vágy
viszi el.

Régen volt születésnapodon, Miklós,
a szót próbálgatom egyre a hószín léptű
békéről, ugye, Afrodité ő? s néked köszönhetem,
mint azt Balassinak, hogy:
édes hazám.

Régen volt születésnapodon, lelki bátyám,
enyhe szavaddal e kis Magyarországon
széjjeltekintve sok elhagyott asszonyt látok,
s édesapát nem ismerő kisgyereket.

Féléletűek. S majd ők is ezt örökítik.
Meglehet, lettek volna a teljességet ígérő
s érte megküzdő édesapák, de a szégyen
csillaga sütve szemük fölé.
Itt vagyunk.

Szólhatnak istenek, ősök, vallások, hitek,
nincs más, nincs más jövő,
Radnóti Miklós,
mint ez a legszebb szándékában is
előre megalázott
és mégis szerelem!



Pablo Picasso: Akt

MECHLER ANNA

A mámor emléke

Fáradt október aranyozta az alkonyi fákat.
Percig sem gondoltam rá, hogy az emberi élet
Véges – lelkemben csak a tánc meg a bor tüze égett;
Hát nincs vizsgaidőszak, a római jog tana ráér.
Más csábított éppen a kávézóba „tanulni” –
Megláttam, hogy a drága, a Fürtös is errefelé megy.

Nem tudhattad, hányszor kergetted meg a vérem,
Álmomban is a göndör fürtjeidet simogattam,
Sóhajtozni se mertem, hátha a szélben az illat
Rád emlékeztet, a te hamvas bőröd idézi…

Ébren meg gyakran mentem fel a nyelvi karokra,
Hátha a véletlen odarajzol éppen elémbe,
Én majd megkérdezlek, hány óra – vagy akármit,
Hangod érc-muzsikája úgyis eladja a választ;
Hallom majd, de az értelmét fel nem fogom akkor…

Ritkán jöttél szembe, a véletlen nem adott át
Vágyamnak, meg az érintés-epedő szerelemnek…
Így hát mindent eldobtam, hogy a borszagú, álmos
Kávézóban végre az asztalodon poharazzak;
– Bátorság! – nyugtattam a homlokomon doboló vért,
Legfeljebb még várok, érted iszom kicsit, aztán
Érted táncolom át októberi árva magányom…

Nem lett semmi belőle. A bor kiütött, mielőtt még
Megszólítottam volna kusza, gyáva szavakkal.
Így tűnt el, s akkor még nem tudtam, hogy örökre:
Többé nem láttam, soha nem jött vissza a kedves.

*

Hosszú évek múltak, a diploma már a zsebemben,
Gátlásos kamaszéveim elteltek, és az esték
Végtelen óráin poharazgat mind, aki fontos.
Társat az éjjelem ad, noha nem szeretem a szerelmet,
Nem kell gyermek, a munkám nem hagy időt ilyenekre,
S hogyha az éjszaka forró, hűvösen érem a reggelt,
Mondhatnám, hogy a mámor lassan már kötelesség…
Gyakran járom az országot, ha a helyzetem adja,
Többnyire egymagam autózom, így függeni nem kell
Senki fiától. Ám ez a mostani munka kicsit más,
Mert spanyolul kell állást foglalnom, de azonnal.
Máshogy nem megy, a cég tolmácsot igényel az úthoz,
Én viszem és hozom el, megyek érte a Várkerületbe.

Hosszú út, idegennel kettesben, a csodába,
Nem vágytam rá, mást mégsem tehetek: megyek érte.
Tóth Árpád sétány, Lant utca, na itt valahol! Nos,
Megvan, a sarkon áll valaki; nekem, azt hiszem, ő kell.
Lassítok, közelebb lép, és már nyílik az ajtó:
Rám mosolyog; mellém ül a barna ülésre – a Fürtös!
Újra kamasszá változom, érzem a kéz remegését,
Illata mindent elsöprőn kezd rám telepedni,
Erre a napra az ég nekem adta; hála, teremtőm!

Ajánlás:
Herceg, hogyha az emlék gyöngyszeme nem mosolyogtat,
Sajnálom! Ez a mostani téma csak ennyire ihlet.
Ám ha jutalmazod ekkor is, így is a tetszeni vágyást,
Áldását ma az ég Neked adja; hála, teremtőm!



Ernest Hemingway fiával, Gregoryval (Sun Valley, Idaho, 1941. október) Fényképezte Robert Capa © International Center
of Photography, New York. AMagyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

GÖRBE TÜKÖR
   
SZABÓ LÁSZLÓ TIBOR
   
Bankrablások
   
Az újabb bankrablás ténye – mint várható volt – ismét felkavarta a médiát. A nemzetközi hírek fontossága órák alatt elporladt és a pártharcokról szóló tudósítások is csak a második helyre szorultak.
    A bulvárlapok újabb és újabb szemtanúkat találtak és szerepeltettek első oldalukon. Egyrészt úgy tűnt, hogy a bűntény tisztázása és a tettes kézre kerítése jó tempóban halad előre, másrészt viszont egyre kuszáltabbnak látszottak az összekuszálatlan szálak is. Símaszk vagy ródlizó maszk volt a tettes fején? Állítólag a bal lábára bicegett, viszont más tanúk eskü alatt vallották, hogy a jobb lábát húzta egy kissé. A rendőrségi szóvivő tv-nyilatkozata szerint a forró nyomon loholó kutyák és detektívek egyre szűkebb kört vonnak a tettes köré.
    A legújabb kori bankrablások története – minden ellenkező vélemény dacára – része lett az ország kultúrájának, az elektronikus médiák és a bankfelügyelet bekapcsolódásával képesek lettünk meghaladni a kézműves-kisiparos korszak kedves, de együgyű történeteit, s fölényesen mosolygunk a betyár-romantikán. Egy új információs fejezet nyílt életünkben, bizonyos szakismereteket szereztünk a témában és ebben elvitathatatlan érdemei vannak a televíziós csatornák esti filmprogramjainak is.
    A Ficzok utcai bankrablást követő sajtótájékoztató is szemléletes példáját nyújtotta a hatóságok rendkívüli erőfeszítéseinek és azoknak a nehézségeknek, amelyekkel szembesülnünk kell nekünk, egyszerű és nem egyszerű állampolgároknak.
    Az egyik szóvivő kifejtette, hogy bankjaink már évek óta ostromolják a kormányt egy erősebb és megbízhatóbb biztonsági rendszer kiépítéséért, vagyis a rendszer finanszírozásának átvállalásáért. Ennek első eleme a fotocellás lábtörlők kihelyezése lenne valamennyi bankfiók bejáratához. A fotocellákkal összekapcsolt érzékelők azonnal riasztanák a rendőrséget, amennyiben a bankba belépő személy nagyobb fokú stressz állapotában van, vagy egy jelentősebb volumenű fémtárgyat visz magával. A rendszer azonban a kiskaliberű pisztolyok kimutatására, sajnos, nem alkalmas. A kísérletek azt igazolták, hogy az érzékeny szenzorok a zsebekben megbúvó golyóstollakat is jelzik. Ezért nem lehet igazán különbséget tenni golyóstoll és kiskaliberű pisztoly között. Maradt tehát az egyszerű lábtörlő, érzékelő nélkül, de fagyálló kivitelben. A pénzügyminisztérium jelentős összeggel támogatta a lábtörlők beszerzését.
    A biztonsági őrök megtámadásának elkerülésére egy másik hatóság szóvivője azt ajánlotta, hogy készüljön rendelet, amely előírja, miszerint nyilvánvaló fegyveres bankrablás esetén a biztonsági őrök merevedjenek vigyázz állásba, és semmi esetre se provokálják a rablókat.
    Az időzárak helyett különböző színű, kisméretű lakatok beszerzését javasolta. Ezek már eleve jeleznék, hogy a széfben maximum mekkora összeg van elhelyezve. Kisebb tételek esetén talán már a színjelzés is eltéríthetné a bankrablót a tervezett cselekménytől, vagyis a páncélszekrény kifosztásától. A rendelet egyébként megtiltaná, hogy az alkalmazottak a rablóktól névjegyet kérjenek. Ez ugyanis kimerítené a zaklatás elkövetésének bűntényét és a bankrabló jogosulttá válna polgári peres eljárást indítani a bank ellen.
    A bankrablások visszaszorításában – a jelenlevő szakemberek szerint – kétségtelenül az ügyfélbarát bankok kialakítása jelentené az egyik legfontosabb lépést. Például egész évben fent lehetne hagyni a karácsonyi díszítést, és ezzel még bizonyos költségmegtakarítást is el lehetne érni. A díszítmény a rabolni szándékozókra is jó hatással lenne.
    Minden belépő személynek át lehetne nyújtani egy kis csomag szaloncukrot, miután a megkérdezett nemleges választ adott arra, hogy bankrablói minőségben kíván-e belépni a helyiségbe, vagy sem.
    A javaslatok a sajtótájékoztatón tovább záporoztak. Pénzfelvétel esetén – hangoztatta egy fiatal banki szakember – átadnánk az összegnek megfelelő trezor színes lakatkulcsát az ügyfélnek, és így ő maga venné ki az összeget. Pénzbefizetés esetén viszont a személyzet a hátsó helyiségbe húzódna vissza, míg az ügyfél a pultnál levő kasszába beteszi a pénzt. A pénztárosnak csak az elismervényt kellene gyorsan és hibátlanul kitöltenie.
    A lekötött összegek utáni kamatot maga az ügyfél határozná meg, a bank pedig csak a 200% feletti éves kamatok esetében emelhetne kifogást. Ennek elbírálására ad hoc döntőbíróságot kellene 10 percen belül létrehozni a bankfiókban éppen ott tartózkodó ügyfelekből. A döntés ellen már nem lehetne fellebbezni, vagyis az ott, helyben, azonnal jogerőre emelkedne. Mint látjuk, az ügyfélbarát bank kialakításának még soha nem voltak ilyen jó esélyei.
    Voltak persze olyan – elszórtan jelentkező – cinikus javaslatok is, amelyek a páncélszekrények páncélzatának megerősítésében, a biztonsági őrök rejtett elhelyezésében vagy a biztonsági rendszerek további tökéletesítésében látták a továbblépés lehetőségét. A szóvivők azonban – ellenvetéseiket kifejtve – olyan megtörtént esetekre hivatkoztak, amelyek vitathatatlanul rámutattak e törekvések hiábavalóságára.
    Egyikük elmesélte, hogy néhány évvel ezelőtt az egyik vidéki városban egy kerékpárra szerelt gépágyúval hatoltak be a bankfiókba. (A kerékpár a vidéki környezetben nem tűnt fel.) Később, a behatoló elleni eljárás is csupán a közlekedési rend megsértése miatt indult. A védőügyvéd azzal érvelt, hogy a kerékpár ugyan merőlegesen közelítette meg a bejáratot, de a közeli közlekedési lámpa éppen akkor váltott át zöldre, és a néhány méterre fekvő másik útvonalon már szabadon indulhattak az autók, a kerékpárok és a lovaskocsik. A vádlott tehát – ebből a helyzetből kiindulva – nem követett el szabálytalanságot. A szabálysértési eljárást elnapolták és nyolc év elteltével megszüntették, mivel a közlekedési vétséget sohasem sikerült egyértelműen bizonyítani.
    A másik példa, amelynek lényege az aránytalanul megnövelt biztonsági költségek hiábavalósága volt, a következőképpen hangzott. Három évvel ezelőtt egy nagyobb méretű szitakötőnek álcázott minihelikopter szállt be az egyik bankfiók ajtaján, amelyet a nagy hőség miatt hagytak nyitva. A jól álcázott járműben ülő négy bankbetörő már repülés közben bekapcsolta digitális lángvágóját és mire leszálltak az egyik tárgyalóasztal szomszédságában, már szét is esett a széf. A fiókvezető meglepetésében elfelejtette megnyomni a rendőrségre bekapcsolt riasztót, s mire ő, valamint a személyzet is felocsúdott, a rablók már messze jártak.
    Ennél a mondatnál érte el a legnépszerűbb bulvárlap főszerkesztője a helyszínről tudósító munkatársát és ingerült hangon közölte a riporterrel, hogy a sajtótájékoztató hangulata túl pesszimista, fordítani kell rajta. A riporter magához ragadva a mikrofont és a szót, feltette a biztató kérdést, vagyis hogy, ugyebár, Magyarországon azért európai viszonylatban meglehetősen jó a bankrablások felderítési aránya?
    A válasz egyszerűen lehengerlő volt, az emberek felugráltak a televíziós készülékek előtt otthonaikban, az utcákon egy percre leállt a forgalom, a rendőrök összeölelkeztek a hajléktalanokkal az aluljárókban, a minisztertanács résztvevői pedig (akik szintén figyelemmel követték az adást) végre kényelmesen hátradőlhettek foteljaikban. Halljuk a szóvivőt!
    „Az elmúlt évben 135 bankbetörésből hármat felgöngyölítettünk, igaz, hogy két esetben a tettesek jöttek vissza és töredelmes vallomást tettek, mert megbánták tettüket. A pénz is majdnem hiánytalanul megkerült, a hiányzó összegeket a bankok dologi költségként leírhatták. De ne feledjük: csak az a bank biztonságos, amelyik soha sem nyit ki!”



Női fej

Általános mozgósítás (Barcelona, 1939. január 13.)
Franco tábornok fasiszta csapatainak közeledtére általános mozgósítást rendelnek el az ötven év alatti férfiak számára.
Fényképezte Robert Capa © International Center of Photography, New York. AMagyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

ABLAK

Isabel Pérez Montalbán (Córdoba, 1964) spanyol költőnő, a társadalmi kérdéseket megszólaltató úgynevezett tudatos költészet (poesía de la conciencia) kiemelkedő képviselője. Lírája kíméletlenül őszinte élményköltészet, hangja gyakran szatirikus. Verseit nemrég a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatta be a magyar közönségnek a IV. Nemzetközi Irodalmi Fesztivál alkalmából.


ISABEL PÉREZ MONTALBÁN

Társadalmi Jótékonysági Alapítványi lakások

(Déli Szektor, Córdoba, 1961–1965).
Építész: Rafael de la Hoz

Volt virágcserepünk szegfűkkel teli,
és dalok áradtak a rádióból,
külvárosi szívünk az ott lakókra
nézett, és az aláhulló koromra.

Kétéves voltam, hótiszta emlékek
nyomot nem őriznek, de láttam
egy építészeti kiállításon
városnegyedemet, és annak modern részét.

Jótékonysági lakásokba rejtőztünk
a nyomortelep elől menekülve.
Így gondoskodtak mirólunk, szegényekről,
figyelembe véve hajlandóságunkat
a zavargásra és civakodásra,
megépítette az Állam nekünk
ezeket a védett házakat, menedékül,
a jelzálog magányos fészkeiként.

Kertészek nélküli térség közepén,
ahol se vágott fű, se csúszda,
nőttek egyforma házak tömbjei
két felé folyó vízzel a nyeregtetőn
a szomorúság egyforma ketreceiként
nyesett szárnyú madaraknak vagy életeknek,
kik nem tudnak felszállni, az aszfalton csúsznak,
egymás mellé emelt falak foglyai.
A szolidaritás lakásai, mondták a miniszterek.
Azt nem mondták, hogy meg sem érdemeljük
mi, modortalanok, mi erkölcstelenek,
erdei vadak a szabad ég alatt.
Hiába van tető fejünk felett. Mert nincs méltósága
annak, aki szegény, se annak, aki éhes.

Lazúrkő ég feszült felettünk,
akárcsak a filmeken.
És szívünkből zavaros medrű víz csurgott két felé,
szicíliai vulkán szívünk kráteréből láva hömpölygött két felé,
és két felé áramlott szívünkből a vér nap nap után.

Tiszta realizmus volt a mi művészetünk:
ismerős téglahomlokzat,
természetes porfelhő
Vittorio de Sica képsorainak stílusában.
És egy fordított szív, két felől befelé folyó vízzel.
De egyetlen halállal.


Az asszony

Mikor gyereklányként megjöttem az iskolából
mellemben az ijedség méhraja zsongott.
Ceruzák közül, szavak és történelem
boldog izgalmából tértem meg.
És már messziről betegszag és füst gomolygott felém:
gyűlölettől égő ház,
szorongástól agonizáló ház.
Megérkeztem, és belépve a félhomályban
két szeme mint két szemétvödör
arcomba zúdították tartalmukat.
Azok a soha anyai szemek,
a pótanyáé, meddő kölcsön nézésükkel
az ártatlanságot és örömet megölték.
Tekintete neurózisba veszett,
a kuszaság erőszakos hulláma
megsebezte szembogarát, és az alkohol szürke sara
bepiszkított éjszakámig fröccsenve.

Húsz évvel később
megrohant a félelem, mikor visszatértem.
Az úton élősködő patkány
rágta szívemet.
Galléromat hamuzuhatag piszkította be.
És remegve léptem be a házba
darázsfészekkel halántékomon,
felsíró motor jajával térdemben.
Igyekeztem róla tudomást se venni.
Elbújtam ütései elől, és mások
óvtak tőle olykor, ha játszani kezdtem.
Emlékszem keserű könnyeire,
karomra hulltak,
miközben hasztalanul próbált megfésülni:
csomókban szakadt ki a hajam,
mert előzőleg kitépte haragjában.
Szeme zuzmóját és sarát,
mi tekintetét tudattalanul befödte,
még halála se távolította el.
Amikor eltűntéről értesültem,
medertelen, süket fájdalom mozdult bennem
élettelen élete,
gyöngédség nélküli igyekezete,
az édes menedék miatt, ami számomra nem volt menedék.

Most egyedül élek.
Nincs dühöngő, se beteg, aki engem vár.
Házam munkálkodó béke lövészárka.
Kétségkívül, olykor váratlanul
sírjából kivillanó félelem villáma csap belém.
Mielőtt kinyitnám az ajtót, egy szög
ér szívemhez, és beléfúródik.
Ugyanaz a szomorúság,
bőrömön mászó féreg,
rohamozó méhek raja,
mint aki bűnt elkövetni készül,
s tudja, hogy remegő keze leleplezi.
Egy semeddig se tartó pillanat,
de éppolyan ütés, mint egy jégtömbé.
Úgy érzem, házamat támadás éri,
és az épület fája mögül két szeme
mint két szemétvödör
tartalmukat arcomba zúdítják.


Társadalmi osztályok

A szegények hercegek, akiknek meg kell hódítaniuk királyságukat.
Agustín Díaz Yanes: Rólunk, asszonyokról senki se beszél majd,
amikor meghaltunk

Hatévesen, tavasztól tavaszig
dolgozott az én apám.
Napkeltétől napnyugtáig őrizte a jószágot.
Az intéző kötelet hurkolt rá,
nehogy eltévedjen az árkok,
az olajfák, a patakok között,
szurdokok téli zúzmarájában.
Mikor már sötétedett, erőtlenül,
maga után húzta hófehéren,
sötétlilásan, remegőn,
felhólyagzott kézzel
és az elhagyottság indáival
rózsaszínű tüdejének,
kicsiny szívének
törékeny falán.

Utolsó éveiben gyerekké lett,
szívében proletár hideg
(mert csontjainak része lett már),
zsálya illat, az első néma film,
az ostya, mit áldozáskor kapott
hamis, kovásztalan kenyérből.

De az úrfi, aki jószívű volt,
bőrcsizmájával, esőkesztyűjével
egyszer elvitte, lovas kocsin,
az orvoshoz. Nem emlékszik már
az utazásra: a tanyáról vitték, pulzusa se vert,
a láza negyven fölé szökött,
majdhogynem belehalt
hatévesen az én apám, abba a tüdőgyulladásba.
Hatévesen, az én apám.


Tévédokumentumok. Bangkok

Senki se ébred éjjel a sötét közepéből
távolnak és közelnek dolgaitól remegve,
álmatlanul riadva attól mit tud és nem tud,
hiszen tonnányi álom billent az aluvóra.
És hagyja messze futni azokat, amíg alszik.

Tanítási napokon, ünnepekkor
sokféle módozatot felsorolnak
vegyes technika színéről csevegve,
mi érzékeny kerítőnőt kínálgat:
transzvesztitát és változatos árban
fiút, faluból nemrég érkezett
apácaszajhát vérszegény vulvával
és rezdületlen, édes, lágy kebellel,
koporsó jövőt rejtő vaginával,
immunhiányos árcédulájukkal.
Tanítási napon, éjjeli órán
türelmetlenül, csekély kárt okozva
bűnre bűn árad, ez itt a valóság.

Senki se ébred vérömlésre éjjel,
könnyekbe fulladt asztmától zihálva,
könnytől és vizelettől elvérezve,
székelve baktériumok hadától,
vashegytől ösztökélve, vacsorát kiokádva.
Így van ez. Soha. Senki. Lépjetek szobájukba:
közös lepedő tisztán ragyog hajnali fényben.


Tévédokumentumok. Homeless

Lakhatási igazolványuk nincsen,
lim-lomjaikkal lakják be a várost
letelepedve a hitvány kocsmákban
kocsival, nejlonokkal és rüh marta
rongyaikkal, kik viskó nélkül élnek
és kukában, szemétben kutakodnak.

Mint a csiga, ki hátán hordja házát,
mezítlenségük vonszolják a földön
szabad ég alatt őrizve a semmit.
Tűt keresgélnek a szalmakazalban
eszelősen, lőrét, szétesett máglya
parazsait, és összetöpörödnek
a göröngyös aszfaltot kipárnázva magukkal.

A fővárosban fedél nélkül járnak,
és jól tudják: ára van a melegnek,
a viharos ölelést elfeledték.
Gyógyszer helyett leginkább mellékhatásra vágynak,
a kátrány bölcsőjére, amelyet eső ringat,
és alkoholadagjuk a vénájukba töltik.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI



Pablo Picasso: Franco tábornok ábrándjai és hazugságai

KOSZORÚ
   
Százötven éve született az orosz kispróza és dráma mestere, a világirodalom egyik legnagyobb novellistája, Anton Pavlovics Csehov (1860–1904). Jelentősége szinte fölbecsülhetetlen az orosz irodalomban. „Csehov mint stiliszta utolérhetetlen – írta róla a nagy pályatárs, Gorkij –, és a jövő irodalomtörténésze […] azt fogja mondani, hogy ezt a mi orosz nyelvünket Puskin, Turgenyev és Csehov alkotta meg.”
    Csehov maga a halála előtt egyetlen mondatba sűrítette mindazt, amit nagyszerű életműve ezer és ezer módon fejezett ki: „A fődolog az élet megváltoztatása, minden egyéb haszontalan.” Ő is a közelgő forradalom viharmadarai közé tartozott.
   
   

A. P. CSEHOV
   
Fájdalom
   
Kinek sírjam el fájdalmamat?…
   
    Esti szürkület. A nedves hó nagy pelyhekben, lustán kereng a nemrég meggyújtott utcai lámpások körül és vékony, puha rétegben terül a háztetőkre, a lovak hátára, az emberek vállára, sapkájára. Jona Patapov, a bérkocsis, olyan fehér, mint a kísértet. Annyira összegörnyed, amennyire csak egy élő test össze tud görnyedni és mozdulatlanul ül a bakon. Egész hóbucka eshetne rá – úgy tetszik, akkor sem tartaná szükségesnek, hogy lerázza magáról a havat. Lovacskája is fehéren, mozdulatlanul áll. Mozdulatlanságában, szegletes formáival, egyenes lábával megdöbbentően hasonlít egy garasos mézeskalács-lovacskához. Minden valószínűség szerint gondolataiba merült. Akit elszakítottak az ekétől, az élet megszokott, szürke képeitől és idevetettek ebbe a forgatagba, amely telistele van szörnyeteg fényekkel, csillapíthatatlan lármával és rohanó emberekkel – az nem tehet egyebet, mint hogy gondolkozzék…
    Jona meg a lovacskája már régóta nem mozdultak helyükről. Még ebéd előtt kiálltak az utcára, de fuvar csak nem akadt. Most a városra leszáll az est homálya. A lámpások sápadt fénye eleven tűzzé változik, az utcák forgataga nőttön-nő.
    – Halló, fuvaros, a Viborgszkajára! – üti meg Jona fülét egy hang. – Fuvaros, hé!
    Jona összerezzen és havas, összetapadó szempilláján át egy katonát lát maga előtt csuklyás köpenyben.
    – A Viborgszkajára – ismétli a katona. – Alszol, vagy mi? A Viborgszkajára megyünk!
    Jona beleegyezése jeléül megrántja a gyeplőt és a ló hátáról meg az ő válláról rétegesen válik le a hó. A katona beül a szánba. Jona csettint, hattyúmódra kinyújtja nyakát, fölemelkedik a bakon és inkább szokásból, mint szükségből pattint ostorával. A lovacska is kinyújtja a nyakát, behajlítja pálcaformájú lábát és tétován, határozatlanul megindul.
    – Hol hajtasz, te marha! – hangzik Jona felé a sötét, előre- és visszafelé hullámzó tömegből. – Merre visz az ördög? Jobbra tarts!
    – Nem tudsz hajtani? Jobbra tarts! – rivall rá dühösen a katona is.
    A szembejövő hintó kocsisa szitkozódik; mérgesen tekint körül a járókelő, aki átszaladt a kocsiúton és vállával nekiesett a lovacska pofájának. Most a havat tisztogatja le kabátja ujjáról. Jona úgy feszeng a bakon, mintha tűkön ülne, könyökét a levegőbe szúrja, és úgy tekint körül, mint az eszelős – mintha nem értené, hol van és hogyan került oda.
    – Milyen csirkefogók! – szellemeskedik a katona. – Szándékosan beléd hajtanak és a lovad alá szaladnak. Bizonyára összebeszéltek, mi?
    Jona hátratekint utasa felé, ajka megmozdul. Úgy látszik, mondani akarna valamit, de torkából nem tör fel hang, csak szuszogás.
    – Mi? – kérdi a katona.
    Jona szája szánalmas mosolyra görbül, megköszörüli a torkát: – Tudniillik, nagyságos úr, izé… a héten meghalt a fiam.
    – Hm!… Miben halt meg?
    Jona most már egész törzsével hátrafordul az utas felé, úgy beszél tovább: – Ki tudja! Alighanem forrólázba… Három napig feküdt a kórházban, aztán meghalt… Isten úgy akarta…
    – Térj ki, ebadta! – üvölti valaki a sötétben. – Megbolondultál, vén hülye? Nem látsz a szemedtül?
    – Gyerünk-gyerünk – idegeskedik a katona. – Így holnapig se érünk oda. Egy kicsit gyorsabban!
    Jona újból kihúzza magát, kinyújtja a nyakát és esetlen gráciával meglóbálja ostorát. Azután néhányszor hátrasandít utasára, de a katona behunyta szemét és nyilvánvalóan nincs kedve Jonát meghallgatni.
    Miután leszállította a katonát a Viborgszkaján, Jona egy vendéglő előtt állapodik meg, ismét összegörnyed a bakon és mozdulatlanul ül. A nedves hó ismét fehérre festi őt is meg lovacskáját is. Eltelik egy óra, kettő…
    A járdán most három fiatalember jelenik meg szitkozódva, sárcipőjével hangosan dobogva; kettő magas és vékony, a harmadik alacsony és púpos.
    – A Policejszkij hídhoz! – kiált oda Jonának recsegő hangon a púpos. – Hármunkat húszért!
    Jona csettint és megrándítja a gyeplőt. Húsz kopejka három utasért sokkal kevesebb, mint amennyi jár, de Jona most nem törődik az árral. Rubel vagy peták – egészen mindegy most neki, csak utas legyen… A három fiatalember káromkodva, lökdösődve tolong a szánhoz és mind a három egyszerre huppan az ülésbe. Vitás kérdés merül fel. Melyik kettő üljön, s melyik legyen a harmadik, aki áll? Hosszas veszekedés, szemrehányások, szeszélyeskedés után végül is arra az elhatározásra jutnak, hogy a púposnak kell állnia, mivel ő a legkisebb.
    – No, gyerünk! – recsegi a púpos, elfoglalja helyét és hátulról Jona tarkójába fúj. – Gyi! Micsoda sapkád van, öreg! Rosszabbat egész Pétervárott nem találni…
    – Hi-hi-hi… – kuncog Jona. – Olyan, amilyen…
    – Nohát akkor indíts, te ilyen-olyan! Mi az? Így akarsz hajtani egész úton? És ha pofonütnélek?
    – Jaj, de hasogat a fejem… – panaszkodik a két nyurga közül az egyik. – Tegnap Dukmaszovéknál Vaszijkával kettesben megittunk négy üveg konyakot.
    – Csak tudnám, minek hazudsz! – mérgelődik a másik nyurga. – Úgy hazudik, mint a vöcsök!
    – Isten engem úgy segéljen, hogy az igazat…
    – Olyan igaz, mint az, hogy a tetű köhög.
    – Hihi! – kuncog Jona a bakon. – De jókedvűek az urak!
    – Fuj, hogy az ördög bújjék beléd! – izgul a púpos. – Hogy hajtasz, te vén kolerás? Hát így kell hajtani? Csapkodd meg egy kicsit azt a gebét! A fene egye meg! No, még jobban!
    Jona maga mögött érzi a púpos izgő-mozgó testét, hallja hangja recsegését. Hallja a hozzá intézett szidalmakat, látja az embereket, és magányának nyomasztó érzése lassan-lassan fölenged a mellén. A púpos egyre hevesebben, egyre válogatottabb kifejezésekkel szitkozódik, amíg végül egy hatemeletes cifra káromkodásba beletörik a hangja és hörgő köhögési roham fogja el. A két nyurga valami Nagyezsda Petrovnát emleget. Jona hátra-hátrapillant.
    Kivárja, amíg rövid szünetet tartanak a beszélgetésben, s akkor újból hátranéz: – A héten, izé… meghalt a fiam.
    – Valamennyien meghalunk! – sóhajt fel a púpos és köhögési rohama után megtörölgeti ajkát. – No gyerünk, gyerünk! Uraim, kijelentem, hogy nem bírom tovább! Mikor érünk már oda?
    – Noszogasd egy kicsikét… úgy hátulról, visszakézzel!
    – Hallod ezt, vén dög? Megcsiklandozom a nyakad… Ha az ember kesztyűs kézzel bánik a magadfajtával, akár gyalog is járhat! Hallod, amit mondok, Mihaszna Mihail, vagy fütyülsz ránk?
    És Jona inkább hallja, semmint érzi, hogy egy kéz hátulról tarkón legyinti.
    – Hihi… – kuncogja. – Jókedvűek az urak! Adjon isten erőt, egészséget!
    – Van feleséged, kocsis? – érdeklődik az egyik hosszú.
    – Nekeem? Hihi, be jókedvűek az urak! Nekem most már csak egy feleségem van: a hideg fekete föld… Hi-ho-ho… Tudniillik a sír! A fiam meghalt, én még élek… A halál alighanem eltévesztette az ajtót. Ahelyett, hogy hozzám kopogtatott volna be, a fiamat vitte el…
    És Jona hátrafordul, hogy elmondja, mikor, miképp halt meg a fia, de a púpos felsóhajt és kijelenti, hogy hálaistennek megérkeztek.
    Jona megkapja a húsz kopejkáját és még sokáig néz a mulatós fiatalemberek után, akik eltűnnek a sötét kapualjban. Megint egyedül maradt, megint megkezdődik számára a hallgatás. Fájdalma, amely rövid időre elcsitult, ismét feltámad még nagyobb erővel nyomasztja mellét. Jona szeme aggodalmasan, fájdalmasan kutat a tömegben, amely az utca mindkét járdáján hullámzik: e sok-sok ezer ember között vajon nem akad-e egy, aki őt meghallgassa? De az emberek szaladnak, ügyet sem vetnek Jonára és fájdalmára. Fájdalma óriási, határtalan. Ha Jona melle megszakadna és kiömlenék belőle a fájdalom, tán az egész világot elárasztaná; de mégsem látszik. Az az óriási nagy fájdalom olyan kicsi kis héjba fészkelte be magát, hogy még nappal, lámpással is hiába keresnéd…
    Jona megpillant egy házmestert kicsiny gyékényzsákkal kezében és elhatározza, hogy megszólítja.
    – Hány óra lehet most? – kérdi tőle.
    – Tíz… Minek állsz meg itt? Lódulj tovább!
    Jona néhány lépéssel tovább megy, összegörnyed és átengedi magát fájdalmának. Már lemondott róla, hogy az emberekhez forduljon jó szóért, támaszért. De nem telik bele öt perc, amikor kiegyenesedik, megrázza fejét, mintha éles fájdalom hasítana belé és megrántja a gyeplőt. „A szállásra! – gondolja magában. – Haza, a szállásra!”
    És lovacskája, mintha csak elértette volna gondolatát, ügetésre fogja a dolgot. Másfél órával később Jona már a hatalmas, mocskos kemence tövében üldögél. A kemencén, a padlón, a lócákon, emberek hortyognak. A levegő fojtó, áporodott. Jona nézi az alvókat, vakaródzik és már megsajnálja, hogy olyan korán hazatért.
    „Még a zab árát se kerestem meg – gondolja magában. – Azért is érzem magam olyan rosszul. Az olyan ember, aki rendesen végzi a dolgát… aki jóllakott s a lova is jóllakott, az mindig nyugodt…”
    Az egyik sarokban feltápászkodik egy fiatal bérkocsis, álmosan harákol és a vizesvödör felé nyúl.
    – Megszomjaztál? – szólítja meg Jona.
    – Meg ám!
    – Úgy, úgy… Váljék egészségedre! Hallottad már, testvér? Meghalt a fiam. A héten a kórházban… Bizony!
    Jona lesi, milyen hatást keltenek a szavai. De nem lát semmit. A fiatal kocsis fülig betakaródzott és már alszik is. Jona felsóhajt és vakaródzik. Ahogy a fiatal kocsis a víz után kívánkozott, úgy kívánkozik ő a beszéd után. Nemsokára egy hete, hogy a fia meghalt és még senkivel sem beszélt amúgy igazából a dologról. Pedig el kellene már egyszer mondani értelmesen, összefüggőn, meggondoltan. El kellene mondani, hogy is volt, amikor a fia megbetegedett, hogyan kínlódott, mit mondott a halála előtt, hogyan halt meg… Le kellene írni a temetést meg az útját a kórházba a megboldogult ruhájáért. Anyiszja leánya odahaza maradt a faluban. Őróla is kellene beszélni… Hiszen annyi, de annyi volna a mondanivalója! A hallgatójától meg azt kívánná, hogy óbégasson, sóhajtozzon, jajveszékeljen… Asszonnyal még jobban esik a beszéd. Ostobának ostoba az asszonynép, de a második szóra már megered a könnye.
    „Kimegyek, utánanézek a lónak – gondolja Jona. – Ráérek aludni… Reggelig még úgyis kialszom magam…”
    Felöltözik és kimegy az istállóba, ahol a lova áll. Zabra, szénára, az időjárásra gondol… A fiára nem tud gondolni, amikor egyedül van. Beszélni róla, valakinek beszélni, azt lehet, de egyedül reá gondolni, maga elé képzelni őt – elviselhetetlenül nehéz és félelmetes.
    – Zabálsz? – kérdi Jona a lovától, amikor meglátja fényes szemét. – No, csak zabálj… Ha nem keressük meg a zabravalót, majd eszünk szénát… Igen… Öreg vagyok én már ehhez. A fiamnak kéne fuvaroznia, nem nekem… ő volt csak az igazi jó kocsis. Ha élne…
    Jona elhallgat, kis idő mulva folytatja:
    – Bizony, barátocskám, lovacskám… Meghalt Kuzma Jonics… Hosszú életet kívánt nekem, fogta magát és meghalt, csak úgy, minden ok nélkül… Ha, teszem azt, neked volna egy kicsi csikód, és annak a csikónak te volnál az édes szülőanyja… És teszem, az a kicsi csikó egyszer csak örökre búcsút venne tőled… Ugye, sajnálnád?
    A lovacska zabál, hallgat és gazdája kezére fúj.
    Jona pedig belejön a beszédbe és elmond neki mindent.
   
    1886
    SZÖLLŐSY KLÁRA FORDÍTÁSA



Pablo Picasso: Szamárhajcsárok



Csengcsou közelében (1938. június-július)
Amikor a japánok előrenyomultak a Kína északi és keleti fő vasútvonalait összekötő vasúti csomópont és stratégiai jelentőségű Csengcsou (Zhengzhou)
városa ellen, Csang Kaj-sek parancsára felrobbantották a Sárga-folyó gátjait. A japánokat csupán ideig-óráig volt képes megállítani az áradás, ellenben
tizenegy várost és négyezer falut elöntve, négy tartomány termését elpusztítva, kétmillió embert tett hajléktalanná. A fényképen kínai katonák kelnek
át komppal a folyón.Fényképezte Robert Capa © International Center of Photography, New York. AMagyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

FOTÓ
   
SZARKA KLÁRA
   
Robert Capa: nem csodalény,
s nem pusztán egy aranyos bohém fiú
   
A magyar származású fotóriportert, Robert Capát (eredeti nevén: Friedmann Endrét) leginkább úgy emlegetik, mint a világ legnagyobb fotós haditudósítóját. Kétségkívül jelentékeny figurája volt a haditudósító fényképezésnek, ám megkerülhetetlen életműve nem, vagy nemcsak e fényképezési műfaj reprezentánsaként értékelendő. A Ludwig Múzeumban tavaly rendezett kiállítás mély merítést adott az egész életműből. Akinek volt szeme rá, láthatta, Capának kifejezetten a frontokon, hadiesemények alkalmából készült fényképei is valahogyan többet és mást mutatnak, mint amihez ebben a műfajban hozzá vagyunk szokva. Ha pedig a teljes életművet nézzük, az alkotó képe még markánsabban rajzolódik át.
    Minek is tarthatjuk akkor ezt a nagyszerű fotográfust? Azt gondolom, Capa életműve annak az elkötelezett humanista fényképészeti áramnak egyik hullámhegye, amelyik már nem sokkal a fotográfia felfedezése után elindult, és tán éppen akkor csöndesedett le – legalábbis meghatározó, nemzetközi irányzatként –, amikor hősünk Indokínában taposóaknára lépett, s meghalt, 1954-ben. Robert Capa legjobb képei ugyanis mindig a szenvedés, megaláztatás, halál és fájdalom tűrhetetlenségét akarták észrevetetni, vagy úgy is mondhatnánk, nem engedték, hogy a világ szerencsésebb felén élők úgy tegyenek, mintha a szenvedés óceánja nem a házuk küszöbét ostromolná. Capa fotográfiái nem puszta dokumentumok – bár természetesen mindig törekedett a hűséges megörökítésre –, hanem ítéletek is a látottak fölött. Józan és tárgyilagos, de soha sem szenvtelen.


Robert Capa (George Rodger fotója, Nápoly 1943)
   
   
Epikus teljesség
   
    Hogy mennyire komolyan vette a dokumentációt és a szisztematikus munkát már az ifjú fotográfus is, az a budapesti tárlatból kevésbé látható, bár erről korántsem a kiállítás kurátora, Páldi Lívia tehet1. Ugyanis a rendelkezésre álló – a New Yorkban vásárolt – anyag, amelyből a Capa-tárlat képei kikerültek, az életmű teljességét fogja át, ámde épp emiatt óhatatlanul kevéssé részletezőn2. Tehát a spanyol polgárháborús rész például hangsúlyosan szerepel ugyan, de természetesen meglehetősen szelektálva. Érthető és elfogadható az a rendezői szándék, amelyik az emblematikus képeket részesítette előnyben. Ezeket (újra) látnia kell a széles nagyközönségnek, amelyik, szerencsére, szép számban volt kíváncsi a kiállításra.
    A Magyar Nemzeti Galériában 2002-ben volt látható a Szemtől szemben – Képek a spanyol polgárháborúból című válogatás. Az akkor kiállított mintegy 130 művet a madridi Nemzeti Múzeum Reina Sofía Művészeti Központjának gyűjteményéből válogatták. A magyar nagyközönség számára reveláció erejű volt a galériabeli tárlat, mivel akkor a néhány tucat már jól ismert, joggal ikonikussá vált képet beágyazva láthatta a nagy munka többi képe közé. Nyomon követhető volt a riporter mozgása a polgárháborús frontokon, látható volt, hogy milyen témákat, jellegzetes helyzeteket tart megörökítésre méltónak. Hogyan, milyen nézőpontokból, mennyire aprólékosan, esetenként hány képkockát exponálva dolgoz föl egy-egy kiválasztott motívumot. Milyen módon komponálja meg a képeit, mikor készít totálokat s mikor arcképeket, és még számos más érdekességet megfigyelhettünk akkor.
    A híressé vált képek abban a kiállítási környezetben új fénytörésbe kerültek. A mítosz – amelyet azóta is szívesen éleszt újjá főként a bulvármédia – az intuitív, könnyed s ezért nyilván könnyen alkotó művészről, a zseniális fotóriporterről, aki lám, milyen nagy számban készíti jobbnál jobb képeit különösebb erőfeszítések nélkül, pusztán a vakmerősége miatt, átértékelésre szorult. Nem azt az ítéletünket kellett megváltoztatnunk, hogy Capa zseniális fotóriporter lett volna, hanem azt a szakmailag amúgy is nehezen hihető következtetést kellett elvetni riporteri módszerét illetően, amelyről – ismeretek híján – azt gondolhattuk, hogy tökéletesen elüt a másokétól, csakis Capáé, csakis rá jellemző. Csodák ugyanis nincsenek ebben a szakmában sem. A nagyság nem valamiféle misztikus, érthetetlen és főleg nem követhetetlen extremitás. Capa lényegében ugyanazokkal a módszerekkel és eszközökkel dolgozott, ahogyan az összes pályatársai, s ahogyan azóta is fényképeznek a szakmailag elkötelezett és a téma iránt mindig alázatos fotóriporterek és haditudósítók, csak talán még szorgalmasabban, még bátrabban és hatalmas tehetséggel.
    A szorgalom említése különösen fontos az ő esetében. Ugyanis a jóképű, bohém fiú hatalmas portréja, amellyel a Ludwig Múzeum oldalán is hirdették Budapesten a Capa-tárlatot, a manapság amúgy is felszínességre hajló médiát és nagyközönséget könnyen megtéveszti. Capa tényleg jóképű volt, s a szó hétköznapi értelmében véve „bohémkodott” szabadidejében, de személyiségének nem a könnyedség volt a meghatározó vonása. Tudósítóként, képszerkesztőként és az általa alapított fotóügynökség, a Magnum vezetőjeként példásan fegyelmezett, szinte aggályos volt mindig is. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de annyit mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy a kártyás, nagyivó, nőcsábász Capa tetszetős portréja valószínűleg alapvetően hamis. Egészen másként élt, természetesen, mint a többség. Nem csoda. Az az ember, aki haditudósító, utazó fotóriporter, semmiképpen sem élhet átlagos, civil életet. Nemcsak azért, mert folytonos életveszély közepette létezik, s a munkája tökéletesen szétzilálja a klasszikus értelemben vett szabad idejét, hanem azért is, mert az a szellemi és érzelmi tőke, amelyik a feladatok elvégzéséhez szükséges, alig vagy egyáltalán nem pótolható hétköznapi módon. Capa nemcsak azért nem kötötte össze az életét tartósan senkivel, mert még ifjan elveszítette – éppen Spanyolországban – a nagyszerű Gerda Tarót, munka- és élettársát, hanem azért sem, mert felelősen gondolkodó ember volt. Az ő életmódja kizárta a klasszikus férji és családapai szerepkör lehetőségét, s ő ezzel tökéletesen tisztában volt.
    Visszakanyarodva tehát a szorgalomra és az epikus teljességre: már az első nagy megbízatása, a spanyol polgárháborús képek készítése esetében is szembetűnő, hogy Capa nem takarékoskodott sem a gyaloglással, sem a filmmel. Rengeteg helyszínen megfordult. Az egyes helyeken a lehetséges nézőpontok szinte mindegyikét végigtalpalta. A látványt, ha érdekes volt, több helyről és többféle módon megörökítette. Az akciók fényképezése során pedig természetesen élt a Leica és a kisfilm nyújtotta lehetőségekkel, s igyekezett minél gyorsabban és minél többet exponálni, hogy a gyorsan zajló események lényeges pillanatai biztosan meglegyenek neki.
    Az már csak mellékesen megjegyzendő, hogy az átlaghoz képest nála milyen sok a technikailag hibátlan, de művészileg is igényes kocka az „ellőtt” képek között. A veszélyes akciók során készült teljes anyagait áttekintve ámulhat el csak igazán a néző. Ezekből derül ki tudniillik, hogy milyen kivételesen gyors reflexei, micsoda remek megérzései voltak, s mennyire fölényesen birtokolta a technikai eszközt, amivel dolgoznia kellett. A Ludwig-beli tárlaton is sok olyan képet láthattunk tőle, amelyek bár a harcok kellős közepén készültek, mégis briliáns kompozíciók. Ha Capa valamitől legendává válhat, hát a kivételes szakmai tudása, kifogyhatatlan szorgalma és a tehetsége miatt.
   

Csalt-e a milicistával?
   
    S ha már akció, csatamező és komponálás… Gyakorlatilag publikálása óta nem csillapulnak legendás fotója, A milicista halála című műve körüli viták. Az elmúlt években is számos értelmezés született a felvételről, s mióta – szerencsére – a nagyközönség is tudja már, hogy ki is az a Robert Capa, hamar bekerülnek a napi szenzációk és leleplezések közé a komolyabb-gyöngébb írások. Van, aki azt állítja, hogy a fotó hőse, az ifjú milicista nem is halt meg, az egész látvány csak színjáték, mások azt, hogy nem ott és úgy készült, ahogy az első publikációkból sejteni lehet. A lényeg az, hogy emiatt általában meglehetősen éles hangon ítélik el a szerzőt, mondván: csalt, és ettől érvénytelen a képe visszamenőlegesen.
    Ennek ellenére a tavalyi budapesti kiállítás közönsége is nagy érdeklődéssel kereste az egyre inkább ikonná váló fotót, s a mű megrázó drámaisága ezúttal is épp oly erővel hatott a nézőire, mint annak idején a Vu magazinban az első közléskor. A milicista az értelmetlen halál és a háború szörnyűségének jelképévé vált. Nyugodtan mondhatjuk, Goya rajzaival vagy Hemingway műveivel egy sorban említhető. Korábban másutt már megírtam a véleményem a vitáról, s a spontán fotó önértékéről. Minden újabb „milicista-leleplezés” esetén is csak ugyanazt mondhatom: a lényeget illetően nincs jelentősége az egésznek.
    Szeretném korábbi gondolataimat ebben az ügyben visszaidézni:
    „Többen előhozakodnak a máig tisztázatlan körülmények között készült Capa-fotó, A milicista halála esetével, mondván, becsapottak vagyunk, a dokumentum árulás áldozata lett, mert a fényképen talán nem az utólag valóságosnak látszó időpillanat, hanem ennek csak megrendezett, rekonstruált változata látható. Érthetetlen számomra, miért képezheti vita tárgyát, hogy egy fényképen a valóságot vagy annak hiteles rekonstrukcióját látjuk-e? Miért érdekes ez? Hiszen… nem létezik abszolúte objektív fénykép, merthogy már önmagában a téma kiválasztása, a nézőpont elfoglalása, a képkivágás, kompozíció, a nyersanyag megválasztása, és ne is soroljuk tovább, az abszolút értelemben vett objektivitást – s így a dokumentum valamiféle »érintetlen hitelességét« – lehetetlenné teszik, akkor hogyan kereshetnénk a fénykép hitelességét annál a prímér ténynél, hogy elkapott vagy rekonstruált pillanatot ábrázol-e? Számos példát mondhatunk arra, hogyan lehet »beavatkozásmentes« fotóval a legsötétebb manipulációt szolgálni, s a valóságot a legaljasabb módon elhazudni. A hitelesség és a dokumentumérték szempontjából és a képfogyasztó szempontjából lényegtelen kérdés, hogy azt a bizonyos milicistát érte-e a halálos lövés Capa fotóján. A lényeg az, hogy ez a fotó a spanyol polgárháború és általánosabban véve az összes háborúk emblémájává lehetett. Bizonyára nem véletlenül. Szűkebben vett szakmai szempontból, az egyéni ambíciók nézetéből érdekes lehet, hogy mekkora bravúrra képes valaki, mennyire brilliánsan exponál, s a teljes bekeretezett képkockát nagyítja-e le, ám a hitelesség és dokumentum, véleményem szerint, egyáltalán nem ezen múlik […] Nincs semmilyen külsődleges biztosítékunk semmilyen fénykép esetében arra, hogy az tényleg a valóságot, a valóság lényegét, vagyis az igazságot mutatja nekünk. Ugyanolyan gyanakvással kell vizsgálnunk a bizonyítottan, úgymond, manipulálatlan valóságábrázoló fényképet, mint a köztudottan rekonstruálót. A lényeg végső soron nem az elkészítés mikéntje, hanem a kép maga. Érdekes módon a dokumentumfilmesek nem sokat és nem sokáig küszködtek ezzel az álproblémával. Amikor a dokumentumfilm mint önálló műfaj eljutott oda, hogy definiálni kívánta önmagát, az alkotóknak számot kellett vetniük azzal, hogy ha a definícióba nem veszik be a valóság közvetlen ábrázolása mellé annak hiteles rekonstrukcióját, mint érvényes alkotói attitűdöt, akkor a műfaj alapítóatyjának, Flahertynek egész életművét ki kellene rekeszteniük. Az Új Révai Lexikonban található szócikk szerint: »Ezt az értelmezést kanonizálta 1948-ban a dokumentaristák nemzetközi egyesülése (World Union of Documentary), kimondva, hogy a dokumentumfilm kategóriájába a valóság tényeinek rögzítése, valamint hűséges és igaz rekonstrukciójuk tartozik.« A hitelesség magasabb, gondolati szinten, az alkotói szándék és megvalósításának sikeressége szintjén értelmezhető csak. Persze, sokféleképpen, egymással vitázva, s az idő által folyton újraértelmezve.”
    Vagyis a milicista készítésének körülményei szűken vett fotótörténeti szempontból természetesen érdekesek, de a lényeget illetően nem. Nem véletlen, hogy éppen ez a fotó lett talán Capa legismertebb alkotása. Nagyon erős és nagyon koncentrált látvány. Egyszerre mutatja a halál bekövetkeztének nyugtalanító pillanatnyiságát, s azt az élők számára alig felfogható senki földjét, amelyen létből nem létbe hanyatlik egy ember. S ugyanakkor a pillanatnyi történés mint látvány örök állandóságként szemlélhető ezen a fényképen. Életről, halálról, mozgásról és halott, merev mozdulatlanságról egyszerre tanúskodik a kép, ahogyan általában a fényképek. Folytonosan felzaklatva a nézőiket, folytonosan zavarba ejtve az élőket az idő személyes életünket illető végessége és amúgy közömbös végtelensége feloldhatatlannak látszó ellentmondásával. A milicista a halálba „átlépés” megfoghatatlanul gyorsan elmúló pillanatát örökéletű látványként zárja magába. A néző a halál iszonyatával kényszerül farkasszemet nézni, ha a milicistára tekint. Méghozzá a játékszabályokat felrúgó, lesből, orvul s értelmetlenül támadó haláléval.
    Ha igaz az egyik legutóbbi „vád” Capáékkal szemben – a Guardianben írták meg –, a milicista tényleg halálos lövést kapott, de nem szabályos harcok közepette. A leírtak szerint a támadási jelenetet ugyanis a fotóriport kedvéért „adták elő” a köztársaságiak biztonságosnak gondolt helyen. Ám egy távoli pontról a francóisták egyik mesterlövésze a színjátékként előadott támadáskor eltalálta a fénykép modelljét. Ha ez igaz, akkor a milicista halála csak még inkább felkavaró vádirat – nem a dolgát végző haditudósító, hanem – a háborúk, az erőszak és az embertelenség ellen.
   

A mindenkori szenvedőért
   
Nem vitatva a milicista-kép drámai erejét, érdemes néhány más Capa-művet is alaposabban szemügyre venni, hogy megérthessük, mi is a lényege az írásunk elején emlegetett, elkötelezett humanizmusnak. A milicista halála hatásmechanizmusa egészen kivételes. Szinte azonnal szíven üti a nézőt, mintha bennünket is eltalált volna a mesterlövész, olyan bénultan meredtünk a megbűvölő látványra. A kiállításon látott fotók többsége nem egészen ilyen. A legjobbak, persze, valamiért azonnal rabul ejtik a tekintetet, de a hatásuk elhúzódóbb, lassabb, szakaszosabb.
    A zseniális közelkép az önkéntesről, aki a nemzetközi brigádok tagjaként jellegzetes mozdulattal, jobb öklét a halántékához szorítva búcsúzik, talán az egyik legszebb felvétele Robert Capának a spanyol polgárháborúból. A kompozíció egy kissé túlzottan szoros, a szokásosnál szűkebbre vágott, alig mutat valamit a háttérből, még a fejtetőt és a felemelt jobb kart is megvágta a szerző. A szűk képkivágás így máris egy kissé nyugtalanná teszi a nézőt, úgy érezzük, hogy mi magunk is valamiféle kényszerhelyzetbe kerültünk, a szemünk nagyon határozottan, ellentmondást nem tűrőn irányítva van. Egy férfiarcba kell bámulnunk, olyanba, amelyik védtelenül nyílik ki előttünk. Szinte kényelmetlen közelségbe kerülünk hozzá, attól tartunk, hogy megérzi a leheletünket, hiszen idegenként lessük meg az arcára kiülő legtitkosabb érzéseit. A néző amiatt is kínosan érzi magát, hogy nem szemmagasságból, hanem egy kicsit följebbről tekint a látványra. Nincs ugyan fölényben a kép szereplőjével szemben, de a magasabb nézőpont a kívülállás kényelmét és az áttekintés lehetőségét sugallja neki. Éppen azt, amivel az önkéntes már nem rendelkezik. A közeli nézőpont, s a háttér eléletlenedő kontrasztja ráadásul kiemeli a hőst a csoportból, a társak közül.
    Látjuk, tudjuk ugyan, hogy bajtársak, elvtársak között áll nyilván, ám a kimerevedett pillanatban mégis magányos és elhagyatott. Abban a pillanatban esendő és halandó egyén, s nem a bátrak csoportjának egyik tagja. A szép, de egy kissé már meggyötört férfiarcon pedig minden ott van, ami bátorságról, félelemről, elszántságról, balsejtelemről, kényszerű hősiességről csak elmondható. A felfelé tekintő sötét szempárból (ez rántja magához folyton a kép nézőjének elkalandozó tekintetét) mintha már most kiolvasható volna az előre sejtett borzalom. A néző látja, hogy a férfi – a zsigereiben legalábbis – pontosan tudja, mi vár rá. Hogyan lehet egy arcon egyszerre a tehetetlenség és az elszántság? A bátorság és a félelem? A helytállás és az elvágyódás? A közösségbe tartozás békéje és a magánnyal való vesztes harc zaklatottsága? Hogyan sűríthette mindezt egyetlen, az első pillanatra szerénynek látszó látványba Robert Capa? Ez az igazi mitikus tett, ha minden áron mítoszt akarunk gyártani a fotóriporterről.
    Nézzünk egy egészen másfajta művet! A búcsúzó önkéntes puritánul egyszerű kompozíciójához képest a Chartres-ban a háború befejezésekor készült fotó meglehetősen zsúfolt látvány. Ám az utcán lendületesen haladó tömeg valahol az aranymetszésnél szinte behorpad. Éppen ott, ahol a kép főalakja látható, a kopaszra borotvált fejű anya, kezében a kisdeddel. Történetesen fehér ruhában, mint egy mártír. Minden tekintet és figyelem ráirányul, kivéve az előtte haladó öregemberét a batyuval, s mégis úgy érezzük, hogy csakis ennek a férfinak lehet személyes köze a furcsa madonnához. A főalak mögött tátong az utca, s hiába a sok ember, mégis oly nyugtalanítónak tetszik a semmibe vesző mélység a házak között a kép végében. Az önkéntelen tekintet beszédesen összekapcsolja a hátul látható trikolórt és a kopasz női fejet. Közük van egymáshoz: a hazát reprezentáló lobogónak és a kopasz ifjú anyának. A lendületesen lépdelő kísérők olyan harmóniában veszik körül a fehér ruhás anyát, hogy minden magyarázat nélkül is érezzük, a tömeg ezúttal egyet gondol, egyet akar. Csak futó pillantást kell vetni az arcokra: gúny, gyűlölet, megvetés, káröröm csillog a szemekben. Az egész olyan, mint egy feltartóztathatatlan áradás, megállíthatatlanul hömpölyög előre a bosszú. Mindez szinte színpadi jelenetként merevedik fényképpé. A megörökítés nagyszerűsége egyszerre idegeníti el a látványt, hogy józanul átgondolhassuk a látottakat, s érezteti az indulatok és érzelmek szinte érezhető lávakitörését. Tudjuk, persze, a képaláírásból, hogy ez a fiatal nő kollaboránsnak számít. Gyereket szült egy nácinak. Mégsem érezzük, hogy az igazságtétel helyén való, nem szeretnénk a fenyegető kísérőkhöz tartozni. Sokkal inkább azt gondolhatjuk, hogy a többi évnyi embertelenség lezüllesztette a szenvedőket is, akik most méltatlan eszközökkel alázzák meg azt, aki a kezükbe került.
    Capa mély humanizmusa és bölcsessége tükröződik vissza a fantasztikus fotóról: még a bűnösök megalázása sem megengedhető. A szolidaritás a mindenkori szenvedőnek jár. Még akkor is, ha korábbi bűnökért kell meglakolnia. Büntetni tán lehet, de emberi méltóságot sérteni jó ügyért sem. Capa szerint ugyanis az akkor már nem jó ügy többé. Ezeket természetesen így sehol sem írta le a fotográfus, de ez nem is baj, hiszen könnyen kiolvasható a képeiről.
    Életművét a mindenfajta szenvedés elleni tiltakozás, s a hősies helytállás előtti rezignált tisztelgés szabja meg. Azért rezignált, mert saját sorsában élte meg folyton, hogy milyen tűrhetetlen kényszerek miatt szenvednek sokak, s válnak – legtöbbször tragikus – hősökké kevesek. Mint ő maga is.
   
Képekbe kódolt emberség
   
Ha csak lehetett, megkereste azokat a mozzanatokat a csatamezőkön, szenvedő emberek között is, amelyek valami csekély vigaszt, békés, normális, civil atmoszférát idéztek meg akár csak egy pillanatra. A köztársasági milicistanőt, aki olyan fesztelenül olvassa a képes újságot valahol Barcelonában, ahogyan a polgárháború előtt tehette. Ha nem támasztaná a puskáját a térdéhez, tán el is felejtenénk, hogy mi folyt akkor éppenséggel körülötte. Ez az első pillanatban derűsnek látszó kompozíció is azzal szembesíti a nézőjét, amivel Capa drámaibb képei: ez a világ nem igazán jól van berendezve.
    Tudható, hogy Robert Capa tizenévesként még itthon kereste a kapcsolatot a művészeti és politikai baloldallal. Későbbi pályája során nyílt politikai szereplést nem vállalt, a szakmai és emberi tisztességre szorítkozott választásaiban, döntéseiben. Vágyott a szeretetre és a sikerre, mint minden józan ember. Igyekezett megtalálni a helyét a szakmájában is, fotóügynökséget alapított a háború után közvetlenül. Kétségkívül a megélhetés miatt is, de legalább ennyire az önállóság és a szakmai szuverenitás megőrzéséért. A Magnum, Capa ügynöksége nem tett közzé nagy deklarációkat, mégis rövid idő alatt markáns karaktere lett ennek az alkotóközösségnek. Nem papoltak a demokráciáról, hanem aszerint működtették a szervezetüket. Mindig is olyanok alkották a Magnumot, akik nemcsak remek fotográfusok, hanem a világ szenvedőinek pártfogói is a maguk eszközeivel. Évtizedekig ők és a hozzájuk hasonló attitűddel fotografálók határozták meg a fényképezés élvonalát. S az 1960-as évekig, amikortól a nyomtatott sajtó hanyatlani kezdett, beszédes képeikkel folyton szembesült a világ jó részének olvasóközönsége. A közkedvelt képes magazinokban szép számmal jelentek meg az ő tudósításaik, riportjaik.
    A 20. század végére a tradicionális képeslapok tönkrementek, sem a helyükbe lépő bulvárlapok, sem a televíziók nem tartottak igényt tovább már a beszédes fotókra. Az internet szinte áttekinthetetlen dzsungelében minden egyformán fontosnak látszik, s igazából semmi sem az. Olyan munkák megjelenítésére, amilyeneket Capa készített a múlt század egyik szakaszában, a webes felületek sem alkalmasak. A mai elkötelezettek albumokat készítenek, és tárlatokat rendeznek – ha van rá módjuk. S műveiket a válogatott közönség értékeli műtárgyakként. A szenvedés képei – Susan Sontagot idézve – már nem újságképek, hanem elsősorban esztétikai minőséget hordozó művek. Az elhanyatló milicistán a múlt század újságolvasó közönsége még szörnyülködött, korunk műkedvelői inkább már csak gyönyörködnek benne, fehérre mázolt, hűs múzeumfalak között.
   

JEGYZETEK

1 A Ludwig Múzeumban 2009. július 3. és 2009. október 11. között rendezett Robert Capa című kiállítás mellett nagyjából ugyanebben az időben a budapesti Zsidó Múzeumban is tartottak fotótárlatot a szerző műveiből: Izrael 1948 - Robert Capa szemével. Majd egy újabb válogatás kezdte el körbejárni az ország nagyobb vidéki városait.   [vissza]
2 A magyar kulturális kormányzat 2008-ban lehetővé tette, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum megvásároljon 985 Robert Capa–fényképet a New York-i International Center of Photography (ICP) gyűjteményéből. A 985 darabból 48 egykorú eredeti Robert Capa papír pozitív, 937 pedig az ún. Robert Capa Master Selection (mestersorozat) III. E sorozat válogatásában Cornell Capa (Robert Capa öccse), az ICP alapítója és sokáig vezetője, vett részt. Az ICP ajándékaként került a múzeum gyűjteményébe a mestersorozatot kiegészítő húsz nagyobb méretű, a megvásárolt sorozatban is meglevő Robert Capa fénykép, valamint a fotográfust ábrázoló öt portré.   [vissza]

SZÍNHÁZ
   
DOBOS ÉVA
   
Egy megkerült kézirat
Lorca színházából
   
A Riojai Egyetem két kutatója, Juan Aguilera és Isabel Lizarraga 2001-ben az Alcalá de Henares-i városi levéltárban megtalálta Federico García Lorca elveszettnek hitt szövegváltozatát, amelyet García Lorca Lope de Vega A balga dáma című színművének előadásához készített. A gépírásos szöveg mellesleg a cenzúra jóvoltából maradt ránk: a példányt jóváhagyás végett nyújtották be az 1935-ös madridi előadáshoz, és a cenzori hivatal áldását adta rá. A kutatópáros 2008-ban javított kiadásban adta közre tanulmányát és García Lorca változatát (Juan Aguilera Sastre és Isabel Lizarraga Vizcarra: Federico García Lorca és a klasszikus színház, A balga dáma színpadi változata, Második, javított kiadás, Universidad de la Rioja, Servicio de Publicaciones, 2008).
    García Lorca az 1934-es Buenos Aires-i bemutató számára készítette ezt a színpadi változatot. A nagy sikerű előadást, amelyben a címszerepet Eva Franco argentin színésznő alakította, 161 ízben adták elő az argentin közönség és a kritika ovációjától kísérve. Lorca két hónapot töltött Buenos Airesben, és minden egyes előadás előtt prológust mondott. A sikersorozat azután Madridban is megismétlődött, ha rövidebb ideig tartott is, Margarita Xirgu, a Barraca nagyszerű színésznője vitte sikerre a szellemileg visszamaradott dáma csodálatos szerepét, akit a szerelem – főként pedig az az érzés, hogy valaki odafigyel rá és emberszámba veszi –, apránként megokosít.
    A Barraca, Lorca színtársulata (jelentése: Ekhós szekér) rendkívül fontos része volt a költő életének. Így ír erről: „A Barraca számomra az én egész művem, a mű, amely érdekel, amely irodalmi művemnél is jobban lelkesít, sokszor előfordult, hogy abbahagytam miatta egy verset, vagy nem fejeztem be egy színdarabot…”1 A Barraca missziót töltött be: „A diákok kirajzanak Spanyolország útjaira, hogy oktassák a népet. Igen, hogy azzal az eszközzel oktassák a népet, amely a nép oktatására szolgál, a színház eszközével, amit olyan szégyenletes módon elloptak tőle.”2 A költő a méltatlanul elfeledett, vagy otrombán adaptált klasszikusokat értő kezekkel, a klasszikus szöveget a legnagyobb mértékben tiszteletben tartva igazítja korának színházi követelményeihez, hogy annak erényei legszebb fényükben ragyogjanak fel. Lorca plasztikus képekkel ecseteli, milyen mostohán bánt az Aranyszázad nagy klasszikusaival a kortárs színház: „…bezárni ezeket a csodálatos költői hangokat olyan, mint kiszárítani a folyókat tápláló forrásokat vagy sátrakkal takarni el az eget, hogy ne lássuk a csillagok kemény ónfényét.”3 Visszaadja a közönségnek „az abszurd és szentimentális romantikus látásmód” eltorzította klasszikusokat, így teremt modern színházat, mert ahogy a fent idézett interjúban mondja: „a mi modern színházunk – modern és régi; azaz örök, akár a tenger – Calderón színháza, Cervantesé, Lopéé és Gil Vicentéé.”4
    Gyűlöli az átdolgozásokat: „Átdolgozni A balga dámát költőhöz méltatlan profanizálás lett volna. Ezért inkább megvágtam azokon a helyeken, ahol ez a gyönyörű darab engedte, és hozzátettem néhány dalt.”5 „Remekműveket nem lehet átírni” – mondja a költő, s hozzáteszi, hogy ez igen egyszerű lett volna, megvágni sokkal nehezebb munka, de olyasféle, mint foglalatba tenni egy ékkövet. Lássuk hát, milyen szempontok alapján végezte el ezt a dramaturgi munkát a költő. Költőként és muzsikusként nyúlt az eredeti szöveghez. Felpörgette a darab ritmusát. Megfosztotta minden tehertételtől, ami lelassítaná ezt a ritmust, ami lankasztaná a kortárs néző figyelmét. Kihagyott hát minden, Lope korában úgyszólván kötelező – bár a darabban elenyésző számú – mitológiai vagy történelmi utalást, valamint a korabeli szokásokra való utalásokat, amelyek a kortárs nézőt, úgy vélte, nem érdeklik. A „balga dáma”, Finea húga, Nise, nővérének ellentéte: bújja a könyveket és lovagjaiból afféle irodalmi kört gyűlt maga köré, a lovagok pedig kegyeit lesve, versengve írnak hozzá költeményeket. Az egyik lovag szonettje valóságos gyöngyszem, igen bonyolult, jelképekkel telezsúfolt költemény, pompás stílusparódia, amint hogy a felolvasást követő elemzés is az, tőrőlmetszett irodalmi locsogás – szinte hallani mögötte Lope kaján kacaját –, Lorca azonban nem akarta megakasztani vele a darab ritmusát. Kimarad az ostoba apa, Octavio beszélgetése barátjával Misenóval, egy hozzá hasonlóan fafejű öregúrral arról, hogy mi a nő dolga és kötelessége (röviden, hogy urát kiszolgáló, alázatos gyerekszülő gép legyen). Alighanem Lorca szíve is fájt érte, mert ha valaki, ő aztán tudta, hogyan gyilkolja meg a lelket egy efféle, a hagyományokat mindennél fontosabbnak tartó őskövület, egy férfi Bernarda. A balga dáma, ha úgy tetszik, korai feminista lázadása éppen García Lorca darabjainak volt tápláló forrása, épp az ő darabjaiban teljesednek ki ezek a hol furfangos, hol a kilátástalanság láttán önpusztításba menekülő, erőteljes nőalakok. Miseno, az apa, házkutatást tart Nise szobájában, és elszörnyedve látja, hogy lánya mennyit, és miket olvas, mellesleg a kor legjobbjait. Ez a rész is kimarad, Lorca úgy ítélte, hogy „csak az irodalmároknak érdekes”. A darab végéről lehagyta az obligát bocsánatkérést: „Kérjétek a közönséget, / hogy bűneink megbocsássa, / s emlékezzenek a bölcsek / a Balga komédiára.”
    Hogy milyen lehetett ez a pompás Buenos Aires-i előadás, amely annyira elbűvölt mindenkit, és amelyet máig színháztörténeti eseményként tartanak számon? Idézzünk pár szót abból a prológusból, amelyet maga García Lorca olvasott fel minden egyes előadás előtt: „A sokoldalú Lope de Vega shakespeare-i vidékekre ér tragédiájával, az Olmedo lovagjával, ezzel A balga dámával pedig kitárja az ajtót, hogy a levegő tükrökkel és sárga hegedűkkel népesüljön be, amelyek közt Molière lélegzik, vagy hogy a levegő csípős borsízzel teljék meg, s megcsörrenjenek Goldoni csörgettyűi.”6
    A kulcsszó: Molière. García Lorca pergő ritmusú molière-i komédiát rendezett A balga dámából. A kritikák és a visszaemlékezések egybehangzóan a darab könnyedségét, sodró ritmusát, a szinte balettszerű mozgások precizitását és összehangoltságát emlegetik. Ennek a könnyed, tánclépésekben előadott bohózatnak az érdekében dobált ki a költő minden ballasztot a léghajóból. Ahogy egy interjúban mondja: „A spanyol klasszikus színház tele van afféle holtsúlyokkal. Verssorokkal, amelyek súlyos voltuk miatt megakasztanák a bohózat ritmusát – a molière-i bohózat ritmusát, amivel fel akartam ruházni a komédiát.”7
    Idézzük Lorca saját szavait a darab színre viteléről, hogy elképzelést alkothassunk erről a dinamikus előadásról. Ezúttal a madridi bemutatóról van szó, Margarita Xirguval a főszerepben. „Az a vágyam – és minden erőmmel erre törekedtem –, hogy Margarita molière-i színpadi ritmusban játssza el Lope de Vega Balga dámáját. Ezzel ruházza fel az én személyes verzióm a szereplőket: a színpadi mozgások játékával. Például, a balga dáma balga cselédlányát a lovag szolgája trükkökkel, bűvésztrükkökkel hódítja meg: a szolga egy szalagot húz ki a szájából, majd hirtelen eltüntet egy zsebkendőt, a balga cselédlány pedig szájtátva nézi és szenvedélyesen belészeret.”8
    Tüneményes előadás lehetett, s köszönet jár Juan Aguilera Sastrénak és Isabel Lizarraga Vizcarrának, hogy Lorca kéziratát megmentették a feledéstől.
    Hadd tegyek hozzá azért egy személyes megjegyzést A balga dáma magyar fordítójaként.
    Számomra Lope de Vega remekműve nem könnyed bohózat. Bár a balga dáma csetlés-botlásai ellenállhatatlanul komikusak, mindig bennük bujkál a tragikum, a kiszolgáltatott, semmibe vett emberé, akit éppen a többiek közönye és durvasága, a megértés teljes hiánya sodor újra és újra olyan helyzetekbe, hogy maga szolgáltasson bizonyítékokat a többiek ítéletének megerősítéséhez. A kortárs kritika, Margarita Xirgu érzékeny alakítását, az átváltozás fázisainak árnyalt érzékeltetését értékelve, arról tanúskodik, hogy alighanem ez a mélyebb, fájdalmas réteg is ott húzódott a könnyed játék felszíne alatt.


JEGYZETEK

1 Federico García Lorca, Obras Completas, Madrid, Aguilar, 1986, 22. kiadás, III.594-96.old.
2 „Primeros ensayos de La Barraca. Una entrevista olvidada de García Lorca”,Boletín de la Fundación Federico García Lorca, 16, de diciembre de 1994. 49-66.o.
3 „La Barraca”. Teatro Universitario, Madrid, Revista de Occidente, 1976, 126. o.
4 uo.
5 García Lorca presentará un ensayo de teatro de títeres, Crítica, 1934. II. 19, Buenos Aires.
6 „García Lorca ofrendó los aplausos a Lope de Vega”, Crítica, 1934. III. 4. 11. o., Buenos Aires
7 Joan Tomás: A propòsit de La dama boba. García Lorca i el teatre clàssic espanyol”, Mirador (Barcelona), 1935, IX. 19. 5. o.
8 Miguel Pérez Ferrero: La conmemoración del tricentenario de Lope de Vega. Heraldo de Madrid, 1935. VIII. 22., 7. o.




Chartres (1944. augusztus 18.)
Miután a Szövetségesek felszabadították a várost, a helybeliek azzal büntettek meg egy francia nőt, akinek német katonától
született gyermeke, hogy kopaszra borotválták a fejét. A képen éppen hazakíséri a menet. A nő anyja (a jobboldali, szatyrot
tartó férfi válla fölött kivehetően) hasonló büntetésben részesült. Fényképezte Robert Capa © International Center of
Photography, New York. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

VOX HUMANA
   
BARANYI FERENC
   
Tíz éve történt
   
Dubrovay Lászlóval, a neves magyar zeneszerzővel, Stockhausen legreményteljesebb tanítványával a luganói tv egyik pályázatára vígoperát küldtünk el, valamikor a kilencvenes évek legelején. Egy kis ország miniszterelnökéről szól az opus, akit a Kielégítetlen Nők Földalatti Szervezete elrabol, mivel az újságban megjelent fotói alapján jóképű, keménykötésű férfiúnak ítélik őt a szervezet tagjai. A kormány szorongva várja, hogy milyen követelésekkel rukkolnak ki az emberrablók. Ez is az opera címe: Il ricatto – A váltságdíj.
    A tökkelütött miniszterek mindenféle groteszk ariozókat énekelnek. Végül megcsörren a kabinet telefonja: a szervezet főnökasszonya közli, hogy mindössze a költségeiket, ötven dollárt kérnek a miniszterelnökért. Ugyanis kiderült róla, hogy teljesen kripli, semmire sem használható. A kormánynak kínos az ügy, megpróbálják az ötven dollárt ötven millióra felsrófolni, a miniszterelnök reputációja miatt. Ám a hölgyek becsületesek: csak az ötven dollárt hajlandók elfogadni…
    Eredetileg olasz nyelvű librettót írtam Dubrovaynak, amelyet később magam fordítottam magyarra. A saját szövegemet. Ezúttal egy-egy nehezebb szerkezetnél nem szidhattam az eredeti szövegkönyv írójának a jó nénikéjét. Aztán pontosan tíz esztendeje, 1999. december 15-én, három más, új magyar egyfelvonásos opera társaságában színre került a mű a Vigadóban. Koncertszerűen, tehát díszletek és jelmezek nélkül. A Bartók rádió egyenesben közvetítette az egészet. Egy jó hónappal az esemény előtt felhívott az, aki a koncert legfőbb szervezője és szerkesztője volt:
    – Na ne! Tehetetlen, bájgúnár miniszterelnök, kretén miniszterek? Hogy képzelitek? Ez így nem mehet. Tegyétek át a cselekményt valami távoli banánköztársaságba!
    Próbáltam érvelni, hogy a vígopera a kilencvenes évek legelején készült, tehát a 99-ben regnáló miniszterelnök és kormánya korántsem lehetett modell. Nem hatott. Patthelyzet állt elő, mert a banánköztársaságos megoldás nem nagyon tetszett, sem Dubrovaynak, sem nekem. Végül a szerkesztő – akit mindketten tiszteltünk, merthogy jeles zeneszerző volt – úgy vágta el a gordiuszi csomót, hogy a mű az eredeti – tehát olasz – nyelven hangzott el…
    Az alkalomra impozáns műsorfüzet jelent meg. A többi három opera tartalmát részletesen ismertették benne, a miénkről mindössze három sort lehetett olvasni, amely arról tudósított, hogy A váltságdíj eredeti, olasz nyelven lesz hallható.
    Na. Másfél év kellett csupán ahhoz, hogy a Horn Gyuláék keltette „csalóka remény” helyére a Fidesz-kormány alatt belopakodjon a „fortélyos félelem”. És rohamosan szaporodtak azok, akiket már „igazgatott” is.
    Ahogy mostanság elnézem a „királyi” és a kereskedelmi adók mind nyíltabb, mind szervilisebb igazodását a Fidesz felé, be kell látnom ismét, hogy nincs új a nap alatt.
    Csak az igazodási idő rövidült le, sőt ment át mínuszba, mert hiszen csak a következő tavaszon kerül kormányra újra a Fidesz.
    Ha egyáltalán. Mert ebben a megkergült országban a Jobbik is győzhet – és akkor a „fortélyos félelem” hona könnyen válhat akár a „rettegés birodalmává” is.



Pablo Picasso: Kompozíció

FÓRUM
   
PERECZ LÁSZLÓ
   
Beszélgetés Szigeti József akadémikussal*
* A beszélgetés A hetvenes évek filozófiája című konferencián hangzott el. Tágabb kontektusba állítva olvasható
a következő kötetben: Boros Gábor (szerk.) A filozofálás lehetőségei és valósága a hetvenes években az NDKban
és Magyarországon, Budapest, L’ Harmattan, 2009
   
Perecz László Mindenkit köszöntök, elsősorban Szigeti József professzor urat, aki 88. életévében jár, de tekintélyes kora ellenére vállalkozott erre a konferenciánk tárgyát képező korszakot bemutató, megvilágító beszélgetésre, hiszen ismerője, részben szereplője és alakítója is volt. Az idő rövidségére való tekintettel javaslom, hogy viszonylag rövid kérdés – feleletek legyenek, és a közönség is tehessen fel kérdéseket. Mindenekelőtt kérem Professzor urat, hogy néhány szóban beszéljen magáról. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek a tagjait még tanította, de a jelenlevők túlnyomó többsége már nem ismeri Önt. Ön volt Lukács György tanársegéde 1946-tól, 1957 és 59 között a Művelődési Minisztérium miniszterhelyettese, az 1959-68-ig terjedő periódusban pedig a Filozófia Intézet igazgatója és a Magyar Filozófiai Szemle főszerkesztője. Ez a szerepe éppen akkor zárult le, amikor kezdetét vette a konferenciánk szűkebb tárgyát képező időszak. Egy ortodox marxista-kommunista értelmiséginek a pályája ez, amely a mai generáció számára eléggé meghökkentő lehet. És rögtön felhívom a figyelmet, hogy elkészült és megjelent 2000-ben egy nagyon érdekes munka, Professzor Úr szellemi önéletrajzának első kötete, amely 1948-ig tárgyalja pályaívét. Érdekes és tanulságos olvasmány, ajánlom figyelmébe mindenkinek. Szeretném, ha néhány szóban körülírná azt a szerepet, amelyet itt megpróbáltam fölvázolni.
Szigeti József Köszönöm szépen! Tisztelt hallgatóság, azt hiszem, Lukácshoz való kötődésemhez folyamodhatok a saját életrajzom egyes pontjaival kapcsolatban. Nem mintha Lukács-tanítványnak tekinteném magam. Az önéletrajzomból kiderül, hogy én elég felkészült gondolkodó voltam filozófiából. Voltak tudományos publikációim, és marxista lettem Lukács személyes ismerete nélkül is. Szó sincs arról, hogy – mint nem egy tanítványát – a nagy ember személyi aurája vonzott volna a Kommunista Párthoz, egyéb élettapasztalataim döntöttek ebben. Lukács Györgyöt, az írót ismertem személyes találkozásunk előtt, a Lélek és a formák s egyéb művei alapján el egészen a Geschichte und Klassenbewußtseinig, a Társadalom és osztályöntudatig. Ez utóbbi akkor megvolt az Egyetemi Könyvtárban, és Mátrai Laci, Eötvös-beli filozófia tanárom és barátom, a könyvtár vezető tisztviselője, későbbi igazgatója kölcsön is adta nekem. Tőlem akkor Fülep Lajos tiszteletes kérte el a zengővárkonyi paplak magányába. Így már nem volt idegen számunkra a kommunista-marxista Lukács György sem. Lukáccsal, a csodás képességű nagypolgári esszéíróval való ismerkedésem még az Eötvösben kezdődik, 1942-ben. Én 39-től 44-ig voltam az Eötvös Kollégium tagja. Utána mentem egy évre Bécsbe magyar állami ösztöndíjjal. Az Eötvös Collegiumban megvolt a Lélek és a formák, aminek én elragadtatásomban komoly propagandát csináltam baráti körömben. Szűkebb baráti körömbe tartozott elsősorban Király István és Szöllősy András, a zenész és későbbi jeles zeneszerző, aki nemrégiben halt meg. Harmadik lényeges személy Lázár György volt. Ő akkor még eredeti nevén, Lám Leóként szerepelt. Amikor elhódította Végh Gyurinak, katolikus költőbarátunknak szívszerelmét, Végh olyan verset írt, amelyben több versszakban előfordul refrénként: „Akasszátok fel Lám Leót”. Mert ha ő, a költő tetőtől-talpig komoly ember lenne, akkor nem önmagát kellene felakasztania szerelme elvesztése miatt, hanem Lám Leót.
    Propaganda-hadjáratom – kiváló talajra hullatván az eszmei magvakat – nagyon hatékony volt. Barátaim és barátaim barátai ráharaptak Lukács írásaira. S nemcsak a Lukácséira, hanem Fülep Lajos műveire is. Nemsokára az egész kollégium Lukácsot és Fülepet olvasott. (Ebben a kiemelt értelemben szokott volt Király Pista arról beszélni, hogy én a kollégium úttörő előolvasója voltam.) Akadtak persze, akiknek úttörésem iránya nem tetszett. Így Keresztury Dezső professzornak, akiben még nem fedeztük fel Mindszenty–Péhm József fogékony lelkű tanítványát, s liberális személyiségnek tartottuk. Egy ízben azzal a figyelmeztető, kelletlenkedő hangsúlyú kijelentéssel fordult hozzám: „Nem is tudtam, Szigeti úr, hogy maga olyan judeo-bolsevista-plutokrata írókkal is foglalkozik, mint Lukács György.”
    Tulajdonképpen Fülep Lajost, aki ellen mint protestáns papi személy ellen már a katolizáló Kereszturynak sem lehetett kifogása, hamarabb fedeztem fel a Szellemtudományok Szabadiskolájában tartott előadássorozata alapján. E kitűnő és érdekes, gondolatgazdag előadások rendszeres képzőművészet-filozófiát adtak, ami megjelent könyv alakban is, Magyar Művészet címen az Atheneum kiadónál. Fülepen keresztül kezdtem megismerni az egész Lukács-kört. Elsősorban Balázs Bélát. Vele kapcsolatban Lukács azt a számunkra meglepő álláspontot képviselte, hogy Balázst szinte Adyval egyívású költőnek tartotta. Mi, nagyon tisztelve Lukácsot a Lélek és a formák, majd a Geschichte und Klassenbewuβtsein alapján, ezt az értékelését nem voltunk hajlandók elfogadni. Annak ellenére, hogy Balázst költőként mi is becsültük, de hát nem tekintettük Adyval egyenrangú jelenségnek, mint ahogyan azt Lukács Balázs Béla és akiknek nem kell című könyvében manifesztálta. Meg is kérdeztem Fülepet, mikor Zengővárkonyban először voltam vendége, hogy van ez Lukáccsal? Miért becsülte annyira túl Balázs Béla költészetét, amelyet ismerünk, s nem egy jelentős, szép versét tudom, mondjuk a Karjaid fénylő kapuja kitárult-at. Fülep így válaszolt: „Nézze, Szigeti, Balázs olyan meggyőzően tudott beszélni a saját verseiről, hogy Lukács akarva-akaratlanul belelátta ezeket az előzetes kommentárokat a versekbe, amiket utóbb elolvasott. Ez a látszólag bonyolult helyzet egyszerű titka.”
   
    – Professzor Úr nem filozófia szakos volt, hanem magyar-angol szakos. Ennek ellenére lett Lukács asszisztense, s noha nem volt filozófia szakos, már voltak ilyen tárgyú publikációi.
    – Igen, én elég hamar, körülbelül az alapvizsga idején elhatároztam, hogy filozófus leszek, és az volt a véleményem: mi a fenét foglalkozgatok itt finn nyelvvel, meg más firlefranccal (ma se tudok finnül mást csak a számneveket 1,2,3,4, üksi, kaksi, kolje, nelje…és soha nem éreztem emiatt hiányt), hagyjuk az egészet, nem kell vizsgákra készülgetni. Többet tudok én már, mint amit egy magyar alapvizsga követel, mert még középiskolás koromban, Horváth János ígézetében komolyan foglalkoztam a magyar irodalom történetével. Angolból meg nem volna értelme, sőt nem is volna lehetséges komolyan készülgetni, mert angol professzorunk, Arthur Yolland fantasztikus öregember, egyetlen erénnyel, azzal, hogy csodálatosan szépen beszél angolul. (Maguk már nem ismerhették, mert még egyetlen szellemi hagyatékát, szótárait is leváltották Országh László modernebb szótárai.) Nyelvezete miatt járt be az ember óráira. Bár maguk az órák fecsegések voltak, a világ összes dolgairól és egynéhány egyébről, vagy ahogy a latin mondás szól: de rebus omnibus et quibusdam aliis, fecsegés… fecsegés…és megint csak fecsegés „ins Blaue hinein”, „bele az ég végtelen kékjébe”. Így hát ebből nem is lehetett felkészülni. Tény, ami tény. Mérsékelt várakozásom ellenére mindkét szaktárgyamból dicséretesre vizsgáztam, s félfizető tagság után először lettem a kollégium ingyenes tagja. Arra nem volt szükségem, hogy a filozófiát szaktárgyként felvegyem. Bíztam Mátrai segítőkészségében, s nem kevésbé a magam önnevelői judíciumában.
    Felszabadítva magam mindkét szakom nyűgeitől, természetesen főként filozófiával akartam foglalkozni. Elolvastam hát a három kanti kritikát, németül, mert akkor már elég jól tudtam németül. Nagyon alaposan és komolyan dolgozva. Pándi Pál mesélte nekem, hogy amikor ő a gólyákat az Eötvös Kollégiumban körülvezeti, mindig be szokta vinni abba a terembe, ahol a filozófiai könyvek vannak, leveszi a Cassirer-féle Kant kiadásból a három kritika egyikét. És megmutatja a gólyáknak, hogy tele vannak az én margóra írt jegyzeteimmel, éppen úgy, mint a Nicolai Hartmann 800 oldalas Ethikje, Etikája. Kommentálja is. „Itt vannak azok a könyvek, amelyekről Király tanár úr oly szívesen beszél, s amiket Szigeti tanár úr végig is olvasott.” Ennek a helyzetnek eredménye volt, hogy Erdélyi Jánosnak, a hegeliánus magyar filozófusnak tevékenységét is tanulmányoztam. Ma azt mondhatom, hogy egy nagyon szellemtörténeti jellegű, de tartalmas, vonzó esszét írtam Erdélyiről, amit Ortutay a Magyarságtudomány című lapjában azonnal publikált. Különben ez mentett aztán meg attól, hogy Németh Gyula, aki – feleségét helyettesítve – finnből vizsgáztatott, megbuktasson. Amikor a sikerületlen vizsga végén megkérdeztem: Professzor úr, nem lesz itt baj? Meglepetésemre azt mondta: „Nem, fiacskám, ne félj! Olvastam a tanulmányodat Erdélyiről, s ez azt mutatja, hogy komolyan foglalkozol filozófiával. Én pedig nem akarok egy pótvizsgát a nyakadba akasztani, dolgozz csak tovább, érdeklődésednek megfelelően.” Bölcs, távlatadó gesztus volt, aminek nagyon örültem. Megmutatta, hogy Gyula bácsiban – akivel később baráti viszonyba kerültünk – milyen intenzíven él a legnemesebb értelemben vett pedagógiai Erosz, azaz nevelői tapintat és ízlés. Ilyen előzmények vittek a filozófia és Lukács György felé.
    Lukács megérkezését sokan, nagyon vártuk, elsősorban azok, akiket az imént emlegettem. De nem nagyon érkezett, és akkor elterjedt az a hír, hogy Németországba fog menni.
   
    – Ez tény is, konkrét fölkérést kapott a német párttól, hogy legyen a keleti blokkban „a” filozófus, és a pozitív kérés ellenére Magyarországot választotta, de csak 45 őszén érkezett ide.
    – 1945 őszén történt, hogy engem a Vajda János Társaság-i titkárkodásom idejéből ismert Szegi Pál, aki nagyon tehetséges, képzőművészet-kritikával foglalkozó író volt, és amellett finom, halk szavú költő – kellemes volt ez a halk szó az ő verseiben – egy véletlen találkozás során megkért arra, hogy fordítsam le, mert akkor már elismert műfordító voltam, angol, német és latin nyelvből, Lukács Theorie des Romansát, Regényelméletét, utolsó jelentős szellemtörténeti jellegű művét.
   
    – Amit végül is Tandori Dezső fordított le ötven évvel később.
    – Én akkor bizonyos dolgokat lefordítottam már belőle a magam számára, de ez elkallódott, így nem tudtam Tandorit önmagamon és önmagamat Tandorin ellenőrizni, pedig érdekes kétoldalú ellenőrzési viszony lett volna, lévén, hogy Tandori kiváló fordító, én pedig jó ismerője filozófiai műnyelvünk gazdag lehetőségeinek. Szegi ellátott tanáccsal. Azzal menjek Lukácshoz, hogy német könyvét kívánom lefordítani, és mondjam meg, hogy ő, azaz Szegi, valamelyik kiadóval már megállapodott abban, hogy kihozzák.
    Így kezdődött személyes ismeretségem Lukáccsal. Az Egyetem utcában volt valami bombáktól mentesen megmaradt kis hotel, oda mentem. Nagyon kedves volt ő is, a felesége is. Idősek, de szellemileg rendkívül élénkek mindketten. A professzor örömmel fogadott, mondván, hogy ismer már recenziómból, amit a – Kéry Laci szerkesztette – Magyarokban publikáltam, moszkvai könyvéről, Az Írástudók felelősségéről, amihez hasonló rövid, de elmélyült írást már régen nem olvasott. Ám amikor előadtam látogatásom indokát, Lukács meleg szavai ellenére némi meglepetésemre kategorikus nem-mel válaszolt, nem, ő ezt nem hajlandó megengedni, ne fordítsam le, szó sem lehet hazai kiadásról. Pár szóval próbáltam győzködni az öreget, de amikor már-már döntésre került a dolog, ő olyan érvvel jött elő, ami engem győzött meg furcsállt álláspontja helyességéről. Azt mondta: „Kedves Szigeti, ha maga rosszat akar nekem, akkor lefordítja és kiadja ezt. Ezzel eléri, hogy összes ellenségeim – ilyenek bőven maradtak a múltból és támadnak a jelenben újak is – a tegnapi Lukács Györggyel fognak harcolni a mai Lukács ellen, azaz a szellemtörténész Lukáccsal a marxista Lukács ellen.” Ez abszolút megvilágító érv volt számomra, tüstént lemondtam a fordításról. Sem én, sem ő nem gondoltuk, hogy ez a furcsa helyzet, hogy Lukáccsal Lukács ellen, mégpedig a szellemtörténész Lukáccsal a marxista Lukács ellen, megjelenik majd tanítványai körében is, mert a vélt és valóságos tanítványok egy része ma ezen a vonalon dicséri és emeli magasra Lukácsot, újsütetű idealizmusuk alapján, csépelve elavult marxizmusát. Meg kell adni: felvilágosult emberek lévén nem sokat törődnek sírja nyugalmával. Ha ugyan ez felvilágosultság. De láttunk már ennél drasztikusabb sírháborítást is…
   
    – Térjünk tehát rá a kommunista mozgalomhoz való csatlakozására. A mi horizontunk felől nézve ez nagyon meglepő történet. Önéletrajzi könyve úgy zárul, hogy professzor úr elnyeri a British Council ösztöndíját, 48-ban egy fél évet tölt Londonban, a British Museum Library-ben olvas, megnézi a londoni olimpia több versenyét. Akkor már van egy kötete, az Útban a valóság felé, amelyben nagyon szép, mai szemmel olvasva is szép Kierkegaard és Szerb Antal-esszék találhatók. Ehhez képest egy év múlva, 49-ben az első Lukács-vita melléktermékeként önbírálatot közöl önmagáról, amelyben, noha a mainstream, a támadás fősodra nem Ön ellen irányul, fölveszi ezt a szerepet, és komoly formában megbírálja saját magát, elsősorban első könyvét. Ez olyan meghökkentő a mi szemünkkel nézve, hogy magyarázatot igényel. Úgy tűnik, hogy professzor úr nem azok közé tartozik, akik ma már nem szívesen emlékeznek vissza arra, amit egykor tettek. Professzor úr éppenséggel affirmatívan idézi ezt a fejlődés-folyamatot, ami tiszteletreméltóvá teszi a dolgot. Hiszen 49-ben, a Rajk-per árnyékában történt mindez, féltek az emberek, és emiatt sok mindenre képesek voltak. Itt valószínűleg nem erről van szó, de hát akkor hogyan kell elképzelnünk ezt a szemléletváltást, ami végbement professzor úrban egy év alatt?
    – Köszönettel fogadom ezt a mindenképpen jogos, a problémák értésére valló kérdést. Azt mondhatom el intrádára, hogy Angliában az angol baloldallal ismerkedtem meg, elsősorban landlordom, háziuram személyében. Ő igen érdekes jelenség: Mr. Ernest Neuschul, mint neves szudétanémet származású festő és a Német Kommunista Párt 1919-es tagja. Egy ízben – még mielőtt a 30-as években a szovjet képzőművészeti főiskolák szövetségének tagja lett, s a harkovi képzőművészeti Akadémia professzoraként csaknem egy évtizedre letelepedett volna a Szovjetunióban – pártküldetésben volt Moszkvában, azzal a megbízással, hogy fesse meg a nagy vezér, Sztálin elvtárs arcképét.
    Ez a Neuschul professzor lett elvtársam és házigazdám Londonban. (Életadatait és művészete jellemzését megtalálni az Exil in der UdSSR, Band 1/II című Universal Reclam Bibliothek 1975-ben megjelent kötetében.) A jó kapcsolatot magamnak köszönhettem, mert azonnal fölfigyeltem azokra az értékes festményekre, amelyek hampsteadi villája emeletre fölvezető csigalépcsőjének alkalmas falrészein voltak kifüggesztve. Az ő alkotásai voltak. Egy nagy tehetségű művészé. Képeivel kapcsolatos megjegyzéseim és kérdéseim megmutatták számára, hogy fejlett esztétikai mértékeim vannak. Ezért aztán nagyon hamar kedves pártfogómmá és megértő beszélgető partneremmé vált. Vele németül beszéltünk, mint mondta „um meine Muttersprache nicht zu vergessen”, hogy „ne felejtsem el az anyanyelvemet… ebben a sok angol dumában...” Egy ízben kijelentette: „Niemals hab’ich aufgehört, ein guter Bolschewik zu sein” (Sohasem szűntem meg jó bolsevik lenni). Azt hiszem ez kissé önámítás volt részéről, mert elméletileg akkor már közelebb állt a különben heves szovjetbarát Harold Laskihoz, a Labour Party teoretikus csillagához, mint Vlagyimir Iljics Leninhez. De annyi mindenképpen igaz volt, hogy megőrizte marxista öntudatát, meg-győződését. Mert volt ilyen. Ezt rendszeres éjjeli esztétikai témájú beszélgetéseinkben tapasztaltam.
    Visszatérve ennyi bevezetés után a magam magyar históriájára: az önbírálat megírását megelőzőleg nagyon reális és veszélyes tények merültek fel velem kapcsolatban, ha nem is tartoztam, vagy csak tág értelemben tartoztam a mainstreambe. Nevezetesen, hogy engem ki akarnak nyírni és erre a Szabad Nép szerkesztőségében Horváth Márton vezényletével máris nagy előkészületek folynak. Egy barátnőm barátnője, Mágori Varga Erzsébet értesített erről. Mágori Varga Erzsi egy jó nevű festő felesége, kedves, szép és szellemes tollforgató nő volt, újságíró hajlamokkal. Erzsi elmondta, hogy saját öccse, Patkó Imre készül ellenem nagy cikket írni a kinyírás jegyében. Patkó cikke megjelent, tele légből kapott állításokkal. Például Apámat a volt katona-zenészt, majd jelentéktelen katonai tisztviselőt, a hadügyminisztérium vezető munkatársává léptette elő, hogy annál veszedelmesebb osztályellenség leleplezőjének szerepében tetszeleghessen. Az egetverő hazugságok ellenére sem a Rajk-ügybe való bevonástól féltem, mert ilyesmit azért az én nyakamba nem igen akaszthattak, de attól mindenesetre féltem, hogy kizárnak a pártból. Nem praktikus okokból féltem ettől, hanem, mert épp úgy, mint példaképem, azt tartottam, hogy ez megfoszt az emberiség üdvén és javán való értelmes, tevékeny élet lehetőségétől. A Lukács-családban azt tanultam – Lukács felesége, Gertrúd mondta el egyszer – hogy Gyuri, miután a maga programtervét a párt céljairól, a Blum-téziseket kiadta, 29-ben abba a helyzetbe került, hogy kizárják a pártból. Reagálása az volt, hogy ha kizárják, vagyis kidobják az ajtón, akkor ő visszamászik az ablakon. Ebben a szellemben gondolkodtam én is, azzal a különbséggel, hogy lehetőleg kerüljem el a kizárást, mert a Rajk-ügy és várható más ügyek árnyékában aligha sikerül az ablakon át visszamásznom, nem lévén momentán ilyen ablak.
   
    – 67-ben aztán a párt mászott vissza Lukácsba, tehát azért változtak az idők.
    – De hát az jóval később volt. Lukácsnak nem is jutott még eszébe, hogy ismételten ilyen kellemetlen helyzetbe kerülhet.
   
    – A kommunista párt olyan szervezet, amely elképzelhetetlen a mozgalomnak a közvetlen gyakorlata nélkül.
    – A veszélyhelyzetben írásaimat hiperkritikus, hibakereső szemmel vizsgálgatva rájöttem arra, hogy bizonyos lukácsi gondolatokat – főleg Lukács citoyen, polgárjogi ideológia és mozgalom elképzelését – öntudatlanul eltúloztam cikkeimben, mégpedig azért, mert marxista korszakom előtt volt már egy írásom, amit 42-ben készítettem a Magyar Út és Magyar Élet című fasisztoid jellegű lapok ellen, Magyar irracionalizmus címmel. A cikk jó. Első érett filozófiai publicisztikám. Hegel-idézet volt az egyik mottóm: „Wie es eine leere Breite gibt, so auch eine leere Tiefe”, „Ahogyan van üres szélesség, úgy van üres mélység is” – csak ennyit adtam a különben nagylélegzetű és mélységesen mély tartalmú gondolatból. Azért értem be kevesebbel, hogy több legyen, hogy mindenki megértse filozófiai felkészültség nélkül is. A másik mottó Huizinga-idézet. A holland történész elég népszerű szerző volt az akkori Magyarország sporádikusan létező Hitler-kritikus köreiben: „Ott ahol a bölcs mélyebb belátásokat adó felismerésekhez jut, az értelmetlen csak újabb értelmetlenségekre talál ürügyet” – így Huizinga. Az egész dolgozatot az irracionalizmus ellen fordítottam, ahol is – a hazai vulgarizátorokkal szemben – az irracionalizmus „igazi”, azaz filozófiai – bár már akkor problematikusnak tudott – képviselőiként Bergsont és Nietzschét szerepeltettem. Bergson a carteziánus racionalizmust elvontsága alapján bírálja, de intuíció fogalma a szükséges dialektikus fogalmiságot tévesen az esztétikai szférába átvivő képies-metaforikus szemléletiséggel próbálja helyettesíteni. Nietzsche filozófiailag eklektikusan, hol ezt, hol azt prédikálja aforisztikus formákban, időnként, mint a Morgenrötében (Virradat: gondolatok az erkölcsi előítéletekről, 2000, Holnap), bizonyos fokig a felvilágosodással is rokonszenvezve, de fővonulatában a „hatalmi akarat” irracionális természeti és társadalmi működését tételezi. Keresztury megpróbálta cikkemet lehozni az Illyés-féle Magyar Csillagban – a Nyugat Babits halála utáni utódában –, de nem sikerült. Gondolom a sikertelenségben nagyobb része volt Illyés Gyula ingatag, lapos illúziókkal telített, kicsinyes taktikázgatásokra építő szerkesztői elveinek, továbbá irtózásának minden nem vagabundáló, nem a sajátjára fajzó, nem légből kapott filozofálással szemben érzett olthatatlan ellenszenvének, mint Keresztury közismert lagymatagságának, engedékeny barátságának Illyéssel szemben, amelynek a pletykák szerint kultuszminiszterségét köszönhette. Cikkem első ízben 2000-ben Intellektuális Önéletrajzomban (179-184 o.) látott napvilágot, egy szó változtatás nélkül.
   
    – Voltak tehát olyan nézetei professzor úrnak, amelyeket valóban önkritikára talált érdemesnek. Ez az önkritika tehát nem egyszerűen rituálé volt, hanem egy szubsztantíve alátámasztott álláspontváltozás megnyilvánulása.
    – Igen. Nem is nagyon eshetett másképp, hiszen akkor nemrég váltam fiatal polgári gondolkodóból marxistává. Az fölöttébb bosszantott, hogy én öntudatlanul, kvázi Lukácsra építve szőttem tovább a saját régi gondolataimat, amelyek eredendően egy polgári alapról a polgári irracionalizmus ellen való föllépést jelentettek.
    Ráadásul közben Lukácsot is megtámadták, méghozzá Rudas László, aki a Tanácsköztársaság idején még nagy híve volt Lukácsnak, s talán nem is annyira a – gondolom – számára is érzékelhető tehetség és tudáskülönbségből eredő ressentiment, mint a taktikai kérdésekben köztük feszülő ellentét tette engesztelhetetlen Lukács kritikussá, lévén ő kunista, Lukács pedig landlerista, a frakciók között szokásos éles ellentéttel.
    Ma mindenki, aki az első – hazai – Lukács-vitáról ír, akár Heller Ágnes, akár más, mosdatlan szájjal, a jól ismert szitok-átok-teszek-rátok hangnemben és stílusban szokott szidalmazni engem, semmibe süllyesztve az általuk is ismert valóságos tényeket. Nem említik meg – jól lehet például Hellernek akivel annak idején behatóan beszélgettem erről, tudnia kell, – hogy én Lukácsnak jelentős segítséget adtam abban, hogy Rudas légből kapott állítását ellenfele idealizmusáról visszapöckölje, nevetség tárgyává tegye kritikusa állításait, s az egész tényleges problematikát komolyabb tónusra fogja. (Nem ez volt részemről az egyetlen gyorssegély. Így a tanítványok a Zerstörung der Vernunft cím magyar fordításánál készületlenségükre valló calque-kal, tükörszavakkal foglalkoztak, én viszont, rámutatva a tükörfordítás kopírozó másolatainak, Abklatschainak értelmetlenségére, Az Ész Trónfosztását javasoltam, aminek telitalálat jellegét az öregúr annyira megértette, hogy még a francia fordításban is – történelmi okokból – a Détrônementhoz ragaszkodott, jóllehet a Destruction a franciában pusztán nyelvileg egyenértékű lett volna a Zerstörunggal.)
    Míg a tanítványok a Rudas-ügyben kéztördelve sajnálkoztak, siránkoztak és szitkozódtak, addig én cselekedtem. Azzal segítettem az öregen, hogy felfigyeltem arra, Rudas bizonyító anyaga Lukács állítólagos idealizmusáról a bírált szerzőtől vett idézet volt, s ebben érdekes, kissé botladozó nyelvi konstrukció szerepelt. Lukács kérdéseimre azt válaszolta, hogy ő ezt biztosan nem így írta. Hát, ha nem így írta, akkor hogyan? Lukácsnak nem volt annyi filológiai vénája, mint nekem, aki az Eötvösben Tomasz úrtól a latin órákon szoktam rá (ámbár, mert nem voltam latin szakos, csak vendégszereplőként), hogy utánanézzek filológiailag minden apró, ám égető problémának. Lukács Rudas idézte tanulmánya mármost megjelent korábban, a Rudas használta Lukács könyvön, Az irodalom és demokrácián kívül is, mégpedig a Társadalmi Szemlében. Megnéztem ezt az eredeti változatot, és íme, az a bizonyos birtokos rag, ami idealisztikussá tette Lukács mondatát hiányzott ebben a textusban. Azt hüvelyeztük ki ebből, ezúttal már közösen, Lukács meg én, hogy Rudas tulajdonképpen egy, a könyv kiszedése során becsúszott sajtóhibára alapozza a nagy és nagyon patetikusan, fejvesztéssel büntetendő vétekként elmondott vádat. Lukács meg is írta ezt a botrányos tényt az első Önkritikájában, kifejtve a bizonyítékkal együtt, hogy egy sajtóhibára támaszkodva próbálják őt az ördögi idealizmus halálos bűnében elmarasztalni.
   
    – Önkritikájában, mert hát aztán a Révai József is beszáll, és akkor a végén is…
    – Igen, de melyikben? Hiszen két Önkritika volt, és nem egy, mivel Révai beszállta előtt, Lukács már írt választ a Társadalmi Szemlében Rudasnak. Csak ezután jött – részben bizonyára a támadók rossz helyzetét mentendő – Révai fellépése. A vázolt összefüggés pedig abból a szempontból fontos, legalább számomra, mert megmutatja, hogy én valóban önkritikát gyakoroltam és nem Lukács-kritikát, bár Önkritikámban természetesen benne volt, akarva-akaratlanul Lukács citoyen-koncepciójának bírálata.
    Elmentem Lukácshoz, megmutattam neki önkritikus cikkem, hogy megbeszéljük a helyzetet. Áperte megmondtam: azt szeretném elérni, hogy ne zárjanak ki a pártból, mert lehet, hogy most ebben a bonyolult helyzetben nem tudok az ablakon át visszakapaszkodni. Arról nem volt szó, hogy a nyakamat féltettem volna, vagy arról, hogy lecsuknak. Azt mondtam Lukácsnak, döntse el Révai, hogy szükség van-e lépésemre. Ebben végül is – bár korábban határozottan ellenezte a közlést – megállapodtunk. Hitelesnek tekintendő – Lakatos Imre akkori fullajtárjától, Mihályi Gábortól származó – fülesek alapján, melyek az álnok Lakatos Imre, maga a megtestesült moral insanity, erkölcsi beszámíthatatlanság, Révai-ellenes (Horváth Márton megbízásából végzett) könyvtári kutakodásairól értesítettek, megemlítettem főnökömnek: lehetséges, hogy magának Révainak is szüksége lehet cikkemre, az önmaga „rákosista” gutgesinntségének, vonalas megbízhatóságának, közvetett bizonyítására. Erről Lukács mit sem tudott. Egyébként írni akar az én érdekemben Révainak, bár tart attól, hogy ez sem megy simán. Meg is írta episztoláját. Révai hosszas habozás után – gondolom saját helyzetét fontolgatta alaposan, mert későbbi politikai fejlemények jócskán igazolták vélekedésemet, jelesül az, hogy Nagy Imre háttérbe szorítása után Rákosi nem volt hajlandó visszavenni Révait a politikai bizottságba – végül úgy döntött, hogy le kell közölni cikkem, amely addig Király Pistának a kezében volt, lévén annak a lapnak, a Csillagnak szerkesztője, amely cikkemet lehozta. Hát ez a hiteles története az én első Lukács-kritikámnak, amely Önkritika volt.
   
    – Szeretném, ha egy kicsit átfogóbban a Lukácshoz való viszonyáról, illetve a Lukácsról formált véleményéről beszámolna nekünk. Konferenciánk tárgya a hatvannyolc utáni fejlemények az NDK-ban és nálunk. Lukács ugyan 1971-ben már meghalt, de az árnyéka erre az egész szakaszra rávetült, és lényegében a marxista hagyománynak nemzetközi értelemben is a legjelentősebb filozófusa és a magyar hagyománynak talán az egyetlen alakja, aki az európai kánonban is benne van. Tehát egy óriásról van szó, aki a mából nézve egyszerre látszik a létező szocializmus ideológusának és kritikusának. Egyfelől lemond a 20-as évekbeli radikális filozófiájáról, megbékél a valósággal, és történetfilozófiai értelemben mindig a létező szocializmus mellett marad, politikailag a mindenkori pártvonal mellett és személyesen a párt mellett. Másfelől ugyanakkor azonban szembehelyezve vele saját elveit, bírálja is a rendszert. Ez az a kettős szerep, ami miatt úgy tűnik nekünk, hogy a Lukács-viták periodikusan ismétlődnek. Tehát a változó pártvonal számára Lukács szerepe hol elfogadhatónak látszik, akkor a hivatalos ideológus státusába kerül, ha meg elfogadhatatlan, akkor súlyos önbírálatok árán túlélhető bírálatok tárgyává válik. Ezekben a vitákban, 49-es az első, 58-as a második, az elsőben Rudas és Révai, a másodikban Fogarasi és Ön voltak azok, akik voltaképpen a fő hangsúlyát adták ezeknek a vitáknak. Ez az utóbbi nemzetközi dimenziót is nyert kelet-német és szovjet résztvevőkkel, és egy nagy nemzetközi kötet is lett a vége, tehát úgy tűnik, hogy ebben a konstellációban egy politikai motívum tűnik föl. Mit gondol egyáltalán, akkor mit gondolt, ma mit gondol Lukácsról, illetve ezekben a vitákban játszott szerepéről? Szeretném, ha egy kicsit átfogóbban beszélne erről.
    – Igen. Kérdései jogosak. Köszönöm felvetésüket. Mindenek előtt: radikálisan különbözik az első és a második Lukács-vitában való részvételem. Az első kényszerlépés volt, a második nem volt kényszerlépés. Azok a dumák, hogy én karrierizmusból csináltam valamit Lukáccsal szemben, egyáltalán nem igazak. Rágalmazóim azt vetítették rám, amit saját maguk tettek volna a helyzetemben. De engem nem érdekelt semmiféle karrier, pláne politikai. A miniszterhelyettesség vállalása kizárólag a párttagságból következő áldozatvállalás volt a párt érdekében és kérésére, egy nehéz helyzetben. Ez a rövid szolgálat is elegendő volt ahhoz, hogy tartózkodjak a hivatásos politikus útjára lépni. Hiszen valójában megalapozott filozófiai eredmények elérése foglalkoztatott. Szegény Fogarasi időnap előtti halála rendeltetésszerű utamra térített. Így megfelelőnek tartottam filozófiai létfeltételeimet. Az ezektől való megfosztást – amire Aczél György végül sikerrel törekedett – túlélhető társadalmi villámcsapásnak tekintettem. Olyan ostoba sem voltam, mint felülről irányított rágalmazóim, hogy a Lukács ügybe való beavatkozást személyemre nézve hasznosnak tekintsem. Ellenkezőleg, előre láttam sok mindent, legalább is annak legjavát, ami a nagy pártkombinátor, Aczél intrikus, bizonyítható „kézi irányításával” bekövetkezett. Intellektuálisan azonban nagyon is érdekelt, hogyan kerülhetett egy olyan kiváló tulajdonságokkal rendelkező ember, mint Lukács olyan sodródásba, amely Szolzsenyicin közelségébe vezetett.
    Kollégistaként mi senkivel szemben sem voltunk kritikátlanok. Önmagunkkal szemben sem. Élesen bíráltuk önmagunkat is és egymást is, s nem játszottunk örök-haragot. Kezdettől fogva bizonyos fenntartásokkal fogadtuk Lukács egy s más pozícióját, például Balázs Béla értékelését, vagy még inkább a Geschichte und Klassenbewuβtseint, ahol teljesen világos, hogy szovjet kritikusainak több kérdésben igazuk volt, bár többnyire elég bárdolatlanul fejezték ki igazukat. Azt, hogy a természetben nincs dialektika, mi soha nem vettük be. Az én pozícióm itt támaszkodott arra, hogy eötvösista koromban Nicolai Hartmann műveivel igen átfogóan és mélyen foglalkoztam. S ő fontosnak tartotta a természet-ontológiát, később voluminózus, 700 oldalas Philosophie der Natur (1950) című kiváló könyvet is írt róla. Tulajdonképpen hozzá szerettem volna kimenni Berlinbe. Aztán Kéry Laci, aki kint volt a kitűnő anglistánál, Schirmer professzornál, lebeszélt erről. „Ha idejössz, Józsi, nem úszod meg a háborút, mert a bombázások miatt, katonáskodás nélkül kiteszed magad mindannak, aminek egy frontkatona ki van téve, beleértve a pusztulást.” Ezért Bécsbe mentem, nem Berlinbe. (Örömömre Laci is megúszta Berlint, mint én a közvetlen közelemben lecsapó bécsi bombákat.) De a Hartmann-féle, a marxizmusba is beleillő filozófiai pozíciómat megtartva. Lukácsot nem tudtam akkor rávenni, hogy olvasgassa Hartmannt, ezt később Hellerék érték el. Utolsó művében, A társadalmi lét ontológiájában, egy fejezetet szentel Hartmannak, amelyben túlértékeli filozófiáját. Ekkortájt Hartmann Esztétikájának magyar kiadásához írtam egy nagyobb tanulmányt, amelyben nála jóval kritikusabban, s alaposabb ismeretekkel Hartmannról, értékeltem Hartmann-felfogását.
    A változás Lukácshoz való viszonyomban tulajdonképpen csak akkor kezdődött, amikor rákapcsolt arra, amit én – jóval később! – az ő Szolzsenyicin-vonalának neveztem, de amelynek lényeges elemei feltűntek már korábban, Hruscsov fellépése után. Hruscsov fellépését elfogadhatatlannak tartottam, kilences-tízszeres szorzóval dolgozva igyekezett a gulágot ilyen-olyan mértékben átalakítani valami mássá, mint ami volt. Politikai dajkameséi szerint a gulág foglyok voltak az ötéves tervek kidolgozói, megszervezői és végrehajtói is. Mindez nem volt igaz, mint ahogyan a Sztrana i mir című müncheni orosz emigráns folyóiratban, egy Makszudov nevű orosz demográfus – aki még a brezsnyevi időkben a Szovjetunióból Amerikába ment s ott katedrát nyert – egy nagy cikkben rámutatott, igazolva a mi korábban – a Központi Fizikai Kutatóintézet, KFKI egyik fizikai statisztikusának, Németh András elvtársnak a segítségével – kialakított nézetünket Hruscsov szorzószámai tekintetében.
    Szolzsenyicinről nekem rossz véleményem volt. Nem egyszerűen politikai okból, hanem azért, mert nem tartottam és nem tartom jó írónak. Az Ivan Gyenyiszovics egy napja nagyon közepes írás. Hruscsov ízlésének persze – ízetlenségei alapján bizton állíthatom – megfelelhetett. Ha éppen a gulágot tematizáló művészi színvonalú irodalomról van szó, akkor ott van a mi Lengyel Józsefünk, akinek elbeszélése, az Ígéző, meg többi lágerírása hasonlíthatatlanul jobb irodalom, annál, amit Szolzsenyicin produkálni képes és produkált de facto. Lukács a maga antisztálinizmusát, ami az Esztétikában még elég differenciált és kritikai jellegében elfogadható, mert jobbára tényeken nyugszik, a továbbiakban jelentősen túlélezte, megszabadulva korábbi „korrekt” felfogásától. Legyen szabad itt az előbb említett Makszudov professzor találó kritikai fordulatával élnem (aki persze másra alkalmazza) saját témámra felhasználva fordulatát. Lukács „kezdett túlságosan belemélyedni a »gonosz birodalmának« bírálatába”. A „gonosz birodalma” azonban mítosz. Politiko-religiosus Kauderwelsch, zagyva keveréknyelvi fantazmagória. Nem azonosítható semmilyen tényvalósággal, legfeljebb talán egy jövőnket fenyegető atomháborús világpusztulással, tehát puszta potenciális lét-móddal. S az ilyen lét-lehetőségeket módunkban áll elméletileg és gyakorlatilag is lehetetleníteni, mert nem gyökereznek az ember társadalmiságának közösségiségében.
    A mítosz igézetében elfogódva Lukács olyannyira elveszíti realitásérzékét, hogy még esztétikai érzéke is elsatnyul. Mert mi mást jelentene az, hogy valaki óriást csinál egy soviniszta ellenforradalmár, antiszemita, rasszista szörnyetegből (szörnyetegi mibenlétét jól jellemzi hazai filozófus kritikusa, G. Pomeranc: „Az ördög a habzó szájú angyallal kezdődik, azzal az angyallal, aki habzó szájjal indul csatába a jóért, az igazságért, az igazságosságért, s így jut el lépésről lépésre a tüzes gyehennáig és a szibériai jégmezőkig”). Vagy – történelmibbre fogva a szót – óriást csinál egy közönséges ukrán petljuristából. (E minősítés ellen hiába próbálják felhozni „színorosz” származását védelmezői, azok, akik semmit sem tudnak, de mindent jobban tudnak, elhallgatva, ami eléggé köztudomású, hogy az orosz apa gyermeke születése előtt meghalt, s így Szolzsenyicint ukrán nacionalista anyja nevelte). Mi mást jelentene az, hogy valaki képes egy Nobel-díjas petljuristából, aki e magas kitüntetés után is (ezt Lukács – halála miatt – nem látta, de vaskos kezdeteiből felismerhette volna!) legsürgősebb feladatának tekinti, hogy profétikus íróból levetvén írói álruháját profétikus profétává válva íróiság nélkül, rázúdítva fekete epéjét – rasszizmusát, antiszemitizmusát, minden beteg, hazug rémképét – a világra, szóval egy ilyen hitlerien fanatikus őrültből, ebből a politikai manipulánsok által „kitenyésztett” dísznövényből képes világirodalmi művészt konstruálni. Sőt, hogy legyen hab is a tortán: a szocialista realista irodalom csúcsává tenni. Szolzsenyicin, a dühöngő antimarxista, a nyugatellenesség újsütetű pravoszláv hőse, mint szocialista realista csúcs!
    Pedig Lukács egyik utolsó nagy cikkében, Szolzsenyicin regényei (Új symposion 67. szám 1-11 old.) ezt teszi, még korábbi esztétikájával ellentétbe kerülő, sikerületlen elméleti körítést is adva hozzá az előhangban kifejtett alább idézett tétele igazolására. A tétel: „Minden megalapozott elismerés mellett, amellyel annak idején Szolzsenyicin novelláit mint a húszas évek szocialista realista hagyományának jelentős felújítóit üdvözöltem, óvatosan nyitva hagytam a kérdést, vajon Szolzsenyicin fogja-e megvalósítani és világirodalmi jelentőségre emelni az új szocialista realizmust. Most örömmel állapíthatom meg, hogy túlzott volt az óvatosságom: nemrégiben megjelent két regénye a jelenlegi világirodalom csúcsát képezi… Szolzsenyicin nemcsak a szocialista realizmus legjobb tendenciáinak örökébe lép, hanem a nagy irodalom hatalmas örökébe, Tolsztoj és Dosztojevszkij nyomában.” Elszomorodott szívvel olvastam e sorokat. Nem az igazolt kritikus elégedettségével, mert ezt azért legkritikusabb hangulataimban sem vártam tőle. Pedig tagadhatatlanul ez volt az a végpont, ami felé Lukács mozgása haladt, s amivel én – enyhén szólva – kezdeti és átmeneti formáiban sem szimpatizáltam. Ezért írtam meg második Lukács-kritikám. Ám ilyenfajta holtpontot nem vártam.
    De vonjuk le az előadottakból a szükséges következtetést! Ki kell-e emez abszurditás alapján tagadnunk Lukácsot a marxizmusból? Szörnyű, értelmetlen következtetés volna ez. Így éreztem. Mi több? Elméleti hiba! Miközben gondolataim a fenti abszurdum körül kavarogtak, amelyben az értéktévesztés hasonlíthatatlanul nagyobb volt az ifjúkori Balázs–Ady értékazonosításnál, ráadásul még a meggyőződöttség hevültebb fokán kimondva. Úgy, mint a „marxizmus reneszánszának” első, s saját életútja lezárásának végső, sőt nem sokkal halála előtti kijelentése szerint újrakezdésének (!) nagy felismerése, mindezeket felidézve egy egyszerű tény jutott az eszembe. S ez döntötte el számomra az értékmérő problémáját abban a szellemben, hogy a kitagadás lehetőségét abszolúte kitagadjam. Az egyszerű, de döntő tény, amiről tudtam, csak tudomásul véve még nem fogtam fel, mint a mérlegelés elementárisan fontos tényét, most pedig, mint ilyen ugrott be. A tény a következő. Jószerével azzal egy időben, hogy az öreg­úr abszurd írását befejezte, fölkerekedett és elindult mindennapi sétájára. Az életéért sétált. Fizikai és szellemi egészségéért. Otthonából indult el, a Belgrád rakpartról. Szerencsésen eljutott a Kálvin térre. Elfáradt, vissza kellett fordulnia. De hogyan? S merre? Nem tudta. Maradék szellemi energiája cserben hagyta. Akut szklerózisa teljesen úrrá lett rajta. Mit tegyen? Küzdött a megoldásért, kínnal, keservesen. S győzött, mert eszébe jutott az egyetlen biztos polárkoordináta, személyi igazolványa! Most már, hogy meglelte létbizonyosságát, könnyebben ment a dolog. Csak alkalmas embert találjon, akinek megmutatja az igazolványt, s aki hazavezeti. Nem üti le, nem rabolja ki, nem megy föl vele a lakására, hogy hóhérmunkáját ott végezze el, kirámolva a szobákat. Mert akkor már megvoltak – mondjuk a Kálvin téri aluljáró táján – ezek a pokol bugyrába való lehetőségek, bár édes hazánk még nem jutott a hetenkénti rituális cigányöldöklések korszakába. Lukács ismerte saját gyengeségét: a közvetlen gyakorlati emberismeret bizonyos hiányát! S mégis sikerült! Felülkerekedve szellemi elesettségén, megtalálta azt a derék állampolgárt, aki elvezette háza küszöbéig, s ott melegen, erőt, egészséget kívánva, elbúcsúzott tőle.
    Ebből a tényből kell levonnunk a megfelelő értékelést. A szellemi egészség és betegség létéből és értékkülönbségéből. Nem szabad egyenértékűnek tekinteni az egészséget és a betegséget. Nem az számít, hogy ki mit írt utoljára, mert ez merő véletlen műve is lehet, akár fiziológiai, akár más okokból. Az számít igazán, amit szellemi egészsége, magasrendű képességei birtokában, azok momentán megnyilvánulásaiban írt és mondott. Különösen, ha egy egész áldozatos élet bizonyítja e képességek értékét, jelentős alkotásaival. Mikor ezt így átgondoltam Lukács cikkének olvasása után, tisztelettel emeltem meg képzeletbeli kalapom professzorunk kiemelkedő életműve előtt. Belső ellentmondásai se bántottak túlságosan. Hiszen rendszerint azt is láttam a kritika során, hogy nem egy tévedése mögött más irányban megoldható tényleges probléma rejlik. Továbbá, mert azzal, amit halálos ágyán látogatójának Kádár Jánosnak mondott, meggyőződött marxistának vallva magát, elvágta azt a fonalat, amely delíriumában egy percre a petljuristához fűzte, aki pusztulásának végórájában is csak apokaliptikus Kauderwelsche, zagyva beszéd rémképeit nyögdécselte… nem éppen szocialista szellemet, amit beteg kritikusa belekáprázott.
    Komoly munkát fektettem bele a háromrészes Lukács-kritika megírásába. Olyannyira, hogy miután lassan készültem el a második meg a harmadik folytatással, meg is vádoltak. A Társadalmi Szemle túlbuzgó munkatársai, Komját Irénnel az élükön a Politikai Bizottsággal akartak szabotőrként elítéltetni. Kádár ezt nem fogadta el. Ellenkezőleg, megerősítette azt, amit én kritikám első részének preambulumában mondtam, hogy Lukács jelentős hozadékkal járult a marxizmushoz, fölsorolva azt is, hogy milyen területeken: a filozófiában, esztétikában, irodalomtörténetben, történetfilozófiában és így tovább a művészet és szellemi kultúra területein.
    Szemben azzal a hangnemmel, amit akkor főleg a Szovjetunióban és ott is elsősorban (a később lelkiismeret furdalásai elől öngyilkosságba menekült) Fagyejev képviselt. Fagyejev otrombaságaival szemben mi Lukácsot marxistaként kezeltük, jóllehet ellentmondásos ez a marxizmus, komoly hibákkal tarkítva. Lukács munkássága igazi eredményeinek meggyőződött védelme volt ez, a korlátolt hazai és nemzetközi lehetőségek között. Akkoriban írás közben beszéltem Kállai Gyulával arról, hogy mennyire fejthetem ki az életmű pozitív vonulatait. Kállai aki nem volt nagy filozófus, beszélgetésünkben mégis olyan filozofikus ízű mondattal válaszolt, amelyet akár Husserlből is vehetett volna. Azt mondta, hogy a pozitívumokat tegye most zárójelbe – említse meg, de ne fejtse ki részletezve, mivel most az öregúr dicstelen módon viselkedik, ezért pedig nem dicsérhetjük. Lehet, hogy a történelem – folytatta – megengedi majd számunkra, hogy széltében-hosszában kifejtsük érdemeit. De ez bizonyára később lesz. Ezt mondta az a Kállai, aki Romániából visszahozta Lukácsot. Hivatkozott még Kádárra is. Én később Kádártól magától hallottam: mindenkinek tetszett a megoldásom, vagyis az érdemek általános kiemelése konkretizálás nélkül is, mert a Lukáccsal való megbékülés lehetőségét előlegezte.
   
    – Hát Kádár sem volt nagy filozófus, nem érezte a válságot. Még körülbelül tíz percünk van. Arra kérem Professzor urat, hogy a Lukács-tanítványokhoz való viszonyáról beszéljen. Tegnap nagyon érdekes előadás hangzott el például az 1973-as úgynevezett filozófus-perről, amelyben a kritikai marxistákat partvonalon kívül helyezték, ebben, ugye, már Professzor Úr nem játszott szerepet, már visszakerült az egyetemre, az intézetigazgatás után. Kérdezem viszont azt, ami még idevág, a korcsulai történetet. Nem tudom, mennyire ismert itt, hogy 68 augusztusában újbalos fiatal értelmiségiek Korcsulán, a dalmáciai szigeten a Praxis-kör vendégeként egy konferencián vettek részt, amikor a csehszlovákiai szovjet bevonulás hírét vették, és ott fogalmaztak egy tiltakozást, amit aláírt öt magyar résztvevő: Heller Ágnes, Márkus György, Márkus Mária, Sós Vilmos és Tordai Zádor, illetve külön az AFP francia hírügynökségnek adtak egy nyilatkozatot. Tudták, hogy hát elég necces az ügy, amibe belevágtak. Heller önéletrajzában olvasható, hogy a saját magatartásuktól meg is ijedtek, mert tudták, hogy lesz ennek következménye. Ehhez képest elég csekély következménye lett, mert pártfegyelmit kaptak, meg pártból kizárást, utazási korlátozást, de állását nem vesztette el senki.
    – Kivéve engem!
   
    – Ezzel párhuzamosan, valóban, Professzor Úr is kikerült az Intézet éléről. Magyarán ez egy nagy háló volt, amelyben a párt mainstream kultúrpolitikája centrumot játszott, tehát Aczél, Óvári, amihez képest volt Szigeti a baloldali ellenzék és a Hellerék a jobboldali elhajlók. Hogy kell elképzelnünk ezt a történetet?
    – Úgy kell elképzelni ahogyan volt, ahogyan én ezt egyszer már megírtam a Valóság 89/5-ik számában, s ahogy ma is látom. Akkor megjegyzéseket fűztem Kis János egyik interjújához. Azt fejtettem ki, hogy Kis interjúja erősen szubjektív megnyilvánulás, telve fiktív elemekkel. „Tényként állítja” idézhetem az akkor írtakat, a lap itt van a kezem ügyében, csak fel kell olvasnom, hogy „Szigeti feljelentette Aczél Györgyöt a szovjet követségen. A követség azonban átadta a levelet Aczélnak, a Központi Bizottság titkársága pedig fegyelmit indított Szigeti ellen és elmozdították az Intézet éléről. Nem tudom, honnan veszi Kis János értesüléseit, bizonyos, hogy megbízható forrásokból is szerezhetné”. (Az utóbbi megjegyzés nagyon konkrét célzás, tudniillik Nyers Rezsővel válaszoltatták meg az én pártközponti beadványomat, s Kis János az anyja révén jóban volt Nyerssel. Ám a Nyerssel jóban levő Kis János Nyerstől nem vehetett ilyen képtelen ostobaságokat, nem feltételezhető Nyersről, hogy ilyen légből kapott állításokkal szórakoztatta volna.) Amit Kis tényként közöl – folytatom a felolvasást – nem felel meg a valóságnak. Térjünk hát vissza a tényekhez! Semmiféle „feljelentést” nem írtam a szovjet követségnek, sem Aczél György, sem mások ellen. Következésképpen a szovjet követség semmiféle feljelentést nem adhatott át senkinek, azon egyszerű oknál fogva, hogy ami semmi módon nem létezik, azt át sem lehet adni. „The rest is silence”, a többi néma csend. Állításaimat senki sem merte cáfolni.
    Írtam, ellentétben a hazug állításokkal, a szövetségi politika értelmezéséről egy pártbeadványt. Ebben bíráltam a tudományos és kulturális osztály munkáját. Nem kizárásokat kívántam, a kizárások pártvonalon futottak, tőlem teljesen függetlenül. (Különben is: az intézetben nem volt bajom Kis Jánossal, aki ugyan nem volt már marxista, még többé-kevésbé sem, mint hozzám írt dialektikai problémákkal foglalkozó szakdolgozata idején.) Mi, az Intézet vezetése, párttitkára, szakvezetői, nem próbáltunk senkit sem – teszem Altrichtert – bár az ilyesmi akkoriban szélesen elterjedt szokás volt, arra rábeszélni, hogy legalább valami „vörös farkot”, egy-egy Marx, Lenin idézetet írjon bele a dolgaiba. Hagytuk, hogy az általános intézeti kereten belül azzal foglalkozzanak, amivel hozzáértésük és képességeik alapján akarnak. S ez mindenképpen helyes gyakorlat volt.
    A valóságos történet, Kis ködképeitől függetlenül, Nyers elvtárs beadványomra adott válaszával folytatódott. Válasza meglehetősen fölháborított. Levele elég alanti stílusban volt megírva, de azért két körmönfontan összefüggő vonala volt. Az egyik a jövőt sejtető, azt, ami következni fog, nevezetesen, hogy engem kirúgnak. A másik vonalán azzal érvelt, hogy én valamiféle kellemkedő-szellemeskedő stílusban beszélek ezekről a problémákról, el is túlozva őket, mert nem veszem elég komolyan a dolgot. Helyesebb volna komolyabban átgondolni. Ily módon bíztatott arra, hogy vonjam vissza egész irományomat, sejtetve, hogy akkor bűnbocsánatban is részesülhetek. Felháborított a korbács és mézes madzag együttes szerepeltetése egy ilyen kvázi-hivatalos pártlevélben. Úgyhogy elolvastam néhány bikkfanyelven, pártzsargonban írt cikket, amely nyelven én nem nagyon tudtam írni. Igyekezve valami hasonlót produkálni, néhány pontban leszögeztem megismételve azt, ami az első levélben volt, csak ott szellemesen és szemléletesen megfogalmazva, mert az ellentmondások, amelyeket ironikusan kezelek (ezt vélte Nyers kellemkedőnek és szellemeskedőnek) az osztály munkájának ellentmondásai voltak. Most úgy kellett mindezt kifejeznem, hogy semmiképpen se adjon alkalmat Nyersnek, hogy ismét megpróbáljon eltántorítani az általam képviselt ügytől.
    Szikáran fogalmazott téziseim ennek vetettek véget. Biztosra vettem – nem kellett jóstehetség hozzá –, hogy kirúgnak, ami meg is történt 1969 elején. Kis János ezzel kapcsolatban valami fegyelmi eljárásról fecsegett. Ez a „fegyelmi eljárás” éppúgy kontrafaktuális hipotézis, mint Kis minden más állítása, mint például a szovjet követség szerepeltetése. Az Akadémia vezetésének igazgatói tisztségemből – a titkárság határozatának megfelelően – fel kellett mentenie. Sem tőlem, sem mástól egy szót sem kérdeztek. Ami alighanem a rossz lelkiismeret jele volt. Hadd idézem ismét, amit 1989-ben írtam. „A titkársági határozat implikációjának előtagjával (’szektásság’) nem értettem egyet, utótagjával (’felmentés az igazgatói tisztség alól’) egyetértettem. De nem a matematikai logika szellemében, amelyben a hamis előtaggal indított implikáció mindenképpen érvényes, akár igaz, akár hamis az utótagja. Én abból a John Stuart Mill által eliminációs módszernek nevezett gondolatból indultam ki: távozásom az intézetből világossá teszi, hogy a működési zavar fő forrását bennem kell-e keresni. Ma Kis János írja, hogy a 68-ban „politikailag kettészakadt” Intézet állapotának igazándiból csak a Lukács-tanítványok elleni 1973-as tisztogatás vetett véget”. Ez pedig évekkel az én intézeti munkából való teljes kikapcsolódásom után történt. Tehát tényleg helyesen gondoltam, hogyha elkerülök onnan, kiderül, hogy én voltam-e az intézeti fölfordulásnak az oka… hát kiderült. Ezt persze, senki nem volt hajlandó észrevenni, de ez engem jelentős dialektikai elméleti vizsgálatokba elmerülve, egyáltalán nem érdekelt. Hozzászólásomban még megírtam, idézem: „Az implikáció előtagját azért nem fogadtam el mert a szövetségi politika szellemében – szembeszállva adott esetben szektás akciókkal és okvetetlenkedésekkel – igyekeztünk a filozófiai tudomány hazai fejlődését szolgálni. Ez volt az én Kis János emlegette »eszményi igazgatóságom« – a párt belső demokratizmusából következő – kollektív alapja, azon kommunisták erőfeszítéseivel karöltve, akikből egyeseket Kis János – lelke rajta, (mai beszúrás, 2009) – »ókonzervatívokként» aposztrofál. Ugyan ki akart volna a relatív konszolidáció állapotából, mint ezt Kis feltételezi, visszatérni 1957– 58 konszolidálatlan viszonyai közé?”
    „Kis János előadásában számos megtörtént tény változik át res factá-ból res ficta et pictá-vá. Ám a tények átváltoztatása kitalált és kifestett dolgokká, nemcsak az antikvitásban, az újkori demokráciában sem használható hosszú távra tekintve.” Újabb tapasztalataim meggyőztek arról: nem biztos, hogy ez utóbbi, korábban kimondott állításomban a jelenre vonatkozólag igazam van.
   
    – Köszönjük a beszélgetést, és fölajánlom a jelenlevőknek, ha Professzor Úr hajlandó válaszolni, akkor szívesen venném, ha kérdéseket intéznének Önhöz.
    – Annál is inkább hajlandó vagyok, mert a kedves kolléga bemutatta szellemi önéletrajzom, az én terminológiámban Intellektuális Önéletrajzom (mivel inter+ligere = dialektikusan összeköti azt, amit a ratio = számszerűleg szétválaszt) első kötetét folytatva, most írom a másodikat, úgy, hogy kérdéseikkel esetleg elősegíthetik ennek formálását.
   
    – Akár még mi is bekerülhetünk a második kötet végére…
    Orthmayr Imre Professzor Úr, ha beszélne arról, hogy az 1970-es évek második felében tartott számunkra filozófia szakon dialektikus materializmus kurzusokat. Annak fényében, hogy Professzor Úr mennyire tájékozott a nemzetközi filozófiai szakirodalomban, hogyan történt az, illetve ön hogyan dolgozta fel azt a tényt, hogy ez az ortodox dialektikus materializmus, amit ön előadott számunkra, a nemzetközi filozófiai gondolkodásban már teljesen perifériára került, a nemzetközi filozófiai gondolkodás maga mögött hagyta, sőt, a komolynak mondható modern filozófia területéről is kiszorította. Azóta is a metafizikai gondolkozás a nemzetközi filozófiai élvonalban más irányban halad.
    – Azt mondanám, hogy engem mindez őszintén szólva nem izgatott. Számomra nem Aczél Györgynek kellett kinyilatkoztatnia Móricz Zsigmondira kunkorított bajsza alól 1982-ben azt, hogy az adott évtized végére a Szovjetunió összeomlik, aminek ellenkezőjét eme Bajusz Király számtalanszor nyilatkoztatta ki korábbi pártosan pártos felszólalásaiban Sztálinra kunkorodó – hogy ne mondjam –, „sztálinista” bajsza alól. Ha nem is az időponttal, de az összeomlás történelmi lehetőségével tisztában voltam a szovjet-kínai viszállyal kapcsolatban, a Szovjetunió erodálásának igazi kezdetét jelentő ellentét kapcsán. Ezért volt bessze értékelése a materialista dialektikának is. Ebben csak megerősítettek az 1982-83-ban Moszkvában a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Filozófiai Intézetében szerzett egy éves tapasztalataim. Itt orosz barátaim egy része igyekezett – merő barátságból és szakmai megbecsülésből – átvinni jobboldali platformjukra, ami éppúgy nem sikerült nekik, mint jóval korábban amerikai barátaimnak sem, Kurt Wolf professzor vezetésével 1964-ben Evianban; részükről történtek próbálkozások, hogy amerikai vágányra állítsanak át, annak azonnal megjelenő minden előnyével. Nem azért nem engedtem e törekvéseknek, mintha a létező szocializmus viszonyaival annyira elégedett lettem volna, (ezt aczélos tapasztalataim akadályozták), vagy mert annyira ellene lettem volna az amerikai életstílusnak (ebben angolszász kultúrám, a longfellowi, whitmani amerikai demokratizmus ismerete és szeretete volt döntő). Hanem marxista világnézeti meggyőződésemből.
    Ahol és amikor is, Önéletrajzom a tanú, világnézeti meggyőződésemből kiindulva tudtam azt, hogy dialektika nem csak a marxizmusban van mint materialista dialektika. Vannak vallásos jellegű idealista dialektikák, nevezetesen a protestáns dialektikus teológia és a katolikus dialektika, aminek eminens képviselője hazánk jelenlegi hercegprímása, Erdő Péter akadémikus. Ő nem egyszerűen a kánonjog tudós ismerője, hanem ismerője a dialektikának is, amennyiben Nicolaus Cusanus főművét, a De docta ignorantiát (A tudós tudatlanság, Kairosz é. n.) kiválóan lefordította magyarra. Ez komoly dialektikai teljesítmény. Szemben azon marxistákkal, akik mondjuk a De docta ignorantia után is azt gondolják, hogy a logikai ítélet keretében egymásnak ellentmondó alany és állítmány nem engedhető meg, Erdő akadémikus tudja, hogy megengedhető, mert ’docta’ s az ’ignorantia’ ellentmondó és ellentétes (contradictorikus és contrarius), azaz negatívból pozitívvá vált ellentétes fogalmakból formált ítélet. Azt is tudja, hogy mi az übergreifendes Moment, tehát a túltengő mozzanat problémája és így tovább.
    Azt hiszem, és itt a nagy különbség Erdő professzor és az én dialektika felfogásom között, hogy annak a dialektikának, amely a gondolkodás sok szintjén fölmerül, teljes kifutását az jelenti, ha materialista alapon fejtjük ki. Amit ő biztosan másképpen koncipiál. Ez persze nem akadálya annak, hogy adott esetben a nem-materialista dialektikus adjon valamilyen kérdésre adekvát megoldást, nem a materialista. Azért említem ezt, mert saját tapasztalatomban egy esetben ez sponte sua, önként meg is történt. Amikor a filozófia történetét kellett ifjúságomban úgyszólván felkészülési idő nélkül előadnom, előadtam Cusanusról. Elérkezve nevezetes Idiota traktátusaihoz, törtem a fejem, hogyan fordítsam magyarra az Idiótát. Szorultságomban nem sikeredett jobb megoldás, mint a clericus contráriusa a laikus. Aminek nemcsak az a hibája, hogy a szó nem magyar, hanem az is, hogy az egyházias tanultság szférájában tartja a problémát holott van egy ez előtti és alatti köznapi előfordulása is. Már szinte el is felejtettem problémámat, amikor több évtized után 2001-ben kezembe akadt a Körösi Csoma Buddhista Egyetem kiadványaként megjelent egyik Idióta-fordítás Révész Mária Magdolna gondozásában. Itt az evidencia erejével ható Együgyűség szerepel az Idióta fogalmának – immár általam is elismert – adekvát megjelenítéseként.
    Nem tartom termékenynek Lukács utolsó nagy művének azt az alapfelfogását, amely a marxista filozófia felépítését, részstruktúráinak sokféleségét az ontológia alá akarja rendelni. Arról már nem is beszélve, hogy ontológia címen kettős ontológiát csinál, amint ezt Heller meg Márkus és Vajda lényegében helyesen kimutatták. Azt hiszem, hogy az ontológia mint dialektikus ontológia fejthető ki. Ezen a téren messze meg kell haladni persze a Hartmann-féle ontológiai felfogást, mert Hartmann még azt sem tudja, hogy az állandóság valójában azonos szintű dialektikus önreprodukciós folyamat, s nem valami más. Nem örök változatlanság, mint ő véli. Nekem a koncepcióm ezen a téren az, hogy a marxista filozófia rendszeres felépítésének három komponense van: egy, a dialektikus ontológia, kettő a dialektikus logika, három a dialektikus ismeretelmélet. Ezeket a területeket belsőleg a tagadás tagadásának mozgása fűzi össze. A dialektikához hozzáértem a materializmust is, mert az egésznek az alapja a materializmus. Konzekvens kifejtés csak a materialista dialektika alapján történhet. Ebben a – teljesen új – szellemben adtam elő a dialektikus materializmust, a részletekben is tökéletesen eredeti gondolatokkal, olyanokkal, aminőkkel Orthmayr úr keresve sem találkozhatott a szokásos, sematikus kifejtésekben.
    Ha Orthmayr urat érdekli a „metafizikai gondolkodás” és a dialektikus felfogás szisztematikai és jelen történelmi viszonyának kérdése, erről tájékozódhat akadémiai rendes tagságom elnyerése utáni 1988. április 26. Racionalizmus és Irracionalizmus dialektikája című székfoglaló előadásomból (Értekezések/Emlékezések sorozat, Akadémiai Kiadó, Bp. 1991).
    Egyébként annak idején sem lehetett olyan érzésem, hogy terméketlen dolgokat adok elő, mint ezt Orthmayr úr az akkori politikai kurzusból kiindulva gondolja. Mert nem egy tehetséges hallgató, aki tehetségét később hazai és nemzetközi pályafutásával igazolta, jött hozzám problémáival, s olyan megjegyzésekkel is, hogy eleven filozófiai gondolkodást ezen a szakon, csak tőlem lehet tanulni. Pedig nem álltak velem közös világnézeti állásponton. Időnként elhangzó kritikai megjegyzéseik felfogásom egyik-másik elemével kapcsolatban vallásos, keresztényi háttérre utaltak. Alighanem nekik köszönhetem hogy nyugdíjba vonulásom után, 70. születésnapom alkalmából dr. Andrásfalvy Bertalan Művelődési- és Közoktatási miniszter úrtól (a tisztes konzervativizmus tudós képviselőjétől) a következő, örömmel fogadott köszöntő levelet kaptam.
   
    Dr. Szigeti József.
    Ny. egyetemi tanár.
    Tisztelt tanár úr!
   
    Engedje meg, hogy születésnapja alkalmából a minisztérium vezetői és a magam nevében szeretettel és tisztelettel köszöntsem.
    Kívánom, hogy még számos születésnapot érjen meg jó egészségben.
    Egyetemi működésére emlékezve ezúton is köszönetet mondok a felsőoktatásban végzett magas színvonalú, eredményes tevékenységéért.
    Ismételten kívánok Önnek még sok erőben, egészségben töltött örömteli esztendőt.
    Szívélyes üdvözlettel
    Dr. Andrásfalvy Bertalan.
   
    Ha igaza van Buffonnak, hogy a stílus maga az ember, márpedig igaza van, akkor a miniszter úr stílusa igazolja azt a jelzőt, a tisztest, amit a konzervatív szó elé tettem.
   
    Faragó-Szabó István Professzor Úr engem kicsit korábban tanított. De nem erre vonatkozóan szeretnék kérdést föltenni. Amikor Ön volt az MTA-intézet igazgatója, akkor itt jelent meg az Ön kontrollszerkesztésével vagy talán lektorálásával Márkus Tractatus-fordítása.
   
    Perecz László A Wittgenstein-fordítás 1963-ban jelent meg magyarul, Márkus György előszavával.
    – Igen, én opponense voltam az előszónak, amit Márkus beadott kandidátusságra.
   
    Faragó-Szabó István Igen, az Ön lektorálásával jelent meg, ha jól emlékszem. Arra lennék kíváncsi, hogy ön hogy viszonyul ehhez a műhöz, mi volt a véleménye akkoriban.
    – Az volt a véleményem, hogy Márkust (vele együtt Vajda Mihályt tekintettük a fiatalok között a legérettebbnek) mint tehetséges és felkészült embert meg kell védeni illetéktelen támadások ellen. Ezért például – taktikai okból – nem fejtettem ki opponensi értékelésemben azt a kritikai gondolatom, hogy Márkus elég felületesen jár el, mikor kijelenti, hogy a mátrixot a matematikai logikába Wittgenstein vitte be, de nem hasonlítja össze ebből kiindulva a matematikai mátrix-elméletet és az úgynevezett matematikai logikai mátrixfelfogást.
    Mi tehát toleránsan és körültekintően jártunk el potenciális eszmei ellenfeleinkkel szemben. Nem mondanám azt, hogy ma is gyakran tapasztalhatnánk hasonló sine ira et studio, ellenszenv és rokonszenv nélküli magatartást – olyan szellemet, mint amilyen ezen a konferenciánkon uralkodik – jelen kisebbségi pozíciónkkal szemben. Hogy mennyire nem, azt láthatták a Kis Jánossal lefolyt vitám kifejtéséből. S abból is, amit Önkritikámmal kapcsolatos furcsa hangzavarról, szitok-átok hadjáratról mondtam. Én – egyébként, Faragó-Szabó urat bizonyára ez érdekli – az Intézetben támogattam az angolszász filozófia, s főleg a matematikai logika tudományos-kritikai megismerését. Így lett intézeti tag Altrichter Ferenc és Ruzsa Imre. Ezért tartott Kalmár László akadémikus meghívásomra matematikai logikai kurzust nálunk.
    Mert meggyőződésem volt és maradt: ha beviszik az agyonpolitizálási módszereket a tudományos elmélet területére, akkor lehetetlen helyzet támad. Ami engem illet, erről is van tanulságos tapasztalatom. Hadd számoljak be egy számomra fájdalmasról.
    Az azonosság és nem-azonosság azonossága címen beadtam Lendvai L. Ferenc főszerkesztő úrnak egy terjedelmes logikai tanulmányt a Filozófiai Szemlébe közlésre. A dialektikus logika alapjainak kifejtése mellett szinte teljes körű bírálatát tartalmazta a matematikai logika kritikus filozófiai pozícióinak. Ennek közlését a szerkesztő kilenc évig húzta-halasztotta, világnézeti és más átlátszó ürügyekkel, pl. azzal, hogy én miért nem Aquinói Szent Tamás-t írok miért fokozom le Aquinói Tamássá. Neki, aki a reformációról írt akadémiai filozófiai doktori disszertációt, tudnia kell, úgy is, mint volt teológusnak, hogy a protestánsok egyáltalán nem ismernek el szenteket. Ha valaki történetesen református, akkor az ilyen követelmény akár sértésnek is tekinthető az illető református meggyőződése ellen. Másrészt, ha a filozófiai tudomány akadémiai doktora tájékozott saját szakmájában – mondjuk a Krings-féle Handwörterbuch der philosophischen Begriffe hat kötetében, ami 1760 oldal –, akkor tudnia kell, hogy abban hányszor idézik „csak” Aquinói Tamásként az ő szentjét, akkor, számba kell vennie, hogy nyolcvanon túlmenő számban. Ha még tájékozottabb abban is, hogy kik hogyan idézik, akkor kiderül, hogy olyan neves tomisták is így idézik, akiknek művei címében egyszerűen Aquinói Tamás vagy Thomas von Aquinas szerepel, de Szent Tamás nem. Azért nem, mert filozófiájában érdekeltek és nem a filozófus élet-szentségében. Egy nagy kivétel akad, a francia Étienne Gilson, aki jelentős tudósa a középkori filozófiának, és szisztematikus szempontból is alapos gondolkodó, akinek számos könyve jelent meg a középkori világ eszmei problémáiról. Ő mindig Szent Tamást emleget. S ugyanígy jár el a többi szentté avatott filozófussal. Ám ő a kivétel… a többi tudós medievalisták között.
    Tanulmányom, amely itthon 9 évig hevert a szerkesztői asztalfiókban, angol fordításomban Amerikában 9 hónap alatt jelent meg, a minnesotai egyetem NST folyóiratában, 1999-ben. (Vol. 12. No. 3. J. Szigeti: The Principle of the Identity of Identity and Not-Identity pp. 261-376.) Oly módon, hogy a folyóirat terjedelmének 95%-át tanulmányom közlésének szentelték. Ezzel összevetve a magyar lap szerkesztőségi eljárása abszurd.
   
    Perecz László Gilson művei már magyarra is vannak fordítva. Köszönjük szépen a beszélgetést.
  



Pablo Picasso: A Bika és bika-
viadorok c. ciklusból

MORFONDÍROZÁS
   
Szeretettel köszöntjük a szerzőt 75. születésnapja alkalmából
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Globalizáció
   
Korunk legdivatosabb divatszava. Mindenki erről beszél, azok is, akik áldásként emlegetik, mondván, hogy a skype segítségével bármikor közvetlen kapcsolatot tudnak létesíteni bárkivel a világ túlsó felén, meg azok is, akik átkozzák, mert hazánkban, a paprika hazájában dél-amerikai őrölt paprika-dömpinggel árasztják el a piacot.
    Fontos, nagyon fontos kérdések ezek is, de én most egészen más nézőpontból mérném fel a problémát. Onnan, hogy ideje lenne a történelmi tudatunkat, világképünket is hozzáigazítani ahhoz a tényhez, hogy az emberiség nemcsak az európai kultúrkörben lakik, és – példának okáért – tudomásul kell vennünk, hogy azoknak a ferdeszemű embertársainknak a történelme, akik a „kínai piacokon” az olcsóbb áruikat ránk tukmálják, ugyanúgy része az emberiség történelmének, mint a miénk. S ha ezt végiggondoljuk, alapfogalmainkon kell változtatnunk. Példának okáért: történetírásunk az i. sz. 4-8. század közötti időszakot a „népvándorlás korának” nevezi, amikor is a „barbár” népek meghódították a Római Birodalom területeit. Valójában azonban – ilyen szempontból nézve – az ókor történelme a kezdetektől nem volt más, mint a népvándorlások egymást követő hullámainak sorozata, és az ókori európai magaskultúrát megteremtő népek eredetileg ugyanolyan nomád barbárok voltak, mint azok, akik a népvándorlások következő hullámaiban őket fenyegették.
    Vonatkozik ez a kultúrtörténetünkben oly előkelő helyen álló görögökre is, akik i. e. 2000 körül lovas nomád törzsekként törtek be Észak felől a Balkán félszigetre, ahol már városlakó, ismeretlen nyelvű, ún. helladikus népeket találtak (eredetileg ők építették fel egyebek között Athént, Korinthoszt, Tirünszt is). Ezeket leigázták, de műveltségükhöz asszimilálódtak, és a számukra ugyancsak idegen krétai magaskultúra vívmányait (s többek között az írás tudományát is) átvéve az i. e. 17. század végén kezdték meg első, kréta-mükénéi kultúrának nevezett civilizációjuk kiépítését. (Ilyen alapon Szent István-kori műveltségünket német-magyar kultúrának nevezhetnénk.) A normalizáltabb életmódra való áttérésük azonban igencsak hosszú folyamat volt; az i. e. 8. századig leginkább a környező szigeteken és Kis-Ázsia északnyugati partvidékén élő, fejlettebb népek elleni rablóhadjáratokkal foglalkoztak, ahogyan ezt a mi honfoglaló őseink is tették a „kalandozások” idején. E megkésett civilizálódásuk miatt a tőlük származóként európainak tekintett tudományos ismeretek felfedezésének büszkeségéről is lemondhatunk: a Püthagorász-tételt a sumerek és az egyiptomiak már évezredekkel korábban, az i. e. 2600 körül használták, és a kínaiak az i. e. 18. században bizonyították.
    Az egész világtörténelem másképpen fest, ha tudomásul vesszük, hogy a mi ókor végi és középkori „sötét” évszázadaink idején pl. Kínában valóságos tudományos-technikai forradalom zajlott. Itt épültek fel az akkori világ legnagyobb városai, olyan létesítményekkel, amilyen a Vie-folyót Hsziannál átívelő, 667 méter hosszú híd. Az i. e. 200 körül feltalált papírkészítés ekkorra a mindennapi életben oda vezetett, hogy az i. sz. 2. században a kínaiak már papírzsebkendőket használtak, és az 5. századtól vécépapírt is: ebből ez idő tájt egyedül Pekingben évente 10 millió csomagot gyártottak. Hordtak azonban papírruhákat is, bambuszrudakra kifeszített olajozott papírból elkészítették a világ első esernyőit, és a 7. századtól náluk kezdődött meg a papírpénz használata.
    Amikor nálunk még a királyok is analfabéták voltak, a fadúcos táblanyomtatás 581-es felfedezése nyomán 593-ban Ven Ti császár elrendelte, hogy az ország valamennyi irodalmi alkotásának kéziratát gyűjtsék össze, és publikálják ilyen formában. 1014-ben a mozgatható írásjelekkel szedett szövegek nyomtatását is feltalálták. S ez utóbbi esetben nem annyira maga a találmány a lényeges, hanem az, hogy a feltaláló egy Pi Seng nevű, egyszerű kovácsmester volt. Ebből világossá válhat számunkra, milyen óriási különbség mutatkozott ekkoriban az európai és a kínai tömegkultúra között, különös tekintettel arra is, hogy a kínai írás több ezer jelből áll.
    A harmadik közismert kínai felfedezés a puskapor, melynek pontos leírása 1044-ből való. Az európai legendák szerint ezt csak tűzijátékokra használták, vagy legfeljebb ártalmatlan durranóbombák készítésére. Valójában a kínai seregeket már a 13-14. századtól ágyúkkal és mordályokkal is felfegyverezték, és hosszú csövű „gyorsmuskétáikból” öt vagy tíz golyót ki tudtak lőni újratöltés nélkül.
    Viszonylag ismert az is, hogy a kínaiak találták fel a 11. században a mágneses iránytűt, de szinte teljes homály takarja azt a tényt, hogy a fentiek mellett milyen sok más felfedezésük gazdagította az emberiség ismereteit. Az i. sz. 132-ben ők alkották meg a szeizmográf ősét, a 6. században kínai orvosok jöttek rá, hogy legyengített himlővírusokkal megelőzhető a betegség, s e század derekán olyan vitorlás szárazföldi járműveket készítettek, amelyekkel 30 embert tudtak naponta több száz kilométerre szállítani, 1550 körül pedig itt jöttek rá a fonókerék leleményére stb.
    Bizony, a történelem hosszú évezredei, s még a középkor évszázadai alatt is mi, európaiak voltunk a „harmadik világ”, a „fejlődő országok” népei. S ebből – hogy ne csak a technikai haladásról essék szó –, az is következik, hogy azok az irodalom-, művészet- vagy filozófiatörténetek, amelyek a világtörténet túlnyomó részében periferikus jelentőségű európai kultúrkörre szűkítik látóhatárukat, ma, a 21. század „globalizációs” világában már kifejezetten anakronisztikusak. A mezopotámiai és indiai epikus költészetet, a kínai lírát és festészetet, az egyiptomi intelemirodalom és a konfucianizmus filozófiáját stb. kirekesztő munkák egy gyökereiben hamis történelmi tudat fenntartói.

OLVASÓLÁMPA
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Mit tudjon a mai olvasó
   
Kristó Nagy István: MÁV, Kafka meg sok más

    „Vasútról szó sincs – annál inkább 20. századi külföldi alkotókról – írja kötetéről Kristó Nagy István. – E kis gyűjteményben közreadom néhány, évtizedekkel ezelőtti s meg is jelent írásomat, mely tán ma is vállalható, mert hozzátesz valamit a szóban forgó szerzők arcképéhez. A mai olvasó pedig figyelembe veheti az akkori idők kulturális körülményeit.”
    Így igaz, ezek az irodalomtörténeti esszék csak akkor igazán érthetők, ha koruk kulturális viszonyait figyelembe vesszük. Ami persze minden szellemi alkotásra áll, hiszen pl. Homérosz esetében sem vagyunk képesek felfogni, miért gyömöszölte bele az Iliászba a katalógust, ha nem tudjuk, kikhez szóltak az aoidoszok eposzai. Kristó Nagy válogatásának egyik legfontosabb írásában, a Franz Kafkáról szólóban éppenséggel a leglényegesebb momentum a megjelenési év: 1966. Gondolatmenetének összegezése: „Realista alkotó-e Franz Kafka? Nem, mert életműve nem tárja fel a lényegi: a társadalmi, az osztályösszefüggéseket. Mégis nagy alkotó, mert ha lényeget nem is, a valóság bizonyos jelenségeit páratlan művészettel ábrázolja. A forma tökéletesen megfelel a tartalomnak: mindannak, ami ebben a szerencsétlen, de nagy lélekben élt. Sőt: ez a tartalom, a kafkai iszonyat maga teremti meg az adekvát kifejezésmódot, az új művészi formát, melynek jelentőségével a század irodalmában csak Proust vagy Joyce formateremtése vetekedhet. Más kérdés az, hogy ez a forma legtöbb utánzójánál merő formalizmussá sekélyesedik. Ez azonban nem Kafka hibája, az ő nagysága mindettől független: elvitathatatlan.”
    Tegyük fel, hogy van egy olyan mai olvasó, aki 1966 tájt született, és azok közé tartozik, akik még olvastak valamit Franz Kafkától. Addig még világos lesz számára ez a gondolatmenet, ameddig arról van szó, hogy Kafka nem realista író, hiszen a realista stílusú elbeszélésekben a kereskedelmi utazók nem szoktak óriás férgekké átváltozni. Egyet fog érteni a végkövetkeztetéssel is, miszerint Kafka írói nagysága elvitathatatlan, hiszen tananyag az iskolában. Teljesen felfoghatatlan lesz azonban számára a szöveg mondanivalója, miszerint Kafka nem realista író, de mégis nagy alkotó, hiszen mire felcseperedett, 1986 táján már rég semmivé váltak azok a kulturális körülmények, amelyek között szigorú matematikai egyenlőségjel állt a realizmus és a művészi nagyság között. Épp ellenkezőleg, abban a hiedelemben szocializálódott, hogy a nagyság glóriája a posztmodern-neoavantgárd alkotókat illeti meg, és a realista stílus használata legfeljebb a krimikben és lányregényekben elnézhető.
    Olvasónk tehát nem fogja tudni, hogy Kristó Nagynak ez az 1966-ban publikált írása pártütő indulattal telített, azzal az esztétikával szemben lépett fel, amelyik – Lukács György híres tanulmányának címével – a „Franz Kafka vagy Thomas Mann?” alternatívát állította az írók elé, nem titkolva, hogy itt a Parnasszusra vezető és a burzsoá dekadenciához vivő út közötti választásról van szó.
    S amiről végképp sejtelme sem lesz a mai olvasónak, az, hogy ez az esszé egy olyan vita kereteibe illeszkedett, amely az 1963-as liblicei Kafka-konferencián robbant ki, és az évtized végéig a magyar értelmiség figyelmének középpontjában állt. Mert akkoriban még az irodalom fontos valaminek számított, olyasminek, aminek a sorsa nemzeti ügy, amelyben a vezető értelmiségiek kötelességüknek tartották, hogy véleményüket a nyilvánosság elé tárják. E mai olvasóban legfeljebb a scifi-ötletekhez hasonló képzeteket kelthet, ha elmondjuk neki, hogy 1966-ban Magyarországon olyan világ volt, ahol egy több mint négy évtizede halott, prágai német nyelvű zsidó író életművének értékelése olyan érdeklődésre számíthatott, mint manapság a tizenharmadik havi nyugdíj elvonása, és mindenképp sokkalta nagyobbra, mint a forint tőzsdei árfolyama. (Z-könyvek)

KICSI SÁNDOR ANDRÁS
   
Sokoldalú keresztnevek
   
Fercsik Erzsébet–Raátz Judit: Keresztnevek enciklopédiája. A leggyakoribb női és férfinevek
   
Ami a magyar személyneveket illeti, a 14. századtól kialakult kételemű névrendszerben a családnevek jelzőként viselkednek a keresztnevek előtt. (Részint innen a keresztnév egy időben használatos utónév elnevezése.) A családneveknek kialakulásukkor az volt a feladatuk, hogy több azonos keresztnevű személy közül kijelöljenek egyet. Például melyik Gábor a sok közül? Példánkban a Kiss családba tartozó. Így alakult ki és szilárdult meg a Kiss Gábor név. A családnév nemzedékről nemzedékre öröklődve általában az apa családjához kapcsolja az embert. A keresztnév a születéskor kapott egyéni név, amelyet általában a szülők választanak a gyermekük számára. A mai magyar keresztnévkincs egyik legteljesebb gyűjteménye összesen 2606 nevet tartalmaz, ebből 1163 a férfinév és 1443 a női név. A névadók igényeinek kielégítésére a nevek száma folyamatosan újabb és újabb elemekkel gyarapszik.
    A Keresztnevek enciklopédiája – Fercsik Erzsébet és Raátz Judit, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanárainak munkája – sokoldalúan mutatja be a száz leggyakoribb magyar női és férfinevet. Az előszóban tájékoztatást adnak a nevek kialakulásáról, a nevek fajtáiról, arról, hogy mi módon jöttek létre a kételemű nevek. A könyvben tárgyalt keresztnevek szócikkeinek felépítése a következő: a név eredete, védőszentjei, névnapja, gyakorisága, becézése, rokon nevei, női és férfi párja, idegen nyelvi megfelelői. Külön pontokba szedve találunk adatokat a név családnévi használatáról, híres viselőiről, irodalmi és képzőművészeti alkotásban való előfordulásáról. A szócikk következő részei azt ismertetik, hogyan jelenik meg a név földrajzi nevekben, milyen népszokásokkal áll kapcsolatban, milyen szólásokban, közmondásokban szerepel, illetve miként fordul elő névcsúfolókban. A szócikk végén a név köznévként való használatáról tájékoztatnak.
    A keresztnevek egy része – különösen a magyar nyelvben hosszú idő óta jelen levő, gyakori előfordulású nevek – a nyelvhasználat során közszóvá válhatnak. Megtörténhet a köznevesülés minden alaki változtatás nélkül, de kaphat a köznevesült keresztnév valamilyen toldalékot, esetleg összetett szó elő- vagy utótagjaként válhat köznévvé. Közszóként leggyakrabban valamilyen emberi jellegzetességet, tulajdonságot jelölnek, de előfordulnak állatok, növények, tárgyak neveként vagy egyéb jelentésben is.
    Claude Lévi-Strauss hívta fel a figyelmet arra, hogy a francia népnyelv a madaraknak fajuk szerint ad utónevet: a veréb (le moineau) Pierrot, a papagáj (le perroquet) Jacquot, a szarka (la pie) Margot, a pinty (le pinson) Guillaume, az ökörszem (le troglodyte) Bertrand vagy Robert, a vízi guvat (le râle d’eau) Gérardine, a kuvik (la chevêche) Claude, az uhu (le grand duc) Hubert, a holló (le corbeau) Colas, a hattyú (le cygne) Godard, s használhatók ilyen kifejezésekben: Il y a trois pierrots sur le balcon ’Van három veréb az erkélyen’ (La Pensée sauvage. Paris, 1962: 266).
    A magyarban a gábor, gábormadár a sárgarigó neve volt (a gáborján ’tövisszúró gébics’ is a Gábor szó fejleménye), mátyás, mátyásmadár egyes nyelvjárásokban ’szajkó’, ágnesmadár a Felvidéken ’harkály’ stb., de a franciához fogható megfelelések nincsenek. A máté a Székelyföldön ’medve’, a bence a Dunántúlon ’nyúl’, a miska pedig különböző nyelvjárásokban ’kukac’, ’egér’, ’nyúl’ lehet. Érdemes sorra venni Fercsik és Raátz nyomán, mely népnyelvi rovarnevek keletkeztek keresztnévből. A hivatalos, tudományos nevek között a katicabogár és a szentjánosbogár kivételes. A szentjánosbogárnak van egyszerű jánosbogár elnevezése is. A szöcske Dánielről daniló. A szitakötő Balázsról balázsló, Bencéről benceló, Sáráról kandasári. A cserebogár Andrásról cserebandi. A kék nünüke Magdolnáról magdalénka. A szőlő hajtásait megtámadó hernyó ilona, ilonca. A poloska Bencéről büdösbence, Mártonról büdösmárton, büdösmarci, Pálról pocokpál, Annáról büdöspanna, büdöspanni, Margitról büdösmargit, margitbogár. A bodobács jánosbogár, jóskabogár, ilonabogár. A katicabogár Bencéről bödebence, Péterről kispéterke, petibogár, petikebogár, péterkebogár, Ilonáról ilonabogár, Máriáról máriskó, máriabogár, de legtöbb tájnyelvi elnevezése Katalinról való: katabogár, katibogár, katika, katica, katicabogárka, katinkabogár, katalinbogár, katalinbogárka, katalinka, katalin, katalika, katalina, katakata, katalinabogár, bödekata, istenkaticája, fűskati, füskata.
    A bodobács és a becézett keresztnevén szólított falu bolondja megnevezésének összefüggésére Kovács Antal mutatott rá felső-szigetközi gyűjtésében. Idevágó adatai a következők. „Jancsibugár (Cikolán), Sanyibugár (Arakon), pirozsbogár, pirozsbugár, suszterbogár: Verőköltő bodobács (Pyrrhocoris apterus). Futkorász mint a falu bolongya – mondják róla. Azért kapta a személyneveket, mivel egyszerűen Sanyinak vagy Jancsinak hívták a szerencsétlent, változatos jelzőkkel kifejezve elmeállapotát (gyalló, gyüggyő, düddő, dédó, gonó, kukkó). Ez a státusz manapság nem létezik, a rovarnevek emlékeztetnek rá” (Kovács Antal: „Járok-kelek gyöngyharmaton…” Növény- és állatnevek a Felső-Szigetköz tájnyelvében. Mosonmagyaróvár, 1987: 55).
    Ami könyvünket, a Keresztnevek enciklopédiáját illeti, nemcsak alapos munka, hanem élvezetes olvasmány is. (Tinta Kiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Maiak és klasszikusok
   
Öt könyvről
   
Csernus Imre kötete, A férfi nem kevésre vállalkozik. A férfilét meghatározására, s az ebből fakadó elvárásokra. Amik nem csekélyek, s középpontban nem is annyira a házastári, mint az apai tennivalók állnak. „Sokszor látom hogy a gyerekeket mennyire mellbe vágja, ha a felnőtt apjuk kimondja, hogy ő valójában milyen. Mégis azt hiszem, teljesen kerek dolog, ha a gyerekben az apa megszűnik istenként létezni, hiszen az apa egyben ember is…” És ennek kapcsán, de általános érvénnyel: „Felelősséget vállalni, kimondani az érzelmi dolgokat, és következetesen cselekedni az érzések területén is.”
    A kötet nyelve teljesen mai. A „férfi” szó a címen kívül alig tűnik fel, inkább pasikról, sőt pöcsről van szó, a gyakori bizonytalanság, határozatlanság jelzője pl. „puha pöcs”. Lehet, hogy a mai fiatal olvasónak ez kell, engem azonban nem a nyelv gazdagodására, inkább egyfajta silányulására gondolkodtatott. Azt, hogy mi a „nub” – nem is értem. De fontos társaslélektani megfigyelések vannak itt közrebocsátva. Így „Az a nők mázlija, hogy jobban voltak és vannak kondicionálva az érzelmi világot illetően, mint a pasik, plusz a hormonális rendszer is megteszi a magáét”. A férfiaknál ma „az egyedüli fokmérő a pénz, a hatalom és a farok”.
    A szerző nyilván orvos-pszichiáter, mindenesetre jól népszerűsíti azt, amit komolyabb munkákból, Adlertől, Freudtól, Jungtól már eddig is tudtunk. A sok elkeserítő észrevétel azonban nem zárja ki a reményt: „hiszen egyre több fiatal lesz, aki nemcsak úgy tesz, mintha felnőtt lenne, hanem érzelmi szempontból is felnőttként viselkedik”. Ebben segít ez a népszerű könyv is. Sok jó, gyakorlati tanáccsal, amely nem fenntartás nélküli, magasrendű emberséget hirdet, hanem elfogadja a tudatos megalkuvást. De pl. amit egyes betegségek mentális okairól ír, bizony alig elfogadható – pl. a rákot tekintve. „Amikor büntetem magam, öntudatlanul aktiválhatom a genetikai hajlamokat egy ilyen betegségre.” (Itt azonban nem okvetlenül a rákról van szó.)
    „Engem a bűntudat fogalma már nagyon régen érdekel és foglalkoztat, ahogy a bűntudat feloldása is.” „Egy olyan súlyos érzelmi konfliktusnak gondolom, amelynél súlyosabbat szinte el sem tudok képzelni.” „Egy sor elveszett generáció nő fel.” „Csak abban reménykedem, hogy a pokol az egyre intenzívebb lesz minden téren, így lehetőségünk nyílik egy megtisztulási folyamatra.” Külön probléma a magyarságé: „Az igaz, hogy magyar vagy, de mivel virtussal nem rendelkezel, így te egy tipikus magyar pöcs vagy.” (A szerző kiemelése.) Az egyes embert tekintve: „ott van a félelem is, hogy sikerül-e. De ha ezt valaki megteszi, akkor a félelmeit is legyőzi. (Hogy mit tesz, az itt most nem érdekes.) Sok gyakorlati tanáccsal is segít ez a könyv, ajánlja például (meglepő!) a naplóírást. És minden beszélgetésben az őszinteséget… Csernus könyve mindenesetre jó kis társaslélektani útmutató. (Jaffa Kiadó)
    Mi szükség az „alkalmi” pályázatokra s a (többnyire kritikán aluli) pályamunkák kötetbe gyűjtésére? Hacsak az írók egyfajta támogatásának nem tekintjük… „Kritikán aluli” – ez persze túlzás, mert a kritikus dolga, hogy kritizáljon. Itt pl. a tragikus sorsú Batthyány Lajos miniszterelnök alakjáról egyetlen művészi becsű írás sem született, bár tehetségnek most sincs híján sem Szarka István, sem Csák Gyula, sem Györe Imre. Utóbbinak „elmefuttatásaiban” (ez a szerző műfaji meghatározása) vérfagyasztó ötletek és finom archaizálás érdemelnek megbecsülést, Csák, a kötetnek is címet adó hangjátéka mégis művészi rangú leckefölmondás (A remény rabjai). Szarka Arad-ja legalább kitekint a „kicsi népek nagy köztársasága” felé, de Horváth Lajos Blanká-ja még leckefelmondásnak is silány. A mélypont Tompa Z. Mihály tizenhat képből álló drámája, melynek végén Windisch-Grätz „árnyként belibben” és más árnyakkal együtt lengi körül a kinyiffant Batthyányt. Ez már Shakespeare korában is korszerűtlen színpadi megoldás vala. Legányi Marianna „tanulmányrészlete” jól helytálló, összefoglaló tanulmány, s e kötetindítás után rokonszenves Prohászka László kötetzáró összegezése a Batthyány-emlékjelekről – ez legalább egzakt valami. Nagyon jó elemzés Pusztaszeri Lászlónak a budai ostromról szóló tanulmánya, csak tudnám, miért „filmesszé”? Ám az egész kötet (s ezt nem frivolitásból mondom, hanem művészi rangjára tekintve) siralom. Ezért kár volt pályáztatni s az írásokat kötetté tupírozni. (Zrínyi Kiadó)
    Száz éve folyvást száz számottevő költője van a magyar irodalomnak. De Simor András nemcsak egy ebből a százból (s a száznak épp elejéből), hanem valóságos intézmény, mert irodalomfenntartó, szervező, kiadó (és szükségképpen válogató – avagy kritikus) és mint az irodalom fenntartója, a manapság szinte száműzött, kiutált valódi baloldaliság képviselője. Baloldalinak lenni most, mikor mindenféle gárdák gardírozzák a közvéleményt – önmagában is tett, de ettől még jószándékú dilettáns is lehetne, mint ahogy van egynéhány Ladányi (vagy akár József Attila) epigonjai között. Simornál a párját ritkító formai érzék (hogy tökélyt ne mondjak) valódi baloldali humánummal ötvöződik, s ez diktálja a verset. A verset, melyben „utálja a verssor / a verset… üvölteni / akar.
    Simor versei nem üvöltenek, beérik a Szelíd lázadással, melyben olykor ember és állat párbeszéde folyik a realitásról. (A macska verseiből.) A kötet ugyan, mint címe jelzi: Baljós nyár-on született, ugyanannyira, hogy „a Mindenség / szégyelli / a Földet.” De a Mindenséghez filozófia is kell: „a túlvilág, tudtam én, svindli”. De evilágon is fontos a történelmi adalékok lejegyzése: így Bethlen István levele Prónay Pálhoz. Mert ha nem emlékeztetnek, ki tudja már ki vala ez a nevezetes Prónay, vagy akár „Ötvenhat múmiája”. Nem is szólva (külön írtam már róla a közelmúltban) az egész világtörténet legnagyobbjaihoz tartozó Bolívarról. Mert ma már Latin-Amerika is saját ügyünk, s nem baj, ha ott „Meghalt a kis szaros”. Ez a versike azért is figyelemre méltó, mert saját honfitársainkról, ha kívülrekedtek (rekesztették magukat?) a hazából, csak „szeretettel” illik megemlékezni. Pedig az idegenlégiótól a latin-amerikai terroristákig bőven találunk nem (csak) a hazát, hanem az egész emberiséget eláruló „hazafiakat”.
    Ilyen a ma, de azért a múlt idézése is fontos, és nemcsak a Bethlen Istvánéké, hanem Táncsics Mihályé is, akinek persze nem volt igaza, miszerint „Hátamon egy teli zsák / benne tenger butaság”. Az úri kor volt buta, a Táncsicsokhoz képest. Simornál mindez nem vezércikk-elmélkedés, hanem igazi költészet: „Mint macskafarok, / imbolyog a füst” – és mit tehetünk, ha nem üvölthetünk? „Húzzuk fel nyakig / az éj paplanát” – ahogy a kötetzáró, egyik legszebb vers mondja… És a kötet legszebb versei mind a gyerekversek: Rozi kiabál. Mert a gyerek túléli, kinövi s – reméljük – elfelejti a baljós nyarat. (Z–füzetek/131)
    A mindig tragikus hangvételű balladákkal szemben a románc derűsebb, világosabb, olykor humoros, szatirikus, sőt szarkasztikus műfaj, mely talán épp „felszínesebbnek” vélt voltánál fogva nem élvez oly megbecsültséget, mint a ballada. De tragikum híján (bár nem egyszer van drámai tartalma) a románc nemcsak derűsebb, hanem színesebb és tán életközelibb is, mint az előbbi.
    A világirodalom alighanem legnagyobb románcköltője a spanyol Luis de Góngora, aki valamivel Shakespeare előtt született s kevéssel utána halt meg, sőt – noha áttételesen – magára Shakespeare-re is hatott. Mi tette ily fontossá? A barokk túldíszítettség, amely – hacsak nem ironikus jellegű – tekintélyes s lenyűgöző hatású és mondhatni, a szürrealizmusig színezi Európa éppúgy magas, mint alantas irodalmát. Góngora mindkettőnek mestere. Új képek, hasonlatok, összefüggések, metaforák – azóta gyakran közhellyé tett – feltalálója és feltárója; csupa fenség és – ha kell – csupa gúny. Románcai megannyi történetke, mely nem nélkülözi a pszichológiai gazdagságot, csakúgy, mint a megnyerő formai készséget.
    Volt már egy Góngora-kötet 1966-ban az Európa kiadásában, de most az eléggé nem dicsérhető Eötvös Kiadó jóvoltából itt egy hatalmas, kétnyelvű gyűjtemény, Simor András munkájaként. Shakespeare kortárs – mondottam, és hozzátehetem: shakespeare-i gazdagság is! Ám ha valaki nem óhajt belemélyedni a hatalmas költői masszába, egyetlen pillantásban is megismerheti az alkotót: a címlapon ugyanis Velázquez kongeniális portréja látható. Aztán sokat segít Simor sokoldalú bevezetője, amit százával követnek a románcok, magyarul először. Játékos, csipkelődő versikék, a természet bujaságát barokk bőséggel először fölfedező képek tömkelege, a vadászat, mint megannyi történés-keret s a fő mondanivaló a szerelem, nem is mindig bujkáló, hanem addig szokatlan erotikájával. Bátor művek ezek, mert például a córdobai papság laza erkölcsét többször kipellengérezik.
    Az idillivé stilizált falusi élet barokk bujaságban tűnik fel: teljesen átformált népiesség ez, melynek a valódi földműves (vagy akár vadász) élethez nem sok köze van. De nemcsak az egyes románcok stilizáltsága okoz olvasói nehézséget, hanem a hatalmas mitológiai anyag, sőt Ariosto költészetének ismerete, amit Góngora tudottnak vesz, ezzel eleve a kiváltságos korabeli értelmiség szerzőjévé téve magát. Egy-egy realisztikus leírás is mély értelmet kaphat, pl. egy leromlott kastély megpillantása az idő hatalmáét.
    Ismétlem, többnyire derűs kis történetek sorakoznak fel az életműben, de nem marad el a nyomorúság fölfedezése kapcsán a részvét, másszor a gyász helyett az életkedvre biztatás. És nemcsak életélvezet van, hanem a lét parodisztikus megítélése is, különös tekintettel (ami nagyon merész dolog volt ám akkor) a papság életvitelére. A gúny mellől nem hiányzik az öngúny sem – pl. saját nagy orrának fölemlegetése. A magasrendű románc gyakorta önnön paródiájába csap át. Ám mindenben érvényesül az „estilo culto” – a művelteknek szóló kifejezésmód. A legfőbb kérdés pedig: „Mit tanácsolsz, Szerelem?”
    Mindez sose szakad el a való élet hétköznapjaitól: „nincs szállás fizetség nélkül, / kezes nélkül nincs hitel se”. Nemcsak az élet panaszos megítélése bontakozik ki, hanem az elégedettség is: „nem kínoz fagy, se betegség / jusst birtokom bőven juttat”. (Tavaly mily ostoba voltam…) Olykor az időtöltés bájos leltára olvasható egy-egy románcban. Némelyik portréja egyben jellemrajz is, sőt ami szokatlan: a felsülés természetesként való bemutatása. (Lánykát hódítani készül…) A jellemrajzok nemcsak férfiakat, hanem nőket is felsorakoztatnak, mégpedig nemcsak a szerelmes vagy épp kéjvágyó fajtából, hanem a finom visszautasítás alkalmazóiként is. (Szomorúan, bánatverten…)
    A magyar szöveg? Számunkra élvezhetőbb, mint az eredetiben már tán régies spanyol. Némelykor bravúros – ez pl. nincs is az eredetiben: „gyöngyöznek az igazgyöngyök / fehér gyöngyház homlokon”. Nem mintha ez hamisítás vagy szépelgés lenne – költői játék a mi nyelvünkön is. (Eötvös József Könyvkiadó)
    Újra megjelent a Holt lelkek, Nyikolaj Gogol remekműve, s ez alkalmat adott arra, hogy ismét elolvassuk, most már európai helyét is meghatározva. Mert ezzel a művel lett európai rangúvá az orosz regény – hiszen ekkor íródik a Hiúság vására s Balzac Emberi komédiája. Részletező realizmusa akkor a hitelesség eszköze volt; ma mindent eleve inkább „elhiszünk” az írónak. Még a fecsegés is mint jellemrajz tűnik fel s a társadalmi rétegek (osztályok) jellemzésének eszköze.
    A téma: „összevásárolom az összes holt lelkeket, mielőtt az új revíziós jegyzékeket kibocsátják […] a gyámhatóság ad mindegyikre, mondjuk, kétszáz rubelt […] hála istennek, elég sok jobbágy halt meg”. „… mindenki örömest engedi át nekem a holt lelkeket, már csak azért is, hogy ne kelljen értük adót fizetni”. „Csak sikerüljön ezeket a holt lelkeket elzálogosítania a banknál.” „Azokat a megszökött és holt lelkeket használom fel erre a célra, akik még nincsenek törölve a revíziós jegyzékből.” Ez tehát a szélhámosság alapötlete, ami be is válik, s mikor a főhős lebukik, futni hagyják. Pedig a főszereplőnek, Csicsikovnak van érzéke a következetes, munkával tölthető élet iránt, de nincs mivel indulnia, ezért lesz szélhámossá. Tudja, mi lenne a helyes, de nincs miből. De a többi szereplő is tudatában van hibáinak, tönkremenésük okainak, épp csak nem tudnak másképp élni. Van egy-egy jóra vezérlő kitűnő tanár, mint „Petrovics, az ifjúság bálványa”, de a tanítványok közül alig akad valaki, aki „a magasabb tanfolyamra” vállalkoznék. Minden marad a régiben – mint minden Oroszföldön.
    Gigantikus társadalomkritika ez – a világirodalomban párját ritkítja, tán csak (a kortárs) Thackerayhez lehet hasonlítani. No de Oroszországban mi lehet? „Van nekem egy új ügyem: törvényes is, meg nem is.” Mit szól ehhez a korabeli olvasó? „Hát mirevaló ezt nyilvánosságra hozni?” „Mit szól majd a külföld?” Ez az örök orosz belső konfliktus, amely megnehezíti, de nem zárja ki a társadalomkritikát – egészen Sztálinig, de utána is. Megoldás? A népiség? A falu fölfedezése? „A falu már kezdett úgy szerepelni a fiatalember képzeletében, mint kellemes menedék… és a hasznos tevékenység egyedüli tere.” „… a vége az lett, hogy úr és muzsik […] más-más nótát fújt.” Pedig „évszázados tapasztalatok bizonyítják, hogy a földműveléssel foglalkozó emberek erkölcsösebbek, tisztábbak, nemesebbek, fennköltebb lelkűek”. Csakhogy „sem a muzsik nem értette az urat, sem az úr a muzsikot”. „Az egyik fél is hazudik, a másik fél is hazudik, ördög vigye az egészet.” Így a hatalmas Oroszhon csupa félreértésből és kisszerűségből áll össze, amit még fokoz a hivatalok idétlen bürokratizmusa. Ami a regényt illeti: „Bizony, kedves olvasóim, önök nem szeretik látni a leplezetlen emberi nyomorúságot”. „Fesse le nekünk inkább a szépet, a vonzót!”
    Gogol nem tett ennek eleget, ezért nem írt best-szellert, „csak” a tizenkilencedik század elejének örökérvényű remekét alkotta meg. (Európa)
  



Pablo Picasso: A Bika és bikaviadorok c. ciklusból