Ezredvég

GÖRBE TÜKÖR

BALLAI LÁSZLÓ

Telechronia

A férjem mással él – a lakásunkban. Csak őt nézi. Rám se hederít. Csupán az étkezések alkalmával hajlandó elmozdulni a közeléből. De akkor is rajta csügg. Mindennel felhagyott a kedvéért. Hozzászabta az időbeosztását. Megváltoztatta a politikai nézeteit. Tehetetlenül állok a helyzet előtt. Próbáltam józan szóval hatni rá. Meg sem hallgatott. Kértem, könyörögtem, forduljunk pszichológushoz. Talán egy független szakember tanácsát megfogadja, és rendezhető lesz a kapcsolatunk. Azt mondta, én oda megyek, ahová akarok, csak hagyjam békén. Kétségbe vagyok esve. Nem tudom, hol siklott ki az életünk. Mit rontottam el? Hibás vagyok-e egyáltalán?
    Nem is olyan rég hétvégenként nagyokat kirándultunk a budai hegyekbe. A János-hegyen, a Széchenyi-hegyen, a Hármashatár-hegyen is megvolt a magunk útvonala. Kedveltük a különleges közlekedési alkalmatosságokat, a fogaskerekűt, a libegőt, az úttörővasutat. Esős időben a múzeumokat jártuk. Én legszívesebben a Várba mentem. Figyeltem, milyen kiállítás nyílik a Galériában, a Ludwig-múzeumban. Bizonyos műalkotások nem ragadták meg a képzeletünket, például a villanykörtékből készült szobrok. A Topkapi csodálatos kincseit azonban soha nem felejtem el. Az uramra a mongóliai dinoszauruszcsontok tették a legnagyobb hatást. Ő különben a Szépművészeti Múzeumot kedvelte a legjobban. Mindig meg kellett nézzük az egyiptomi tárlatot.
    Vasárnaponként étteremben ebédeltünk. Természetesen attól kezdve, hogy a törlesztő részletek mellett megengedhettük magunknak. Istenem, mindent OTP-kölcsönből vettünk, a lakást, a bútort, a hűtőt – a tévét. Nem is tudom, hogy verhettük annyiféle adósságba magunkat. Az ifjúság felszabadultan tud repkedni a körülmények felett. Senkinek nem kívánok nagyobb boldogságot, mint amelyben akkoriban – negyven éve – éltünk. Jobbára kisvendéglőkbe jártunk. Ünnepi alkalmakkor nívósabb helyekre is meghívott a férjem, mint a Gundel vagy a Hungária, melyekre a közönséges halandó mostanság gondolni sem merhet. Ó, azok a lángoló Gundel-palacsinták! Látvány, illat, íz eleven emlékei.
    Épp az első tévékészülék megvásárlását követően szálltak le az amerikaiak a Holdra. Napirendünkbe beköltözött a Híradó. Mintha az új csodát, a szovjet választ vártuk volna, a Mars, a Jupiter meghódítását. Lassacskán politikailag igen tájékozottak lettünk. Megismerkedtünk az új gazdasági mechanizmus célkitűzéseivel. És az eredményekkel. Láttuk, amint az olajválság megrázza és földhöz teremti a kapitalista világot. A KGST-kooperáció és pártunk helyes irányvonalának következtében a mi jövedelmünk lassacskán, de biztosan növekedett. Egészen 1979 őszéig, amikor átlagosan tizenöt százalékkal megemelkedtek a fogyasztói árak. Erre is volt magyarázat. A szocializmus építésének jelenlegi szakasza megköveteli a gazdasági szerkezet átalakítását. Összességében megtakarításaink jócskán felülmúlták törlesztő részleteinket. Biztonságban éltünk. Jártuk a hegyeket, a múzeumokat. Az Orion képernyőjén keresztül a világ minden tudományos eredménye, háborús borzalma és nyomorúsága filmszerűvé vált. Úgy pergett le, mint az Ivanhoe vagy a Tenkes kapitánya. Megnéztük, kicsit izgultunk, azután nyugodt álomra hajtottuk a fejünket. Az elektronsugárzást nem éreztük olyan valóságosnak, mint a tyrannosaurus medencecsontját a múzeumban, a tavaszi levegő illatát a Szabadsághegyen, vagy a csülökpörköltet a Budagyöngyében.
    A kilencvenes évek elején azután a Budai Kábeltévé társaság igen kedvező ajánlattal keresett meg bennünket. Havi ezer forintért húsz csatornát biztosítanak. Húszat!
    – De egyszerre csak egyet lehet nézni – értetlenkedtem.
    – Ugyan – magyarázta a férjem –, a választék bővüléséről van szó. Ha rossz műsor van az egyik adón, válthatunk a másikra, a harmadikra.
    – Ha rossz a műsor, kikapcsoljuk a tévét, mint eddig. Ahhoz, hogy megnézzük a Híradót és a filmet, nem kell más csatorna.
    – A televíziózás is fejlődött. Mi sem a fekete-fehér Orionon, hanem a színes Sonyn figyeljük az adást. Ma már olyan produkciókat készítenek, amilyenek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Ezeket mind a kereskedelmi televíziók hozzák.
    Bekötötték a kábelt. Ám a haladott programok gyengébbnél gyengébbre sikeredtek. Normális filmet sem adtak a kereskedelmi adók, csak hollywoodi szennyet. Két év után felbontottuk a szerződést. Noha nem fizettünk, a jelet foghattuk. A felettünk lakókhoz ugyanis rajtunk keresztül vezetett a kábel. E tény növelte az uram televíziózási kedvét.
    1998-ban a UPC felvásárolta a kábeltévé társaságot. Az általa kiépített, úgynevezett csillagpontos rendszer nem tette lehetővé a potyázást. Ahány lakás, annyi vezeték. Az alapcsomag havi kétezer forintba került. Komoly tanakodásba fogtunk a férjemmel.
    – Az alapvető tájékoztatást megkapjuk a Magyar Televízió két csatornájáról – mondtam.
    – Ellenben a kereskedelmi csatornákon sok új filmet mutatnak be – érvelt ő.
    – A moziban kettőnknek kétezer forintba kerülne a jegy. Itthon ugyanezért a pénzért egy hónapon át annyi filmet láthatunk, amennyit csak akarunk – negyven csatornán.
    Az uram ettől fogva, mintha a legnagyobb költséghatékonyságra törekedett volna, egyre több időt töltött a tévé előtt. Elmaradoztak a hétvégi programok is. Igaz, visszérgyulladásom miatt hónapokig kímélnem kellett magamat. A következő tavasszal azonban férjem már a televízióra hivatkozva nem akart velem kirándulni. Mert hogy érdekes műsor van. Mindannyian berozsdásodunk, elkopunk. A férfi ezt nehezen vallja be. Valamije fáj, majd elmúlik. Ha nem, úgy is szól, és elmegyünk az orvoshoz. Kiderült, hogy az uramnak semmilyen panasza nincs.
    Sokáig csak azt vettem észre, hogy egyre többet ül a képernyő előtt. Már nem valamilyen műsor miatt kapcsolta be a készüléket, hanem a tévézés önmagában való élményéért. Ha nem talált kedvére való programot, akkor idegesen kapcsolgatott egyik csatornáról a másikra, egy-két perc alatt bekalandozva mind a negyvenet. Legnagyobb kedvét a brutális jelenetekkel zsúfolt akciófilmekben, illetve a végtelenül unalmas politikai vitaműsorokban lelte. Egyre sértőbbnek éreztem a helyzetet. Miért kell nekem valami nem várt látogatót, kellemetlen idegent kerülgetnem? Állandóan más emberek hangja szól a lakásunkban. Az ő véleményük, állásfoglalásuk helyettesíti az együtt élő emberek közötti kommunikációt. Ekkor már nem is társalogtunk. A tévé állandó jelenléte miatt otthonunk elveszítette intimitását.
    Hogy még ennél is nagyobb a baj, arra csak a 2002-es választási idegfront alatt figyeltem fel. Akkor, amikor az egyik párt, hogy megnyerje a választásokat, gyakorlatilag háborús állapotokat idézett elő az országban. A konyhában tevékenykedtem, amikor hangot hallottam a szobából. Azt hittem, nekem szólnak. Beszaladtam. Hihetetlen látvány tárult a szemem elé. Az uram élénk taglejtéssel magyarázott – a televíziónak.
    – Te a tévéhez beszélsz? – kérdeztem hüledezve.
    – Nem, dehogy is… – mondta a férjem felrezzenve, és visszaült a fotelba. – Miből gondolod?
    Néhány napig ugyan résen volt, és ha bejöttem a szobába, visszafogta magát. De aztán már nem törődött velem. A vitákban az általa támogatott párt emberére szájtátva figyelt. Míg ha az ellenfele kapott szót, hangosan szidalmazta, s végeredményben nem is hallotta, mit mond. Azokkal a minősítő kifejezésekkel élt, amelyeket az ellenzék mindennapos használatúvá tett a kormányoldal vonatkozásában: „hazug”, „idegenszívű”, „hazaáruló”. Ha azt mondtam, hogy azelőtt a televízióhoz igazította a programját, most már egészében véve érte s vele élt. Amikor felkelt, bekapcsolta. Borotválkozás, fogmosás közben rá-ránézett. Étkezés alatt felé fordította a székét. Végül csak szedni jött az asztalhoz, tányérjával gyorsan a fotelbe telepedett. Mivel többször megégette és leette magát, beszerzett egy masszív fatálcát, és a tévé előtt arról evett. Esténként a képernyő előtt bóbiskolt. Ha szóltam neki, hogy feküdjön le, ideges lett. Egyszer – amikor több órája hangosan hortyogott – kikapcsoltam a készüléket. Vérben forgó szemekkel nekem rontott, és az öklével hadonászott az orrom előtt.
    – Ki vagy te, hogy kikapcsolod a tévémet? – üvöltötte.
    Azt hittem, agyonver. Ámde eszébe jutott, hogy miről maradhat le, míg velem dulakodik, és gyorsan újraindította. Abban a pillanatban összeolvadt az elektronsugárzással. Engem el is felejtett. Átsírtam az egész éjszakát.
    Nem sokkal ezt követően háromszor is adták a Rambót, melyben megtetszett neki egy fordulat. Azóta, ha meglát, ennyit mond: – Ki a fene maga?
    Mást nem is mond nekem. Lassanként kezdem azt hinni, tényleg nem ismer meg. Mi jöhet még? 2006. szeptember 19-én hajnalra virradóan egyenes adásban közvetítették, amint ellenzéki csoportok megostromolják a televízió székházát. Nem Santiago de Chilében, se nem Luandában vagy Manilában – nem, Budapesten. Törtek, zúztak, gépkocsikat gyújtottak fel – az egyikről a tűz átterjedt a főkapura. Összeverekedtek a rendőrökkel, kőzáport zúdítottak rájuk. Elfoglalták a Magyar Televíziót.
    Amikor a homlokzati erkélyen diadalmasan lengette az árpádsávos lobogót egy feketeinges alak, a férjem felröhögött: – Na, most megkapták a rohadt zsidók!
    Nem. Ez nem az én férjem! Ez nem az én lakásom! Ez nem az én világom! Kirohantam a szobából, a lakásból. El, el innen. Egy percig sem bírom itt tovább. De hová mehetnék? Nekiestem a lépcsőház üvegfalának. Minden ablakban az a jellegzetes, vibráló fény játszott, amelyet az elektronsugárzás vetít a falakra. Ha bekopogok egy ajtón, nem tudhatom, hogy azt a krónikus tévénézés mely stádiumában levő ember nyitja ki. Mert, döbbentem rá, ez az új népbetegség. A telechronia.

MÉRLEG

LÉNÁRT ANDRÁS

A film mint a legfontosabb művészet Franco tábornok számára

1936. július 18-a Spanyolország történetében vízválasztó dátumként az élet minden területén gyökeres változásokat hozott. A Francisco Franco tábornok vezetése alatt álló, fasiszta színezetű lázadó csapatok a fennálló baloldali-balközép koalíció megdöntését tűzték ki célul, és ez nem hagyta érintetlenül az ország gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális színtereit sem. Ami a közélet ez utóbbi szegmensét illeti, valamennyi művészeti ág a polgárháború egyre véresebbé váló történéssorozatának hatása alá került, így az irodalom és más művészeti ágak is „kitermelték” a maguk polgárháborús, traumatikus, esetleg poszttraumatikus vonulatát. Nem volt ez alól kivétel a filmművészet sem, azzal a különbséggel, hogy a filmkészítés nem tudott függetlenedni bizonyos anyagi tényezőktől, mindenekelőtt a létezéséhez szükséges infrastrukturális háttértől. Egy filmkészítő – bármilyen műfajú munkát is készítsen – bizonyos alapvető technikai eszközök híján nem tudja celluloidon reprodukálni gondolatait, benyomásait.
    Az 1930-as évek elején, elsősorban a hangosfilm Ibér-félszigetre történt betörése nyomán, már minden réteg számára többé-kevésbé világossá vált, hogy a film több egyszerű populáris, főleg az alsóbb néprétegek számára szórakozást nyújtó, a valóságot csak felszínes módon rögzítő eszköznél, nemzetközi szinten pedig esztétikailag is közeledtek a mozihoz. (Ricciotto Canudo már 1911-ben „A hetedik művészet”-ként aposztrofálta a mozgóképet). A II. köztársaság kikiáltását (1931) követő években megszülettek az első, akkori viszonyok közepette modernnek számító filmstúdiók, amelyek hangosfilmek gyártására, illetve korábban elkészült némafilmek utószinkronizálására specializálódtak. Ezek próbálták meg felvenni a versenyt az Egyesült Államok mindenható stúdiórendszerén és leányvállalatain keresztül beáramló amerikai, sok esetben már eleve spanyol nyelven készült mainstream filmekkel. Velük együtt megjelentek a szárnyait bontogató spanyol filmművészet első kiemelkedő alakjai is, akik még a némafilmkorszakban kezdték meg tevékenységüket (mint Florián Rey, Benito Perojo, Fernando Delgado és persze, Luis Buñuel). Ehhez a tendenciához kapcsolódott a spanyol intellektuális elit egyre hangsúlyozottabb vonzódása a film iránt, ami elsősorban az ekkor terjedő filmklub-hálózatok megalapításában és támogatásában mutatkozott meg.1 Az éppen felfutóban lévő új művészeti ág kibontakozása azonban megtorpant az 1936-os válság következtében.

Polgárháború és celluloid
A polgárháborús évek (1936-39) két Spanyolországot teremtettek: a lázadó, fasiszta orientációkkal szimpatizáló jobboldal (kezdetben az ország földrajzilag központi területei), valamint a köztársaságpárti bal, balközép erők (perifériális térségek, mint Katalónia, Asztúria és Valencia) által ellenőrzött régiók jól láthatóan elkülönültek egymástól, bár utóbbiakat lépésről lépésre visszaszorította Franco tábornok hadserege. A megosztottság, a két részre szakadás természetesen a filmiparra is jelentős hatással volt.
    Mindenekelőtt érdemes kitérni arra a szerepre, melyet a mozgókép háborús időkben, és az azt követő, sok esetben diktatórikus berendezkedésű államok mindennapi működésében tölt be. A propaganda, a saját táborhoz tartozó nép összefogása és lelkesedésének fenntartása, valamint az ellenfél hitelének és önbizalmának gyengítése megfelelő eszközre talált a Lumière testvérek által közismertté tett mozgó (ál)valóságábrázolásban. Lenin mondta ki először: „Az összes művészetek közül számunkra legfontosabb a film”. Az évek-évtizedek során ugyanerre a következtetésre jutott a 20. század szinte minden önkényuralmi módszerekkel kormányzó államférfija. Sorukból nem hiányozhatott Franco sem, aki maga is amatőr filmes volt katonai karrierje kezdetén (szemtanúk szerint egy csata kellős közepén, amellett, hogy a harcban is részt vett, kamerájával folyamatosan rögzítette az eseményeket 2). Ez a „haza ügye” szolgálatába állított filmháború azonban természetesen különböző karakterű volt a hadban álló Spanyolország két oldalán. Amiben hasonlóság mutatkozott, az az elkészült munkák műfaja: a dokumentumfilm és a filmhíradó került előtérbe, a játékfilmek rovására.
    Tanulmányunkban nem térünk ki a köztársasági filmkészítés jellemzőire. De ami fontos: a filmgyártás éppen kialakult infrastrukturális háttere, stúdiói, technikai berendezései és szakemberei szinte kivétel nélkül a köztársasági ellenőrzés alatt álló területekhez kötődtek (a legjelentősebb filmgyártói központ ekkor Barcelona volt). A polgárháború előtt hatalmon levő Népfrontot alkotó pártok, szervezetek mind saját filmgyártásba kezdtek, ami természetesen elsősorban dokumentumfilmek, híradók rögzítését jelentette. Így elkülöníthető – többek között – kormányzati, marxista, anarchista, szakszervezeti filmkészítés is; ezen belül, minden csoport rendelkezett saját propagandaközponttal.
    A falangista felkelők uralma alatt álló térség filmkészítése – éppen az említett okok miatt – nem támaszkodhatott a már kimunkált technikai háttérre. Kizárólag néhány magánkézben levő, kisebb szakmai színvonalú stúdió állt Franco és csapata rendelkezésére, hogy a harchoz elengedhetetlen vizuális propagandagépezet beinduljon.
    Ez azonban nem sikerülhetett külső támogatás nélkül, és ez a támogatás hasonló politikai színezetű és berendezkedésű országok felől érkezett, és megalapozta az elkövetkezendő évtizedek spanyol mozgókép-gyártását. A két elsőszámú szövetséges a fasiszta Olaszország és a nemzeti szocialista Németország volt.

Partnerek a filmkészítésben (is): Olaszország és Németország
Mussolini és Franco már 1936. november 28-án aláírta azt az egyezményt, amelynek alapján előnyben részesítették egymás országát a szükséges termékek beszerzése terén. Ezeket a szerződéseket a későbbiekben továbbiakkal egészítették ki, melyekben hol nyíltan (1938 októbere: Spanyol-Olasz Filmművészeti Egyezmény), hol különböző gyűjtőnevek alatt (pl. kereskedelmi, kulturális megállapodások), jelentős tételként szerepeltek a filmes produktumok.3 Mindezek következtében Olaszország a hozzájuk érkezett mozgóképek segítségével tájékozódhatott a francóista sikerekről, míg a fasizálódó Spanyolország számára az itáliai propagandafilmek jelentettek útmutatást; ugyanakkor, az olasz (és német) nyersanyagok segíthettek abban, hogy a felkelő spanyol csapatok is készíthessenek dokumentumfilmeket és híradókat. Elsősorban az olaszok által Salamancában létrehozott USP (Ufficio Stampa e Propaganda) végezte a fent említett feladatokat, kiemelve a kommunisták által Spanyolországban elkövetett „rémtetteket”.
    Idővel azonban Franco számára világossá vált, hogy az együttműködés a spanyol „nemzeti” csapatokra nézve káros lehet, mert az olasz propaganda a harctéri sikereket az itáliai önkéntesek bátorságának és professzionalizmusának tulajdonította. Éppen ezért Spanyolországban a cenzúra elérte az olasz fasiszta propagandafilmeket is, majd az olasz filmhíradókat (LUCE) felváltotta a saját készítésű NO-DO (melyről a későbbiekben lesz szó). A két ország együttműködése a már említett, 1938-as filmművészeti egyezménnyel válik hivatalossá, mely a következő főbb pontokra tér ki: támadó jellegű (offenzív) filmek 4, koprodukciók, olasz filmek Spanyolországban és spanyol filmek Olaszországban történő forgalmazása, vonatkozó törvénykezésről való rendelkezés és a forgatásokhoz szükséges nyersanyagellátás.5
    Hasonló, ha nem nagyobb jelentőségű volt a Franco-tábor filmgyártására a másik szélsőjobboldali kormányzás alatt álló állam, Németország támogatása. A hollywoodi stúdiórendszerrel – mely Európára is kiterjesztette hegemóniáját – a Harmadik Birodalom saját filmkészítéssel próbált szembeszállni, de nem segített a helyzetükön, hogy 1933-ban megtiltották a zsidók filmgyártásban való részvételét (egy részük a későbbiekben éppen Hollywoodban futott be gyümölcsöző karriert). A náci propagandaminiszter, Goebbels célul tűzte ki, hogy az ideológiájuk terjesztésének szolgálatába állított német filmipar befolyási övezetébe bevonjon minél több európai, majd latin-amerikai országot. Spanyolország természetes piacnak tűnt. Már a polgárháború előtt is sokrétű kapcsolat állt fenn a két ország között filmgyártás és filmfinanszírozás kapcsán, de a Hispano-Film Produktion 1936-os megalapítása jelöli ki a későbbi német-spanyol filmművészeti együttműködés sarokpontját. Anyagilag a német Propagandaminisztérium, a Nemzetiszocialista Párt és a Spanyol Falange párt tette lehetővé az új produkciós cég megszületését, mely útjára indította a közös, részben Spanyolországban, részben Berlinben forgatott filmek sorozatát. A későbbiekben a cég Spanyolországba teszi át a székhelyét. A módszer ugyanaz volt, mint amit korábban Hollywood alkalmazott a hispán ország filmszínházainak meghódítása érdekében: Spanyolországon kívül, saját filmstúdióikban már eleve spanyol nyelven forgatták a filmet, vagy rögtön készítettek hozzá spanyol szinkront is (ugyanezt a taktikát alkalmazta Hollywood a latin-amerikai országok esetében is). Az 1937-ben megalakult DEPP (Állami Sajtó- és Propagandaügyi Hivatal) Nicolás Franco (a tábornok testvére) irányítása alatt foglalkozott a propagandaértékű nemzetközi filmhíradók importálásával és cenzúrázásával, majd tevékenyen részt vett a spanyol filmhíradó létrehozásában, melyhez a híreket és a képanyagot spanyol területen vették fel, de magát a híradót Németországban állították össze. A két ország közötti együttműködést pedig 1940-ben egy, az olaszokkal kötött szerződéshez hasonló megállapodás koronázza.
    Németország minden lehetséges eszközzel támogatta a spanyol film fennmaradását, sőt, magukat a spanyol művészeket is: így például, 1938-ban személyesen a Führer kérette magához Florián Rey filmrendezőt és Imperio Argentina színésznőt, hogy közölje velük, amíg Spanyolországban nem normalizálódik a helyzet, rendelkezésükre bocsátja a német filmstúdiókat és technikai személyzetét, hogy magas színvonalon folytathassák karrierjüket.6

Első lépések a háború alatt és után
A felkelő falangista hadsereg által ellenőrzött területen, az állítólagos egyhangú támogatás ellenére, nem kizárólag olyan műveket forgattak, amelyek 100%-ban elnyerték a vezetés (vagyis Franco) tetszését. Látni kell ugyanis, hogy két, látszólag egybe tartozó, mégis más látásmódú irányzat indult útjára már a polgárháború éveiben is, hogy azután a diktatúra időszakában a közöttük meglevő különbség még inkább szembetűnő legyen. Egyik részről megemlíthető a rezsim „hivatalos” mozija, mely megpróbált igazodni a fennálló társadalmi viszonyokhoz és rezdülésekhez, egyszersmind formálva is azt. Másfelől, már a korai években kialakult egy tendencia a francóista filmgyártáson belül, mely óvatosan, alig érzékelhetően, de eltért a hivatalos irányvonaltól, és különböző műfajok (pl. enyhe kritikát tartalmazó komédiák), valamint a burkolt realizmus és neorealizmus, és a szimbolikus jelentéstartalmú filmek segítségével fejezi ki diszkrét társadalom- és rendszerkritikát. Mivel ez utóbbi vonal fenyegetőnek mutatkozott a Spanyol Állam számára, lépéseket tettek a „nemzeti ügy” megvédéséért: megjelent a filmgyártás minden területére kiterjedő központosítás és állami kontroll, valamint a saját gyártású produkciók védelme a külföldiekével szemben.
    Legveszélyesebbnek azok a külföldi, mindenekelőtt észak-amerikai filmek bizonyultak, amelyek nyíltan kiálltak a köztársasági Spanyolország mellett, s Franco és csapatai brutalitását hangsúlyozták; e produkciókat Franco át sem engedte az országhatáron, sőt, az ezekben szereplő színészeket nemkívánatos személynek minősítették Spanyolországban. Legnagyobb hangsúlyt azoknak a korabeli hollywoodi hírességeknek a szolidaritási mozgalma kapott, akik egy emberként álltak ki a spanyol demokrácia és a megdöntött baloldali kormány mellett (és váltak később az USA-ban a McCarthy szenátor által felállított Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság céltáblájává, többek között ezzel a tettükkel is alátámasztva állítólagos kommunista-szimpátiájukat)7. Francónak tehát mindent meg kellett tennie, hogy visszaverje ezt a külső, valamint a még csak nyomokban meglevő belső támadást.
    A polgárháború kitörése után nem sokkal a Spanyolországban bemutatásra kerülő, illetve ott készülő filmek a már említett DEPP hatáskörébe kerültek, majd hónapokkal később megalakult a Filmművészeti Cenzúra Legfelsőbb Juntája. Ezen intézmények legfontosabb feladata – a megalapításukról szóló rendeletek szerint – „a háborút megörökítő filmszalagok felügyelete”; ezt a kitételt nem sokkal ezután Ramón Serrano Súñer belügyminiszter (Franco tábornok sógora) a következőképpen egészítette ki: „figyelembe véve, milyen befolyással rendelkezik a film a gondolatok szabad áramlása és a tömegek nevelése felett”. A Spanyol Állam minden szükséges intézkedést megtesz, hogy a potenciális veszélyforrásokat ellenőrzése alá vonja 8. A hamarosan megalakult Nemzeti Filmszakosztály pedig a következő 4 pontban határozta meg irányelveit:
    „1. A filmgyártás soha nem tartozhat kizárólagosan az Állam tevékenységi körébe. 2. Az Államnak ösztönöznie kell a magánkezdeményezést a nemzeti filmművészet fejlődése céljából. 3. Az Állam gyakorolja a filmek feletti felügyelet és irányítás jogát abból a célból, hogy méltó legyen hazánk szellemi értékeihez. 4. Az Állam minden esetben fenntartja magának a filmhíradók és a propagandisztikus célú dokumentumfilmek gyártásának jogát.”9
    A spanyol filmművészet a későbbiekben továbbvándorolt egyik intézmény vagy szakosztály hatásköréből a másikba. Több tényezőnek tudható be, hogy ilyen gyakran és ennyire sokrétűen módosult a filmpolitika irányítása. Mindenekelőtt fontos elemként említhető, hogy a polgárháború előtti évtizedekben egyik kormány sem rendelkezett határozott állásponttal, hogyan is kellene hozzáállni a filmhez (többek között a már említett nemzetközi vita miatt a mozgókép létjogosultságáról), kell-e szabályozni, és ha igen, milyen módon a filmkészítést, terjesztést és bemutatást. Másik okként lehetne megjelölni, hogy a Franco-rendszer nem egységes intézmény volt, ahol egy adott testület egyhangúan hozhatott volna meg bármilyen döntést. A Nemzeti Mozgalom mellett a hadsereg és az egyház is tényező volt, fontos szerepet kaptak a döntések meghozatalában: az akkori spanyol berendezkedés gerincét alkotó katonaság érzékenynek mutatkozott minden apró rezdülésre, mely a rendszer stabilitását megingathatta; a katolikus klérus, a rezsim másik fő támasza, úgy vélte, hogy missziójuk a katolikus lelkek védelme minden káros, esetlegesen tévútra terelő hatástól. A film pedig, mint kiderült, az egyik legjelentősebb faktorrá lépett elő, és ezt minden oldalon hamar felismerték.

A tökéletes film: cenzúra és szinkron
A polgárháború idején alakult francóista Filmművészeti Cenzúra Legfelsőbb Juntája morális nézőpontból ügyelt a már elkészült filmek vallási, politikai, erkölcsi mondanivalójára, és e szempontokat figyelembe véve rendelte el vágások beiktatását, egyes jelenetek teljes vagy részleges újraforgatását, párbeszédek újraírását, vagy a mű betiltását, és ez a testület adta ki a forgatási és forgalmazási engedélyeket is. A harcok befejezte után ez a tevékenységi kör kiegészült a jóváhagyásra előterjesztett forgatókönyvek előzetes cenzúrázájával és a filmek különböző életkori kategóriákba való besorolásával.
    A filmgyártásban, ahogyan az akkori Spanyolországban a „szabad” önkifejezés minden területén (irodalom, sajtó, művészetek), a cenzúra volt az a mindent meghatározó felsőbb hatalom, amely eldöntötte, egy-egy adott mű eljuthat-e szélesebb közönség elé. Gyakorta előfordult, hogy valamely irodalmi mű filmes adaptációja már nyomokban sem hasonlított az alapul szolgáló anyaghoz, hiszen a francóizmus előtt született irodalmat legfeljebb csak betiltani lehetett, de újraíratni nem, a filmrevitelnek azonban alkalmazkodnia kellett a fennálló viszonyokhoz. Arra sem volt garancia, hogy az egyszer már elfogadott forgatókönyvből készült film automatikusan megkapja a bemutatási engedélyt is. Így kettős, de akár hármas, négyes stb. cenzúra is sújthatta az elkészült művet, és előfordult, hogy a már többszörösen jóváhagyott film végül elbukott az utolsó megmérettetésen.
    Nem beszélhetünk ugyanakkor egységes cenzúráról, a beavatkozásnak nem léteztek központilag meghatározott normatív keretei. Irányadó direktívák híján, minden mű megítélése külön döntést igényelt, „testre szabott” eljárások határozták meg, mi maradhat egy filmben, és mit kell belőle eltávolítani. Ez gyakran a pillanatnyi közhangulattól, a cenzorok szeszélyétől függött, valamint attól, hogy a cenzor személyisége és a rezsimben betöltött pozíciója (katonatiszt, egyházi személy, politikus) szerint az erkölcsiség és a valóságábrázolás mely oldalát domborította ki, mire helyezte a hangsúlyt, amikor a „helyes” fogalmához próbálta igazítani a forgatókönyvben leírtakat vagy a már filmszalagra vett képkockákat. A filmrendezők és kollégáik persze akkor jártak a legjobban, ha már előre számításba vették, a leforgatásra váró anyag mely részletei szúrhatják majd a felsőbb vezetés szemét, így az öncenzúra lehetőségével élve megtakaríthatták maguknak a további kellemetlenségeket, illetve az anyagi és időveszteséget. A filmbe fektetett, államkasszából vagy esetenként magánszemélytől származó összeg ugyanis csak annak függvényében kerülhetett a filmkészítőhöz, hogy a cenzúra jóváhagyja-e a művet. Ha a film elbukik, az összeg visszavonható, vagy – amennyiben már felhasználták – visszakövetelhető.
    Lényeges szerepe volt a művek elfogadásában vagy elutasításában a Propagandisták Nemzeti Katolikus Társaságának (ACN de P). Mint a rezsim legvallásosabb szekciója meg volt róla győződve, hogy a kommunista fenyegetés és a társadalom szétforgácsolódása nagyon is létező veszély. Számukra kulcskérdés volt, hogy befolyásukat kiterjesszék minden kommunikációs eszközre, legyen az a sajtó, a mozi, a rádió vagy a televízió.10 A társaság már a polgárháború alatt aktivizálódott (karöltve a Családapák Szövetségével), hogy a médiumok cenzúrázásával kivívhassa a lelkek feletti győzelmet, megkoronázva ezzel a bigottan katolikus Franco által a csatatéren elért sikereket, majd a háború után elérkezett az idő, hogy „a film erejét felhasználják Isten és a Haza szolgálatára”.11 Éppen ezért ők maguk kezdtek filmtervek anyagi támogatásába, mert fennállt a veszélye, hogy „a külföldről országunkat elöntő filmáradat sohasem fogja országunk érzéseinek és szokásainak nyelvét beszélni”.12 Az ACN de P és a Katolikus Akció más csoportosulásai ezért filmkészítő tevékenységbe kezdtek, és felismerték, hogy gazdasági haszonra is szert tehetnek. Tehetősebb híveiket arra buzdították: fektessenek be jelentős tőkét, amellyel egy hatalmas, nemzeti, katolikus filmgyártó vállalat létrehozását támogatják. Az 1940-es évek második felében viszont nyilvánvalóvá vált számukra, hogy korántsem egyszerű egy, a gyártástól a terjesztésig minden mozzanatot felölelő cég létrehozása, ezért inkább más vállalatokon keresztül igyekeztek érvényre juttatni befolyásukat.13
    A cenzúra szükségességét alátámasztandó a hivatalos sajtóorgánumok is kiálltak a beavatkozás kényszere mellett. A korszak jelentős filmművészeti folyóirata is ezt az álláspontot erősítette, többek között olyan cikkek publikálásával,14 melyek azt taglalták: a film, amennyiben nem tartják kontroll alatt, minden nevelési célzat nélkül, kizárólag a legalantasabb ösztönök kielégítésére szolgál, figyelmen kívül hagyja az emberi értékeket, és erkölcsi romlásba taszíthat. Ehhez igazodtak a külföldi filmekre vonatkozó szabályozások is (szintén szilárd irányelvek nélkül), amelyek attól függően engedték meg egyes munkák spanyol földön történő bemutatását, hogy Spanyolország nemzetközi politikájának éppen használ-e vagy árt a benne kifejtett gondolat és állásfoglalás (így például, az enyhén liberális tematikájú filmek is kényelmetlennek bizonyultak a II. világháború előrehaladtával, és az olasz neorealizmus sem talált éppen lelkes fogadtatásra).
    Voltak persze alkotások, amelyek – sokszor meglepő módon – szinte sértetlenül átcsúsztak a cenzúra szűrőjén. Jó példa erre José Antonio Nieves Conde 1951-es filmje, a Barázdák (Surcos). A rendező (egyébként hű falangista) művében egy vidékről nagyvárosba költöző népes családot mutat be, amely megpróbál boldogulni az új helyzetében. A történet során a família minden egyes tagja csalódik, megalázó helyzetbe kerül (pl. csempészet, prostitúció), és nem marad más választásuk, mint hogy visszatérjenek vidékre, a teljes reménytelenségbe. Szembetűnő a városlakók negatív ábrázolása: értékvesztett, csak a napi fennmaradásért küzdő, vegetáló lények ők, akik aljas módszerekkel, sokszor csak a feketepiac segítségével képesek túlélésüket biztosítani. Éppen e miatt a negatív városi társadalmi kép miatt meglepő, hogy a filmet bemutathatták. Bár elszenvedett bizonyos módosításokat, de a megmaradt anyag is vádiratként szolgál a Franco-uralom alatt élő emberek helyzete ellen. Az viszont nem meglepő, hogy a filmművészeti főigazgató, García Escudero azonnali hatállyal eltávolításra került székéből, miután engedélyezte a Barázdák bemutatását, ugyanakkor nem hagyta jóvá, hogy nemzeti érdek besorolást kapjon Franco egyik személyes kedvence, az Amerika hajnala (Alba de América; Juan de Orduña, 1951). Nyilvánvaló olasz neorealista hatások is kimutathatóak a filmben (társadalmi karakter bemutatása hű valóságábrázolással), s ez csak tovább ronthatta volna a mű helyzetét, ha alapos vizsgálatnak vetik alá a döntéshozók.
    Az 50-es években a legjelentősebb rendezők, mindenekelőtt a nyíltan kommunista Juan Antonio Bardem és a független szellemiségű Luis García Berlanga munkáit sújtotta a cenzori hatalom (Luis Buñuel a polgárháború óta már nem tartózkodott Spanyolországban), de továbbra is érezhető volt, hogy nem egységesek a kritériumok; a fent említett két rendező például, változtatásokkal, de szinte minden filmjét elkészíthette és bemutathatta. Enyhülés jelei majd csak a 60-as években mutatkoznak.
    Nem felejthetjük el persze, hogy a filmek cenzúrázása nem spanyol, de még csak nem is diktatórikus találmány. A „Hollywoodi Álomgyár”-nak fénykorában, az 1930-as években szintén megvoltak a maga normái, igaz, rögzített formában. Ez volt a hírhedté vált Hays Kódex, mely – a helyi katolikus egyház által is támogatottan – megszabta, milyen tartalmak tekinthetők morálisan elfogadhatónak és melyek kerülendőnek. A benne foglaltakat nem az állam határozta meg, hanem egy erre kijelölt testület, de a mindenható producerek nem mertek ellentmondani a kódexben foglaltaknak, mivel a szabályokat szentírásként tisztelő állami és egyházi vezetők az adott film, de akár az egész stúdió elleni bojkottra is felszólíthatták az amerikai népet.
    Az idegen nyelvű filmek kötelező szinkronizálása jelentette az egyik legfontosabb, még a cenzúránál is nagyobb hatalommal rendelkező erőt. Ennek alapját az a Franco-féle politika szolgáltatta, hogy a spanyol nyelv (konkrétan a castellano, a kasztíliai spanyol nyelv) az állam nyelve. Ettől eltérő nyelveket (például a különböző régiók anyanyelveit) nem tolerált sem a közéletben, sem a magánéletben. Ez a helyzet odáig fajult, hogy a családtagok sem beszélhettek egymás között a kasztíliai spanyoltól eltérő nyelven, mert amennyiben ez kitudódott, súlyos következményekkel járt. A más nyelven forgatott filmeket is hasonló megfontolás alapján spanyolosították: csak olyan film kerülhetett bemutatásra, amely kasztíliai nyelven szólt közönségéhez. A spanyol szinkront egy 1941-es rendelet tette kötelezővé, és megszabta még a munkálatok körülményeit is: a szinkronizálást spanyol tulajdonban levő, spanyol területen fekvő stúdiókban kellett végezni, és a munkálatokban részt vevő személyzet is kizárólag spanyol lehetett. Ezen kívül rendelkezett a szinkronizálási engedélyről, arról az összegről, melyet a film külföldi gyártója részére kellett kifizetni, hogy ne legyen nemzetközi törvénybe ütköző a nyelvváltoztatás.15
    A kötelezően spanyol nyelven beszélő filmeknek volt még egy velejárójuk, ami nagymértékben károsította az ország filmgyártását, rövid és hosszú távon egyaránt. Erre már 1949-ben egy Franco rendszerhez hű történész is figyelmeztetett, aki szerint hatalmas hibát követtek el a külföldi filmek szinkronizálásával, ezzel ugyanis nyomorba döntötték a nemzeti filmgyártást, nagyjából minden lehetőséget megvonva tőle, hogy sikeres legyen saját hazájában.16 Miről is van szó? Arról, hogy megfosztották a spanyol nemzeti filmipart attól az egyetlen előnyétől, amivel felülkerekedhetett volna a külföldi filmdömpingen: anyanyelven szólt a néphez (ahogyan Vizcaíno Casas történetíró fogalmazott: „Valószínűleg a kötelező szinkron volt a spanyol filmgyártásra mért halálos ütés”17.) A spanyol szinkronnal ellátott idegen nyelvű produkciók így hasonló vonzerővel bírtak, mint az otthoniak, sőt, ahogyan az szinte minden országban lenni szokott, felül is kerekedtek rajtuk. Nyilvánvaló tehát, hogy nem a filmgyártásban érdekelt, de még csak nem is az ahhoz értő szakemberek hozták ezt a döntést, hanem a minden körülmények között nyelvi azonosságot erőltető vezetői kar. (A kötelező szinkronról szóló törvényt 1947-ben vissza is vonták, miután felismerték negatív oldalait, de gyakorlati alkalmazása megmaradt). Az viszont bizonyos, hogy az egységes nyelvhasználatra való törekvés mellett a szinkron hatékony cenzúrázó eszköznek is bizonyult, hiszen a spanyol szinkronban önkényesen megváltoztathatták az eredeti szövegben elhangzott, a spanyol fülekre szerintük ártalmas dialógusokat.
    Ugyanakkor a szinkron egy másik, társadalmi célú szerepet is betöltött. A spanyol nyelven beszélő filmek vetítése volt ugyanis az egyetlen módja annak, hogy a jelentős számú analfabéta tömegekhez eljusson a mozgókép által nyújtott élmény, kiküszöbölve ezzel az idegen nyelv okozta nehézségeket.

Állami propagandagépezet (NO-DO) és protekcionizmus
A spanyol népet a polgárháború alatt és közvetlenül utána a német UFA, az olasz LUCE, és az észak-amerikai Fox-Movietone stúdiók által készített filmhíradók tájékoztatták a háború eseményeiről, utóéletéről és a spanyolok nemzetközi megítéléséről. Mindhárom stúdió termékeiben közös volt, hogy szimpatizáltak Francóval, így aztán híradóik minden esetben csak egy bizonyos szűrőn keresztül engedték láttatni az eseményeket.
    1942-ben azonban a Spanyol Állam megelégelte, hogy a tömegtájékoztatás eme formájában más országoktól függjön, és mindent megtett annak érdekében, hogy saját készítésű filmhíradót juttasson el népéhez. Így született meg a NO-DO (Noticiarios y Documentales Cinematográficos – Filmhíradók és Dokumentumfilmek). 1943 elejétől minden olyan, e témában forgatott anyagot betiltottak Spanyolországban és a fennhatósága alatt álló területeken, melyek nem tartoztak a NO-DO égisze alá. Sőt, azt is megszabta az alapításról szóló rendelet, hogy kizárólag a NO-DO-hoz tartozó, vagy az engedélyével rendelkező operatőrök és filmesek juthatnak hozzá már elkészült dokumentum-felvételekhez, és előírta, hogy minden egyes spanyol területen működő moziban és filmszínházban kötelező az előadásokat a NO-DO éppen aktuális darabjával kezdeni. Az így bemutatásra kerülő filmhíradók segítségével a nézők szembesülhettek a francóista Spanyolország vívmányaival, melyek bemutatták, miért is jó ebben az országban, ebben a rendszerben élni: kórházak, oktatási intézmények, autóutak ünnepélyes átadása (az átadó természetesen minden esetben maga Francisco Franco tábornok), emelkedett hangulatú felvonulások átszellemülten mosolygó emberekkel stb. A NO-DO alapvetően a német UFA Spanyolországban létrehozott infrastrukturális hálózatára támaszkodott, de a nemzetközi jelleg más területen is fennmaradt: a spanyolok szerződéseket írtak alá Németországgal és az Egyesült Államokkal, amelyek értelmében a különböző nemzetiségű filmhíradók anyagait egymással megoszthatták (ilyen jellegű paktumból az olasz LUCE nem kért, a spanyol-olasz együttműködés így propaganda téren ebből a szempontból megszűnt). A NO-DO kötelező és kizárólagos jellege 1976-ig fennmaradt, de mint filmhíradó még 1981 elején is szerepelt, amikor is véglegesen eltörölték, többek között, a múltban a nevével összefüggésbe hozott negatívumok miatt.18
    Eltekintve a filmhíradók készítésétől, a spanyol filmgyártás nehéz helyzetbe került a 40-es évekre. A már említett kötelező szinkronizáltatásból eredő problémák miatt elveszítette a nemzeti filmgyártás a külföldi produkciókkal szembeni versenyképességét, a nyersanyaghiány pedig – a nemzetközi szerződések ellenére is – szembeötlő volt a filmet forgatni vágyók számára. 1941-42 környékére az állami vezetés is belátta, hogy gondok vannak. Olyan intézkedések jelentek meg ezekben az években, amelyek a nemzeti filmgyártás támogatását tűzték ki célul. A NO-DO megszületése is ennek a folyamatnak a része, de még ennél is fontosabb volt az IIEC (Instituto de Investigaciones y Experiencias Cinematográficas – Filmművészeti Kutatóintézet) felállítása, – ahol a kor legkiemelkedőbb filmesei (pl. Berlanga, Bardem) tanulhatták meg a filmkészítés fortélyait –, valamint a Filmrendezői Kamara megalapítása. Ehhez kapcsolódtak még olyan, a 40-es évek közepén és második felében hozott döntések, melyek a bemutatási kvótáról, a nemzeti érdek titulus odaítéléséről, az állami kitüntetésekről, a szakszervezeti hitelekről, a külföldi filmek behozatalát érintő jogszabályokról rendelkeztek (minden terület kezelésével külön szakosztályt bíztak meg), de törvénybe iktatták azt is, hogy minden filmművészeti és filmipari tevékenységet végző vállalat megalapítása hazai tőkebefektetésen kell hogy alapuljon, míg a külföldi anyagi hozzájárulás kizárólag a filmek terjesztését és bemutatását végző társaságok esetén megengedett 19 (ez utóbbi tevékenységeket a spanyol vállalatok nem is tudták volna egyedül végezni, mivel sem anyagilag, sem szakmailag nem álltak olyan szinten, hogy ebben a tekintetben is megengedjék maguknak az „önellátás luxusát”, annál is inkább, mert a filmkészítés ez utóbbi két fázisa már jelentős mértékben függött a külföldi piacokkal történő kapcsolatfelvétel lehetőségeitől).
    Nagyban hozzájárult a spanyol filmművészet nemzetközi szinten történő elfogadásához a San Sebastiánban először 1953-ban megrendezett Nemzetközi Filmhét, mely csakhamar hivatalosan is „A” kategóriás, Nemzetközi Filmfesztivállá nőtte ki magát. És feltétlenül meg kell említenünk a legbefolyásosabb filmgyártóval, az Egyesült Államokkal kirajzolódó egyre szorosabb kapcsolatot. Politikai téren az 50-es évek elején születtek szerződések, de részleges együttműködések már korábban is megfigyelhetőek a két ország között. Ennek a kapcsolatnak különösen érdekes motívuma a filmkészítés: Franco antikommunizmusa és az ehhez kapcsolódó, a spanyol filmtermést is átható ideológia kiváló partnerre talált az amerikai McCarthy-féle kommunistaüldözésben, amely mélyen érintette a hollywoodi berkeket is. A két ország közötti, a filmes export-importra vonatkozó kapcsolatot, akárcsak az olaszok és a németek esetében, itt is szerződésben rögzítették, de nem sikerült ezt oly módon megtenni, hogy a spanyol film elégséges módon tudjon védekezni az amerikaival szemben.
    A propaganda egyik sajátos válfajaként említhető meg a Faj (Raza, José Luis Sáenz de Heredia, 1941) című film, melynek forgatókönyvírója – Jaime de Andrade álnév alatt – maga Franco volt. A film egy család tagjait mutatja be az 1898-as függetlenségi háborúk és az 1936-os polgárháború közötti időszakban, és különleges hangsúlyt kap benne a hazafiság, valamint a katonai életforma, mely nemcsak foglalkozás, de hitvallás és eleve elrendeltség (összhangban a Franco-rezsim felfogásával, mely szerint a hadsereg alkotja az állam biztosítékát a rend és nyugalom biztosítására). 1950-ben a filmet újravágták és újraszinkronizálták, hogy minden részletében „naprakészebb” legyen a népnek szánt üzenete.

Filmek és filmszínházak az 1940-es és 1950-es években
A Franco-rendszer első tizenöt évét bemutató áttekintés után érdemes mérleget vonni. Nagyjából hány darab, és milyen műfajba tartozó filmet mutattak be ezekben az években, és mennyi vetítőterem állt akkoriban a moziba járó közönség rendelkezésére?
    Az 1950-ben kiadott hivatalos Spanyol Filmévkönyv 20 adatait alapul véve – melynek megbízhatósága igencsak kérdéses, ám mégis ez áll legközelebb az igazsághoz, és a spanyol filmtörténészek is rendszerint forrásként hivatkoznak rá – az 1939-1950 közötti időszakban évente átlagosan 36,83 spanyol film került bemutatásra, ez összesen 442 db mű. A két szélsőség a polgárháború utolsó éve, 1939 (tíz bemutató) és 1942 (ötvenkét bemutató); ez utóbbi jelzi azt a tendenciát, hogy a megnyert polgárháború után a fakangista vezetés minden lehetséges eszközt megragadott, hogy a tömegekhez eljuttassa üzenetét, és ezek között a film előkelő helyen szerepelt. A vizsgált időszakban a termelés minden évben 30 és 50 film között mozgott. Egy másik statisztika 21 szerint az 1940 és 1945 között összesen 1189 film jutott el a nézőkhöz, melyek közül 223 volt hazai alkotás, a többi import (476 észak-amerikai, 165 német, 109 angol, 97 olasz, 61 francia, 30 mexikói és 28 argentin).
    A 40-es években a spanyol filmgyárakból elsősorban komédiák kerültek ki (1939 és 1950 között 168 darab), ezt követték a bűnügyi történetek (31 db) és a történelmi filmek (kb. 20 db)22; ezek az arányok a későbbiekben sem módosultak jelentősen. Az utóbbi műfaj kiemelkedő jelentőségű az állam számára. A polgárháború utáni spanyol történelmi filmek legfőbb feladatává a jobboldali győzelem és a fennálló ideológia létjogosultságának morális igazolása lett. Ennek érdekében a filmesek múltbeli témákhoz nyúltak, mint a 16. századi Spanyolország, a függetlenségi háborúk és a polgárháború egyes fázisai, olyan nézőpontból megvilágítva a spanyol nagyságot (egyszersmind a hispanidadot, a spanyolság tudatot), hogy az akkoriban fontosnak vélt értékek összeegyeztethetőek legyenek a francóista hitvallással. Olyan megtörtént események után kutattak, melyek példaként szolgálhattak a moziba járó közönség számára. Természetesen, a többi zsánernek is vissza kellett tükröznie a hivatalos álláspontot, de a műfaji korlátoknak megfelelően nagyobb szabadságot élveztek. Mindezek mellett fontos elem volt a spanyolság hangsúlyozása, mely megkülönböztette a saját gyártású produkciókat (főképp a komédiákat) más nemzetek hasonló műfajú alkotásaitól, ehhez pedig a spanyol folklór rendkívül gazdag és szerteágazó elemeihez kellett nyúlniuk.
    Mozitermek tekintetében Spanyolországnak nem kellett szégyenkeznie a világháborút követő években. Barcelonában 111 mozi volt (még csupán 16 színház), Madridban pedig 83, Valenciában 36, Sevillában 18 és Zaragozában 12. A 40-es évek végére összesen kb. 3500 mozi működött, az 50-es évek közepére ez a szám elérte a 4200-at.23
    A 60-as évek hozta meg az ország számára a nyitás lehetőségét mind társadalmi-politikai, mind kulturális téren. Bár ez a bizonyos mértékű liberalizácó valamennyire lazított a kereteken, a korábbi évtizedekben kialakított filmpolitikai irányelvek hatásától egészen a politikai átmenet végéig, az 1980-as évekbeli fordulatig nem sikerült megszabadulnia Spanyolország filmgyártásának.


JEGYZETEK

    1 Gubern, Román: El cine sonoro (1930-1939); in: Gubern, Román (et al.): Historia del Cine Español. Ediciones Cátedra, Madrid, 1995. 161.     [vissza]
    2 Rebellón Dominguez, Gabriel: Seis meses en Yebala. Madrid, 1925. 93.     [vissza]
    3 Diez Puertas, Emeterio: Historia social del cine en España. Editorial Fundamentos, Madrid, 2003. 103-104.     [vissza]
    4 Az offenzív filmek egy ország olyan alkotásai, melyek egy másik ország múltját, intézményeit, szokásait sértik, sok esetben szélsőségesen támadó jelleggel; ezek célja a gyártó ország másik     nemzettel szemben viseltetett hivatalos politikájának alátámasztása.     [vissza]
    5 Diez Puertas: Historia social… 109.    [vissza]
    6 El Mundo napilap, 2003/08/24    [vissza]
    7 A témáról bővebben: Gubern, Román: La caza de brujas en Hollywood. Anagrama, Barcelona, 1987     [vissza]
    8 Caparrós Lera, José María: Historia crítica del cine español. Editorial Ariel, Barcelona, 1999. 67.    [vissza]
    9 Uo. 68.     [vissza]
    10 Ezt a felfogást tükrözi Valtierra, Ángel könyve: Las fuerzas que forjan la opinión pública. Prensa. Cine. Radio. Televisión. Central de Publicaciones Canisio, Bogotá, 1964. Bár ez a mű egy     világjelenséget ír le, tökéletesen illeszkedik a spanyol helyzet sémájára is.    [vissza]
    11 Montero, Mercedes: Cine para la cohesión social durante el primer franquismo;. in: Pelaz, José-Vidal és Rueda, José Carlos (szerk.): Ver cine. Ediciones Rialp, Madrid,
    2002. 177-178.     [vissza]
    12 Uo. 180.     [vissza]
    13 Heredero, Carlos F.: Las huellas del tiempo. Cine español 1951-1961. Ediciones Documentos 5. Filmoteca, Madrid, 1993. 78-82.    [vissza]
    14 lásd például: Primer Plano folyóirat, 1942/12/20    [vissza]
    15 Monterde, José Enrique: El cine de la autarquía: Gubern (et al.): Historia del cine español. 192.     [vissza]
    16 Cabero, Juan Antonio : Historia de la Cinematografía Española. Madrid, 1949. 661-662.    [vissza]
    17 Vizcaino Casas, Fernando: Historia y anécdota del cine español. Madrid, 1976. 86.    [vissza]
    18 A NO-DO-ról írt legrészletesebb monográfia: Sánchez-Biosca, Vicente – Tranche, Rafael R.: NO-DO: El tiempo y la memoria. Editorial Cátedra, 2006.    [vissza]
    19 Pérez Bastías, Luis–Alonso Barahona, Fernando: Las mentiras sobre el cine español. Royal Books, Barcelona, 1995. 46.     [vissza]
    20 Anuario de la Cinematografía Española. Madrid, 1950, statisztikai adatok    [vissza]
    21 közli: Sánchez Vidal, Agustín: Cine; in: Amorós, Andrés – Diez Borque, José María (szerk.): Historia de los espectáculos en España. Editorial Castalia, Madrid, 1999. 551.     [vissza]
    22 Monterde: El cine de la autarquía. 230.     [vissza]
    23 Sánchez Vidal: Cine. 552.    [vissza]

MÚLTUNK

LŐRIK TÜNDE

A tavaszi, nyári és az őszi ünnepkör
jeles napjai a Jászságban

Bár a tavaszi s főleg a nyári és az őszi ünnepkör korántsem olyan markáns és érdekes a Jászságban, mint a gazdag és rendkívül eseménydús téli ünnepkör, hiszen a nyári és az őszi munkák idején nem jutott sem annyi idő, sem annyi figyelem az ünneplésekre, mint a tél időszakában, azért az ünnepeknek – mint kivételes alkalmaknak, jeles napoknak – nyáron és ősszel is különbözniük kellett a köznapoktól. A tavaszi, nyári és őszi ünnepekre való felkészülést s az ünnepeken kötelező magatartást a Jászkun Kerület éppoly szigorúan megkövetelte, mint a téliekkel kapcsolatosakat. „Minthogy már most az Ünnepek sokkal kevesebbek […] a meghagyott Ünnepek szentebbül megtartossanak”1 – figyelmeztetett a Kerület egyik rendelkezése 1772-ből, és ez a kívánalom a Jászkun Kerület megszűnéséig (1876), sőt bizonyos elemeiben és hagyományaiban mind a mai napig érvényben is maradt.
    A téli ünnepkörről szóló tavalyi írásom2 után, ezúttal a jászok tavaszi, nyári és őszi jeles napjaira vonatkozó ismereteket foglalom össze.

1 Szabó László: Jászság. Gondolat, Bp. 1982. 244. o.
2 Lőrik Tünde: A téli ünnepkör jeles napjai a Jászságban. Ezredvég, 2008/12. szám

    Február 2. – Gyertyaszentelő Boldogasszony napja
    A népi időjóslás e naphoz köti a tél hosszát: Ha a medve kijön a barlangjából és meglátja a saját árnyékát, megijed és visszabújik, mert a hideg tél még nem ért véget.
    A kereszténységben az égő gyertya Jézust jelképezi, ő a lelkek megvilágosítója. A lányok, asszonyok gyertyát vittek a misére, amit a pap megszentelt. Otthon a családi feszület alá helyezték a szentelt gyertyát, és csak akkor gyújtották meg, ha nagy viharok tomboltak. Úgy tartották, ez megvédi a házat a villámcsapástól.

    Február 3. – Szent Balázs napja
    Szent Balázs a szegények orvosa volt, majd a nép bizalmából püspökké válhatott. Emléke csodálatos torokgyógyítása miatt maradt fenn. A szentmiséken a plébános egy kétágú gyertyával Balázs-áldásban részesíti a híveket (népiesen szólva balázsolásként ismert).

    Hamvazószerda (mozgó ünnepnap)
    A farsang háromnapját, vagyis végét követő hamvazószerda, a húsvéti nagyböjt első napja. A jászok a böjti időszak kezdőnapjaként szárazszerdának is hívják e napot.
    A keresztények hamvazkodni járulnak a lelkiatya elé, aki a megszentelt barkák hamujával keresztet rajzol homlokukra, mondván: „Emlékezzél ember, hogy porból vagy és porrá leszel!”
    A 40 napos böjti időszakban igaz tilos volt a tánc, a mulatság, ám a hétvégi – vasárnap délutáni – játszókba eljárhattak a fiatalok, a gyerekek. A Zagyva és a Tarna partján körjátékokat játszva, énekelve töltötték el a délutánt.
    A farsangi mulatságok végéhez fűződő vers:

    Asszonyok és lányok, öregek és vének,
    Húshagyó kedd végén táncos lábunk megáll.
    Eltemetünk mostan minden zeneszerszámot.
    Ide hát asszonyok a zsíros vederrel,
    Nem is vesszük elő, csak jövő húsvét napján.
                       (Jászkisér)

    Március 21. – Benedek napja
    „Sándor, József, Benedek, / zsákban hozzák a meleget.” Nemcsak a néphiedelem köti e napokhoz a tavaszi enyhülő idő közeledtét. Benedek napja a tavaszi napéjegyenlőség napja is.
    Az e napot követő holdtölte utáni vasárnap határozza meg a húsvét időpontját.

    Nagycsütörtök (húsvétvasárnap előtti csütörtök)
    Húsvét vasárnapját megelőző héten, nagyhéten több szokás is ismeretes a jászok életéből. Nagycsütörtökön keresztjárást tartottak az asszonyok, mely során a határbeli keresztekhez vittek friss virágokat, és rendbe rakták a feszület környékét az ünnepre készülendően.

    Nagypéntek (húsvétvasárnap előtti péntek)
    Szigorú böjti nap volt, melyen általában az ebéd habart levesből (aszalt gyümölccsel) és kifőzött tésztából (túróval, lekvárral vagy mákkal ízesítve) állt. A jászok hiedelme szerint a nagypéntek reggel éhgyomorra megevett gerezd fokhagyma távol tartja a gonoszt és gyógyító erővel bír. Az e nap hajnalán történő mezítelen fürdőzés pedig egész éves egészségvarázsló hatású.
    Jézus Krisztus kereszthalála miatt a jászok hite szerint ezen a napon elsötétül az égbolt, s megjelennek a boszorkányok, gonosz szellemek. Ezek elűzésére tartották a kolompolást. 12-14 éves fiúk járták kereplőkkel az utcákat nagy hangzavart keltve, s közben kiabálták: „Kígyók, békák, távozzatok!”

    Húsvétvasárnap
    A szigorú böjti napok végén az ünnepi szentmisén megszentelték az ínycsiklandó ételeket, melyeket otthon aztán elfogyasztottak. Bőséges kínálat volt húsételekből, jellemző volt a bárány, a baromfi, a tojólúd és a gúnár elkészítése is az ünnepi asztalra. Elterjedt volt a kocsonyakészítés, habár a mai sonkás változatról régen szó sem lehetett. A felfüstölt sonkát, szalonnát a nagy nyári munkák idejére tartogatták.

    Húsvéthétfő, vízbehányóhétfő
    A víz a tisztaság, megtisztulás jelképe. Ebből ered e népszokás: A locsolkodás kora hajnalban kezdődött. A legények csoportosan járták a leányos házakat, felébresztették a még alvókat, s az udvaron álló kútnál egy vödör vízzel lelocsolták. A locsolkodókat kaláccsal, aprósüteményekkel – szalagór, cukorpogácsa – kínálták, csak a rokonoknak járt kocsonya. A legények közül az kapott hímes tojást, aki komolyan udvarolt a leánynak.
    „A legények már kora hajnalban, egy-egy csapatot alkotva, sorra járták a lányos házakat, kirángatták az ágyból a még alvókat, és vödörrel a kútnál csuromvizesre öntözték. A lányok sem voltak mindig passzívak, ők is locsoltak, kezdeményeztek, egész háborúság alakulhatott ki: »Kisjány vótam, oszt rábiztattak a nagyjányok, hogy öntsem le a legényt. Odagyütt egy legény, oszt szép liszterruhába vót. Oszt vót az udvaron egy rocska, meg egy jó fazík. Aszondták, hogy ehun gyön Szűcs Jóska e, osztán én meg leöntöttem. Elszaladtam. Jányok, hun van az a jány, láttátok-e? Mindegyik aszonta, hogy mán elment. Hová mehetett? Én meg ott vótam a jánnak a szoknyája alatt, mer olyan bű szoknya vót…« (Jászalsószentgyörgy). A lányok sokszor leöntötték a gyanútlanul menő legényt, de az idegeneket is: drótostótot, arra járót. Ilyenkor ez szabad volt. Leginkább azonban a legények öntözték a lányokat, s azoknak egy nap többször is át kellett öltözniük. Mikor átöltöztek, behívták a legényeket: »Volt ottan bor, pálinka, kocsonya, kalács, kínálták őket, kinek mi tetszett. Eltanyáztak ott a legények két-három óráig is, hoztak harmónikát, táncoltak. Mikorra vége lett a mulatságnak, az a legény maradt ott, aki komolyabban udvarolt. Annak tojást adtak, politúros tojást, piros tojást.« (Jászdózsa)3
    A rokon gyerekek szagos vízzel locsolkodtak, jutalmul nekik is piros tojás járt. A tojásfestés lényegében abból áll, hogy bolti festékben vagy hagymahéj kifőtt levében megfestik színesre. Jászdózsán ki is cifrázták; ezt az asztalos fényezte ki, a mintákat hegyes szeggel, tűvel karcolták bele.

3 Szabó László: i. m. 267–268. o. Bp. 1982


    Húsvét keddje
    Az előző napi locsolkodó legényeket ezen a napon a lányok kapták el, és áztatták meg egy-egy vödör vízzel. A tréfa kedvéért néha bizony az óvatlan járókelőket is leöntötték.

    Fehérvasárnap (húsvétvasárnapot követő vasárnap)
    A családi ünneplés után ez a nap a barátságé volt. Az örök barátok komatállal ajándékozták meg egymást. Volt abban minden finomság, kalács, gyümölcs, ital, hímes tojás.

    Április 24. – Szent György napja
    A sárkányölő Szent György legendája sok boszorkány-hiedelmet, pogány szokást fűz e naphoz. A rontásoktól védelmezvén az állatokat sóval körülszórták az istállót, farolva vezették be az ólba az állatot, vagy éjszakára kaszált fűcsomót kötöttek az ajtó fölé.
    Az e napon szedett gyógynövényeknek jelentősebb hatást tulajdonítottak. Volt, hogy a frissen szedett gyógyfüveket meggyújtották, s füstjén átvezették az állatokat. A „megfüstölés”, ahogyan tartották, védelmet biztosít a betegségektől.

    Április 25. – Szent Márk napja
    A néphiedelem Szent Márkhoz a növények védelmét kapcsolta. A templomban e napon búzát szenteltek, melyet a gonosz, ártó szellemek elűzésére használták.

    Május 1.
    Ősi tavaszünnep, a majálisok napja. A májusfa (májfa) állítása a természet újjászületésének jelképe, amely hazánk egész területén elterjedt szokás. A Jászságban jellemzően nyírfából készítették a legények és színes szalagokkal díszítették fel a kedvesüknek. Az a lány, akinek kapuját reggelre nem díszítette májfa, szégyenben maradt. A pártában maradt leányokhoz csúfságból kiszáradt fát vittek. A májusfa egyben jelzés is volt a falu lakóinak, vagy más udvarlóknak, hogy az a leány már elkelt. Ha azonban a családfő számára nem megfelelő legény – udvarló – hozta a leányos házhoz a májfát, azt még pirkadás előtt eltüntették a kapualjból. Akinek pedig „nem vittek, az olyan lány az szégyellte magát. Volt olyan is, hogy nem kellett senkinek, az ilyennek csúfságból vittek. Arra nem kendőt vettek, s nem lombos fát adtak, csak kiszáradt fát állítottak fel” (Jászalsószentgyörgy).4

4 Szabó László: i. m. 271. o.


    Pünkösd
    Időpontját a húsvéttól számított 50. napra teszik. (Neve is erre utal; pentekoszt ötvenet jelent.) A jászsági pünkösdi királynéjárást mimimama, mimimamázás néven emlegették. E jellegzetesen jászsági szokás nevét egy pünkösdi ének kezdő sorainak összemosódása formálta:

    „Mi van ma, mi van ma, piros pünkösd napja,
    holnap lesz, holnap lesz a második napja.
    Mimimama mimimama piros pünkösd napja,
    Holnap lesz, holnap lesz a második napja.
    Jó legény, jó legény, jól megfogjad a lovadnak száját, száját,
    Ne tapossa, ne tapossa a pünkösdi rózsát.
                             (Jászfelsőszentgyörgy)

    A mimimamázás úgy folytatódott, hogy a résztvevő kisleányok fiúneveket soroltak, majd ismét énekeltek:

    „Jól megfogd, jól megfogd a lovad kantárját,
    hogy el ne tapossa, tapossa a pünkösdi rózsát.”

    Be-betértek a házakba is áldást, jókívánságokat osztogatva:

    „Legyen földeteken gyümölcs, bor és búza,
    Az új Messiásnak kibimbódzott ága,
    Júda nemzetségének királyi pálcája,
    S király-koronája.
    Az Isten áldása szálljon e házra,
    Mint régente szállott az apostolokra.”

    A mimimamázók csoportját 6-8 kislány alkotta, akik fehér ruhába öltöztek és fejükön virágkoszorút viseltek. Énekükért, áldásukért néhány krajcárt, diót, kalácsot kaptak a gazdasszonytól, vagy megvendégelték őket.
    A pünkösdi király választása az ifjúság körében volt jellemző és népszerű. Míg királynőt a lányok sorshúzással választottak maguk közül, addig a fiúknál a királynak erőpróbákon, ügyességi játékokon kellett megállnia a helyét. Aki a legjobbnak bizonyult, az pünkösdi király pálcát kapott. Ez volt a legénybírói jelkép, mely mellé tisztelet és megbecsülés társult. A pünkösdi királyt lovaskocsin végigvitték a falun. A következő pünkösdig mentes volt a közmunkák alól, kocsmai számláját pedig a falu rendezte. Véleményére, döntéseire odafigyeltek a többiek, ám ha méltatlanná vált a közösség megbecsülésére, azonnal megfosztották címétől.

    Június 8. – Medárd napja
    A népi időjóslás e napból következtet a nyári időjárásra. A hiedelem szerint, ha ezen a napon esik az eső, akkor 40 napig esős idő várható erős lehűléssel; ha viszont napsütéses, szép e nap, akkor kellemes lesz a nyár.

    Június 10. – Margit napja
    Margit napján vetették a retket, a céklát és a téli káposztát a kertekben.

    Június 12. – Antal napja
    E naphoz kapcsolva teszek említést a gyakori szentkúti zarándoklatokról Mátraverebélyhez. A jász családok szellemiségében fontos szerep jutott az egyháznak, az egyházi ünnepeknek. Évente legalább egy búcsún, zarándoklaton részt vettek az emberek. A települések egymás közt megegyeztek azon, hogy ki mikor, melyik ünnepnapra menjen zarándoklatra. Ilyen ünnep volt Páduai Szent Antal napja, Pünkösd vagy Sarlós Boldogasszony is.
    A kétnapos, gyalogos-vonatos zarándokutak mentén ki voltak alakítva a szállóhelyek, a pihenőhelyek. A jószívű emberek beengedték a fáradt csoportokat az istállókba, a pajtákba megpihenni. A hosszú útra ünnepi ruhába öltözve, feszületekkel, zászlókkal a kezükben indultak útnak a lélekben felüdülni vágyók. A többi csomag fogadott lovaskocsival lett utánuk szállítva a pihenőhelyekhez, megállóhelyekhez. Az utazás, a szentkúti búcsú lehetőséget adott örök barátságok születéséhez, lelki, hitbeli megerősödéshez egyaránt. Erősítette a családtagok közötti köteléket, az eltérő korosztályok megbecsülését egymás felé. Aki az út során lemaradozott, vagy nem bírta hordozni a feszületet, arra hosszú imádságok elmondását rótták „lelkesítésként”. A fiatalok bővíthették tudásukat olyan egyházi énekekkel, imákkal, amelyeket csak az öregebbek ismertek.
    A búcsúi szentmise, a fáklyás körmenet emlékét szentkúti vízzel, kegytárgyakkal, szentkúti bottal osztották meg az otthon maradottakkal.

    Június 29. – Péter, Pál napja
    Szent Péter és Szent Pál apostol napja az aratás kezdete. A megérett gabonafélét sarlóval vagy kaszával aratták le. A kaszás úgy vágta a gabonát, hogy a levágott rend a még álló gabonára dőljön. A marokszedő a kaszás után összeszedve a levágott rendet beáztatott rozsszalmából csavart kötélre rakta. A kévekötő a tarlóra lerakott gabonacsomókat kévébe kötötte. A learatott gabonát hazahordták, s a tarlón maradt földeken állatokat legeltettek. A fáradtságos munkával általában július végére végeztek. Az utolsó aratási napot a gazda házában rendezett bállal zárták. A parasztok, summások (azaz alkalmi munkások) kötelet fontak a gabona szárából és „megkötötték a gazdát”. A gazda „szabadságáért” cserébe borral, kaláccsal és szalonnával vendégelte meg munkásait. A nehéz, munkás napok végezténél nem hiányozhatott a báli mulatság, a tánc, az énekszó sem.

    Július 2. – Sarlós Boldogasszony napja
    A Jászdózsa határában magasodó Kápolna-halom tetején állott Sarlós Boldogasszony kápolnája. A kápolnát a II. világháború idején a visszavonuló németek felrobbantották, helyére később kőkeresztet emeltek. Az aratás kezdetén, Boldogasszony tiszteletére még az 1960-as években is búcsút vezettek e feszülethez.
    A „sátoros búcsúk” idejére lelkesedéssel készült a falu apraja-nagyja. Ilyenkor a távolabbi rokonság is meglátogatta a családokat, akik igyekeztek a tőlük telhető módon kicsinosítani a lakóházakat, rendet tenni a portákon.
    A búcsú ünnepnapját körmenetes szentmisével tette emelkedettebbé az egyház. A vásárosok kavalkádja ellátta emléktárgyakkal az ünneplőket, és lehetőséget nyújtott az ismerkedésre a fiataloknak.
    Az ünnepi ebéd tyúkhúslevesből, galuskával körített kakaspörköltből vagy sült birkahúsból állt, amihez káposztát készítettek. Az étkezést az igazi, házilag nyújtott túrós, mákos vagy káposztás töltelékű rétes zárta.

    Július 25. – Szent Jakab napja
    Ezen a napon áll meg a szőlő növekedése és kezd édesedni. A csemegeszőlőt Jakab napjától szüretelhették, ha az idő derűs volt. A jó időjárás kedvező gyümölcstermésre utalt.

    Augusztus 15. – Nagyboldogasszony napja
    A régiek tudása szerint e napon cséplik a magnak való búzát, és gyűjtik az ültetni való tojást. Az így keltetett tyúkokból válnak a legjobb tojók.

    Augusztus 20. – Szent István napja
    E nap a jászoknál is I. István magyar király ünnepe. Az új kenyér ünnepének a front után nevezték, mert ezen a napon már az új búzából sütötték a kenyeret.
    Az egyház körmenetes szentmisével tiszteleg az államalapító Szent István emléke előtt.

    Szeptember 5. – Lőrinc nap
    A lassan beköszöntő őszre utal, hogy ez a nap a szabadban fürdőzés utolsó napja.
    A néphagyomány szerint a „lőrinces” dinnye már nem fogyasztható, ekkorra ugyanis „leérik”.

    Szeptember 8. – Kisasszony napja
    E napon kezdenek gyülekezni a vándormadarak a népi megfigyelés szerint, ezért „fecskehajtó Kisasszony” napjaként is említik Szűz Mária születésének idejét.
    A kertekben megkezdődnek az őszi teendők, mint a dióverés, a krumpli szedése.

    Szeptember 29. – Szent Mihály napja
    Úgy tartják, ekkor szakad meg a fű töve, s ekkor kell behajtani az állatokat a faluba a legelőkről. A pásztorok számadásának napja, az őszi vetés kezdete. A méhészek Szent Mihály napja után már nem engedik ki a kaptárt, kezdetét veszi a méz pergetése.

    Október 15. – Teréz napja
    A Jászságban is jellemző volt a szőlőtermesztés, a borkészítés. A legelterjedtebb borszőlő fajták e területen a rizling és a kövidinka volt. Szent Teréz napján kezdték meg a szőlő szüretelését, s október végéig gyakoriak voltak a szüreti mulatságok.
    A szüreti bálok szőlőfürtökkel és almadíszekkel szépített szekerek felvonulásával kezdődött. A szekereken csikós legények, csőszök, a szüretelők hajtottak. A menet élén a bírói címmel megtisztelt, a falu egy megbecsült polgára és annak felesége vonult kocsijával. A báli zenét cigány prímások csárdása biztosította. A nézelődőkkel bohócok incselkedtek. A menetet a szőlődézsmálók állították meg, akik felett a bíró és a bíróné mondhatott „ítéletet”.
    A mulatság vidám hangulata mellett mindenki igyekezett a legünnepélyesebb ruhában megjelenni a falu közössége előtt. Az eladósorban levő leányok gyöngyös pártával a fejükön, buggyos ujjú, úgynevezett dindi ujjú csipkével díszített fehér gyolcsblúzban, piros selyemmellényben, fehér szoknyában, nemzeti színű szalaggal és zöld selyemszalagos köténnyel tetszelegtek az ünnepen.

    Október 16. – Gál napja
    A halászat befejező napja a téli fagyok beköszönése előtt.

    Október 20. – Szent Vendel napja
    Szent Vendelnek, a pásztorok védőszentjének a Jászságban többfelé emeltek szobrot. A legrégebbi katolikus templomban, a jászberényi Barátok templomában pedig oltárt állítottak.
    A pásztorok ünnepén, Vendel napján még manapság is kivonulnak a berényi hívek plébánosuk vezetésével a városhoz közeli, a Gyöngyösi út végén levő Zagyva-híd lábánál található, szép Szent Vendel szoborhoz, hogy tisztelegjenek a védőszent emléke előtt.

    Október 21. – Orsolya napja
    A káposzta és a kerti vetemények betakarításának napja.
    Október közepétől, végétől forrt ki az újbor, mely a lakodalmak kezdetét jelezte egészen Erzsébet vagy András napjáig.

    November 1. – Mindenszentek napja
    Minden jász családban az asszonyok feladata volt a családhoz tartozó sírok gondozása. A halottak előtti tiszteletüket az egész család csak Mindenszentek napján fejezte ki, amikor is közösen mentek ki gyertyát gyújtani a sírjaikhoz a temetőkbe. Hazaérve az otthoni oltárnál meggyújtották a megszentelt gyertyákat, és imádkoztak halottaikért.

    November 11. – Márton napja
    „Ha Márton lúdja jégen áll, / karácsonykor várban botorkál” – tartja a népi időjósló mondás. Márton a „bírája” az új bornak, e napon kóstolták meg az októberben leszüretelt szőlő borát.

    November 30. – Szent András napja
    András napját követő első vasárnap kezdődött az advent böjti időszaka, ezért e napon tartották az esztendő utolsó báljait, lakodalmait.
    Valaha a disznóvágások is ezen a napon kezdődtek a Jászságban, és általában karácsonyig tartottak. A vágás – mivel régebben az egész éves disznóölés ismeretlen volt – sokkal nagyobb eseménynek számított, mint manapság, a módosabbak is csupán februárban, legkésőbb húsvét előtt vágtak még egyszer.
    A disznóöléskor szokás számba ment, hogy kántálók jelentek meg a háznál és köszöntőt mondtak.
    Íme, kettő ezek közül Jászkisérről:

    Elgyöttünk mink kántálni, kántálni,
    Ablak alatt fát vágni, fát vágni.
    Mink is fogtuk fülit, farkát,
    Aggyanak egy darab hurkát (kolbászt)!

    Elgyöttem én kántálni,
    Nem kell engem bántani.
    Én is fogtam fülit, farkát,
    Aggyanak egy darab hurkát,
    Nem kell nékem nagy,
    Csak olyan, mint egy kerékagy!

    A decemberi jeles napok már a téli ünnepkörhöz tartoznak.

FÓKUSZ

SÁNDOR GYÖRGY

A Föld túlnépesedése

(Herwig Birg könyve: A világ népessége)

Századunk egyik legnagyobb veszélyét, a Föld túlnépesedését a legszegényebb régiókban igazában a kulturális, gazdasági felemelkedés tudná elhárítani. Ennek költségét a fegyverkezésre fordított összeg kisebb része fedezni tudná.
    1950-ben 2,5 milliárd ember, 2004-ben 6,4 milliárd ember élt a Földön. A 21. század folyamán 8–10 milliárdos növekedést várnak a demográfusok.
    A világ lakosságának 80%-a, de néhány évtizeden belül már 90%-a az ún. fejlődő országokban, tehát az elmaradott, szegény területeken él. Németország lakosságának száma 1972 óta bevándorlás nélkül tekintve, csökkent. A stagnálás szinte valamennyi gazdag országra jellemző. A csökkenés nálunk is számottevő.
    A népesség globális növekedéséből eredő problémákat az egész világon a jövő legfontosabb kihívásának, sőt: akár az emberiség létét veszélyeztető tényezőnek tartják. Vannak, akik erről egészen másként vélekednek.
    Az egyik szélsőséges felfogás szerint minden jelenségért a politikát terheli a felelősség, és csak a politika oldhatja meg ezeket a gondokat. Más vélemény szerint az időben korlátozott történelmi jelenségekkel szemben a probléma mintegy „biológiai-demográfiai kontinuumot (folyamatot) alkot”.
    Különösen pozitív példát mutat a humánbiológus Luca Cavalli-Sforza azzal, hogy rámutat: a két álláspont között kapcsolat van. A szerző afrikai, ázsiai és európai emberek genetikai átörökítő anyagának empirikus vizsgálatával kimutatja, hogy eddig túlbecsülték az emberi rasszok közötti genetikai különbségeket, sőt: hogy egyazon emberi populációhoz, illetve rasszhoz tartozó egyedek közt lényegesen nagyobbak a genetikai különbségek, mint a populáció és a rasszok között általában. Tehát a biológia eszközeivel cáfolja a biológiai rasszizmust. Ez az álláspont rendkívül figyelemreméltó, mert már Max Weber megjegyezte, hogy a természettudományok, mint például a biológia, egyre inkább „megfosztják varázsától” bizonyos szellemi jelenségek magyarázatát.
    A világnépesség kérdését a 18. században kezdték tudományosan kutatni Európában, attól félve, hogy a Föld nem képes majd elegendő táplálékot biztosítani az embernek. „A tudomány manapság már elég bizonyítékot tud felmutatni arra, hogy a Föld természetes termelő ereje elegendő ahhoz, hogy a világ népességének akár többszörösét is ellássa táplálékkal. Ha az emberek éheznek, vagy éhen halnak […] azon múlik, hogy a természeti törvények által kínált termelési potenciált nem, vagy rosszul használják fel, valamint, hogy a javakat nem a szükségleteknek megfelelően osztják el.”
    A „népesedési probléma” tehát két módon magyarázható. Az egyik felfogás szerint azért éheznek az emberek, mert nem akarják az éhezést felszámolni, és ez nem varrható a természet nyakába. A másik magyarázat, hogy az embernek nincs korlátlan lehetősége sorsát alakítani, ez „magasabb tényezőktől” függ. (Filozófiai, vallási alapvető kérdéseket érintő probléma.)
    Lássuk az ember szaporodását és a népesség számának növekedését a populációbiológia szemszögéből.
    Charles Darwin szerint a biológiai fejlődés egy populáció egyedei közt az életképesség alapján szelektál […] a populációt alkotó egyedek száma mindaddig növekszik, amíg a külső tényezők a fejlődést lehetővé teszik.
    A populációbiológia a népesség száma növekedésének gátolását három tényezővel magyarázza: 1. a természeti környezet (táplálék); 2. a fajok közötti versengés (élelemlánc); 3. az egyazon faj egyedei, vagy csoportjai közötti konkurencia (pl. háború).
    Darwin elmélete óta az azonos faj egyedei között érvényesülő korlátozásban látják az ember fejlődésének legfőbb szabályozó mechanizmusát. Az emberre ugyanis hat az előbbi három tényező, de az ember saját maga beleszólhat a populáció alakulásába.
    Egy ENSZ-kiadvány, A népesedés alakulásának meghatározó tényezői és következményei (1973) szerint az ember várható átlagos életkora a kőkorszakban 20 évre becsülhető. Ez a középérték. Viszonylag megbízható adatok szerint Európában a 18. századig átlagosan 35 év, a 19. század végére kb. 40 év volt az átlagos életkor. Csak a 19-20 század óta hosszabbodott meg jelentősen az átlagos életkor. Ma a férfiak az ipari országokban átlagosan 74, a nők 81 évet érhetnek el, a fejlődő országokban a férfiak 61, a nők 64 évet.
    Polányi Károly – és ez a legtalálóbb kifejezés a népesedéstan jellemzésére – „a filozófia világi elkárhozásáról” beszél, tudniillik arról, hogy „mintegy kettős nemzet alakul ki, az egyik élvezi a gazdagság és a tudományok fejlődésének minden előnyét, a másik, az emberek nagyobbik része nem”.
    A gazdasági liberalizmus teoretikusai Malthusnak arra az érvelésére alapozták nézeteiket, hogy az ember nem vonhatja ki magát abból a sorból, mely miatt a növény és állatfajok elsorvadnak, mert a természet pusztulni hagyja a gyöngét. Marx és Engels viszont egyértelműen elutasítja Malthus népesedési törvényét, és a gazdasági verseny kiválasztódási analógiájából adódó következményeket. Elméletük élesen szemben áll a liberális állásponttal.
    Darwin A fajok eredetéről című művében rendkívül kényes kérdéseket vetett fel: az ember magasabb és alacsonyabb rendű állatok és növények közös őseitől ered. Ez megerősítette azt az elképzelést, hogy léteznek fajok, amelyek a fejlődés magasabb fokára lépnek, és ebből némelyek azt a következtetést vonták le, hogy az emberi rasszok között is biológiai különbségek vannak. A 19. századbeli Josef Arthur Gobineau, francia író, öt évvel Darwin fejlődéstörténete előtt, megjelentette Az emberi fajok egyenlőtlenségéről, illetve az árja faj fölényéről című eugenetika tanát, mely szerint az „alacsonyabb rendűnek tartott” emberek szaporodását gátolni kell, az „értékesebbekét” fokozni. Ez vezetett el a „faj tisztasága” politikájának jegyében az államilag megszervezett és iparilag végrehajtott tömeggyilkosságokhoz.
    150 évvel ezelőtt a születési számok esetében Európában és Észak-Amerikában volt a legmagasabb a növekedési ráta, és a mai fejlődő országokban a legalacsonyabb. A 20. században a növekedési ráták általános szintje megemelkedett, és a 20. század második felében ennek több mint háromszorosára nőtt.
    Íme, a világ népességének növekedése 1750-2000 között az ENSZ adatai alapján (a népesség millióban):



    A népesedéstan az európai ipari országok népesedéstörténetét hat szakaszban írja le. Az 1980-as évek óta Európa esetében megállapítják, hogy az egy nőre jutó élve születések száma szinte egyetlen ipari országban sem éri el a népesség számának hosszú távon való fenntartásához szükséges minimumot. A hatodik szakaszban keresztezi egymást a születési rátát és a halálozási rátát ábrázoló görbe. Az ilyen ország belépett a népességcsökkenés szakaszába. A fejlődő országok, Nyugat-Európáéval összevetve, jóval magasabb születési rátát mutatnak, a népesség növekszik.
    Demográfiai szemszögből a 20. század egyedülálló. Ez volt a népesség legnagyobb arányú növekedésének százada.
    A 21. század második felében a világ népességének évszázadokon át tartó növekedése meg fog állni, és új szakasz kezdődik majd, amelyben a világ népessége vagy stagnál, vagy csökkenni fog.
    A világ népességének 18 évszázadra volt szüksége ahhoz, hogy időszámításunk kezdetétől 1804–05-ig kereken 300 millióról indulva elérje az első milliárdot. A második milliárd eléréséhez elegendő volt 123 év (1926–27), a harmadik milliárd eléréséhez (1960) 33 év, a negyedikéhez 14 év (1974), az ötödikéhez és a hatodikéhoz 13 évre (1987), illetve 12 évre (1999) volt szükség.
    A világ népességszámának növekedését az AIDS csökkenti, de nem állítja meg. AIDS nélkül a világ népességszáma 2000–2050 között 6,1 milliárdról 9,4 milliárdra emelkednék, AIDS mellett az előzetes számítások középső variánsa szerint 8,9 milliárdra.
    Figyelemre méltó tendencia a falvak elnéptelenedése és a városok környékének óriási növekedése. A világnépesség városban lakó hányada 1950 és 1995 között 29,3%-ról 45,2%-ra emelkedett.
    A Föld légköre védelmének vizsgálatára alakult német parlamenti különbizottság elemzése szerint az ipari országok által az energiafelhasználás következtében kibocsátott, az üvegházi hatást előidéző széndioxid-mennyiség az 1990-es évek közepén 18,4 milliárd tonna volt, míg a fejlődő országok 5,6 milliárd tonnát bocsátottak ki.
    Az ember előidézte üvegházi hatásokhoz tartozik még a tengerek szintjének megemelkedése, a csapadékban bekövetkező változások, a szél sebességének megváltozása, a viharok gyakoribbá válása, a vegetációs övezetek eltolódása, a sarkvidéki fagyövezet megszűnése, a kártevők számának gyarapodása, a betegségek elterjedése stb.
    Az energiatermeléssel kapcsolatos széndioxid-kibocsátás korlátozásában két fő tendencia mutatkozik. 1. A fejlődő országok egyre nagyobb energiaszükséglete; 2. Az ipari országok növekvő felhasználása. A népesség alakulása szempontjából egy ország fejlettségi fokának két legfontosabb tényezője az egy főre jutó jövedelem és a várható élettartam. Mindkét mutató szorosan összefügg az energiagyártással kapcsolatos egy főre jutó széndioxid-kibocsátással.
    Az 1970-es években mindinkább a környezeti probléma vált a legfontosabb népesedési kérdéssé. Elsősorban szociális problémával állunk szemben. És ezzel a problémával társadalmi és politikai területen, végső soron tehát a kultúra területén kell megküzdenünk, hogy gazdaságilag is, műszakilag is megoldjuk.
    És a világközösségnek – feltéve, hogy létezik ilyen – meg lenne a hatalma ahhoz, hogy rendelkezzék azzal a gazdasági potenciállal és azokkal a műszaki képességekkel, amelyek a Földet, a természet lehetséges legnagyobb védelme mellett, paradicsommá varázsolják.

    (Herwig Birg: „A világ népessége. Dinamikus növekedés és lehetséges csapdák.” Zalán Péter fordítása. Corvina Kiadó, Bp.)

BISTEY ANDRÁS

„Szívünkig ér az Alföld”

Dienes Eszter: Kinél az ítélet?

Sajátos módon szerkeszti gyarapodó számú köteteit Dienes Eszter. Az elsőtől, a Mosolymaradéktól kezdve minden újabb könyve válogatott versek gyűjteményének hat. Ezt azzal éri el, hogy átveszi korábbi kötetéből-köteteiből a legjobbnak, legjellegzetesebbnek tartott verseket, és csupán kiegészíti őket az újabbakkal. Ezzel ugyan megnehezíti azok helyzetét, akik költészetét akarják majd kutatni, hiszen a művészi pálya íve így nehezebben ismerhető föl, ugyanakkor hozadéka is van ennek a szerkesztési módszernek: minden kötetében a pillanatnyilag legjobb formáját mutatja, nincsenek hullámvölgyei. A korábbi kötetekből ismert versek, újfajta elrendezésükkel, és azzal, hogy későbbi költemények mellé kerültek, másféle hangsúlyokat kaptak. Dienes sok verse, akarva-akaratlanul önarckép, és egy válogatásban különösen izgalmas, hogy a költő mely verseit (arcképeit) tartja különösen fontosnak, amely a legtöbbet mondja el róla, illetve a világról.
    Legújabb könyve, a Kinél az ítélet? lapjain négy ciklusba rendezte a verseket. Az első címe: Koldusaként fényes hitnek, és benne azokat a költeményeket gyűjtötte össze, melyekben számvetést készít az életéről, szembesíti mai önmagát az egykorival. Az első, négysoros vers azonnal megadja a kötet alaphangját.

    Tegnap pillangók
    csapongó lepkék.
    mára vérüket hullató
    magányos esték.
           (Így kezdődik)

    Tévednénk azonban, ha azt hinnénk, hogy Dienes Eszter költészete valamiféle önsajnálatba oltott világfájdalommal telítődött. Ugyanaz a kemény szavú költőnő maradt, amilyennek első könyve, a Mosolymaradék mutatta. De ha az életéről készített mérlegben a jó és a rossz nem egyenlíti ki egymást, és nem azért, mert olyan sok lenne benne a jó, akkor érzelmileg, hangulatilag is le kell vonni a következtetéseket.
    Amikor az élete válik a költemények tárgyává, természetes, hogy megjelennek a szülők és mások is, akik közel állnak-álltak hozzá. Föleleveníti nehéz sorsukat, megmutatja emberségüket, anélkül, hogy idealizálná őket. Amikor a szülőkről, barátokról ír, mindig önmagát is megjeleníti, mint a reneszánsz festők tették a képeiken. Minden felidézett alak a költőhöz való viszonyában mutatkozik meg, így kap önarckép jelleget a másokról írott költemény is.

    Hol emlékszik elmúlt szemed,
    hol pörölsz magadban.
    hol sírsz, hogyha élhetetlen
    lányod hajthatatlan?
           (Édesanyámnak)

    Apjáról írott versének egyik sorát választotta a ciklus címének. Ebben a költeményben Istenhez fordul, hogy kegyelmét kérje apja számára.

    Szájából mi kiűzetett –
    vess neki szót, édes kölest.
    Ácsolj neki másik hazát
    feje fölé feltámadást.

    Koldusaként a fényes hitnek.
    lehunyt szemének tovább higgyek.
               (Szabad szállás)

    De idézhetnénk az Anyám a halottasházban, a Látogatás, a Félálomban, a Csontvarázsló, a Kaput és más verseket is.
    A szülők mellett olykor régi ismerősök is felbukkannak a verssorokban, néha humorosan, de a nevetést inkább sírás vagy szitkozódás helyett, önvédelemből választja. Gyermekkori emlékeket idéz a Karmazsin ház, de az emlék ezúttal is utal a jelenre. Nem öncélú múltba révedés ez, van, divatos szóval élve „üzenete” a jelen számára is. Lilike néni a tánc- és illemtanár, Roszka mama, aki az elmeosztályon arra kéri a „Nyujókban” vagy „Lószandzseleszben” lakó Istent, hogy küldjön egy üveg whiskyt, mert „a viszki jó, a pálinka büdös”.
    A koldusaként fényes hitnek ciklusból és más ciklusok verseiből szinte térképen megrajzolhatók Dienes Eszter költői világának földrajzi határai: az Alföld, azon belül a Nagykunság és környéke életének színtere. Némelyik versében falu- és városnevek is felbukkannak: Kunhegyes, Berekfürdő, Kunmadaras, Tiszabő, Törökszentmiklós. Ez azonban nem provincializmus, inkább hitelesíti a versben megfogalmazottakat. Dienes Eszter a helyszínekhez kötött emlékektől eljut az általánoshoz, a mindenhol érvényes mondanivalóhoz. Nem idealizálja a környezetet, amelyben él, olykor szeretne kitörni belőle, de rájön, hogy máshol sem jobb.

    Ha menni tudnék,
    bujdosnék, futnék,
    odébb egy házzal
    jobb sorshoz jutnék

    Ébredj fel, fiam!
    Ferdén lóg a Nap!
    Kisváros, por, könny,
    mindenütt akad.
           (Válaszút)

    Az emlékekből, az életút állomásainak felidézéséből végül nem személyes történelem, hanem a haza képe bontakozik ki.

    Leértékelt ország ez,
    szapora nyűvek hazája,
    félkész ételek, út a sehovába.
    Európa szívén beteg billentyűzet.
    törött lábú madár, kit űztek
    szúrós vadrózsaágra;
    csodaszarvas letörött ágbogája,
    kupecek, tollasodók Mekkája,
    hazám!
    […]
    Istenvert szegények száján
    lassúdad káromkodás?

    Mocskos markokban gőzölgő,
    szívátültetésre váró
    hazám!
           (Allegóriák háza, hazám)

    Ady ostorozta ilyen haragvó imádattal a hazát, és József Attila mutatta meg a Hazám ciklusban ilyen kíméletlen őszinteséggel az ország helyzetét.
    A kötet második ciklusa a Szívemben az Isten sok verse a költő elődökhöz vagy róluk szól, illetve olyan művészekhez, akiket Dienes Eszter önmagához közelállóknak érez, máskor pedig az ő nevükben és hangjukon szólal meg. Nagy László, József Attila, a rendező Paál István, Petőfi, Radnóti és Ladányi Mihály, akiről a kötet további részében egy egész ciklus szól. Ezekben a versekben is mindig megjelenik maga a költőnő, az elődökhöz írott vers nem tisztelgés, nem életművük méltatása, mindig valami személyeset, közvetlent, valami jelenleg érvényeset és fontosat mond el velük.
    A ciklus további részében szerelmes versek is olvashatók. A szerelem azonban ezekben a versekben nem az öröm és a boldogság forrása, mindig valami lemondó szomorúság jellemzi.

    Ülök a perc végtelenjében,
    halad az idő és mégsem.

    Könyörög, fúj, zihál a szél,
    engem szurkál és engem ér.
    Fehér a hold, sápadt remény,
    Lelóg az égbolt peremén.

    Csillagok útján ballagok,
    hallgat a világ, hallgatok.

    Te csaltál meg, vagy én lettem hűtlen?
                   (Ki tudja?)

    A boldogság a szerelemben, és általában az életben olyan csoda, amelyben csak hinni lehet, de a valóságban elérhetetlen.

    Hinni, hogy mégis van csoda,
    és mindenkinek van hova

    szaladni, bújni, beesni,
    időnkből tellik szeretni

    álló fákat, futó időt;
    megkövetni a szeretőt.
           (Álló fák és futó idők)

    A Szólítalak ciklus Ladányi Mihály emlékét idézi. Már első kötetében, a Mosolymaradékban is ciklust szentelt Ladányi emlékének (Dalok Ladányi Mihálynak), és azóta is minden kötetében hosszabban-rövidebben fölidézi a rokon léleknek érzett Ladányi alakját. Dienes Eszterben is megvan a Ladányira oly jellemző dacos különállás, a nyughatatlanság, az igazság keresésének és kimondásának kényszere. Benne ugyanúgy, mint Ladányiban a hetykeség csak álca, amely mögé elrejti sérülékenységét és sebeit. Ladányinak ajánlotta Dalok című versét, amelyben visszaemlékszik a boldogabb időkre:

    Áldalak, várlak. Hol telelsz?
    Ülök halálos csendbe’.
    Kezemmel dúcolt homlokom
    összeomlott az este.

    Eltört rajtam a napsugár,
    forró vérem mással üdvözült,
    holtomiglan-holtodiglant,
    betartanom sose sikerült.
       (Dalok Ladányi Mihálynak)

    Az utolsó, legrövidebb ciklusban Dienes néhány humoros verset is beválogatott. Ritkák az ilyen versek a költészetében, alapvetően nem derűs alkat, ha vidám verset ír, abban is többnyire van valami groteszk komolyság, amely mintegy zárójelbe teszi a humort. Talán a legoldottabb a rímjátékra épülő Fatális kanális.

    Poshadt vízbe kanál esett,
    vízi lény a kanál is?
    Amit hiszel nagy tévedés,
    mondhatnám, hogy fatális.

    Mert a vízbe beleesett
    kezemből egy fatál is,
    ám a vizet tovább is csak
    úgy hívják, hogy kanális.

    Dienes Eszter új könyve azt bizonyítja, hogy a költőnő kitartóan jár az első kötetével kijelölt úton. Ami változott, az elsősorban a formai gazdagodás. Témái nem sokat változtak, talán hangjának korábbi keménysége helyenként enyhült egy kissé, oldottabb lett, bátrabban vállalja érzelmeit. Mindez változatosabb formákban jelenik meg új kötetének lapjain: szabad versek mellett olvashatók népdal formájú költemények, amelyekre azonban nem jellemző a népdalok naivitása, bennük összetett gondolatokat és érzelmeket fejez ki, és vannak a kötetben Weöres Sándor verseire emlékeztető bravúros rímjátékok. Ez a sokszínűség hatásának egyik titka. Mindez azt bizonyítja, hogy Dienes Eszter költői világa tovább gazdagodik, élettapasztalata, világlátása és formai eszközei egyaránt megvannak hozzá, hogy jelentős költői életművet alkosson.
    A szép kiállítású kötet magánkiadásban jelent meg, kiadója Györfi Sándor, Karcagon élő kitűnő szobrász, aki ezzel szép példáját adta az önzetlen művészszolidaritásnak. (Magánkiadás)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Hős ősök, mai mesék,
monumentumok

(Kilenc könyvről)

Németh László jegyezte meg egyszer (nem tudom, valamely művében leírta-e?), miszerint a magyar értelmiség aránytalanul nagy érdeklődést tanúsít a nemzet őstörténete iránt. Nos, ha ez ma is így lenne, a Kossuth Kiadó nemrég indított hatalmas történettudományi sorozatának első kötete Fodor István tollából, minden igényt kielégít (Őstörténet és honfoglalás).
    A magyarság i. e. 1000 körül alakult ki a középső Uraltól keletre s onnan jutott el a Kárpát-medencébe, ami egy finnugor nyelvű népnek megmaradása, török nyelvűek tengerében, önmagában is figyelemre méltó, nem is szólva a kazár birodalmon belüli, noha nem szolgasorsú túlélésről. Fodor könyve nem egy általánosan elfogadott hiedelmet cáfol, így például azt, hogy a honfoglalás valamiféle menekülés volt, alapos felderítés előzte meg. A nemzetiségi nomád életforma egyáltalán nem volt primitív, különben is a magyarság már a honfoglalás előtt elég fejlett mezőgazdasági tudással és gyakorlattal rendelkezett, itt már csak folytatta azt. De a „nomád típusú katonai elit” politikája egészen Géza fejedelemségéig „Európa sanyargatása” volt, ráadásul sok nyugati alkalmi szövetségessel. A „kalandozások” sem kapkodó vállalkozások voltak, hanem jól előkészített, központilag irányított hadviselések, melyeknek nem a (történetírás által eltúlzott) Lech-mezei vereség vetett véget, hanem a lassú fejlődés – a már őshazában elkezdett, fejlettebb mezőgazdasági termelés.
    Fodor történetírásunkban először foglalkozik behatóbban a középrétegek életformájával, éppúgy, mint a falusi földművelő lakosság növekvő fontosságával. A finnugor nyelvű magyarság túlélése, majd a csaknem üres Kárpát-medence-beli uralma megannyi történelmi „csoda” – amely Fodor könyvében most egzakt tudományos megállapítást nyer. (Kossuth Kiadó)
    Fekve olvasok, no de mily nehéz tartani ezeket a több kilós könyveket. Most itt van Szenti Tibor jókora műve, amely pedig különösen közel áll hozzám, hiszen őseim városáról, Hódmezővásárhelyről szól – ahol ezeket az ősöket már a török számon tartotta az adóra tekintettel. Ükszüleim arcképe is megtalálható a hatalmas könyvben, mely a vásárhelyi középparasztság tudati leltára. Leltár – még felszámolás, megszűnés előtt… De volt-e, van-e ott számontartható érték? Szenti szerint igen, s az olvasó is egyetérthet vele, ha a 770 oldalas művön átrágja magát. Hiszen a régi magyar társadalom gerincéről van szó! Osztályról, a szegényparaszti nincstelenség és az épp kialakuló polgárság között…
    Hogy gondolkoztak ezek a „gazdák”? Gazdának számított az, akinek maga művelte földje volt s netán egy-két bérest, szolgálót is alkalmazott. Nagy családban születtek, református fegyelemben éltek. Volt házuk a városban és tanyájuk kinn a pusztai földön. És dolgoztak kegyetlenül, sőt: dolgoztattak is, szintén kegyetlenül. Takarékoskodtak, gyűjtögettek, holdat holdra ragasztottak, házassággal növeltek, pénzt takarékba helyeztek, de a városháza hivatalnokait kerülték, s ha hozzájuk kellett járulniuk, utálták. Szívesebben mentek a zsidó ügyvédhez, orvoshoz, mert az bár jó pénzért, de nem nézte le őket. Ám gyógyították önmagukat is, évszázados hagyományt felidéző növényekkel, gyökerekkel, termésekkel, s ha jobbnak tetszett: ráolvasással.
    Nemcsak ráolvasni, olvasni is szerettek, a hatalmas határban számos olvasókört létesítettek, sokféle újságot járattak, persze elsősorban ellenzékieket, negyvennyolcasokat, Kossuthot idézőket. Hogy miről mit gondoltak, mind fölidézi Szenti Tibor e majd nyolcszáz oldalon: Parasztvallomások. Gazdák emlékezése Hódmezővásárhelyről. Felidézi s kommentálja. Volt alkalmuk megalázottságban, rettegésben élniük, bár Szenti a sajátos kibontakozást sem hallgatja el: „… megváltás volt, amikor a Dózsa szövetkezetbe növényápolónak beléphettem. Anyám járadékos lött, de ’61-ben az átélt izgalmak és megpróbáltatások hatására beteg szíve végképp megáll.” Főként az üldözött kulákokról esik szó, de a szegényparasztság fölemelkedése is nyomon követhető – mind szép, hiteles „ő”-ző beszédük pontos visszaadásával. Maguk mondanak el minden múltbeli jót és rosszat. Sokszor versekben, melyekből jó részük primitív klapancia lévén, tán kissé sok is. „Házat építettünk, szépet, egyszobásat / Azóta sem érzek korszerűbbre vágyat!… parasztüdültetést ki képzelt el régen? / Nem sok ilyen akadt ezen a vidéken.”
    A messzi múlt tragédiái is élnek az emlékezetben: 1826-ban „Egy szakasz huszár gyütt Vásárhelyre nagy hóviharban. Mind mögfagytak” – erről Szekfű Magyar története is megemlékezik, ha nem is szép vásárhelyi „ő”-ző elbeszéléssel. No de ez ritka eset volt a két világháború tragédiájához képest, mely utóbbinak Vásárhelyt mintegy 3000 hősi halott áldozata volt! Pedig a háborúnak, hadakozásnak, „országgyarapításnak” semmi értelmét nem látták! A vásárhelyi parasztemberre mégis „az átlagnál valamivel érzékenyebb és befogadásra hajlamosabb lelki alkat” volt jellemző – ami például a művészetpártolásban, múzeumba járásban máig megnyilvánul, s a szegényparasztságból jött Tornyai festészetében teljesedett ki (az ő édesapja, mint akkor annyian, keserves halállal tetanuszban halt meg), bár Szenti erről nem ír.
    A kötet eddig páratlanul mutatja be a középparaszt gondolkodást, túllépve még Kiss Lajos vagy (a szögedieket tekintve) Bálint Sándor ábrázolásán is. De eléggé el nem ítélhető, amit az ötvenes évekre nézve Szenti meg is állapít: „A gazdag paraszt és a középparaszt fogalma ekkor végleg és kibogozhatatlanul összekuszálódott.”
    Ettől függetlenül, Vásárhely már korábban is világszínvonalban vezető helyen állt az öngyilkosságokat tekintve! Magyarázat nincs – Szentinél sem. Pedig a parasztember így vélekedett: „Én a túlvilágban nem hiszök. Abba’ hiszök, hogy a gyerökeimben föltámadok, és ők a folytatói az életömnek. A hit hiányzik.” Semmi köze ehhez a nemi szabadosságnak, annak, hogy Vásárhely sokak szerint az ország legerkölcstelenebb városa (volt). De Szenti nem szemérmeskedik – a nemiség egész problémakörét is végighallgatja, szintén jóízű, „ő”-ző előadásban, amelyben soha egy hiba nem esik, pedig ezzel az „ő”-zéssel Móricz sem boldogult.
    A különben nem nagyszámú vallomástevő között van néhány, akiből akár nagy író lehetett volna (pl. Hegedűs Julianna), ha módja van kibontakozni és publikálni – megannyi elkallódott tehetség… Az egész hatalmas kötet legszebb fejezete a Halott a gazdacsaládban – szóval nem ami az életről, hanem Az élet hídjáról lelépő emberről szól – és ez szinte jelképi jelentőségű…
    Óriási körkép, alapos könyv. Kár, hogy akad olyan szerkesztési hiba, hogy az egyes nagyfejezeteknek címük van, de nincsenek számozva, míg a jegyzetanyag csak fejezetszámokkal utal rájuk, s az olvasó törheti fejét, hogy melyik szám milyen szövegrészre vonatkozik. No de, ez semmiség, míg a mű óriási. (Századvég Kiadó)
    A hatalmas, szépséges, nehéz s persze méregdrága album szerzőinek nevét fel sem sorolom, annyian vannak, tartalmát címe jelzi: A modern építészet remekei (Alexandra kiadás). A „nehéz” súlyára vonatkozik, ám nem a mű olvashatóságára, amely a számos szerző működése ellenére egyáltalán nem okoz gondot. Az azonban, hogy mi a mai építészet fő jellemzője, elég nehezen kibogozható. Egyetlen összegzést hadd idézzek az album végéről, Oscar Niemeyerét: „nem az építészet a legfontosabb a világon. Az élet a legfontosabb, és hogy az emberek megértsék egymást […] ehhez viszont meg kell változtatni a világot” (290). Nos, ez a „változtatás” csak a reprezentatív, nagy művekre vonatkozik – lakótelepekről, lakóegységekről szó is alig esik.
    Ami a mai építészet formáit illeti, csak vasbeton építészet létezik, díszítés (akár Makovecz-féle stilizálásban) szinte semmi; ami hat, az az épület tömege, főhomlokzatának (már amennyiben van ilyen, mert ez sem szükségszerű) finom elhajlásaiban, hullámzásában-ritmusában nyilvánul meg, netán víz mentén: tükröződésében. De persze, elképzelhető a funkciók, a működés leplezetlen felmutatása is, mint pl. a párizsi Pompidou-központban. De minden acél, beton, és üveg. És ez nem pénzkérdés, hanem ötletesség.
    Ezért elszomorító mai magyar építészetünk primitív sivársága, amely legjobb esetben a Bauhaus célszerűségének felel meg – ám épp ez az iskola és irányzat neve már elő sem fordul a fényes albumban. Ami persze hiányosság is: a modern építészet fejlődése nem bontakozik ki, hiszen épp a kötet végén szereplő Brazíliaváros Niemeyer kialakította képe messze megelőz minden mai modernséget. Ő még talán él is, majd százévesen, míg a maiak közül – itt is kiderül – Calatrava , Gehry és Piano a legelső.
    Az albumban szükségképpen a leglátványosabb és legnagyobb építmények dominálnak, pedig a korszerűség és művészi rang – ismétlem – korántsem a látványos monumentalitás függvénye. Sőt, a homlokzat jelentősége is mindinkább elenyésző, különben épp a legmodernebb építmények a mai (nonfiguratív) szobrokhoz kezdenek hasonlítani. Ezért lehetne nálunk is modern remeket alkotni, mint azt a húszas évek magyar építészei meg is cselekedték. De amikor olyan ostoba megkötések vannak, melyek például eltiltják a toronyházak emelését, merthogy „rontják a városképet” – addig hiába (lenne) építészi zsenialitás. A korszerűség nem méret-, nem anyag- és pénzkérdés!
    No de, míg a honi városatyák agya megvilágosul, legalább a külföldi remekléseket bámuljuk, amire ez a hatalmas kötet épp elég alkalmat nyújt – éspedig nemcsak impozáns, hanem bensőséges, sőt természetközeli építmények (színes) bemutatásával is. Mert természetiségről, zöldről beszélni önmagában csak zöldség – mi pedig itt tartunk. Legalábbis ebben a rezsimben, melynél csak egy múltba tekintő magyarkodó konzervatizmus lenne rosszabb…
    Nem mintha e kötetben nem lennének zöldségek; íme: egy építész (Ambasz) „Mesélő, aki szeretné harmonikusnak láttatni azt a világot, amiről hírt ad, ezért maga is arra törekszik, hogy épületei egyensúlyt teremtsenek az őket alkotó összetevők között” – mintha erre bármely épület „meséje” képes lehetne. Ám ugyanezen az oldalon (278) okos példamutatás is: „Művei azonban minden esetben az alternatív megközelítés lehetőségeit manifesztálják, amely nem zárja ki, sőt egyenesen a szolgálatába állítja a technika vívmányait”. Így együtt: „problematikus” és „előremutató”, s ez az egész kötetre érvényes. Számunkra különösen tanulságos Bécs és Prága mai modernségének (képekben is érzékeltetett) példája. Ma az építészetben nincs „vízszintes”, függőleges, szimmetrikus, látványos, csak mozgalmasan érvényesülő hasznosság. No de, Pest-Budán…
    Az európai irodalom, Dosztojevszkij óta az emberi Jónak megpróbáltatásaival s ebből származó keserveivel foglalkozik. Mit kezdjünk egy olyan regénnyel, melyben mindenki jó, és mit sem változik, igaz, nincs is kitéve különösebb megpróbáltatásoknak. A következetes és változatlan Jóság a szemlélet rokonszenves emberségét bizonyítja – épp csak a mű lesz unalmas általa. Kis Antónia Stonehenge-i feliratok című regényéről van szó. A Stonehenge szépsége nem bontakozik ki a regényből, feliratok ott pedig természetesen nincsenek, hacsak az egyik hős szándéka meg nem valósulna, miszerint szórópisztollyal festené rá szerelmét az ősi kövekre.
    Ez a szerelem főként nem egészen fiatal hölgyeknek nyújt reményt. Az idősödő hősnő elég sokáig várt, de aztán, ahogy barátnőjének elmeséli: „Életemben először szerelmes vagyok.” A férfi pedig: „Gyönyörű, imádom, és tizenhat évvel fiatalabb.” No persze, társadalmi helyzetét, műveltségét tekintve alacsonyabb szinten áll, de igyekvő. Ahogy a szerző is csak Sherlock Holmest, a Pillangókisasszonyt, meg Ravel Boleróját tekinti kulturális mértéknek, így aztán óriási haladás, hogy a férfiszépség a regény vége felé már Grieg a-moll zongoraversenyét hallgatja, értékeli, s az a-moll is fontos – mintha lenne más Grieg zongoraverseny. A férfi, akinek szépségéről olyan elragadtatással ír a szerző, amilyet még Michelangelo Dávid szobráról sem olvastam, kétségkívül fejlődik, egyébként lelkiekben nem változik, ő is, mint a csak „macskaarcúként” emlegetett (sőt maga írja magáról: „nyafka macska”) bugyuta jó emberek, szerencséjükre konfliktusok nélkül. A Szentivánéji álom megtekintése során a férfinak „tetszett a téma”, de aztán inkább a hazamenést és szeretkezést választja. A 126. oldalon ugyan az írónő mindenkit eltesz láb alól, ám miután ezt leírta, zokogva, megváltoztatja a cselekményt. És ír még, majd kettőszáz oldalt – csak épp minek? Mindenki jó, nem éri bántás, és nem változik, ez az igazi Szép Új Világ. És tömény unalom. (Novella Könyvkiadó)
    Ismerni vélem a világirodalmat, s úgy hiszem, Szilágyi István most újra megjelent regénye, a Kő hull apadó kútba világirodalmi rangú; mindenesetre az elmúlt fél évszázad legjobb magyar regényeinek egyike. A „népi írói” irányzat végpontja, hiszen nemcsak társadalomrajzzal szolgál, hanem lélektannal, sőt mélylélektannal is. Ez a több mint harmincéves regény az erdélyi paraszti-kisiparos rétegek gondolkodását emeli a mai világirodalom színvonalára. Abban ugyan nem „modern”, hogy nincs benne irónia s nem is „korszerűen” sűrített, ámde minden mondata egy-egy prózavers; természetközelsége nem programszerű, hanem a természetben való élés, azzal azonosulás dokumentuma. Történetisége kissé mesterkélt: egy Rákócziról készült kép nyomtatott reprodukciója, no de, a regény szereplői magukban hordozzák Erdély történelmét, ahogy az családi s nagyobb közösségi körökben megőrződött.
    Az egész mű egy óriásivá növesztett népballada – az múltidézésében, tragikumában, homályában s lassú megvilágosodásában. Hősnője gyilkos és már-már őrült. Nem bolond ő, legföljebb bolondozik – magával, szeretőjével, s minden mással.
    Ami az alaphelyzetet illeti: „a nyomorult parasztembernek úrilány szeretője van”. Ám a végkifejletben, mikor paraszti szeretője elhagyná (Amerikába menne), „helyin volt a szíve. És keze ügyiben a nagyobbik olló. Úgy vágta bele…” De aztán „Minek is kellett annyit teketóriázzék vele: kútba dobni, követ hányni rá meg mifene”. (Mert a hősnő a gyilkosság után az apadó kútba rejtett egykori szeretőre bolondulásig hordja a követ – erről szól a regény. Szükségszerű, hogy a gyilkos nőnek is halnia kell – kisebb szerkezeti hiba, hogy megölettetése semmiféle (akár áttételes) kapcsolatban nincs az ő saját tettével. Van viszont a műben filozófia – ám sose a szereplők tudatszintje fölött, az általános tanulság így is nyilvánvaló. A finoman rejtett erotikának is megvan a szerepe ebben a világképben, ahol az eltérő társadalmi osztályokhoz tartozók számára tilos a szerelem – ennek áthágása pedig (a regény világképében) szükségképpen tragikus. Mindebben mesteri a tudathasadás, a lassú „megőrülés” pszichikai ábrázolása, nézőpontváltásokkal, a részletekben – mondhatni – mikrorealizmussal, netán hallgatással. Mindez lehetne „Silány, ponyván árult, garasos regény. Sőt rosszabb azoknál: itt a főhős se nem örököl, se főbe nem lövi magát”. Szóval, semmi regény-konvenció, ám annál tágabb koncepció: egyéni sorsok, osztályok, népek óriás tablója. Ha akarom: rémregény, ám mélyen járó, megértő humanizmusa mindenképpen – ha lenyűgöz is – fölemel… És ha van „mágikus realizmus” – ez az. (Magvető)
    Kaiser László decens kis füzetéről (Álom a csönd) Madarász Imre villódzó utószavát kell először említeni, melyben persze kissé túlértékeli a költőt – de hiszen ez a dolga. Jól emeli ki Kaiser verseinek tömörségét, míg magam részéről kevéssé érzékeltem az „égig-transzcendens abszolutomot” és „keresztény hitet” – szerencsére. De magával a költővel is nehéz egyetérteni, mikor önmagát egész szegedi ciklusában „bohócnak” minősíti. Komolyabb ennél, ha nem is „transzcendens”. (Hungarovox)
    Prohászka László Máté verseit már ismerjük az Ezredvég-ből, s most itt egy kötetkéje: Szegények boldogsága. Simor András hat oldalon közzétett értékelése persze kissé túlbecsüli a költőt – de hát megint csak „ez a dolga”. Nem igazán élményköltészet ez – sok benne a programszerűség – noha őszintesége sem vitás. A Gyóntatószék pszichológiai remeklés, a Roncstelepen nemzedéki vallomás: „A holt gépekkel együtt feltúrták, / szétszórták megszenvedett ifjúságomat”. Jellemző a Találka, mely banálisan indul, de jó („közlekedési”) képekkel folytatódik; közben tájleírás s végül kulturális befejezés zár. Feltűnik a munkás élet szépsége s (ritka) öröme (A cethal gyomrában), de nincs proli-romantika (Nosztalgia), s ez utóbbi vers az emlékezés technikájának megragadó visszatükrözése. Noha túlzás Kassákot „naparcú istennek” nevezni, az ilyen „hommage” versek (József Attila, Radnóti) mégis sokatmondóak.
    Szakít a „szép” költői banalitásokkal, pl. a gyermekkor örök szépségével – a szorongás is megnyilvánul, s leszámol a „szegények szép szerelme” közhelyével is. (Szörnyetegek, Igazi szerelem) Ám a háború sem közvetlenül hat a proletárlétre (Habzó élet). Nincs gyerekszolidaritás (sem), de van (f)elszabadulás a történelem retteneteitől (Rongylabda). Néha kevésbé sikerültek versbeli kifejezés-megoldásai, ám egy-egy versében (pl. Katonahalál) teljes történelmi látlelet található. Tárgyias, szociografikus leírás szól a Tanyán-ban, másszor csak publicisztika tűnik elő (Hegyre fel – ez ráadásul Illyés-utánérzés), van ami puszta naturalizmus (Kóbor kutya), próza, politikai program („a falu új összefogása kellene”), de olykor riasztó az összegezés, mint például a Menhely című versben. (Z–könyvek)
    A történetiség egészen más dimenziói bontakoznak ki Albert Gábor talányos (de nem találó) A nyphenburgi herceg című elbeszéléskötetéből. Az első, egy szélhámos-történet már közhely, az „elmúlás természetrajzát” túlvilágról letekintő címadó elbeszélés sem sok újjal szolgál, de a Hintz néni beszélgetései mélyenjáró ábrázolásai az általában csak kívülről mutatott gonoszság önportréjának. Formai tekintetben is figyelmet érdemelnek a Csontvázfilagória óriás mondatai, az író megannyi belső monológjának rögzítései. (Pont Kiadó)
    Takács Tibor regényének (Mire meghal a nyár), noha az utolsó oldalon „különleges nőként” ajánlja magát, hősnője korántsem „különös”, inkább átlagos, de azért Takács sok érdekes dolgot elmond róla, s a nőkről általában. Pl. egy homoszexuális közeledés groteszken hiteles ábrázolásával, vagy a szerelem „szaglás” vonatkozásainak érintésével. Némely szereplője – maga állapítja meg – „kicsit sokat beszélő”, no de minek ezt reprodukálnia? Az ilyesmiket pedig éppenséggel kerülnie kellene (másoknak is!), mint „Éppen az ölébe is vethetné magát, mint tigris kiszemelt áldozatára”, majd „elindultak a csókok országútján!” (Bába Kiadó)