Ezredvég

NEMES LÁSZLÓ

Önzetlenek

Korponaiék nem akárhol, hanem Velencében, a világszép Szent Márk-tér híres kávéházának, a Floriannak a teraszán ismerkedtek meg – ahogyan Korponai Zoltán mindig is emlegette: barátkoztak össze – Kemény Áronékkal. Akkor még nem történt meg az a bizonyos szögesdrót-átvágás, a kelet-németek átengedése Ausztriába, de a vasfüggöny már hasadozni kezdett. Na, de itt most nem a magyar és az európai történelem alakulásáról, hanem Korponaiék és Kemény Áronék barátságáról van szó.
    Korponai Zoltán, valamelyik mezőgazdasági és háztartási kisgépeket készítő gyár könyvelési osztályának helyettes vezetője, elérve a hivatalos korhatárt, azon a nyáron ment nyugdíjba. De még eléggé fiatalnak, erősnek és egészségesnek érezte magát ahhoz, hogy ne tétlenül töltse napjait, na meg a nyugdíj is jóval alacsonyabb volt az addigi fizetésénél, sikerült hát megállapodnia a főnökséggel, hogy októbertől nyugdíjasként, félállásban tovább dolgozhasson az osztályon.
    Megbízható, szorgalmas könyvelő volt egész életében, akárcsak annak idején az apja, sőt úgy mondták neki mindig, a nagyapja is. A felesége, Terike, Zuglóban, egy nagyobb élelmiszerüzletnek volt már évek óta a vezető helyettese. Ők voltak tehát a maguk helyén az örök helyettesek: szorgalmasak, megbízhatóak, akikre a mindenkori főnökök mindig ráhagyhatták a munka nehezét. Ki tudja – bár erről sose beszéltek –, talán ez is egyik oka volt annak, hogy gyermektelenek maradtak.
    Azon a nyáron, életükben először, befizettek egy nem is túlságosan drága, egyhetes olaszországi társasutazásra. Hat nap az adriai tengerpart egyik szerényebb üdülőhelyén, és a nyaralás végén egy egész nap Velencében. Ott, a fél nap alatt ledarált városnézés: Dózse-palota, Szent Márk-székesegyház, Rialto-híd, az Akadémia Múzeum képtára után szabadjukra engedték az útitársakat, járják egyedül a hidakat, sikátorokat, üzleteket, hadd költsék el hivatalosan engedélyezett – vagy trükkösen beszerzett és átcsempészett – lírájuknak a maradékát is.
    – Nahát, a Flórián! – mondta feleségének, a Szent Márk-tér forgatagában megállva Korponai Zoltán, amikor megpillantotta a régi olvasmányaiból ismerős, Molnár Ferenc és megannyi magyar szerző írásaiban oly sokat emlegetett kávéház nevét. – Mi lenne, ha mi is kiülnénk oda, a teraszra, meginnánk még egy jó olasz kávét; ha többre nem is, de arra még elég is lenne a pénzünk.
    A mellettük levő asztalnál hozzájuk hasonló korú, elegáns pár ült. Ruhájukról, cipőjükről Korponainé azonnal megállapította, hogy itt, Olaszországban (Olaszban, ahogyan férjének mondta), vagy Franciaországban vették. Zoltán csak azt figyelte meg, össze is futott a nyál a szájában, hogy a pincér a kávén kívül még süteményeket is tett eléjük. Majd meghallották, hogy azok, ott, a szomszéd asztalnál halkan ugyan, de félreérthetetlenül magyarul beszélnek. – Magyarok? – kérdezte meglepetten Korponai Zoltán, a felesége pedig, bizonyosságának tudatában megtoldotta a kérdést: – Itt élő magyarok?
    – Nem – felelte a férfi. – Otthon élő magyarok vagyunk. Pestiek.
    Aztán még azt is elmondták, hogy ők nem kedvelik a társasutazásokat. – A feleségem, sajnos, nem egészséges, hamar elfárad, kímélni kell – magyarázta a férj, az asszony meg hozzátette: – Ezért is, ha lehet, jobb szállodákba megyünk, magunk választjuk ki, hol és meddig maradjunk, hol és mit együnk…
    – Most itt, Velencében maradnak hosszabb ideig? – kérdezte Korponainé.
    – Nem. Csak három napig. Velencét, ha lehet, sose hagyjuk ki. Most innen repülünk tovább… ez alkalommal Mallorcára.
    Még vagy tíz percig beszélgettek, el-elakadozva, utazásról, árakról, a híres harangtoronyról és a tér galambjairól. – Örülök, hogy megismerkedtünk – köszönt el udvariasan honfitársuk Korponaiéktól, és egy névjegyet is adott nekik, a budapesti lakcíme és telefonszáma volt rajta, és persze a neve: Dr. Kemény Áron.
    Egy hónap múltán még nem felelt Keményék telefonja, a hatodik héten a férfi energikus, friss hangja félre nem hallható szívélyességgel közölte: – Persze, hogy emlékezem… a Floriánban… Mallorcán, meg utána Gibraltárban is emlegettük…
    Két újabb telefonbeszélgetés után Kemény Áron meghívta Korponaiékat egy délutáni kávéra. – Esti programokat mi nem igen csinálunk – mondta, és hozzátette: – Tudja, kedves barátom, a feleségem nagyon fáradékony… sajnos, nem egészen egészséges…
    Keményék Budán, a Lánchíd közelében laktak; az erkélyükről pompás kilátás nyílt a Dunára, a pesti parton nem is olyan régen épült új szállodától és a Tudományos Akadémia palotájától a Parlamentig. A három szobában sok könyv volt, a falakon szép képek, a nappali szoba – a szalon, ahogy Keményné megjegyezte – vitrinjében régi porcelán szobrocskák, kristály vázák, és a sarokban egy csukott zongora. Abból a természetességből, ahogyan a zongora tetejére tették már korábban a süteményes tálakat és a feketekávés csészéket, tudni lehetett, hogy régen nem támasztották fel a hangszer fedelét. Keményné talán észre is vette a pillantásukat: – Valamikor zongoráztam is – mondta –, de most már az is fárasztana. A süteményt sem én sütöttem, azt is Áron hozta a cukrászdából.
    A férje hozta be a szobába a még gőzölgő, forró feketekávét. Korponainé a férfi még mindig napbarnított arcára, jó szabású szürke öltönyére, hibátlanul megkötött selyem nyakkendőjére nézett, most, otthon is ugyanolyan elegánsnak látta, mint amikor a Florian teraszán megismerték. Nyugdíjazásáig – mint vendégeinek elmondta – az egyik ismert külkereskedelmi vállalat munkatársa volt, Korponainé kérdésére – amit Korponai határozottan illetlenségnek vélt, meg is szorította lopva a felesége könyökét – azt is közölte, hogy nem közgazdasági, hanem jogi doktorátusa van, de azután már az elmúlt nyárról beszélt. Chopin mallorcai házáról, a szabadon ugráló majmokról Gibraltár utcáin, meg arról, hogy egy napra átruccantak Casablancába. – Eléggé fárasztó volt, megérthetitek – tért át a tegezésre, ki tudja, véletlenül vagy szándékosan-e a felesége, Lívia –, tavaly, San Remóban sokkal jobban kipihentem magam. – Ezt követően, persze, Kemény Áron is whiskyt meg konyakot vett elő, és pertut ivott a vendégeikkel.
    Korponai Zoltánék egy vasárnapi ebédre hívták meg – amint mondták: szerény józsefvárosi lakásukba – Kemény doktorékat. – Terikém, ne csinálj fölöslegesen nagy traktát – mondta Keményné –, hiszen tudod, hogy én…
    Korponainé, vagyis Terike azért csak úgy gondolta, illik előételt is, kétféle levest és sültet, kétféle salátát, süteményt, gyümölcsöt is feltálalnia; a vendég, Lívia, ebbe is, abba is belekóstolt, nem győzte dicsérni a háziasszony főztjét; de aztán, a túrótortánál egyszerre elsápadt, csaknem előre bukott az asztalra, hárman futottak oda hozzá, hogy le ne essen; semmi baj, előfordul, nem kell megijedni, mondta a férje, előfordul néha… többször is… vérnyomás… és egyebek… De azért ijedt volt ő is. – Ha lepihenhetne…
    Korponainé futott, tiszta lepedőt, párnát, takarót tett a heverőre. – Hívjak orvost? – kérdezte, de a vendég intett: ne… még ne… talán nem kell… előfordul, máskor is.
    Ez az intermezzo, az ijedtség, a heverőjükön fekvő vendég, a lemosott arca, majd a bágyadt mosolya valahogy közelebb hozta őket egymáshoz, a későbbi, mind gyakoribb találkozásaik pedig, úgy érezték, már igazi baráti együttlétek.
    Elég sokat tudtak akkor már egymásról. Kemény Áron elmondta, hogy a szülei Trianon után, mindenüket hátrahagyva, koldusszegényen jöttek át Erdélyből Magyarországra. – Pedig, a fáma szerint – jegyezte meg Áron egy másik alkalommal, akkor is Korponaiéknál, miközben Lívia ebéd után, már otthonosan lepihent a barátaik heverőjére – az őseink nem voltak éppenséggel nincstelenek. Azt mondták, szegről-végre rokoni szálak fűzték őket még báró Kemény Zsigmond családjához is. Majd hozzátette: – Mások szerint viszont erdélyi szászok lehettek. Az iratok régen elkallódtak, apám egyszer, még gyerekkoromban azt mondta, hogy Kolbe, vagy valami hasonló nevűek voltak. Mindenesetre – folytatta Áron, és mosolyogva megnyomta az első két szót: – Zord idők voltak azok is, amikor az öregeim áttelepültek ide.
    A két házaspár barátsága – ha ugyan lehet annak nevezni valóban, a szó nemes értelmében a kapcsolatukat – egyre szorosabb lett. Keménynének volt már külön pongyolája, saját kispárnája is Korponaiék lakásában. Terike tudta, számon tartotta, hogy melyek Lívia kedvenc ételei, milyen gyógyszert kell beadni neki, ha hirtelen leesik a vérnyomása, melyik szappanra, milyen krémekre allergiás. Gyakran voltak ők is Keményéknél. – Ne fáraszd magad a bevásárlással, azt én sokkal könnyebben elintézem – mondta Korponainé a barátnőjének, és még a mosogatásnál is segített neki. Keményék pedig többnyire gavallérosan viszonozták Korponaiék szívességeit. Hol egy palack eredeti skót whiskyvel, hol pedig egy éppen Párizsból hozott blúzzal vagy Muranóban vásárolt likőrös készlettel. Mert Keményék az asszony gyengesége ellenére is utazgattak még – csak óvatosan, kényelmesen, jó szállodákba, kellemes helyekre, magyarázta Lívia. És Korponaiék annak a foszladozó szocialista világnak vége felé, egyre kevésbé csodálkozva, s talán még önmaguknak sem bevallottan, kissé irigyelve vették tudomásul, hogy barátaiknak mások a lehetőségei, mint nekik és honfitársaik többségének, amikor már egyre gyakrabban, de még mindig szegényesen – külföldre, pláne arra a vonzóbb Nyugatra utazhatnak. Kemény Áron elejtett, de előttük már nem is nagyon titkolt szavaiból rájöttek, hogy barátjuk hosszú évek óta, hivatalos külkereskedői útjai során is, komoly összegeket helyezett el ausztriai, olasz és svájci bankokban. Egy alkalommal, Korponai Zoltán számára nem is nagyon érthetően, még valami tengeren túli befektetésről is beszélt. Arra azért mindig utalt – méghozzá nyomatékosan –, hogy a pénz minden esetben a sajátja volt. Hogy honnan és miből, arról nem esett szó, Korponaiék se firtatták, hiszen az olyannyira tisztelt és hozzájuk egyre kedvesebb barátaikról volt szó.

    Cannes most szebb és kellemesebb volt, mint valaha – mondta Lívia. A francia Riviéráról jöttek haza éppen Keményék, s az első estén, természetesen, Korponaiéknál vacsoráztak. Terike, szokása szerint, most is kitett magáért, Kemény Áron a paprikás csirke után a tejszínhabos somlói galuskához már hozzá se nyúlt. – Az úton, azt hiszem, kissé elrontottam a gyomromat – mentegetőzött. Lívia a vacsora után, szokása szerint, fáradtan leheveredett. – De jó itt, nálatok, a legkedvesebb barátainknál – mondta –, ahol olyan otthonosan, a saját, régi kispárnámon…
    Másnap, kora reggel – Korponai Zoltán és Terike éppen indulni akart a munkahelyükre – csengett a telefon. – Áron – zokogta alig érthető, elfúló hangon Lívia –, az én Áronom… az éjjel… szívroham… mentők… mire a kórházba ért… Azt se tudom, hogy mit… és hogyan… nincs énnekem már senki másom, csak ti… a barátaim…
    Rohantak hozzá, de mit és hogyan segítsenek? Lívia az ágyon feküdt, halálsápadtan, kócosan. – Gyere hozzánk – mondták Korponaiék. – Addig, amíg…
    – Nem! Én csak itt… ahol az én drága Áronommal… nincs nekem már senki más, csak ti…
    Ott maradtak nála egész nap, Korponai Zoltán vállalta, hogy elintézi a temetéssel kapcsolatos meg egyéb hivatalos ügyeket, majd Lívia könyörgésére ott maradtak nála éjszakára is. A következő napokban felváltva, ahogy tudták, ápolták, vigasztalták, Terike főzött, ha kellett, etetni is próbálta a még mindig zokogó barátnőjüket. – Nincs énnekem senki másom, csak ti… – ismételgette.
    A temetésen alig voltak tízen-tizenöten, Keményék egyik öreg szomszédja, Áron néhány régi kollégája. Gyászolók? Kíváncsiak? Ők ketten támogatták Líviát, minden pillanatban attól tartottak, hogy elájul.
    – Nincs énnekem senki másom, csak ti! – mondogatta továbbra is az özvegy. Korponaiéknak sikerült rábeszélni: legalább egy időre költözzön hozzájuk, nekik is így lesz könnyebb, kivesznek mindketten néhány hét szabadságot, amíg Lívia kissé megerősödik.
    Egy hét után azonban újra csak haza vágyott, ott igyekeztek Korponaiék ellátni, nehezen, fáradságosan tartani benne tartani a lelket. Lívia bágyadtan mosolygott rájuk: ti vagytok a legjobbak, az egyedüliek…
    Múltak a napok, a hetek, Korponaiék felváltva ápolták, vigyáztak rá, vitték neki hazulról, éthordóban az elkészített ételt, aztán már újra beszélgettek is, Áronról persze, meg Keményék régi utazásairól is. – Tudjátok-e – mondta egy alkalommal Lívia –, hogy mi többször is voltunk Amerikában? És még Japánban is. – Aztán váratlanul, a férje halála óta először, az élet folytatásáról, a jövőről is beszélni kezdett. – Utazunk majd együtt is… hiszen nincs énnekem már senki másom, csak ti, az én legdrágább, legönfeláldozóbb…
    Mind gyakrabban hozta szóba az utazásokat, és ebben keveredett a múlt és a jövő, úgy tetszett, mintha ez tartaná, erősítené benne a lelket. – Amikor New Yorkban voltunk… amikor Kairóban… amikor Las Vegasban… – Mintha kissé el is mosolyodott volna már. – Meglátjátok ti is, majd ha együtt… Monte Carlóba, meg persze Las Vegasba is… És ezt is mind csak az én Áronomnak köszönhetem… Ezt az én egész, szép, gazdag életemet – tette hozzá végül, és mintha meg is nyomta volna kissé azt a gazdag szót.
    Korponai Zoltánban talán akkor merült fel először olyan határozottan, a maga anyagi valóságában a gondolat: tulajdonképpen hol és mennyi pénze lehetett – vagy lehet még ma is – Kemény Áronnak?
    Terike akkor hozta be éppen egy nagy tálcán a barátnőjüknek a hazulról hozott ételt, hiszen Lívia még mindig alig akart kimozdulni az otthonából. Zoltán látta a felesége szemében, az arcán a fáradtságot, tudta, hogy másnap, kora reggel, neki, a helyettes vezetőnek kell kinyitni Zuglóban az üzletet. Lívia felült az ágyban, a tálcáért nyúlt és rámosolygott Terikére. – Meglátod – mondta –, egyszer még Indiába is elmegyünk. Látnotok kell nektek is a Tadzs Mahalt.
    Ekkor gondolt Zoltán először arra: mi lenne, ha Terike is kérné a nyugdíjaztatását, jog szerint is megtehetné már, ő maga is felmondaná a vállalatnál azt a félállását, könnyebben, tisztességesen tudnák ápolni, gondozni Líviát, azt az összeget – vagy egy részét – amennyivel kevesebb lenne a jövedelmük, Lívia talán pótolná is, hiszen van neki miből, tett is célzást rá éppen a minap. Azután meg korlátok nélkül, szabadon, megalázó anyagi megkötöttségek nélkül utazhatnának már ők maguk is… Valahogy úgy érezte, mintha most nyílna ki előtte a világ.
    Minden simán és gyorsan ment a maga útján. Korponai Zoltánné, vagyis Terike nyugdíjazása, Zoltán felmondását is szó nélkül fogadták el a vállalatánál, ők maguk pedig hamarosan átálltak a többé-kevésbé új életmódjukra. Jóformán csak aludni jártak haza a maguk lakásába, de ha Líviának gyengébb napja volt, Terike még éjszakára is ottmaradt nála. Apránként szinte az egész háztartásukat átköltöztették hozzá, először csak Terike nagyobb, kedvenc, piros leveses fazekát, aztán az ő élesebb késeiket, a palacsintasütőt, a jobban működő elektromos habverőjüket, a turmix készüléket, végül még az újabb mikrohullámú sütőjüket is. Lívia állapota – és a kedélye is – szemlátomást javult, mind gyakrabban beszélt a közeli, tervezett utazásaikról. – Csakis jó helyekre, első osztályú hotelekbe megyünk – mondogatta –, a költségekkel ne törődjetek… – Azt javasolta, első útjukra, a felépülése után – amit nektek köszönhetek, jegyezte meg – csak közelre, Monte Carlóba menjenek. – A kaszinóban – mondta –, amikor a drága Áronommal legutóbb ott voltunk, a rulettasztalnál a dán királyné ült mellettünk… a monacói nagyhercegi palota kertjében pedig egy este gyönyörű hangversenyt hallgattunk…
    Egy kora tavaszi délelőttön (a reggelit Lívia többnyire már maga készítette el magának), a Kemény-lakás előszobájában egy magas, szőke fiatalember állt Korponaiék elé.
    – Maguk tulajdonképpen mit keresnek itt? – mordult rájuk. Mögötte Lívia állt, zavartan, ijedten integetve, de szótlanul.
    – Én Jim vagyok, Lívia néném unokaöccse, Los Angelesből – mondta a fiatalember. – Mi jogon fészkelték be magukat ide?
    – Micsoda pimasz hang ez? – tört ki Korponai Zoltán. – Lívia, mondd meg neki… – De Lívia csak szótlanul állt a fiú háta mögött, bólogatott, aztán sírva fakadt.
    – Mit akarnak itt? Mit akarnak tőle? – folytatta az a bizonyos Jim, egyre erélyesebben, kellemetlen, éles fejhangon.
    – Az unokaöcséd? – szólalt meg, most először, Terike. De Lívia is csak bólogatott, az arca falfehér lett, látszott rajta, hogy rögtön elájul.
    – Szedjék a vackaikat és takarodjanak innen! – kiáltotta a fiatalember, és kezdte kihajigálni, a konyhából az előszobába, Korponaiék már összekészített edényeit, a piros fazekat, a palacsintasütőt meg a többieket.
    – Lívia! Hát hagyod ezt? Mondd meg neki… – kezdte Terike, de Lívia már a hálószobában volt, talán már rá is ájult az ágyára.
    Zoltán egy üres zsákot talált a konyha sarkában, abba hajigálta az edényeket, evőeszközöket, még a mikrosütőt is. Már a lépcsőházban voltak, amikor az a Jim utánuk szólt: – A lakáskulcsot!
    Az utcán megálltak. A Duna felől hűvös szél támadt. – Taxit kellene találni, ezt a sok holmit így, egyszerre nem tudjuk hazacipelni – mondta Zoltán.
    – A turmix ott maradt – jegyezte meg Terike. – Meg a házi ruhám is…
    A férje csak legyintett. Monte-Carlo? India? Ezt akartuk? De csak annyit mondott, azt a pár szót, amit így, ilyen durván, még sose ejtett ki a száján: – Hát… pofára estünk!

KONCZ KÁROLY

A hajótörött

Tizenegykor mondták ki a válást, tizenegy tízkor már kint állt a bíróság épülete előtt. Az a tíz perc is arra ment (baszakolódott) el, hogy a felesége (volt felesége) megpróbálta rábeszélni, igyanak meg itt a közelben valahol hármasban egy kávét. Egy nagyon hasonló történettel jött elő pár hete, innen volt ismerős (és egyben gyanút keltő, óvatosságra intő) a helyzet, hogy a munkatársnője, a Joli, a válásuk után beült a férjével (volt férjével) az első útjukba eső vendéglőbe, és egy kávé mellett, mintha mi sem történt volna, jól elbeszélgettek. Hát köszönte szépen, ő ebből nem kért. Csak most esett le neki, hogy a Joli nem szimpla (kávé?) érdeklődőként volt itt most jelen a tárgyaláson, mint munkatárs, mint kolléganő, esetleg barátnő, hanem mint megidézett tanú. Igaz, végül nem hallgatták meg; közös megegyezésre lett meghirdetve (sic!) a forgatókönyv, s nem került akadék a fogaskerekek közé, így nem bonyolódott, nem cizellálódott a liturgia. Utólag pedig rettenetesen fúrta az oldalát, hogy vajon miféle megtámadtatás érte volna a Joli részéről, ha nem mennek ilyen simán a dolgok, és a „Tisztelt Bíróság” sort kerít a meghallgatására. Csak nem azt a régi, hajnalig tartó, átmulatott és rosszul végződött munkahelyi bulit bosszulta volna meg rajta, amikor az étterem télikertjében hajnaltájt elázottan cigarettázva, flegmán és megalázó érdektelenséggel visszautasította nyílt és egyértelmű felkínálkozását?
    Leintett egy taxit, beült, s bemondta egy közeli kisváros szállodájának a nevét. Az útlezárások miatt tekeregtek egy ideig a Nyugati pályaudvar környékén, de azután sikerült viszonylag gyorsan kikeveredniük a városból.
    A szálloda előtt szállt ki.
    Útközben végig azon gondolkodott, hogy ez a Joli mennyire emlékezteti őt egy általános iskolai volt osztálytársára. A „Föttös Pankára”. Az igazi nevére – Fésűs?, Fürtös? vagy Füstös Anna? – persze már nem emlékezett. A két város közötti rövid útszakaszon (fényes nappal végig világítottak az utat kétoldalt szegélyező lámpák) sorra bukkantak fel az úgynevezett kétes hírű hölgyek, de ez most valahogy üdítően hatott rá, megörült minden egyes felbukkanó „példánynak”.
    Emlékezett rá, olyan nyolc-tízéves lehetett, akkoriban olvasta az első regényeket. Olvasta, s azután magát képzelte a regényhős helyébe. Másnap, harmadnap már úgy adta tovább a regény cselekményét, mintha vele, magával történt volna meg. Együtt járt Föttös Pankával a 2. b-be, és ugyanabban az utcában laktak, a régi, kanyargós Hadház utcában. Együtt mentek haza mindig az iskolából. Sápadt, vézna, vörös hajú, csöndes, de roppant éles eszű kislány volt Föttös Panka. Rendszerint csak hallgatott. Hallgatta, amíg ő mesélt, fantáziált, hozzáköltött a történethez, konfabulált, hazudott.
    Fizetett, befelé menet biccentett a formaruhás londinernek, nem volt semmi csomagja, belépett a hallba. A recepción gyorsan végzett, megkapta a háromszázharmincnyolcas szoba kulcsát. Fent a szobában végigterült az ágyon, az összes zsebét kiforgatta, fején keresztül lehúzta az ingét (a zakót már korábban a fotelre dobta), majd, mint akit áram ütött, hirtelen elaludt.
    Az utcai lámpák már bevilágítottak a szobába, mire felébredt. Magára húzta kicsit meggyűrt, viseltes ingét, azután bizonytalan léptekkel elindult az ablak felé és kilépett az erkélyre. Az enyhe fuvallat kellemes érzéssel töltötte el. Lenézett az utcára. A főutca (pontosabban a főtér) ki volt világítva, féljobbra, szemben a templomtorony oldalról és alulról reflektorozva. A sárga, meleg fény megnyugtatta a szemét. Elnézett a folyó felé. Abban az irányban már csak itt-ott pislákolt egy-egy lámpa. A szerelmespárokra gondolt, akik ott andalognak a parti sétányon, talán leülnek egy padra, vagy elhevernek a fövenyen, és ettől jól érezte magát.
    Tudod – mondta Pankának, ahogy befordultak a régi Hadház utcába az iskolából hazafelé mendegélve –, én a nyáron a szüleimmel tengeri utazáson voltam. Nagy hajón utaztunk, a nagy óceánon. Egészen Ausztrália és Indonézia partjainál jártunk. Hosszú és unalmas volt az út, de mielőtt partot értünk, nagy vihar jött és hajótörést szenvedtünk. A hajónk csak süllyedt, süllyedt és az utasok mind a mentőcsónakokba menekültek. Engem is beöltöztetett apám egy mentőmellénybe, aztán bedobott egy nagy felfújható, harminc személyes gumicsónakba és ő meg anyám is utánam ugrottak. Ez már az utolsó, a tartalék csónak volt, ezen menekültek a matrózok, az elsőtiszt, a kormányos és maga a hajó kapitánya is. Láttuk még, hogy a nagy fehér hajó hogyan süllyed el egészen, aztán a rettenetes vihar elsodorta a csónakunkat és szörnyű hullámok között vergődtünk néhány napig, de hogy meddig, nem lehetett tudni, mert amíg tartott a vihar, egyformán volt sötét nappal és éjszaka. Azután harmad- vagy negyednapon lecsendesült a tenger és akkor távolban, közelben nem láttunk egyebet, csak vizet és eget, egyedül voltunk a lélekvesztőben a nagy óceánon: az apám, az anyám, én, meg tizenhét matróz, mert a többieket elsodorta a fergeteg elsőtisztestül, kormányostul, kapitányostul. Ötödnap kifogyott a vizünk meg az élelmünk, és se hajó, se szárazföld sehol a láthatáron. A hét hátralévő részében koplaltunk és szomjaztunk. Hetednap összetanakodtak a matrózok, csupa vad, kigyúrt, izomagyú prosztó és kimondták végül, hogy ezt tovább nem lehet bírni, így éhen kell pusztulni valamennyiünknek, valakit tehát fel kell áldozni. Sorsot fogunk vetni, és akire a sorshúzás esik, azt a többiek meg fogják enni, hogy éhen ne haljanak…
    Felfrissítette magát a fürdőszobában és lement a bárba. A lassú, halk zene jó hatással volt rá. Elhelyezkedett a bárpultnál, és figyelte az embereket. Többségükben férfiak voltak, leginkább középkorúak, ő is beillett közéjük. Csak a zakója szorított kicsit jobban, mint legutóbb, amikor rajta volt, bár nagy ügyet nem csinált belőle, kigombolta minden gombját, igaz, még így is szűknek érezte, de a továbbiakban nem foglalkozott vele.
    – Teljesen egyedül van? – kérdezte egy harmincas, szőke, túlságosan kifestett nő, aki mellette állt a pultnál, s akinek még ebben a gyenge, szűrt fényben is látszott, hogy megereszkedett már kicsit a nyakán a bőr. Nem emlékezett, mikor kerülhetett oda, amikor megérkezett, még biztosan nem volt ott.
    – Tulajdonképpen igen – válaszolta bizonytalanul.
    A nő tetőtől talpig végigmérte. Aztán megállapodott az arcán, és tekintetét ismét végigfuttatta a ruházatán. De ő tűrte a kéretlen vizsgálódást, nem feszélyezte magát.
    – Maga nem idevalósi? – kérdezte a kifestett nő.
    Ő ingatta a fejét, mire a nő elégedetten biccentett.
    – Megihatnánk együtt egy-két pohárral! – hajolt közelebb incselkedőn újonnan szerzett rámenős ismerőse.
    – Miért ne! Akár többel is! – válaszolta, miközben szemével a pincért kereste.
    A nő most közelebb húzott egy széket, aztán a poharát, amibe formás kis játékesernyő volt tűzve szívószállal, azután kettejük közé emelte a hamutartót is.
    – Rágyújt? – kérdezte a festett harmincas, nyakán megereszkedett bőrű nő, és a cigarettásdobozra mutatott.
    – Köszönöm, elfogadom – és körülményesen előhalászott egy vékony, hosszú, női cigarettát a dobozból.
    A nő először maga gyújtott rá, aztán neki is tüzet adott. Szinte egyszerre fújták ki a füstöt.
    Apám tiltakozott a sorshúzás ellen – folytatta a mesét –, de a matrózok lehurrogták és végül az apámnak kellett mégis a határidőnaplójából kitépett lapokra ráírni mindegyiküknek a nevét. Az enyémet is. A cédulákat azután betették az egyik matróz koszos tányérsapkájába és nekem kellett kihúznom közülük egyet, hogy azt, akire a sors így ráesik, a többiek megehessék. Én kihúztam egy cédulát a zsírtól ragadó tányérsapkából és éppen a legvadabb, legmarconább, a legeslegbüdösebb és legeslegbunkóbb matróz volt az, akire a sorshúzás esett. Ráadásul ő volt az, aki a sorsolást leghangosabban követelte. De még mielőtt a többiek rávethették volna magukat, ez vérben forgó szemmel kirántotta széles bőrövéből a tőrét, aztán egyenesen nekem ugrott és elordította magát: „Belőlem nem esztek! Ezt a gyereket, ezt fogjuk megenni!” És egy hirtelen nyisszantással tőből már le is metszette a bal karomat…
    – Itt lakik a szállodában? – kérdezte a festett harmincas.
    Ő bólintott, s elgondolta, ha nem a mai napra tűzik ki a válóperes tárgyalását, most nem iszogatna itt ezzel a nővel, akinek valahogy mégis kifejezetten kedvére volt a társasága. Furcsa módon, sürgetően kötelességének érezte, hogy beszéljen magáról, de semmi érdekes nem jutott eszébe. Jókedvűen felemelte a poharát, és nagyot húzott belőle. Nyelőcsövének egész hosszán érzékelte, ahogy megindul lefelé az éltető nedű, s jóleső melegséggel megállapodik a gyomrában. Egyáltalán, már tizenegy óra óta minden olyan kellemesen alakult.
    – Nézze csak… – mondta.
    – Tessék?
    – Tudja, most örülök, hogy itt vagyok, hogy éppen magával vagyok itt, kortyolgatunk, beszélgetünk, meg minden… – úgy gondolta, okosabb, ha nem folytatja.
    – Igen? Így gondolja? Az az érzésem, maga csak ámít engem!
    – Egészségünkre!
    A nő lassan fölemelte a poharát, és a szemébe nézett. Ő ugyanezt tette. Koccintottak.
    – Mit iszik? – kérdezte a festett szőke.
    – Gint, természetesen. És néha rumot. A felmenőim között néhány tengerész is akad – hazudta a maga számára is meglepetésszerűen.
    – Ugye, iszunk még egyet? Aztán csatlakozhatnánk hozzájuk – mondta a nő, és egy asztaltársaságra mutatott. – Ők a barátaim, és biztosan örülnének, ha megismerhetnék. Mi a véleménye?
    – Miért is ne? Örömmel! – válaszolta.
    Erre a nő áthajolt a pulton, és súgott valamit a mixer fülébe. Aztán hozzá fordult, és így szólt: – Megitta már az italát? Mehetünk?
    Az apám felordított, s mielőtt a megdühödött matróz tovább kaszabolhatott volna a tőrével, megkapott engem a hajamnál és a nadrágomnál fogva, és belódított a csónakból messzire a vízbe. Néhány pillanatig tartott csak az egész, annyit láttam még, hogy a többiek rárontanak a késes matrózra és megpróbálják kimarni kezei közül a levágott, vértől csöpögő satnya kis karomat. A megmaradt kezemmel rémülten, minden erőmet beleadva lapátoltam a vizet, hogy felszínen tudjam tartani magamat, de azért bőven jutott már a vízből a számba, nyeltem a gyomromba, a tüdőmbe is. Ahogy nyeltem a vizet és egy pillanatra lélegzethez jutottam, egyszerre teli torokból, ujjongva, sírva ordítottam a csónak felé: „Édes víz! Édes a víz!” – Arra már nem emlékszem, hogyan kerültem vissza a csónakba. Azt is csak elmondásból tudom, hogy kiáltásomra mindannyian a víz fölé hajoltak és szürcsölték a vizet, amiben a mentőcsónak úszott, és ők is ujjongva, boldog örömmel állapították meg, hogy édes a víz, nem az óceán sós vize már, hanem édes víz, édes víz, tehát nem tenger többé, így hát közel a szárazföld, biztosan egy nagy folyam torkolatánál vagyunk, s hamarosan partot érünk. Amíg én eszméletlenül hevertem a viharban agyongyötört csónak alján összegyűlt tenyérnyi mocskos vízben (egyébként az is folyamatosan érzékelhető volt, ahogy mind vetemedik, esik össze a gumi, és megállás nélkül szökik belőle a levegő), ők nekiálltak az evezőknek és néhány óra múlva valóban elérték a szárazföldet. Így menekültünk meg mind a szörnyű pusztulástól és velük együtt megmenekültem én is…
    Odamentek. Elöl a festett, szőke harmincas, ringó járású nő, akit néhány lépéssel lemaradva, némi bizonytalansággal követett. A nő először megveregette a társasághoz tartozó egyik férfi vállát, és szavait a többiekhez is intézve megkérdezte: – Csatlakozhatunk?
    Egyesek bólogattak, mások baráti kézmozdulattal jelezték, hogy nincs semmi kifogásuk, s volt, aki azt mondta: – Tessék csak, tessék! Van itt hely bőven, mindnyájunknak.
    Leültek. Neki az ablak mellett jutott hely, így önkéntelenül is gyakran kinézett. Válaszolt néhány udvarias kérdésre: honnan való, mivel foglalkozik, hová tart, hol lakik valójában és kicsoda… A társaság tagjai barátságosak voltak, és ez jólesett neki. Itt-ott elkapott néhány beszédfoszlányt, némelyikre érdeklődéssel figyelt, másokat figyelmen kívül hagyott. Ki-kinézett az ablakon, miközben erőltette az agyát, hogy kitalálja, mit mondhatna még, amivel magára vonhatná a figyelmüket. Alaptermészete szerint nem volt ilyen, a hivalkodó, oldott kitárulkozásra – ezt maga is tudta – józan állapotában nem lenne képes. Ő itt idegen volt, és ez zavarta. Szinte belső kényszert érzett, hogy erről is mondjon valamit, de az égvilágon semmi sem jutott eszébe.
    A régi, kanyargós Hadház utca sarkán állva, Föttös Panka visszafojtott lélegzettel hallgatta a történetet, amelyet elmondott neki, s a végén, az igazi hősök szerénységével csak ennyit tett hozzá: – Hát, ez történt velem a nyáron, amikor a szüleimmel tengeri utazáson voltam.
    Álltak az utcasarkon és Föttös Panka sokáig hallgatott. Látni való volt, hogy küszködik magában: elhiggye, ne higgye? Látszott formás koponyáján, domborodó homlokán, a halántéka vékony bőre alól halványan átderengő finom, kékes ereken, mint dolgozik az okos kis agya, hogy hol találhatna valami apró szálhibát a történet szövetén, amiből rápiríthatna, hogy hazugság az egész, amit összehordott neki. Aztán megszólalt: – Ez nagyon érdekes, amit elmondtál. Csak egyet nem értek. Ha egyszer levágták a nyáron a bal karodat, akkor hogyhogy most megvan? Megvan mind a két karod!
    Oldalvást nézett Föttös Panka, összeszűkült szemmel; várta a magyarázatot. Ilyen ravasz kérdésre senki sem lehet felkészülve. Érezte, hogy ez itt, a vég: szertelenül túlcifrázta ezt a történetet, már nem menekülhet a maga állította csapdából. Hogyan is gondolhatta, hogy Föttös Panka, az osztály esze és aggályos lelkiismerete majd csak úgy átsiklik, és nagyvonalúan szemet huny egy ekkora szarvashiba fölött, hogy nem lát át élből egy kispályásnak se mondható gyatra és sunyi kis próbálkozáson. Ám pillanatnyi gondolkodás után hirtelen, szinte a semmiből jövő villámcsapásként bevillant neki a válasz: – Szamár vagy – vágta oda flegmán. – Hát nem tudod, hogy tízéves koráig a gyerekeknek, ahogy a foga, a karja is kinő?
    Föttös Panka erre már nem tudott mit mondani. Szótlanul indultak tovább, s még elváláskor is csak nézett maga elé, megbabonázva, révülten, úgyannyira, hogy elköszönni is elfelejtett…
    Tulajdonképpen azt is megtehette volna, hogy észrevétlenül faképnél hagyja a társaságot. Ha kivárja a megfelelő pillanatot, kicsit túlfestett, szőke, megereszkedett bőrű, ám szimpatikus újsütetű ismerősének sem tűnt volna fel azonnal a távozása. Ehelyett ő arra a megfelelő pillanatra várt, amikor majd a még ki sem gondolt mondandójával elkápráztatja mit sem sejtő alkalmi társaságát.
    A pincér gyakran felbukkanva, fehér kabátkájában ügyesen lavírozott az asztalok között, s egykedvű szorgalommal rakosgatta tele poharait a vendégek elé, s a kiürülteket vissza a tálcára. Ha megkérdezik, már nem tudta volna megmondani, hányadik italát issza. Sőt, arra sem emlékezett, mikortól tért át a ginről a rumra. Kellemes bódulatot érzett, s gyakorlott mozdulattal, egyszerre hajtotta le az imént érkezett, elé rakott deres pohárból a következő felest. Ettől úgy látszik forrpontjára ért belső késztetése, mert fölvetett fővel, jelentőségteljesnek szánt mozdulattal felállt, egy késsel megkocogtatta élesen csengő, éppen csak üressé vált poharát, és kissé talán a kelleténél hangosabban így szólt: – Hölgyeim és uraim! Tisztelt asztaltársaság, szeretett kedves barátaim! Néhány múló percre kérném csak becses figyelmüket, csöppnyi semmiséget szenteljenek társas idejükből méltatlan személyemre…
    Körülbelül eddig jutott mondandójával, s ekkor már halálbiztosan tudta, hogy rosszul döntött, kárhozatos volt a pillanat, amelyben szólásra emelkedett. Már elindult hideg verítékének egy tüzes gyöngye az inge alatt gerincoszlopa mellett lefelé, s alig néhány másodperc múlva beteljesedik rajta a Damoklész kardjaként évtizedekig fölötte függő Föttös Panka bosszúja, amit Joli alakjában megmutatkozva délelőtt még kegyelmi haladékként elkerülhetett, de íme, megérett az idő, elmúltnak tűnt, ám visszatért origójához, a régi, kanyargós Hadház utca sarkához. – Egy történetet szeretnék Önöknek elmesélni, amely történet szerény várakozásom szerint nem lesz majd tanulság nélkül való, mert eme kalandos történet egy hajdan megesett tengeri utazásról szól, egy hajóútról a végtelen óceánon, amint egy kisfiú…

MAGÉN ISTVÁN

Sanna

Nem hagyhatta el a szolgálati helyét, melynek kialakítását ő kezdeményezte, és már termővé is tette, állomássá a magas fűben, tanyává, melynek lépcsőzetes kifejlesztésében elsődleges szerepet játszott a biztonság és az elkötelezettség. Voltak vágyálmai, melyek, mint valami hegygerinc, mint valami északi fény magasodtak, és csinosodtak, és mardosták, mint az éhség. Arról volt szó, hogy a szolgálati helyét, a színpadot, melyen bálványok uralkodtak ugyan, mely kicsisége és zártsága, meg izoláltsága folytán szemléletesebb, kialakíthatóbb és fejleszthetőbb volt, mint egyéb szolgálati helyek vagy színpadok, melyben az ég, a nap, a hegyek, a folyó, a növények, a gyárak, a szavannák és az őserdők felhúzhatóbbak, megkerülhetőbbek, és látványosabbak voltak, melynek zsinórpadlásáról angyalok, fejedelmek, griffmadarak, denevérek és lepkék ereszkedtek alá, meg kapaszkodtak vissza, még bizonyos körülmények között ejtőernyősök is, zabolátlan rendszertelenséggel, provinciális elhidegültséggel, ami nem az ő hibája volt, és ha az is volt, nem úgy volt, és nem akkor, ahogyan mások szerették volna, valamint macskák is, kutyák, meg tengerimalacok is, és minden, ami ennek az elviselhetetlenül nagy és puritán intézménynek része, melynek a neve világ. Alfréd, aki maga is katona volt, sorkatona, vagyis baka, vagyis gyalogkakukk, kicsi, szürke, folytonosan menetelő, most arra várt, arra, és persze…
    Alfrédról az volt az általános vélemény, hogy okos, hogy szorgalmas, leleményes, családszerető, kicsit hamiskártyás ugyan, meg provokatőr néha, meg ügyeskedő, ha az alkalom megengedi, szélsőséges körülmények között lopni is képes, de hát az vesse rá az első követ… Ha ezt az egész zavaros, rendetlen, és elvetemült bolyongást, menetelést, sátorozást, földön fekvést, mosdatlanságot és tetvészkedést, melynek a neve háború, vagyis hogy soha, még egy másodpercre sem, még egy mákszemnyit sem… Nos, ha ezt a bolyongást ő találta volna ki, ő teremtette volna meg, ő rajzolta volna meg a koreográfiáját mint indítékot, mint életformáló, emberformáló, halálformáló módszert, ugyanakkor viszont a rendszeres időközönként felmerülő szükségletek szerint ő is újíthatta volna meg, korszerűsíthette volna, dolgozhatott volna rajta, zörögve, kalapálva, fűrészelve, de szabályszerűen, mint egy gép, mint egy fagylaltoskanál, mint egy biciklicsengő, akkor most egészen más lenne a helyzet.
    A szolgálati hely nem volt más, mint egy láda. Nagy, tetemes láda volt, illemhellyel és mosókonyhával, gabonaföldekkel, szélessávú Internettel, zongorabillentyűkkel, létrafokokkal, szóval mindennel, ami a győzelemhez szükséges. Illetve nem a győzelemhez, mert ő, Szikár-Bolonyai Alfréd csendes volt, unalmas, részrehajló, szóval egy csomó olyan tulajdonsága volt, mely arra predesztinálta… Szóval arra…
    Legyünk igazságosak. Szikár-Bolonyai Alfréd nem győzhetett. Nem győzhetett, mert indulatos volt, szavahihető, spórolós, na és persze egy széplélek. Az ilyenek nem szoktak győzni. Még a szerelemben is csak ritkán, pedig ott szabadabb a terep. Ott virágok nőnek, és a tetőket meg a szoknyákat felemeli a szél, és a polcok, a falcsíkok, a kerevetek baldahinosak, aranytól, meg ezüsttől, meg gyémánttól hímesek.
    Azt azért nem állíthatom, hogy soha, soha, mert hülyeséget mondanék. Voltak győzelmei. Megtévesztő győzelmei voltak. Ilyen volt például a házassága, de erről most ne beszéljünk, ne pletykálkodjunk, ne acsarkodjunk, és legfőképpen ne gördítsünk akadályokat Szikár-Bolonyai Alfréd sikerei elé. Azt sem állítom, hogy becsvágy nem csilingelt benne, hogy adottságai ellehetetlenítették volna, hogy az a rozoga szék, melyen üldögélni szokott már nem dőlt volna össze régen, nem szakadozott volna szilánkokká, hogy ha lett volna benne némi kitartás és lelkesedés.
    Persze nem is lett volna célszerű kimozdulni abból a burokból. Az az erőtlen szél, az a rigolyás kikelet, az a szellemtelen sürgés-forgás, mely tetteit rendszerint megelőzte, mely homokot szórt, mely telepített, mely kedélyesen és szétszórtan indította a teherautókat a szavannán túlra, az esőerdőbe, a kellemetlen szagú mocsarakba, a leleményesen szép és borostás hegyoldalakra, most is ott fújdogált a hegyhátakon, a gerinceken, a szorosokban, még a völgykatlanokban is, melyekben úgy lapultak meg a falvak és az oázisok, mint egy tenyérben.
    Egyébként a gomolygóan sűrű, atavisztikusan következetes és elhanyagolt esőerdők négyzetkilométerek ezreit kanyarították ki a tájból. Itt is, ott is feltűnt egy-egy kupola, faháncs, kilúgozott kéreg, szerv vagy copf, nyílvessző, melynek agyonkompromittált tulajdonságai között a legszembetűnőbb volt a halál, melyet hordozott, vitt és küldött, de melynek létéről láthatólag fogalma sem volt, tudomása sem, mintha nem is létezett volna.
    A hadba lépés pillanatától pörögtek a számonkérés percei, órái, napjai, mint egy szeletelőgép, melynek éles kései között megoldódik minden, kéj, viszály és boldogtalanság. Megzörgették az ajtókat, az ablakokat, felgyújtották a lombsátrakat, felperzselték az ültetvényeket. A szeméttartókban a hulladék új létre kelt. A csodálatos elmúlás végiggördült a hegyoldalakon, a fennsíkokon, a lezúduló mocsok magával vonszolta a tetemeket, a virágokat, a füveket és a megszületés fortélyairól, meg az elmúlás üzelmeiről szóló legendákat is. És a mellébeszéléseket is, a szánalmas köhintéseket és az ormótlan egyezkedéseket is, melyek felbolygatják a napokat és az éjszakákat, a holdakat és a csillagokat, és felkavarják a források vizét, és tündökölnek valahol egy távoli égen, öregen és sejtelmesen, mint a tenger.
    A muníciónak ő viselte a gondját. Ő, aki maga is háromlábú volt, kék szemű, az ereiben enzimek keringtek, és akinek valamikori létezését falánk angyalok takarták el szárnyaikkal, aki körül éhes kísértetek őgyelegtek, és akinek rongyokba öltözött prostituáltak táncoltak. A zene, a cincogás, a pörgés, a hajladozás, a kezek, lábak, hasak, fenekek céltalan manifesztációja olyan volt, mint egy féreg, mint egy pondró, mint egy kellemetlen és kivitelezhetetlen utazás, parancs, mint egy esetlen kőszobor, mely szétterpesztett lábbal kémleli az örökkévalóságot. Röhögtek rajta, de mert féltek is tőle, esetleg megtették azt, hogy a foga alá készítettek dolgokat. A harc gyerekek harca volt, mozdulatlan, állhatatlan, tehetetlen. Hiába virrasztottak és mondtak hússzínű imákat, varrták és stoppolták meg nagykabátjaikat meg pelerinjeiket a maradék fonalakból. És tették fel sapkáikat fordítva, mint egy köcsögöt, szabadon hagyva fényes homlokukat.
    És ő hadba lépett, illetve jelentkezett ebbe a háborúba, mely már évezredek óta tartott, melynek csak szünetei voltak, pihenő idők, kirándulások a történelem dimenzióiba, aktualitások, melyektől semmiképpen sem lehetett eltekinteni, vagy úgy tenni, mintha… Mintha valamikor a paleontológiai korokban kezdődött volna. Tehát… Persze, ez túlzás. És túlzás az is, hogy a pleisztocénban, annak ellenére, hogy ennek már lehetnének bizonyos alapjai, vagyis hogy az ember… Azt kevésbé tartom lehetségesnek, hogy a hüllők, a halak, a mamutok, a kardfogú tigrisek és a dinotheriumok küzdelmei átöröklődtek volna. Az egymással való folytonos leszámolás, a véres marcangolás, mely a halállal való szembenézés és dac illúzióját keltette, a viadalok gyakorisága, melyeknek egyetlen feladata a kietlenség, az egyedülvalóság és a létbizonytalanság érzetének csökkentése, hosszabb-rövidebb időre történő feledtetése volt, ily módon rögzül az átörökítő anyagban, a kollektív emlékezetben, a lármában, mely felverte a megszilárdult piromassza csendjét, a tavakét és óceánokét, melyek helyén egykor kontinensek, szárazföldek, lakható tájak, országok, hazák és kultúrák lesznek.
    Alfréd nem tudta ezt. Egyszerű közkatona volt. Bizonyos dolgokkal tisztában kellett lennie, például azzal, hogy nagyapái, ükapái, dédapái, és azoknak a dédapái már harcoltak ebben a háborúban. Negyven nemzedéket számolt, dolgosokat és lustákat, szorgalmasakat és élhetetleneket, diadalmaskodókat, győzőket, meg megfutamodókat, lelkeseket és fenekedőket, bőkezűeket és tékozlókat, szűkmarkúakat és gyűjtögetőket. Csak az énekes madarak voltak ugyanazok, a gébicsek, a rigók, az ökörszemek, a cinegék, a poszáták meg a lantfarkúak, melyek felszálltak, elrepültek, elrejtőztek, vagy kiültek az oszlopokra, a jegenyékre, a mamutfenyőkre, a hegyormokra és énekeltek hálásan és önfeledten, mintha valakit köszöntenének…
    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem irigykedtem rájuk és nem próbáltam alávetni magam a kényszerintézkedéseiknek, még a holttá nyilvánításaiknak is. Megpróbáltam elébe menni, elfogadni ravaszkodásaikat előnyeikkel és hátrányaikkal, meg szomorúságaikkal, vagy kihátrálni fokozatosan, és persze ellenállni mindennek, nagytakarításnak, kőfaragásnak, fadarabok megcsiszolásának, levelek, szirmok, szárak kiszárításának, mocsarak lecsapolásának, erdőirtásnak és erdőtelepítésnek, szóval mindennek, amiről úgy érzem, hogy nem az én dolgom, nem az én felelősségem, nem az enyém.
    Azok voltak a leginvenciózusabb időtöltéseik, amikor tisztították a fegyvert. Mágikus erővel csattogtatták az üres závárokat, a jéghideg csapszegeket, helyükre ütötték a tárakat, kibiztosítottak, zörögtek, belenéztek a fegyvercsövekbe, melyeknek eleven csillogása jelezte a makulátlan tisztaságot, a megemészthetetlen fehérséget, simaságot. Színültig telt kulacsaik derékszíjukhoz lapulva vártak, a harci kés is elszenderült unalmában, a kézigránátok összekoccantak, mint a dió. Hason csúsztak. Belebújtak a rögökbe, a kavicsokba, a királytüskékbe, melyek mint a szögek meredeztek, melyekből Jézus töviskoszorúját fonták valamikor, melyek szárazak voltak ma is és hegyesek. Csontig hatolók. A sziklák maszatos repedéseiből skorpiók bújtak elő, barázdabillegetők üdvözölték a tájat farkcsóválásukkal, meg hőscincérek szigorú bajuszuk dárda merevségével, meg teknősbékák ütögették össze páncélzatukat, kocogtatva és pöcögtetve egymást, páncélt páncélhoz szorítva a nemzés kábulatában. A csigák csenddel és lassúsággal mérték az időt. A jelenlét kizárásával is, mert nem múlik semmi, mert nem tornyosulnak az évek, senki sem várja a változást, mert nincs is idő. A hátukon a zöld lombok, a pikkelyek, a kőzúzalékok, a hallgatás és az észrevehetetlenség, meg a férgek, a bogarak, meg a csúszómászók. Beilleszkedtek a cédrusfák rendjébe. Felvették a mahagónik és az akácok színét, meg a platánokét, meg a villanyoszlopokét, meg a hidakét, melyek még felrobbantatlanul nyújtózkodtak a partok között, meg a jegenyefenyőkét, melyek büszkén és álomtalanul vigyázták az eget, a kibelezett világítótornyok összevisszaságát, aztán legfeljebb odább, az ég alján, az elmázolt láthatáron, azon a ponton, lebukni készült a nap. Mélyen a kertek alatt, a változatos anyagsűrűségű események kitalálása közben, városok lepusztult maradékai nyiladoztak, a szabálytalanul összeomlott épületek romjai alatt, a betört ablaküvegek gyilkos pengéi alatt pedig gyerekek és asszonyok sírtak és kiabáltak, nyögtek és imádkoztak, kopogtak és visítoztak. A lerakódások és a megkövesedett képződmények semmirekellő, egyről a kettőre soha nem jutó kezdeményezések között futkároztak. Küzdöttek a szabadságukért, ok-okozati összefüggésben a végtelennel, a láncolattal, mely életre kelt, kirügyezett, csírától duzzadt, vagy útjára indult óvatlanul, hiszékenyen és kalandvágyón, mint egy hajszálgyökér.
    Alfréd akkor lépett egyet előre a spirituális létrán, amikor eltalálták. Lerogyott, arcából kifutott a pír, összeomlott, beleveszett a részletekbe. A lövedék a hóna alatt hatolt be, megkerülte a tüdőt, a szívet, a nyaki ereket, a lépet, a hasnyálmirigyet. A gyomrában landolt. Buta, tehetségtelen lövés volt, teli kisebbségi érzésekkel, tévedésekkel, melyek fájnak, aztán meg animációkkal is, melyekbe bármi belemagyarázható. Féltenyérnyi diók potyogtak a fákról, az asszonyok behúzták a hasi szerveiket, combjukat, varázspálcájukat, melyeket égbe meredő faóriásoknak mondtak. Feneküket a nyakukban viselték, mint valami ékességet. Alfréd arcvonásai eltorzultak a fájdalomtól. Érezte a csontjába furakodott vasat. A repedéseket, a szilánkokat, a feszülést, a rombolást, szervezetének az idegen anyaggal való ádáz harcát. Hónapokig feküdt. Kisebesedett, megkopott. Hallgatagságba bújt, mint valami zsákba. Lábujjai, bokája, térde megmerevedtek. Ha a nyakát mozdította, villámcsapásként futott szét testében a fájdalom. Csak nagy üggyel-bajjal volt képes járni, bizonytalanul, esésre készen. Tornáztatott, masszíroztatott, kenőcsökkel kenegetett, de a hideg merevség, mely a legkisebb erőszakra fájdalomra váltott, nem akart szűnni.
    A mankó fémből volt, zöld műanyag támasztéka jótékonyan ölelte a karját, szinte belefeküdt, biztonságos volt, nagy tappancsai rátapadtak a földre. Olykor felemelte hibás lábát, ha elfáradt, máskor meg csak segített neki. A „harmadik láb” problematikája legalább annyira komikus volt a számára, mint amennyire tragikus, és mert hitt a gyógyulásban, nevetni is tudott rajta.
    A vallatásokon kenőcsöket osztogatott meg kétszersültet, sózott halakat, heringeket, pirított sprotnikat, megsózva, megpaprikázva, ellátva gyomorizgató, éles rágófelülettel. A szomjúságtól kirepedezett a bőr, és a nyelv maga is olyan lett, mint egy rothadó, kiszáradt hal. Széles sávokban elszarusodott. Az izom megégett, felhólyagosodott. A szélei kijegecesedtek, az éles, reszelős szél vicsorított, mint a fog, vöröslött a rászáradt vértől, mely az elszenvedett ütések és rúgások következtében a felszínre tört. Ezek a kihallgatások morfológiailag jól elkülöníthető szakaszokra bonthatók voltak. Bizonyos vonulatok azonnal jelentkeztek a testfelületen. A sejtek megbolondultak, bosszúsan és részegen ide-oda kapcsolódtak, táncoltak, énekeltek, biztatgatták egymást, bujtogattak az engedetlenségre. Bizonyos rothadások, kelések, sipolyok folyamodványai bekerültek a véráramba, mely széthordta őket, kiszállította, fel az agyba, a tüdőbe, a szívbe, a májba, mint a postás a levelet, vagy csomagot, sürgönyt vagy táviratot, melynek átvételét igazolni kell, tanúsítani, aláírni és visszaigazolni, és melynek egyetlen tartalma létezik csupán.

    *
    Dr. Mosztolányi főhadnagy, ezredorvos, körútja befejeztével egységéhez tartott. Lábjegyzetként még felírt néhány dolgot, leveleket, szirupokat, kanalas gyógyszereket, melyek felhörpinthetők, aztán meg pirulákat is, színeseket, gurulósakat, meg kapszulákat, melyek bekaphatók, meg porokat, melyek elhinthetők, borogatásokat, melyek bemárthatók, adagolhatók, megszáríthatók, tapaszokat, melyek odatapaszthatók a bőr felszínéhez, a bőr alá sugároznak, a nyakba, a térdbe, a hasba, és melyek a sejtek közé belopódzva, beférkőzve, fejtik ki hatásukat. Előzőleg meghányta-vetette a dolgot a szanitécnővel, a kéz- és láblevágásokat, a füllevágásokat, a nyak amputációkat, a szemeltávolításokat, a kasztrálásokat, a bélkihúzásokat, melyeket a rögtönzött sátorban, a rögtönzött műtőasztalon, rögtönzött ollókkal, késekkel és fűrészekkel kellett végrehajtania. A körülzárt egységek még tüzeltek, a messzehordó ágyúkból lövedékek potyogtak, kócos, zsugorított emberfejek. Dr. Mosztolányi ott állt a tüzérek mögött az implantátumokkal, szaladgált a lövészárkokban, a rohamok alatt, a támadások kereszttüzében. Különösen bombázáskor vették hasznát szemfülességének, gyorsaságának és ellentmondást nem tűrő magabiztosságának.
    A szétzilált egységek magukra találtak, erőre kaptak, és páncéltörő galacsinokkal, meg gránátalmákkal meg szárított ürülékkel támadtak. A hegyi vadászok csilingelő szánokon száguldoztak, amelyeket szarvasok húztak, illetve olyan lények, melyek szarvas anyától és ló apától származtak. Gyorsak voltak, és mert néha sasmadár is volt a felmenők között, kiterjesztett szárnyaikkal is segítették az előrejutást. Az utászok megfeneklettek a vízmosásokban, a csúszós, latyakos, kimozdíthatatlan rétegekben. Lebuldózerezték a lejtőket, a dombokat, a síkságokat, kifutópályákat és viaduktokat építettek, az útkanyarokat kiegyenesítették, a meredek hegyoldalakat lelapították. A hegyek gyomrából kikapart megemészthetetlen csontocskákat, állatbőröket, kendőket, ürülékcsomókat és kukoricaszemeket, vásznakat, selymeket, brokátokat, melyek évezredeket, sőt évmilliókat átaludva közvetítették egy távoli civilizáció üzenetét, kefékkel, kaparókkal, ecsetekkel megtisztították, kibogozták, kikapirgálták, kifényesítették, és amikor elkészültek, iktatták, megszámozták és nyilvántartásba vették. Az említett leletek között rémes gorgófejek, medúzanyakúak, kígyóhajúak is voltak. Arcukról darabokban szakadt le a bőr… Az elhalt sejtek szétváltak, és fent, valahol az égen, dögszínű felhővé keveredtek.
    A légideszántosok tűzbe borították a betonbunkereket. A törmelék szürke pora ragacsos masszává olvadt. A bunkerek mintegy száz méterre közelítették meg a fennsík szélét, és a repülőgépek, melyek lecsaptak rájuk, vijjogtak. A fennsík állatai hordákba verődve menekültek, felkavarva a port, ürüléket szórva szét, megvadulva, hörögve, vonítva és fenyegetve.
    Meglátta a katonákat a felfelé vezető úton. Nyilvánvaló, hogy nem érnek fel, gondolta. A meredekhez lapulva, csatakosan, hol oldalazva, hol megbújva igazodtak. Hangtalanok voltak, a sisakjuk gumiszalagjába meg a vállszíjaikba tűzött lombkoronától láthatatlanok is. Egy-egy bokor megmozdult néha, futott egy kicsit, tüzelt, majd elhallgatott. Fedezték egymást, de tévedésből egymásra is lőttek. A futások, vetődések, gurulások véget nem érő láncolata elfárasztotta őket. Azok ott fenn a magasság biztonságából lövöldöztek, de a repülők megjelenése zavart fejetlenséget keltett. A légvédelmi ütegeik által eltalált Mirageok pörögve, forogva robbantak. Néha egy-egy piciny pont vált ki az égen, majd kicsapódott egy ejtőernyő. Látszottak az ejtőernyős lóbáló lábai, meg a hóna alatt ficánkoló uzzi, és a jelzőrakéta színes, cikázó íve.
    A kövekhez lapulva figyelt. Legszívesebben magára húzta volna a sziklákat, mint egy paplant. Meglátta a Mirage-t, amint széles hasadékot vág a felhőkben. Tudta, hogy ő az. Megismerte a mozgását, szárnyainak billegését, az ívet, ahogyan furakodott. Égette a felforrósodott sisak. Másikat kellett volna választania, körültekintőbben kellett volna eljárnia a kiválasztásnál. Valami összegubancolódhatott benne. A gumiszalagba tűzött lombokba belekapott a szél.
    A Mirage, mint egy nyakban függő medál, himbálódzott az égen. Lebukott a fehér vállak között, forgott, táncolt, a bombákat potyogtatta, mint egy madár a piszkát. Abban a pillanatban, amikor felfelé emelte az orrát, elkanyarodott, megbicsaklott. Látta a füstcsíkot és az összehajló szárnyakat meg a pilótát, ahogyan katapultált. Az ejtőernyő fehér rózsája lebegett felette a ragyogó kék égen. Tudta, hogy mélyen a frontvonalak mögött, ellenséges területen ér majd földet valami városban vagy faluban, vagy dzsungelban, és hogy halálra kínozzák majd, hogy meglincselik, feldarabolják, élve sütik, égetik, ahogyan szokták.
    Nem lehetett pontosan megállapítani, hogy abból a pár tucatnyi emberből, akik elsőnek értek fel a fennsík néhányszáz méteres peremére, ki volt az első, ki a második, ki a harmadik és így tovább. Hősök voltak, de ezzel akkor nem foglalkozott senki. Megszállottan bajlódtak a felszereléssel, lihegtek és könnyeztek a naptól, tárat cseréltek. Csak akkor döbbentek rá vakmerőségükre, amikor már körülvették őket, rúgták, harapták, dögönyözték a puskatussal, szabdalták a rohamkésekkel. Dr. Mosztolányi például a bakancsával volt elfoglalva, mely nyomta, dörzsölte, tépte a lábát, mely minduntalan megcsúszott a sziklákon, meg azzal, hogy miként döfjön a rohamkéssel, mert a tárjait már kilőtte, az emtizenhatos meg mint valami bot, lógott a vállán.
    Előrelátó volt, a fegyvert husánggá alakította. Egy-két kellemetlen ütés is érte. A szamarak iázva szaladgáltak. A legkellemetlenebb a közelharc volt. Abban a pillanatban, amikor a fennsík szélére lépett, mely egy élesre faragott kőlap volt hosszú repedésekkel, a repedésekből kinövő orchideákkal, meg páfrányokkal, melyek természetesen elnyomorodtak, megfakultak, elszíntelenedtek, csak a leheletük, az illatuk, a spóráik lebegtek a levegőben, megtámadták. Hirtelenségükkel nagy meglepetést okoztak neki. Dr. Mosztolányinak még annyi ideje sem maradt, hogy a kötszereit mentse, hogy az injekcióstűit, meg a fertőtlenítőszereit begyömöszölje a táskájába. Egyszerűen a hátára ugrottak, meg a szeme közé vágtak.

    *
    Szikár-Bolonyai Alfréd erős volt, különösen a jobb keze, amellyel mankózott. Másnak leszakadt volna a feje ekkora ütéstől, az övé csak hátrabicsaklott, elhajolt rugalmasan, elnyelte az ütést, felfalta, de csak annyira, hogy a másik beledőljön, elvágódjon, kiáltson egyet, mint aki alatt megnyílt a föld. Széplélek volt, sóvárgó, szerető, örökösen lábadozó, úgyhogy nem ütött, csak forgott, perdült. Csak egyszer-egyszer lőtt a mankójával, melyet közben sikerült átalakítania. Fergeteges lövések voltak. A fegyverré alakított mankó még őt is mellbe vágta. A lövedékek tüzes lángokat kavartak a levegőben. Támadói a rémülettől fejvesztve menekültek, egyesek a szakadékba csúsztak, mások terepjáróikba ugorva elszáguldottak.
    Tudta, hogy Sanna volt a repülőgépen, távcsövén keresztül jól látta szőke fürtjeit, Sanna, a pilótalány, a barnaszemű, szőkehajú baltikumi szépség, aki a fiúknál is különb volt a repülőiskolán, és aki bármilyen különös is, őt tüntette ki bizalmával, őt, a háromlábút, a puhányt, az álmodozót, aki soha nem talál el senkit, aki esélytelen, aki titokban lop, és aki, nos…
    Számolt. Azt próbálta kideríteni, hogy milyen távol ugorhatott ki a fennsík fölött, érhetett földet az idegen ország belsejében Sanna. Számításai szerint valahol El Zureim és Béra környékén, ott, ahol éles homokkőhegyek állnak ki a földből, a nap éget, ahová már nem érnek el az esőerdők.
    Alfréd megtépte a ruháját, és a fejére hamut hintett. Öve elnehezült a beletűzdelt tölténytáraktól. A mankójára támaszkodott, mellyel időnként lőtt is, baljában az emtizenhatos meredt előre, felizzott csővel. El Zureim felé indult. Hosszú lépteivel, súlyos bakancsaival letaposta a földet. Társai közül egyre többen érték utol. Közelharcba bocsátkoztak, test a testtel, arc az arccal, kéz a kézzel. Döftek, vagy kaszaboltak, üvöltöttek vagy birkóztak, megtántorodtak, vagy megtántorítottak, szúrtak és vágtak, vért ontottak, vagy vérüket ontották.
    Alfréd rövid sorozatokat lőtt ki. Megbékélt a halállal, várta. El Zureim messze volt még. A felszálló füst rettenetes jeleket rajzolt az égre.

M. SZÁNTÓ JUDIT

A fülvédő

Nem valami vidám dolog egy háztartás felszámolása. Nem is olyan régen mégis erre kényszerültem.
    Nehezen fogtam hozzá, ám a kezdet ígéretes volt. Két, akkor még középiskolás unokám jelentkezett, hogy igényt tart minden olyan könyvre, amelyet leendő lakhelyemen nem tudok elhelyezni. Ez nekik jó alkalom lesz arra, hogy megalapítsák külön-külön a saját könyvtárukat.
    A bútorok sem okoztak különösebb gondot. Ami a családban nem kellett, azt örömmel átvette az elhagyandó ház következő tulajdonosa.
    Ezek után már csak az iratok, fényképek és különböző emléktárgyak vártak kiselejtezésre, átruházásra vagy további megtartásra.
    Első lépésben örökre megváltam azoktól, amelyek tőlem teljesen ismeretlenektől származtak, és nekem semmit se jelentettek. Majd belemerültem a többiek válogatásába.
    Utolsónak maradt egy vásott bőrönd a padláson, amelyre még anyám a következő írással ellátott papírt ragasztotta, gondosan egy celluloid lappal védve a sérülés ellen: A gyerekek hagyták itt, amikor elköltöztek. Hátha még szükségük lesz rá. 1948, 1951.
    Tisztában voltam azzal, hogyha az elmúlt több mint félévszázada nem kellett, a továbbiakban sem fogjuk keresni. A kíváncsiság azonban kibontatta és átnézette velem a bőrönd tartalmát. A nevemmel ellátott külön csomaggal hamar végeztem. Csupa olyasmi volt, amiről már rég megfeledkeztem. Most azonban, amint egyenként átnéztem, eszembe jutott, annak idején, különköltözésem után nem sokkal szólt anyám, hogy néhány dolgot nem vittem magammal. Akkor arra kértem, tegye félre, majd – ha lesz időm – megnézem. Azután mindketten megfeledkeztünk róla.
    Felhívtam Gabi fivéremet, elmondtam, mit találtam, s megkérdeztem, mi legyen vele. Eljött, hogy együtt nézzük át a csomag tartalmát.
    Nos, nekifogtunk. Egy barátjának valamilyen vitájuk kapcsán írt, de soha el nem küldött levele, valamilyen számla, egy Ady-vers, és más hasonlók közül az ölembe hullott egy fülvédő.
    Kézbe vettem. Feltűnően nagy volt. Felkiáltottam: – A Pali!
    – Igen, a Gecső Pali – emlékezett ő is.
    Előttünk a nyitott bőrönd, ölemben az ominózus fülvédő, és múltba révedő tekintettel emlékeztünk.

    A közeli házak gyerekei gyakran jártak össze. Szép időben pedig minden délután találkoztunk a közeli parkban. 14-16 éves fiúk, lányok nap nap után együtt játszottunk, beszélgettünk. Gecső Pali fiatalabb volt nálunk, alig töltötte be a tizenkettőt. A két évnyi korkülönbség ebben a korban pedig igen nagy. Mi már szinte felnőtteknek képzeltük magunkat, míg Palit mindnyájan gyereknek láttuk. Nem is kerülhetett volna közénk, ha a szomszédban lakó, köztünk a nagyobbak közé tartozó, és jópofaságával mindnyájunk szimpátiáját élvező Gyuri nem hozza magával. Mivel pedig ő ajánlotta, befogadtuk. És nem bántuk meg. Pali mindenben benne volt, jó pajtásnak bizonyult, és soha nem volt a terhünkre. A különösen nagy, elálló fülekkel rendelkező vékony srác hamar megkedveltette magát mindnyájunkkal.
    Palinak szigorú apja volt. Többek között, ragaszkodott ahhoz, hogy mire hazaér a hivatalból, egyszem fiának otthon kell lennie. Valamilyen üzletben dolgozott, és viszonylag késő délután került haza. Igen ám, csakhogy Pali igen jól érezte magát köztünk, nekünk pedig még eszünkbe se volt hazafelé készülődni. Gyuri ugyan szólt néhányszor: – Pali, igyekezz, mert baj lesz.
    Ő azonban nem hallgatott a jó szóra. Ezért aztán számára mindig azzal fejeződött be a játék, hogy az anyja idegesen jött érte a porolóval a kezében.
    Bár Pali vallomása szerint – amit Gyuri is megerősített – még soha nem kapott verést a szüleitől, a prakkertől mégis mindig megijedt. Elköszönés nélkül szaladt hazafelé, mögötte az anyjával, aki fenyegetőleg hadonászott a porolóval.
    És ez így ment napról napra.
    Szóval, naponta találkoztunk a parkban, ha az időjárás megengedte. A találkozások csak 1944-ben szakadtak meg. A veszélyeztetettség a német megszállással nagyra nőtt, a társaság szüleivel együtt erre-arra vetődött. Voltak, akik vidékre menekültek (nagyon rosszul tették), voltak, akik máshová költöztek a városban. Valahogy nagy hirtelen tűntünk el egymás szeme elől. Először fel se tűnt, hogy nem látjuk egymást, hiszen minden családnak megvolt a maga gondja.
    A háború után aztán találkoztunk ezzel-azzal a parkban. Eleinte kevesen voltunk, azután lassan-lassan megszaporodtunk. De voltak, akik örökre eltűntek a szemünk elől.
    Mi, akik megmaradtunk, nagyon megváltoztunk. Korán felnőttet varázsolt belőlünk a háború. Már nem játszottunk, hanem beszélgettünk, vitatkoztunk.
    Egyszer csak Gyuri mellett megjelent egy nyurga, feltűnően sovány fiú. Vékony arcától messze állt el két szokatlanul nagy füle.
    – Pali! Te vagy az?
    Igen, ő volt. És ő is megkomolyodott. Hangja halk lett, megfontolt. Vonásai korához képest nagyon is megkeményedtek. Arcáról pedig valami letörölte a mosolyt. Kérdésünkre, hogy mi van vele, hol volt, mint volt, inkább Gyuri válaszolgatott, bár ő se tudott valami sokat.
    Pali nem sokkal a háború befejezése után egyszer csak megjelent abban a házban, ahol laktak. Fáradtan, rongyosan csengetett be a lakásukba. Egy idegen nő nyitott ajtót. Gecsőéket? Nem. Nem ismeri. Őket kibombázták. Itt laktak, nem messze. Ezt a lakást üresen találták, bementek az Elöljáróságra és elkérték. Megkapták. Fogalmuk sincs, miért ürült meg.
    Még beszélgettek, amikor odaát Gyuri apja kilépett a gangra. Néhány percig megbabonázva nézte Palit. Azután odament hozzá, megölelte. Szorította magához, miközben szeméből Pali hajára hullt egy könnycsepp.
    – Palikám! Csakhogy itt vagy! Csakhogy látlak! Gyere be, hadd örüljön Bözsi néni. Meg Gyuri is itthon van… – És vitte magával Palit a lakásukba.
    Együtt sírtak, együtt nevettek, ölelték-csókolták egymást.
    – Anya? Apa? – bontakozott ki végül Pali az ölelésből, s félénken várta a választ.
    – Nem tudunk semmit – tárta szét a karját Bözsi néni.
    Kérdezgették, hol volt, honnan jött, hogy úszta meg. De Pali semmire se felelt.
    Akkor már a konyhaasztalnál ültek, és minden élelmüket a látogató elé tették, aki mohón látott neki az evésnek. Aztán felállt, még egy falatot vett ki a tányérból, bekapta, megtörölte a száját.
    – Hát akkor én megyek is.
    – Hová? Dehogy mész! Itt maradsz.
    – Nem – szabadkozott Pali. – Van egy nagynéném Budán. Megkeresem.
    – Itt maradsz. Már csak azért is – mondta ki a döntő érvet Gyuri apja –, mert a szüleid egyenesen idejönnek majd. Ellaksz majd a Gyuri szobájában…
    Pali tehát ott maradt, és várta vissza a szüleit. Dolgozni akart, hogy ne legyen ingyenélő, de Botondék nem engedték.
    – Iskolában a helyed – mondták.
    Pali apja munkaszolgálatos volt, anyját Németországba hurcolták, egy koncentrációs táborba. Lassanként szállingózni kezdtek hazafelé a felszabadított emberek. Pali időnként eltűnt. Arcán reménnyel távozott, és rendre csalódottan tért vissza ezekről az útjairól. Nem mondott semmit, de mindnyájan tudtuk, éreztük, hogy a szülei után érdeklődik.
    Amikor pedig minden reménye szertefoszlott, úgy döntött, hogy kivándorol Izraelbe. Ettől kezdve készült és búcsúzott.
    Hozzánk is eljött elköszönni. Azután elment.
    Napok múlva vettük észre, hogy ottfelejtette a fülvédőjét. Semmi kétségünk nem lehetett a fülvédő tulajdonosát illetően, az ugyanis egy méreten felüli darab volt, mely pontosan betakarta Pali óriási füleit.
    Nem is tudom, miben bíztunk, hogy eltettük abban a reményben, valamikor vissza tudjuk juttatni jogos tulajdonosának. Ide-oda rakosgattuk, mint az olyan holmit, aminek semmi haszna, valamiért azonban az ember mégsem akar megválni tőle.
    Pali egy kibucba került. Rendszeresen írt Gyurinak, aki a levelet körbe adta, vagy felolvasta. Aztán válaszoltunk. Mindnyájan írtunk néhány sort neki.
    Izraelben akkor háború dúlt. Erről is tudósított minket Pali. Nem sok idő múlva egy rövid levelet kaptunk tőle. Mindössze ez állt rajta:
    Barátaim! Nem tudom, mikor tudok megint írni nektek. Úgy döntöttem, hogy én is fegyvert ragadok. Mindnyájatokat üdvözöllek, Pali.
    Több levél nem jött tőle.
    Az elmúlt évtizedek alatt szinte meg is feledkeztünk róla. És most itt van ez az előkerült emlék. Elénk varázsolta Pali vékony arcát és elálló, hatalmas füleit.
    Amit valamikor olyan gondosan védett ez a feltűnően nagy, azóta divatját múlt fülvédő.

NOVÁK VALENTIN

Bori jóslat

(Megkerült ekloga, heptameter koronával)

Tegnaptól a darócmenedékben (priccs böge mellkasomon szúr)
résre szabott ablakból holdfénypászma segíti az írást.
Drótok, a rácsok, rönktestek (szuszogók). Odakinn teker őrszem
rossz cigarettet. (Zsebpiszok, ócska tubák belehullott).
Szívja a dekket – bús-maga – ott a darócköpenyegben.
Félszavakat mormol, hazagondol, füstöt ezüstbe ki-
fúj…
Szűrt fény papiromra üt illó kráteri arcot.
(Sárga viasz-maszk stempli terül…) Dodonák, sibilek meg
pestisdoktori látnok képe üzen: „bori jóslat…
írd ma meg eclógád, mit hatvanöt év feledésbe
présel az antikvárium űrben a bibliofil csönd…”

Megrozsdáll szögecses dróttal koronázva kerítés…
Sors-paraván. Az Idő gúny-díszleteit közelíti
megjelöletlen, vad jelenünkhöz. Íze cukorgyár,
szép nyaraimnak múltba feloldva. Vérdarazsakkal
terhes a nyár. Diktálnak kaptárrendet a fullánk
tőr-fedezéke mögül… És én vak, rút anyagyilkos
(testvérnek humuszából szárba, ki szökken), előre
látom, hogy lövedék üt „Der springt noch auf” illő
vérpipacsot rajtam, s Árkádia árkai várnak –
átlépést vajudó eclógaidőben…
A Léthén
túli botorkálásnál lágeri édes is üdvösb.
Jobb menetoszlopban prófétaszakáll buja alján
dacverset skandálva zihálni…
Receptre felírva:
nyári egészségőrző séta. (Rigók szava csalt ki?)
Sortűz-semmibe szűkült sínpáron vagonokkal
rángat az új törvény kedvére, hiába keresztség…

Holnap tán te leszel szétfoszlott párkai cérna,
jeltelen elszakad, és az Idő zsákfoltja se kéri
textilipar tudományod. A tág hadigrundon egy ócska,
nyűtt rongylabda lehetsz; hogy Abdáig rug a sorsod…
(Nem menekült el a drága Atilla se. Lorca halott már…
És tündér realizmusú Andor izmait is rég
el-lefaragta a tábori lét dühös atletikája…)

Ám most látnoki ésszel vértez az éjjel. A lelked
messze kifut. Túllátsz magadon. Rajt! Indul a verseny!
Létváltó. Bár holnap a (jó)sorod elhalad, otthagy,
új menetek várnak… Nézd, géncsavarodba is új mene-
tet vágnak! Rend épül a Rendre. A Gilgames egyre
tornyokat épít. (Enkidu mái tükörpalotákat,
százemeletnyit…) És te halálra itélt odalenn járj,
járkálj csak, mint bolygó léleküzem… Kitaszított,
kit pusztába a szított nép szava kerget. Enyéssz el
kész eledellé, mert Azazél csak a lágeri pépes
húst eszi. Recskgulagos sírban turkász. Katyin ízű
Guantanamó a finomság…

Gyarmati áru a lelked.
Minden időben lesz majd Gyarmati Fanni siratni…
Lesz, ki lefogja szemed, vagy az, ki be fogja a szád, ha
56 rabosító sortüze éjbe csitult el.
Lesz gyengéd muzsikájú, szép szavu múzsa, ki megment –
három T-vel tilt-tűr-támogat éppen a rendszer…
Lesz, ki a víg barak’ ablakain széthúzza a függönyt:
Láss! Lesz majd ki felébreszt: „váltás” volt, de te alszol,
mert hiszed, élsz… (Szabadot szól, ám rabigát vet a nyakba,
röghöz köt, megfojt ez a laissez faire szabatosság.)
Lesznek Gyarmati Fannik, megmentő szemü nemtők,
s lesznek még nyers-létü kivégzők – őrült árnyuk
messze kinyúl az idő mércéjén, mert a tömegsír
sincs megtelve korántsem. Röpke jövőnk (autóda-
fé dobszó: taratam) menetel bele múlt-szakadékba…

Elfut a Hold, és lopni lopakszik az éjben, amerre
nap süti meg ragyavert arcát és fénykunyeráló
ciklusait… De nem is kell, hisz ceruzám hegye nyaklott.
Hull a grafitpor (fújtam ahogy le a holt hegyet immár),
zársoraim maszatolja…

Az őr odakinn elaludt, és
talmi, időtlen ezüstbe bevont testét farakásnak
nyomja az álom. Holdfénytócsa ölében, ahogy már
földre lecsúszik, szájban a csonkig szítt cigarettel…

Triptichon disztichonok

Bal tábla (1. e-gr)
Dombhajlás szélárnyékán wifi kapcsolat által
tölt le a költőnk fát, tölti le Csezmice Jánt.
Mandulafácskát gúgülöz épp… Bő életi rajzot
jó wikipédia ád. Dátumok és sztori – fád.
„>Metszet akad<, csak a hexameternek képlete kell még…”
(Pentametert írt már…) „Szárnyal, mint a madár.”
„Télhideg és szellem-metaflóra is…” – így di-dere(n)g fel
presszó ősz teraszán. (Laptopban teraszám.)

                                                Középső tábla (2. e-gr)
                                                Disztichon- és más hongeneráló programot elment –
                                                készen a fegyvertár, nyílik a versi bazár…
                                                Villog az akkufeszültség-mérő LED-je vörös(s)en…
                                                Porlik a négy sor… (Kár!) Menteni késő már…
                                                Lévén omnipotens a modern epigramm’ kitaláló;
                                                tudja e-sírba, mi szállt, s nyitja az isteni tárt…

                                                                                        Jobb tábla (3. e-gr)
                                                                                        Fácska a tájba’, te, mandul-a-mygdala, míg dalod odd adod
                                                                                        téli szirom formán, historiánk dombján,
                                                                                        nincs baj a honban. Vitrini dísy Tichon óvta apátság
                                                                                        plántálánk oda fács //…
                                                                                        Itt jött végre a „gong”! „Bútol” a gép, de szorong.
                                                                                        Szelleme egyre dicsőbb, nyílik a fájlja, de csőd.
                                                                                        Hesperidális ütem, nincs már Phyllis-üzem…
                                                                                        Káröröm éppen elég, döccen a mandula rég…

BENE ZOLTÁN

Végkifejlet

Na, mire megcsinálom a másik szemét, kiugrik az egyik. A bohóc széles vigyora mintha gúnyt sugározna. Már gyerekkoromban pár perc alatt megsajdultak a heréim, ha ezzel a koronggal játszottam, felnőtt fejjel meg egyenesen ég és lüktet az ágyékom, valahányszor – meggondolatlanul – a kezembe veszem. Billegetem, illegetem, bénázok: zörög a két fémből készült szemgolyó a lapos világmindenségben. A bohóc arcában két lyuk tátong: a szemgödrei. Azokba kell beleügyeskednem a virgonc fémgolyókat. Óvatosan hullámoztatom a kezemben az eszközt, ajkamat beharapom, megfeszülök a figyelemtől. A golyóbisok ide-oda guringálnak, csak az apró lyukakat kerülik el gondosan és bámulatos ügyességgel. Ügyetlen vagyok! De meg ki a fene is találhatott ki ekkora marhaságot? Marha az, persze, aki ezzel cseszi el a drága idejét. (Bár az enyém ugyan mitől volna drága?) Megvan ismét az egyik, beleszenvedtem! Lehet egy kicsikét örülni: félsiker, félöröm. Na, tessék! Megint! Mire megcsinálom a másikat is, kiugrik ez, vagyis az egyik. Rohadjon meg! Dühösen hajítom a francba, és indulok. Ki a házból, égetve viszkető herékkel, róni az utcákat, cél nélkül, csak teljen az idő fölöttem, csessze meg…
    Na, most ott van az a lány a túloldalon! Szép, fürtös haja van, az arca, azt hiszem, bájos (ezt nevezik bájosnak, szerintem), az alakja pazar – csak éppen magában beszél. Figyelem, ahogy ring a melle, ahogy nyitja-csukja a száját. Bolond lehet. De attól még szép. Gúvadnak a szemeim, kellemetlen érzésem támad, végül észreveszem, hogy telefonál. A füléből madzag lóg ki, azon egy bog, az a telefonja, vagyis hát a hedszettje, na. Megfájdul ettől is a tököm… Inkább szorítaná a fülkagylójához azt a rohadt telefont, akkor nem nézném retardáltnak és lelkifurdalás nélkül gusztálhatnám! Ez is szempont. Az enyém. Le van ejtve. Le vagyok ejtve.
    Beülök inkább a kiszuperált villamosból lett büfébe, rendelek egy sört. A feszített tükrű képernyőn fociznak. Előzetes, utólagos. Utóbbi a német-portugálról, én is néztem pár napja. (EB. Európa Bajnokság.) Hát, a zsurnaliszták örülhetnek. Leírhatják századszorra is, hogy Gary Linekernek megint igaza lett. A végén a németek nyertek. Megérdemelten, persze, hiszen kitették a szívüket arra a szép, zöld, Hollandiából Svájcba exportált gyöpre. Megérdemelten, persze, elvégre fegyelmezettek voltak és harciasak, elszántak és önfeláldozók. Minden erényt csillogtattak, ami egy háborúhoz szükséges. Kár, hogy lassan elfeledtetik velünk: a foci nem háború, hanem játék. Ha pedig a játék felől közelítünk, a portugálok fociztak. Nem úgy, ahogy tudnak, nem elég jól, de fociztak. A németek ellenben csatáztak. És megverték az ellent vitézül. Ha kellett (és kellett) tízen tömörültek a kapujuk előtt, ha kellett, rúgtak, haraptak, ha kellett, visszagyömöszölték a helyére a torkukon kibukkanó tüdejüket. Megérdemelten jutottak tovább. Ez tagadhatatlan. Ugyanakkor végtelenül, szívszorongatóan szomorú… Szívszorongatóan szomorú az életem.
    Na, fizetek, megyek. Kárász utca, Széchenyi tér, Takaréktár utca. Átvágok a körúton. A Szent István téren letelepszem a víztorony lábához. Jó itt. Süti a nap az arcom, a galambok megkörnyékeznek, hátha adok valamit nekik. Nincs nálam semmi, csalódottan odébb-bólogatnak. Egy hajléktalan is hozzám lép, cigit kér, nyújtom a dobozt, kivesz egyet, meggyújtom a szájában. Aprót is keresek, elsüllyeszti a zsebében. Köszöni, én nem mondok semmit, csak a fejem ráng. Pár hét, és nyilván én is így élek. Na, helyben vagyunk…
    Pár hét, és végképp nem tudom, mihez kezdjek. Amíg van némi pénzem, eltelik az idő is valahogy. Tengéssel, lengéssel, kocsmákban, padon, otthon, vagyis a bérleményben. De aztán? Mihez kezdek aztán?
    Egyáltalán: hogy is van ez? Mióta vagyok kripli?
    Mindegy! Tán öröktől fogva. Gyerekkocsit toló anyuka hatol a látóterembe, a kocsi mellett bizonytalan léptű, nemtelen gyerek totyog. A másik a fűben bóklászik. Egyszer csak lehajol, fölszed valamit, szalad, mutatja az anyjának. Két ujja között egy koton csüng alá. Használt. Anyuka csúnyán rákiabál (dobod el azonnal!), mérgesen toppant, keresgél a táskájában, valami fertőtlenítőszeres papírt vesz elő, dörgöli a gyerek kezét, a gyerek nyöszörög. A kicsi tátott szájjal, megszeppenve figyeli, ettől elveszíti az egyensúlyát, seggre huppan, felsír. Anyuka idegesen hozzá rohan, hóna alá nyúl, fölemeli, becsatolja a babakocsiba, közben füstölög, szidja a nagyobbikat (hányszor ugattam, hogy ne szedj föl minden szart! ez undorító!) meg azt, aki elhajigálja az óvszert (hogy száradna le a farka az állatjának!). Idegesen elsietnek.
    Mióta is?
    Tavasz volt, a hormonok tombolásának embert próbáló, egyben gyönyörűséges időszaka, azt mondják. Bennem nem tombolt semmi. Gyönyörűségesnek sem éreztem a világegyetemet, inkább megszokottnak, elaggottnak, olykor fojtogatónak. Aztán egy házibuliban megláttam Beát. Előtte már vagy ezerszer megláttam őt, de ez most más volt. A haját lófarokba fogta össze éppen, két marokkal tartotta a vastag hajfonatot, aztán a csuklójáról, a kézfején áthúzva, hajgumival rögzítette a tarkójánál. Néhány szál maradt ki csupán, ezek sejtelmesen remegtek a hangulatlámpa sápatag fényében. Végigsimított efféleképpen a fejbőréhez préselt haján, aztán a kezeit az ölébe ejtette, ahogyan az öregek szokták ráncos, pergamenszerű bőrrel bevont csontvázkezüket, és tett egy furcsa mozdulatot. Kicsit félrehajtotta, egyben hátradöntötte a fejét. A nyakán megfeszült egy ín. És én azonnal és menthetetlenül, halálosan beleszerettem…
    Beával már óvodába együtt jártunk. Duci lány volt, egyszer a játszótéren Lépes Zsoltival megmutattuk neki a fütyinket, amit ő igen komoly érdeklődéssel vizslatott. Ettől erősen elszégyelltük magunkat. Hiába kértük cserébe, hogy mutassa meg nekünk a punciját, kinevetett és faképnél hagyott minket. Lépes Zsolti emiatt olyan dühös lett, hogy napokig dadogott. Talán annak is ez lehetett az oka, hogy egy évtizeddel később, a gimiben, Bea füléhez érintette a farkát. Szünet volt, Bea szendvicset evett az asztalánál (akkoriban még otthonról hoztuk a tízórait), Lépes Zsolti meg mögé lopakodott, elővette a szerszámát, és megsimogatta vele a lány fülét. Ahogy Bea odafordult, pontosan az arcába kapta a dákót. Nem esett pánikba. Tizenöt évesen ugyanúgy reagált, ahogyan ötévesen: igen komoly érdeklődéssel vizsgálta a „férfi nemi szervet”, amitől Lépes Zsolti elszégyellte magát, zavartan, sietősen elcsomagolta a pöcsét. Ma alkoholista. (Vajon van összefüggés? Egyesek úgy tartják, minden mindennel összefügg.)
    Mikor lettem kripli?
    Általános iskolába is együtt jártunk, egy osztályba, meg a gimibe is. Végig duci volt. Az a típusú lány, akit húszéves koráig észre se vesznek, vagy ha észrevesznek, annál rosszabb neki. Amikor aztán azok a kortársaink, akikbe több tucatnyian voltak szerelmesek a középiskolában, elkezdtek hervadni, Bea kivirágzott. A kezeit az ölébe ejtette, ahogyan az öregek szokták ráncos, pergamenszerű bőrrel bevont csontvázkezüket. Az ő kezei azonban szépek voltak, a bőre hamvas. Nem a halál, de az élet jeleit hímezte rá. Tett egy furcsa mozdulatot. Kicsit félrehajtotta, egyben hátradöntötte a fejét. A nyakán megfeszült egy ín. És én azonnal és menthetetlenül, halálosan beleszerettem…
    De nem ettől lettem én kripli. Nem ez az ok. Összefüggések nyilván vannak, de okok és okozatok előttem kibogozhatatlanul összegabalyodnak. Vagy talán helyesebb lenne úgy fogalmaznom: nem látom át az idáig vezető utam. Az, hogy egyszer csak megmagyarázhatatlanul (illetve dehogyis megmagyarázhatatlanul, hiszen épp az imént magyaráztam a mikéntjét) szerelmes lettem Beába, nem az első lépés kriplivé válásom felé, mégis összefüggésben áll vele.
    Na, tessék: összegubancolom a szavaimat. Ez jellemző rám. Képtelen vagyok érthetően, világosan fogalmazni. Mert semmi sem világos…
    Az anya és két gyermeke eltűnik a Csongrádi sugárút torkában. Egy másik hajléktalan lép elém, köszöntjük egymást. Régóta ismerem Kolerát. Leül, beszélgetünk. Valamikor mérnök volt, aztán összedőlt egy ház, emberek haltak. Azóta Kolerának nevezi magát és bolyong az aszfalton.
    Szívesen beszélnék neki Beáról. Akibe beleszerettem, és egy este fölcsöngettem a lakására. Nem volt otthon. Ugyanabban a lakásban lakott, ahol hajdan a szülei. Azok házat vettek, ez maradt neki. A következő éjjel is fölcsöngettem, otthon volt, beengedett, hajnalig beszélgettünk. Sokat, mindenről. Mégis félbemaradt. Mostanában minden félbemarad. Két dolog nincs: befejezés és következmény… És most mindjárt meg is cáfolom magam: Bea befejezte velem, alighogy elkezdte, s ennek a következménye, hogy hajléktalan leszek… Visszaszívom a cáfolatot. Nem tudom, mi miből fakad, az az igazság.
    A harmadik éjjel is fölcsöngettem, beszélgettünk, szeretkeztünk is. Másnap Bea arra kért, hogy írjak alá egy papírt, de ne azért, mert együtt vagyunk, mert nem vagyunk együtt. Egyszer rendben, többször lehetetlen. Aláírtam a papírt, így aztán két hét múlva nem volt semmim. A kocsit eladtam, abból élek azóta. Bea sajnálja, de törlesztenie kellett az adósságokat. Azt mondja, az öccse halmozta föl, én viszont Gitárt sejtem a dolgok mögött. Nem haragszom rá, neki jobban kell Bea.
    Amikor a feleségem lelépett egy tetűvel, hallom egyszerre Kolera hangját, egyedül maradtam az anyósommal meg a kölykökkel. A kölykök a fejemre szartak, az anyósom meg éppen haldoklott. Nem tudott már mozogni, nekem kellett etetnem. Meg fürdetnem. Eleinte mindketten nagyon zavarban voltunk. Én még kicsit jobban is, mint ő. Aztán megszoktuk. Ő megszokta, hogy emelgetem, dörgölöm, jobban belakom a testét, mint annak idején a férje; én meg megszoktam, hogy azt a petyhüdt, fura tapintású bőrt érintem, hogy a mellek üres tejeszacskókká lesznek a korral, hogy a has felpuhul és a térdek megnőnek. Néha megsimogattam, ő vihogott, aztán egy este meghalt a kezeim közt, miközben a hátát mostam. Két nap múlva hazajött a nejem, hogy kezdjük újra. A tetű egy fillér nélkül otthagyta Bécsben. Disszidálni akartak. Visszafogadtam. Mert egy hülye vagy, akárcsak én, mondom Kolerának. Ma már nem disszidálnak, mondja Kolera, hanem nyugatra mennek munkát vállalni. De a balfaszok ma is úgy járnak, mint te meg én, nyugtatom meg, aztán elköszönök.
    Száraz jeget vittem, amikor megismertem Kolerát. Egy dobozban vittem, kiszivárgott belőle a füstje. Laboráns voltam az egyetemen, undorító kísérleteket láttam nap nap után, szomorú voltam tőlük. A száraz jéggel egy haveromhoz igyekeztem, aki a szemölcsét akarta leégetni vele (sikerült, bár egy lyukat is égetett az oldalába, ami hetekig levedzett). Siettem, mert az egyik kutatót aznap avatták doktorrá, utána a kontójára ihattunk a Gödörben. Amúgy egy öntelt barom volt, mindig leereszkedően beszélt velem, meg mindenkivel, önmagát tudósnak nevezte, pedig mást se csinált, mint mindenféle koncepció nélkül ilyen-olyan anyagokat adott be ilyen-olyan rovaroknak, azok pedig hol azonnal, hol kis idő elteltével felfordultak. Ezt nevezte ő genetikai kutatásnak. Mások a patkányokkal tettek hasonlóképpen. Az kifejezetten gyomorforgató volt. A patkány alapvetően egy gusztustalan dög, hát még ha kifordítják önmagából… A patkányokat egy lányos arcú kölyök gondozta, mindig bőgött, ha kimúlt valamelyik. Állandóan vörös volt a szeme. Aztán egyszer fölcsinálta a kutatásvezető tudóst, akiről addig senki nem gondolta komolyan, hogy nő. Degenerált gyerekük született később, nyilván a kutatólabornak köszönhetően. A lányos arcú apuka akkor is sírt, aztán bevett valami mérget, és megmurdelt a patkányok között. A kutatást vezető asszony intézetbe adta a porontyát, aztán kiment Skóciába valami világhírű laborba. De én akkor már rég ismertem Kolerát, akivel száraz jégtől füstölgő dobozzal a markomban találkoztam és adtam neki egy húszast, azon akkor még ihatott egy fröccsöt. Friss csöves volt még, nekem meg eszembe se jutott Bea.
    Honnan jutnak ezek most az eszembe? A Sóhordó utcán ballagok a József Attila sugárút felé. Most Novotelnek hívják az Új Hungáriát, ott áll a József Attila elején (azt meg egykor Vásárhelyi sugárútnak hívták, de még ma is oda vezet). A Bárka is itt volt egykor. Péntekkel, az íróval pacalt ettem ott egyszer. Utána elmentem vele baktói ingatlanába, ahol megmutatta a dolgozószobáját. Ez a helyiség egyben háló- és fürdőszoba és konyha is volt, lévén az ingatlan egyetlen osztatlan tér. Mindenütt könyvek, Péntek sorban húzgálta elő közülük az általa írottakat, mindegyikhez fűzött megjegyzést. Nagy írónak tartotta magát. Véleményében nem sokan osztoztak… De hogy jut ez eszembe? Mi köze ennek ahhoz, hogy egy kripli vagyok? Balfék, nyomoronc, mamlasz, gyépés, kretén, balfácán…
    Egyáltalán: hogy is van ez? Mióta vagyok kripli?
    Kezdődik elölről. Bea, Gitár, elbaltázott egzisztencia. Sarkon fordulok, visszaügetek Kolerához a víztorony alá, elmesélem, hogy belezúgtam egy nőbe, a kérésére aláírtam egy papírt, s ezzel a lakásmaffia kezére játszottam az otthonom, amit a nagyanyámtól örököltem, meg a pénzem, amit összegályáztam pár év alatt. De nem a nő a hibás, hanem Gitár, régi haverom. De meg ő se hibás. Tehet ő arról, hogy kifolyik a pénz a kezéből? Hogy nőkből él? Ha a nőknek jó… Én is szívesen élnék nőkből, jelenti ki Kolera, de meg nőben is élnék egy öt-hat percet. Ez hülye, gondolom, és valóban rosszul esik, hogy le se szarja a nyomoromat. Én együtt éreztem veled, mormogom. Egy szart éreztél te együtt, baszkikám, mormogja ő. Igaza van.
    Nyit a víztorony. Tizenéves csoportnak nyitják, hozzájuk csapódok. Tervem egyszerű: kiugrom jó magasról, széttárom a karjaimat, hasítom a levegőt egyre gyorsulva. Szabadesés. Végül, a gravitáció kijátszhatatlan törvényének hála, részben szétplaccsanok a kövezeten, részben belefúródok a díszkő burkolatba. A tizenévesek nevetgélnek, a fiúk fogdossák a lányok seggét, a lányok egymás kezét fogják, rám ügyet se vetnek. Mikor felérünk a teraszos részre, elkeseredem. Nem lehet ugrani.
    Lenn Kolera azzal fogad, hogy tudtam-e, mit teszek, amikor aláírtam? Tudtam. Nem hazudok, nem én. Tisztában voltam a következményekkel, ezért nem hibás senki, ezért nincs ok és okozat. Az mindig van, legyint erre Kolera. Én vonogatom a vállam, odébbállok. Iszok valamiket itt-ott. Keresztül-kasul a városon, az autók csikorogva fékeznek, a villamos rám csönget, fékez, kiugrik a sofőr, pofán vág, megy tovább. Falura vágyom, jut eszembe egy hülyeség. Egy tanyás ingatlan képződik meg lelki szemeim előtt. (Szemem vagy szemeim? Egy vagy kettő van? Netán három? Vagy több?) Elhessegetem a marhaságokat, Beára gondolok, a szárazjég füstjében milyen szépen sejlene meztelen teste. Utánakapok, alattam a folyók, de Kolera visszaránt. Én kipróbáltam, baszkikám, mondja, az se jobb. Neked van még esélyed. Attól, hogy nem borítottam rá egy épületet egy rakás humanoidra, még nem feltétlenül, mondom. Kolera nem felel, kicsit megszorítja a vállam. Munkád is van, azt nem kell otthagynod. Már nincs, világosítom föl. Első dolgom volt részegen bemenni, elmondani a véleményemet az egész szolgalelkű, kiszolgáltatott kurva mindenségről, úgyhogy kirúgtak. Mert mi a fészkes fene is voltál te, baszkikám? Egy senki. Mindegy. Íróasztalnál ültem, haszontalanságokat műveltem. Arra kérem, engedjen el. Megteszi, én lendületet veszek. Újra megragad. Ez volt a harmadik, mondja. Torony, híd. Utóbbi kétszer. Három elég. Gyere. Nálad alszom, közli, legalább fürdök egyet. A bérleményben, kérdezem. Bólint, húz maga után.
    Éjszaka fölriadok, Kolera horkol a szőnyegen. Kiülök a konyhába, rágyújtok. Nem a hajléktalanságtól félek, gondolom, nem az egzisztencia elvesztése bánt. Nem is Bea. Vagy mit tudom én. Lehet, hogy mégis. Kinyitom az ablakot, kilépek. Várom a zuhanást. De csak lágyan simogat a szellő, fejem fölött ringanak a csillagok. Egyszerre puhán leérkezem a járdára, egy szál gatyában, számban cigaretta. Fölnézek: hét emelet. Kolerának igaza van, tényleg nem jobb. Na, ezt cseszhetem…