Ezredvég

LÁSZLÓFFY CSABA

Az erényes francia

Enyhe fejfájás kínozta. Csak úgy vakított a nap egész délután. Bosszúsan haladt, neheztelve különc voltára, amiért nem csupán a megfogható javak érdekelték.
    Egy nő csevegett mellette, rá se hederítve az ódon falakra, kőrisfákra, platánokra, mintha féltett „szerzeményét” – az udvarias, hűvös tekintetű és otthontalannak hitt franciát – kivéve egész környezetét, lenézte volna. Derűs könnyedséggel ismételte meg ajánlatát.
    – Maga teljesen félreért engem – szabadkozott Stendhal.
    – Előttem fölösleges megjátszania az erényes franciát. Egy ilyen rokonszenves fiatalember mit is kezdhetne pénz nélkül Itáliában?… – Mosolygás, a legkisebb arcrándulás nélkül mondta mindezt. – Ráadásul intelligens is. Rögtön kitaláltam. Nem kell adnia előttem a büszkét, aranyocskám, ez nálunk nem szokás. – Belekarolva a férfiba, rendületlenül folytatta az ostromot. – Fölösleges pironkodnia előttem, és főleg ne képzelje rólam, hogy egy kéjenc matróna vagyok, aki polipkarjaival kész megfojtani az útjába akadt prédát… A külföldi uracskára legfeljebb egy ártatlan kis kaland vár… ha-ha-ha! – Állítás volt ez is, nem csalfa kacagás. – Bagatell! Úgy kell felfogni, mint egy véletlen balesetet.
    „Miért is választottam ezt a helyet?”, gyötrődött magában S. Nem kellett attól tartania, hogy kompromittálja magát, hiszen még oly kevés ismerősre tett szert itt. A lilaárnyékú dombhajlatban, a csatorna olajszínű, lágy légáramlásától távolodva, végre hűvös árnyékra talált. A lejtőn elszórt nyaralók, ott valahol egy pikniken vett részt a minap, egyszerű és közvetlen emberek között. Akkor értette meg igazán, milyen az itáliai kedély. A mesterkéltség hangoskodó becsvágya, hogy az idegent is szóra bírják.
    Izzadt inggallérja mélyen belevágott a nyakába; elég volt elképzelnie, milyen feltűnően vöröslik a csík, hogy kamaszosan elpiruljon. Akárha hamis útlevéllel vágott volna neki az ismeretlen földnek, s most tetten érték.
    Más nők jutottak eszébe: gazdag dámák, akikért a párizsi gavallérok bolondultak; vagy igásállat fajta, nyakas fehércselédek, meg szeretőt (ki)tartó némberek, kiket öntelt fajankók vettek körül… Ez a véletlen ismeretség, ha nem is élményt, de egy kis csemegét ígért.
    A páholyban esténként tizenöt-tizenhat személy társalgását hallgatta, gyakran hangzottak el, többnyire újdonsült poéták előadásában, együgyű meg dagályos szavalatok. (Az olaszok túl sok érzelmet visznek bele a verseikbe, semhogy valamely gondolat is beleférjen, s a túlméretezett strófafürtökből, mint az agyonnyomott szőlőszemekből, csorog az édes, ragadós lé.) S. ezekben a polgári – a filozófiai eszmefuttatásokat a háziasszonyi szakácsművészettel (valójában: álcázott csábítással) keverő, úgynevezett értelmiségi társaságnak titulált – körökben ritkán unatkozott. Ám ha mégis, ott volt a zeneterem: oda menekült a hangos, bár sohasem frivol társalgás elől. Kibámult a rácsos reneszánszablakon. Kint langyos eső verte, öntözte a párolgó, buja növényzetet, ritkábban hó szállingózott, de ábrándozásában jóformán senki sem zavarta, szabadnak érezhette magát. Legfeljebb egy-egy vidám, franciásan élénk, csillogó asszony szólt hozzá búgó, kacér hangon. Akárcsak egy-egy színielőadáson; közvetlenségük, bizalmuk megnyerően nőies, sőt anyás volt – nem tűnt durva, nyűgös (hisztériás – lásd párizsi nők!) ráakaszkodásnak vagy tolakodásnak. („Milánóban a közvélemény úgy kezeli szerelmi dolgokban a nőket, mint Párizsban politikai tisztesség tekintetében a férfiakat… ki-ki eladja magát a kormánynak, ki-ki megsüti, ahogy tudja, a maga pecsenyéjét!”) Minden nő kedve szerint választhatja meg lovagját. Azt a nőszemélyt viszont, akiről feltételezhető, hogy döntésében csak anyagi szempontok játszottak közre, a közvélemény mélységesen megveti. S. időközben utánaolvasott-lapozott ennek: az egyébként gyűlölt, lépten-nyomon molesztált Napóleon zsarnokságának tudható be az észak-olasz közvélemény moralitásának ez az új, szigorú „párlata”: az ő birodalmi érdekei tették ilyen „erkölcsössé” Itáliát! A rég megírt tragédiák kéziratai többnyire hányódnak, de az ötletes dilettánsok apró „háztáji” komédiákkal több ezer frankot is képesek megkeresni, ha megfelelő vigécre akadnak, aki nem csak ajánlgatja, de megszervezi, természetesen a közönséget is beleértve, bármely alkalmi, legtöbbször dialektusokban dúskáló darab színrevitelét.

    Ömleni kezdett a langyos eső. S. előbb a zsurnaliszta szemével nézett szét, majd felötlött benne egy nem sokkal korábbi látogatása. Reina úr – nem merné mecénásának nevezni, még olyan értelemben sem, mint ezt a magát igencsak illegető Donnát a jobbján, akivel ügyesen egyensúlyozva, megpróbál szerencsésen leérni a fénylő, krumpliköves meredeken –, szóval jóakarója elvitte volt látogatóba A.-hoz, aki, amióta szélütés érte, emlékezetét vesztette, és egyvégtében sír. A szegény aggastyánnak gazdag könyvtára van, onnan kölcsönzött Reina úr a mindenre kíváncsi francia úr részére egy könyvritkaságot. Egy szerzetes atya följegyzéseit Caravaggióról. („Ha csupán a mennyország számára veszett volna el a zseni, aki egy, a folyóból kihalászott, meredt tekintetű némber hullájának felpuffadt orcájáról mintázta meg a szentséges Szűz Máriát!… Lám, ha ördögi ösztön és agresszivitás kísérti meg földi életeket. Isten akaratából kezetekben a szénrúd kettétörik. Meg vagyon írva: Ne kísértsd a Te Uradat Istenedet!… Láttátok-e az Angyalt, amint megragadja a festő bűnös vállát, s az fölhevült Janus-arcát a védőszárny hajlatába fúrja?… Az ifjú sűrű, szénfekete bozótja nedvesen csillog az Ég könnyeitől.”)
    R.-né, akinek páholyában gyakran megfordultak francia tisztek, egyik éjszakán kábulatából ocsúdva rájött, hogy az agyonpacsulizott M. ezredes, hét éve tartó szerelmi viszonyuk után, hűtlenséget követett el ellene. S. sietett följegyezni az anekdotába kívánkozó történetet, ám mielőtt kellő mértékben kihegyezhette volna, időközben, ez a másik, hozzá képest érettnek mondható s meglehetősen vonzó nőszemély, túlzó buzgalmában igyekszik mindent elkövetni az ő („a francia uraság”) hiúságának a felélesztésére.
    S. kezdetben nehezen tudta feldolgozni magában, hogy R.-né, vonásainak elbájoló finomsága ellenére három álló esztendeig vigasztalhatatlan maradt („ami nyilván meghökkentő dolog ebben az országban!”); azt megelőzően, a hevességéről elhíresült szépasszony, persze fölzörgette a barátait (egyikükön a hóharmatos almáskertben ütött rajta), és pisztolyával egybeterelve őket, fölös tanúk kíséretében, férfiálruhában csörtetett a párbajozásra kijelölt erdei tisztásra. S. épp ott tartott már gondolatban, hogy „Itália földjén a hiúságnak rendszerint semmi része nincs az elhatározások állandóságában”. Az új R.-né azonban, miként ha a gyászoló özvegyek ruháját öltötte volna magára, a meghívásokat sorozatosan visszautasítva, elzárkózott minden társaságtól. Még az ártatlan, amatőr szintű és szűk körben megrendezett színielőadásoktól is távol maradt. Egyedüli elfoglaltsága a nyelvtanulás maradt: a lányait tanította latinul és az angol társalgási nyelvre… Na már most: kibe eressze a fullánkját S., akit a városban minden jelentősebb pletykahelyre meghívtak? Mielőtt utoljára kilépett volna a magába roskadt gyönyörű R.-né kivilágított páholyából, a megcsalt úrnő előtt franciás frivolsággal meghajolva, bevallotta, hogy reménytelen szerelmet érez iránta. Holott (fenét! – dehogy mondott ő igazat), csupán a nemiségnek egy modernebb – nem annyira lovagiasan elavult – változatát óhajtotta kipróbálni. (Az ifjú szív mi mindenre képes, ó!)
    R.-né természetesen a férfi legártatlanabb közeledését is visszautasította. Mi több: rendreutasította; s nem sokkal utána leánygyermekeivel postakocsiba ülve, gyorsan elutazott Svájcba.
    Ez a véletlenszerű – valójában nem is a személyén esett – csorba nem nevezhető csalódásnak, pláne kudarcnak. Jóllehet, a tudattalanjából most újra feltört ama kétes értelmű kijelentés, amely miatt (maga sem tudja, miért? – nagy ökörség!) álmatlan órákat töltött el virrasztva.
    „Szeretem az erőt, s abból az erőből, amit én szeretek, egy hangyában is lehet annyi, mint egy elefántban.” A nagy bozontos üstökű francia (az volt tulajdonképpen félénkségének, sutaságának egyik komplexusa) előbb meghökkent: nem értette a célzást. R.-né talán nem is annak szánta; őnagysága jobban fel volt dúlva, mélyebben megviselte a nagy szerelmi csalódás, semhogy egy kifogástalan úriemberen töltse ki bosszúját. Egy idegen KÖZEGEN – mint amikor a felületes utazó az útikönyv lapját vagy egy térképet a tű hegyével átlyukasztva (S. itt, tikkadt torokkal, önkéntelenül is a saját szívére gondolt, mert fájt neki azért az asszony közönye, figyelmetlensége) megjelöli azt a helyet, amelyiken türelmetlen hangulatban vagy épp unatkozva áthaladt, s amelyet előbb-utóbb elfelejt. Habár R.-né számára inkább a helyzet bizonyult alkalmatlannak, semmint a lelkében is, nemcsak látszatra választékos (szellemiekben mindenképp „előkelő”) férfi személye. S. ez esetben épp emiatt őrizkedett a személyes, vallomásos hangtól, és naplójegyzeteiben kivételesen – hadd maradjon örök rejtély (!) – áttételes formában rögzítette a valós incidenst.
    „Ahelyett most itt van ez a másik… némber, aki önként vállalkozott a csábításra; azért, lám, nem véletlenül kínálkozik a párhuzam: az az anya harminckét évesen is csinos, mégis feszélyezve érezte magát a lányai előtt, míg emez korántsem ártatlan teremtés, inkább tapasztalt! –, így hát fesztelenül meg tudja játszani a paradicsomi némber szerepét. (Nincs ebben semmi rendellenes, ha úgy fogod fel az itáliai szerelmi kínálatot, mint egy húsüzemet, amelynek termékeiben az ivarérett férfiak, feltéve, ha okosak, kedvükre dúskálhatnak!… Épp a kellő időpontban kínálkozott föl neked! Mielőtt még egy jelentéktelen ügyből és odavetett megjegyzésből elefántot akarnál csinálni.)
    Az élénkzöldre festett tornyú fogadó, érckakasával, mintha emlékeidből lépett volna elő. Vagy inkább egy Hölderlin-költeményből, amint porlasztja emlékeid a tenger, s borzongás fog el, akárha csapdosna már előtted az éjmadár…”

    Mennyi új ház, a rétek kezdenek már itt is visszaszorulni. A Donna (hogy a szívbillentyűk „érckakasai” közben el ne hallgassanak) nem engedte el a karját; időnként forgolódott, meg-megperdült a cipősarka körül, mintha táncórát tartott volna a túlságosan szemérmes fiatalembernek. Annál feltűnőbben kacarászott, mint aki azt képzeli, hogy újdonsült partnere hátha így könnyebben legyőzi gátlásosságát.
    Vidéki öltözékét és diszkrét hervadtságát eddig élénk hangjával és színlelt lelkesedésével – asszonyi észjárással – mintegy ellensúlyozandó: erőltetettségét most mintha elvágták volna; tekintete elfátyolosodott, s váratlanul drámai hangulat kerítette hatalmába. Ezt a déliesen nyújtott-kanyarított pátoszt, bármilyen dallamos volt is, S. kissé fonnyadt egykedvűséggel, már-már nosztalgiával fogadta.
    Van kit megvédenie, igaz, a himlőhelyes kalózpofák, a lőcslábú, otrombán sántikáló alakok, a sok sunyi, alattomos tekintet elől. A donna (p)állott eperajkán dal fakadt fel:

    Madárházába egy gazdag úr jónehány
    Énekes madarat fogott be hajdanán.
    A fülemüle, a kanári, a pacsirta
    Bűvösen szólt neki…

    Tulajdonképpen a férfi magányos különlétét szándékozott fölvidítani.
    – Szépen hazamegyünk… Meglátja, minden jó lesz. Fel a fejjel, drágaságom!
    Szél kerekedett, csak akkorácska épp, hogy a port belefújja a szemükbe. S. pirosra dörzsölte a szemét. Az asszonynak, mintha tüdőre szívta volna a port, érdesebb lett a hangja (ezen maga is meglepődött egy kissé), a haja is kibomlott a tarka színű selyemkeszkenő alól, s a korábbi gyöngéd mozdulatok helyett ujjai keményen markolták meg a férfi bicepszét.
    Féktelen jókedvre derülve szinte húzta, hurcolta maga után a meglepődését mind kevésbé leplező és egy csiga óvatosságával mocorgó S.-t, aki lenyelve keser-édes nyálát („Holtbiztos alaposan kitanulta a szakmát”), egyre nagyobb bűntudattal gondolt arra, hogy a közhelyektől dúskáló, zsúfolt kávézók és hazafias szólamokkal telített uzsonnapartik színhelyei helyett miért nem a hírhedt Casanova-kéziratok felkutatásával és böngészésével kezdte az ismeretszerzést Itáliában.
    – Maga egészen le van törve, kicsikém – duruzsolta a Donna. – Hiszem, hogy meg leszünk elégedve egymással, aranyom. Szóljon, hogy el ne felejtsek utána kölcsönadni néhány haszontalan zecchinót vagy frankot.
    – Szó sem eshet ilyesmiről – rebegte S. – Női személytől még soha nem fogadtam el pénzt… úgyszólván semmit. – Karja mintha megmerevedett volna, képtelen volt fölemelni, hogy letörölje homlokáról az izzadtságcseppeket.
    – Tudja, voltak… vannak itt elegen, akik igen sokat adtak nekem annakidején. – Itt egy sivatagi boa-hosszúságú sóhajtás következett. – A kocsmák, mulatók korszaka számomra lejárt. Pökni tudnék azokra, akik örökétig megjátsszák a makrancos leányzót.
    Ennek dacára mégsem róla rítt le, hogy le van törve: – Meglátja, minden remekül fog menni…
    A táskás, meredt szempár, a némber duzzadt pofikája púderezve is Caravaggio egyik eltorzult vonású, zsíros arcbőrű fickójára emlékeztette S.-t. Drapériát szaggató férfiszajhára. Az arc árnyéksáncai mögül állatias vágy csaholt. A kényes ízlésű írót, mintha csak egy nyikorgó poltronából (karosszékből) nézte volna tulajdon hasonmását, hirtelen émelygés fogta el. Vagy gátlásos irigység (?). „Szerencsés flótások, akiknek halvány fogalmatok sincs a kevesek gyötrelméről… Mit ér a hiú ész s a vakarózó, gyarló tudás a bennünk sunyító szörnnyel szemben?” Benső vad tűz kezdte emészteni őt is, váratlanul. „Farkasverembe zárva sújt le rád, mint egy bumeráng. Mind erőlködhet a gőg: a kétneműség kísértete csak fokozza a gátlástalan tobzódási vágyat.”
    Stendhal képzelgéseiben – vetkőzés közben – a kísérteties meztelenség most elviselhetetlenül időtlennek tetszett, a fehérnemű meghitt suhogása után különösképp, midőn mintegy mentőötletbe kapaszkodva bele a reumás karjára, vállára panaszkodó ágyastárs nyögdécselésébe, a finom tartású (a Donna ne lett volna ennek tudatában?) fakó nyakat nézte állhatatosan, és bármilyen aljasnak érezte is magát, a guillotine csattanására várt, titkolt, morbid reménykedéssel.

    P. S: „Ha kiderülne: csak nem fogok elsüllyedni szégyenemben, míg üresfejű párizsi kollégáim a felszínen úszkálnak.”



Pablo Picasso: A Bika és bikaviadorok c. ciklusból

M. SZÁNTÓ JUDIT

Egy pár kesztyű

A szünetben nagy zsivaj tört ki az osztályban. Minden lány Sedéry körül tolongott. Panni ugyanis fényképeket hozott, azokat mutogatta. A többiek áhítattal nézték a családi estélyről készült fotókat. A polgári iskola növendékei mindeddig azt hitték, hogy ilyen pompa, amilyen a képekről sugárzott, csak a legmagasabb körökben, de leginkább csak filmekben létezik.
    Már maga a szoba – nem is szoba, inkább terem – előkelőséget ontott pazar csillárjával, amilyet a lányok eddig csupán színházban láttak. A kecses bútorok, a szőnyegek… No, és a vendégek… Azok az estélyi ruhák… Az ékszerek… A kecses mozdulatok… És nem utolsósorban Panni a húgával, Elízzel együtt, mindketten olyan habos, csipkés ruhában, hogy az ember attól fél, rögtön elrepülnek.
    Mézszőke hajuk, amelyet az iskolában mindketten vastag hajfonatban viseltek, a képen bájosan bodorítva keretezte arcukat. Ők maguk pukedliztek az egyik fotón egy ismert nagyság és neje előtt.
    Egy másik kép a terem sarkában dúsan terített asztalt mutatott. Egy harmadikon inasok kínálták tálcájukon megrakott italokkal a vendégeket. Egy negyediken anyja gyönyörű estélyiben, fején diadémmal, felékszerezve, egyenruhában feszítő őrnagy apjával mosolyogva fogadnak közismert hatalmasságokat, akik még a Főméltóságú Úrnál sem ritka vendégek.
    Panni pedig csacsogott. Elmesélte, hogy ilyen alkalmakra egybenyitják lakásuk három szobáját, hogy honnan kölcsönzik az edényeket, hol lehet bérelni ilyen alkalmakra inasokat, hol lehet készíttetni remek ékszerutánzatokat.
    Panni láthatóan igen jól érezte magát, hogy a fényképeken kívül eldicsekedhet szülei leleményességével is.
    A lányokat egy csöppet sem zavarta, hogy beleláthattak ezekbe az apró csalásokba. Áhítattal nézték a képeket és elképzelték, milyen csodás lehet így élni.
    Ó, bárcsak nekem is lehetne hasonló élményekben részem! – vetődött fel többségükben, végiggondolva: a konyhában, hokedlin ülve eszik a paprikás krumplit, amiben jó, ha van kolbász. Közben apa és anya arról tárgyalnak, hogy ideje lenne kifestetni. És számolnak, hogy mennyi ideig tart összespórolni a rávalót. És akkor anya tekintete ráesik az egyik gyerek kinőtt pulóverére. Amiből kiderül, hogy vannak a festést megelőző fontosságú kiadások is. Bizony, bizony, náluk még álomban sem merülhet fel ilyen pompás estély. Micsoda boldogság lehet olyan finom, csipkés, habkönnyű ruhában forogni az emberek között! És a nyalánkságok között válogatni, ne pedig az üres főzeléket piszkálni…
    A csengő hangjára tér vissza az álomból a valóságba a társaság. A hetes feláll a dobogóra.
    – Sorakozó! – vezényli.
    Persze, elseje van. Ilyenkor az utolsó óra helyett az igazgatói irodába kell menni, tandíjat fizetni.
    A lányok sorba állnak, a tanári előtt a folyosón várakoznak a sorukra, amíg bejuthatnak az igazgatónő elé. Ott egy sarokasztal előtt két tanárnő ül. Eléjük kell menni mustrára, mielőtt befizetnék a tandíjat.
    A két tanárnő vizsla szemekkel nézi meg, takarja-e a tanuló térdét az iskolaköpeny; a körme rendesen meg van-e nyírva, és elég tiszta-e; nincs-e a haja bodorítva, ha hosszú, be van-e rendesen fonva; előírásszerűen patentharisnyát hord-e flór-, vagy – ne adj’ isten – selyemharisnya helyett.
    Amennyiben minden feltételnek eleget tesz az iskolás, az igazgatónő elé járulhat, hogy ott befizesse a tandíját.
    A szóban forgó osztály is rendben befejezi az előírt rítust és készül vissza az osztályába, amikor Ilonka néni, az egyik a sarokban ülő két tanárnő közül, egyben pedig az osztályfőnök, a lányokhoz fordul: – És Sedéry? Hol van Sedéry?
    Valóban: hová lett?
    – Farkas Kati – intézkedik Ilonka néni –, menj vissza az osztályba, és ha ott van, hozd le.
    Kati ugrik. Kisvártatva Sedéryvel jön vissza. Panni lehajtott fejjel áll meg az igazgatónő előtt, aki figyelmezteti: – Elseje van. És te nem jöttél le tandíjat fizetni. Nálad van a pénz?
    – Nem – rebegi a lány, szemeit továbbra is a padlóra szegezve.
    – És miért nem?
    Szipogva jön a válasz: – Otthon felejtettem.
    Ilonka néni jelentős pillantást vet az igazgatónőre.
    – Pannikám, a múlt hónapban is elfelejtkeztél róla. Ilyen feledékeny vagy?
    – A húgod is otthon hagyta – veti közbe az igazgatónő. – Beszélni akarok a szüleiddel. Valamelyiket küldd be holnap.
    Panni megsemmisülten indul kifelé. Ilonka néni előtt megáll, körbe fordul, mutatja a körmeit, két könnycseppet ejtve maga elé, mielőtt gyors léptekkel elhagyja a szobát.
    Amikor a lányok a következő szünetben kérlelik, mutogassa tovább azokat a csodálatos képeket, sírósan elhárítja.
    – Most nem. – Azután, a könyörgő szemeket látva, hozzáteszi: – Majd legközelebb.
    A következő napon az első óra magyar irodalom, az osztályfőnökkel. A hetes jelentése után felelés, verselemzés. Nem történik semmi különös. Ez az utolsó óra. A kicsengetésre a lányok alig várják, hogy Ilonka néni kimenjen. Némelyik már titokban csomagolni kezdi a táskáját.
    A tanárnő azonban most nem siet. Lejön a katedráról és Sedéry padja mellett megáll.
    – Nem akarsz nekem mondani semmit? – kérdi halkan.
    Panninál ismét eltörik a mécses. Kezével dörzsöli a szemét.
    – Nem – suttogja alig hallhatóan.
    Az osztályfőnök megsimogatja Panni fejét. – Jól van, na. Ne búsulj. Holnap találkozunk.
    Harmadnap Ilonka néni mindjárt az óra elején kihívja Pannit.
    – Nem jött be sem anyád, sem apád – mondja olyan halkan, hogy a többiek nem hallanak semmit.
    További beszélgetésük is csendesen folyik.
    – Nem értek rá – mondja tétován a lány.
    Némi szünet után Ilonka néni megfogja Sedéry kezét. Még suttogóbbra fogva hangját kérdezi: – Nincs pénzetek?
    Panni hallgat.
    Azután kitör belőle: – Nincs! – Majd láthatóan megbánva, hogy kikotyogta, sietve hozzáteszi: – De lesz. Meg tetszik látni, lesz… – s közben potyognak a könnyei.
    – Na, menj szépen a helyedre. És ne sírj. Majd rendbe jön minden.
    Igen. Ilonka néni érezte, hogy anyagi gondok vannak a Sedéry családban. Óra után odamegy a lányhoz: – Mondd meg a szüleidnek, hogy holnap délután meglátogatom őket.
    Másnap reggel két lányával együtt megjelent Sedéry anyuka. Halkan kopogott be az igazgatói szobába. Belépve köszönt, majd tanácstalanul megállt az íróasztal előtt.
    – Foglaljon helyet – mutat az asztal előtt álló székre az igazgatónő. – Már régebben szeretnék önnel beszélni. A lányai rendszeresen otthon felejtik a tandíjat. Ideje lenne rendre nevelni őket.
    Sedéryné szeméből kibuggyan a könny:
    – Nem a lányok a hibásak – veszi elő a zsebkendőjét. – Nehéz előteremteni azt a pénzt. – A kezét tördelve folytatja: – Nem szívesen beszélek róla, de kénytelen vagyok bevallani: nagyon rosszul állunk anyagilag.
    Az igazgatónő döbbenten kérdezi: – Annyira rosszul? Összesen egy-egy pengő a tandíj.
    Sedéryné szemlesütve bólint.
    – Bocsásson meg, de meg kell kérdeznem – folytatja még mindig döbbenten az iskola vezetője, szemlátomást igen nagy zavarban. – Csak nem valamilyen szenvedély sodorja ilyen helyzetbe a családot?
    – Ó, dehogy – jön a gyors tiltakozás. – Csupán pillanatnyi pénzzavarról van szó.
    – No de, asszonyom. Jómagam harmadik éve tapasztalom ezt a pénzzavart…
    Pillanatnyi csend után Sedérynéből kitör a zokogás: – Nos, igen. Nem tudok tovább titkolózni. Van az uramnak szép keresete. Meg is élnénk belőle rendesen. Csakhogy rengeteg pénzünk megy el reprezentációra.
    – Reprezentációra? Tudtommal Sedéry úr honvédőrnagy. Ez a rang olyan nagy kiadásokkal járna, hogy megrendíti a család háztartását?
    – Igen. Mert az uram a hadügyben szolgál. Ott pedig olyan emberekkel van együtt, akiknél gyakran van estély, fogadás. És azok legtöbbjének van is fedezete erre, rendszerint földbirtok. Nekünk azonban nincs. De nem maradhatunk le a többiektől. Vagyunk néhányan így. Keservesen tartunk a többséggel, de velük kell tartanunk. Ha nem bírjuk, kigolyóznak közülük. Kérem, értse meg… A fiamat gimnáziumba adtuk. Oda, ahova a férjem munkatársainak a fiai járnak. Előbb az ő tandíját kell előteremtenünk. Ott semmi esetre sem tartozhatunk. Az a kérésem, legyenek egy kis türelemmel. Előtt-utóbb megszerezzük azt a kétszer egy pengőt. Az uram most éppen egy régi ismerősünknél van kölcsönért. Talán már holnap rendezni tudjuk az adósságunkat.
    Szinte megkönnyebbülve állt fel, hogy elmondhatta a titkát. Választ sem várva köszönt, és távozott. Az igazgatónő elgondolkodva nézett utána.
    A lányok már másnap nem is emlékeztek az incidensre. A szünetekben nagy lelkesedéssel nézegették a Sedéryék estélyén készült képeket. És irigykedtek.
    Egészen decemberig.
    Abban az évben kemény volt a tél. Néha valamennyire megenyhült, és olyankor sok hó esett. Az egyik ilyen decemberi napon a tanítás végén vidáman léptek ki a lányok az iskola kapuján. Nagy pelyhekben hullt a hó, vastag hópaplannal vonta be az utat.
    Utólag nem is tudták, ki kezdte a hógolyózást. Tény, hogy hatalmas hócsata keletkezett, s abba azután a nem messze levő fiúgimnáziumból kitóduló tanulók is bekapcsolódtak.
    Egy idő után a lányok menekülésre fogták. Kivörösödött kezükre gyorsan kesztyűt húztak, egymáshoz dörzsölték, lehelték fagyos ujjaikat.
    Sedéry Panni is dörzsölte a kezeit, lehelve igyekezett csökkenteni a hideg okozta csípős fájdalmat. Alig engedelmeskedő ujjaival kesztyűt húzott a bal kezére. Megpróbálta a táskáját abba fogni, hogy a másikat a zsebébe süllyessze. Az átfagyott ujjak azonban nem bírták el a terhet. Kinyíltak és a földre ejtették a könyvekkel, füzetekkel telt táskát. Próbálta a jobb kezével felemelni, de az még kevésbé volt alkalmas rá. Ott állt tehetetlenül. Az egyik lány odaszaladt és felvéve, a kezébe nyomta. Ám a kéz abban a pillanatban el is engedte.
    – Vedd fel a másik kesztyűdet is – ajánlotta az egyik osztálytársa. – Úgy rakd a kezeidet a zsebedbe. Meglátod, milyen hamar megmelegednek.
    – Nincs másik kesztyűm – mondta Panni.
    – Elvesztetted?
    – Ühüm – bólogatott.
    Ebben a pillanatban ért melléjük egy másik osztály, köztük Sedéry Elízzel. Velük kibővült a hógolyózó társaság. Az eddigi játékban kipirosodott, megkékült kezek már felmelegedtek, újból nekifoghattak a hógolyó gyúrásának. Egyedül Panni nem tartott velük. Az ő ujjai még mindig dermedtek voltak.
    Egy idő múlva a lányok abbahagyták egymás dobálását. Kezüket ráleheléssel melengették, majd kesztyűt húztak. Elíz is így tett. Elővett a zsebéből egy darab kesztyűt, és felhúzta – a jobb kezére. A ballal a táskát akarta fogni. Ám ugyanúgy nem sikerült, mint az előbbiekben Panninak.
    – Csak nem vesztetted el te is a másikat? – nevetett az egyik lány.
    Elíz Pannira nézett. Az bólintott.
    – De, igen. Én is elvesztettem.
    – Hiszi a piszi! – csúfolódtak a többiek.
    Elíz nem volt olyan erős egyéniség, mint a nővére. Azonnal potyogni kezdtek a könnyei.
    Panni kétségbe esett arccal kérlelte: – Hallgass. Kérlek…
    Elíz könnyes szemmel, dacosan nézett nővérére.
    – Csak ez van – mutatta a jobb kezét. – A párját Panni hordja.
    – Ketten egy párat? Hát ez igazán vicces – vihogott a mindig jókedélyű Kocsis Klári.
    – Igenis, csak egy pár van kettőnknek – vágta fel a fejét önérzetesen Panni. – Nem tetszik? – fordult Klárihoz.
    – Dehogynem! De ajánlanék valamit. Hordjatok ketten ezentúl egy kabátot – nézett körül, hogy beseperje a többitől a jó mondás elismerését.
    A lányok legtöbbje el is mosolyodott.
    És akkor halkan megszólalt Elíz: – Minek is kellene két pár kesztyű? Az egyikkel fogjuk a táskát, a másikat, a csupaszat meg a zsebünkbe dugjuk. Másnap cserélünk. Akkor a másik kezünket vágjuk zsebre.
    Egy pillanat alatt elhalt a nevetés. A lányok nem értették egészen, hogy is van ez, de valamit megéreztek. És az egyáltalán nem volt nevetséges. Nem. Ez egyáltalán nem volt az. Sőt, inkább szomorú. És érthetetlen.
    Ugyan, miért is kell mást mutatni a világnak, ha az olyan távol van a valóságtól? Többen is ugrottak, hogy vigyék a Sedéry-lányok táskáját, amíg eléggé fel nem melegszik Panni bal és Elíz jobb keze.

    Panni ezután is mutogatta az estélyekről készült fényképeket. Ahol a két lány elegánsan, csinosan, kibodorított hajjal, csipkés, habos ruhakölteményben, mosolyogva nézett a fényképezőgép lencséjébe.
    Minden úgy folytatódott, mint ahogy azelőtt. Körülvették Pannit, és csodálták a képeken látottakat. De többé már nem éreztek irigységet.

Pablo Picasso: Fiatal lány

IVÁN PÉTER

Crystal Palace

Nem ez a te közeged – választotta Gyurka telefonja üdvözlőszövegének három nappal ezelőtt. Találsz jobb munkát, ígérte az előző. Pár nap múlva, meglehet, új szöveget komponál, mint hal a vízben, egyre magasabbra, esetleg GAZDAG VAGY. Nem is, Gyurka most azonnal kitörli a közegest, HALADSZ, pötyögi be csupa nagybetűvel. Elégedetten csukja össze mobilját. Addigra kétszázötven abszintesüveget pakolt az átvevőpultra a látszatra decens szerelmespár, összefont karral merednek a helyiség mélyében kutaszkodó kékköpenyesre.

    A háeresek nagy szemeket meresztettek, amikor jelentkezett az állásra. Gyuri aznap legyőzhetetlen volt, tudta, ahová csak belép, ott tárt karokkal fogadják. Jöttére összecsődül a vállalat apraja-nagyja, ölelgetik, kézről kézre adják, jobbnál jobb állásajánlatokkal kínálgatják majd. Ugyan, legyint a német vezérigazgató rubintgyűrűs kezével, hagyja ezt az üvegvisszaváltósdit, mi nem jut eszébe. Maga egy értelmes fiatalember, s ha jól érzékelem, most is éppen németül beszélget velem. Képzelje, hajol előre bizalmaskodón pufi bőrfotelében, erre még a közvetlen beosztottaim sem képesek, ilyen hatalmas szókinccsel és élvezetes fordulatokkal pedig akkor sem, ha kétszer születnének. No, jöjjön utánam. A vezér szemébe útközben könny szökik, mert Gyurka a kedvéért azt a felső-danzigi dialektust használja, amiként utoljára legelső szerelme, a tizenhat éves szöszi Elfriede suttogott az ősz mogulnak. A titkárnő kávét hoz be. Kiderül, hogy a bevásárlóközpont felett, remekül légkondicionáltan, minden földi jóval ellátott igazgatói fogadóterem van. Gyurit ápolt, mosolygós személyi asszisztens vezeti egy kisebb szobába, a közösen megtett harminc méter alatt meleg, baráti viszony szövődik köztük. A nő belépés előtt lopva Gyuri zsebébe csúsztatja névjegykártyáját, a hátoldalra rúzsos ajka nyom csókot. A vezér mindent lát a kamerákon, jóságosan bólingatva adja áldását a nászra. Ha már megvolt neki a nő s aléltan piheg Gyuri széles mellkasán, megkéri, ne sminkelje magát, ha újra találkoznak. Gyuri szereti a természetes vonásokat.
    A kis szobában a rendelkezésére álló idő harmada alatt tölti ki az intelligenciatesztet. És az üzleti tudományokban járatlanok számára készítetett koordinációs intuíció-tesztet. A grafológus libabőrös háttal referál a vezérnek, Gyurinál alkalmasabb munkaerőt képtelenség találni a jelentkezők között a posztra. Így sétál haza, hóna alatt az alapvető szakkönyvek egy-egy példányával, amelyeket jövendő főnöke nyújt át neki a hivatali könyvtárból. Hathetes gyorstalpaló tréning a Loire völgyében, esténként hatalmas szerelmi csaták a harminc alatti női résztvevőkkel a világ minden tájáról. A Gyurka szobájából kigyűrűző kéjes sikolyok hallatán irigységtől sárgán fut szét a hollywoodi kanarmádia.

    Csakhogy aznap nem a személyzetin lógott a vezér, Gyurka éppenséggel sehol nem futott össze vele. A felvételi osztályon igazából csak azt tudakolta a lenőtt ősz hajú, kedvetlen mucika, hogy van-e érettségije. Pedig Gyurka mindig magával hurcolta a leckekönyvét, szerteágazó érdeklődési köreinek bizonyítékát. Tessék csak nézni: ótörök, zürjén, afrikaans, türkmén, etióp, kopt alapozó, ebből a türkmént el is végezte, legalábbis az első félévet, közben felvette az eszperantó dialektológia, patchwork, régi baszk mértékegységek, volapük masszázselmélet, tűzföldi táplálkozáskultúra programokat, francia szakon a klasszikus hószobrászat szemináriumot, oroszon a krími tintahalárus-szlenget, olaszon a Risorgimento tankáit, észt babakelengyék, japán-finn fordítástechnika, a grúz mozgókép első évtizedei, Goncsarov-illusztrációk a két világháború közötti Norvégiában. Gyurka főszakja a svájci gettótan volt, erről másodévben inkább átnyergelt lichtensteinisztikára, innen eszkimó etnológiára, később bábszínházi dramaturgiára és végül tarokkra, azt nyűtte most örök elsőévesként. Hite szerint az eszményi bölcsész mindenhez konyít valamelyest, magasfokú alkalmazkodókészsége és tanulékonysága révén bármilyen szakterületen nagy biztonsággal vethető be. De Gyuri nem lóghat tovább a diákhitel ragadós fonalán, most kihagy egy szemesztert, gyors karriert csinál az üzleti világban. Fél másodperc alatt átlátja a piac mozgásának törvényszerűségeit, lehet, hogy kedve kerekedik megreformálni a végtelenül primitív szabályrendszert és közgazdasági gondolkodó lesz belőle, joviális tendenciadiktátor. Közgázból osztanak-e Nobel-díjat? Mindegy, először üvegvisszaváltó, egy hét múlva osztályvezető, onnan már lehet tárgyalni az ideák szintjén is. És hajtani a profitot kegyetlenül, hogy azután csak passzióinak éljen.
    Gyurka megsimogatja táskája mélyén az édesen szendergő leckekönyv műbőrét, mellécsúsztatja az érettségi bizonyítványt és megy a bicegős raktáros nénivel munkaruháért. – Dolgozott már ilyen helyen? – kérdi fakón a topa lábú nő. Gyurinak hozzá kell igazítania sietős lépteit. Csak legyen már túl az első stádiumon, araszoljon hanyatt-homlok előre a ranglétrán! – Bölcsész vagyok, nem kereskedő – peckeskedik. – Nohát ha maga akkora bölcs ész, majd segít keresztrejtvényt fejteni annak a nagy bamba csoportvezetőjének – nyugtázza a néni. Ahogy lépked, mindegyre belóg a feje, egy bakkanás, egy bólintás, egy bakkanás, egy bólintás, Gyurka ilyenkor sajnálja, hogy nem ment orvosnak. Ott, a folyosón megejthetné a műtétet egy jól irányzott szikecsapással a combtőn, amit a világot járva tanult egy észak-koreai természetgyógyásztól. Betamponálja a picurka vágást, egyet-kettőt simít a combizmokon, felrázza álmából a renyhe vádlit, a néni pedig, mint puskából kilőtt, végigszaladja az áruházat, Gyurka nevét tüzes fáklyával rója az égre, élete végéig hordja neki a csipetkés bablevest be a luxusklinikára, levakarhatatlanul jár-kel a nyomában és költi jó hírét. A néni lánya, akit a sztársebésznek szán ajándékba, meglepően jó szakácsnő és hűvös bőrű szerető, Gyurka évekig rájár, mint medve a mézre. – Ott a próbafülke, magát ellesnek nézem, de szóljon, ha kicsi – hajít a pultra egy kék köpenyt a néni. Igencsak elszabták, a zsebek köldök tájt vannak ráfércelve, a gallér hatalmas csuklyaként terül a hátra. Erre a kis időre megfelel, Gyurka aláír. – Mindig tiszta, ápolt külsejű legyen a kolléga, ezt ne kelljen mondani. Ugyan. A kitérdelt kordbársony nadrág és a nyúltujjú pulcsi még mindig trendi a kampuszon.

    Ápoltan, tisztán, ízlésesen! – tagolja a felnyírt hajú csoportvezető a csöppnyi irodában. – Minden nap borotváltan, frissen mosott, maximum állig érő haj, de inkább fiús, ha ajánlhatom. A Kedves Vásárló kevesebbért is beír a panaszkönyvbe, azt garantálhatjuk magának. Majd meglátja. Itt lesz az öltöző, ez a szekrénye, most pedig megyünk és megmutatom a munkaterületet.
    Az öltöző tulajdonképpen a raktár egyik függönnyel leválasztott sarka, a falakhoz tapadt vasszekrények végtelen sora, mindről pattogzik a festék. Némelyiken csupasznős újságkivágás, az egyik zugban vad néger asszony kucsít le az életnagyságú plakátról. Ha nem vigyáz a dolgozó, cipőlehúzás közben beleverheti a fenekét az irdatlan kristályvizes bálák tömbjeibe, amelyek a mesterséges folyosó túloldalát alkotják. A csoportvezető, Lajos bá fojtó illatú dezodorfelhőbe bugyolált, látens alkoholista, szeme alja csak úgy duzzad, sárgállik a nikotintól és az áruház logóját viselő szeszektől. A kollégák mélabús, ütődött zombik, üveges szemmel kóvályognak az élelmiszerhalmok között, rakják meg a targoncákat, húzzák-vonják a békákat. Gyuri is kap egyet, bár az inkább csak ebihal, de az üveges rekeszek könnyűek, az előző kolléga nagyszerűen elvolt vele. A munkaterület tulajdonképpen egy ötször tízes hodály, érthetetlenül vérvörösre pingálva, a rekeszoszlopokon, egy széken és egy pénztárgépen kívül nincs is semmi bent. – Ezt tanuld meg holnapra, a gépet meg reggel megmutatom, ha már tudod az árakat – veszi elő a fiókból a csoportvezető a betétdíjakat, két gépelt lap műanyag tokban, az is vérvörös, ezek mániákusok. A hodály egyik oldala teljesen hiányzik, a visszaváltók Gyurka minden moccanását kitűnően láthatják. A hiányzó fal alján, térdmagasságban az átvevőpult, könnyen tisztítható, horganyzott acéllemezzel lefedett vízszintes sík. Gyurka elrakja a vérvörös tasakot, ténfereg az üzletsor előtt. Az üvegvisszaváltó mellett újságosstand, a kassza mögött hosszú fekete hajú, unott lány rágózik. – Szia, holnaptól itt fogok dolgozni melletted. Egyébként Gyuri vagyok. – Tőlllem, figyu… – Unottka fel sem tekint a Koszmóból. – És a te neved micsoda? – ereszkedik Gyurka félguggolásba, hogy egy szinten legyenek a szemeik. Fájdalom, így viszont nem lát semmit az egymáson hentergő napilap-göngyölegektől a lányból.
    – Tífani és ne nagyon tekerjél mert csak ma vagyok itt helyettesíteni.
    – Még mindig nem láttam a szemeidet.
    – Nem hagysz békibe?! Eriggy és nyírasd le a hajadat, úgy nézel ki, mint egy ratyi, mondták mán? – csapja le az újságot bosszúsan a lány. Nem baj. Amikor Tiffany Gyurka széles mellkasán sír a boldogságtól és a gyönyörtől élete első, három és fél perces orgazmusán túl, sokkal könnyebben beszél majd neki gátlásairól és a bántalmakról, melyeket családja férfitagjaitól elszenvedett. Kerekasztal-beszélgetés a durva lelkű báttyal és az elvadult apával; Gyurka moderátorként eléri, hogy az otrombák térden állva könyörögjenek a lány bocsánatáért. Testben-lélekben egész, kiegyensúlyozott Tiffany lépdel ezek után az utcán, nem is éri be az árufeltöltői munkával, továbbtanul, évek múltán számol be Gyurinak fejlődéstörténetéről szép, szabatos levelekben, szégyellősen firtatva bennük némi nosztalgia-együttlét kivitelezhetőségét.

    Ennyit képtelen voltál megtanulni, Tudósklub? – A pállott leheletű Lajos bá tréfájára homéri kacajorkán hömpölyög elő az öltözőfülkéből. Mára mindenki tudja, kicsoda Gyuri és honnan jött; a virgoncabbak somolyogva méricskélik vézna karjait, a megértőek furcsálkodva kérdezik, miért nem tanít, vagy kutat, vagy tolmácskodik, vagy mifene. Most az alkoholista csopvez alázza porig, ez nem tesz jót a nimbuszának.
    Csak munkakezdéskor villant az agyába, hogy a vérvörös dosszié érintetlenül hever táskája alján, nem tudja az üvegbetéteket. Tegnap este otthon maradt, nem volt kedve csajozni a városban, sem új ismerősökre szert tenni éjszakai klubokban. Kikölcsönözte a kerületi könyvtárból az Üzleti Tudományok Kisenciklopédiáját, ami igazából csak helyben olvasható, de Magdi néni jól ismeri, tudja, hogy Gyuri másnap reggelre sértetlenül hozza vissza. Olyan mondvacsinált ez az egész, mátrixokkal, ikonrendszerekkel, felső statisztikákkal dolgozni, még csoda, hogy részecskefizikát vagy antropomorfológiát nem kevernek a nyomorult kis okoskodásaikba az agyonfizetett business-guruk. Dühítő, de ha túlbonyolításra van szükségetek, majd bonyolítok én nektek orrvérzésig, fogadkozik Gyuri. Elhatározza, hogy megveszi a kötetet, könyvtári példányba átall jegyzetelni. A struktúra ágas-bogas, de átlátható, minden este átrág majd egy részt, egy hónap múlva kicselezhetetlen lesz adok-veszekben. Az este megnézett három Piedone-dévédét, nem akarta munkakezdésre kifárasztani magát semmi újjal. A véres mappa valóban nem került elő. És akkor mi van? Hány vizsgán csúszott át Gyuri aznap reggel hevenyészve átolvasott jegyzetekkel!
    – Egykettőre megtanulom, csoportvezető úr – bizonygatja halkan Gyuri. – Semmi probléma. – Istenem, ezek a letaglózott barmok még nem tudják, mennyi kultúrával, mekkora emberséggel fogja őket irányítani pár hónapon belül! Mindenkinek könnyű lesz elfelejteni ezt a kortyondit, mehet árufeltöltőnek, ha hajlandó lemondani a piálásról. Gyurkának lesz szeme arra, hogy felhúzza a törekvő, becsületes, dolgos munkásokat, a tunyákat viszont kíméletlenül kiszórja. De csitt, erről ne tudjanak meg semmit, sokkal inkább kiismerhetőek, ha Gyurkát is közülük valónak tudják. Lajos bá, az agyonfrusztrált senkiházi erre ráüvölt: – Kakadémikussss! Majd ezt terepen bizonyítsad, öcsém faszcsiga! – A kollégák, megfélemlített, nyalis emberi roncsok, a földön fetrengenek a röhögéstől. Ujjal mutogatnak Gyurka fancsali képére. Koitusz ergó cum! – kiabálnak felé, kerék alá rakják, sós kútba teszik. Gyurka rezzenéstelenül áll szemben a csürhével, tekintetét a méteres alumíniumrudak szabdalta mennyezetre emeli. Mintha szkafandert viselne, leperegnek róla a kibírhatatlan szójátékok, a visító nyerítés folyamán bagós pofákból elszabadult nyállövellegek, a hahota hevében mocskos padlón hentergő testek felverte porfelhő. A csoportvezető megszánja, óriásit durrant Gyuri hátára, majd saját szélesvásznú teste mögé rekkentve menekíti át a vértől iszamos hodályba.
    A pénztárgép használata egyszerű, ez egy lebutított masina, csak számok, összeadás- és egyenlőségjel meg sztornógomb van rajta. Nem szabad átvenni a bazsalikomos vodkaüvegeket, a faháncsba font olasz borosüveget, a műanyagból csak a vastag héjúakat, és a sörösökből azokat, amiknek nincs az aljukra öntve picurka horogkereszt. Ügyelni kell a rekeszek homogén tartalmiságára, és meg kell nézni, nincs-e az üvegek alján italmaradék. Ha van, azt azonnal ki kell önteni a mikroszkopikus mosdókagylóba a hodály sarkában, nem meginni, ahogy az előző dolgozó művelte előszeretettel. A blokkot aláírjuk, levásárolható az áruházban vagy a sorsjegyárusnál, esetleg készpénzre váltható az információs pultnál. Toll az nincs, holnap hozzon Gyurka, addig is kölcsön lehet kérni az újságostól.
    Foghíjas, melírozott hajú, fehér szemüvegkeretes vénlány tüsténkedik a pult mögött, köpenye alatt kombinéban. – Tetszik tudni adni egy tollat? – kuncsorog Gyurka. – Tetszem, pubika! Te vagy az új üvegfiúcica? És mi a neved teneked, csókolom a feneked? – A nő szemében dévaj tüzek lobognak. – György, és este visszaadom köszönömszépen – inal a rekeszek közé páni félelemben Gyurka. – Tegezzél nyugodtan, Erzsi vagyok! – rivall utána a bilimellű szörny. Nem is bilik ezek, hanem ütközőtárcsák, egy rettenetes pillanatban hozzásajtolják Gyurit a rekeszekhez, kinyomják belőle a szuszt, férfierejére törnek. Csakhogy ő ügyesen kicsúszik a széttárt, verejtékes combok között, kiszalad az áruházból, a könnyűszerkezetes tákolmány mögött bikinis, bronzbarna nyuszilányok henteregnek kielégítetlenül plédjeiken, örömmel bújtatják a menekülőt.

    Ki itt a dekorációs osztály vezetője? – kérdi korhadt lelkű csoportvezetőjét két hét múlva Gyurka. Háromszor kell feltennie a kérdést, mire a másik egyáltalán felnéz a gombapörköltes konzervdobozból, amelyet kétrét hajtott, szeletelt kenyérlapokkal próbál kitunkolni. Gyurinak Lajos bá előtt rohamosan apad a becsülete, nem ért ez a faszkalap semmihez, hámozott léggömb az egész tudománya. A keresztrejtvényben se azt nem tudja, hogy némán dalol!, azt se, hogy Oslo régi neve, azt se, hogy Ismert pornósztár (Sylwie) hat betű, csak hümmög meg magyaráz, de amit mond, az sosem annyi betű, amennyi kifér. Akárhányszor tér be Lajos bá meglepetésszerűen az üvegvisszaváltóba, Gyurkát mindig a rekeszek mögött találja, ott csövezik a professzor úr a kisszéken, el van bújva, kérem tisztelettel, az ölében könyvvel, ceruzával. Ilyenkor kegyetlenül le kell dorongolni a gyereket, előráncigálni a homályból, beültetni a gép mögé, este pedig rovancs, hátha bevett ez a boldogtalan horogkeresztes üveget is vagy lágyhéjú műanyagot, amennyit nagylelkűsködik a koszos vevőkkel. A vége az lett, hogy Lajos bá minden reggel átkutatja Gyurka táskáját, elkobozza tőle az olvasnivalót, csak este adja neki vissza, addigra a lapok megnyirkosodnak és cefreszaggal itatódnak át a csoportvezetői irodácska miazmás levegőjében. Gyurka kínjában a sörök összetevőit olvasgatja a cseh üvegek címkéjén, az áruház kedvezményes termékkatalógusát böngészi, még Erzsikéhez is átóvakodik az előző napi bulvár remittendákért. Pedig eleinte rettegett az újságosnőtől, különösen azután, hogy első héten öltözőszomszédja, a targoncás Peti széles vigyorral rákérdezett: – Mi az, Fütyi, Erzsók asszony bepróbálkozott már? Nagyon feni rád a fogát, egyik este majd szépen megesz vacsorára. – Gyurka tíz tollat tartott a pénztárgép alatt, nehogy át kelljen mennie kölcsönkérni, az átvevőpult pereménél kukucskált az újságosstand irányába, kémlelte az emberevő asszonyt és a vevőket. Maga sem tudta, hogyan, egyszerre megtört a jég, már együtt fecserésztek a pangás óráiban; Erzsi megtanította, hogyan kell pénzt csinálni estére a beütetlen üvegekből, városi autóján egyszer még haza is fuvarozta Gyurit. Ősanyaként tehénkedett a stand mögött, zavarba ejtően mély dekoltázsában a két emlő látható cikkelyei olyan pirosak voltak, mint a feslő rózsa szirmai. Erzsi szerette a pajzán tréfákat, erotikus felütéseket, ha nem kapott ilyet, hát adott Gyurinak, babusgatta, kényeztette, simogatni próbálta, de a fiú mindig ügyesen elhajolt.
    – Na, mondjad! – Lajos bá végül az ujjával kotorta ki az utolsó gombarepeszt a dobozból, mérgesen rágicsálta a csupasz kenyeret. – Hogy van-e dekorációs osztály vagy csoport? – érdeklődik Gyurka hatodszor is. – Mi a francot akarsz már kidekorálni? – kapargálja fogát renyhén a csoportvezető. Gyurka lapot hajtogat elő a zsebéből. Az üvegvisszaváltó előtti vérvörös falon, a felirat alatt, kemény műanyagból kivágott borosüvegek csüggnek díszeképp a folyosónak. Gyurinak könny szökik a szemébe a megalázottságtól, ha rájuk néz. Előző este otthon kubista kompozíciót vázolt papírra az összebarmolt, ormótlan nyesedékek helyébe, rajzán harmonikusan úsznak össze borospalackok és demizsonok, sörös- és pezsgősüvegek, kiváló arányosításban és egymáshoz illő színekkel. – Ha jó lesz, megcsinálom nagyban, csak az anyagköltséget állják a dekorosok – téblábol zavartan az öltözőben az alkotó. Lajos bá leteszi a konzervdobozt és a kenyérpöcköt a földre, hogy arcát a tenyereibe temethesse. – Kiscsibém – vesz nagy lélegzetet –, te tényleg valami burokból gyüttél. Hát most elmondom neked, hogy mi van. Ha te dekort akarsz, benyújtod ezt a micsodát az üzemvezetőnek, az továbbítja a menedzsereknek, akik szépen visszahajítják, mert a dekort egyenesen Berlinből szállítják ide, minden áruházban pontosan ilyen van a falon, amiért egy elcseszett valakinek a valakije egyszer baromi nagy lét vágott zsebre, dizájnmérnök vagy ilyesmi, tégedet meg azontúl úgy fognak sasolni, fülemülém, mint a sas. Rád küldik a rendészt, nem iszol-e, kamerát dugnak még a sejhajodba is, levizsgáztatnak a betétdíjakból, eltirhítanak az ótvarba. Aszondom, ha kell a pénz, maradj, de próbálj meg nem sokat pattogni, mert ráfaragsz, bőcsészkém! – Lajos bá a tiráda végére leszopogatta a mutatóujjáról a mártást, daliásat nyújtózik és kisétál az öltözőből, útközben gyengén mellbe bokszolva Gyurkát. – Baráti tanács! – Gyurka meg leadta a rajzot az üzemvezetőnek, mert már látta magát a berlini design-center főmunkatársaként, amint éjszaka taxit küldenek érte az albérletbe, gyorsan be a központba, csak ő, egyedül csak ő döntheti el, illik-e a padlizsán B66-os árnyalata a karácsonyi katalógus impresszumához. A központban három vidám, férfiingben repdeső alkalmazott grafikuslány dolgozik a keze alá, nyáron az ingek szára a mellek alatt van összecsomózva, a lányok lapos, lesült hasukkal piszkálják Gyurit napestig, szelíd leszbikus jelenetek felhevült nézőjének várják közös garzonlakásukba. Melleik annyira aprók, hogy valahányszor Gyuri egy-egy formabontóan zseniális ötletét hallva a levegőbe dobálják karjaikat, az ingbogok akadálytalanul csúsznak fel a szegycsontokig, önfeledt kacajt váltva ki a jelenlevőkből. Érdekes módon Gyuri a lányokkal együtt vált világhírű művésszé, négyesben pózolnak a fényképeken, az interjúkon egymás szájából kapkodják ki a szavakat.

    Gyurka és Dóra, az álmatag bölcsészlány, elhatározzák, hogy megnézik az ismert rendező legújabb, hat és fél órás filmjét. Egy izlandi borvidékek-előadássorozaton ismerkedtek össze, még tavaly ősszel, mikor Gyurka teljes jogú egyetemi polgárként kacsázott óráról órára, ha kedve volt. Dóra annyira lomha és kelletlen, hogy szakpárját, az ációkáció-akációvakációt is azért választotta, mert ezek a fakultások a kollégiumhoz két lépésnyire feküsznek. Dóra arca kerek, mint egy tányér, amelynek az elkényeztetett gyerek a legperemére tolta a nemszeretem részeket: nehéz redőjű szempárt és húsos, telt szájat, középen csak az orr szúnyogcsípésnyi duncsa emelkedik. Gyurka elképzelhetetlen érzékiséget vár el a húsos ajkaktól, a pudingszerűen rengő testtől és Dóra derékig érő, kifésülhetetlen fekete loboncától. Majd mikor először szívja magába a tejfehér, aszpikszerű hús, elérzékenyülve csókolja az arc szélein kallódó szemeket és szájat, Dóra belealszik az ölelésbe, éteri nyugalmat világít a sötétben. Dóra olyan lány, aki évek, évtizedek múltán is szívesen fogadja Gyurka közeledését, mindig rendelkezésre áll és apró dózisokban igenis megunhatatlan. A fiú eddig nem akarta a testiséget, csak Chopint hallgattak egyszer együtt a kollégiumi szobában, most meg a film. Éjfél után ér véget, utána le is rendezi Gyurka Dórával az első együttlétet, mmmmm.
    – Randicsek? – tűnik fel a folyosón a targoncás Peti, mikor a frissen nyírt Gyuri már húzza le a vérhodály alumínium redőnyét. – Milyen a puncogó? Bevigyelek a városba verdával? – Targoncás Peti mindent nőt kiszimatol, olvas a gondolatokban, a gesztusokban. – Csak ismerős – hárítja Gyurka az érdeklődést az anyósülésen. – Menjek veletek? Rég voltam moziban. – A film nyolc és fél órás – figyelmezteti Petit Gyurka. – Édes komám, azalatt már családot alapítok! – örvendezik a kolléga. És nyomban puszit ad a náthás Dórának, papírzsebkendőt, ami Gyurinál soha nincsen, sajnos, kakast hajtogat neki a mozifüzetből irdatlan nagy fallosszal, amin Dóra sosem hallott édességgel kuncog, nem kellemetlenül kivallatja szexuális preferenciáiról, és hopp, alig pereg le az ingerlékeny rendező első harmincperces snittje, már smárolnak is a karfát hátrahajtva, targoncás Peti mancsa Dóra combjai közt sikál. – Maradj csak, én hazaviszem a csajt, nem lát a takonytól – súgja oda a zavarodott Gyurinak, s már el is tűnnek kézen fogva a sötétben. – Jobbulást – rebegi Gyurka.
    Este tíz felé, a második szünetben felhívja Dórát. Targoncás Peti veszi fel a telefont, megnyugtatja Gyurit, a lány már ágyban van. – Épp most ecsetelem a torkát Peticilinnel, reméljük a legjobbakat. Jó éjt, Fütyike, nézzed tovább a filmet, holnap kikérdezünk!

    Juj, de táskásak a szemeid, szépségem! Van rá egy ezresem, hogy egész éjszaka Erzsi néni csöcseiről ábrándoztál – fogadja jókedvűen Gyurkát az újságosnő. – Hagyjon már, vén, zsírosseggű barom! – rivall rá paprikavörösen a fiú. És Erzsi azontúl hagyja, átnéz rajta és a füle botját sem mozdítja, mikor Gyurira rádől a jópár egymásra tornyozott rekesz, amikor a skinheadek meg akarják ölni, mert nem veszi át a patkolt szörpösüvegeket. A csoportvezető bosszúja lehet talán az imádatos Erzsin esett sérelemért, hogy délelőttönként, mikor szinte senki nem hoz vissza üveget, bezavarja Gyurkát a gondolák közé árut feltölteni. Egy aprófülű, kedélybeteg fiúval rakosgatja halomba a fitnessguru átdátumozott babhéjfőzelékeit, a fitnessguruné leértékeltcsecsemőfogyókúra-dévédéit, válogatja külön fakkokba a vevők által összehajigált hájkrémeket, kotor elő a raktárból luxuskivitelű kukoricakonzervet a ciccegő pároknak. De Gyurka most már úgyis elmegy innen, mit érdekli őt hogy kollégái cumit lopnak napközben az öltözőben hagyott táskájába, hogy targoncás Peti vezetésével a munkások napi portyát tartanak a kampuszon és talicskaszám hordják szobára a bölcsészlányokat, hogy jövőre ki kell fizetnie öt év tandíját visszamenőleg, ha folytatni akarja tanulmányait egy új szakon. Nem kell már a diploma, bár azt sajnálja, hogy nem iratkozott be számítógépes küküllő-topográfiai szakirányra. Új állást talál és meggazdagodva passzióinak él majd. Munkatársakat keresnek az egyik gyorsétteremláncnál, hát majd először zöldségszeletelő lesz, olajtól csatakos egyenruhában teszi magáévá a kesehajú krumplisütőlányokat, siltjüket hátratolva csókolóznak munka után, a konténerek mögött. Lesz még őbelőle csoportvezető, menedzser, aki egy vad ötlettől fűtve átkéri magát a varsói, hamburgi, tamperei, tudj’isten ankarai étterembe, ott újra krumplihámozóként végigkóstolja egész Európa leányállományát, a műanyag kajától potrohot ereszt, könyvet ír a szexről és piculákért vett thai lányokkal masszíroztatja magát párizsi luxuslakásán. És soha, soha, soha nem éhező bölcsészlányokkal a Sorbonne-ról.

    Gyurka kifliket szór műanyag kosárból a pékáru-szekreter legalsó fiókjába. Féltérdre ereszkedve dolgozik, rázza a kék dobozt erővel, mikor ráköszönnek. Tamara az, gimnáziumi osztálytársa, miniszoknyában és saruban áll a bevásárlókocsi mellett. Tamara azóta elvégezte a közgázt, gyereket szült, el is vált férjétől. Ahogy Gyuri békaperspektívából trécsel vele, látszik a bugyija a rövid farmerszoknya alatt. – Nem állsz fel, Gyurka? – feszeng a közgazdásznő. – Jó most így. Besegítek a lányoknak pakolni, egyébként most lesz a héten az üzletvezetői szakvizsgám. – A telt közgazdászcombok kissé összehúzódnak, a leheletnyi pocak és a zabolátlanul, gúlaszerűen meredező mellek elemi erővel húzzák Gyurit. Tamara hátrál. Gyurinak egyszerre nyilvánvalóvá válik, mennyire szívesen vállalná a kockafejű gyereket a bugyiból kipöndörödő szőke szálacskákért cserében, vállalná Tamara savanyú józanságát, a hétvégék témanélküliségét a gömbölyű térdekért, a váll bársonyáért. – Hát akkor sok sikert a boltvezetőihez! – Tamara kettejük közé veszi a bevásárlókocsit, megpróbálja kicselezni a térdeplőt. – A többiekről tudsz valamit? – kiáltja Gyurka a távolodó, szilva alakú fenekek és feszülő vádlik után, és legszívesebben a langyos kiflik közé fúrná fejét, mikor Lajos bá vállon ragadja és bevonszolja a raktárba.
    – Üzletvezetői, te idióta? Kit hülyítesz, mikor éppen most jött meg a felmondód? Holnap már be se kell jönnöd! No takarodj, átadjuk a posztot a következőnek! – Lajos bá útközben szünet nélkül szentségelt. – Üzletvezetői, mi? Te senkiházi! Még a betétdíjakat sem tudtad fél év alatt megtanulni! Ilyen semmi fattyakat küldenek rám egyfolytában! – A bekamerázott Véres szobában az aprófülű ült a gép előtt egyenes derékkal. Jöttükre robotosan fordította fejét az ajtó irányába, arca rezzenéstelenül lehangolt maradt. – No, öcsém! – rivallt rá a csoportvezető. – Mondjad a pálinkásakat! – 33 1/3-os lapos 82,30; kivéve Cirbolya Extra 41,00; homorú kékmázas 78,10; kivéve zöld Eau-de-Vie Létal 78,09; bolgár hímzett félhámos 99,00; ónkeretes… – Jól van, ez megy – szakította félbe Lajos bá az aprófülüt. – Te meg, barátom, add elő a kulcsokat, az irodában megkapod a közös megegyezéssel felmondóidat.
    Már oltogatták a neoníveket lefelé, mikor Gyuri, torkában hatalmas labdaccsal, végzett a személyi osztályon és kipakolta szekrényét. Áruházi reklámszatyorba rakta váltócipőjét, kvarcjátékát, a Rejtőket és a méregdrága, felvágatlan Üzleti Tudományok Kisenciklopédiáját. A végén bejött Lajos bá az öltözőbe és kezét nyújtotta. – Sok szerencsét a jövőre, pofaszőr úr! – Gyuri lekezelt a többiekkel is, azok némán vetkeztek a hunyorgó fénycsövek alatt tovább. Gyuri szeméből a folyosón már könnyek potyogtak. Erzsi épp a stand gyomrába rakodta az újságkötegeket, a cigarettaállványt takaros műanyag redővel vonta le. Gyurka befutott a pult mögé, teljes erejével átölelte az asszonyt. – Szépen kérem, könyörgöm, Erzsike – bömbölte a tubamellekbe –, tessék velem… Tessék engem megerőszakolni!

    Gyurka szüzességét végül pár hónapra rá a negyvenes, boglyahajú, hórihorgas rajztanárnő vette el, akit a fiú portáskodása alatt ismert meg egy külvárosi gimnáziumban. A nő az első alkalommal megfogant, s most újdonsült, rabszíjra fűzött férjével térnek be a nagyáruházba macskaeledelért.
    A csibesárga pelerint, csibesárga miniszoknyája alatt csibesárga harisnyát és csizmát viselő, puffadt hasú és arcú zugivó tanárnő és az ingatlanirodában lótifutiként alkalmazott, halálosan kimerült Gyurka előtt aprófülű kis ember halad el menedzsermezben, hangosan tapsolva ráordít a pénztárban görnyedő Tiffanyra: – Tempósabban, mert kibaszlak, te ganaj!

Pablo Picasso:
A Bika és bikaviadorok c. ciklusból

POLGÁR ERNŐ

A bácsikám

Amikor bácsikámmal, nagyanyám öccsével, először találkoztam, termetének láttán különös félelem fogott el. Viselkedése pedig nőkéhez hasonlított. Olyan mellényekben járt, mint a korosodó asszonyok. Főzéshez piszkos, zsíros köpenyt vett fel. Lábszárig érő alsóneműjéből kilátszó kövér, szőrtelen lába gusztustalan látványt nyújtott. Húsz éve költözött a galántai járásból Vácra, de még mindig a felvidéki magyart beszélte. Álmában folyt a nyál a szájából, és csikorgatta a fogait. Szokásai nevetségessé tették. A görögdinnyét egészen a héjáig kikaparta. Dagadt ujjaival csipkedte meg arcunkat, fokhagymától bűzlő szájával puszilgatott bennünket. Nem féltünk tőle, de nyálas csókjait gyorsan letöröltük arcunkról.
    – Micsoda alak! – mondogattuk.
    Bácsikám csak sóhajtozott, nem tudta, mit csináljon. Rázta a fejét és elkullogott.
    – Boruch haSém! – mormolta.
    Bosszúból gyakran kötöttünk farkat a hátára, vagy bottal leütöttük fejéről elsárgult kalapját.
    – Most elégedettek vagytok? – emelte fel mérgesen a kezét, mintha meg akart volna ütni minket. Nem vettük komolyan, nevetve elszaladtunk.
    A családban mindig lenézték őt. Semmirekellő, mihaszna alaknak tartották. Amikor vendégek érkeztek, nem is jelenhetett meg közöttük. Ritkán étkezett velünk, tányérjából leginkább csak maradékokat falt egyedül a konyhában.
    Néhány dologban viszont nagyon is tehetséges volt. A kisebb betegségeket ő tudta a legjobban meggyógyítani. Több ősi gyógymódot ismert, és a betegeket teljes odaadással ápolta. Finom ételeket is tudott főzni. Ragadós rizzsel kevert húsos gombócot, halhús és szalonna keverékéből húsos süteményt, s különböző levesféléket, ínyencfalatokat, melyeknek nevét sem tudom már. Valamennyit régi-régi receptek alapján készítette. Ezek az ételek ma már díszebédeken, ünnepi vacsorákon sem nagyon fordulnak elő.
    Amikor vendégeink vannak, még ma is eszembe jut, hogy amikor a vendégek a főztjét dicsérték, arcára milyen boldog mosoly ült. Szemében elégedettség csillogott, s olyan zavarba jött, hogy azt sem tudta, hova tegye a kezeit. Csak állt és dadogott értelmetlenül.
    Babonás volt egy kicsit. Kártyajáték előtt mindig élére állította a fejpárnáját. Ha észrevette, hogy eldugtuk a párnát, éktelen dühbe gurult, és napokig nem felejtette el, nem úgy, mint máskor, amikor csak tréfálkoztunk vele. Hosszú idő telt el, mire újra szóba állt velünk. Ha nem otthon kártyázott, mindig kis pénzben játszott. Mi nem szerettünk vele kártyázni, mert nagyon lassan rakta le a lapokat, nem győztük kivárni. Ha kimaradt a játékból, a hátunk mögé állt, figyelte a lapjárást, arcáról le lehetett olvasni haragját, aggodalmát, várakozását. Az is előfordult, hogy nem tudott uralkodni magán és felkiáltott: – Most kéne egy jó lap! De nem ez!
    Senki sem figyelt rá. Kis időre elcsendesedett, de azután újra gesztikulálni kezdett és megszólalt. A vesztes játékos türelmetlenül mordult rá: – Te kártyázol vagy én? Ha akarsz játszani, átadom a helyem!
    – Nem szólok bele többet, nem szólok egy szót sem – mentegetőzött. – De tudjátok, hogy van ez. Aki nézi, beleéli magát, és akaratlanul is belekotyog.
    Egyszer a hátsó udvaron tücsköt keresgéltem, ő egyszer csak halkan a fülembe súgta: – Ma este színházba viszlek. – Bajusza, mint egy szúrós kefe, súrolta a fülemet.
    Nem hittem neki, meg is kérdeztem: – Nem csapsz be, bácsikám?
    Közelebb lépett hozzám, körülnézett, pedig tudta, hogy rajtunk kívül ott nincs senki, és suttogva válaszolta: – Biztosan nem csaplak be. Ma rossz lapjárás mellett is nyolcvan forintot nyertem. Szerencsés volt a kezem. Nem csoda! Tegnap este szarról álmodtam. Ha szarról álmodom, mindig nyerek.
    Este tényleg elmentünk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra. A színház északi folyosóján egy kényelmetlen padra szólt a jegyünk. Ülőhelyünk olyan kemény fából készült, hogy már valósággal sajgott a fenekem. Át akartam ülni egy üres székre. Bácsikám ijedten szólalt meg: – A székre drágább jegyet kell venni!
    – Akkor miért nem vettünk drágábbat? – kérdeztem.
    – Jaj, ez a gyerek! – törölgette homlokáról a verítéket. – Az a jegy sokkal többe kerül, s most nincs annyi pénzem, de legközelebb majd oda ülünk. Több pénzt nyerek, de most elégedj meg ezzel, jó? Ha megszólalnak a dobok, az ölembe veszlek, és biztosan jól fogsz látni mindent.
    – Ugyan, bácsikám, hogy vehetnél az öledbe? Nagyfiú vagyok már. Mindenki nevetne rajtunk.
    Nem válaszolt, csak legyezgetett idegesen egy maga készítette legyezővel. Még az is rá volt írva, hogy „szent szellem”.
    A széksorok között perecet, nyalókát, cukorfaféléket, szárított gyümölcsöket kínáltak az árusok. Bácsikám habozott egy ideig, majd megállította egyiküket, és hosszú töprengés után egy doboz köhögés elleni pemetefű cukorkát választott ki.
    – Nyolcvan fillér – mondta az árus. Bácsikám a derekára akasztott pénztárcájához nyúlt, de még mindig a dobozt nézegette, nem tudta eldönteni, hogy kiadhat-e ennyi pénzt, vagy sem.
    – Ez a legolcsóbb, a többi mind egy forint – próbálta rábeszélni az árus.
    – Nem veszek semmit! Vigye innen, ha ilyen drága! – fortyant föl, majd a fülembe súgta: – Itt minden sokkal drágább!
    – Gyula bátyám még ennél is sokkal drágább cukorkát vett nekem ugyanitt.
    – Ne kiabálj! Meghallják! Előadás után majd elviszlek valahová, és veszek neked édességet, jó? Most igyunk egy bambit.
    – Nem szeretem a bambit – toltam el a felém nyújtott üveget. A bambi bácsikám nadrágjára ömlött. Szegény, tehetetlenségében csak sóhajtozott.
    A második felvonás után nem akartam tovább ott maradni, nyafogni kezdtem, hogy induljunk már a beígért édességért. Bácsikám azonban úgy tett, mintha nem hallotta volna.
    De én a pad alatt rugdosni kezdtem és kiabáltam: – Haza akarok menni!
    – Hallgass! Ne kiabálj! Szörnyű ez a gyerek! – nézett körül szégyenkezve. – Többet nem hozlak el.
    Végül, amikor már egyáltalán nem bírt velem, kénytelen volt kivinni.
    – Nem szokás kiszaladgálni, és otthagyni az előadást. Jaj, te gyerek, te gyerek! – kesergett.
    Amióta együtt lakunk, most a színházban láttam először örülni, de viselkedésemmel sikerült teljesen elrontanom a jókedvét.
    Otthon általában szűkszavú, megtört és visszafogott volt. Arca mosolytalan, hangja megfakult. Érzelmei megszürkültek, arca kifejezéstelenné, mozdulatai lassúvá váltak, mint egy öreg, kopasz fáé, amely elvesztette életerejét.
    A családon belül egyre gyakrabban ismétlődtek a veszekedések. Már a marhapörkölt elsózása miatt is ki tudott törni a háború. Családtagok, rokonok, mindenki kiabált, ordítozott, káromkodott. Bácsikám ilyenkor elbújt a konyhában, de a veszekedésekből mégis ő került ki vesztesen. Bűnbak lett.
    Nénikém haragja volt mindig a legnagyobb. Korholta a menyét, már szinte ellenségek voltak. A családi perpatvarok után se akart szóba állni vele, bezárta szobaajtaját, és nem engedett be senkit. A kulcslyukon keresztül leskelődtem, de soha nem láttam semmit. Egy ilyen családi összeütközés után már az asztalt körülülve ettünk szótlanul, amikor a nénikém egyszer csak kivágódott a szobájából, sírástól kivörösödött szemével dühösen körülnézett, rizst szedett a tányérjába, és vissza akart térni a szobájába.
    – A harag rossz tanácsadó. Károsítja az egészséget – mondta neki a bácsikám, s egy tányér sertésmájjal elindult a nénikém után. – Tudom, hogy szereted a májat, korán reggel csak azért mentem a piacra, hogy frisset vegyek neked.
    Nénikém kiütötte bácsikám kezéből a tányért, s becsapta az ajtót.
    – Ez most mire volt jó? – kérdezte bácsikám, leguggolt és válogatni kezdte a még ehető májdarabkákat a törött tányér cserepei között. – Finom falatok. Nem dobhatom ki!…
    Még be sem fejezte a mondatot, nénikém újra megjelent.
    – Te vén ördög! Miket beszélsz a hátam mögött? – kiabálta zokogva. – Miattad van minden bajunk. Haszontalan, semmirekellő alak vagy. A fiunk kenyerét esszük, kegyelemből tartanak minket! És ezért mindent el kell tűrnöm a menyemtől. Milyen rossz a sorom! Még hogy nem szeretem a fiamat! Őt is én szültem, hogy tudnám nem szeretni?! Valaki viszályt szít közöttünk. Biztosan mondták neki, hogy nem szeretem a fiamat, csak a lányunkat. Hát, ha megharapom az egyik ujjamat, az is fáj, ha a másikat, az is. Mindketten a gyermekeim, egyformán szeretem őket, nem tudok különbséget tenni közöttük. Igazságtalanul vádolnak.
    – Anyuka, ha nem akar megsérteni, csak nyugodtan! De miért piszkálja folyton a papát? – szólalt meg a menye.
    – Már abba is beleszólsz, hogy az öregemmel veszekszem? Azt hiszed, félek tőled, és nem merem a szemedbe mondani, amit akarok? – mondta a menyének, aki sírni kezdett, szaggatta a ruháját, s így felindultan, kibontott hajjal rohant ki az utcára.
    A szobában nénikém csak folytatta: – Látjátok, a menyem még az utcán is mocskol! A munkámnak köszönhető, hogy ez a család még mindig család. Te vén ördög – terelődött a figyelme ismét a bácsikámra –, ezt is neked köszönhetem, a mulyaságodnak, a tehetetlenségednek!
    Szavai úgy hatottak szegény öregre, mintha ostorral vágtak volna végig rajta.
    Ezen az estén szentjánosbogarakat keresgéltem a hátsó udvaron. Nem lakott ott senki, csupán néhány rozoga sufni volt telezsúfolva mindenféle kacattal. A téglák között nőtt a gaz, a kukoricaszárak elsárgultak, az apró kis csöveket már régen le lehetett volna szedni. A fal mellett egy sor napraforgó kókadozott, mintha elaludtak volna. Gyakran jöttem ide tücsköt fogni, vagy színes hajnalkákat szedni és kiszívtam belőlük a mézédes virágport. Most nem találtam hajnalkát, benőtte a gaz. A távolból békák brekegése hallatszott.
    Az egyik sufniban, olajmécses lángja mellett, bácsikám üldögélt magányosan egy ócska szekéren. Kezében pálinkáspoharat szorongatott, fénytelen szemei öntudatlanul néztek a semmibe. Egy téglákkal alátámasztott padon horpadt ólomkancsó állt, mellette piszkos viaszpapíron valami ennivaló. A család fekete kiskutyája kitartóan mozgatta a farkát.
    – Menj innét, menj a csudába. Nincs több ennivaló! – korholta a kutyát, de az mégsem tágított. Bácsikám kezével takarta el a padra tett falatokat, a kutyát meg ellökte.
    – Ha még egyszer felugrasz rám, megverlek! Megértetted? Kaptál már enni, nem volt elég? Kapzsi, mohó, falánk kutya vagy!
    S ekkor kiröpült a sufni ablakán egy lerágott csont. Alig tudtam visszafojtani a nevetésemet. Meghallotta, hogy ott vagyok.
    – Te vagy az? – nézett rám véres szemével. – Miért nem feküdtél már le? Éjfél van, és te még fent vagy?
    – Még csak hat szentjánosbogaram van. A szomszéd Kővári Gyurka már egy üveget telerakott.
    Nem hallotta, hogy mit mondtam, csak ivott, és a szája szélét harapdálta.
    – A gyerekek nem ihatnak alkoholt, de egyél ebből a füstölt csülökből. – S a zsírpapírból barnára füstölt csülökdarabot vett elő, és a kezembe nyomta. Azt rágcsálgatva hallgattam őt, mormogó hangja volt, mintha a víz mélyéről tört volna elő.
    – Haszontalan bácsikád van, nem tud pénzt szerezni.
    – Mire kellene a pénz?
    – Gyerek vagy, nem érted az egészet – kortyolt megint az italból. Tépett egy darabot a csülökből, bekapta, és lassan rágni kezdte. Szája szegletéből kicsordult a nyála. – Én csak kártyázni szeretek. Érdemes így élni?
    Tekintete szomorú volt. Sokáig hallgatott, aztán eszébe jutott, hogy én is ott vagyok.
    – Eszel még csülköt?… Nem, nem adok! Még elrontod a gyomrodat. Én sem eszem. Nem kell! – és a maradékot visszacsomagolta a zsírpapírba. – Tudod, hogy én gazdag voltam azelőtt? Sok pénz forgott a kezemben. A Vág partján egész házsor volt a dédapádé. Gyerekkorunkban ezüstpénzzel játszottunk.
    – Kiről beszélsz? – kérdeztem.
    – A dédapádról, az én apámról.
    Bácsikám kiitta a pálinkáját. Ruhája ujjával letörölte szája széléről a nyálat. A régi időkre emlékezve visszatért a kedve, szeme is élénkebbé vált.
    – Én, sajnos, nem értettem a pénzhez. Nem tudtam jó üzleteket kötni… – A mondatot be sem fejezve böfögött néhányat. – De az már rég volt! Dühös vagyok, azért iszom. Enyhítem a bánatomat…
    A nyitott ablakon át néztem a sötét eget. A csillagok úgy ültek az égbolton, mintha fénylő vízcseppek lettek volna. A távoli Fehérek templomából harangozás hallatszott. Bácsikám meleg, puha mellére hajtottam a fejem, és egyre jobban éreztem, hogy rám telepedik az álom.
    Bácsikám meg csak beszélt, mintha a patak folydogált volna. – A dédapád jó üzletember volt. A galántai járásban mindenki ismerte a Kiácz bútorkereskedést. Ha vevők jöttek, dédapád megkopogtatta a fát, így bizonyította, hogy a Kiácz bútorüzletben csak kiváló minőségű bútorokat árulnak. „Hallják milyen hangja volt ennek a bútorfának?”, kérdezgette. Én nem tudtam megtanulni tőle a szakmát. A kereskedőnél a legfontosabb a rábeszélőképesség, de nekem nem volt ahhoz érzékem. Minden üzletre ráfizettem…
    Bácsikám csak mondta, mondta, már nem tudtam úgy figyelni rá, mint az elején. Ásítottam, majdnem elaludtam már, amikor megrázta a vállamat.
    – Ne aludj el itt, megfázol. Menjél be – megfogta a kezemet, és félálomban tántorogtam vissza a házba, hálószobámba. A fekete kiskutya szótlanul kullogott utánunk.
    Megfigyeltem, hogy bácsikám a felnőttek társaságában ügyetlenül, félénken és ostobán viselkedett, de amikor velünk, gyerekekkel vagy kiskutyákkal, kiscsirkékkel, kiskacsákkal foglalkozott, mintha kicserélték volna, egyszerre kiegyensúlyozott és élénk lett.
    Soha nem felejtem el, hogyan sétált be a Dunába, hogy kimentse a fekete kiskutyát. Nyár vége volt. A fákon már kezdtek sárgulni a levelek, az idő hidegebbre fordult. Sokszor esett az eső, dörgött, villámlott. Az öreg fa, melybe villám csapott, kidőlve hevert az udvaron, leveleiről a szél vízcseppeket szórt mindenfelé, s azok, mint fényes gyémántok hullottak a földre…
    A sebes folyású Duna megáradt, majdnem kiöntött. Kavarogtak a hullámok, a zavaros víz szalmát, falevelet, rongydarabokat, de még egy szalmakalapot is sodort magával medrében.
    Éppen hazafelé mentem, amikor észrevettem, hogy a fekete kiskutya beleesett a folyóba, nyüszített, megpróbált kiúszni, majdnem sikerült is neki, de egy erős hullám magával sodorta a víz alá. Sírva rohantam haza, belöktem a hátsó udvar kapuját. Szerencsémre bácsikámba botlottam.
    – Miért sírsz? Mi a baj?
    Elmeséltem neki. Gyorsan elmondtam, hogy mi történt. Felkapta sárguló kalapját, és már futott is. Én meg utána. A kiskutya még mindig a sodró árral küzdött, de már látszott rajta, hogy fárad. Amikor bácsikámat meglátta, könyörögve nézett a part felé, s úgy nyüszített, hogy összeszorult a szívem.
    – Jaj, jaj! – kiáltozott bácsikám, azt sem tudta, mit csináljon. Hirtelen mozdulattal lekapta magáról a kabátját, papucsát, még a zokniját is levette.
    – Nézzétek, az öreg még feláldozza magát, hogy kimentse a vízből a kutyát! – nevették a gyerekek.
    – Erős a víz sodrása, még elpusztul ez a szerencsétlen kutya! – s felgyűrte a nadrágját, kalapját kezében szorongatva egyik lábát bedugta a vízbe.
    – Hú, de hideg! – húzta vissza a lábát, aztán csak topogott a parton, vakargatta a fejét, és a hullámokkal küszködő kutyájához kiáltott: – Tarts ki! Gyere, pajtásom, gyere!
    Erre az egyik gyerek egy bambuszbottal visszalökte a már majdnem a partra evickélő kiskutyát.
    – Lelketlen fattyú! Most boldog vagy? – korholta bácsikám a kölyköt. Néhány gyerek a túlsó partról csúfolta őt. – Tudjátok ti, mik vagytok? A teknősbéka szőre meg a bajusza!
    Közben nem vették észre, hogy a kutya kiúszott a partra. Szóltam, hogy az állat megmenekült. Bácsikám a csuromvizes, didergő kutyát ölébe vette, majd kézen fogva elindultunk. Megszabadultunk a gonoszkodó kölyköktől is, bár néhány követ még utánunk hajítottak.
    Világossá vált előttem, hogy a bácsikám és a fekete kiskutya milyen elválaszthatatlan jó barátok. Egyszer mégis nagyon megverte. Alkonyodott. A hátsó udvar dús füvén heverésztem, s egyszer csak hallottam, hogy nyílik a kertkapu. A kiskutya odaszaladt, és ugatni kezdett. Bácsikám mérgesen förmedt rá: – Már a gazdádat sem ismered meg? Hiába etetlek?
    Felálltam, riadtan néztem a jelenetet. Bácsikám úgy tett, mintha nem is vett volna észre. Csak szidta a kutyát.
    – Ugass! Csak ugass! – emelte ütésre a kezét. – Eltiporlak, te hálátlan dög!
    – Mi bajod már megint? Kire haragszol? – kiabálta nénikém a házból.
    Bácsikám oda se nézett, csak szidta tovább dühösen a kutyát.
    – Te is lenézel engem? Ebben a házban már senki nem vesz emberszámba engem? Elég volt! Nem tűröm tovább! Nem leszek senki kapcája!
    A bácsikám egyre jobban felizgatta magát, és többször is belerúgott a kutyába.
    – Megfojtalak, te dög! Kötéllel végzek veled!
    – Engem akarsz megfojtani?! Tessék, csak tessék! Már vártam! – szaladt hátra a nénikém, és nyújtotta a nyakát.
    – Nem rád haragszom – törölgette a homlokáról a verítéket a bácsikám. – Én, én…
    – Ha nem rám, akkor kire? Reggel nem tartottalak vissza! Elmentél kártyázni. Most is mehetsz. Annyi pénzünk csak van, vidd, vidd csak! – Nénikém a bácsikám lába elé dobta a betétkönyvet, és visszatért a házba.
    Bácsikám padlizsánvörös arccal csak állt mereven, mint akit megütött a szél. Aztán legyintett egyet. – Annyiba se vesznek, mint egy kutyát! – mormogta sziszegve a fogai között.
    Ezután nagyon ritkán ment ki az utcára, inkább velem játszott. Kezdtem megszeretni. Amikor beteg voltam, különösen kedves és jóságos volt hozzám. A legtöbbet ő törődött velem. Ápolt is, a játszótársam is volt. Este, amikor a család már aludt, ő még ült az ágyam szélén, és vigyázott rám. Ha mégis elbóbiskolt, álmából felriadva így szólalt meg: – Mondtam, hogy el ne aludj! Mégis elaludtál. Te haszontalan! – korholta önmagát. – Úgy látszik, hogy ütni kell a fejedet! – mondta keserűen, s öklével ütögette kopasz fejét.
    Amikor kitettem a kezemet a takaró alól, mindjárt rám szólt: – Meghűlsz! Tedd vissza a kezed! Ha jól megizzadsz, meg fogsz gyógyulni.
    Bácsikám szerint minden betegség gyógymódja az, ha jól betakarózunk, és a beteget nem csapja meg a hideg levegő.
    Amikor engem ápolt, minden ablakot bezárt, s a kezemet mindig visszadugta a takaró alá. Erre én a lábamat dugtam ki.
    – Türelmesebb légy! Ki kell feküdnöd a betegséget! Tetszett neked a színházi perecárus aranyozott porcelánkannája? Igen? Ha szót fogadsz, holnap megveszem neked.
    Bácsikám ígéretének nagyon örültem.
    – Én, vén csont egészséges vagyok, szegény gyerek pedig milyen beteg! Mutasd a nyelvedet! Nyújtsd ki, megnézem!
    Lehajolt, és nézegetni kezdte a nyelvemet. Arcáról eltűnt az aggodalom.
    – Nincs nagy baj. Gyomorrontás. Zsírral bedörzsöllek, és meg is gyógyulsz.
    Libazsírral tért vissza, és bedörzsölte a mellkasomat. Másnap meg mindenféle finomságokat hozott, amiket nagyon szerettem. Édes szőlőt, olívabogyót, dióba mártott datolyát. Végül pedig elővette az aranyozott porcelán teáskannát. És tényleg olyan volt, mint az a darab, amelyiket a színházban a perecárusnál láttunk.
    – Lejártam a lábam a kannáért! – mondta kedvesen, és a homlokomra tette a kezét. – Még mindig lázas vagy? Hogy lehet? Zsírral bedörzsöltelek, kamillával is kúráltalak, és te még mindig lázas vagy. Most egészen mást fogok csinálni.
    Szájában nyálat gyűjtött össze, levette rólam a takarót, köldökömre tapasztotta a száját, és szívta, fújta, közben a szájában levő nyállal még gurgulázó hangokat is adott. Bajusza úgy csiklandozta a hasamat, hogy nem tudtam visszatartani a nevetést. De bácsikám leintett, kérte, hogy még maradjak nyugton. Körülbelül egy perc múlva emelte fel a fejét, arca lila volt, nyakán csak úgy dagadtak az erek. – Zsibbadt az ajkam, mert nagyon beteg vagy – mondta titokzatosan.
    Bácsikám orvosi tudománya ezúttal sem segített, állapotom rosszabbra fordult. De ő nem adta fel, gyógyfüveket hozott, teákat főzött nekem. Ez se segített. Végül orvost kellett hívni. A szám kicserepesedett, folyton szomjas voltam, és csak forgolódtam, jajgattam az ágyban. Bácsikám puha kezével simogatta a homlokom. Ez megnyugtatott. A legkülönbözőbb módszerekkel próbált felvidítani. Mesét mondott, még ördögöt is űzött. Tágra nyitotta szemét, fiatalos hévvel járkált az ágyam előtt, s kezével űzte el a gonosz, ártó szellemeket. Halál komolyan csinálta, meg volt győződve arról, hogy a szobában ördög bujkál. A szoba sarkában, az ágy alatt vagy éppen a mellemen fekszik.
    – Szörnyű ez az ördög! Bizony. Zöld az arca, és hosszú, hegyes fogai vannak. – Kapkodott a levegőbe és kiáltozott. – Hová bújtál? – És én máris úgy éreztem, hogy levette rólam az ördögöt. A tenyerébe belenéztem, de nem találtam semmit. És kitört belőlem a nevetés. Elűzte szomorúságomat, enyhítette fájdalmamat. Neki köszönhetem, hogy oly melegnek, ragyogónak és szerethetőnek éreztem a világot.
    Gyógyulásom után bácsikám a legjobb barátom lett. De már nem tartottak sokáig az együtt töltött, vidám napok. Édesanyám elküldött értem valakit, hogy hazavigyen. Családunk ugyanis időközben elköltözött a déli határszélre.
    A búcsúzás előtti napon bácsikám két mandarint és egy piros, csillogó ezüstpénzekkel teli zacskót nyomott a kezembe. Szép ajándék volt tőle. Tudta, hogy szeretem az ezüstöt, és már régóta gyűjtötte számomra.
    Elbúcsúztam tőle, és elindultunk a kísérőmmel. Kis kőhídon mentünk át, éppen alkonyodott. Visszafordultam, s még láttam őt, amint integet a kapuban, és a fekete kiskutya ott üldögél mellette. Egyre távolodtunk tőlük, amikor az út bekanyarodott, és egy fenyőerdőbe értünk. Innen már a ház sem látszott.
    Szemem megtelt könnyel. Vajon látom-e bácsikámat még valaha?

    Hát megölték az öreget, rendben van. Ez rendben van, nincs vele több dolog, békésen és semmiről sem tudva hever a kanyon mélyén, a testből kidobott lélek fehérre szívott csontketrecében szendereg; így kellett lenni, mert így kellett lennie. De miért jut eszébe nap mint nap, még annyi év után is? Olyan ez az állandó gondolkozás, akár az esőtől megfeketedett malomkerék bűzös lapátja, amint forog, csak forog az ablak előtt, megállíthatatlanul – és miért megölték? Megöltük: ez a helyes kifejezés.
    Az öregasszony megdörzsölte előreugró, kemény állkapcsát, nehézkesen felállt, odaballagott a négyszögletű ablakhoz, amelyet szinte eltorlaszoltak a vidéki élet apró-cseprő, az idők folyamán felismerhetetlenné értéktelenedett kellékei (pipaszurkáló, késpenge, csorba bögre, rongyok, ételmaradék), majd visszatért az asztalhoz, leült, és fejét öklére támasztotta. Látszott, hogy ezt a különös sétát meghatározott időközönként teszi meg, szinte észre sem veszi már, hogy mozog; hogy él.
    Csoda, hogy utat talált a helyiség rendetlenül összehajigált holmijai között. A konyha, a háziasszony valamikori felségterülete, ahol látványos előnyöket élvezett, jellegtelen, koszos és sötét pont lett a Fekete malomban. A Fekete malom egy év alatt elvesztette kedvező státuszát, elmaradoztak a megrendelések, és a házra a gyanú és a neheztelés sötét árnya borult.
    Az öreg molnár (Kleinstern) halála után még fél évig mentek a dolgok rendeltetésszerűen: a rendelések, kiszállítások a szokott módon követték egymást – azután ritkultak, gyérültek, mint a tavaszi hóesés, végül szinte teljesen megszűntek. Az özvegy most azon töprengett, mi volna velük, ha a két fiú, Konrad és Arthur, követvén a legidősebb fivér példáját, szerencsét próbálna a messzi idegenben… szép szál legények, megakadna rajtuk a lányok szeme… és akkor mi lenne a két lánnyal, akikre a legegyszerűbb tennivalókon kívül semmi mást nem lehet bízni, mert értelmük nem képes átfogni a bonyolultabb munkák szükséges lépéseit.
    Kunigunda és Martha… Az asszony halkan, fájdalmasan sóhajtott. Majd, anélkül hogy észrevette volna, folytatta a kínzó és meddő emlékezést. Úgy buggyantak ki a hallhatatlan szavak belőle, akár egy réges-régi ima különálló, mégis egybetartozó elemei; ahogyan az öreg kerékről hullnak alá a semmire se jó vízcseppek.
    Hát megöltük az öreget, kezdte, rendben van. Durva, kegyetlen ember volt, ütött-vert minket. A fiúkat vassal, bunkóval, kapanyéllel, a lányokat kötéllel, ostorral, engem pedig azzal, ami a keze ügyébe esett. Tizenkét gyereket szültem neki, öt érte meg az ifjúkort… de minek, kérdem én, minek? Ó, Heniz sem volt ám ilyen fiatalkorában! Virágos kendőt hozott nekem a piacról, mézet az erdőből (azt lódította, egy mackó mancsából szedte ki), cukrot, édességet. Apámnak tetszett Heniz, hogyne tetszett volna! Hatalmas, széles vállú, komoly szemű volt mind a kettő. Ha akkor felfigyeltem volna erre! Ha akkor gyanakodtam volna, hogy az apámnak kedve szerint való ember nem lehet az én szívemnek is kedves! De buta voltam. Megfizettem érte. Jó így, ahogy van. Az öreg csendeskén pihen a szurdokban, a fiúk a téli rétet járják, hátha akad valami hazahozható. És Wagner, jaj, istenem, hát Wagner vajon merrefelé kódorog, melyik kocsma falának támaszkodik az a gazember? Húsz forint, ezt mondta a múltkor. Húsz forintot adjál, némber, máskülönben kinyitom a számat. Ő beszél, jaj, jaj, ő fenyegetőzik! Éppen, aki…
    Már egészen besötétedett. A gazdaházat körülvevő meredek sziklafalak felfalták az alkonyati fény utolsó morzsáit is. Kövek, szürke és hallgatag kövek vették körbe a gazdaságot – egykedvű kövek, akár a falutemetőben.
    A két fiú a fennsíkot kutatta át, a lányok a malom raktárában bóklásztak (az özvegy szerint sötétedés után féltek bemenni, nehogy rájuk támadjon valami pókszörnyeteg)… és Wagner? Wagner, az ő rossz csillaguk, ez a fekete hajú, goromba beszédű katona most melyik falubeli kocsmában dicsekszik sohasem volt hőstetteivel?
    Adná a jóisten, hogy valamelyik gazda belékössön, és agyonverjék, pillantott fel az öregasszony, és fuldokolva felköhögött. Ha belegondol, az ő élete semmivel sem lett könnyebb, mióta az öreget eltemették. Igaz, Wagner forgatta a gyilkos szerszámokat, de Konrad és Arthur adta a kezébe őket, és az ő siránkozása volt az a talaj, amelyben a gyilkosság ötlete kicsírázott. De tűrt volna tovább? A veréseket, szidalmakat még elviselte volna, és a fiúk is megszokták, hogy jó, ha kora hajnalban eltűnnek szem elől, és csak akkor térnek vissza, ha a malom rendes foglalatosságai úgy kívánják (egy héten kétszer, nyáron talán többször), de a két bamba lány előbb-utóbb megjárta volna. A faluban azt beszélték a rossz nyelvek, hogy Kunigunda, a kisebbik, Heniz porontyával viselős… apa és lánya, fúj, micsoda ördöngös dolog ez, ha a királynő fülébe jut, biztosan kényszermunka lesz a vége… hála a jóistennek, ez csak amolyan locsifecsi beszéd volt, ami úgy zúgott végig az unalmas hétköznapokon, mint a hátságon a hideg őszi szél.
    – Jöhetnének már – mondta most hangosan az özvegy. Újra felkelt, nyögve-nehezen baktatott az ablakhoz, és immáron hosszabb ideig faggatta tekintetével az egyhangú falak előtt elterülő köves síkságot, amelyből keskeny ösvény nyílt a szabad világba. Az ablakra feszített hólyag csak bizonytalan árnyakat engedett be a belső térbe; árnyakat és foszlányokat, a Fekete malom környékén életre kelő éjszakai lények kóbor hordáit: hitvány rókákat, farkasokat, varjakat. – Konrad, Arthur! Hol vagytok? Hová ette a fene a fiúkat gyertyagyújtáskor?
    Az öregasszony a félredőlt fiókos szekrényhez vánszorgott, üveget vett elő, töltött egy talpas pohárba, mely olyan fekete volt a szutyoktól, akár az ördög lelke, ivott, krákogott. Néhány másodpercig csak állt ott, kezében üveggel-pohárral, és ismét azon tűnődött, vajon volt-e értelme annak, amit tettek.
    Heniz nincs már, az igaz, de jobb-e, ami a rossz helyébe jött?
    Túl nagy volt a kísértés, morogta az öregasszony, és még egyszer megbuktatta az üveget, és kihörpintette a savanyú, méregerős papramorgót, túl erős volt a kísértés, istenem. Hát megöltük, az rendben van, ő is ezt tette a mi helyünkben, ő is megszabadult mindentől és mindenkitől, aki ellene szegült. Ha ezek a kövek mesélni tudnának! Ha lenne bíróság, ahová elmehettünk volna panaszainkkal. Aztán Wagner mondta, hogy segítene ő rajtunk egy kis készpénzért, neki egy embert fejbe ütni, hátba szúrni, szakadékba lökni, semmiség, szolgált ő a poroszok elleni háborúban, embert is ölt, nem is egyet, és mégis mélyen alszik, akár a Krisztus-kép a falon. Szerinte a rossz embert megölni nem bűn, igen, ezt mondta, és nevetett Henizre az asztal felett, az meg ordított gyönyörűségében, hogy hozzáillő emberre talált, nem bűn, sőt, hanem megtisztítás, ezt a szót használta, a mi urunk is megtisztította a kufároktól a templomot, az ördögöt is kiűzik az ember testéből, ki kell seprűzni a rossz embert az árnyékvilágból, át egy másik árnyékvilágba. De ez a húsz forint… háromszázat kapott előszörre, aztán csurrant-csöppent… mikor látta, hogy az öreget nem keresi a kutya sem, felbátorodott, és a nyakunkon maradt.
    – A pénz meg elfogyott – szólt az asszony, és hangja sokkal nyugtalanabb volt, mint fél órával ezelőtt. A háromszor három lépés nagyságú konyhában szuroksötétség uralkodott, s ebbe a feketeségbe a szurdok félhomálya szivárgott be az ablakon át, szétmállasztva az összezsúfolt bútorokat, emberi limlomot.
    Néha megbillent a kinti szürkeség, ütemtelenül mozdult egyet, mint amikor egy rossz gondolat suhan át az ember elméjén, liba megy át a sírján, ám ez csupán fuvallatnyi ideig tartott, és utána ismét helyreállt a rend.
    A gazdaház egyre mélyebbre süppedt a téli napszállta homályosságába. Rohamosan fogyott a fény a felvidéken is. Az égbolt alja megfakult és széttöredezett, akár a száraz viasz, és félő volt, hogy az egész roppant anyag megroppant tetőzetként zuhan rá a földre.
    A Fekete malom kanyonja feketén ásított a kövek között; sötét üreg volt, melyben emberek laknak, nem nyulak vagy medvék, semmi más. Noha a falu alig volt egy óra sétára tőlük – az öreg életében sűrű volt a forgalom errefelé –, az erre tévedőnek hamar támadt olyan érzése, hogy élettelen tájon kalandozik; az emberölés miatt kényszermunkára ítélteknek kőbánya jut, a félelmetes bagno; az sem lehet sokkal rosszabb talán.
    És a két fiú még mindig nem volt sehol.
    Az asszony végre rászánta magát, hogy legalább a két lányt előparancsolja a foltozni való zsákokkal, ládákkal megtöltött raktárból, ám, nem tudta miért, a szokásosnál is lassabban és körülményesebben mozgott és gondolkozott. Ugyanilyen téli alkonyat volt akkor is, amikor… A szél metsző sziszegése térítette magához.
    Noha jóformán az egész napot egyedül töltötte, most tudatosult benne, hogy közel s távol ő az egyedüli élőlény a házban. Ha belegondol, nem olyan borzasztó az egész, ez a furcsa, élő csend, amely olyan érzékennyé tesz mindent, mint egy gitárhúr. Az egész ház valójában egy fából, kőből és vászonból összeeszkábált labirintus. Az ajtó tárva-nyitva, a reteszek csak lógnak rajta, mióta az öreg meghalt, senki sem törődik a férfidolgokkal, a tűzifát is a lányok hasogatják fel, és ő hordja be a konyhába, az egyetlen helyiségbe, melyet fűtenek.
    Nem tehettünk mást, gondolta borzongva az öregasszony, miközben egész testében remegve állt, kezeit mellére tapasztva, vagy ő, vagy mi… előbb-utóbb megölt volna minket. De nem vagyunk-e mi is halottak? Úgy élünk, mint a halottak, szótlanul, éppen csak lélegzünk, eszünk, alszunk. Igen ám, de mi van, ha a halottak is lélegeznek, esznek-alszanak, a maguk módján.
    Feje zúgott a pálinkától. Úgy rémlett, feje felett, az elhagyott hálószobában súlyos léptekkel jár-kel valaki. Nem hallotta ugyan, hogy valaki is bejött volna a mezőről a házba, de az ajtón akárki bejöhet. Az öregasszony megrázta magát, szemét dörzsölte, és hosszú, szinte álmos pillantást vetett a sarokba támasztott karcsú nyelű szekercére, melynek fokát – tanyasi szokás szerint – ólommal súlyosbították, s így egy medvét is agyon lehetett ütni vele. Egy medvét, vagy… ez a Wagner is… gondolatai újra és újra visszakanyarodtak a közelmúltba, mint a kereskedők, akik ragaszkodnak kedves fogadójukhoz.
    Újra megszólaltak a szúette padlódeszkák.
    – Ki van ott? – kérdezte az öregasszony meglepően éles és tiszta hangon. – Ha élő vagy, válaszolj, ha pedig nem vagy élő, kotródj a malomból!
    Csak az egyre erősebb szél kocogtatta az emeleti szobák ablaktámláit, a korhadt ereszeket; úgy vélte, az egész világ ócska, széteső deszkabódé, vagy… korhadt fakereszt egy temetőszéli sír fölött. Máskor sokkal könnyebb volt elviselni az egyedüllétet – ha más nem, a pálinka segített –, és a teljes sötétség beállta előtt mindenki hazakeveredett a maga útjairól. Konrad és Arthur, a két jó fiú, akik Wagner, a gyilkos katona keze alá dolgoztak, vacsorára mindig hazataláltak, még akkor is, ha jól tudták, lakomára nem számíthatnak a kongó malomban, ahonnan az egerek is elköltöztek. A lányok meg nem mennek sehová.
    Kinyitotta a száját, hogy kiáltson Kunigundáék után, de a hang beleszorult a torkába. A kicsi ablak előtt nehéz árnyak, de az is meglehet, csak egyetlen hatalmas árny, gyülekeztek. A szél nem egyszerűen sírt, hanem jajveszékelve tombolt a kővidéken, úgy használva a Fekete malom szűk völgyét, akár egy trombitát.
    – Ki van ott? Felelj, ha ismered az Istent, ha nem ismered…
    – Kleinstern asszony, Kleinstern asszony! Én vagyok! Engedjen be tüstént!
    – Ki az az én?
    – Hát én… Wagner. A jó, öreg Wagner… hiszen tudja… Engedjen be, mert szörnyű vihar készülődik ideki’!
    – Elfeledted már, ostoba, hogy az ajtó mindig nyitva áll, be sem lehet zárni – dohogott az öregasszony, de szíve már visszacsúszott mellkasába. Felsandított, az életre kélő, halott szoba irányába, ám a deszkák most csöndben őrizték a hajdani léptek titkait.
    Gyorsan elindult a bejárat felé. Ehhez azonban át kell vágnia az egész üres, hallgatag házon. Visszalépett hát, és felmarkolta a fejszét. Ennél a Wagnernél se lehet tudni, mit akar, tűnődött, attól függ, mit akar, hogy mennyit ivott, a szavaiból ítélve azonban józan a csibész, csak megijedt valamitől. Ugyan, mitől ijedhet meg a magafajta, mondta még az öregasszony, hatalmas markában lóbálva a súlyos szerszámot, legfeljebb saját magától… vagy az ördögtől, aki felnyúl érte a lenti világból… Szerencse, hogy az öreget elvittük a kertből, tette még hozzá, ha kedve támadna visszatérni… keresztet vetett, bal kezével, szaporán, mintha magot szórna szerteszét… a kanyonban társaloghat a keselyűkkel.
    Egyetlen mozdulattal tárta ki a konyha vasalt ajtaját, amely fülsértő csikorgással engedett az erőszaknak. Innen jó tíz, széles, faragott lépcsőfokon lehetett az előtérbe jutni; az előtérbe, ahonnan lépcsők vittek az emeletre, zegzugos folyosók a malom többi helyiségeibe. Régen egy óriási kandalló ontotta itt a meleget, és az öreg Kleinstern szeretett előtte ücsörögni, az öblös karszékben, kezében palackkal, ólmos husánggal, pipázgatva, bóbiskolva, mint vén obsitos a csata előtti éjjelen. Az asszony maga előtt látta a férfit, és érezte a pipadohány torokkaparó füstjét… megtorpant futtában.
    Wagnernek egyelőre se híre, se hamva… vagy mégis? Állt a küszöbön, maga sem értve, mitől és miért fél… az előtér vasszürke ürege ásított előtte, akár egy barlang; tőle jobb kézre hirtelen ismerős alak bukkant fel: Wagner! De mi történt ezzel?
    Az öregasszony végigmérte a szeme sarkából. Megvan egy hónapja is, hogy utoljára látta. De hogy megváltozott az istenadta! Szakadt göncök csüngtek roppant vállairól, melyek máskor egy teli szekeret is megemeltek, arca beesett volt, és foltos, akár a pozdorja. Csak fekete szeme sütött arcából. Eszelősként hadonászva tántorgott elő, olyan igyekezettel, hogy kis híján átbucskázott egy farönkön.
    Az asszony pillantása megakadt a fahasábon, de hívatlan látogatójával kellett foglalkoznia, nem azzal, miként került a kandallóba való tuskó a házba.
    – Mit akarsz? Pénz kell? Nincs pénz! Étel kell? Az sincs! A fiúk mindjárt itt lesznek, jobb, ha elhordod az irhádat!
    – Nem lesznek, nem lesznek – hadarta Wagner, akinek fogai hideglelősen koccantak össze. Nem mert az öregasszony közelébe érni, és avatott tekintettel maradt kívül a fejsze hatótávolságán; ismerte ő azt a fegyvert. – Nem lesznek, Arthur biztosan nem lesz, mert ő elment az öreg után – miután az özvegy nem moccant, hadarva folytatta –, az öreg után, azt mondtam? Hát nem, Kleinsternné, hát nem, az öreg jött vissza, és elvitte magával, ezzel a két szememmel láttam! Odafönn, a szakadékba vezető úton láttam… mindkettőt láttam, Kleinsternné – már rikácsolt, és kucsmáját gyűrögette. – Én, én, visszahoztam a pénzből valamennyit – szőrét vesztett bundájába nyúlt, egy pénzes zacskót kapott elő, és az öregasszony felé nyújtogatta. – Vissza, vedd vissza! Én már itt se vagyok!
    – Kit öltél meg miatta, Wagner? Sose maradt meg pénz a kezedben, tudjuk ezt jól mind a ketten. Meggyilkolsz valakit, hogy megszabadulj a meggyilkolttól… Micsoda gondolkodás ez, Wagner?
    Az öregasszony csúfondárosan ingott előre-hátra, és emelgette a fejszét.
    Árnyéka, amit a konyhai gyenge fény ragaszott a kormos falakra, hatalmasan hullámzott. Arca állati örömről tanúskodott… hát itt van, Wagner, az ő rossz szellemük… nyilvánvalóan megtébolyodott, de ez legyen az ő baja. Centiméterről centiméterre lopakodott közelebb az őrjöngve kiáltozó férfihoz; még egy lépés, még egy… az a pénz jól jön a szűkös időkben.
    A házon átfújó légáramlatok egyike hirtelen ismerős illatot hajtott felé: az öreg jellegzetes, gyopárból, hangából, fűből készített dohányának erős szagát… az öblös karszék reccsent egyet, majd még egyet.
    Szeme lassanként megszokta már a félhomályt, és látni vélte a kandalló előtt pihengető, kövér alakot: feje előrebiccen a mellére, mintha aludna, óriási koponyája, lám, ott nyugszik a mellkasán…
    Ekkor Wagner felsikoltott, és nekilódult, egyenest az előtérnek… az öregasszony egy pillanatra azt hitte, megelevenedett kísértetet lát (hiszen a katona kiköpött mása volt az öregnek, aki meg az ő apjához hasonlított… a fiai is, egytől egyig, a lányai is, mind-mind az öreg csontozatát örökölték, ezt a nem is e világi, képtelen termetet), és csaknem felkiáltott ő maga is.
    Egy percre elbizonytalanodott.
    – Vajon ki ülhet abban a székben? Ki merészel… – Nem fejezte be a mondatot, hanem a fejszét nagy erővel áthajította az előtéren, a botladozó Wagner felé.
    Annyit még látott, hogy a katona ügyesen elkapja a nyelénél fogva, megragadja, és feje fölé emelve lesújt… egyszer, kétszer… ennyit még látott, de többet nem; felkapta szoknyáját, hiszen most mind a két kezét használhatta, és megiramodott a biztonságos konyha felé, hiszen ezt az egy helyiséget lehetett a házban eltorlaszolni…
    Futtában is járt, forgott egyre az agya (hát megölték az öreget, rendben van, ez rendben van, nincs vele több dolog), de az nem akadályozta a mozgásban, még arra is jutott ideje, hogy jóízűen el-elmosolyodjék, mert eszébe jutott, hogy tavaly télen éppen ez történt, vagyis, ami történt, hasonlított ehhez a mai estéhez, csak akkor Konrad szaladt haza lélekszakadva, hogy látta az apját a tőzegláp felé kuncsorogni, és Wagner akkor is itt téblábolt, a fejsze is kéznél volt, hogy elnémítsa a hangoskodót, mielőtt fellármázná a csendőrséget. És Wagner akkor is eljátszotta a maga komédiáját a pénzzel és a lelkiismeretével.
    Az öregasszony elbarikádozta a konyhát, és somolyogva figyelte a ház csendjét felpikkelyező neszeket – kisvártatva elunta, felállt, az ablakhoz ment, majd a szekrényhez, kivette a poharat, az üveget, töltött, ivott.
    A Fekete malom sötét árkában, a moszatos kövek koponyái között halkan futott tova az esővíz.