Ezredvég

GÖRBE TÜKÖR

CSÁK GYULA

A vén szivar

(Hangjáték-komédia)

    SZEMÉLYEK
    Cézár, nyugdíjas pincér
    Antónia, a felesége
    Tódor, a famulusa
    Közepes erejű tengerhullámzás, amely elkeveredik egy kétütemű Trabant motorzajával. Mindez marad, amíg Tódor beszél. Tódor mindig túlvilági hangon szól, például tölcséren át, mert nem evilági személy, hanem Cézár képzeletének a szülötte. Amikor ketten beszélnek egymással, akkor Cézár hangja is torzulttá válik s csak akkor normális, ha feleségével társalog, és persze Antónia hangja is mindig evilági.

    TÓDOR Mitévők legyünk, tábornok úr? A katonák félnek, fáznak, éheznek. Harmadik hete be vagyunk szorítva ebbe a tengerszorosba, és nem látjuk a menekülés útját. Én sem látom.
    CÉZÁR Megtiltom, hogy kicsinyhitű legyen!
    TÓDOR Bocsásson meg, tábornok úr, de szerintem az egyetlen megoldás az, ha felhúzzuk a fehér zászlót és megadjuk magunkat.
    CÉZÁR Soha! Amíg élek, egyetlen katonám sem eshet fogságba! Érthető ez magának, Tódor?!
    TÓDOR Megbocsásson, tábornok úr, de arra gyanakszom, hogy az ellenség több hetes hallgatása galád csel. Váratlanul törnek ránk, és mégis fogságba esünk. Ami pedig az Ön életét illeti, nos, Ön sebesülten fekszik és…
    CÉZÁR Fővesztés terhe mellett utasítom, hogy tartsa titokban sebesülésem tényét! A tábornok a helyén van! Már ki is gondoltam a győzelem tervét! Ennek lényege, hogy előbb támadunk, mint az ellenség! Parancsolom tehát: fel a vitorlákkal és teljes gőzzel előre!
    TÓDOR (kiált) Fel a vitorlákkal és teljes gőzzel előre!

    A Trabant hangja felerősödik

    ANTÓNIA (evilági hangon) Mit művelsz, Cézár?! Atyaisten! Már majdnem hetvennel vágtatunk itt, a városban. Szétrázatod ezt az öreg Trabantot, ráadásul veszélybe sodorsz bennünket. Ne felejtsd, hogy nem jól fog a fékünk.
    CÉZÁR (túlvilági hangon) Fordulat jobbra! Sebességet fokozni! Ágyúkat fél tizenegy magasságába irányítani és szünet nélkül tűz! (Tengermorajlás, ágyúszó, ezen tör át Antónia hangja)
    ANTÓNIA Mindjárt a járdára megyünk! Csökkentsd már le magad!
    CÉZÁR (túlvilági hangon) Sebességet csökkenteni! Tüzet szüntess!
    TÓDOR Sebesség csökken! Irány az egyenes! ágyúk: halt!

    Trabant halkul, ágyúzás megszűnik

    ANTÓNIA Persze, megint nem az autós szemüveg van rajtad.
    CÉZÁR (evilági hangon) Az van rajtam, kedves Antóniám.
    ANTÓNIA Akkor meg új szemüveg kell neked, Cézár. Múlt szombaton is összetévesztetted a sárga jelzést a sárga villamossal. Amíg most a fodrásznál vagyok, elmehetnél Kókusz doktorhoz, hogy nézze meg a vérnyomásodat. És ne felejtsd el megvenni a kalucsnit meg a papír zsebkendőt. Három csomaggal vegyél. A kalucsni meg három számmal nagyobb legyen, mint a lábad, hogy ne legyen szűk a téli cipődre. Itt megállhatsz. Nem kell befordulnod a mellékutcába, mert rosszul vennéd a kanyart. Innen már gyalog is elmehetek a fodrászhoz. És visszafelé se oda gyere, hanem amott állj meg, abban a parkolóban. Azzal szemben van egy cukrászda, ott várjál. De se kávé, se krémes! Tea és legfeljebb egy briós. Hallgass rám ebben az ügyben. (Motor leáll, ajtó nyílik, Antónia távolodó hangja) Lassan hajts! Vedd meg, amiket mondtam. Feltétlenül menj be Kókusz doktorhoz. Szia!
    CÉZÁR (Trabant beindul, erősödik a tenger és az ágyú. Túlvilági hang) Siker! Ellenség lerázva! Tüzet szüntess! (Csak Trabant-zaj) Milyen a hangulat a legénységi körletben?
    TÓDOR Megkönnyebbülés, lelkesedés, tábornok úr!
    CÉZÁR Lecsapatom a fejét, ha nem az igazat mondja!
    TÓDOR Imára szólít a tábori lelkész! Hordágyakon is viszik a sebesülteket a misére, amit megmenekülésünk alkalmából tart a püspök! Isten után Önnek mond hálát, mert Ön a világ legnagyobb hadvezére!

    A motor leáll

    CÉZÁR Mi az, Tódor? Miért álltunk meg?
    TÓDOR Azt állítja egy rendőr, hogy áthajtottunk a piroson.
    CÉZÁR És?
    TÓDOR Mondtam neki, hogy Ön a világ összes közlekedési rendőrének a főnöke.
    CÉZÁR És?
    TÓDOR Mondtam neki, hogy Ön világszerte megváltoztatta a közlekedés szabályait és ezentúl a piros lámpánál kell áthajtani, a zöldnél meg stoppolni, de a közeg nem hitte és ötezer forint büntetést szabott ki
    CÉZÁR Még ötezret adjon neki. Kötelességét teljesítette és ez alól a tudatlansága sem menti, ezért helyénvaló, ha jutalmat kap. Minket is szólít azonban a kötelesség. Gyerünk a Kókusz doktor által vezetett klinikához.

    Felberreg a Trabant. Átkötő zene, amely olyan zajokba megy át, mint amilyeneket boszorkánykonyhákon hallani. Zümmögés, fémes visítás, bugyborékolás, ütemes kopácsolás

    TÓDOR Siessen, professzor úr! Az hírlik, haldoklik a páciens!
    CÉZÁR Mi ez a lárma?
    TÓDOR Ez a lárma különböző orvosi műszerek hangja működés közben. Ez a világ legjobban műszerezett klinikája, de most maga Kókusz doktor is tehetetlen.
    CÉZÁR Ki légyen a páciens?
    TÓDOR A világ leggazdagabb embere.
    CÉZÁR Mi a kórisme?
    TÓDOR Azt öt világrészből való professzorok sem tudták megállapítani. Könyörögve fordult Önhöz Kókusz doktor, hogy szenteljen pár percet drága idejéből a klinika hírnevének és a páciens megmentésének. Erre tessék. Előre is köszönjük. Itt balra a nagy műtő.

    Az iménti háttérzajba Tódor és Cézár cipőinek a kopogása hallik, miközben Cézár beszél

    CÉZÁR Ezúttal én kérem, hogy siessünk. Az elvégzett kis műtétnél nagyobb tennivalók várnak! Azt sem bánom, ha megsértődnek a doktorok, amiért nem tehetek eleget meghívásuknak.
    TÓDOR Dehogy merészelnek megsértődni! Viszont őszintén sajnálják, hogy nem méltóztatott még egy keveset maradni a köreikben. Megvallom, én is szívesen maradtam volna. A megoperált páciens ugyanis még a műtőasztalon a világ legfinomabb pezsgőjét bontatta fel. Továbbá és mellesleg megsúgta nekem, amit Önnek röstellt volna elmondani, hogy százmillió dollárt utaltatott az Ön bankszámlájára.
    CÉZÁR Oda se neki! De a pénzről jut eszembe, hogy csaknem elfeledkeztem a japán császár meghívójáról. Kéri, hogy hozzam rendbe országa roskatag pénzügyeit, én meg könnyelműen rábólintottam.
    TÓDOR Őszintén remélem, nem szándékozik meghátrálni a csekélyke feladat elől. Ön, akit úgy ismernek, mint a világ első számú pénzügyérét?
    CÉZÁR Nem a feladat súlya késztet átmeneti tűnődésre, hanem a számos egyéb tennivaló, melyek nagyon is léteznek, de nem emlékszem rájuk pontosan. Indítson már, titkár úr! Sőt! Adja át a helyét! Sürget az idő!

    Trabant felberreg. Csak ez hallatszik

    TÓDOR Tudatlan vagyok orvosi ügyekben, mégis kérem, az én eszemhez igazítva avasson be, miképpen hajtotta végre a csodálatos gyógyítást?
    CÉZÁR Nos, emlékezhet, hogy mi lebegve haladtunk előre a műtőben, míg Kókusz doktor az előírásos kórházi cipőben csoszogott, olyan kalucsni-félében… Ez az! (Fékcsikorgás) A kalucsni-akció! Ezt majdnem elfelejtettem!
    TÓDOR És közben koccanni tetszett egy tankkal.

    Motor leáll, néhány indítópróba után beindul

    CÉZÁR Ez az izé… tank lett volna?
    TÓDOR Ezrével nyüzsögnek. A NATO valamennyi katonai ereje itt gyakorlatozik.
    CÉZÁR Áttörünk! Fel a győzelemre!
    TÓDOR Ne tessék cikk-cakkban menni, mert szédülök. Jaj!
    CÉZÁR Idegesíti, ha ötven felett süvítünk, igaz?!
    TÓDOR Mi tagadás. De miképpen keveredik a műtőeszközökkel egy tálca krémes? Miért vitték ezt az édességet oda?
    CÉZÁR Nem oda vitték, hanem onnan hozták, azt követően, hogy kioperáltam a páciens gyomrából. A kis mohó milliomos három krémest gyúrt a gyomrába, meg dupla adag feketét, holott az ő korában csak tea, meg legfeljebb egy briós. Persze, hogy fájt a gyomra, és magas volt a vérnyomása. Maga persze nem láthatott vért, mert én fülöp-szigeteki metodikával elnyomtam a vért lefelé, a Föld közepe felé. A vér ugyanis közlekedik lefelé is, meg felfelé is. Irányítás kérdése.

    Trabant leáll

    TÓDOR Tilosban parkoltunk le, uram. Jöhet egy tudatlan rendőr.
    A kocsiajtó nyílik, csapódik. Cézár hangja távolodik
    CÉZÁR Vállaljuk a veszélyt! Egyébként nekünk speciális engedélyünk van. Kövessen!

    Ajtónyitás, csukás, közben csengőhang

    TÓDOR Mi dolgunk egy kopott kisvendéglőben, uram?
    CÉZÁR Ne dőljön be a látszatnak. A japán császár által teremtett biztonsági zónában vagyunk. Őfelsége figyelmessége, hogy kisvendéglőnek álcáztatta ezt az űrkabint, amely hasonlít ahhoz a belső térséghez, amelyben egyik titkos küldetésemre készülve, pincéri stúdiumokat végeztem még anno. (Kiált) Három krémes és két konyak rendel!
    TÓDOR Uram, én sem a krémest, sem a konyakot…
    CÉZÁR Akkor majd én! (Csámcsog, kortyol) Hú! Szétárad minden porcikámban! Érzem, hogy emelkedik a kabin! Irány Tokió!

    Űrhajót utánzó hang elúszik, japán zene, az ajtó csengettyűje s végül női cipő kopog

    ANTÓNIA Mit művelsz itt, Cézár?!
    CÉZÁR Téged várlak, ahogyan megbeszéltük.
    ANTÓNIA Látod ezt itt, a kezemben?
    CÉZÁR Látom.
    ANTÓNIA És mi ez?
    CÉZÁR Cédulának látom.
    ANTÓNIA Neked írták! Arról szól, hogy tilosban parkolsz és ezért nyolcezer forint a büntetés! Felfogod, Cézár? (Közeledő léptek) Köszönöm, nem kérek semmit. (Távolodó léptek) Mi volt ebben a pohárban? Te konyakot ittál, Cézár!
    CÉZÁR A doktor javasolta.
    ANTÓNIA Kókusz doktor ilyet nem javasol. Te jó ég! Te berúgtál, Cézár! Kifelé, a kocsihoz! (Léptek, ajtócsengő, léptek) A másik oldalra ülj! Csak nem akarsz részegen vezetni?! (Trabant indul)
    CÉZÁR Szépen megcsinálták a hajadat, Antónia.
    ANTÓNIA Mennyit ittál?
    CÉZÁR Egyetlen pohárkával.
    ANTÓNIA Hazudsz!
    CÉZÁR Megmondhatja Tódor is.
    ANTÓNIA Miféle Tódor? Ilyen ismerősödről soha nem beszéltél. Sötét alak lehet, aki előbújt a régi, lump korszakodból.
    TÓDOR (Tölcsérhang) Ezt a minősítést visszautasítanám, uram.
    CÉZÁR Sss! Tódor!
    TÓDOR De hát a felséges asszony szavai választ kívánnak.
    CÉZÁR Csak ő hiszi, hogy felséges. Legszívesebben meg azt hiszi, hogy nem öregszik. Szerinte énnekem volt régi, lump korszakom, ő meg időtlenségben él, örök ifjan.
    TÓDOR Pedig ami azt illeti, csak így, első ránézésre is, elszállt az ifjúság. Bocsánat, uram, de kérhetem engedélyét, hogy mivel a felséges asszony csúnyát mondott rólam, én is mondjak hasonlót őróla?
    CÉZÁR Amilyen csúnyát csak akar, Tódor.
    TÓDOR Például boszorka.
    CÉZÁR Szipirtyó!
    TÓDOR Satrafa!
    CÉZÁR Nyanya!
    TÓDOR Löttyedt pulyka!
    CÉZÁR Nem szexbomba!
    ANTÓNIA Miket motyogsz? Egy szavadat sem értem!
    CÉZÁR (túlvilági hangon) Az a szerencsénk, Tódor, hogy nem ért bennünket! Hoppá! Méltatlan vitát folytatok ezzel a nőszeméllyel, miközben a hangversenyről elfeledkeztem! Ezért maga is hibás, Tódor! Máskor jobban ügyeljen! Tömérdek tennivalóm ellenére elvállaltam, hogy levezénylem a Kilencediket, a New-York-i Metropolitanben, és majdnem elfelejtettem! Talán még nem késő! Irány a Metropolitan!

    Trabant felgyorsul, átalakul repülőgéppé, majd beletorkollik a zenemű legismertebb ütemeibe, amit éljenzés, taps követ. Utána megint csak a Trabant hangja

    TÓDOR Ilyen még nem volt, uram! Felrobbant a Metropolitan! A világ legnevesebb zenetudósai méltatják az Ön vezénylését a világ legnagyobb újságjaiban!
    CÉZÁR Magam is úgy ítélem, kedves Tódor, hogy meglehetősen jól ment, azaz, ahogyan szoktam az effélét. Volt viszont egy mindennél kellemesebb intermezzo. Hajoljon közelebb, mert ez magánügy és nem akarom, hogy itt mellettem, ez a hogyishívják meghallja. (Halkítva) A hangverseny végén az öltözőmbe vezették Marylin Monroe titkos dédunokáját. Szebb, mint a dédmama! Többek tanácsát követve hozzám fordult a kicsike, hogy menedzseljem.
    TÓDOR Őszintén remélem, elvállalta, uram.
    CÉZÁR Könnyezve kérte. Én viszont haladékot kértem, egy másik, halaszthatatlan tennivaló miatt.
    TÓDOR Mi lehet ennél fontosabb, uram?
    CÉZÁR Tódor, maga öregszik! Elfelejtette, hogy előadást kell tartanom a Francia Akadémián Einstein tévedéseiről? Magát is beavattam a felkészülésembe.
    TÓDOR Rémlik, uram, valóban, de megbocsásson, csak a fekete lyukig tudtam követni Önt, s ott elszunyókáltam. Trabant leáll
    ANTÓNIA Ébresztő, Cézár! Hazaérkeztünk! Vedd tudomásul, hogy mától nem ülhetsz a volán mögé!
    CÉZÁR Nos, hát, a fekete lyukak. Tévedett Einstein, amikor a fényt jelölte a leggyorsabb izének. Beleütközik, elnyelődik, nem megy át. A Földön sem fúródik át. Kik ezek a népek a társaságomban, Tódor?
    TÓDOR Rokonság, meg néhány jó barát. A felséges asszony buzgólkodik, hogy mindenki jól érezze magát.
    CÉZÁR Tehát a fény, kedves Tódor. A Földnek csak egyik oldalát világítja, mert nem tud beléhatolni, így a másik oldalon sötét lyuk keletkezik. És ez vonz bennünket, vágyunk rá, hogy belesüppedjünk, belemerüljünk a nyakunkig…

    Cézár hangja elúszik, óra ketyeg, majd zengve üt, szférák zenéje, hortyogásból ébredés

    ANTÓNIA Térj magadhoz végre!
    CÉZÁR Tökéletesen magamnál vagyok, szívem.
    ANTÓNIA Kizárt dolog. Szerintem végleg elment az eszed.
    CÉZÁR Bocsáss meg, de…
    ANTÓNIA Soha meg nem bocsátok azok után, amiket idegenek előtt műveltél.
    CÉZÁR Ha a húgodék voltak itt, azok nem idegenek.
    ANTÓNIA A házasságon belüli intimitásokról rokonok előtt sem illik beszélni.
    CÉZÁR Nem emlékszem, hogy ilyenre vetemedtem volna. Távol áll tőlem.
    ANTÓNIA Arról pletykáltál a húgomék meg a gyerekeik és unokáik előtt, hogy szerelmes voltál belém.
    CÉZÁR Ó, igazad van, hogy nem túlságosan ildomos emlegetni. De nem is lehet bántó.
    ANTÓNIA Azt mesélted, hogy leselkedtél utánam, amikor vásárolni mentem.
    CÉZÁR Nem emlékszem, de lehetséges, hogy megesett.
    ANTÓNIA Azt mesélted, hogy egyik alkalommal, amikor kosár volt a karomon, amelyben tojásokat vittem haza az üzletből, bátorságot vettél és megszólítottál.
    CÉZÁR Így történhetett, ha te mondod.
    ANTÓNIA Nem én mondom, hanem te mesélted!
    CÉZÁR A tojásokra nem emlékszem.
    ANTÓNIA Egyszer csak előléptél mögülem és felmutattál nekem egy tojást, amiről azt mondtad, hogy leejtettem és most ideadod.
    CÉZÁR Ez talán méltánylandóan tapintatos, félénk közeledés volt részemről.
    ANTÓNIA Fuldokoltál a röhögéstől, amikor előadtad. És a díszes hallgatóságod is murisnak találta, hogy a leesett tojást felvetted. Azt mondtad, hogy egyetlen tojással vettél meg egy életre. (Az eddigi vérfagyasztó nyugalom hisztériába csap) Te! Engem! Egy életre! Egy tojásoddal!
    CÉZÁR Bár te mondod, mégis nehezen hiszem, de azért azt kérem, hogy bocsáss meg.
    ANTÓNIA Nincs bocsánat! Beadom a válópert!
    TÓDOR A pápa őszentsége üzeni, uram…
    CÉZÁR Elválni?
    ANTÓNIA Új életet kezdek!
    CÉZÁR Egy életünk van, az meg a vége felé jár.
    ANTÓNIA Megújítom az enyémet! (Ajtócsapódás, hang elúszik)
    TÓDOR Itt járt a pápa őszentsége, uram, és azt kéri, hogy bizonyos pontokon Ön, mint a világ legnagyobb írója, fogalmazza át a Bibliát. Hálás lenne érte.
    CÉZÁR (most evilági hangon) Új életet? Még egyet? Mikor ebből is elég volt? Nagyon elég volt! (Túlvilági hangon) Hogyan mondta, kedves Tódor? Ja, a pápa! Azt üzenem őszentségének, hogy újra átböngésztem a szöveget, és nem kell változtatni azon, ami írva vagyon.
    ANTÓNIA (ajtónyitás után) Felejtsd el, amit a válásról mondtam. De a Trabant volánja mögé nem ülhetsz többé! (Ajtócsukódás)
    CÉZÁR Na, kedves Tódor! Időt nyertünk a satrafától, hát fel a legszebb munkára! Indítsuk el a kis Marylint filmes karrierje útján! Nekem, látja, ez van megírva és egyebek mellett, ezért nem kell az Íráshoz nyúlni!

    Harsány filmzene a legismertebbek közül

KÉPZŐMŰVÉSZET

BOB CLAESSENS

Szeretem Brueghelt

(Részlet a brüsszeli Brueghel-emlékkiállításon elhangzott előadásból)

Alig-alig tudunk valamit idősebb Pieter Brueghel* életéről, de ismerjük életművét: tekintélyes életmű – legnagyobb részét rajzok és metszetek teszik –, s kétségtelenül még nagyobb volt annál, mint ami ránk maradt belőle.
    Mindössze három vitathatatlanul hiteles okmányt sikerült találnunk: három biztos dátumot. Ennyi az egész, a többi feltevés. Először is tudjuk, hogy 1551-ben szabad mesterként belépett az antwerpeni festők Szent Lukács-céhébe. Tudjuk, hogy 1563-ban a brüsszeli La Chapelle-templomban, a Marolle-negyedben tartotta esküvőjét Pieter Coecke van Aelst festő leányával. A harmadik biztos adat halálának időpontja: 1569. szeptember 5. Abban a templomban temették el, ahol esküvőjét tartotta, a La Chapelle-ben, sírja ma is látható.
    Ebből a három biztos dátumból kiindulva, a művészettörténészek még egy negyediket is feltételeznek: a születését, amelyet 1525 és 1530 közé helyeznek.

    Id. Pieter Brueghel
(Ismeretlen művész rézkarca)

*
    Először is három probléma merül fel, három szembeszökő kérdés.
    Fogadjuk el születésének évének, mondjuk 1528-at vagy 1526-ot.
    Kétségkívül 1558-ban festette az első képét, legalábbis az első olyan képet, amelyet méltónak tartott arra, hogy keltezéssel és aláírással lásson el. Ez a Tizenkét közmondás. Harminc éves lehetett, mester volt, hét éve a festőcéh tagja. Addig megelégedett azzal, hogy rajzokat és metszeteket készített (vagyis inkább metszésre alkalmas rajzokat). Egyetlen saját kezű metszete maradt ránk, a Nyúlvadászat, 1566-ból.
    Robert Genaille ezt a kései festői kedvet, ezt a rajz útján való lassú érést Breughel zsenialitásának egyik jeleként értékeli, bölcsességének és kivételes művészi érzékének, művészet-tiszteletének bizonyítékát látja benne. Bajos volna tagadni ezt a vélekedést. Mindenesetre, amikor festői oeuvre-jét nézzük (amely 24 vitathatatlanul tőle származó képből áll), és megcsodáljuk színei finomságát, sose feledjük, hogy mindenekelőtt kivételes tehetségű rajzművész volt.
    Másodszor: Brueghel festői pályája teljes egészében 1558 és 1568 között ível (esetleg 1557-et tekinthetjük kezdetnek, ha autentikusnak tartjuk a Stuyck del Bruyère-gyűjteményben található Táj folyóval című képet). Vagyis rövid tíz év alatt festette meg egész életművét.
    És ha az első művek némi tapogatódzást árulnak is el, az utolsók teljes eredetiségre és tökéletességre emelkednek. A zseni üstökösszerű emelkedését láthatjuk benne, ami bizonyára a hosszú tanulóéveknek köszönhető, és annak a lassú belső leszűrődésnek, amelyet Brueghel követelt magától, mielőtt a rajzolásról áttért volna a festészetre.
    Régóta visszaszorított tehetsége mintegy kirobbant, és bámulatos gyorsasággal bontakozott ki.
    De azt is fel kell tennünk, hogy személyiségének elmélyülése együtt járt azokkal a szörnyű és szüntelenül szaporodó csapásokkal, amelyek népét érték, és amelyek elől olyan ember, mint ő, nem zárkózhatott el. Úgy tetszik, technikailag abban a mértékben jutott el tudása magaslatára, ahogyan népének mindinkább szüksége volt egy hírmondóra, aki növekvő szenvedéseit elbeszélje.
    Harmadszor: Brueghel, mint tudjuk, és mint Guichardon óta szüntelenül hangoztatják, kezdetben Hieronymus Boscht utánozta, vagy legalábbis tőle merített ihletet. Hieronymus Bosch azonban meghalt 1516-ban, és Brueghel előtt talán nem is volt méltó utánzója. Amikor Brueghel felveszi a Bois-le-Duc-i mester modorát, már 30 éve nem festenek így. Kutatnunk kell tehát ennek a választásnak az okait – mert ez kétségkívül választás volt.
    Gustave Gluck a közhiedelemmel ellentétben felteszi, hogy a művész egyáltalán nem volt paraszti származású.
    „Inkább azt gondolhatjuk – írja –, hogy városban nevelkedett és műveltsége itt formálódott, talán éppen Bois-le-Duc-ben, ahol nagy elődje, Hieronymus Bosch műveinek szemléletéből ébredhetett rá művészi hivatására.” A feltevés szellemes, csak egy hibája van: nem lehet bizonyítani.
    Valószínűbb, hogy Hieronymus Cock boltjában bukkant rá Brueghel a halott mester műveire, hiszen Cock nagy terjesztője volt Bosch metszeteinek.
    Az is hihetővé teszi ezt a feltevést, hogy Cock elkészíttetett és Bosch műveként árult egy metszetet, amelyet kétségkívül Brueghel rajzolt, sőt kézjegyével is ellátott A nagy halak megeszik a kicsiket címűt, amely egy ekkor közszájon forgó közmondást illusztrál – megtaláljuk ezt szinte minden európai nyelven. Brueghel eredeti, 1556-ra datált rajza a bécsi Albertinában található, a Boschnak tulajdonított metszet pedig Brüsszelben, a Cabinet des Estampes-ban.
    De sem ez, sem az, hogy Hieronymus Cock megkívánta Bruegheltől Bosch modorának utánzását, nem volna elegendő magyarázat arra az elragadtatásra, amelyet a bredai mester pályája kezdetén a Bois-le-Duc-i mester iránt tanúsított. Más is van ebben, több is.
    Bosch műveiben Brueghel megvalósítva láthatta – s milyen mesteri fokon! – több olyan gondolatát, amely kedves volt szívének.
    Hieronymus Bosch keményen és győzelmesen állt ellen az olasz hatásnak, amely Bosch életében kezdte elárasztani Németalföldet.
    Hiteles népi hagyományból merítette ihletét, és ezt a hagyományt emelte művészi színvonalra.
    A „fantasztikumnak” ez az állítólagos mestere valójában aprólékos és megvesztegethetetlen megfigyelője volt az őt körülvevő dolgoknak, lényeknek, mozdulatoknak, magatartásoknak és tájaknak. Nem szabad elfelejteni, hogy legfantasztikusabb teremtményei is a legaprólékosabb realizmuson nyugszanak.
    És még valami. eltekintve a Pásztorok imádásá-tól Van der Goes Portinari-oltárán (amelyet Firenzében az Uffizi-képtárban őriznek), Bosch talán elsőként választott képei modelljéül egyszerű embereket, akiknek külseje elárulja munkájukat és osztályukat.
    Tudjuk, mennyire hasonló volt ehhez az idősebb Brueghel felfogása is, nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy oly nagyra tartotta, és éveken keresztül utánozta is a mestert, aki tökéletesen kifejezte azt, amit ő maga is a leglényegesebbnek tartott.
    Louis Lebeer, aki talán legnagyobb ismerője Brueghel rajzainak és metszeteinek, joggal állítja, hogy metszeteiből világosodik meg előttünk legjobban a művész egyénisége.
    Először a Nagy tájképek-sorozat jelent meg 1555-ben, melyben a művész alpesi átkelésének emlékeit párosítja Antwerpen környéki jegyzeteivel. Elragadó művek ezek, olyan szervezeti egységbe foglalva, hogy mindegyik mintha újrateremtené a világát.
    Érezni, hogy a művészt megrázta a hatalmas alpesi táj felfedezése, és hogy továbbra is magáénak érzi saját hazája szerényebb tájait. A „tápláló természet” az ő szemében végtelenül termékeny anya, aki fáradhatatlanul ontja a számtalan teremtményt; „páni” víziója ez a forrongásban levő földnek. Ez az állandó genezis kora minden gondolkodóját is foglalkoztatta. Ezeknek a metszeteknek a stílusa már szinte teljesen egyéni.
    De hamarosan valamiféle visszafordulást tapasztalhatunk a művész stílusában, valami visszatérést a középkor hagyományaihoz.
    Ez a jelenség tükröződik a Hét főbűn című sorozatban (a Harag, a Restség, a Kevélység, a Fösvénység, a Torkosság, az Irigység, a Bujaság), amelyet Hieronymus Cock rendelésére készített Brueghel 1556-ban. Igaz, hogy ez a rákényszerített téma, a didaktikus allegória, tipikusan középkori téma.
    Mégis, itt is kibukkan az új szellemű gondolkodó, aki leleplezi a „fordított világ” furcsaságát, amelyben az emberek élnek és szenvednek.
    Múlik az idő, és hamarosan azt látjuk, hogy a művész megszabadul a középkori és boschi szimbólumoktól, amelyekkel eddig élt, és céltudatosan hozzáfog, hogy a mindennapi életet ábrázolja.
    A mindennapi élet illusztrálja, támasztja alá és mintegy igazolja azt az allegóriát, amit ezentúl a néző elé tár.
    1559-et írunk, Brueghel – még mindig Hieronymus Cock számára – hozzáfog a Hét erény-sorozathoz (a Hit, a Remény, a Könyörületesség, az Igazságosság, a Mértékletesség, a Lelki erő és az Okosság).
    Nézzük meg kissé közelebbről ezeket a metszeteket. Itt az allegória már csupán átlátszó ürügy a művész számára. A kompozíció középpontjában még ott áll a neve kívánta attribútumokkal felszerelt nőalak: az Igazságosság hosszú ruhás hölgy, bekötött szemmel, kezében a mérleg. A Könyörületesség lángoló szívére szorítja a kezét, fején egy madár (kétségkívül pelikán), amint tulajdon vérét ontja. De a középponti, konvencionális alak körül csodálatosan elrendezett jelenetek sora található, melyekben szinte ijesztő realitással és csodálatos bőségben láthatók az ábrázolt erény gyakorlati eredményei.
    A Könyörületesség alakja mellett például bemutatja a könyörületesség hét művét: felruházzák a ruhátlanokat, meglátogatják a betegeket, megitatják a szomjúhozókat, táplálják az éheseket, kiszabadítják a rabokat, szállást adnak a vándoroknak, és eltemetik a holtakat. És mindegyik ilyen részlet eleven népi jelenet, erőteljes zsánerkép.
    Az ábrázolás iróniája néha elviselhetetlenül kegyetlen. De ez a kegyetlenség is lángoló haragból és bosszúálló szánalomból fakad.
    Nézzük az Igazságosság-ot. Az igazságot itt a művész „igazságszolgáltatás”-nak értelmezte. Közepén a szimbolikus alak körül felfegyverzett őrök félelmetes csoportja, végrehajtók és fogdmegek. Mindenütt vallatások, írnokok, hóhérok, büntetések, kínzások, bebörtönzések, korbácsolás, máglya, bitó, kínvallatás és lefejezés… Nem az az igazságosság ez, amit a szentek gyakorolnak, hanem amit a bírák.
    A realizmus, a pontosság (és velük az alakok tipizálása) nem képzelhető el másképp, mint hogy Brueghel állandóan dolgozott természet után. Valóban ebben az időben kezdi meg természet után készített (near’t leven, mint ő maga mondja) tanulmányai sorát. Csodálatos ezeknek a tanulmányoknak a közvetlensége, pontossága és finomsága. Feltárják előttünk ezt a hihetetlenül sok megfigyelést, amire a mester ezentúl művészetét alapítja.
    De Brueghel annak a harcnak a szolgálatába is állítja művészetét, amelyet ez idő tájt humanista barátai folytatnak. Velük együtt ő is úgy tartja, hogy a Szám ott van mindenütt, hogy ez a világ tartópillére és lényege; velük együtt mélységesen vonzza őt is a püthagoraszi filozófia.
    Az egyik metszet, amit Hieronymus Cock az ő rajza után készíttetett, a Mértékletesség. Megtekinthetik Brüsszelben, a Cabinet des Estampes-ban. Nagyon jellemző példája ennek a világfelfogásnak.
    Gondoljunk arra, hogy a Temperancia (Brueghel írásában latinul Temperantia) itt mértéket, helyes mértéket, harmóniát jelent. Brueghel bemutatja és bizonyítja, hogy a harmónia, ahogy Püthagorasz értette, mindenütt ott van, hogy az irányítja az égitestek mozgását, hogy ott van a zenében és ez adja szépségét, hogy ez a matematika alapja… hogy egyetlen igaz tudomány sem lehet meg nélküle. A Mértékletesség metszete kora tudományának és művészetének számbavétele.
    Brueghel ezzel szemben megvetéssel nézi azokat a mágikus tudományokat, amelyeket a középkorban űztek.
    Louis Lebeer igen világosan megmagyarázta a mester egy rajzának harcos értelmét (Hieronymus Cock két nagy formátumú metszetet készíttetett belőle, Az alkimista címen ismertek). A hamis bölcset ábrázolja, egy letűnt kor túlélőjét, retortái és kemencéi közt, amint hiába keresi a bölcsek kövét. És míg mágikus eszközökkel kutatja az aranykészítés értelmetlen titkát, azalatt kifosztják vagyonából, asszonyával, gyerekeivel együtt koldusbotra jut, és mások könyörületességére szorul. Maga a cím is, amit Brueghel adott rajzának, könyörtelenül kigúnyolja a középkori szellem utolsó őrzőit. „Al ghemist” – írja. Ez a szójáték alkimistát jelent, és egyúttal azt is: „teljes csőd”.
    Ezzel a kegyetlen szójátékkal kapcsolatban egy általános észrevételt kell tennünk. Brueghel rendkívül érzékeny a népi szólásmondások képi ereje iránt. A szóbeli kép azonnal plasztikus képpé válik benne, amelyet azután művészetének eszközeivel ragad meg. A közmondást vagy szólásmondást mindig szó szerint veszi és ülteti át azonmód rajzaiba vagy képeibe. Így járt el egész pályafutása alatt, egészen utolsó festményéig. A legjellemzőbb példái azonban ennek az eljárásnak éppen abba a korszakba esnek, amellyel e pillanatban foglalkozunk. Emlékeztetek arra, hogy a Mayer van den Bergh Múzeumban levő Tizenkét közmondás 1558-ból származik, a berlini múzeum Flamand közmondások című képe pedig 1559-ből.
    Sok művész – köztük a legnagyobbak is – követte Brueghel után ezt a módszert. Gondolok itt Picassóra, aki például a Guernica számára készített tanulmányokban olyan szemeket mutat, amelyekből szó szerint „ömölnek” a könnyek, mint a kancsókból; vagy Chagallra, aki virágos kalapos tehenet ábrázol, rózsaszín köténnyel és cifra napernyővel. Ez nem más, mint szó szerinti átvitele a vászonra egy belorusz szólásmondásnak, amelyet a művész gyakran hallhatott Vityebszkben, ahol született és gyermekkorát töltötte.
    A nép nyelvének ez a szeretete, ami nála azonos magának a népnek a szeretetével, nagyon jellemző a bruegheli szellemre. Az utolsó datált képe, amely ránk maradt, a nápolyi múzeumban levő A vakok című csodálatos tempera, szintén Flandria egy közmondását illusztrálja: „Ha vak vezet világtalant, mind a ketten az árokba esnek”. Ezúttal azonban a művész hatra emelte a vakok számát.
    Nagyon jellemző a komponálási eljárás is, amellyel Brueghel él allegóriáinál. Ezt feltehetőleg Boschtól vette át, és egyébként meglehetősen elterjedt volt a középkori allegóriákban. Fentebb már ismertettem: az elbeszélés, a bemutatás egy szimbolikus központi motívum körül csoportosul, ez adja nevét az alkotásnak. A festő több képében szemmel láthatóan emlékezett arra, ahogyan a metsző dolgozott. Azonos módon komponálta például az 1559-ből való Farsang és Böjt harca, az általában 1563-ra datált (de szerintem inkább 1568-ba helyezendő A Halál diadala és a valószínűleg 1564-ből származó Bolond Margit (Dulle Griet) című képeket.
    A részletek gazdagsága, amelytől valósággal hemzseg Brueghel legtöbb lapja és festménye, megnehezíthetné a képek „olvasását” és alapos tanulmányt követelhetne a nézőktől. Erről azonban szó sincs.
    Wolfgang Stechow, bár szövege máskülönben hemzseg a hibáktól és a pontatlanságtól, nagyon helytállóan állapítja meg, hogy Brueghel festményei (és ez rajzaira is vonatkozik) „majdnem mindig áttekinthetők az első szempillantással, legalábbis nagy vonalaikban, mert a részletekhez érve néha habozni kezdünk”. Ezt a „meglepő világosságot” a rajz tisztaságának, a színek intenzitásának és a kompozíció pontosságának tulajdonítja. Ezek az okok bizonyára megvannak, de hozzájuk kell fűzni – sőt hangsúlyozni is kell – a mondanivaló határozottságát, a témának és a téma által a művészetben keltett érzelmeknek világos kifejezését.
    Néha azonban más módon osztja el a változatos jeleneteket, már nem egy mag körül csoportosulnak, hanem elrendezésüket mintha inkább az a képzeletbeli táj határozná meg, amelyben elhelyezkednek. Ez történik a Fordított világ, több moralitás és közmondás útján ábrázolva esetében. Ez az 1559-ből származó kép inkább Flamand közmondások címen ismeretes. Ugyanez az eset a Gyermekjátékok-kal, amely 1560-ból származik.
    E két utóbbi képhez még egy megjegyzést kell fűzni. A korszak tudósai sokat fáradoztak azon, hogy összeállítsák azoknak a jelenségeknek lehetőleg teljes nómenklatúráját, amelyek foglalkoztatták őket. Brueghel is így járt el – s ez ismét azt bizonyítja, hogy szoros kapcsolat fűzte kora humanistáihoz. Enciklopédikus módon festi meg a közmondásokat (csupán a bécsi múzeumban őrzött képen 92 közmondás ábrázolását számolták meg), és összegyűjt minden gyermeki szórakozást. (Meglepő, hogy milyen sok él még ma is ezekből a játékokból.)
    Ne feledjük el, hogy ebben az időben Brueghel Antwerpenben él. És Antwerpen ekkor a leghatalmasabb, leggazdagabb, legélénkebb kikötő a világon. Egyszerre lépett Velence és Brügge helyébe: az atlanti-óceáni közlekedés ekkor szorította háttérbe a Földközi-tengert, a Zwin eliszaposodása pedig megközelíthetetlenné tette Brüggét a mélytengeri hajók számára. Minden náció bankárai Antwerpenben állították fel irodáikat. V. Károly birodalmának minden tájáról ide gyűltek a kereskedők, és itt nyitották meg ügynökségüket, mert ebben a városban teljes kereskedelmi szabadságot élveztek, és a forgalmat illetően a kor legfejlettebb gazdasági berendezésére találtak. Ebben a városban a kezdeményező szellem uralkodott, gigantikus vállalkozások születtek.
    Brueghel a Bábel tornyá-ban magasztalja ezt a vállalkozó kedvet és a munkát. Akkor festi a képet, amikor a Schelde partját elhagyva, Brüsszelbe telepszik át. Két változatát is ismerjük, az egyik Bécsben, a másik Rotterdamban található.
    Igen jellemző, hogy ezt a hatalmas konstrukciót, az emberi gőgnek ezt a jelképét, amely áttöri a felhőket és csúcsával az eget kellene elérnie, a művész nem a bibliai történet értelmének megfelelően, az építők megzavarodásának pillanatában ábrázolja, hanem építkezés közben, mint nyüzsgő és eleven vállalkozást, az optimizmus ellenállhatatlan lendületében.
    Tolnay Károly jegyezte meg – kétségtelenül helyesen –, hogy a Bábel tornyá-nak épülete, ahogyan Brueghel állítja elénk, a Colosseum emlékét tükrözi, amelyet a művész tíz évvel azelőtt Rómában látott. Felismerhető a képen egy tagadhatatlanul római aquaduct is.
    De a tájkép, amelyben az építkezés folyik, összetett táj: az Antwerpentől északra elterülő mérhetetlen „polder”-eket a Meuse szikláival és az Alpok távoli hegyeivel párosítja.
    Az emberek azonban – kivéve a teljes díszben megjelenő Nimród királyt –, az emberek, akik az állványokon szorgoskodnak, a művész hazájának és korának munkásai.
    Ehhez néhány szó magyarázatot kell fűzni.
    Joachim de Patenier (meghalt 1524-ben) már érvényre juttatta egyéni tájképfelfogását. Elhatározta, hogy „mérhetetlen nagyságában és változatosságában festi le a világot”, és ezért vásznain összekeverte szülőföldjének motívumait (feltehetőleg Dinantban született, nem tudjuk születésének évét, de 1480 körül lehetett) választott hazájának motívumaival (elsősorban Antwerpenben dolgozott). A töredezett sziklák, erdők, mezők és folyók itt új, bizonyos értelemben belső rend szerint csoportosulnak. Így keletkezik az úgynevezett Weltlandschaft, a kozmikus tájkép, amely az egész évszázad folyamán befolyásolta a kor festőit.
    Brueghel sem tudta kivonni magát e hatás alól. De ezt a képzeletbeli tájat németalföldi emberekkel népesíti be, s ezzel az ő modorára nagyon jellemző, új értelmet kölcsönöz neki. Ezt az eljárást a Bábel tornyá-ban láthatjuk először, teljes kifejlődését azokban a képekben éri el, amelyek az Évszakok sorozatát alkotják, de felismerhető még a Tánc az akasztófa alatt című képén is (1568).
    Az Évszakok külön figyelmet érdemel. Hat nagy festményről van szó, amelyeket Brueghel 1565-ben festett Nicolas Jonghelinck, a gazdag antwerpeni pénzember számára.
    A képek az év tizenkét hónapjának foglalatosságait ábrázolják: a Vadászok december-január, a Borús idő február-március, a Szénagyűjtés június-július, az Aratás augusztus-szeptember, a Hazatérő csorda október-november hónapját jelképezi. Nem ismerjük a hatodik, április-májust jelképező képet, mert elveszett.
    Ezekben a csodálatra méltó képekben, amelyek művészi fejlődésének egyik csúcsát jelzik, Brueghel csak felelevenítette a középkori művészek kedvelt témáját.
    Felfedezhetjük az évszakok által megkövetelt munkálatok, az emberekre kényszerített gondok sorozatát a chartres-i katedrális északi kapujának boltozatain, a Limburg-fivérek imakönyvében, a Grimani breviárium-ban, az Heures de Hennesy-ben és sok más munkában is.
    De Brueghel ezúttal is átitatja a hagyományos témákat új szellemmel, korának szellemével és még inkább saját egyéniségével. Már nem az eredendő bűn átka az, amely a terhes munkára kényszeríti az embereket, és rájuk erőszakolja annak ritmusát, hanem maga a természet. A természet, amely annak, aki őt arca verejtékével termékennyé teszi, mondhatatlan békét és korlátlan jólétet ígér. A mikrokozmosznak látszó tájba az embernek a világgal és a maga sorsával vállalt mély kapcsolatát írja bele. Sorsa, ha vállalja, tartalmat és értelmet ad életének.
    Már Leonardo da Vinci (1452–1519) hangsúlyozta az ember és a természet alapvető kapcsolatát. Ez a humanizmus lendítő eszméi közé tartozik. Brueghel magáévá tette ezt az elgondolást, de, lévén mindenekelőtt festő, kizárólag vizuális eszközökkel fejti ki, teszi számunkra láthatóvá és megérthetővé.
    Később Brueghel egyre jobban beleszeret az országba, amelyben él, és amelyet szüntelenül jár, ezért felhagy a kozmikus tájképpel, és a hazai ember cselekvését – munkáját, hódításait, örömeit, szenvedéseit, sőt mártíromságát – a brabanti tájba helyezi, pontosabban a Brüsszeltől délnyugatra elterülő Payottenland tájába.
    Ebben a korszakban rajzolja a Kis tájképek-et, amelyeket utána rézbe metszenek, és amelyek hűségesen jegyzik fel a ma is megtalálható tájakat. Így például a Gaesbeek-kastély eszplanádjáról, a fák sorfala között, ma is úgy pillanthatjuk meg a Maison du Bailli-t, ahogyan Brueghel ábrázolta.
    A Falusi korcsolyázók (Téli táj-nak, vagy Madárcsapdá-nak is nevezik), amely 1565-ből való, az 1566-os Betlehemi népszámlálás, Paraszttánc és Lakodalmas tánc, az 1567-ben készült Betlehemi gyermekgyilkosság és a Fészek (amely Fészekrabló címmel is ismeretes) 1568-ból, a flamand falvak terein és a flamand tájban játszódnak, A vakok (1568) például Pede Sainte-Anne faluban. Felismerhetjük templomát, legelőjét, a patakot, a dombot, s mintha még a fák sem változtak volna azóta.
    Megjegyzendő azonban, hogy Brueghel sohasem mondott le teljesen a kozmikus tájról. Felbukkan a Keresztelő Szent János prédikációjá-ban (1566), Szent Pál megtérésé-ben (1567), az Eldorádó-ban (1567) és az 1568-ból való Tánc az akasztófa alatt című festményén.
    Sokan elmondották előttem, én is elismétlem, de újra és újra hangsúlyoznom kell, hogy Brueghel az ábrázolt történet színteréül választott tájképbe megszámlálhatatlan alakot, tárgyat, állatot, gyermeket, férfit és nőt állít, és ezeket meglepő, azóta kétségtelenül utol nem ért hűséggel és pontossággal figyeli meg. Mozdulatuk, testtartásuk megkapóan találó és végtelenül változatos.
    Jacques Lassaigne és Robert L. Delevoy jegyezte meg, hogy a festő a megszámlálhatatlan sok alak testtartásának „ugyanannyi plasztikai, mint lélektani értéket ad”. Azt hiszem, helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy „ugyanannyi lélektani, mint plasztikai értéket”.
    Nem hangsúlyozták azonban eddig eléggé azt az indulatot, amellyel az idősebb Pieter Brueghel, „Pierre le Drôle”, megfigyeli és újjáteremti alakjait. Szereti ezeket az embereket tévedéseikben és durvaságukban is. Erre egyébként még vissza kell térnünk.
    Típussá emelte őket, a bruegheli típussá, amely köpcös és zömök, de finom geometriára épül.
    Ez a geometria azonban sohasem feltűnő. Ezt a számokból és jegyekből levő vázat Brueghel teljesen elfeledteti és elmeríti az életben, amelyet mindenekfelett szeretett. Jean Cocteau mondotta, hogy a matematika minden teremtés vázát alkotja, „de nincs csúnyább szemérmetlenség, mint megmutatni a csontvázunkat”.
    Ezért oly kevéssé meggyőző A. L. Romdahl bizonytalan feltevése, aki Brueghel egyes alakjaiban felfedezni vélte holmi állítható fabábu nyomait, amely modellül szolgált volna.
    Az a sokféleség azonban, amelyre céloztam, és amely a legfigyelmetlenebb szemlélőt is megkapja, más forrásból is táplálkozik.
    Mint már említettem, Brueghel, valahányszor erre alkalma van, igyekszik lehetőleg kimerítő felsorolást adni az ábrázolt tárgyakról, személyekről vagy attitűdökről.
    Lássunk két példát (a már idézett Gyermekjátékok-on és Flamand közmondások-on kívül). A Méhész és a fészekrabló című tollrajzban, amelyet 1565 körül készített, és más művekben, amelyek hasonló tárgyúak, Brueghel megmutatja a korában használatos különféle méhkasok minden típusát.
    A Pénzeszsákok és pénzesládák csatája felsorakoztatja a csöbrök, hordók, perselyek, ládák, pénzeszsákok, erszények és páncélosládák minden formáját, amelyet a kor fösvényei használtak összekuporgatott aranyaik elrejtésére.
    Ez a metszet egyébként más szempontból is figyelemre méltó: rávilágít a csúfolódó és moralizáló hajlamra, Brueghel bonyolult egyéniségének szerves összetevőjére. Paul Fierens nagyon helyesen állapítja meg, amikor ezt a művet elemzi: „A tárgyak megelevenednek, testet öltenek, harcolnak egymással. A szatíra a 16. századi Antwerpen nagy pénzembereinek zsugorisága, kapzsisága ellen irányul. Brueghel itt […] moralistaként áll előttünk.”
    És függetlenségére, bátorságára következtethetünk, ha meggondoljuk, hogy azok a pénzemberek, akiket itt kigúnyol, éppen legfontosabb vevői voltak.
    A megfigyelésnek ez a pontossága, a részletek feljegyzésének helyessége, az a szokás, hogy leltárba veszi egy személy, egy tárgy, egy torzulás, egy fogyatékosság különböző jelentkezési formáját, a legváratlanabb helyeken bukkan fel.
    Egy orvos – Tony-Michel Torrilhon – állapította meg, hogy Brueghel sohasem torzított a torzítás kedvéért. Sohasem talált ki meghökkentésül olyan fizikai nyomorúságot, amely túlment volna a valóság határán. Ellenkezőleg. A festő valamennyi képén realista marad, s még a néhány képén ábrázolt csodák során sem fest lidérces álomalakot, hanem az emberiség szegény kivetettjeit, akiket maga is látott.
    És a megfigyelés olyan pontosságával festi meg őket, hogy a mai orvos a legtöbb esetben meg tudja állapítani betegségük pontos diagnózisát.
    A Farsang és Böjt harca (1559) című képen a Bürger-kór tipikus példáját láthatjuk. A trombózis okozta üszkösödés már megfosztotta a nyomorultat mindkét lábától és alsó karjától, míg a magát kezén vonszoló és összezsugorodott lábát maga alá húzó emberroncsot szifilitikus sorvadás pusztítja.
    A koldusok-ban (1568) az öt rongyos egyike görcsös paraplegiában szenved. A Parasztlakodalom (1566) a pajzsmirigyzavarok két ellentétes példáját hozza: egy myxoedemást és egy Basedow-kórost. A vakok (1568) hat alakja a vakság öt különféle esetét ábrázolja; mindegyikük sajátos arckifejezést ad a betegnek: van itt pemphigusos, szemsorvadásos, szaruhártya-leukomás, fekete hályogos vak, és egy, akinek eltávolították a szemgolyóját.
    Már ez is rendkívüli volna, de Torrilhon, aki egyben a művészet ismerője is, úgy véli, hogy még tovább is mehet. A realista képek mellett megvizsgálta a Bosch vízióinak hatását mutató látomásszerű képeket is, és ezekben vitathatatlanul pontosan jellemzett és tökéletesen meghatározott delíriumos állapotokat ismert fel.
    Misztikus delíriumot a Tájkép Szent Antal megkísértésével című ifjúkori, datálatlan képen; Brueghel itt széles tájat ábrázol, melyet sziklák, leégett templomok, villámfényben felragyogó tornyok népesítenek be, mindez jellemző az ilyen fajtájú lelki zavarokra.
    A Bolond Margit (1564) a klimax okozta krónikus hallucinációs psychosist mutatja. Az a képzelt világegyetem, amelyben a beteg él, liliputi alakok, apró ördögök és szörnyalakok nyüzsgése, meglepően hasonló a klimaxos elmebetegek által leírt víziókhoz. Az ilyen betegek gyakran képzelik belső látomásaikat emésztő démonoknak vagy állatoknak. Sőt, mi több, ott van a sisak és páncél, amellyel Margit felvértezte magát, világosan utalva ezeknek a nőknek arra a szokására, hogy papírpáncéllal védekeznek a lázálmaik teremtette szörnyek támadásai ellen.
    Brueghel tehát nem elégszik meg a megfigyeléssel: ki is kérdez. Nehezen megmagyarázható képeit aprólékos gonddal készített feljegyzések alapján kellett megformálnia, a különféle zavarokban szenvedő betegek beszámolója, nem pedig az elsősorban a fantáziára támaszkodó olcsó képzelődés alapján.
    G. Jedlička hasonló következtetésekre jutott.
    A többi között elemezte A festő és a műértő című híres rajzot, és meglepő megállapításokat tett.
    Talán nem ismeretlen, hogy sokáig vita folyt arról, Hieronymus Bosch képzeletbeli arcképének tekintendő-e ez a rajz (Bosch ugyanis, mint már említettem, legalább tíz évvel Brueghel születése előtt már meghalt), vagy Brueghel önarcképét kell benne látnunk. Ma általában a második feltevésre hajlunk. Jedlička azt állítja, hogy cáfolhatatlan bizonyítékát találta a portré hitelességének „abban a jellegzetes pillantásban, amellyel a festő önmagát nézi a tükörben”.
    Ez a portré annyira pontos, hogy az ízületi csúz legrégibb, tudományosan egzakt ábrázolását tartalmazza. Minden specialista ismeri a praxisából ezt a „merev és mégis élénk mozdulatot” (die steife und zugleich lebendige Bewegung), amely a reuma e formájától sújtott beteg kezét jellemzi, a merev ízületeket és a hüvelykujj görcsös tartását. Mindezt Brueghel rajza a legteljesebb hűséggel ábrázolja.
    Sőt, a művész keze, amilyennek az említett rajz is mutatja, nemcsak elmerevedett: az ízületek deformálódásának foka, az ököl elégtelen záródása és a hüvelykujj kóros helyzete az ízületi csúz által meggyötört kéz kimerítő ábrázolása. Az ízületek merevsége egyébként arra kényszeríti a festőt, hogy az ecsetet középső- és mutatóujja között tartsa, a hüvelykujj az ecset tartásában csak támogató szerepet játszik.
    Jedlička odáig ment a vizsgálódásban, hogy kísérletképpen számos betegének ecsetet adott a kezébe. Megfigyelte, hogy kivétel nélkül mind pontosan ugyanúgy tartotta, mint a művész a rajzon.
    Megjegyzendő, hogy a szóban forgó ecset alakja is különleges: a nyele nem hengeres, hanem részben szögletes, a végén pedig ellaposodik. Ez biztosabbá teszi a tartást, és megakadályozza, hogy az ecset a festő szándéka ellenére elforduljon.
    A leesett vállak, a kerek hát és különösen a merev nyak elárulja a hátgerinc és a vállízület csúzos merevségét. Hasonlóképpen az elhanyagolt haj és ápolatlan szakáll nem valami bohém különcség jele (ami egyébként abban a korban teljesen ismeretlen dolog volt), hanem néma tanúja annak, hogy a csúzos beteg nem tudja felemelni a karját és így képtelen gondozni a haját. Feltehető, hogy a művész ugyanezért hord egyszerű, övvel összefogott kabátot, amelynek csak egy gombja van, a nyaka magasságában (egyébként az sincs begombolva).
    Maga az arc is, megfeszített izmaival, összeszorított ajkával, keserűséget és beletörődést tükröz, hosszú szenvedés gyümölcsét, ami, mint az orvos megállapítja, általában együtt jár az ízületi csúz krónikus formájával.
    Ha Jedlička megállapításai helyesek – és a Zürichben és Genfben 1953 augusztusában tartott nemzetközi reumatológiai kongresszus cáfolhatatlannak minősítette megfigyeléseit –, akkor valóban bebizonyította, hogy a londoni rajz Brueghel önarcképe. Ez váratlan fényt vet a művész életének utolsó éveire. Még kedvesebbé teszi őt számunkra az a bátorság, amellyel az elhatalmasodó bénulás ellen harcolt, és megingathatatlanul tovább festett, egyre nagyobb fájdalmakkal küzdve. Ez megmagyarázná, hogy a művész miért élt oly visszavonultan élete utolsó éveiben, miért halt meg olyan hirtelen, miért ábrázol képein annyi nyomorékot és bénát, s hogy miért nem maradt ránk képe 1569-ből, holott ennek az évnek csak a végén hunyt el.
    Jedlička ezekből a megjegyzésekből még egy életrajzi részletet is leszűrt: Brueghel születésének éve bizonytalan. Általában elfogadott A festő és a műértő 1565-ből való datálása. Orvosi szemmel a művésznek legalább 45 évesnek kellett lennie, hogy betegsége szimptómái ennyire kifejlődhessenek.
    Már említettem, milyen rengeteg megfigyelésre, tudakozódásra, kapcsolatra épült fel a bruegheli embertípus. Brueghel valóban az az ember, aki mindent látott, mindenkit kikérdezett és mindenkit meghallgatott. Egyetlen festő sem állt nála szorosabb kapcsolatban népe hétköznapi életével. Hogyan is maradhatott volna hát közönyös azokkal az eseményekkel szemben, amelyek vérbe borították hazáját?
    Állást foglal tehát, és helyesen jegyezte meg Robert L. Delevoy: „A népszokások festője festője az ellenállásnak is.”
    Pedig úgy látszik, hogy semmi sem készítette őt elő erre. Azt hiszem, nem volt politikus, jogait követelő szellem. Hieronymus Cock boltjában gazdag kereskedőkkel és a helytartónő környezetéhez tartozó nagyurakkal érintkezett. Könnyen lehet, hogy pártfogói között volt Granvella, valamint Jonghelinck (aki kétségtelenül Pármai Margit tanácsadói közt volt, és mindenesetre szoros kapcsolatban állt a Consulta tagjaival). Jonghelinck, mint már említettem, leghűségesebb vevőinek egyike volt: Lihotsky közli, hogy tizenhat nagy Brueghel-kép tulajdonosa volt, köztük volt a Bábel tornya és A Kálvária.
    Bizonyára a spanyol II. Fülöp zsoldosai garázdálkodásának szörnyű látványa hajtotta őt az ellenzék soraiba. Ezt az ellenzéket szolgálta azután krétájával és ecsetével.
    Ebben egyébként csak honfitársainak többségét követte, akik irtóztak az inkvizíciótól, és szembefordultak annak túlkapásaival, pedig katolikusok, sőt hívő katolikusok voltak (ami Brueghel aligha lehetett). Orániai Vilmos például így írt: „Az inkvizíció pusztítja a vallást, mert ha megégetni látunk valakit, mert az azt hitte, hogy helyesen cselekszik, ez fáj az embereknek, kétségbeejti őket.”
    Kételkedhetünk-e igazán abban, hogy Brueghel életműve tele van egyre elkeseredettebb célzásokkal azokra a zsarolásokra és mészárlásokra, amelyeknek a festő tanúja volt?
    A hagyomány mindig úgy tüntette fel Brueghelt, mint a harc résztvevőjét (természetesen festőként, hiszen az volt).
    Milyen indítékok vezetik azokat, akik egy idő óta szakítani próbálnak ezzel a hagyománnyal? Gluck után Genaille is kétségbe vonja, hogy Brueghel ellenálló lett volna. Wolfgang Stechow pedig, az Oberlin College (Ohio) művészettörténeti professzora, egyenesen tagadja. Ezt merészeli írni: „A közfelfogással ellentétben semmi sem bizonyítja, hogy Brueghel a hazájában uralkodó spanyolokkal szemben álló ellenállási mozgalom szóvivője lett volna.”
    Ezért elismeréssel kell adózni Robert L. Delevoynak, hogy nyomatékosan és kitartóan újra és újra hangoztatja a művész harcos szerepét. Emlékezzünk a tényekre:
    Az V. Károly által a „Franciaország elleni háborúban való részvétel” ürügyével Németalföldre vezényelt spanyol csapatok magatartása 1533-tól kezdve heves nemzeti ellenállási mozgalmat váltott ki. Sem a flamandok, sem a brabantiak, sem a vallonok nem tűrték területükön az idegen megszállókat.
    Ez a mozgalom szakadatlanul terjedt, és Károly utódja, II. Fülöp alatt már előbb néma, később nyílt lázadás, majd háború formáját öltötte.
    A spanyol király 1559-ben, felháborodva alattvalói magatartásán, a visszatérés szándéka nélkül elhagyja Németalföldet. 1556 óta megerősítette az inkvizítorok hatáskörét, tekintettel a kálvinista eretnekség terjedésére. Szaporodnak a letartóztatások. Az országot és lakóit szolgaságba döntik.
    Brueghel 1562-ben festi, írja alá és datálja A két majom című képet. Két derekán megláncolt cerkófmajom egy várfal lőrésében elfordul Antwerpen városának látképétől.
    Átlátszó célzás, amely még világosabbá válik, ha tekintetbe vesszük, hogy a várost pontosan abból a nézetből ábrázolja, amelyet Fort Philippe erődjének ablakaiból mutat, ahol a hazafiakat tartották rabláncon. Ha a legutóbbi háború alatt egy festő szegény majmokat festett volna, amint gyászosan Breendonk erődjének lőréseibe vannak láncolva, kit tévesztett volna ez meg?
    Valószínűleg 1562-ben, vagy legfeljebb a következő év elején hagyta el Brueghel Antwerpent, barátja, Christophe Plantin pedig menekülni volt kénytelen onnan. A képet azért festette, hogy „elbúcsúzzék”.
    Ugyanebből az évből származik a Zsidók és filiszteusok harca (amely Saul öngyilkossága címen is ismeretes). Erőteljesen idézi fel a spanyol martalócok nem kívánt jelenlétét.
    Az elnyomás ellenére – és szembefordulva vele – fokozódik a hugenotta térítés. Mindenfelől új „preekers in ’t groen” (szó szerint: „prédikátorok a szabadban”) támadnak, akik a mezőkön beszélnek a néphez.
    A budapesti Keresztelő Szent János prédikációja, amelyet 1566-ban datált és szignált a művész, vitathatatlanul ilyen jelenetet ábrázol. A kételkedés már azért is ki van zárva, mert a brüsszeli Cabinet des Estampes-ban ismerünk egy metszetet Hogenbergtől, amely éppen ilyen jelenetet ábrázol, a Kálvinista prédikáció a szabadban címmel. A jelenet Hoboken közelében, a Schelde jobb partján játszódik, 1566. június 14-én, tehát ugyanabban az évben, amelyben Brueghel festette prédikációját. Lehetetlen tagadni az összefüggést.
    A gyanúsítottak százait tartóztatják le, kínozzák meg. A Kálvária (amelyet Keresztvitel címen is ismernek, 1564) egy ilyen kivégzés előkészületeit írja le, „amely a nép idegességét túlvitte azon, amit az ország állapota és hangulata elviselhetett volna” – írja Delevoy. A tölgyfára festett, 124 x 170 cm-es táblakép talán a legszebbek egyike Brueghel alkotásai között. Legyen szabad itt egy kicsit megállnom!
    Széles völgyben, magas szikla lábánál, amely a tömeg által már elözönlött kivégzőhelyre nyílik, a parasztok százait vörös köpenybe öltözött spanyol lovasok tartják kordában. A művész a természetet is belevonta a drámába, amely képén játszódik. A menet indulásánál még zöldell, mintha a menettel együtt haladva elhervadna, majd a halál jeges térségére ér: terméketlen fennsíkra, ahol csak akasztófák teremnek. Maga az ég is részt vesz a jelenet borzalmában. A távoli síkság felett tavaszias és derült, de a kivégzés helye fölött viharossá, tragikussá és borússá válik.
    A gyászos terhe alatt összeroskadó elítélt része ugyan a tömegnek, de pontosan a kép mértani középpontján helyezkedik el. A kötelező evangéliumi gyászolók csoportja (János és a három Mária) viszont a kép előterébe került, kívül áll a cselekményen, színpadszerűen kialakított szikladombon. Megfestésük stílusa is elüt a kép többi részétől, a kor manieristáinak modorában készült.
    Brueghel önmagát is ábrázolta a nézők között. Auner fedezte fel egészen a kép jobb szélén, a jelenet határát képező kerék rúdjának lábánál. Mintha a festő ki akarta volna mondani – ahogyan később kimondja Goya: „Yo lo vi!” („Én láttam!”)
    A Bolond Margit (Dulle Griet) című kép ugyanezt a felháborodást árulja el. De ezt Brueghel óvatosabban rejti el a kidolgozásmód archaizmusába és egy ártalmatlan szólásmódba: „Karddal a kezében megy a pokolba” („Ter belle gaan ’t sweert in de vuyst”).
    Igen különös, hogy az allegória kifejtése érdekében Brueghel még egyszer utoljára visszatért a boschi szimbolizmushoz, amit pedig már néhány éve elhagyott. P. Minnaert hívta fel a figyelmet arra, hogy a flamand Dulle Griet azonosítható Gridr óriásasszonnyal, aki az Eddákban a poklot személyesíti meg, és akiből később a Nibelungok Fekete Margit-ja (Schwarze Gret) lett. Ma is a Dulle Griet” nevet viseli az a hatalmas ágyú, amelyet Gandban a Marché du Vendredin (a „Pénteki piacon”) állítottak ki.
    Delevoy tökéletesen analizálta ezt a művet: „A félelemből és aggodalomból támadt fantasztikus lények között, akik az emberi lényekre támadnak, a Dulle Griet, ez a sovány arcú óriás asszony hatalmas és elszánt léptekkel halad előre, kezében az óriások kardjával (az Eddák mágikus botjával). Tekintete átható és zavart, fején sisak, mellén páncél; dühös, tátott szája az elnyomás dalát énekli hangosan: »wil je niet, je moet wel« (»ha nem akarjátok is, meg kell tennetek«). Könnyedén viszi egy értelmetlen fosztogatás különös zsákmányát, mit sem törődve a pusztulással, amelyet ő okozott. Romboló művét minden oldalról tűzvész lángjai világítják meg. Előtte tátong a pokol torka. Nyilvánvaló, hogy ez az apokaliptikus nőalak, a kompozíció súlypontjában, szimbolikus tartalmat hordoz. Minnaert szerint ő az elnyomás és az erőszak szelleme, amely bejárja a Földet, hatalma emberfölötti és nem ismer semmiféle irgalmat. Két cellája rácsa mögé láncolt bús majom (nyilvánvaló visszaemlékezés az Antwerpenben 1562-ben megfestett Két majom-ra – a szerző megjegyzése) erősíti meg ezt a célzást. A megszállás borzalmai bevezetik a háború pusztításait. A Bolond Margit a Guernica előfutára, és méltó hozzá drámai intenzitásban.”
    1565 októberében II. Fülöp követeli apja rendeleteinek szigorúbb végrehajtását. Ez hatvanezer flamand halálát jelenti. 1566. április 5-én a Nemesek Kompromisszuma ünnepélyesen életbe lépett.
    Háromszáz nemes vonult fel páros menetben a helytartónő, Prámai Margit palotájába. Az aláírók nevében Henri de Bréderode átnyújtott a helytartónőnek egy kérvényt, amelyben az inkvizíció megszüntetéséért és a rendeletek visszavonásáért esedeztek. Pármai Margit reszketett, de mellette álló helyettese Granvella bíboros és Berlaymont bíboros megnyugtatta: „Ne féljen semmitől, felség, hiszen ezek csak koldusok.”
    Három napra rá Culembourg grófja meghívta híres bankettjére a háromszáz küldöttet. Mikor a Kompromisszum sikerére készültek inni, Bréderode koldus-csészéket és fakupákat osztatott ki a résztvevők között.
    Kiürítette kupáját a gueux-k tiszteletére és a terem visszhangzott a kiáltásoktól: „Vive le Gueux!” („Éljenek a Koldusok!”). A gúnyszó elterjedt. Ez lett a partizánok jelszava. 1568-ban a gerillák készen álltak a harcra. Tengeri gueux-k, erdei gueux-k támadtak az ország minden részén, és végül legyőzték Alba herceget és zsoldosait, akik addig a legyőzhetetlenség hírében álltak.
    A koldusok című kép, amelyet Brueghel abban az évben festett, világosan utal erre az eseményre. Azért is nyilvánvaló ez, mert a ruhát, amit viselnek (rókafarok a hátukon és durva szövetek), a Bíboros ellenfelei hordták kihívásból.
    Időközben szüntelenül erjed a népi mozgalom és mind határozottabbá teszik a gazdasági bajok, az ipar megbénulása és a velük járó krízis. 1566. augusztus 11-én Hondschoote és Armentière környékének templomait hirtelen fanatikus csoportok özönlik el, közéjük keverednek a király zsoldjában álló provokátorok, és összetörik az oltárokat, a szentek szobrait, leszaggatják a festményeket, elpusztítják az értékes kéziratokat, felégetik a szószékeket és gyóntatófülkéket. Ez volt a képrombolók felkelése. Villám gyorsaságával terjedt, elérte Ypres-t és Gand-t, kifosztotta az antwerpeni katedrálist, elárasztotta Zélandot, Hollandiát, Frízföldet. Szeptember 6-án Leeuwardenben egy csapásra véget ért.
    II. Fülöp megfogadta, semmitől sem riad vissza, „hogy elrendezze a vallás ügyét Németalföldön. El vagyok szánva az ország teljes elpusztítására – írta –, ha nem tudom más módon úgy elrendezni az egészet, ahogy én óhajtom”.
    1567. augusztus 22-én Alba herceg hatvanezer ember élén bevonult Brüsszelbe. Serege a világ legjobb gyalogsága volt, velük a német lovasok kék acélpáncélban, amelyet „fekete vért”-nek neveztek. (Ezt a vértet viseli Alba azon a portrén, amit Antonio Moro festett róla.) Megkezdődik a háború.
    Brueghel ugyanebben az évben festi a Betlehemi gyermekgyilkosság-ot.
    Egy brabanti falu, talán Bodeghem-Saint-Martin főtere szolgál a tragédia színhelyéül. Középen hosszú szakállú aggastyán. („Maga a vezér, don Ferdinand Alvarez de Toledo, hatvanas éveiben járó magas aggastyánnak festve, szikkadt és kemény férfi, hegyes szakáll nyújtja meg az arcát” – mondja Frans van Kalken.) Körülötte lovasszázad várakozik fekete mellvértben, míg a vörös köpenyes spanyol lovasok (ugyanazok, akiket A Kálváriá-n látunk) minden irányból előrontanak, kitépik a gyermekeket anyjuk karjából és kardhegyre tűzik őket. Egy csoport paraszt könyörög a földesúrnak, akinek az ujjasán, arannyal hímezve, ott láthatjuk a Habsburg-ház kétfejű sasát.
    Két magatartás lehetséges ilyenkor: a letérdelés vagy a harc. Brueghel mindkettőt bemutatja. És még az merészelik állítani némelyek, hogy távol tartotta magát népe harcától!
    Ha 1944-ben egy francia festő megfestette volna a Betlehemi gyermekgyilkosság-ot – Szent Máté evangéliuma II. 16–19 – szerint, de Heródes katonáit a Waffen-SS egyenruhájába bújtatva és színhelyként Oradour-sur-Glane főterét választva, akadt volna-e bárki is, aki kétségbe vonja a mű jelentését?

    *
    Pieter Brueghel nagy festő volt, kora egyik legnagyobb festője, és nagyságát mestersége tökéletes ismeretének, de főként természet- és valóságtiszteletének köszönhette. Nem kellett megszépítenie az embereket ahhoz, hogy tessenek neki és szerethesse őket. Olyannak festi meg valamennyiüket, amilyenek, s gyöngeségükben, nyomorult csúfságukban is testvérüknek tartja magát.
    Ez volt barátja, a földrajztudós Abraham Ortelius véleménye, és ez a miénk is.

    VERESSNÉ DEÁK ÉVA FORDÍTÁSA

Mindenki a maga hasznát lesi

MÉRLEG

HEGEDŰS SÁNDOR

Egy korszak meghatározó politikusa

Bethlen István (1874–1947)

Bethlen István grófot, Horthy Miklós leghosszabb ideig (1921–1931) regnáló miniszterelnökét is utolérte „végzete”. Sírját felkutatták Moszkvában, a Donszkoj-kolostor temetőjében, hogy hazaszállítsák és elhelyezzék „történelmi nagyjaink” virtuális panteonjában, ahol már szép számmal gyülekeznek a negyedszázados ellenforradalmi korszak prominens alakjai: Horthy Miklós, Teleki Pál, Kállay Miklós, Hóman Bálint, Jány Gusztáv és még sokan mások. Rehabilitálásuk egy végletesen retrográd korszak életre keltésének kísérlete. Tudjuk, történetietlen és merőben anakronisztikus törekvés ez, csakhogy maga a szándék is jól jellemzi a mögöttes erők igazi arcát. Az apologeták a maguk módján értékelik Bethlen helyét történelmünkben. Boross Péter a 20. század nagy államférfiújának nevezte, aki minden olyan jelenség ellen harcolt, amely sértette „a tisztesség követelményeit”. (Látni fogjuk, miként értelmezte Bethlen a tisztesség fogalmát.) Nem érthetünk egyet azzal a minősítéssel sem, mely szerint a politikus „adagolt fokozatossággal” akarta eljuttatni az országot a demokráciába. (Azt is látni fogjuk, milyen viszonyban állt a gróf a demokráciával.) És ha úgy tetszik, csodálkozhatunk akár Gyurcsány Ferencen is, aki nagyra becsülte Bethlen demokráciáját Kádár János „diktatúrájával” szemben.

Az indulás és az első politikusi időszak
Bethlen István 1874. október 8-án született az észak-erdélyi Gernyeszegen, bethleni gróf Bethlen István és gróf Teleki Ilona fiaként, ősi főnemesi családba. Az apa elkótyavetyélte birtokát, s csak nagybátyjának köszönhette, hogy fiára tekintélyes vagyont tudott hagyni. (A bethleni latifundium nagy részét később elvitte Trianon.) A felhőtlennek ígérkező fiatal éveket megtörte a szülők korai halála. Istvánt és testvéreit a kiterjedt család nevelte fel. Tíz évet töltött a Monarchia legexkluzívabb nevelőintézetében, a bécsi Theresianumban, majd a budapesti egyetem jogi karának hallgatója lett, anélkül, hogy valaha is letette volna szigorlatait. Sokat olvasott, utazott, ismerkedett a nyugati kultúrával, végül Angliában fejezte be tanulmányait.
    Huszonhét éves korában, 1901-ben lett honatya, akkor, amikor a dualizmus már szembeötlő nehézségekkel küszködött. A gazdasági prosperitás 1898 után az egész Monarchiában megtorpant. A beruházások leálltak, a termelés visszaesett. Kibontakoztak a válság tünetei. A hitbizomány megkövesedése akadályozta a parasztpolgárság kialakulását, és növelte az agrárproletariátus táborát. A társadalmi ellentmondások kiéleződésében egyaránt szerepet játszottak az erősödő nagyburzsoázia hatalmi aspirációi, a tőkés-munkás ellentétek elmélyülése, a földet követelő nincstelen parasztság megmozdulásai és az autonómiájukért küzdő nemzetiségiek akciói. Ezek az antagonizmusok kezdtek mindinkább össznemzeti méreteket ölteni, miáltal lassan, de halmozódtak egy polgári demokratikus forradalom elemei. Ezt senki sem látta világosabban Ady Endrénél: „Nekünk elölről kell kezdeni a dolgot, az első rendnél, aztán a másodiknál s a harmadiknál végre…”
    Bethlen István 1901-ben Tisza István Szabadelvű Pártjának színeiben az erdélyi Mezőség képviselője. A Károlyi Sándor-féle agráriusok érdekeit képviselte, akik az ország jövőjét a nagypolgárság előretörésétől féltették. Felszólalásaiban minden olyan intézkedést elítélt, amely hátrányosan érintette a nagybirtokosságot. Ugyanakkor elismerte az ipar fejlődésének fontosságát, de azt maga is kifogásolta, hogy a magyar tőke zsidó kezekben összpontosul. A történelmi arisztokrácia vezető szerepe mellett kardoskodott, s úgy gondolta, ezzel az ország minden polgárának a javát szolgálja. Szembeszállt a nemzetiségeknek adandó minden engedménnyel. Az integer Szent Istváni Birodalom elszánt híve volt, és a Monarchiától várta mind a pángermán, mind a pánszláv veszély elhárítását. 1905-ben csatlakozott a Függetlenségi Párthoz, de amikor annak vezetőjévé Károlyi Mihályt választották, Andrássy Gyula Alkotmánypártjába disszidált. Nem állt szemben az első világháborúval és mohóságára jellemző, hogy javasolta Szerbia, Montenegró és Albánia bekebelezését, amit még Tisza is kategorikusan ellenzett. A háború, majd az őszirózsás forradalom idején Erdélyben tartózkodott, mindent elkövetve a román előnyomulás megakadályozására. A polgári demokratikus forradalom győzelme után, 1918 novemberében Károlyi Mihály hívta, hogy feladatokkal lássa el, de Bethlen nem akart közösködni a „nemzetietlen elemekkel”. 1919 februárjában létrehozta a Nemzeti Egység Pártját, amelyben a forradalomellenes erőket akarta tömöríteni. Nyíltan hirdette: legfőbb célja a bolsevizmus elleni harc. Ugyanakkor diszkreditálta Károlyit az antantnál.
    1919. március 21-e, a Tanácsköztársaság kikiáltása után nyomban Bécsbe sietett, hogy élére álljon az ott szervezkedő kommunistaellenes összeesküvésnek. Csakhamar elnöke is lett az zömében arisztokratákból verbuválódott Antibolsevista Comiténak. Memorandumokkal és személyes intervenciókkal ostromolta az antant missziókat, hogy tegyenek végre valamit a magyar nagytőke-nagybirtok hatalmának visszaállításáért. Tárgyaltak Rothschild báróval anyagi támogatás ügyében (ilyenkor bezzeg szegre akasztották antiszemitizmusukat!), ám amikor ez nem sikerült, gátlástalanul kirabolták a bécsi magyar követséget. Máig sem lehet tudni, mire költötték az eltulajdonított 135 millió koronát.
    A munkáshatalom leverése után gyors egymásutánban kispolgári kormányok alakultak (Friedrich, Huszár, Simonyi-Semadam), amelyek ugyan életképtelenek voltak, de pillanatnyilag magukra vállalták a „rendcsinálás” feladatát. Bethlen neve akkor merült fel, amikor a nagytőke és a nagybirtok megszilárdította helyzetét. Azért került előtérbe, mert Horthy a klérus és az antant bizalmát élvezte. Az ő kabinetje kormányzott a leghosszabb ideig a negyedszázados ellenforradalom ideje alatt (1921–1931). Bethlen tudta, hogy nem folytathatja ott, ahol Tisza István abbahagyta. A Szovjetunió közelsége, Trianon következményei, a nép aktivizálódása és a két forradalom elévültté tette Tiszáék szabadelvű politikáját, keményebb kézzel kellett megragadni a gyeplőt. „Azzal tisztába kell jönnünk, hogy a múltban folytatott nemzeti politika ugyanabban a formában, a megváltozott viszonyok között nem folytatható.” Bemutatkozó beszédében a miniszterelnök azt is hangsúlyozta, miszerint keresztény-nemzeti és agrárius célokat kíván követni, melyeket ő „mai demokráciának” nevezett. Ha lehántjuk megnyilatkozásairól a retorikát, kiderül a konzervatív Bethlen 1918 előtti elveihez és magatartásához képest jobbra tolódott és kiegyezett a horthysta-fasiszta elemekkel.
    Az ország siralmas gazdasági helyzete és az elit érdekei határozták meg gazdaságpolitikáját. A lelke mélyén agrárius maradt s ragaszkodott a földbirtokosok vezető szerepéhez (Kaposvári beszéd, 1924), de a realitások arra kényszerítették, hogy felülkerekedjen gyakorlatában a racionalizmus. Olyan gazdaságpolitikát dolgozott ki, amely figyelembe vette a finánctőke érdekeit is. Ebbeli ténykedése során gyakran szembekerült a mezőgazdasági lobbyval. Miután az uralkodó osztályok egészének miniszterelnöke akart lenni, igyekezett összehangolni az agráriusok és merkantilok követeléseit: kormányzása a nagytőke-nagybirtok szövetségének fenntartására irányult. Ez volt konszolidációjának osztályalapja. Ám a hadipotenciál fejlesztése (revizionista politika), a külföld védvámos-protekcionista intézkedései arra kényszerítették, hogy mindenekelőtt az iparnak kedvező állami szubvenció-rendszert, vámtarifákat, védvámot alkalmazzon. Válaszként a szomszédos országok korlátozták magyar mezőgazdasági behozatalukat, s ez az agráriusok elégedetlenségét váltotta ki. Ipartámogató rendelkezései miatt pedig a szélsőjobboldal a „zsidó tőke” emberének bélyegezte.
    Bethlen a vállalkozók érdekében gerjesztette az inflációt, de ezt sokáig persze nem folytathatta. Amikor a korona hígulása már gazdasági és politikai veszélyek hordozója lett, külföldi (népszövetségi) kölcsönnel stabilizálta az ország pénzügyi helyzetét. Az infláció, 1921–1923 között, jótékony hatással volt az ipar fejlődésére: ez idő alatt a termelés csaknem megkétszereződött. A mezőgazdasági árutermelők, a hitelfeltételek javulása miatt, úgyszintén megtalálták a számításukat (inflációs prosperitás). Ennek a manipulációnak csak a kisemberek vallották kárát. 1923-tól azonban már a pénzügyi stabilizáció lett a fejlődés kulcskérdése.
    Bethlen arra törekedett, hogy az ellenforradalmi rendszert minél szélesebb társadalmi bázison szilárdítsa meg. Javítani igyekezett a középrétegek helyzetén, folytatta a nagybirtok érdekeit nem sértő földreform végrehajtását. 1923 júliusában Nyíregyházán kijelentette: nem támogat olyan földosztást, amely a középosztályt megbántja és hozzányúl biztonságához. Élesen szembeszállt a munkásmozgalommal, de tudatában volt annak, hogy egy lojálissá szelídített szociáldemokrata párttal való kiegyezés tompíthatja a társadalmat atomizáló osztályharcot (Bethlen és Peyer paktuma, 1921. december). Erre egyébként az antant is „ösztönözte”. Ugyanakkor mindig szorgalmazta, hogy Peyer Károly pártja helyezkedjék „nemzeti” alapokra, adja fel a materializmust és az internacionalizmust. Az egyezség – a kommunisták kegyetlen üldözése mellett (1921. III. tc.) – némi mozgásteret biztosított a hatósági terror által korlátozott szociáldemokráciának. Megzabolázta a szélsőségesen jobboldali elemeket (különítményesek stb.) részben úgy, hogy sokukat beépítette az államgépezetbe. A szélsőjobb megregulázására egyébként Horthyékat az antant kötelezte.
    Bethlen mint kormányfő a konszolidáció egyik alapvető feltételének tekintette az ellenforradalmi erők tömörítését. „Az országban vannak még pártok, amelyeknek a háború alatt volt történelmi hivatásuk. A nemzet ma más irányt vett. Oszlassák fel ezeket a pártokat, szüntessék meg a különállást, mert elérkezett az ideje annak, hogy az egész magyar intelligencia egységesen álljon sorompóba.” Részint erőszakkal, részint korrumpálással összevonta a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját a Kisgazdapárttal (Egységes Párt), és kíméletlenül leszámolt azokkal, akik e törekvésében az útjában állottak. (Lásd: az Esküdt-ügyet 1921-ben.) Ezzel sikerült létrehoznia az „alkotmányos”, egypárti diktatúrát. Akárhogy alakult is a helyzet, a negyedszázados Horthy-korszakban mindenkor a kormánypárt akarata érvényesült, s a bethleni parlamentarizmus alárendelt, mondhatnók, formális szerepet engedett az ellenzéknek.
    Mindazonáltal a Bethlen kiépítette diktatórikus struktúra ellenére sem beszélhetünk ez időben totalitarizmusról. A fasisztoid rezsim talaján létezett egyfajta szűk határok közé szorított pluralizmus, többpártrendszer, ellenzéki sajtó, óvatos kritika és a másságot kifejező irodalom és művészet. Ez kétségtelenül több volt a síri csendnél, a teljes bénultságnál, a gleichschaltolásnál. Polgári demokráciáról szólni azonban nevetséges lenne. A demokratikus kellékek csupán egy fasisztoid (fasizmus-konzervativizmus egyvelege) kurzus fügefalevelei voltak.
    Bethlen István választási szisztémája garantálta az igencsak korlátozott alkotmányosság zavartalan működését. Megrögzött elitistaként óvakodott olyan lépésektől, amelyek megingathatták volna a történelmi arisztokrácia vezető szerepét, azaz destabilizálhatták volna az ellenforradalmi rezsimet. Tudta, hogy túl kell lépnie az 1918 előtti „boldog békeidők”-beli választási rendszeren, mely a felnőtt lakosság 6 (azaz: hat!) százalékát engedte csupán az urnákhoz, ugyanakkor a Friedrich-féle titkos és általános választójogot (5985/1919. sz. kormányrendelet) már kockázatosnak tartotta az uralkodó osztályok számára.
    Az Egységes Párt (EP) ravasz-fondorlatos összeeszkábálása után Bethlen elérkezettnek látta az időt rendszerének parlamenti legitimálására. A választás feltételeiről szóló rendeletében visszatért az 1918 előtti nyíltszavazásos gyakorlathoz. Kizárólag Budapesten és környékén, valamint a törvényhatósági városokban maradt meg a titkosság. A megszigorított cenzusok alapján csak az a 24. életévét betöltött férfi szavazhatott, aki legalább tíz esztendeje magyar állampolgár, két éve egyhelyben lakik és minimum négy elemivel rendelkezik. Nők esetében a követelmények még szigorúbbak és még diszkriminatívabbak voltak. E megszorítások következtében – 1920-hoz képest – csaknem háromnegyed millióval csökkent a választásra jogosultak száma. Bethlen a nyíltszavazás visszaállítását azzal indokolta, hogy a titkolódzás ellentétes a magyar ember jellemével. A valódi ok azonban más volt: „ha bevezetnénk az általános, titkos választójogot, nem a polgárság, hanem a munkásosztály jutna hatalomra”. Az eredmény nem is maradt el: a 245 mandátumból 143 jutott az Egységes Pártnak. Ám a kormányfő ezzel sem volt elégedett. 1926-ban további módosításokat erőszakolt ki a választási törvényen, minek folytán a lakosságnak mindössze 26,6%-a szavazhatott (1922-ben még 29,5%), 1931-ben pedig már csak hét városban érvényesült a titkosság (1922-ben még 11 helyen). És még nem szóltunk a fokozódó választási terrorról, az eredmények szemérmetlen meghamisításáról, a tettlegességekről, a kitiltásokról, a megvesztegetésekről (melyek összhangban voltak a bethleni tisztességgel). Az EP nagy fölénye ellenére Bethlen még mindig nem bízott meg teljesen parlamentjében. Újabb garanciákkal akarta hatalmát megerősíteni. 1926-ban visszaállította a felsőházat, amelynek arisztokrata-nagytőkés-főpapi összetétele nem hagyott kétséget elkötelezettsége iránt. Bethlen imígyen indokolta lépését: „… a felsőház […] bizonyos esetekben korrektívuma lehet hangulatoknak, amelyek az általános választójog révén bajokat idézhetnek elő a törvényhozás terén”.
    Horthy Miklós emlékirataiban (1953) úgy jellemezte egykori kormányfőjét, mint akinél „alapvető konzervatív gondolkodása szerencsésen egyesült a nagyvonalú reformtörekvésekkel”. Nos, választási reformjai azt bizonyítják, hogy Bethlen éppenséggel nem a demokrácia felé nyitott, hanem haladásellenes rendszerét igyekezett gondosan körülbástyázni. A miniszterelnök fenntartotta az első világháború alatt elfogadott kivételes törvények számos elemét. A parlament jóváhagyása nélkül bevezethették például a statáriumot, és még az 1920-as évek második felében is álltak az internáló táborok. Az egyesülési jog szigorú korlátozását bizonyítja az a belügyminisztériumi előírás, miszerint új egyesületek alakítása csak akkor engedélyezhető, ha az közérdekből indokolható. A gyülekezési jog tekintetében sem volt rózsásabb a helyzet: „Politikai nyilvános gyűlések és felvonulások egyáltalán tilosak és zárt helyiségekben csakis rendőri ellenőrzés mellett tarthatók.” Érvényben maradt az 1914:5484 sz. ME rendelet, mely felhatalmazta a hatóságokat a renitenskedő ellenzéki sajtótermékek betiltására. Bethlen működése alatt több mint 50 lap megjelenési engedélyét vonták vissza. A rendőri felügyelet (REF) – mely elsősorban a gyanús politikai elemeket sújtotta – sem vált a miniszterelnök dicsőségére. A kormányfő minden alkalommal arra hivatkozott, hogy a Szovjetunió közelsége, a külföldi magyar emigráció „destruktív” tevékenysége indokolja a szigort, s mihelyt a körülmények kedvezőre fordulnak, szélesíteni fogja a demokráciát. (Ígéretét sohasem váltotta be.) Egyik 1926-os beszédében még a szakszervezetek államosításának kérdését is fölvetette, hogy „megszabadítsák a munkásságot az érdekvédelmi szervek terrorjától”. Ez már a Mussolini-féle korporatív megoldás hatását mutatja.
    Bethlen a parlamenti ellenzékkel sem bánt kesztyűs kézzel. Ha úgy látta jónak, kénye-kedve szerint képviselőket zárt ki, vagy távolított el az ülésteremből. Így történhetett, hogy a Ház 1924. december 1-jén az ellenzék távollétében hozta meg a házszabály-revíziót. Egyre inkább az állami közigazgatás centralizálását szorgalmazta, s ennek érdekében állandóan szűkítette a helyi autonómiák hatáskörét. Nem tagadta: „Meggyőződésem az, hogy a nemzetnek erős vezetésre van szüksége.” Megvédelmezte viszont a maga kreálta korlátozott alkotmányosságot azokkal a szélsőjobboldali politikusokkal szemben, akik az antiparlamentáris totalitarizmust akarták bevezetni. „Nincs tehát itt szükség semmiféle fasizmusra…” Balra is lecsapott persze: szembeszállt minden olyan követeléssel, amely a polgári demokrácia kiszélesítésére irányult. Ez – szerinte – csakis a „nyers tömegek” uralmához vezetne, mely kitenné az országot a pusztulásnak. Életrajzírói és méltatói közül sokan afféle Grál-lovagnak tüntetik fel Bethlent. De hát hogyan számolt volna el ez a Grál-lovag például a bécsi magyar követség közönséges kirablásával (1919), vagy a világbotrányt kavaró frankhamisítással (1926). Ez utóbbiról nemcsak hogy tudott, hanem támogatta is, majd a botrány kipattanása után mentette a „nagyobb fejeket”, míg a kevésbé fontos statisztákat és cinkosokat odadobta bűnbaknak – a külföldi és hazai közvélemény megnyugtatására. Évtizedes miniszterelnöksége egyik legundorítóbb szégyenfoltja volt ez a botrány.
    Bethlen a keresztény-nemzeti eszme politikusa volt, aki soha nem titkolta irredentizmusát, de józanul ítélve meg a nemzetközi konstellációt, nem is volt hajlandó kalandokba bocsátkozni. 1921. november 4-ei parlamenti beszédében kijelentette: „Magyarország nem szűnt meg a Kárpátok medencéjén belül gyakorolni azt az erkölcsi vonzóerőt, amely szinte észrevétlenül húzza vissza az elszakított részeken lakó népeket Szent István koronájához.” (Antall József, a „rendszerváltás” miniszterelnöke ebben is elődjét látta a grófban.)
    Noha jó viszonyt épített ki a finánctőkével, nem tartozott a filoszemita politikusok közé. Ha fellépett is a szélsőséges kilengések ellen, azt nem utolsósorban a Nyugat és a belső nyugalom kedvéért tette. A Teleki–Haller-féle numerus clausus-szal (1920. XXV. tc.) feltétlenül egyetértett, s annak 1928-ban bevezetett „korrekciója” vajmi keveset változtatott a zsidókkal szembeni – Európában akkor még páratlan – diszkrimináción.
    Másrészt kétségtelen, hogy miniszterelnöksége tíz éve alatt részlegesen, viszonylagosan és átmeneti időre sikerült gazdaságilag és politikailag konszolidálnia az ellenforradalmi rendszert. Ebben kétségtelenül élvezte a nagytőke-nagybirtok zömének támogatását (végtére is érettük tette), s felsorakoztak köréje a „keresztény középosztály” jelentős tömegei is, de azért meglehetős túlzás egyik hívének véleménye, miszerint: „Tényleg Bethlen-párti volt az ország tekintélyes többsége”. (A parlamenti majoritás nem tévesztendő össze az ország nagyobbik részével.) A lakosság többsége a munkásság és parasztság, s bizonyos nem lebecsülendő középrétegbeliek mindvégig szemben álltak a „gazdával”, mert benne látták, s joggal, a nép- és haladásellenes erők vezérét.

Másodlagos szerepkörben
Az 1929-ben kitört gazdasági világválság keltette pénzügyi és politikai feszültségekbe 1931-ben Bethlen belebukott, de mint pártelnök továbbra is nagy befolyással volt a sűrűn változó kabinetek működésére. (Ráadásul mindvégig Horthy kormányzó tanácsadója maradt és legközvetlenebb baráti köréhez tartozott.) Utódja, Károlyi Gyula gróf nem tudott megbirkózni az előtte tornyosuló feladatokkal: a válságot nem fékezte meg, a társadalmi elégedetlenséget pedig még a statárium bevezetésével sem sikerült leszerelnie. Ezért szorgalmazta Bethlen a jobboldali radikalizmusáról közismert, a totális fasiszta diktatúra meghonosításával kísérletező Gömbös Gyula kinevezését. Ő is, akárcsak a konzervatív politikusok többsége, bízott abban, hogy a fajvédő miniszterelnök kemény kézzel véget vet a munkásság és a nincstelen parasztság fokozódó fellépéseinek, stabilizálja a nagytőke-nagybirtok rendszerét, majd – miután a mór megtette kötelességét – visszaadja a kormányrudat azoknak a „hagyományos” politikusoknak, akik a húszas években konszolidálták a két forradalom által megtépázott úri osztályok hatalmát s kiépítették a keresztény-nemzeti kurzusnak adekvát politikai struktúrát.
    Bethlen 1934-ben egyik beszédében ezt mondta: „Én […] az ezeréves magyar tradíció mellett állok és nem kérek a nyakló nélküli nyugati demokratikus fejlődésből, de nem kérek semmiféle diktatúrából sem.” Ezen az alapon került szembe Gömbössel, de később Darányi Kálmánnal, Imrédy Bélával, Teleki Pállal és Bárdossy Lászlóval. Támogatta első lépéseiket mindig, amíg az általa kikövezett úton jártak, de azonnal megvonta tőlük a bizalmát, mihelyt a németek feltétlen híveiként totalitárius elemeket emeltek be kormányzási módszereikbe. (Az utóbb felsorolt miniszterelnökök bizonyos kérdésekben ugyan túlléptek Bethlenen, de semmi esetre sem tértek vissza Gömbös módszereihez.) Bethlen mindenekelőtt a Horthy-rendszert féltette minden olyan irányzatú politikától, amely szakított a konzervatív uralkodási formákkal. Utódai ugyanis tudták, hogy a hitlerizmust nem lehet kiszolgálni a húszas évek felépítményének változatlan fenntartásával.
    Parlamenti felszólalásaiban Bethlen erélyesen követelte a pártdiktatúra megszüntetését, s rendre felhívta a figyelmet Szálasiék előretörésének veszélyére. Az 1937-es májusi költségvetési vita során hangsúlyozta az ún. zsidókérdés „józan, okos” megoldásának létjogosultságát, mert a keresztény „középosztály” fokozódó egzisztenciális gondjainak rendezését maga is a zsidó értelmiség bizonyos fokú visszaszorításával vélte megoldhatónak. Amikor azonban 1938-ban sor került az első zsidótörvény országgyűlési megvitatására, ellenezte a törvény (1938. XV. tc.) radikalizmusát, mivel abban az emberi jogok megsértését látta. (Soha nem tiltakozott a munkások emberi jogainak sárba tiprása ellen.) A maga módján bosszút is állt Imrédyn, hiszen oroszlánrésze volt a megbuktatásában (1939. február) azzal, hogy felfedte Horthy előtt a miniszterelnök egyik ősének zsidó származását.
    A háború rohamosan közeledett, és Bethlen elérkezettnek látta az időt, hogy keresni kezdje a kapcsolatot a náciellenes hazai erőkkel, de blokkjába természetesen nem óhajtotta bevonni a baloldalt. Egyre inkább felismerve a Teleki Pál öngyilkossága (1941. április) után miniszterelnökké kinevezett Bárdossy László viharos jobbratolódását és kalandorpolitikáját (1941 júniusában hadüzenet a Szovjetuniónak, decemberben pedig az Egyesült Államoknak), rábeszélte a kormányzót leváltására. Olyan politikust szemelt ki, akit képesnek tartott az angolszász orientáció óvatos képviseletére. Így került a miniszterelnöki székbe Kállay Miklós, az ún. hintapolitika dirigense. Az új kormányfő igyekezett Bethlen forgatókönyve szerint eljárni, de azt meglehetősen ügyetlenül tette.
    A német megszállás (1944. március 19.) után Bethlen illegalitásba vonult, politikai tevékenységét azonban folytatta. Nevéhez fűződik az az 1944. júniusi keltezésű memorandum, amelyet Horthynak küldött Sztójay Döme kormányfő, a német báb leváltása érdekében. Egy olyan lojális tábornok kinevezését javasolta, aki alkalmas a háborúból való kiugrás előkészítésére és az angolszászok előtti kapitulációra. A memorandumba foglalt tanácsai, sajnos, arról tanúskodnak, hogy megrögzött kommunistagyűlölete és osztályelfogultsága, valamint az ellenforradalmi rendszer átmentésének illúziója miatt képtelen volt felismerni a kialakult konkrét katonai és politikai helyzetet, s így az abból adódó feladatokat. Foggal-körömmel ragaszkodott az angolszászok előtti fegyverletételhez, amikor már régen eldőlt, hogy Magyarországot a Vörös Hadsereg fogja felszabadítani, az általa remélt balkáni brit partraszállás elveszítette minden realitását. Mindenesetre Bethlen István felterjesztésére nevezte ki aztán Horthy 1944. augusztus 29-én Lakatos Géza vezérezredest miniszterelnökké.
    A háború utolsó felvonásában az exkormányfő módosította blokkpolitikáját. A polgári erők mellett már kész volt együttműködni a szociáldemokratákkal, annál is inkább, mivel tudta, hogy nélkülük a náciellenes tábor aligha lesz szalonképes a nyugati szövetségesek számára. A gróf tisztában volt azzal, hogy a háború befejezése után elkerülhetetlen lesz bizonyos változások végrehajtása a rendszer struktúrájában, de továbbra is remélte, hogy átmentheti az ellenforradalmi rezsim koherens elemeit. 1944 végén már azt is be kellett látnia, hogy Magyarországot a Szovjetunió fogja elfoglalni, s ez kétségtelenül radikális társadalmi-politikai átalakuláshoz vezet majd. Egy népi demokratikus rendszerben nem tudott magának semmilyen helyet elképzelni. Nem akart – úgymond – „egy jacquerie királya” lenni. Amikor 1944 legvégén Vas Zoltán a Magyar Kommunista Párt nevében felkereste, hogy felkérje a Függetlenségi Frontba való belépésre és tárgyaljon vele esetleges politikai szerepvállalásáról, visszautasította az ajánlatot. Élete végéig az 1920-as években saját maga által kidolgozott és alkalmazott konzervatív antidemokratikus és kommunistaellenes, elitista parlamentarizmus híve maradt.

Bethlen István külpolitikája
(A passzív külpolitika időszaka: 1921–1926)
Midőn Bethlen István a miniszterelnöki bársonyszék új gazdája lett, igen kedvezőtlen külpolitikai örökséggel kellett számolnia. Megkötötték a trianoni békeszerződést (1920. június 20.), a polgárság réme, a bolsevizmus szilárdan megvetette lábát az egykori Oroszország hatalmas területén, IV. Károly Habsburg király két sikertelen visszatérési kísérlete pedig rontotta Magyarország amúgy sem jó viszonyát a szomszéd országokkal, s ezen még az sem változtatott, hogy a magyar nemzetgyűlés 1921-ben kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Az ún. utódállamok (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia) szoros szövetségre léptek egymással (kisantant), hogy közösen védjék meg friss határaikat egy esetleges horthysta expanzióval szemben. Magyarország a teljes elszigeteltség állapotába került. Kitörni ebből a helyzetből csak okos, higgadt – más népek érdekeit is figyelembe vevő – külpolitikával lehetett. Voltak az országban, s nem is kevesen, olyan elszánt revansisták, akik akár veszedelmes kalandokba is bocsátkoztak volna a Párizsban szentesített status quo megváltoztatásáért, de Bethlen józanul ítélte meg a lehetőségeket: „… az integritás kedvéért sem tanácsolnám soha, hogy csekély kilátással menjen az ország a küzdelembe, hanem csak akkor, amikor biztosra mehet…” Tökéletesen tudta, hogy az antant teremtette konstelláció hosszú távú lesz, és átmenetileg meg kell békélni a győztesek diktátumával. (Lásd miniszterelnöki bemutatkozó beszédét!) Mindazonáltal úgy vélekedett, hogy szükség lesz majdan az európai térkép átrajzolására, mert „Nem lehet béke addig, amíg a Kárpátok aljáról a magyarság könnye duzzasztja meg a magyar folyókat…”
    A gróf többször is hangsúlyozta beszédeiben, hogy kardcsörtetés nélküli politikát akar. Ez a magatartás valójában kétszínű volt: állami segédlettel szüntelenül alattomos irredenta agitáció folyt az elszakított területek magyarsága között. Bethlenék iparkodtak kihasználni Trianon réseit, és a nagyhatalmak közötti ellentéteket. Egyidejűleg – már a húszas évek elején – informális kapcsolatokat építettek ki a különböző külföldi jobboldali csoportosulásokkal. Rejtegették Matthias Erzberger és Walter Rathenau gyilkosait, elsimították a hitlerista sörpuccsban (1923. november) szerepet játszó Ulain Ferenc ügyét, s anyagilag támogatták a radikális teuton nacionalistákat és az osztrák legitimistákat. Titkos tárgyalásokat folytattak német szélsőségesekkel egy majdani Csehszlovákia elleni közös támadásról.
    Bethlen kereste azokat az európai kormányokat, amelyek úgyszintén érdekeltek voltak a versailles-i békeparancs hatálytalanításában. Az olasz fasiszta Benito Mussolini természetes szövetségesnek ígérkezett sértettsége és az ideológiájában fellelhető bizonyos rokon vonások miatt, de Magyarországnak – a politikai stabilizációhoz és a leromlott gazdaság talpraállításához – mindenekelőtt tetemes nyugati kölcsönre volt szüksége. Bármilyen egyoldalú orientáció rontotta volna esélyeit. A miniszterelnök világosan látta, hogy magunkra maradásunk feloldása, valamint anyagi segítség kizárólag a Népszövetség révén érhető el. Ezért 1921-ben kérte az ország felvételét a nemzetközi szervezetbe, ám az utódállamok akadékoskodásai miatt akkor erre még nem kerülhetett sor. Bethlen már 1921 júniusában külkereskedelmi tárgyalásokat kezdett Csehszlovákiával, a burgenlandi események azonban megszakították a párbeszédet.
    A trianoni békeszerződés értelmében Magyarországnak át kellett volna adnia Burgenlandot, ezt az azelőtt valójában nem is létezett, három (Moson, Sopron, Vas) vármegyerészből összetákolt tartományt az osztrákoknak. Antant nyomásra a magyar reguláris egységek kivonultak ugyan, de helyettük – a vezetők tudtával – a hírhedt Prónay Pál irreguláris csapatai (Rongyosgárda) szállták meg e nyugati területet és „Lajtabánság” néven „államot” alapítottak. A bohózatszerű elemeket sem nélkülöző bonyodalmaknak, olasz közvetítéssel, a velencei megegyezés vetett véget: Burgenlandot Ausztriához csatolták, Sopron és környéke kérdésében pedig 1921 decemberében népszavazás döntött, a magyarok javára. Még el sem csitultak a „lajtabánsági” közjáték hullámai, amikor IV. Károly újabb kísérletet tett trónja visszaszerzésére (1921. október). Nemzetközi segítséggel végül is sikerült a korona visszaigénylőjét is leszerelni.
    A burgenlandi affér lezárása és az exkirály végleges távozása után valamelyest javult a légkör. Ez kedvező feltételeket teremtett Magyarország külpolitikai helyzetének rendezésére. Hosszas huzavona után hazánk 1922 szeptemberében tagja lett a Genfben székelő Népszövetségnek. A kormányfő – felismerve, hogy a gazdasági konszolidáció belső erőforrásokból megoldhatatlan – a Nyugathoz fordult nagyobb kölcsönökért. A konzultációk eredményesek voltak, s 1924 júliusában már ki is bocsátották az első népszövetségi kötvényeket. Ez azonban az ország pénzügyi önállóságának elveszítésével járt. Budapestre küldték Jeremiah Smith népszövetségi főmegbízottat, aki szigorú ellenőrzés alá vonta gazdasági életünket.
    1923 végére Európa stabilizálódott, s a kontinensen egészen 1929-ig „csendesebb” időszak következett. A legyőzöttek köreiben csitulni látszottak a kedélyek, megélénkült a diplomáciai élet. A vesztesek külkapcsolataik építésével, gazdasági szerződésekkel, politikai alkukkal és kölcsönökkel igyekeztek sebeiket gyógyítani. A győztesek – a feszültségeket tompítandó – belementek a diplomáciai „játékokba”. (Rapallo, Locarno.)
    Az enyhülés szelleme megérintette Bethlen Istvánt is. A szordinó azonban csak felszíni látszat volt, a mélyben ott buzogtak azok az erők, amelyek a nemzetközi erőviszonyok megváltoztatására spekuláltak. (Nyugat-Európában akadtak olyan befolyásos közéleti személyiségek, akik a versailles-i békerendszer revízióját szorgalmazták.) Folytak bizonyos kereskedelmi jellegű megbeszélések az utódállamokkal, születtek mérsékelt eredmények is, de az igazi fordulat nem következett be. A Nyugat megkötötte az ország kezét, a kisantant pedig szilárd gyűrűt vont körénk. Ebben a helyzetben sokoldalúbb orientációra volt szükség. Ilyen kitörési lehetőséget jelenthetett a Szovjetunió, mely felbecsülhetetlen piaci konjunktúrát biztosított volna, ám Bethlenék szűklátókörű ideológiai megfontolásokból nem tudták rászánni magukat a közeledésre és megállapodásra. A magyar miniszterelnök leginkább a kisantant fellazítására gondolt, és a leggyengébb láncszemnek hitt Jugoszlávia felé kezdett puhatolózni. Az embrionális állapotban levő eszmecserék azonban abbamaradtak, mert olasz érdekekbe ütköztek.
    A diplomáciai próbálkozásokat ráadásul eleve meghiúsította a nevezetes frankhamisítási botrány (1926). Az eset szégyenletes bizonyítványt állított ki nemcsak a Bethlen-kormányról, hanem az egész ellenforradalmi korszak moráljáról. Egészen a II. világháború idején fellépő náci dollár- és fonthamisításokig nem fordult elő Európában, hogy magas rangú állami alkalmazottak (Nádosy Imre országos rendőr-főkapitány, Teleki Pál exminiszterelnök stb.) egy állami nyomdában (Állami Térképészeti Intézet), az államfő és a kormányfő nyilvánvaló tudtával, ilyen bűncselekményre vetemedjenek. A kormánynak azért volt szüksége valutára, hogy megteremtse az utódállamokban folytatandó revíziós propaganda anyagi forrását. Az ügy kipattanása és az óriási nemzetközi botrány rontotta a Magyarország iránti bizalmat és a további tárgyalások kilátásait.

Az aktív politikai időszak (1926–1931)
1926-tól, amikor véget ért az antant szoros gazdasági és katonai felügyelete, kiszélesedett Magyarország mozgástere. Bethlen 1926. szeptemberi, Vigadó-beli beszédében kijelentette: „A magyar politika fordulópont előtt áll.” Ezt a lakonikus mondatot egy későbbi nyilatkozatában egyértelműbbé tette: „1921-ben nem foglalkozhattam aktív külpolitikával, mert belső dolgainkat kellett rendezni. Megszűnt a nyugati kontroll, ezért aktivizálódhatunk.” Budapest érdeklődése ez időtől mindinkább Itália felé fordult. A miniszterelnök 1928-ban, Debrecenben azt mondta: „Olaszország volt az első hatalom, mely magányosságunkban a jobbját nyújtotta”.
    A hitlerizmus, a maga borzalmaival, mindig is elhomályosította az olasz fasiszták politikáját és rémtetteit. Való igaz, a kegyetlenkedés és emberirtás Itáliában nem öltött akkora méreteket, mint a Reichben, de ez aligha ad felmentést a Duce és társai bűneire. Itália már 1922-től (marcia su Roma) a rettegés birodalma lett. Az olasz fasizmus történetének könyvtárnyi irodalma van, de elég elolvasni Antonio Gramsci börtönleveleit, Vasco Pratolini Szegény szerelmesek krónikája című regényét, vagy Carlo Levi nagyszerű szociográfiáját, Ahol a madár se jár-t, hogy erről meggyőződjünk. A feketeingesek randalírozásaik során ezreket öltek meg, a bíróságok tízezreket vetettek börtönbe, neves baloldali politikusok estek orvgyilkosságok áldozatául (G. Matteotti). Az sem mentség, hogy a zsidóság intézményes üldözésére csak Hitler nyomására került sor, 1938-tól.
    Nem véletlen tehát, hogy Horthy és Bethlen fasisztoid államának külpolitikai tájékozódásában a húszas évek végén Olaszország játszotta a fő szerepet. Az alapvető eszmei szimpátia és a Párizs környéki békeszerződések közös elvetése hozta össze a két országot.
    A trianoni diktátum felülvizsgálatában a magyar miniszterelnök nem számíthatott az antantra, mert az – gazdasági és politikai megfontolásokból – kétségtelenül az utódállamokat pártolta. Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok (gyakran egymással is rivalizálva) egyaránt az utódállamokra támaszkodva akarta kelet-európai befolyását növelni. A területi revízióra irányuló – tárgyalásoknak aligha minősíthető – megbeszélések a szomszédokkal eleinte abszolúte jelentéktelen határkorrekciókra korlátozódtak, de amikor Bethlen meghirdette az offenzívebb külpolitikát, már nem Wilson etnikai szempontjai vezérelték, hanem a „Szent Istváni Birodalom” teljes restaurálása. („Mindent vissza!”)
    1926 októberében Ercole Durini di Monza gróf, Olaszország budapesti követe meghívólevelet nyújtott át a magyar kormányfőnek. Bethlen sietve reagált: „Örömmel állok Mussolini úr rendelkezésére.” A Duce megüzente, hogy egy olasz-magyar egyezség „Magyarországnak nagyobb előnyöket biztosítana, mint egy Jugoszláviával kötendő szerződés”. A fasiszta diktátor Horthyék bevonásával akarta nyélbe ütni balkáni hegemonista terveit.
    Bethlen 1927. április 4-én érkezett Rómába. Még aznap ünnepélyes keretek között a mellére tűzték a Muricius- és a Lazarus-rend nagykeresztjét, 5-én pedig a Palazzo Chigi dísztermében aláírták a megállapodást. (Mussolini Itáliába került Corvinákkal is megajándékozta tárgyalópartnerét.) A Duce pohárköszöntőjében a kölcsönös rokonszenvről beszélt, s ezzel Bethlen válaszában messzemenően egyetértett. Nyugat nem éppen hízelgő szavakkal kommentálta a kézfogást. A párizsi Quotidienből idézünk: „Bármi is a szerződés tartalma, igen súlyos esemény, hogy a magyar és az olasz fasizmus szövetséget kötött, mert ez megerősíti Bethlennek és Mussolininek, a demokrácia nagy elnyomóinak pozícióit.”
    Ami a szerződés tartalmát illeti: az 1. pontban rögzítették a felek közötti „állandó békét és örök barátságot”. A 2. 3. és 4. pontban a diplomáciai eszközökkel nem rendezhető vitás kérdések választott bíróság útján történő tisztázását helyezték kilátásba. A két állam képviselői megegyeztek abban, hogy a szerződés 10 évre szól, s újabb 10 évig hatályban marad, ha annak lejárta előtt legalább fél évvel nem mondják azt fel. A titkos záradékban kötelezettséget vállaltak a konstruktívabb együttműködésre s a folyamatos konzultációra, amennyiben zavaró tényezők merülnének fel a két állam viszonyában.
    Az egyezségnek természetesen megvoltak a kül- és belpolitikai következményei. Magyarország kitört ugyan elszigeteltségéből, de egyidejűleg kiélezte a szomszédjaival való viszonyát, minek következtében a kisantant még szorosabbra fűzte kapcsolatait. Az olaszok és a magyarok ráadásul közös tervet dolgoztak ki Ignaz Seipel osztrák kancellár kormányának megdöntésére, hogy Ausztriát is bevonhassák az általuk elképzelt közös blokkba. A tervezett puccsra végül azért nem került sor, mert időközben megbukott a kabinet, s Johannes Schober, az új kancellár – fondorlatok nélkül is – beilleszthetőnek látszott a Duce kezdeményezte szövetségbe.
    Bethlen revíziós politikája – az olasz háttér tudatában – egyre hangosabb és egyre erőszakosabb lett. A kormányfő tisztában volt azzal, hogy a „történelmi határok” visszaállítása békés eszközökkel nem valósítható meg, ezért fegyverkezési program kidolgozásába kezdett a katonai feltételek megteremtésére. Szándékát már nem is leplezte: „A területi revíziók mindig nehéz dolgok voltak, területeket, melyekért vérrel és vassal küzdöttek, szép szóval és diplomáciai játékkal nem lehet visszaszerezni.” Beszédeiben mind gyakrabban vetítette hallgatósága elé a magyar szupremácia ábrándját: „Ezt a maroknyi népet, mely a Duna-medence közepén helyezkedett el ezelőtt ezer évvel, geográfiai helyzete arra predesztinálja, hogy a Duna-medence ezen pontján vezető szerepet töltsön be.” Ezt a militáns hangot a kezdődő olasz hadiszállítások támogatták meg. Mussolini a Monarchia első világháborúban visszamaradt fegyverkészleteiből útnak indította az első szállítmányt, csakhogy Szentgotthárdnál az osztrák csendőrség leleplezte az akciót, és lefoglalt öt vagonnyi hadianyagot. Az antant beavatkozására volt szükség az újabb nemzetközi botrány elsimítására.
    A miniszterelnök belpolitikájával foglalkozva föntebb már utaltunk arra, hogy az 1920-as évek végén a kormány magatartása itthon is megkeményedett. A szigorodó lépésekben nem nehéz felfedezni az olasz fasizmus hatását.
    Az európai horizonton Bethlen egyelőre nem látott olyan jeleket, amelyek az erőviszonyok megváltozását ígérnék, hiszen még a német-olasz közeledésre tett kísérletek sem hoztak kézzelfogható eredményt. Ezért a magyar külpolitikában az angol-francia orientáció sem veszítette el jelentőségét. Franciaországban erősödtek azok a liberális csoportok, amelyek belátták, hogy a versailles-i békediktátum puskaporos hordóvá tette Kelet-Európát. Angliában pedig a konzervatív Daily Mail hasábjain a sajtókirály, Lord Rothermere követelte „Magyarország helyét a nap alatt”. Ezzel újabb revíziós kampány kezdődött, melynek során Lord Rothermere fia, Edmond Harmsworth tüntető látogatást tett Magyarországon (még királlyá választásának az ötlete is felmerült), ám az egész zajos kampány egyre inkább kutyakomédiába fulladt. Végképp bebizonyosodott, hogy az ilyen és ehhez hasonló lármás és hisztériás színjátékok nem oldják meg az első világháborúban legyőzöttek valóban égető gondjait.
    Mindeközben lassacskán kiderült, hogy Bethlenék alaposan túlbecsülték Olaszország politikai, gazdasági és katonai potenciálját. A magyar revíziós törekvésekhez jóval hathatósabb nagyhatalmi támogatásra volt szükség. Ez a felismerés az éppen újjáéledőben levő német imperializmus felé sodorta Magyarországot.

Bethlen István és a német orientáció (1927–1944)
A kormányfő tehát igen hamar rádöbbent Olaszország viszonylagos gyengeségére, s már 1927-ben kijelentette: „Magyarország nem mellőzheti Németországot.” De esze ágában se volt egyoldalúan elkötelezni magát, s ezért egy német-olasz-magyar koalíció létrehozását szorgalmazta, egyúttal magára vállalva a közvetítést Berlin és Róma között. Mindkét fél érdekelt volt ugyanis a Párizs környéki békeszerződések felülvizsgálatában. Ugyanakkor titokban azt is remélte, a két nagyhatalom egymást fogja ellensúlyozni és mérsékelni. (Szóba jött – de nem realizálódott – a katonai együttműködés más államokkal is.)
    Bethlen István 1931 augusztusában lemondott ugyan kormányfői posztjáról, de mint a hatalmas (158 parlamenti mandátum!) Egységes Párt elnöke és Horthy bizalmasa továbbra is nagy hatással volt külpolitikánk alakulására.
    Az első lépések a német orientáció felé még a „weimari idők”-ben történtek, amikor azonban Adolf Hitler hatalomra került (1933. január) hirtelenében nagyon is bonyolulttá vált Magyarország és Németország kapcsolata. Az exminiszterelnöknek (bizonyára a Mein Kampf olvastán) baljós sejtelme támadt: az ország kényszerűen egy olyan szövetséges karjaiba futott, amely nemcsak a revízió reményteli kilátásait ígéri, hanem az elnyeletés szörnyű veszélyeit is. Ez az ambivalencia aztán mindvégig rányomta bélyegét Bethlen Hitlerhez fűződő viszonyára. A nagy taktikus ekkor megpróbált lavírozni a különböző érdekek között, hogy biztosítsa az ország fennmaradásának, sőt gyarapításának feltételeit. A dilemma feloldásának módozatait kereste. Egyrészt szüksége volt a németek „barátságára”, másrészt távol akarta tartani őket az ország határaitól. Ellenezte a háromhatalmi egyezményt, de azt a bolsevizmussal szemben a kisebbik rossznak tekintette. Mint magánember, 1933 márciusában meglátogatta Hitlert, hogy közvetítsen a németek és az olaszok között, egyben tájékoztatta a Führert külpolitikai elgondolásairól. Naivnak bizonyult, amikor abban reménykedett, hogy a náci vezér tüzénél sütheti a maga pecsenyéjét.
    A második világháború kitörése még komplikáltabbá tette a magyar-német kapcsolatokat. A magyar külpolitikának kétségtelenné kellett tennie, hogy melyik tábor oldalán áll. A horthysta kormányok lépéseit a trianoni revízió motiválta, ennek azonban ára volt. Bethlen 1944 nyarán illegalitásban írott emlékirataiban kifejti, hogy nem értett egyet a háborúba való belépéssel. „A második világháború sorsa az első naptól kezdve eldőltnek volt tekinthető.” Horthy és revansista körének túlnyomó többsége akkor még korántsem osztozott ebben az álláspontban. Bethlen úgy látta, hogy Magyarországnak végig semleges magatartást kellett volna tanúsítania, mint ahogy második miniszterelnöksége idején Teleki Pál is, amikor 1939 szeptemberében Németország megtámadta Lengyelországot. Különös ellentmondás azonban, hogy Bethlen nem ítélte el Jugoszlávia – részben magyar – lerohanását (1941. április). Indoklásul azt a felettébb gyenge érvet hozta fel, miszerint a királyi honvédség csak akkor lépte át a déli szomszéd határait, amikor Jugoszlávia gyakorlatilag már nem létezett. (Szerinte tehát érvényét veszítette a két állam között 1940 decemberében megkötött örök barátsági szerződés, amelynek megszegése Teleki Pált éppenséggel öngyilkosságra késztette.) Ugyanakkor Budapest akcióit azzal is mentegette, hogy a csetnikek bosszújától rettegő délvidéki magyarság védelmet kért az anyaországtól. Ádáz kommunistaellenessége ellenére (Horthyval sem egyetértve) viszont végzetes hibának tekintette a Szovjetunió elleni oktalan hadüzenetet (amelyre a németek nem is tartottak igényt), s úgy látta, hogy a németeknek tett bizonyos gazdasági és más természetű szolgáltatások fejében realitása lehetett volna a magyar semlegességnek, megőrizhető lett volna a háborúból való kívülmaradás. (Lásd Svédország esetét!) Már csak a növekvő belső társadalmi feszültségek miatt is kívánatosnak tartotta volna a kivárást, a hadsereg érintetlenségének megtartását, nehogy megismétlődjék 1918–1919.
    Némileg árnyalja, de nem cáfolja az 1944-es emlékirataiban felvázolt képet az a levél, amelyet 1939. január 14-én írt Horthynak: „Kétségtelen, hogy a német túlsúly jegyében élő Közép-Európában a német birodalommal való barátságos együttműködést biztosítani kell. Ez a barátság azonban nem lehet egyoldalú, nem jelenthet kiszolgáltatottságot, s a független magyar külpolitikai akarat feladását…”
    Kezdetben támogatta a Teleki-öngyilkosság utáni kormányfőt, Bárdossy Lászlót, amikor azonban kiderült, hogy Bárdossy csakis német barátságban tud gondolkodni, s hogy a doni katasztrófa meg a sztálingrádi összeomlás előrevetíti a fasiszta koalíció súlyos vereségét, javaslatot tett a miniszterelnök menesztésére, és Kállay Miklós kinevezésére. Olyan politikusra volt szükség, aki ugyan kitart a németek mellett a Szovjetunió ellenében, de kész kiegyezésre az angolszászokkal. Jóllehet emlékirataiban Bethlen tagadja, hogy Kállay kettős játékot űzött volna, túlságosan is nagy és hiteles irodalma van a Kállay-féle hintapolitikának ahhoz, hogy e tanulmány korlátozott keretei között vitába szálljunk a gróf véleményével.
    1942 őszén angolszász körökben felajánlották Bethlennek, hogy utazzék Nyugatra, mert az Egyesült Államok megbízottai hajlandóak tárgyalni vele Magyarország átállásának konkrét kérdéseiről, Horthy pedig azt szerette volna, ha élére áll egy posszibilis emigráns kormánynak. Az exminiszterelnök azonban kijelentette: nem kíván külföldön politizálni.
    Ugyanebben az időben Kállay kormánya mellett felállítottak egy titkos tanácsot, amelynek Bethlen is tagja lett. A testület a fasiszta koalícióból való kiválás legkevésbé kockázatos módozatait kereste. Horthy legfőbb bizalmasa azonban minden kétségtelen bölcsessége és taktikai érzéke ellenére sem tudott a helyzet követelményeinek színvonalára emelkedni. Az angolszászokkal folytatott megbeszélések során nem értette meg, hogy a feltételeket nem ő, hanem a leendő győztesek diktálják majd. Az átállás fejében olyan képtelen kikötésekhez ragaszkodott, melyek 1943–1944 fordulóján már minden realitást nélkülöztek: az anakronisztikus félfeudális hatalmi rendszer kisebb javításokkal történő átmentése, garanciák a szovjetek mellőzéséhez, az 1942-ig kialakult új magyar államhatárok elismerése stb. A nyugatiak hajthatatlanok voltak. Iterndale Bennett isztambuli brit főkonzul kereken közölte a szövetségesek s egyben kormánya álláspontját: kizárólag feltétel nélküli megadás lehet a tárgyalások alapja. 1943 augusztusában a budai Várban a titkos tanács újabb bizalmas összejövetelére került sor, az államfő és Bethlen jelenlétében. A kapituláció kérdésében nem akartak rugalmasabb álláspontra helyezkedni, de annyiban engedtek konokságukból, hogy a leendő kormányba már készek lettek volna befogadni a szociáldemokratákat, abban reménykedve, hogy arcuk ezzel szalonképesebb lenne a Nyugat számára. Ez a stratégia azonban még nem kívánt szakítani a német szövetséggel.
    1943 novemberében Edmund Veesenmayer (német meghatalmazott, későbbi budapesti követ) és Bethlen találkozóján a volt kormányfő kijelentette: csakis Németország képes a szovjeteket feltartóztatni, s ebben Hitler változatlanul számíthat Magyarországra. (E. Veesenmayer 1943. november 23-ai jelentése a Führernek.)
    A katonai helyzet a fasiszta koalíció kárára 1944 folyamán tovább romlott. A szovjet hadsereg közeledése Magyarország határaihoz nem kijózanodást, inkább pánikot keltett a magyar vezetőkben. Még görcsösebben ragaszkodtak a németekhez, bár az angolszászokkal megkezdett alkudozást, kisebb-nagyobb szünetekkel folytatták. Ennek tudható be, hogy Bethlen 1944 februárjában azt javasolta Horthynak, tegyen ajánlatot Hitlernek – a Kárpátokat megvédendő – egy, a Romániához tartozó Dél-Erdély ellen irányuló, közös katonai hadművelet végrehajtására. (1944 szeptemberében Sztójay Döme utódja, Lakatos Géza igyekezett végül a politikailag ostoba, katonailag pedig dilettáns elgondolást – abszolút sikertelenül – valóra váltani.)
    1944. március 19-én a nácik megszállták Magyarországot (Margarethe I. hadművelet). Bethlennek, Kállaynak és még sokan másoknak a lavírozók közül menekülniük kellett. Sztójay Döme lett a kormányfő, és bábkormányának hathónapos áldatlan működése, továbbá a keleti és a nyugati fronton sorozatosan elszenvedett náci vereségek végre cselekvésre ösztönözték az uralkodó osztály józanabb köreit. Az átállás újabb tervét Bethlen dolgozta ki 1944. június végén, az államfőnek címzett memorandumában, amelyet illegalitásában készített.
    A Sztójay-adminisztráció – mint írja – kiszolgáltatta az országot Hitlernek, a németek szabad garázdálkodása „menthetetlenül a bolsevizmusnak veti meg az ágyát”. Ugyanakkor óvatosságra inti Horthyt: a jelenlegi kormány elkergetését akkor hajtsa végre, ha a nácik – katonai nehézségeik miatt, képtelenek lesznek ellenlépésekre, a magyar honvédség pedig már kellően felkészült a szakításra. A háborút a szovjetekkel mindazonáltal folytatni kell – ajánlja a továbbiakban memoranduma –, egészen addig, amíg a kiugrás „tisztességes módon” végrehajtható nem lesz. Olyan vezetőt kell az ország élére állítani, aki képes a fordulat irányítására, s erre legalkalmasabb egy Horthyhoz hű és a hadsereg tisztikarának bizalmát élvező tábornok lenne. A memorandumból, sajnos, kiderül, hogy az alighanem legvilágosabb fejű tanácsadó még a legválságosabb helyzetben sem tudta reálisan felmérni a katonai-politikai lehetőségeket. Horthy mindenesetre követte Bethlen tanácsát. 1944. július 8-án magához rendelte a kiszemelt jelöltet, Lakatos Géza vezérezredest, az 1. magyar hadsereg volt parancsnokát és felajánlotta neki a miniszterelnöki széket. A tábornok – tartva a németek kíméletlen reakciójától – akkor még elhárította a megbízatást. Eközben a kormányzó a „tisztességes kilépés” kedvéért nyíltan közölte Veesenmayerrel a szándékait. A felbőszült Hitler nyílt megszállással fenyegetőzött. (Lásd a Führer 1944. július 16-án küldött telefonüzenetét.) Horthy átmenetileg meghátrált, de a románok 1944. augusztus 23-án véghez vitt sikeres átállása cselekvésre kényszerítette. Leváltotta Sztójayt, és Lakatos Gézát állította a kabinet élére. Egyúttal mint Legfőbb Hadúr azonnal levelet menesztett Berlinbe: „… kezeskedem azért, hogy az új kormány egy hajszálnyit sem fog eltérni a kiszabott iránytól…” Hitlert ez természetesen nem nyugtatta meg.
    Bethlen a román átállás után már nagyon is sürgette a kiugrás végrehajtását. Noha következetesen az angolszászok híve maradt, immár nem zárkózott el a Moszkvával való tárgyalások elől sem. „Ha továbbra is kitartunk a németek mellett, leradíroznak bennünket a térképről.” Horthy írja emlékirataiban: „Közvetlenül az eskütétel után (Lakatos vezérezredes beiktatásáról van szó. H. S.) a kormány minisztertanácsot tartott, s ez az Oroszország elleni küzdelem folytatása mellett foglalt állást. Elhatározásomban az a szempont vezetett, hogy Magyarország hadszíntérré ne váljék.”
    Miután mind Svájcban, mind Casertában tudtára adták a magyar vezetőknek, hogy a szovjet fél kiiktatásával semmiféle megegyezés nem képzelhető el, Horthy fegyverszüneti delegációt küldött Moszkvába. Hitlerék azonban Lakatosék minden lépéséről naprakész információkkal rendelkeztek, s ezért még idejében megtették az előkészületeket a szakítás megakadályozására.
    Az 1944. október 15-ei nyilaspuccs aztán véget vetett Bethlen István politikai pályafutásának is. Bujkálnia kellett, mígnem 1944 decemberében feladta magát az országot felszabadító Vörös Hadsereg katonáinak. Már elmúlt 70 éves, s bizonyára úgy érezte, túllépett rajta az idő is, a történelem is. Mindenesetre elutasította Vas Zoltán már említett közeledési kísérletét, és ezzel kinyilvánította, hogy a népi demokratikus forradalom kibontakozásának periódusában már nem kíván részt venni a közéletben. Inkább a fogságot választotta.
    Egy egész történelmi korszak, az ellenforradalmi Magyarország huszonöt esztendejének emblematikus politikusa és vitathatatlanul legtehetségesebb államférfia volt.

MŰHELY

BERETI GÁBOR

Válságok örvényében

Ha a mögöttünk hagyott esztendőnyi időszak változásainak két, talán legfontosabb fejleményét, a tavaly ősszel kitört gazdasági válságot és a júniusi Európai Parlamenti választásokat vesszük szemügyre, csüggesztő kép tárul elénk. Alig egy éve, hogy Bush, akkori amerikai elnök a fenyegető államcsődöt elkerülendő 700 milliárd dollárnyi mentőövet dobott néhány válságba jutott cégnek, és néhány bajba került banknak. Ezzel mintegy ország-világ tudomására hozta, hogy a kapitalizmus átfogó, pénzügyi és gazdasági válságba süllyedt. Majd utódja, a januárban hivatalba lépett Obama elnök folytatta elődje kármentő erőfeszítéseit és újabb, milliárdos nagyságrendű mentőcsomaggal igyekezett kihúzni országa, és mellesleg a világkapitalizmus szekerét a kátyúból. Más régiók vezető hatalmai is hasonló lépésekre kényszerültek.
    A válság következtében számos kis és közepes ország, így hazánk is, a közvetlen államcsőd szélére sodródott. Ezeket a globális kapitalizmus nemzetközi pénzintézetein, a Világbankon, a Valuta Alapon, az Európai Központi Bankon stb., keresztül juttatott rendkívüli kölcsönök segítségével tartották és tartják azóta is felszínen. Ha ez a pénzügyi infúzió nincs, ezeknek az országoknak a gazdasága összeomlik, magukkal rántva környezetüket.
    Nemrég uniós képviselőválasztásokat tartottak Európában. Míg szerte a világon az állami segítség, az államosítás, általában véve is a baloldali opció eszközrendszeréhez tartozó megoldásokkal keresik a válságból vezető kiutat, addig az európai választásokon előre tör a jobboldal, mi több, hazánkban kirívó arányban, de uniós szinten is megerősödik és teret nyer a rasszista ihletésű szélsőjobb. A világgazdasági krízis mellett a vén kontinens a szellemi-ideológiai válság tüneteit mutatja.
    E két jelenség forrásvidékét és a tényleges kiút lehetőségét járjuk körül.
    A társadalmi megújulás folyamata a termelés tőkés módjának világtörténelmi megjelenése óta munka és tőke viszonyának figyelembe vétele nélkül nem ítélhető meg reálisan. Ez alól e mostani válság se kivétel. Hiszen hiába tárnánk fel, írnánk le, elemeznénk fejleményeit csupán nemzeti, szakmai, vallási, etnikai, pártpreferenciális stb., alapon, avagy akár ezek együttes számbavételével is, munka és tőke viszonyát figyelmen kívül hagyva, csak egyoldalú, torzított, a lényeget meghamisító kép tárulna elénk. Ahogyan ez a munka világával szemben a tőke érdekeit preferáló módon manapság a médiumokban dívik. Aki csupán e sugallatokra hagyatkozva próbál eligazodni a politika hétköznapjainak hullámverésében, az könnyen elemi érdekeivel ellentétes örvénylés vonzásába kerülhet. Ezt elkerülendő és a tárgyilagos tájékozódás érdekében jegyezzük meg, hogy a tőkés rend globalizációjával párhuzamosan a nagyvilágban kialakult a kapitalizmusnak a kritikai, világrendszer-iskola néven létrejött oppozíciós irányzata, amely tőke és munka konfrontációs mozgásformáinak aktuális eseményeit mint két érdek és értékrend egymással versengő küzdelmét kíséri figyelemmel. E szemlélet nélkül számos közelmúltbeli fejleménynek, pl. a rendszerváltásnak, a jóléti állam eltűnésének, a növekvő munkanélküliségnek, a társadalom gazdagokra és szegényekre történő kettészakadásának stb., valós okaira visszavezetett bemutatása elképzelhetetlen volna. S mégis azt kell tapasztalnunk, hogy e sorsunkat és történelmünket alakító küzdelemnek ma a magyar politikai erőtérben a széles médianyilvánosságon keresztül történő feltárása, sajnos, szinte teljességgel lehetetlen. Azzal kell szembesülnünk, hogy az utóbbi két évtizedben régiónkban nem alakultak ki a reális értékelés feltételei.
    Munka és tőke rivalizáló, ám egymásra utaltságukat is jelző versenyében Európa, úgy tetszik, háttal ül a lovon. Ennek okát a vén kontinensen húsz évvel korábban lezajlott rendszerváltásban véljük felfedezni. Merthogy ez az esemény volt az, amely a rendszerek funkcióját illetően, a – főleg kelet-európai – választópolgárok értékítéletét elhomályosította. Az itt élő generációk jó részének még személyes élménye volt a szocializmus, amelyről annak ellenére, hogy az emlékezetben, híven egykori valóságához jó és rossz emlékek együtteseként él, csak rosszat lehet hallani. A szocializmusról tárgyilagos, mind hibáit, mind erényeit soroló elemzés, amely a kapitalizmussal való elfogulatlan összevetés alapja lehetne, azóta sem születhet. A legtalálóbban egy közmondás idevágó variánsa jellemzi a helyzetet: a szocializmusról vagy rosszat, vagy semmit. Ennek a torzításnak, a húsz éve folyó hiszterizált hazugságkampánynak mára beérett a gyümölcse: az EP választásokon nemcsak, hogy úgy általában előre tört a szocialista orientáció negligálására hajló konzervatív jobboldal, de teret nyertek az Unió létét megkérdőjelező nyíltan rasszista, a nemzeti elkülönülést hirdető szélsőjobboldali pártok is.
     A ma élő generációk jó része még személyes élményként élte át a rendszerváltást. Ez sokakban azt a történelmileg teljesen hamis (és persze, masszív médiatámogatással fölerősített) benyomást keltette, hogy a rendszerváltás nem a szocializmusnak kapitalizmussal, hanem egy diktatúrának a demokráciával történő fölváltása. Mintha a szocializmus en bloc a diktatúrával, a kapitalizmus pedig ab ovo a demokráciával volna azonosítható. Mintha a társadalmi rendszerek fölcserélhetők lennének az uralmi formákkal. Az átverés, az uralmi formaváltásként eladott rendszerváltás valódi tartalma aztán jókora csalódást okozva az új rendszer kíméletlen, antiszociális természete szerint bontakozott ki a rákövetkező években: Magyarország GDP-je a rendszerváltás következtében 20%-kal esett vissza. Ezt a háborús veszteséggel felérő csapást az életszínvonal hasonló mérvű hanyatlása követte, amit az ország csak az ezredfordulóra tudott úgyahogy kompenzálni – a magyar gazdaság teljesítőképessége a 2000-es évek fordulójára érte el az 1989-es szintet. De ekkorra a jövedelmi és tulajdonviszonyok már gyökeresen megváltoztak. A ’89-ig fennálló lényegében teljes foglalkoztatottság megszűnt, a privatizáció során eltűnt egymillió munkahely, s ez azóta is hiányzik. Ne feledjük, hogy a Fidesz EP-választási kampányában egymillió új munkahely létrehozását ígérte! Vajh miért mulasztotta el megtenni ezt, amikor kormányon volt? A jövedelemkülönbségeket mutató decimális a korábbi ötszörösére nőtt, a tőkejövedelmekkel való összehasonlítással – ilyesmi korábban nem létezett –, pedig már bíbelődni sem érdemes. A washingtoni konszenzus deregulációs, liberalizációs, privatizációs ajánlása szerint eminens módon végrehajtott rendszerváltás Kelet-Európát az immár globalizálódott tőkeuralom perifériájává változtatta. Ahogy a rendszerváltásban egy csapásra eltűnt a szocializmus volt gondoskodó állama, a rákövetkező évtizedben úgy tűnt el fokozatosan a nyugat-európai jóléti állam. Ha más ütemben is, de így vált mindkettő a globálissá növő neoliberális kapitalizmus áldozatává. Mi több, a húsz éve tartó szociális ellehetetlenülésnek és a világot mára általános pénzügyi-gazdasági válságba döntő folyamatoknak is ugyanaz az oka: a kapitalizmus virtigli, neokonzervatív modellje. A rendszerváltásban eltűnt szocializmust, úgy tűnik, most a kapitalizmusnak a gazdasági válságban eltűnő neoliberális modellje követi. S ez kétségtelen fordulópont, trendforduló, melyben a rendszerek 21. századi, a technicitás magasabb szintjén történő újjászerveződése és a rendszerek közti viszonyok átrendeződése várható. A rendszerek e versenyében a szocializmus esélyei érezhetően javulnak. Úgy is mondhatnánk, a fejlődő technicitás a szocializmusnak dolgozik. Elég, ha csak a Kínában zajló tartós növekedésre utalunk, amely egyre megalapozottabbá teszi azt a vélekedést, hogy az elkövetkező időszakban a világszocializmus a világkapitalizmus egyenrangú partnerévé válhat.
     Munka és tőke világtörténelmi versenyére érdemes ebből a szempontból is egy pillantást vetnünk. E küzdelem motorja, mint láttuk, mindig is a technikai fejlődés volt. Ezt a világtörténelmi fejlemények eszmetörténeti értékelése is alátámasztja. Hiszen már most világos, hogy az elkövetkező időszak versenyében hendikeppel indul az, aki a válság orvoslásának, a technikai fejlettség által kínált állami (szocialista) eszközeit magától idegennek tekinti, mert társadalmi berendezkedése ezeknek valóban ellentmond. A dolog lényege itt az, hogy a tőkerendszer kapitalista változata, függetlenül éppen uralkodó, avagy aktuális modelljétől az elitfogyasztás létrehívására és kiszolgálására épül, ezért a kapitalizmus csak túltermelési, pénzügyi, profitrealizálási válságokon keresztül haladhatja meg önmagát, míg a szocializmus a társadalom egészének fogyasztási potenciálja körül és érdekében szerveződik, és struktúrájában a termelésnek még kiköszörülhetetlenül jelenlevő kapitalista módját annak ellenőrzésével optimalizálja, hozza a társadalmi szükségletekkel időről időre szinkronba. A történelem az osztályok közti ellentétek feloldási kísérlete kérdéseként, illetve újabban a társadalom és a természet közti érintkezési mód kérdéseként veti fel a technicitás és a társadalmi rendszerek kompatibilitásának a kérdését.
    A fentiek alapján láthatjuk, hogy a kapitalizmuson a tőke társadalmi, politikai ellenőrzése révén a felépítményi viszonyok, a bővített társadalmi reprodukció rendszerré szervezése által túljuthatunk, de még így sem juthatunk túl a bővített újratermelés tőkerendszerű módján, amely a technicitás fejletlenségéből ered.
    A hagyományos szemlélet szerint a szocializmus a tőke és a munka antagonisztikus ellentétéből fakadó rendszerként, mint a kapitalizmus alternatívája jön létre s mint ilyen, a kapitalizmust már megvalósulásakor minden tekintetben meghaladó formáció, egy fejlettebb, új minőség. Ez a nézet abban a korabeli, a formális logika által egyébként megtámogatott feltételezésben gyökerezik, mely szerint a szocializmus a világ legfejlettebb régiójában, jelesül az Egyesült Államokban valósul meg elsőként, s ebbéli minőségében segít majd a világ többi, még kapitalista formációban létező régióinak a fejlődésben. Ám a történelem más úton járt, s a szocializmus egy másfajta lehetőség megvalósulásaként, a leggyengébb láncszem logikája alapján, a történelem által egyébként ugyancsak megtámogatott módon, 1917-ben egy félperiférikus régióban, az első világháború hullámaiban elvesző cári birodalom romjain, a világ első munkásállamaként megszerveződő Szovjetunióban öltött testet. Második hullámként pedig a második világháborút követően az ismert módon innen terjedt tovább a köztes Európába és Ázsiába. A 20. században a szocializmus ugyan más kontinenseken is megjelent, ám minden esetben anélkül, hogy a gazdaságilag legfejlettebb régiók formációjává vált volna. Így állt elő az a helyzet, hogy bár a szocializmus a társadalmi viszonyok szerveződési formájaként a kapitalizmusénál demokratikusabb, ezért fejlettebb formáció, ebbéli rendszerelőnyét érvényesíteni mégsem tudta, mert önmagát az élvonalbeli technika által megtámogatni nem volt képes. Most, a 21. század hajnalán, új történelmi perspektívát nyitva, mutatis mutandis a Kínai Népköztársaság esetében merül fel újra ez a történelmi lehetőség.
    De ez merül fel a válság generálta, új keletű szóhasználattal élve az ellenőrzött kapitalizmus, pontosabban a szocializmus által ellenőrzött kapitalizmus 21. századi globális modellje napirendre kerülésének idején is. A 21. századi globális szocializmus-modellben, szemben a 20. századi változatokkal, melyekben – még ha kényszerűségek szorításában is – a szegénység általánosításának gyakorlata dívott, a cél nem a gazdagodás lehetőségének a megszűntetése, jóval inkább az elszegényedés elhárítása, a szegénység, kivált a mélyszegénység megszüntetése lehet. Ennek modellképlete az alul zárt, felül nyitott társadalom, melyben a nyitottság a gazdagodás korlátozatlan lehetőségét, míg a társadalom alján élők számára a zártság az emberhez méltó egzisztenciális szint garantálását jelenti. Azt, hogy senkit sem fenyegethet a mélyszegénységbe hullás veszélye. A mélyszegénységet elkerülő szociális szint anyagi alapját az arányos közteherviselés következetes megtartatásával lehet biztosítani. A múlt századi szocializmusgyakorlat az alul zárt, fölül zárt modellképlet megvalósulásának volt tekinthető, melyben az elszegényedéssel szembeni össztársadalmi érdek érvényesítését a gazdagodás lehetőségének a korlátozásával párosították. A kapitalizmus szociális gyakorlatát az alul is és a felül is nyitott modellképlettel jellemezhetjük, melyben a korlátlan gazdagodás az arányos közteherviselés figyelmen kívül hagyásával, a szociális szükségletek rovására történik. E fenti képlet koordinátái között értelmezve munka és tőke viszonyát, az alanyi jogú szociális biztonság csak mindkét érdek rendszerré szervezett partneri viszonyaként valósítható meg. A kapitalizmus a technicitás fejletlenségéből ered, míg a szocializmus az embernek a munka és a humanitás oszthatatlanságát kifejező egységéből. Mai körülményeink között célunkat, a javak optimális, méltányos elosztását legkézenfekvőbben munka és tőke rendszerekként létező partneri érvényesülése biztosíthatja. A harmadik évezred szocializmusának stratégiája a munkának eme plurális, piaci, a technicitás fejletlenségéből fakadó kapitalista gazdaságként működő nukleusza köré szervezni a munka társadalmi viszonyainak szocialista, szociális rendszerét, s a szocializmus e modellje által ellenőrizni és stimulálni a gazdaság szférájában még működő kapitalizmust. Óriási feladat ez, hiszen ma még a rendszerek viszonyában távolról sem a munka stimulálta tőke partneri gyakorlata érvényesül.
    A technika mai szintjén tehát a bővített újratermelés folyamata kikerülhetetlenül tartalmaz tőkés elemeket, ezért ez az a technicitás fejletlenségéből fakadó objektív hatás, amely a kifejlett érdekviszonyokban, azaz a társadalmi rendszerek viszonyában a partneri érvényesülés gyakorlatának irányába hat.
     A két rendszer összehasonlításakor azért képviselnek fejlettebb formát a szocializmus reprodukciós mechanizmusai, mert a gazdaságosság jelensége és fogalma általános érdekkifejeződésként a társadalmi élet egészére vonatkoztatottak, míg a kapitalizmusban mindez a magántulajdonosi osztály érdekére, azaz a profit jelenségére és fogalmára szűkül.
     Ugyanis a globálissá lett klasszikus gazdasági liberalizmus laissez faire érdeklogikája szerint csak profitrealizáló mechanizmusokra van szükség, ezért az állam, amely képes a profitképződés folyamatait ellenőrizni, a profitmaximalizálás útjából eltakarítandó akadály. Ad absurdum maga a társadalom ez az akadály, mert a társadalom önmagát többek között szociális lokalitásokként államokba szervezni képes érdekközösség. S e mostani válság a priori okait kibontva azt látjuk, hogy az emberiséget a legmélyebb válságokba sodorván a profitfétis oltárán ezt a köz- és önveszejtő mutatványt a tőkés uralmi rend ciklikus rendszerességgel bemutatja.
     A szocializmusban a gazdaságosság az egész társadalom érdekeit képviselő jelenség, össztársadalmi fogalom, amely azonban a reprodukciós folyamat mai fejlettségi szintjén állami közvetítettségek (elkülönült profitérdekek) nélkül, közvetlenül nem képes önmagával azonosulni, önmagával közvetlenül azonos jelenségek sorozatában megnyilvánulni. Erre majd csak a termelőerők, a technicitás oly mérvű fejlettségének a szintjén nyílik lehetőség, melyen a termék már nem kényszerül áruformát öltve, piaci mechanizmusok közvetítése révén értékesülni. Ez a szint már a kommunizmusnak lesz az anyagi bázisa, melyen az ember a társadalom létfenntartását szolgáló természeti erőket már az elosztás közvetítési mechanizmusai nélkül, közvetlenül lesz képes alkalmazni. Ekkor már nem lesz szükség a reprodukciós folyamat piaci, áru- és értékviszonyok közvetítette gyakorlatára.
    A korlátlan profitmaximalizálásra törekvő kapitalizmus időről időre túlterjeszkedik képességei határán és válságok örvényébe sodorja a társadalmakat. A szocializmus, a rendszerváltás óta ellene folytatott parttalan rágalomhadjárat ellenére európai története révén is bizonyítottan képes a maga össztársadalmi érdekeket szolgáló gazdasági, politikai eszköztárával a tőkés irracionalizmus hatásainak mérséklésére, kivédésére. Olyannyira, hogy társadalomszervezői gyakorlatának eszköztárából még kölcsönre, kölcsönadásra is futotta. Hiszen a kapitalizmus már a múlt század első felében, de kiváltképp a második világháborút követően számos, a szocialista társadalomgyakorlathoz tartozó, a sajátjától idegen elemet vett át s adaptált a maga működőképessége érdekében. A klasszikus szabadpiaci kapitalizmus így vált az állami beavatkozások és a kiépítendő szociális háló 1945 utáni keynesiánus rendszerévé. A keynesi életmű végső fokon nem más, mint a klasszikus, az eredeti kapitalizmus adaptív rendszere. Ám az adaptív kapitalizmus sem azért kapitalizmus, hogy tűrje a ráaggatott, tőle idegen szociális elemekből fakadó balsorsát, hanem hogy az első adandó alkalommal levesse a szociális álruhát, s kibújva a rákényszerített szocializmus, a szociális, a jóléti állam bőréből, neoliberális, vagy – ha úgy tetszik –neokonzervatív rendszerként kezdhessen újabb ámokfutásba. Mint láttuk ezt az utóbbi harminc év során, amikor is a globalizációt kibontakoztató informatikai forradalom körülményei között a robbanásszerű fejlődéssel lépést tartó ütemben fejlesztette ki új profitmaximalizálási technikáit és fejlesztette ki a profitmaximalizálási lehetőségek virtuális gazdaságban megnyilvánuló új világát. A jóléti állam bőrét levedlő, ellenőrizetlen, neoliberális kapitalizmus féktelen profitmaximalizáló éhségétől hajtva ezúttal úgy terjeszkedett túl lehetőségei határán, hogy az informatikai technicitás lehetőségeit kihasználva létrehívta a reálgazdasági folyamatok által fedezetlen, azoktól elszakadt s azok nagyságát mára már hatvanszor meghaladó virtuális – mert jobbadán csupán elektronikus jelként létező – pénzgazdaság délibábját. A felhalmozódott tőketömeg értékesülési lehetőséget keresve nyomás alatt tartotta a világgazdaságot, eltorzítva, avagy csupán „kapitalizálva”, a kapitalizmus neoliberális érdekviszonyai szerint alakítva annak reálgazdasági, szociális, politikai és egyéb viszonyait. Ám a virtuális luftballon 2008 szeptemberében, ahogy ennek a veszélyére jó évtizede már többen figyelmeztettek, kipukkadt. Beütött, mint évszázadok óta már annyiszor, a kapitalizmus soros, ciklikus válsága. Első hangon elillant 1,3 trillió dollár pénzügyi vagyon, amelynek hatását még a Bush-kormány 700 milliárd dolláros mentőcsomaggal próbálta orvosolni. A kapitalizmus laissez faire világába Keynes szellemében, mint láthatjuk, újra állami beavatkozás történt és történik.
    De itt most számunkra a riasztó számadatoknál is fontosabb, hogy lássuk: (1.) hogy a válság a kapitalizmus létéhez tartozó törvényszerű jelenség; (2.) hogy a klasszikus kapitalizmus ezért időről időre törvényszerűen kényszerül adaptív kapitalizmussá változni; (3.) hogy a természetétől idegen adaptivitását adandó alkalommal ösztönszerűen leveti; (4.) hogy az ellenőrzésére alkalmazott szociális, állami, jóléti stb., eszközök egy másik, a munka világához tartozó rendszer, a szocializmus sajátjai és (5.) hogy az élet a kapitalizmus szocializmus általi ellenőrzését törvényszerű elkerülhetetlenséggel, még a szocializmus politikai gyöngesége ellenére is (ilyenkor, sajnos, még nem maradandó, még nem rendszerré formálódó módon) kikényszeríti.
    Bár a válság a maga néhány okára – a virtuális pénzfeleslegre, az ebből fakadó hitelnyomásra, a fedezetlen ingatlan hitelek bedőlésére, a származékos ügyletek „innovációjára” stb. – visszavezethető konkrétságában mutatkozik meg előttünk, hatását a társadalom egészére kiható következményként éljük át. A válságnak a konkrét és az általános pólusai közt felvillanó világosában így egyszerre szemlélhetjük az okok néhány tényszerű változatára egyszerűsített és hatásának globális méretű teljességként kibomló valóságának röntgenleletét. Miközben a szemlélő reakcióiból az önmaga érdekpozíciójára reflektáló társadalmi-politikai karaktere is kirajzolódik.
    Már az elmúlt időszakról felvillantott eddigi pillanatkép is meglehetősen ijesztő, hát még ha a felszín mögé pillantunk. Hiszen a gazdasági folyamatoknak politikai vetületei is vannak. Szakemberek tudni vélik: lehetséges, hogy a kölcsönökkel a rászorult országokat a ma élő generációk várható élettartamán túl is az adósrabszolga helyzetébe juttatják. És nem is egyes országoktól, hanem azon pénzügyi-gazdasági köröktől függő helyzetbe, amelyek az utóbbi harminc évben kiépült globális tőkerendszer haszonélvezői. Többek között, ezért kaphatott lábra az a hír is, hogy pl. India, Oroszország, Kína a jelzett pénzintézetek feltőkésítésétől visszalépett. Mert a mérvadó globális pénzügyi körök ezeknek az országoknak azt az igényét, hogy pénzük arányában a világ gazdaságpolitikai folyamatainak formálói lehessenek, visszautasították. Mint ahogy elutasították Kínának a világkereskedelem kiegyensúlyozása érdekében az új világpénz bevezetésére tett javaslatát is. Holott tudvalevő, hogy az Egyesült Államok csupán abból, hogy nemzeti valutája a világpénz, a dollár nemzetközi forgalmából tetemes hasznot húz. Vagyis jól látható, hogy a nemzetközi gazdasági-politikai architektúra átalakítására, a kapitalizmus ellenőrzésére tett minden kísérlet – noha a jelenlegi struktúra újabb és újabb válsággal fenyeget – a mostani helyzet haszonélvezőinek az ellenállásán bukik el. Munka és tőke világméretű küzdelmében ma még a tőke erői dominálnak.
     A válság újra rávilágított arra a – mondhatnánk – triviális igazságra, amit azonban a mai politikai establishment teljességgel eltorzít, hogy abban a hosszú történelmi korszakban, amit a tőkerendszer fémjelez, a munka és a tőke világának két elkülönülő társadalmi érdekközössége egymással szembeni küzdelmeit a kapitalista, illetve a szocialista rendszer egyben identitásukat is kifejező politikai eszközével vívja meg. Az a fél, amely elveszti érdekeinek rendszerré szervezett eszközét, a kiszolgáltatottság állapotába kerül. A válság fényében tisztán látszik tehát az érdekek rendszerré fókuszálásának túlbecsülhetetlen jelentősége. A nyers, kíméletlen osztályérdek nyilvánul meg abban a csillapulni nem akaró, masszív, s gyakran hisztérikus kampánymunkában, amit a rendszerváltás óta immár húsz éve a baloldaliak, a baloldal, a szocializmus és a szocialista orientáció ellen a globális mainstream és helyi kiszolgáló garnitúrája folytat.
    Nem ok nélkül, természetesen. Hiszen politikai uralom, államiság, társadalmi rendszer nélkül nincs önállóság, nincs kifejlett, érvényesíthető identitás. Mindennek a felszíni, pártpolitikai jelenségek világán túli, a társadalmi megújulás folyamatát érintő, az emberi lét nembeliségében (az embernek a természeti környezetétől elkülönülő társadalmi létezésmódjában) gyökerező oka és magyarázata is van. Eszerint különválik egymástól a politikai, a rendszeridentitás és a gazdasági entitás. A tőkésnek a közösség egészétől elkülönülő személyes jogalanyiságát, perszonális entitását, a termelő vagyon feletti (magán)tulajdonjog biztosítja. Ehhez járul még a termelés nukleusza körül megképződő viszonyok társadalmi rendszerré szervezett formája feletti politikai uralom, azaz az egésztől elkülönített, személyessé tett gazdasági entitásnak a társadalmi rendszer egésze feletti identitássá konvertálása. A szocializmusban a kapitalistává egyénített tulajdonrészek, még ha csupán a hatalom által ellenőrzött módon is, de a társadalmi egészbe visszatérve a szocializmus gazdasági nukleuszának egységes entitásává összegződnek, s képződnek meg az ekörül megszerveződő társadalmi viszonyok szocialista jellegét kifejező rendszeridentitássá.
    Mindebből az is kiviláglik, hogy szocialista viszonyok között a gazdaság szférájában is uralkodóvá váló osztály – noha egyének összességét feltételező módon, szemben a kapitalista tulajdonnal rendelkező egyének osztállyá verbuválódásával – nem egyéni tulajdonosok összességeként, hanem eleve egységes társadalmi osztályként válik a hatalom hordozójává. Más szavakkal: a szocializmusban a volt kizsákmányolt osztály tagja egyéni, kapitalista módon, még államosítás révén sem kerülhet a tulajdon által biztosított entitás státuszába, hiszen számára ezt az osztályérdekeit biztosító politikai rendszer, s annak osztályidentitást szolgáló állami formája garantálja. A kapitalizmus ebben a metszetben az entitás, a magánuralom hatalma az identitás, a közösségiség felett, míg a szocializmus az identitás, az önazonosság uralma az entitás, a dologi viszonyok felett.
    Ebből következően a trend, ha hosszú távon is, de kedvezőnek tűnik.
     A tőkeérdek köré szervezett társadalom és államszerkezet (a kapitalizmus) kormányai muszáj Herkulesek módjára végzik el azt az átalakítást, ami a munkaérdek körülményei között, a szocializmus államszerkezetében a kormányok voltaképpeni feladata: a közérdek ellenőrzése alatt tartani a technicitás jelenlegi szintjén még a tőkések „természetes” közegeként működő piacgazdaságot. A tőke kormányai, mint látjuk, szolgálatkész vehemenciával hajtanak végre bármit, még az „öngyilkos” államosítást is, csakhogy megmentsék a rendszert: hajlandók bármit megváltoztatni annak érdekében, hogy ne változzék semmi.
     A válság államosítást involváló hatása többrétegű üzenetet hordoz: (1.) a bővülő újratermelés kapitalista, ellenőrizetlen változata törvényszerűen válságokba torkollik; (2.) az ellenőrzés szükséglete magából a termelésből fakad, amely a javak társadalmi érdekű elosztásán keresztül kiegyensúlyozó erővel hat vissza a termelésre; (3.) az ellenőrzés érdemben csak az elosztás társadalmi gyakorlatán keresztül, társadalmi, uralmi viszonyként érvényesülhet; (4.) ez két – munka- és tőkeérdekű – formát öltve rendszerek és kormányok eszközrendszere által realizálódhat.
    A válságból tehát az államosítás a kivezető út. Az államosítás pedig a termelés társadalmasításához vezet. A tőkések szemében ez a szocializmus rémképét idézi fel. De nemcsak a tőkések maroknyi, a társadalom 3-5 %-át kitevő csoportja, hanem a tőkeérdekek uszályába került, a médiumok agymosásának áldozatául esett, a társadalom 20-25 %-át kitevő kispolgári milliók szemében is. Nemhiába hallhattuk a nyáron a mandátuma lejárta után először megszólaló Bushnak az utódját az államosítások miatt figyelmeztető, kritizáló szavait, amelyekre Obama elnök az államosításokat csupán átmeneti jelenségként értékelő választ adott, megnyugtatva az aggódókat, hogy az állam nem akar tartósan az amerikai gazdaság szereplője maradni. Ami a kapitalizmus „ellenőrizte” kapitalizmus lényegére villant fényt: bár az ellenőrzés szükséglete a termelésből, annak a társadalmi fogyasztás által kiegyensúlyozott módjából, a társadalomnak a kiegyensúlyozott termeléshez fűződő igényéből fakad, ezt a köz-, avagy szocialista érdeket a tőkés „ellenőrzés” az első adandó alkalommal feláldozza az extraprofittal kecsegtető, de egyensúlytalansági válságokat involváló elitfogyasztás tőkés érdekének oltárán. Tényleges ellenőrzés tehát csak a két rendszer egymás közti viszonyaként valósulhat meg.
    Mindebből a fentieken túl egy másik következmény is adódik.
     A tőke államiság nélkül, az állam eszközének hiányában is rendszerszervező erő, míg a munka nem az. És ez csak úgy lehetséges, hogy a tőke – miután egy jogi aktus révén leválik a közérdek testéről és a közösségtől elkülönült, sőt, azzal szembeni magánérdekű létezésbe kezd – magához vonz és kezébe összpontosít minden létezéséhez szükséges feltételt, köznyelvi kifejezéssel élve pénzt, paripát, fegyvert. S mivel a tőke így a társadalmi lét, a termelés feltételeinek a birtokosává lesz, a társadalomnak a bővített újratermelés nukleusza körül szerveződő egyéb (nemzeti, vallási, uralmi, kulturális, szociális stb.) szféráit már nyugodtan átengedheti ezek önigazgató intézményeinek, hiszen ezeket az ezerszálú piac eszközével magához fűzvén már könnyen befolyásolhatja.
     Nem így a munka. Mert a munka maga az osztatlan és oszthatatlan organikus egész, és ha megfosztódik valamely részétől, helyettesítő eszköz híján már nem képes rendszerszervező erő lenni. A munka tehát – ez a társadalmi egészet összetartó és fenntartó idol – egy eszközre, az államhatalom eszközének az alkalmazására szorul. S ebből következik, hogy a kapitalizmussal szemben a munka a technicitás ma adott szintjén – mint fragmentális szféráinak összességeként létező totalitás – rendszerszervező erőként a társadalmi egész érdekeit csak az állam hatalmi eszközének birtokában képes érvényesíteni. No és persze, éthosza szerint azt is csak akkor és úgy, ha a kezében összpontosuló pénzzel, paripával és fegyverrel a progresszióval kompatibilis pluralizmus és demokrácia keretei között és módján bánik.
    A tőke úgy fél a munkától, a szocializmustól, mintha ellensége volna, pedig mindketten egyazon társadalmi totalitás pólusai csupán, s így, elkülönülve egymástól, vetélytársai egymásnak. Az ellenség – mindkettőjük ellensége – azok a töredék csoportok, amelyek a humanitás totalitása alól kivonva magukat, valamely részérdek abszolutizálása alapján fordulnak szembe a megnyilvánulni csupán teljességként képes humanitással. Munka és humanitás egylényegű volta villan itt elő. Az ellenség – mindkettőjük ellensége – a különféle rasszista, fasiszta, náci, fundamentalista stb. csoportok.
    Európában oly hosszú ideig szolgált a konzervatív jobboldal számára munícióul a szocializmus-ellenesség, hogy az emberellenes csoportok helyett zsigeri módon már inkább a baloldalt véli ellenségének. Miközben a társadalom különböző szféráiban egyre fenyegetőbben gyűlnek-gyülemlenek a szociális gondok. A válság érdemi, rendszerek viszonyaként történő rendezése és az EP-választásokon bekövetkezett rasszista előretörés egymást kizáró lehetőségekként kerülnek szembe egymással. Amennyiben ez a tendencia folytatódik, a világ a munka és a tőke küzdelme helyett – ahogyan az a múlt században egyszer már bekövetkezett – ismét a humanitás és az embertelenség erőinek összecsapását lesz kénytelen átélni. A nemzeti társadalmaknak tisztában kell lenniük azzal, hogy folyjék bármily éles küzdelem is a társadalmi rendszerek közt, az antihumánus veszedelemmel szembeni leghatékonyabb eszköz a társadalmi rendszerek közti szimmetrialitás, azaz tőke és munka versenyalapú partneri érvényesülésének gyakorlata.
    A szimmetriális társadalmi állapot olyan egyensúlyi helyzet, amelyben a gazdaságnak a technikai fejletlenségből adódó és profitabilitásban megnyilvánuló kényszerei a társadalmi demokráciába ágyazottan oldódnak fel. A szimmetriális modellképletben nem a gazdagodás nyomán kialakuló luxusfogyasztás jelenti a rendszeridegen, a rendszer egyensúlyát veszélyeztető elemet, s még csak nem is a luxus igényeket kiszolgáló gazdaság jelenléte, hanem ha az ezzel kapcsolatos jelenség-együttes a közfogyasztás ellenében, annak rovására nyer teret, termeli a gazdagságot, vagyis ha az, a gazdasági megalapozottságán túli politikai, hegemón szerephez jut. Ezért az egyensúlyi, a partneri érvényesülés politikájának a társadalom alapvető viszonyait a közérdek közhatalmi szervei révén kell stimulálnia, s őrködnie kell a tulajdoni pluralizmus alapján folyó verseny tisztasága felett.
    Tőke és munka antagonizmusának talajáról tőke és munka érdekközössége ad absurdum feltételezés. Ám a technicitás mai szintjén tőke és munka egy társadalmi egészet alkotó viszonyának feltételezése alapján a szocializmus bizony a tőke érdeke is lehet. Az a szocializmus, amely az antihumanizmussal, a magát nemzeti szocializmusnak nevező embertelenséggel szemben demokratikus módon a társadalom minden érdekközössége, így a tőke, a tőkések közössége számára is biztosítja az érdekérvényesítés lehetőségét. Mert innen tekintve egy nem szocialista keretek között működő kapitalizmus, a válságok okozta állandó fenyegetettségből fakadóan, az első lépés az embertelenség, a fasizmus felé vezető, akadálymentesített úton.

FÓRUM

ILLÉS LÁSZLÓ

Elmélkedés az „államszocializmusról”, avagy a kapitalizmus „indirekt apológiája”

    „A tökéletes egyenlőség, a szolidaritás állapota soha nem érhető el, »mert az ember csupán mérsékelten altruista lény«.”
    (Kis János: Világosság, 1998).
    „Az osztálynélküli társadalom […] létrejöttéig a munkamegosztás szükségszerű velejárója, hogy minden társadalomban legyenek uralkodó, közép- és alávetett osztályok”.
    (Szerdahelyi István: A kommunista pártállamok)

(A kérdés feltevésének előfeltételei.) A tanulmánykötet, amelynek szerény széljegyzetekkel kisérését – változatlan aktualitása okán – az alábbiakban megkíséreljük, ezt a címet viseli: Államszocializmus. Értelmezések–Viták–Tanulságok. (L’Harmattan kiadó–Eszmélet Alapítvány, 2007. 284. p. Szerkesztették Krausz Tamás és Szigeti Péter.) Az Eszmélet Könyvtár sorozat első köteteként megjelenő kiadvány nyomdailag ízlésesen kivitelezett példánya sötét bordó címlapját egy emlékezetes művészi alkotás fotója díszíti: Vera Muhina: Munkásifjú és kolhozparasztlány című, fémlap-borítású kompozíciója, amely Moszkvában, a VDNH (az egykori Össz-szövetségi Népgazdasági Kiállítás) főbejárata előtti téren áll monumentális talapzatán. Ha szemből, vagyis a Proszpekt Mira felől szemléljük a szobrot, az alakok kezében magasra tartott kalapács és sarló egymás mellett párhuzamosan helyezkedik el. A felvétel tehát nem oldalnézetből készült, mert ez esetben a jámbor munkaeszközök, egymást keresztezve, – horribile dictu! – még „önkényuralmi jelkép” benyomását kelthetnék. A kötettel szemben esetlegesen támasztott nosztalgia vádjának kérdése ekképpen – már képileg is – szerencsésen megoldódott.
    De felmerül egy másik gond is. A kötet belső címlapján közlik a szerkesztők: „A Marx és Engels-szobor képét a www.szoborpark.hu engedélyével használtuk fel.” Az ábrázolat tehát egyenesen a múzeumból került elő. A gyanútlan olvasó azonban hiába lapozza a kötetet, keresvén a két tudós közgazdász illusztrációját, végül – megfordítva a könyvet – a hátsó borító sötét bordó homályába veszően fedezi fel elmosódó sziluettjüket. Pedig élesebb kivitelben is szembe lehetett volna nézni velük, mivelhogy régen éltek, ezért nevük és fizimiskájuk nem szerepel az „önkényuralmi jelképek” listáján. Noha felelősségük a kötet témáját illetően kétségbevonhatatlan, akkor is, ha elméleti művüket jóval később Lenin és a bolsevikok és főleg Sztálin a „szocializmusnak” nevezett képződmény kiteljesítésével valósították meg, vagy – némelyek szerint – torzították el.
    A kötetet alkotó tizennégy tanulmány a címben jelzett fenoménnek nem hetven, illetve negyven éves történeti összefoglalását adja (noha érint kulcsfontosságú históriai mozzanatokat is), hanem az alapvető strukturális komponenst és eredőket vizsgálja. Nem annyira a filozófiai, az ideológiai és főleg nem a szociológiai összetevőket elemzi (mindehhez vaskos kötetek sorozatára lenne szükség), hanem a szisztéma elsősorban közgazdasági valószínűségét vizsgálja, abból a célból, hogy megértse: miként létezhetett és miért omlott össze ez a kísérlet. Ahogy zárszavában Krausz Tamás a vitaindító Szigeti Péter tanulmányának meritumát idézi: „Mivé lett az eredetileg forradalmi rendszer, miben állt történelmi jelentősége és miért bukott el, milyen forma-meghatározó vonásai voltak e rendszernek, amely nem volt sem kapitalizmus, sem szocializmus-kommunizmus?” Ez a kérdés – érthetően – már két évtizede foglalkoztatja a baloldal híveit, viták, tanulmányok sora keresi a választ. Maga a szóban forgó kötet főleg az Eszmélet című folyóiratban az 1990-es évek elején megjelent, Szigeti Péter jogász-történész vitaindító, nagy tanulmánya közlésével vette kezdetét és Szalai Erzsébet, Wiener György hozzászólásával folytatódott (Eszmélet, 58, 59, 60. szám); hozzájuk csatlakozott másfél évtized során több más szerző, míg a jelen évtized elején, közepén szintén Szigeti és Krausz próbálták összefoglalni a levonható tanulságokat.
    Az 1980-as évek – mint emlékezünk – már a válság évei voltak, egymás után születtek a különböző indíttatású és célú programok, összejövetelek. Az ún. Baloldali Alternatíva Egyesülés, az Eszmélet című folyóirat és szellemi mozgalom korán felismerte a tőkés restauráció valószínűségét, erőfeszítései azonban nem lehettek elegendőek annak befolyásolásához. Annál inkább nem, mert ahogy Bartha Eszter szorgos levéltári kutatásokon alapuló tanulmányában leírja: a munkásság, nem érezvén magáénak a szocialista államot, semmit sem tett annak megvédésére, Szalai Erzsébet fogalmazásában a munkások a tv előtt ülve, a karosszékből nézték végig a „munkás-paraszt” állam megdöntését. A kötetet átitató egyik alapkérdés tehát: vajon miért történt ez így? Ha nem kellett a dolgozó tömegnek a szocializmus, most vajon mennyire és miért kell neki a hőn óhajtott kapitalizmus?
    Ha ma újraolvassuk a Baloldali Alternatíva korabeli program-előzetesét (Kritika, 1989. 3. sz. 16-17. o.) meglepő módon világosodik meg előttünk: az ott felvetett problémák és megoldási javaslataik kísérik végig a későbbi időben elnyúló vita gondjait, azaz másfél évtized folyamán semmit sem sikerült tisztázni, pozitív módon megoldani, jóllehet a tudós szerzők számtalan aspektusból világították meg a dolog mivoltát. A lényeget illetően azért nem, mivel a számtalan aspektus – felfogásunk szerint – torzítóan egysíkúra szegényedik.
    A tanulmánykötet önálló, egyedi kiadvány – csupán egy nyilvánvalóan elfogult olvasó számára tetszik torzónak. Ez a kötet „a magukat baloldalinak tartó” szerzők (Szigeti Péter és Krausz Tamás nevezi meg őket így) írásait tartalmazza, ezek hűvös, helyenként élesen ironikus szarkazmussal (Szigeti és Krausz esetében bizonyos mélabús fájdalommal) bizonyítják be, hogy a szocializmus (államszocializmus, esetenként államkapitalizmus) tartósan elvileg nem is létezhet(ett), mivel az ily típusú képződmények egyetlen párt által dirigálva demokratikus deficitben szenvedtek, azaz illegitimek voltak, és piacgazdálkodás, azaz profittermelés helyett tervgazdaságot folytattak, a nyers kommunizmus jegyeit viselték magukon. Az efféle rendetlenséggel pedig a történelemnek (vagy megbízásából a tőkés rendszernek) le kellett számolnia.
    Úgy véljük: e távolról sem bonyolult kérdésnek a megoldása nem egy, hanem legalább három összefüggő, három aspektusú kötet témája kellene, hogy legyen. Ám a szerkesztők és a szerzők megelégedtek egy egysíkú szemlélettel, a szocializmussal való leszámolással, vagy jobb esetben a leszámolás tudomásul vételével. A legtöbb szerző számára a téma csupán szakmai tárgy, valamely közgazdasági tankönyvbeli fejezet, amilyen százával akad a gazdaságtörténetben. Az emberi sokadalom, a munkásosztály sorsa, eredmények, bukások és vereségek, az egyszeri államhatalmi lehetőség helyrehozhatatlan elvesztésének katasztrofális következményei feletti megrendültség nem sejlik át a tudós szerzők okfejtésein. Pedig talán e soksíkú tükörben való szemlélődés segített volna igazi plaszticitással megrajzolni a letűnt államszocializmus-államkapitalizmus (némelyek szerint: népi demokrácia) valós, hiteles ábrázolatát.
    A szerzők sok helyet és időt szentelnek egy terminológiai rejtély megoldására: államszocializmus volt-e a letűnt kísérlet, avagy inkább államkapitalizmus? Szigeti Péter elméletileg-közgazdaságilag érvelve nem tartja szakszerűnek az állami struktúra és a gazdálkodási szerkezet összekeverését, habár elismeri, hogy e két külön szféra a harmincas években a Szovjetunióban nagyon is összefonódott. A tőke (a financiális tőke és a magán javak) államosítása megszüntette ugyan a tőkés osztályt, de nem volt képes tulajdonossá tenni, tulajdonosi tudattal felruházni az állampolgárokat, a munkásosztályt. Mások szerint viszont gyakorlatilag az állam birtokolta tőke működtette a bankrendszert, eszközölte a befektetéseket, a termelést, az elosztást, a kultúrát és az egészségügyet (a nagy elosztó rendszereket), s ilyen értelemben tőkés (kapitalista) rendszerről volt szó, amelyet erőteljes szociális vonások szőttek át s amely „koraszülött” szocialisztikus jóléti rendszer mivoltában (államszocializmusként) a merev tervgazdálkodás béklyóiban, azaz nem a piac rugalmas működtetésétől inspirálva, nem a fejlesztésre, az innovációra, a profitmaximálásra törekedett, ezáltal fokozatosan versenyképtelenné vált és ezért törvényszerűen bukott el. A burzsoá imperializmus állandó fenyegetése és a szubjektív faktor, azaz a saját politikai elitek tehetségtelensége és árulása szerzőink szerint állítólag nem játszik szerepet ebben a bukásban; alig történik róla említés a szövegben, mintha ez jelentéktelen tényező lenne. Krausz Tamás szerint a történelem perszonifikálása szinte semmit sem magyaráz meg a múltból. Ez a vélelem legalább is kétséges, gondoljunk csak Hruscsovra és Gorbacsovra, meg hazai alteregóikra.

(A bukás elméleti genezise.) Egy húsz év előtti tanulmány szerzője tömören így foglalta össze a marxi humanista emberképet a jövendő kommunista társadalomban: „Marxnál az egész életművön, a Német ideológiá-tól a Grundrissé-n át az Értéktöbblet-elméletek-ig vörös fonálként húzódik végig az a felismerés, hogy az ember történelme nem más, mint az egyén, az individuum kifejlődésének a története, és hogy a fejlődés fő iránya a szabad egyének alulról szerveződő közösségeinek majdani kialakulása egy kommunista társadalom- alakulatban.” (Gazdag László: A szocializmus válságjelenségei és a marxizmus. In: Kritika, 1989. 3. sz. p. 4.).
    Ha ezt a megfigyelést – okkal – helyesnek ismerjük el, felmerül a kérdés: mi vált mindebből valósággá, a történelem folyamán mit igazolnak vissza mindebből a kötet tanulmányai? Megdöbbenve kell megállapítanunk, hogy pont az ellenkezőjét igazolják. Krausz Tamás a vitát áttekintő tanulmányában keserűen állapítja meg: „az orosz forradalom letért az eredeti »elméleti« útról […] előre nem látott és nem megtervezett specifikus formát, formákat öltött.” (Áll. szoc. 123.). (Erről eszünkbe jut: „A madarak, a madarak nem helyesen repülnek” – amint Brecht idéz egy görög filozófust és festőt). Szerdahelyi István a kialakult egypárt-struktúra ironikus-kíméletlen bírálatában megállapítja: „A hatalomátvétel után a proletariátus […] a termelőeszközöket társadalmi tulajdonba veszi, majd ezt követően megszűnteti nemcsak önmagát, hanem az állam intézményeit is, hiszen a termelőeszközök társadalmi tulajdona eltörli a társadalmi osztályokat.” (Uo. 215.). Az elméleti okoskodás ellenére azonban az állam nem tűnt el (már csak a folyamatosan fenyegető burzsoá imperializmus miatt sem), másrészt az osztályok sem tűntek el a szocializmus során kialakult vagy fennmaradt rétegződés miatt, amit Milovan Gyilasz állapított meg elemzéseiben. Krausz Tamásnak aligha van igaza a szocializmusban történő tulajdonhoz jutás lehetetlenségéről szóló fejtegetéseiben (Áll. szoc. 134.).
    „Ha majd a fejlődés folyamán az osztályellentétek eltűntek és a termelés a szövetkezett egyének kezében összpontosult, akkor a közhatalom elveszti politikai jellegét” – közli a Kommunista Kiáltvány II. fejezete (Proletárok és kommunisták). E szöveg olvasása nyomán be kell látnunk, hogy a Kiáltványt is áthatja e tekintetben a naiv illúziók szelleme. Az egyes embert individuális mivoltában és tömegeiben is más törekvések is mozgatják, mint az osztályellentétek felszámolására való törekvés. (Erről majd Darwint fogjuk kikérdezni.) A fiatal Marx a Gazdasági- filozófiai kéziratok-ban és később is A gothai program kritikájá-ban kifejti az ún. „nyers kommunizmus” elméletét, ahol is, a magántulajdon megszüntetése önmagában még nem jelenti a tulajdon társadalmasítását, az osztályok eltűnését (ez lesz a későbbiekben a punctum saliens). „Ez a kommunizmus –amennyiben mindenütt tagadja az ember személyiségét – éppen csak következetes kifejezése a magántulajdonnak, amely maga ez a tagadás” – írja Marx a Kéziratokban (Kossuth, 1977. 130.). Wiener György – a kötetben kifejtett – „pántragikus” elmélete (Krausz Tamás minősítése) arra utal, hogy a sztálinizmus tragédiája éppen abban rejlett, hogy megragadt a „nyers kommunizmus” színvonalán.
    De vajon túlléphetett-e ezen a fázison – a történelem során – Spartacus lázadása, a parasztháborúk forrongása, akár a Nagy Francia Forradalom illúziója, a Liberté, Egalité, Fraternité álma, a későbbi, 19. századi német, francia (1848 és 1871 évi) forradalmak, az orosz (1905), a magyar (1919) forradalmak „világmegváltó” akarása? És végül a Nagy Októberi Forradalom 1917-ben? Egyik sem lépett túl! Nem az-e a világ rendje, hogy bizonyos részeredmények, civilizatorikus progresszió kereteiben új viszonyok közt vissza-helyreáll a „régi rend”, az osztálykülönbségek, a kizsákmányolás és az elnyomás örök rendje? Krausz 1917-ről is szóló tanulmányában olvassuk: „Már maga a forradalom is az elméleti alapvetésekkel ellentétben győzött […] magára maradt, izolálódott […] Minden elméleti számítás szerint a forradalomnak el kellett volna buknia, mihelyt diadalmaskodott […] eredeti célja tekintetében el is bukott, amely probléma már Lenin előtt sem maradt rejtve […] A szocialista kísérlet arra kényszerült, hogy…az első perctől élet-halál harcát vívja, hogy aztán e harc keretei közt egy új, senki által előre meg nem tervezett társadalmi forma szilárduljon meg majd évtizedekre.” (Áll. szoc. 123.).
    Kétségtelenül nem valósult meg az „osztályellentétek eltűnése”, a „közhatalom politikai jellegének elvesztése” és nem „a dolgozók alakítják ki saját létfeltételeiket”, mindez merő álom maradt. Ahogy a Baloldali Alternatíva programja az államszocializmusról megállapította: „Nem következett be a bürokratikus apparátusok leépítése, vagyis nem alakult ki olyan társadalmi-szerveződési gyakorlat, amelyben a hatalmi bürokrácia szerepét a termelői és lakossági közösségek alulról visszakapcsolódó demokratikus centralizációja veszi át. Így változatlan formában megőrződött a vezetők és a felülről irányított tömegek közötti szakadék, az egyének és közösségeik nem kaptak lehetőséget arra, hogy saját társadalmi ügyeikben kinyilvánítsák akaratukat, hogy fokozatosan saját sorsuk uraivá váljanak.” (Id. hely 16.) Így hát nem valósult meg „az individuum fejlődésének története sem”. Talán őszintén ki kellene mondanunk: lényegében a „nyers kommunizmus” 70, illetve 40 éve alatt is megmaradt a szocializmuson belül maga a tőkés rendszer. De nem ugyanúgy maradt meg, ahogy az elmélet azt tételezte. A merő teóriától történt valamelyes elmozdulás.

(Vélelmek a „nyers kommunizmus” hazai gyakorlatáról.) E hibrid kapitalista-szocialista alakulat elégtelen szocializmusa jellemzőit Szigeti Péter abban látja, hogy a totális államosítással nem járt együtt a demokrácia kiterjesztése, a szocializálódás, a dolgozók nem érezték, hogy valóban részesei, tulajdonosai az államosított létesítményeknek, ezért nem is keltek védelmére. (Ez a gond, mily szerencse, azóta fel sem merül.) A totális államosítás kiszorította a kisárutermelést, noha az értékteremtő mivoltában távolról sem veszélyeztette a szocializmust. Szigeti Péter – Ernst Frenkel nyomán – sajátos variánsként veti fel a dialektikus demokrácia lehetőségét, amely ugyan egypártrendszer lett volna, de kiegészítve egy agorával, amely demokratizmussal dúsította volna fel a szikár diktatúrát. Szigeti töprengései nem csupán a megdöntött szocializmus laza eresztékeire vonatkoznak, hanem – egy távolból felsejlő – homályos újrakezdés lehetőségeit is sugallják. Ebben különbözik ő több más szerzőtől, akik szintén „baloldalinak tartják magukat”. Ő az egyetlen szerző a kötetben, akinek mérlegelése indítéka: „Nem a profit, hanem az ember a dolgok és összefüggések mértéke.”
    Más „baloldali” szerzőket ez kevésbé látszik érdekelni. Garai László a De szép vasárnap-ból az író Jorge Semprunt citálja, aki szerint „Egy egyetemes forradalmi gyakorlat elemzéseként felfogott marxizmus volt az, ami mélységes esztelenségével az értelmet adta életünknek.” Juhász József bár rokonszenvvel mutatja be a jugoszláv vállalati munkás-önigazgatás működését, egyszersmind zsákutcának minősíti a kísérletet, s úgy véli: a reá épülő államszocializmus „megérdemelten bukott meg”. Igaz a homályos jövőben ő is felvillantja egy alulról felfelé építkező „… önszerveződő szabad közösség” képét, talán inkább keserűen azt mondhatnók: álomképét. Szerdahelyi István szerint az „ellenzéki erők nyílt tömegmozgalmainak vezetői kommunisták voltak […] tömegeit pedig a munkásosztály alkotta […] a kommunista felkelések forradalmak voltak a kommunista eszméktől elrugaszkodott politikai osztályok ellen” (227. o.) Ezt a vélelmet bizony túl sarkítottnak találjuk, valamint azt is, hogy a rendszer bukásának egyik oka az lett volna, miszerint a pártelit nem emelte maga mellé a vezető értelmiséget. „Természetesen az uralkodó osztálynak az értelmiségi elitek kezébe kellett volna adnia az irányítást az érintett társadalmi régiókban” (p. 228.). A szerző tovább megy: „A szovjet szakemberek […] úgyszólván semmivel sem tudtak hozzájárulni a XX. századi technikai forradalomhoz” (p. 225.) Ha nem tudtak hozzájárulni, miképpen vehették volna át a vezetést? Ha alkalmatlanok lettek volna, vajon hogyan válhatott a Szovjetunió a világ második ipari hatalmává, és vajon hogyan küldhetett elsőként embert a világűrbe? Erre nem kapunk választ. Wiener szerint „a rendszert nem lehet demokratizálni, mert hiányzik a legitimációja.” (Vajon a felszabadulás utáni minden téren megnyilvánuló fejlődés nem a legitimáció kifejeződése volt-e? És az 1945-öt megelőző rendszer talán legitim volt?) „És nem fog igazán erősödni a legitimációja, mert nem lehet demokratizálni. Így egy körforgáshoz jutunk el…” – véli továbbá Wiener, de tőle sem kapunk választ arra, milyen is lett volna ez a legitimáló demokrácia. Mindenesetre másnak kellett volna lennie, mint amilyen volt. Ez a más azóta bekövetkezett. A „magukat baloldalinak tartó” szerzők közül Soltész Sándor az, aki az aesopusi beszéd mellőzésével jellemzi a népi demokráciát alias államszocializmust: „Az átmenet azt jelenti, hogy sajátos, a politikai hatalom által integrált, de a társadalom méhében paradox módon fejlődő kapitalista rendszer épült, nem épülhetett más. A rendszer »válsága« nem a zsákutca, nem a szervetlenség, hanem a szerves tőkés fejlődés egy állomása”.(Áll. szoc. 254.) És „a rendszerváltást […] gazdasági szempontból és a maga logikájában is a tőkés fejlődés folyamata kényszerítette ki.” (Uo. 253.). Maga Krausz Tamás is – bár némi rezignációval – azt állapítja meg, hogy „az antikapitalista kísérlet […] a tőkés világrendszer válságából, részleges összeomlásából keletkezett” (Uo. 277.), azaz nem az elnyomottak elementáris és szerves lázadásából. (Úgy gondoljuk: ha csupán közgazdaságilag tekintünk a kérdésre, sohasem érthetjük meg például Kuba és Kína jelenkori erőfeszítéseit, vagy Dél- és Közép-Amerika feltörő szabadságvágyát.) A szocializmust politikailag legyűrő tőkés rendszer kizárólagos fölényét gyermeteg módon így igazolja a kötet egyetlen külföldi szerzője, a román Ana Bazac: „A transznacionális tőke nagyobb lépés a kommunizmus felé, mint a sztálinizmus volt […] 1989 a kapitalizmus korszakváltásának szempontjából sem volt ellenforradalom: a kapitalizmus transznacionális fázisa fejlettebb az államkapitalizmusnál” (Áll. szoc. 121.). Az olvasó joggal ámul e naiv képzelmen, amely baloldalinak véli magát.
    Szalai Erzsébet okfejtésének mottója a „mintha” lehetne. Sajnálkozik azon, hogy a demokratikus ellenzék és a demokratikus szocializmusban hívő reformkommunisták nem képeztek ellensúlyt az államszocialista technokráciával szemben (Áll. szoc. 70.), de hiszen éppen ők döntötték meg az államszocializmust, mi célra képeztek volna valamiféle ellensúlyt? Hosszasan sorolja a szerző az átmenet (volna-volna) alternatíváit, amelyek közt a legérdekesebb talán az, miszerint a reformkommunistáknak „vállalniok kellett volna a szocialista hatalommal való nyílt konfrontációt, ekkor lehetett volna morális lehetőségük a munkásosztály mozgósítására. (Áll. szoc. 69.) (Vajon mi célra mozgósították volna a munkásosztályt? Vélhetően a munkáshatalom megdöntésére, de hiszen ezt mások elvégezték a munkásosztály nélkül is.) Továbbá úgy véli Szalai, hogy „ki kellett volna dolgozni, hogy az új kapitalista rendszerben a munkásosztály miként lesz képes önmagát megvédeni, határozottan érvényesíteni érdekeit”. (Uo.) Ezt azonban nem a munkásosztály dolgozta ki, hanem az ellenérdekű erők, s távolról sem a munkásosztály érdekében. A fenti megjegyzések arra utalnának, mintha Szalai a kizsákmányolt osztályok érdekében szemlélné a történelmi eseményeket. Sajnos, ez nem így van, alapvető felfogása nem tér el a kötet szerzői túlnyomó többségének nézeteitől. „A szocializmus […] kudarcának döntő oka, hogy ez a magát szocialistának valló rendszer alapvető működési módjában nem tér el – és nem is térhet el – a világkapitalizmus logikájától” – írja. (Áll. szoc. 61.) „A létezett szocializmus – úgymond – történelmi funkciója, hogy szétrombolja a talált félfeudális alapviszonyokat […] és létrehozza a világkapitalizmus rendszerébe való félperifériális bekapcsolódás – pontosabban újraintegrálódás – társadalomszerkezeti és kulturális feltételeit.” (Uo. 19.). Ez bizony a szocializmus (vagy minek is nevezzük?) lehetetlenségének deklarálása, a csak és történelmileg kizárólagosan létező tőkés rendszer időleges kisiklása. Ez tökéletesen megfelel a burzsoá közgazdászok tantételeinek, s fogcsikorgató keserűséggel kell elismernünk, hogy valószínűleg igaz is. De csak egy lényeges korrekcióval – ez pedig az ún. emberi tényező, amely évszázadok (ha nem évezredek) óta tiltakozik a „vas törvények”, az „arany karikák” törvényei ellen. De ha elfogadjuk is a közgazdász Szalai Erzsébet metszően éles logikáját, fájdalommal hallgatjuk humán vélelmét, hogy ti. „az államszocializmus passzivitásra, szolgalelkűségre és sunyiságra szocializál és ennek mind a mai napig isszuk a levét.” (Uo. 56.). Talán azt Szalai Erzsébet sem gondolja komolyan, hogy ma a tőke vasmarkának szorításában hangtalanul vergődő „munkavállalók” a szocializmus nevelése miatt lennének sunyik és viselkednének úgy, mint egy „engedelmes nyáj”. (Uo.) És hogy a népi demokrácia időszakában a „szocialisztikus vonások nem döntően a hatalmon lévő rend nép iránti elkötelezettségéből vagy kötelességteljesítéséből fakadtak […] sokkal inkább arról van szó, hogy a hatalmon lévő rend hiányzó politikai legitimitását az életszínvonal folyamatos emelkedésével kompenzálja”. (Uo. 55.) Ha nem kritikát, hanem pamfletet írnánk, azt kellene mondanunk: a rendszerváltás húsz éve óta az átlagában folyamatosan romló gazdaság, a csökkenő életszínvonal pedig adekvát módon bizonnyal a tőkés rendszer politikai legitimitását van hivatva igazolni és dokumentálni. De hogy azok a tíz- és százezrek (ha nem milliók), akik földet osztottak, a háborús romokat eltakarították, a hidakat felépítették, becsületes munkával egzisztenciát teremtettek, gyermekeket neveltek – nos, hogy mindezek a szocialista legitimáció balekjai lettek volna, ezt Szalai Erzsébet sajnálatos tévedésének kell tartanunk.

(Egy még nem létező trilógia második kötetének tárgya.) Miután baloldali szerzőink bebizonyították, hogy a tőkés termelési rendszer hatékonyabb, mint az államszocialista kísérlet (és sajnos, ebben, úgy látszik, igazuk van) felmerül a kérdés: vajon mi az oka a meg-megújuló kísérleteknek a társadalmi progresszió, vagyis esetünkben a szocializmus megteremtésére? Mi az oka a politikai baloldal szívós továbbélésének? Valószínűleg az, amit Szigeti Péter – már idézett szavaiban – így fogalmaz meg: „Nem a profit, hanem az ember a dolgok és összefüggések végső mértéke.” (Áll. szoc. p. 260.) Itt egy paradoxonnal van dolgunk: miközben – mint a fentiekben is – tudós közgazdászok (be)bizonyítják, hogy a szocializmus (államszocializmus) sem nem eléggé legitim, sem nem igazán szocialista, azonközben a néptömegek folyamatosan a társadalmi egyenlőségre, jogbiztonságuk elérésére, illetve kiterjesztésére, életszínvonaluk növelésére törekednek, hol forradalmak útján, hol legalább is vágyaikban. Ugyanakkor időről-időre ugyanezek a néptömegek – az elkövetett „hibák és bűnök” (Szalai Erzsébet Áll. szoc. p. 71.) hatására sutba dobják történelmi tapasztalataikat és visszasegítik vállaikra a korábban ledobott rabigát.
    Az „államszocializmusnak” csúfolt képződményben – minden torzulás ellenére – a szocialisztikus vonások erőteljesen megjelentek. Az elutasító kritikai tanulmányok szerzői sem képesek arra, hogy bizonyos pozitívumokat el ne ismerjenek, ha mellékesen is, ha széljegyzetszerűen is. Ezek is azt jelzik – de csak jelzik –, hogy a „nyers kommunizmus” az idők során veszített teoretikus érdességéből. Ahogy Szigeti Péter megjegyzi: „… ne álljunk meg a Gazdasági-filozófiai kérdések »nyers kommunizmus« és »politikai kommunizmus« felfogásánál, […] mert az államszocialista kísérletekben több és más is történt…” (Áll. szoc. p. 260.). Szigeti mint hiteles baloldali kijelenti: „Nem gondolom azt sem, hogy permanens legitimációs deficitben szenvedtek volna.” (Uo. 39.) Még a pártállami múlttal könyörtelenül leszámoló Szerdahelyi is leszögezi: „Az oktatási rendszer és az egészségügyi rendszer ingyenessége, a tömegközlekedés, a közétkeztetés, az üdülés, a kulturális javak majdnem ingyenes, a közszükségleti cikkek radikálisan csökkentett áru szolgáltatása, a nyugdíjrendszer, a családi pótlék – hogy csak a legfontosabb intézményeket említsem – egytől-egyig a marxi értelemben felfogott kommunizmus »felsőbb foka« felé mutató vonásai voltak a társadalmi formának.” (Uo. 235.) Kár, hogy a szerző nem szentel pár sort a világszínvonalon álló magyar szövetkezeti mezőgazdaság, vagy a szintén élvonalbeli magyar gyógyszeripar említésének. A szenvedélyesen kritikus Szalai Erzsébet is elismeri: „… a rendszer keretein belül több szocialista folyamat is végbemegy […] széles társadalmi rétegek jelentős kulturális felemelkedése…” (Uo. 55.). Ugyanő megállapítja, hogy a „létezett szocializmus komoly kihívást jelentett az egész kapitalista világ számára […] e nélkül a kihívás nélkül valószínűleg nem is születhettek volna meg a 2. világháború utáni európai jóléti államok – ez a hatás a létezett szocializmus talán legjelentősebb pozitív hozadéka”. Görög Tibor filozófus és politikatörténész a szovjet viszonyokat elemezve Isaac Deutscher A befejezetlen forradalom című művét idézi, amelyben az antikommunista szerző kifejti: „A szovjet történelem ötven éve tanúsítja, hogy milyen elképesztő haladást ért el egy elmaradott nemzet ennek az elvnek az alkalmazásával.” (Uo. 238.) Görög így summázza Deutscher fejtegetéseit: „Ezek a sorok számos vonatkozásban megőrizték érvényességüket. A szovjethatalom évei alatt az ország az 1917 előttihez képest elképesztő haladást ért el. Szuperhatalommá vált, a kialakult bipoláris világ egyik meghatározó pólusát alkotta. Oroszország nagymértékben modernizálódott, ha úgy tetszik, westernizálódott […] hatalmas tömegek emelkedtek fel magasabb szociális szintre.” (Uo. 239.)
    Az „államszocializmussal” történt radikális leszámolás során kivillanó önkéntelenül önellentmondásos pozitív mozzanatok, sajnos, nem indították arra a szerkesztőket és szerzőket, hogy a virtuális trilógia második kötetét is egyidejűleg megírják. Csakis a pozitív vívmányok kontrasztba állítása tette volna plasztikusan hitelessé az államszocializmus elégtelenségeinek a leírását. Van azonban az államszocializmus torzóban maradt kritikai történetének még egy kiegészítendő kötete: annak bemutatása, milyen eredményhez vezetett az „államszocializmus” hibáinak kijavítása és a megtisztított szocializmus humanista értékeinek megőrzése és fejlesztése helyett annak lerombolása.

(Egy virtuális trilógia harmadik kötetének tematikája.) Úgy vélem, az államszocializmussal való tudományos, közgazdasági-politikai leszámolás csak akkor lehet plasztikus, ha érintjük azt is, milyen „pozitív” alternatívára cseréltük fel ezt az állítólag életképtelennek minősített konstruktumot. Ennek teljes felvázolása önálló kötet tárgya lehetne, de egy rövid cikkben csupán néhány vonását érinthetjük.
    A rendszerváltást Magyarországon nem a néptömegek hajtották végre. Ők – mint ezt Szalai Erzsébettől tudjuk – a karosszékben ülve, a televízióból követték az eseményeket. Eufóriát inkább a burzsoázia hívei és leszármazottjai érezhettek. Szó sem volt a néphatalmon oly szívósan számon kért legitimációról. Bihari Mihály, az Alkotmánybíróság volt elnöke a közelmúltban mondta ki: „A Nemzeti Kerekasztalnak alkotmányos felhatalmazása nem volt.” (Népszabadság, 2009. augusztus 19.) Szigeti nyersen állapítja meg Konrád György és Szelényi Iván nyomán (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, Bern, 1978): „A szocializmus főrendjei és a holdudvarukba tartozó értelmiség […] osztályuralomként építette ki” az új szisztémát. Ugyanő: „Az MSZMP KB-n belül kezdték szervezni a legális ellenzéki szerepre készülő pártokat: Pozsgay Imre az MDF-et, az Aczél György-féle vonal az SZDSZ-t.” (Áll. szoc. 37.) Szalai Erzsébet megállapítja: az ún. demokratikus ellenzék hamar kibújt baloldalinak látszó köpenyéből. (A hatalomátvétel előkészítő fázisait nem szükséges részletesen emlékezetbe idéznünk, ezekre a mai nemzedékek még jól emlékeznek, pl.: 1985-ben a monori összejövetel, 1986-ban a Fordulat és reform című kötet, 1987-ben a lakiteleki találkozó, az 1988. évi Társasági törvény, amely „… a közösségi tulajdonformákat osztható, és anonim magánrészvényekké transzformálhatóvá tette”. (Áll. szoc. 26.) S végül a Központi Bizottság 1989. február 11-ei határozata, amely lehetővé tette a polgári pluralizmusra való áttérést. (Uo. 44.) Mindez egy felajzott szűk kör részvételével zajlott, nemzetközi eseményektől is inspirálva, a „tömegek” nem vettek benne részt. A tömegérzület először az 1990 tavaszi választásokon nyilatkozott meg, miután a szocialisták lerombolták saját pártjukat. (Az antikommunista rendszerváltó pártok csak a későbbi tapasztalatok nyomán süllyedtek a jelentéktelenségbe, miután elvégezték küldetésüket.) Ugyanezek az említett tömegek – a tőke első öntörvényű mozdulataitól megrettenve – kétségbeesetten rohantak vissza 1994-ben a szocialistákhoz (54%-os szavazati arányban). Akkor már túl voltak közel másfél millió munkahely elvesztésén, termelő ipari üzemek privatizációján, többnyire likvidálásán, a mezőgazdasági feldolgozóipar szinte teljes kiárusításán, mindez a modern gyarmatosítás jegyeit viselte magán. A „tömegek” történelemalakító szerepéről joggal állapítja meg Szigeti Péter: „… a történelem keresztútjain csak elszenvedhetik mindenkori elitjeik döntéseinek konzekvenciáit, hogy aztán késői reakciókkal juthassanak el a post festa adekvát felismeréséig: »most már tudjuk, mit kellett volna tennünk, de a helyzet [a hajó] elment».” (Áll. szoc. 50-51.) (Ugyanerre a produkcióra készül a „nép” 2010 tavaszán is.)
    A szocializmusellenes rendszerváltás „eredményei” fölött húsz év után merő elégedetlenséget és csupa siránkozást hallunk. Az eufória nem váltotta be a hiú reményeket, a kapitalizmus kimutatta valódi torz ábrázatát.
    A Népszava 2008. december 24-ei Szép Szó mellékletében Ferge Zsuzsa tollából olvassuk (8. old.): „Most ismét eltelt húsz év, és az embernek az az érzése, hogy borzasztó labilis az egész. […] Azok az illúziók, amelyek a rendszerváltozáshoz fűződtek, tehát hogy egy igazságos, jobb, szabadabb világ következik – nehéz kimondani – nem váltak valóra. Bennem erre vonatkozóan nagy csalódás él attól a zavaros és ingatag valamitől, ami létrejött.” Ehhez képest gúnynak hangzik az, amit Dávid Ibolya állít a létrejött „zavaros és ingatag valamiről”: „A kapitalizmus az, mely a legnagyobb gazdasági szabadságot és a legnagyobb jólétet képes biztosítani az embereknek.” (D. I.: Álomvilágok harca. In: Népszabadság, 2009. szept. 11. p. 10.) Vajon?
    Szigeti Péter kimutatja, hogy az államszocialista rendszer gazdasága 1950 és 1980 között jól teljesített, nagyjából azon a szinten állt, mint 65 hasonló szintű tőkés állam, (Áll. szoc. 43.), „nem gondolom azt sem, hogy permanens legitimációs deficitben szenvedett volna”. (Uo. 39.) A dinamikus növekedés az utolsó tíz évben csökkent, az adósságállomány megduplázódott 5 milliárd Ft-ra. Igaz, azóta, a kapitalizmus legmagasabb jólétet „biztosító” korában ez az adósság ötszörösére növekedett, de a volt „demokratikus ellenzék” maradványai mégsem gondolkoznak az aktuális rendszer megváltoztatásán, csupán az „utódpárt” maradékainak eliminálásán, lévén még mai állapotában is ez a főellenség. Bebizonyosodik John Reed katonájának emlékezetes álláspontja: „Csak két osztály van!” Ezt a mai „közbeszéd” nem hajlandó meghallani. Főleg az irodalomtudományban terjedt el az ún. „nagy narratívák” eltűnésének (értsd: a szocializmus, a marxizmus eszméjének eltűnése) posztmodern elmélete, figyelmen kívül hagyva a globalizált kapitalizmus mindennél nagyobb narratívája szétterjedését. Ez az osztálykülönbségek eltűnésének tudatokat elhomályosító hamis ideológiája. Kovách Imre politológus azt írja egy általa szerkesztett kötet bevezetőjében, hogy a nyitottabb, individualizálódott, fogyasztásorientált és média vezérelt társadalmakban felbomlottak a társadalmi csoportszerveződések. (In: Társadalmi metszetek. Napvilág Kiadó, 2006.) Joggal írja erről a téveszméről a könyv kritikusa: „A válaszok egy irányba konvergálnak: a magyar társadalom korántsem „élmény”- és végképp nem posztmodern társadalom, többsége kimarad a posztmodern címke alól, sőt, élnek nem is kevesen olyanok, akik lassan a társadalomból is kiszakadnak.” (Szabó Andrea: Élmény kontra életben maradás. In: Népszabadság, 2008. október 24.) Talán egyedül Tamás Gáspár Miklós az, aki „360 fokos fordulattal” bátor megállapítani az osztályharc létezését, amelyet ezúttal fentről gyakorolnak az alanti rétegek felé. Ő volt az, aki kimondta az értelmiség 1989-es illúzióiról: „Vakok voltunk”. (Beszélgetés Elek Istvánnal. In: Kossuth Rádió, 2009. szeptember 6. 18 h.)
    Mi az, amit a rendszerváltó értelmiségnek a történelmi tapasztalatok nyomán előre kellett volna tudnia, s ami be is következett? Az, hogy „KSH adatok alapján mintegy hárommillió ember él a létminimum alatt. Az utóbbi két évben ez a szám […] emelkedni látszik.” (Ferge Zsuzsa: Itt emberek is él(né)nek. In: Népszabadság, 2009. augusztus 8. Hétvége p. 2.) Ugyanő közli másutt, hogy mintegy félmillió ember él a mélyszegénység kilátástalanságában. A kormányzat Nemzeti Ifjúsági Stratégiája rámutat: „Magyarországon a húsz éven aluli eltartottak csaknem egyötöde, 420 ezer fiatal él a szegénységi küszöb alatt. A létminimum alatt élő fiatalok száma 850 ezer.” (Népszabadság, 2009. június 16. p. 5.) E különösen fájdalmas tény még a hazai neoliberális közgazdászok kiváló képviselőjét, Bokros Lajost is arra készteti, hogy megjegyezze: „A XXI. századi Magyarország legtaszítóbb szégyenfoltja a növekvő gyermekszegénység.” (B. L.: A reformok kritikus tömege. In: Élet és Irodalom, 2009. január 23. Melléklet, VI.) E kiragadott mozzanatokhoz képest még nem is érinthettük a gazdaság katasztrofális állapotát, a félmilliónyi munkanélkülit, a több tízezer hajléktalan sorsát, a rohamosan terjedő kilakoltatások ezreit. De éppen itt meg kell említenünk, hogy a tőkés demokrácia, az emberi jogok őre egy másik szégyenfoltja az Alkotmánybíróság 42/2000. (XI. 8.) AB határozata, amely kimondja, hogy a lakhatáshoz való jog nem alkotmányos alapjog, holott azt lehetne vélelmezni, hogy ez a vélelem égbekiáltó embertelenség. A legkiszolgáltatottabbakkal szemben diszkrimináló újabban terjedő vészes jelenséget jellemzi Ladányi János, a neves szociológus. Így összegezi eszmefuttatását: „Ne áltassuk magunkat: a »zóna« már Magyarországon is jelen van! Ott van […] a foglalkoztatás rendkívül alacsony színvonalában, […] a polgármesterekben, akik a Gárdához folyamodnak […] az elbizonytalanított, megfenyegetett igazságszolgáltatásban, a különböző paramilitáris alakulatokban […] és abban, hogy mindez […] lassan teljesen megszokottá válik számunkra.” (L. J.: Élőkép – Egy mexikói film és a mai magyar valóság. In: Dialektika, 2008. október-november p. 15.)
    Van, aki a megszokásnál is nagyobb veszélyt lát: „… a korábbi megértés és türelem a szegények felé most váltott át az áldozatból bűnbakot gyártó türelmetlenséggé”. (Ferge Zsuzsa: [Interjú] In: Népszava, 2008. december 24. p. 8.) Ez hát a „legnagyobb gazdasági szabadságot” biztosító rendszer eredménye az elmúlt két évtizedben, amely követte az „államszocializmus-államkapitalizmus” szerzőink által is életképtelennek minősített korszakát, – csupán az a kérdés marad megválaszolatlan: kinek a számára? Erről Dávid Ibolya szerényen hallgat. És ez még nem a végeredmény! Szelényi Iván alighanem joggal írja: „Egy biztos: a nagy elosztó rendszereknek piackonformmá kell válniok. Márpedig ez hosszú és fájdalmas lesz, s bele fog nyúlni a posztkommunizmus harmadik évtizedébe.” (Sz. I.: Kapcsolják be biztonsági öveiket! In: Népszabadság, 2008. december 31. Hétvége, p. 4.).
    Ez tehát – igen vázlatosan – a lerombolt, „életképtelen” államszocializmus helyére állított „legmagasabb jólétet biztosító” rendszer. Kár, hogy „magukat baloldalinak tartó” közgazdászaink és politológusaink is nevüket és írásaikat adták ehhez az önkéntelen apológiához.

(A finánctőke globalizációja és a szociáldemokrácia.) „Európa és Amerika soha nem fejlődött olyan gyorsan, mint éppen az elmúlt 150 évben” – lelkendezik a kapitalizmus fejlődésén a hazai neoliberalizmus közismert képviselője, Kóka János. (K. J.: Neoszocializmus. In: Népszabadság, 2008. november 13. p. 12.) S bizonyos tekintetben igaza is van. De sok más tekintetben aligha. Ha tehát a hazai „államszocializmus” bukásának nemzetközi történelmi összefüggéseire pillantunk, akkor ezeket is figyelembe kell vennünk. Mindenekelőtt Amerika nem csak az Egyesült Államok, Európa nemcsak Nyugat- és Észak Európa. A „gyors fejlődés” tartalmazza az első és második világháborút, kb. 16 és 49 millió halottjával, mérhetetlen anyagi és kulturális értékek pusztulásával, két világgazdasági válsággal. Mindezeknek kezdeményezője a nemzetközi burzsoázia, a kapitalizmus volt, és nem a munkásmozgalom, a munkásosztály, amelynek egyedei milliószámra „csupán” csak az ágyútöltelék szerepét játszották. Mindezt akkor is tudomásul kell vennünk, ha emlékezetünkből nem törölhetjük ki a sztálinizmus vétkeit, amelyek nem a kommunizmus (szocializmus) humanista eszményeiből, hanem azok lábbal tiprásából származtak. A „gyors fejlődésből” következik a volt gyarmatbirodalmak kifinomult módszerekkel történő változatlanul folyó kirablása. Az ENSZ statisztikái szerint évi 55 milliónyi az éhhalál, és tény, hogy mintegy két milliárd ember, az emberiség egyharmada él napi 1 (egy) dollárból, de nem egyenletes elosztásban! (Az OECD jelentése. In: Népszabadság, 2009. április 9.) Magában az Egyesült Államokban 45 millió embernek nincs betegbiztosítása. (Most vagyunk tanúi annak, miképpen szegülnek ellen a birtokon belül levők Obama szociális törekvéseinek.) A Bush-érában ötmillió fővel nőtt a nyomorszinten élők száma, Washingtonban a tanulók egyharmada él ezen a szinten, (Szűcs László: Bőröndös hetek előtt Obama. In: Népszabadság, 2009. január 3. p. 9.) miközben Bush háborúinak végösszege meghaladhatja az egytrillió dollárt. (In: Népszava, 2008. december 27.) „Nagy Britanniában – a legutóbbi statisztikai adatok szerint – minden három gyerekből egy a szegénységhatár alatt él, s számuk az utóbbi húsz évben megháromszorozódott.” (Mészáros István: Szocializmus, vagy barbárság. Bp. 2005. p. 62.) Mindez az „államszocializmus” riasztó kontraszt tükörképe, ez a tőkés rendszerért való lelkesedés hervasztó „élménye”. Az erről való hallgatás az „indirekt” apológia.
    Krausz Tamás szavai szerint a „rendszerváltás maga alá temette az antikapitalista baloldalt” (Áll. szoc. p. 265.). Szigeti Péter a „szocialista rendszer összeomlását világtörténelmi katasztrófának tartja” (Uo., 40-41.), s bizonnyal igaza van, ha fel kell adnunk a hiú reményt a szocializmus nemzetközi méretű fölemelkedésében, megismétlődésében, legalábbis Európában. Ily módon aligha válnak valóra Einstein Thorstein Veblentől kölcsönzött reményteljes szavai: „Az emberi fejlődés túllép majd ragadozó korszakán.” (Uo. 104.) Az emberi fejlődés azonban nem léphet túl ezen a korszakon, ha a világot átfogó finánctőke globalizációja, ez a nagy „narratíva” tartja vasmarkában a világot. Hiú ábrándozás azt hinni, hogy a jelenlegi válság új, emberibb arculatot kölcsönöz majd a nagytőkének.
    Helmut Schmidt illúziónak tartja „a pénzpiacok erejébe” vetett hitet, a „gátlástalan mohóság” megfékezésébe vetett reményt. (H. Sch. Hogyan jutunk ki a depresszió csapdájából? In: Népszabadság, 2009. január 31. Hétvége.). Csepeli György ekképpen értékeli Boros János filozófus A demokrácia antropológiája (Pécs, 2009.) című művét: „A mai nietzscheánus, szociáldarwinista világban jámbor óhajként olvassuk Boros leírását egy demokratikus társadalomról, ahol a köz java megelőzi az egyén javát, az igazságosság eszménye áthatja a közintézmények működését.” (Cs. Gy.: Kísértet járja be Európát. In: Kritika, 2009. szeptember p. 16.)
    Sem a világban, sem hazánkban nem remélhet megváltást különösen az az egyharmadnyi néptömeg, amelynek sorsát a cinikus „populizmus” címszavai alá sorolja, és megveti a fentebbi réteg. Ritka, mint a fehér holló az olyan feljajdulás, mint Révész Sándoré: „… a mi hazánkban, a mi nyelvünkön nyomorgókkal szemben sem tapasztaljuk a lemondásra való készség jeleit […] Milliárdok iszonyatos nyomora, éhsége, szomja, számunkra elképzelhetetlen szenvedése a legpitiánerebb hazai ügyeinknél is kevésbé ragadja meg a közfigyelmet. Ilyen közönyt emberek csak azok iránt tanúsíthatnak, akikről nem gondolják igazán komolyan, hogy ők is emberek.” (R. S.: Ember-e a piréz? In: Népszabadság, 2009. június 6.) Van olyan párt hazánkban, amely programjában csak a középosztályt kívánja képviselni; s olyan tekintélyes közgazdász, aki bátor kijelenteni: „... több embert foglalkoztatni, ahol sokkal kevesebb is elég lenne, azt nem bírja ki ez az ország”. (Békesi László: Európához felzárkózni. Élet és Irodalom, 2008. december 19. p. 11.) Bokros Lajos „az intézményi demokrácia újjáépítését a populizmus romjain” képzeli el. (Uo., 2009. augusztus 19. p. 3-4.) És mit mond egy szocialista politikus?: „… nem a legszegényebb 10% az, amely hatalmon tart, hatalomra segít egy kormányozni akaró pártot, hanem a széles középosztály. […] Tehát a rászorultsági elvvel szemben a széles középosztályra támaszkodó szolidaritási elvre kell visszamennünk…” (Hegyi Gyula: Felszólalás az MSZP Baloldali Tömörülés, 2009. január 31-ei ülésén. In: Az értekezlet anyagát tartalmazó 50. számú kiadványban.) Ez hatalmi politikai kalkuláció, és korántsem az emberiesség nyelve.
    Vajon a szocializmus szótárában is felváltja-e a marxizmus terminológiáját a szociáldarwinizmus nyelvezete, a létért folytatott harc (struggle for life) eszmeköre? Vajon a nemtörődést kifejező vállrándítással kellene tudomásul vennünk, hogy az „egyharmad-egyharmad-egyharmad” osztat a világ örök rendje? Pedig éppen ez a tőke alapelve! A „tágan értett marxi világképbe” ez nem fér bele. A tömegeknek a szociáldemokráciába vetett bizalma megrendülésének ez az oka. Az Államszocializmus című kötet szerzői közül Krausz Tamás és Szigeti Péter kifejezi ugyan bizakodását egy jövendő, szocialisztikus jövőben, de ők is ugyanúgy, mint Juhász József és Görög Tibor a köddé foszló távlatok sejtelmes víziójában látják hasznosíthatónak a szocialista kísérlet létezéséből és összeomlásából leszűrhető tapasztalatokat. Naiv és megmosolyogtató az „államszocializmussal” legkönyörtelenebbül leszámoló Szalai Erzsébet hitvallása: „E tanulmányból egy sort sem tudtam volna leírni, ha nem hinnék egy jelenleginél igazságosabb, kevesebb egyenlőtlenséget hordozó, szolidárisabb és […] szabadabb társadalomban – a szocializmusban.” (Áll. szoc. 72.) Egyedül Szerdahelyi István tanulmányából válik világossá, hogy mivé váltott át a sokat szidalmazott „államszocializmus”: „A Németh-kormány […] világossá tette, hogy nem a párt kormánya, hanem a Nemzetközi Valutaalapé. E pártot egyébként 1989-ben vezetői feloszlatták […], hogy önmagukat szociáldemokratának átkeresztelve a kapitalista restauráció után esélyesen versengjenek a liberális párttal és a különféle keresztény-nemzeti pártokkal abban, melyikük képes az országra leghatékonyabban ráerőszakolni a pénzpiaci-transznacionális tőke oligarchiája által diktált radikális jobboldali liberalizmus programjait.” (Uo. 230.)
    Ez a „ráerőszakolás” sikeresen megtörtént. A társadalom három részre szakadása szintén. Az elit egyharmadnyi részét körülvevő szellemi és technikai „infrastruktúra” ellátja a szolgáltatást, az alsó egyharmad pedig mivé lett? „A globális világ tartósan szélsőséges helyzetbe került harmadik harmadnyi lakossága […] állás- és foglalkozásnélkülivé, gazdaságilag haszontalanná, társadalmilag »feleslegessé« válik”. (Gönczöl Katalin: Veszélyeztetők és veszélyeztetettek a jelenkori kapitalizmusban. In: Élet és Irodalom, 2009. szeptember 18. p. 11.)
    De a pénzpiaci és gazdasági világválság nemcsak a baloldal pártjait temette maga alá, hanem a tőkés rendszer fontos pozícióit is. (Bizonyosak lehetünk benne, hogy csak átmenetileg.) Szállóigévé vált Alain Greenspan, az amerikai jegybank, a Fed volt elnöke megnyilatkozása arról, hogy „még ma sem érti, hogy történhetett ez meg”. „A társadalomtudományban is gyakran hiányzik a jövőről való elképzelés” – írja Gönczöl Katalin. (Uo.) Ugyanezt halljuk a baloldalról: „A nemzetközi baloldalnak nincs konkrét fogalma arról, hogyan kell kezelni a válságot, meg mi jön utána, és hogy ez mennyire rendszerkritika, mennyire rendszerjavítás, arról még nekik sincs fogalmuk” – mondotta a Baloldali Tömörülés 2009. május 16-ai értekezletén Lendvai Ildikó, az MSZP elnöke. (In: Baloldali Tömörülés, 50, szám, p. 50.) Mindez azt jelenti, hogy az európai baloldalnak sincs osztályharcos elképzelése, programja arról, hogy miképpen védje meg magát a megingott kapitalizmus elsősorban őt sújtó omladékaitól. Ezért van az, hogy a baloldal, a szociáldemokrácia (a történelemben nem előzmények nélküli módon) ellenfele, a globalizált monopoltőke támogatásában keresi a védelmet. Az Európai Parlamentben a 2009-es választásokon 25%-ra zsugorodott a szocialista frakció létszáma. A Német Szociáldemokrata Párt (amely az 1959. évi godesbergi kongresszuson elhatárolódott a marxizmustól) a háború óta tartott legutóbbi választásokon leggyengébb, alig 21%-os eredményt ért el, 10 milliónyi szavazóját vesztette el. A francia szocialisták 20%-ra zsugorodtak, éppen csak egy hajszállal előzték meg a zöldeket. Angliában a Labour Party a harmadik helyre szorult, egyedül az olasz szocialisták tartották meg pozícióikat. (In: Frankfurter Hefte, 2009. 7-8.sz. p. 9.) Stefan Collignon, a pisai egyetem tanára kertelés nélkül kimondja, hogy a jobboldali kormányokhoz, a nagytőke képviseletéhez túl szorosan dörgölődző szociáldemokrata pártok vesztették el a munkás választók bizalmát, mivel a „neoklasszikus piaci liberalizmus érdekében megsértették a szociális piacgazdaság alapvető normáit. (Európa szociáldemokráciája zsákutcában? Uo. p. 11.) A globalizált finánctőke szorításában nem járt el másképp a magyar baloldal vezető pártja sem. „Az MSZP-nek nincs semmilyen világos társadalmi és kulturális víziója – idézi Szerdahelyi István Krausz Tamásnak az Index-ben adott interjúját –, … az európai progresszióhoz kapcsolódó, a tőkerendszert kritikailag felfogó és azon túlmutató elmélete […] én onnan nem várok semmit, nem várok baloldali, humanista ellenállást a válsággal és azzal a rendszerrel szemben, amit mindenképpen meg kell változtatni”. (In: Ezredvég, 2009. 3. sz. p. 122.) Ezért „a jelenlegi helyzet radikális rendszerbeli változása bevezetéséért” kiált Mészáros István is a londoni Cornwall Hallban 2008. október 28-án tartott előadásában. (Ezredvég, 2009. 4. sz.)
    E rokonszenvesen szenvedélyes állásfoglalások racionális mérlegelése nyomán is szinte bizonyos, hogy Fejtő Ferencnek van igaza, aki kijelentette: „A kapitalizmussal szemben nincs alternatíva”, be kell látnunk. (Idézi Agárdi Péter: Fejtő Ferenc testamentuma című könyvében. Bp. 2009. p. 109.) De ha nincs, akkor Mészáros István tézise lesz érvényes: „Szocializmus vagy barbárság?” Rezignáltan meg kell állapítanunk, minden jel az utóbbira utal. S hogy ez az Államszocializmus című kötetben nem került tisztázásra, nagyon is jogos Szigeti Péter véleménye: „A vita nem, vagy csak alig segítette a tisztánlátást.” (Áll. szoc. 256.)
    De ha a kötet tanulmányainak szerzői, akik magukat baloldalinak vallják, többségükben nem látják éles szemmel és világosan a jövő perspektíváját, mit várhatunk azoktól a szerzőktől, akik jobboldalinak tartják magukat?