MÚLTUNK
   
KOVÁCS JÓZSEF HONTALAN
   
Láthatatlan tömegsírok
   
Az európai cigányság 20. századi tragédiája
  
„A cigány transzportra vonatkozólag közlöm, hogy 1939. november 20-án az első zsidó transzport elindul Bécsből. Ehhez a szerelvényhez kapcsolnak három vagy négy vagont cigányokkal. További vonatok is indulnak majd, Bécsből, Märisch-Ostrauból és Katowicéből. A legegyszerűbb módszer, ha minden transzporthoz kapcsolnak néhány vagon cigányt. E transzportoknak előre meghatározott tervet kell követniük, biztosítani kell a lehető legtapintatosabb végrehajtást.”
    Adolf Eichmann-nak, a „zsidókérdés végleges megoldásával” megbízott különleges csoport vezetőjének a táviratából való ez az idézet, s alighanem ezekkel a sorokkal kezdődik konkrétan a tragédia. A cigányság ügyében is nyomozó Simon Wiesenthal idézi ezt. 1964 szeptemberében azért utazott Prágába, hogy felleltározza a dél-morvaországi tóból, a Černé Jezero mélyéről kiemelt vaspántos ládákban levő náci dokumentumokat. Ott-tartózkodása idején a csehszlovák hatóságok megmutatták neki a Gestapo Moravsk Ostravában hagyott és akkor nemrég felfedezett levéltárát. Ez tartalmazta az első dokumentumot, amely a cigányok módszeres kiirtására vonatkozott.
    „Akkor kezdtem tanulmányozni a kérdést – írja Simon Wiesenthal –, és kivizsgálni az ügyet, amivel alig törődtek. […] A Majna-Frankfurtban 1960 elején tárgyalt Auschwitz-perben beszéltek röviden a cigányok kiirtásáról. […] A cigányok és mások sem létesítettek dokumentációs központot, és senki sem törődött különösebben azzal, hogy milyen sors volt az osztályrészük, míg 1964-ben puszta véletlenségből fel nem fedeztem a Moravsk Ostrava-i levéltárban a dokumentumokat.”
    A második világháború után az első nemzetközi nyilvánosságú megemlékezés arról, hogy egész Európában a cigányság mennyit szenvedett a náci-fasiszta uralom alatt, 1979. október 17-én történt Bergen-Belsenben.
    „A cigányság tragédiájához hozzátartozik – mondotta a gyászünnepség megnyitójában a francia Simone Veil, akkor az Európai Parlament elnöke –, hogy most, a legújabb időkig, nem tudtak igazán hangot adni Európában annak, hogy velünk, zsidókkal együtt, ők is a fajüldözés legtöbbet szenvedő áldozatai voltak. Harmincnégy év telt el azóta, hogy a haláltáborokban felszabadultunk, s vajon mennyi szó esett azóta is arról, hogy a megszállt Franciaországtól Kelet-Európáig, a Baltikumtól a Balkánig a cigányság ugyanolyan üldöztetésnek volt kitéve, mint a zsidóság. […] Himmlerék nemcsak a második világháború alatt, hanem már jóval előbb célul tűzték ki a cigányság, a »cigány faj« likvidálását.”
    A „némaságra ítélt fájdalom” eszméje végigvonult a bergen-belseni mementó, a nemzetközi találkozó más fölszólalóinak gondolatmenetében is. Az akkor nemrég alakult „Romani Unio”, a Nemzetközi Cigány Szövetség vezetőségéből többen rámutattak: a nürnbergi perben nem került a maga valóságában napirendre az európai cigányság ellen elkövetett náci népirtás bűnlajstroma.
    „Ez a jelenség azért is megdöbbentő – mondotta Romani Rose, az NSZK-ban élő cigányság egyik vezető személyisége –, mert túl a fél évtizeden át tartó kegyetlen üldöztetésen, a halálos áldozatok száma is a fő vádpontok közé tartozhatott volna Nürnberg nemzetközi ítélőszéke előtt. Összesen körülbelül egymillióra kell becsülnünk a nácik és különböző országbeli cinkosaik által meggyilkolt cigányok számát.”
    Hogy ez a szám, ez a megrendítő „statisztikai becslés” nem az érintett fél: a cigányság képviselőinek „felbecsülése”, azt mindjárt akkor tanúsította egy politikus felszólalása, akit nem lehet szubjektivizmussal, részrehajlással vádolni. Björn Engholm egykori nyugatnémet államtitkár beszédéből idézzük: „A történelemtudomány a mai napig nem dolgozta fel kellő alapossággal, hogy nemcsak zsidók, lengyelek, oroszok, szocialisták, liberálisok, kommunisták voltak itt áldozatok a lágerekben, hanem egész cigány törzsek és teljes családok. […] Részletes listák, statisztikai adatok híján senki sem tudja, hány cigányt hurcolt ide a fasizmus, de reális, komoly becslések szerint semmi esetre sem lehet kevesebb az áldozatok száma, mint 500 ezer. Ez a szám azonban csak a lágerekben, az éhség, betegség, kínzás által és a gázkamrákban megöltekre vonatkozik. Még egyszer ennyire kell becsülnünk azoknak a cigányoknak a számát, akik a nácik megszállta területeken Lengyelországtól Oroszországig és Jugoszláviáig az SS-kivégzőosztagok vagy a kollaboráns fasiszta szervezetek lelőtt, felakasztott tömegsírba temetett áldozatai lettek.”
    Az államtitkárnak ez utóbbi utalása igen fontos mozzanatra hívja föl a figyelmet. Arra ugyanis, hogy a cigányság európai tragédiáját nemcsak a haláltáborokba hurcolt százezrek jelzik, hanem már megelőzően, a különböző országokban elkövetett üldöztetés is.
    Himmler, aki már 1938-ban „rendőrileg nyilvántartásba vette” Németországban a cigányokat, hogy amikor aztán 1939-ben a „fajvédő törvények hatályát” kiterjesztették a cigányságra is, már „birtokon belül legyenek”, később minden megszállt és kollaboráns területen következetesen végigvitte tervét.
    Ahogy megszállták Hollandiát, Belgiumot, Dániát, Luxemburgot, Elzász-Lotaringiát, mindenütt megkezdték a cigányok összegyűjtését, majd deportálását. Ugyancsak súlyos lett a cigányok helyzete a kollaboráns Franciaországban. A vichyi kormány 30 ezer cigányt internált, s közülük 18 ezer pusztult el a haláltáborokban. Olaszországban a fasiszta kormányzat először néhány adriai szigetre és Szardíniára deportálta a cigányokat; a fiatalabb családos férfiak egy részét az Albánia elleni háborúba munkaszolgálatra besorozta, „és lehetővé tette”, hogy „önkéntes alapon” családjuk Albániába követhesse őket. Amikor 1943-ban a nácik megszállták Olaszországot, azonnal megkezdték a deportálást.
    A „Drang nach Osten” politikai-háborús menetrendje jól tükröződik a cigányság sorsában is. Donald Kenrick és Grattan Puxon – akiknek 1980-ban megjelent Az európai cigányság végzete című művét nemzetközileg alapműnek tekintik – a Kelet- és Dél-Európában megölt cigányság számát 238 000-ben jelölik meg. Észtországban, Litvániában, Lettországban a korábban már elhurcolt zsidóság helyi lágereibe vagy éppen zsinagógákba gyűjtötték őket össze, nagy részüket legyilkolták. Lengyelországban gettókba vitték őket; az itt megöltek számát 35 ezerre becsülik; ugyanebben az időben történt az ukrajnai cigányság – mintegy 30 ezer ember – kivégzése. Himmlerék a krími cigányság kiirtására is parancsot adtak, Szlovákiában a „nemzetiszocialista publicista”, C. Pokorný 1942-ben megjelent hírhedt cikke, melyben a „zsidó- és cigánykérdés megoldását” jelöli meg első feladatként, indította meg a pogromhangulatot. Mindjárt utána, ott két tábort létesítettek, és hatezer cigányt likvidáltak.
    Rendkívül súlyos helyzet alakult ki Romániában és a horvát bábállam területén. Ez utóbbiban, Jasenovacban, a fasiszta usztasák gyermekkoncentrációs tábort állítottak fel! A mintegy 28 ezer horvát cigány közül mindössze néhány maradt életben.
    Szerbiában kénytelenek voltak a nácik „saját kezükbe venni” a cigányság kiirtását. Koncentrációs táborokat szerveztek, ahol a férfiakat agyonlőtték. Az asszonyokat és gyermekeket a zemuni (zimonyi) lágerbe vitték, ahová elpusztításukra Németországból szállítottak mozgó gázkamrákat.
    Antonescuék fasiszta lapja, az Eroica állandóan napirenden tartotta, hogy a „zsidókérdés” és a „cigánykérdés” azonos. A háború után megalakult vizsgáló bizottság Romániában, illetve a megszállt ukrajnai és besszarábiai területeken megölt cigányok számát 36 ezerben állapította meg.
    Kenrick és Puxon írja: „Magyarországon a cigányság tömeges üldöztetése, mint a zsidóságé, 1944 márciusa után következett be, amikor a megszálló német csapatok átvették a hatalmat.”
    A több mint 30 ezer magyarországi cigány csak kis részben élte túl a deportálást. Ezért személyek vagy kisebb csoportok emlékezésein kívül egyértelmű, reális, átfogó-dokumentációs képet nehezen nyerhetünk erről.
    Azt sem tudjuk pontosan, hogy 1945. február végén, március elején a Várpalota mellett levő Kiserdőben hány cigányt végeztek is ki a nyilasok. Azt tudjuk, hogy körülbelül 150 székesfehérvári és várpalotai férfit, nőt és gyermeket gyűjtöttek össze egy pajtában. A székesfehérvári cigányokat előző este szállították ide teherautókon. Reggel a férfiakat 20-25 fős csoportokban elvezették avval az ürüggyel, hogy bunkerásásra mennek. Amikor elérték a Kiserdőt, ásattak velük egy széles és mély gödröt, ahová belelövöldözték őket.
    Ezután este az asszonyokat és a gyermekeket is a gödörhöz kísérték, s nekik sem kegyelmeztek. Azokat a gyermekeket, akik megpróbáltak kimászni a halottak közül, visszarugdosták a többiek közé. Ennek a tömeggyilkosságnak is csupán néhány túlélője maradt.
    A „faji üldöztetés testvérpárja” – ahogy Simone Veil mondta –, a zsidóság és cigányság sorsa végső soron azonos volt. Az elhelyezési módokban azonban volt egy megdöbbentő különbség. Nevezetesen az, hogy míg a zsidó családokat a rámpánál könyörtelenül szétválasztották, a cigány családokat együtt hagyták. Simone Veil visszaemlékezett, hogy kicsit irigyen nézték a szomszéd, szögesdróttal elválasztott „cigány tábort”, ahol apjuk, anyjuk, nagyszüleik körül a gyermekek, bár ők is csontig soványodva, de ott játszadoztak, futkároztak. (S aztán megrendülve futott végig a táboron a hír: úgy, ahogyan voltak, gyermekeket, szülőket együtt vitték a gázkamrákba…)
    Minthogy Nürnbergben a cigányság ügyében elfelejtették kihallgatni a lágerfőnök vádlottakat, a módszereket illetően a történészek csak feltételezésekre vannak utalva.
    Tudjuk, hogy a nácik az embereken való kísérletezéshez széles körben kerestek cigány médiumokat Auschwitzban. Dr. Mengele a cigány ikrekkel és a fenolinjekció hatásformációival kísérletezett; Ravensbrückben a férfiak és nők sterilizációjával foglalkoztak; Clauberg ott 140 cigánylányt sterilizált; Horst Schumann még 1945 márciusában is sterilizált röntgensugár-kísérlettel cigány nőket és férfiakat; Natzweilerben tífusszal fertőzték őket, Dachauban sóoldattal injekciózták és kényszerítették őket emberileg addig elképzelhetetlen mennyiségű vízivásra. Sachsenhausenban mustárgáz-kísérletekre használták a cigány foglyokat; Buchenwaldban a flekktífusz-inficiálással a hidegrázás sokkhatásait vizsgálták rajtuk. A kísérletekbe belehaltak már nem tudnak tanúskodni – ám néhányan az életben maradottak közül Bergen-Belsenben vallottak ezekről a nyilvánosság előtt.
    Hogy az embertelen kísérleteknek hány magyarországi cigány volt az áldozata? Ez ma már kideríthetetlen. De talán a dolgok végső lényegében nem is csak erről van szó, hanem ennél többről. A magyar cigányság sorsa része az európai cigányság történetének. És „a cigányság évszázados szenvedései történetében – ismét Engholmot idézve – egyetlen korszak vagy fejezet sem volt olyan véres és könyörtelen, mint sorsuk a német fasizmus idején, egész Európában”.




Indiai eredetű rajz pálmalevélen

SZELE ANNA
   
Visszafojtott emlékezet
   
Gondolatok Katz Katalin könyvéről
   
Katz Katalin magyar származású, kislánykora óta Izraelben élő szociológus. Minden róla szóló vagy általa írt írásban felemlíti két meghatározó élményét: holokausztot túlélő szülei és bátyja mellett mindig úgy érezte, hogy azok már bizonyítottak, ő még nem. A másik: még budapesti kislány korában cigány gyerekekkel játszott volna, de felnőtt kísérője megtiltotta. Otthon megkérdezte édesapját, igaz-e, hogy tilos cigány gyerekekkel játszani. Apja azt válaszolta, hogy nem származásuk szerint választjuk barátainkat, sőt: a cigányok sorstársaink, együtt szenvedtünk velük a lágerekben.
    Katz Katalin ezzel a könyvével (Visszafojtott emlékezet. A magyarországi romák holokauszt történetéhez) ahhoz a több évtizede folyó vitához szól hozzá, hogy a holokauszt csak a zsidók és (némely vélemények szerint) a nácik története-e, vagy abban igenis helye van – s milyen – a cigányoknak. A szerző elfogadja a holokauszt fogalom használatát (ami az általa ismertetett vélemények szerint az iparszerű, nagyüzemi jellegű népirtáson kívül azt a speciális elemet foglalja magában, hogy célja faji alapon az egész zsidóság kiirtása), de könyvével vitatkozik is vele – cigány interjúk tucatjaival érvel amellett, hogy a cigányok ellen elkövetett népirtás is integráns része a holokausztnak.
    Katz elvi vitát nem folytat, magyarországi – döntő részében maga készítette – interjúkkal érvel. Az interjúkból kiderül, hogy – a zsidókhoz hasonlóan – a háború elején a cigányokat is katonának hívták be (így fordulhatott elő, hogy például Borban a zsidó munkaszolgálatosok keretlegényei között cigány is akadt), majd a faji alapon elrendelt munkaszolgálat rájuk is vonatkozott. (Bár Katz munkaszolgálatos interjújából annak ideje nem derül ki, de Karsai László szerint a cigányok munkaszolgálatát 1944 nyarán rendelték el, a vidéki zsidóság deportálása után.)  A cigányok más részét a zsidókkal együtt deportálták, vagy a deportálás szándékával összegyűjtötték, s vagy gyalogmenetben tovább indították nyugat felé, vagy – a front állása miatt – 1944 novemberében a komáromi erődből szabadon engedték. Nem tisztázódik a könyvből, hogy a deportálás, a koncentrálás pontosan mikor történt. Katz statisztikákat idézve az 1944 júliusa és 1945 áprilisa közti veszteségekről beszél, azok szerint 5000 (Karsai László) vagy 25-30 000 (Mezey és társai) cigány áldozata volt a fasiszta rezsimnek. Az első becslés szerint 1000 a visszatértek száma, a második szerint 3-4000. Katz szerint 50 000 érintett, a túlélők számáról nem szól. Az 1944 júliusától történő számbavétel vagy azt jelenti, hogy a korábban, a zsidókkal együtt elhurcoltak számát nem ismerjük, vagy azt, hogy – mivel a zsidók deportálása 1944 júliusától a nyilasok hatalomátvételéig szünetelt – a cigányok üldözése önálló akciókként is folyt (július és október között) végül pedig jelentheti azt is, hogy a nyilas rémuralom alatt történt. Ennek ismerete – ha a holokauszt fogalom értelmezése szempontjából közömbös is – a magyar történelemismeret miatt fontos lenne.
    A cigányok meggyilkolásának volt egy saját lakóhelyükön intézményesített módja is. (Hasonlóan a zsidók és mások Dunába lövéséhez.) Erre a lengyeli és (a Jancsó Miklós által Temetetlen holtak című filmen is feldolgozott) lajoskomáromi esetet írja le a szerző. Mindkettőnek az a sajátossága, hogy (az egyik esetben 1 nappal később, a másikban a 2 órányi járásra levő faluban) már ott volt a felszabadító Vörös Hadsereg, amikor a cigányokat az utolsó pillanatban még, a helybéli csendőrök (Lengyelben) vagy a falu jóváhagyásával (Lajoskomáromban) „valakik” legyilkolták. A lajoskomáromi eset a könyv leghosszabb és legkidolgozottabb története, amelyben nem csak a valamikori eseményekre vetül fény, hanem azok utóéletére is.
    Lajoskomárom kétnyelvű, sváb–magyar falu volt, a II. világháború idején a svábok tömegesen jelentkeztek a csendőrségbe. A front 1945 januárja és márciusa közt a falu határában húzódott, a szovjet hadsereg 1945 márciusában kerekedett felül, amit a helyiek a falu elesteként éltek meg.
    1996-ban Jancsó Miklós és ismert cigánykutatók tudomására jutott, hogy a községben 1945 januárjában 2 családot, 14 embert meggyilkoltak. A dokumentumfilm készítésére meghívták Katz Katalint, aki szem- és fültanúja volt a múltfeltárás folyamatának és különösen érzékenyen figyelt a mai reakciókra. A forgatás előtt az akkori polgármester és Jancsó beszélgetéséről Jancsótól értesült: a polgármester a háború után született, soha nem hallott arról, hogy a községben cigányokat gyilkoltak volna, de ezt kizárt dolognak is tartotta, mégpedig két okból: egyrészt a falu csendes, nyugodt, békés, másrészt, ha így lett volna, az ő nevük is szerepelne a háború áldozatainak emelt emlékművön, ahogy a két zsidó áldozaté rajta is van. A történet további része Katz személyes megfigyelésén alapszik: találnak passzív résztvevőt, akit annak idején községi szolgaként arra utasítottak, hogy – a gyilkosság idején – álljon őrt a falu végén, s oda senkit be ne engedjen. De ő volt az is, akinek a családja jóban volt a megölt családokkal, s kérdezése idején is tudta, hogy az egyik család egyetlen élő tagja – aki már a gyilkosság idején sem lakott a faluban – hol található meg. A történet további részében Katz őt is, és a vele együtt megjelenő, ugyancsak cigány szomszédját is túlélőnek nevezi – indokolja is –, mert szeretteiket vesztették el. A szomszéd úgy kerül a  történetbe, hogy annak idején az egyik meggyilkolt lány a szerelme volt, s éppen ezért, mivel az ő faluja már stabilan szovjet kézen volt (még egyszer mondom: 2 órányi a távolság), lovaskocsival átjött a két családért, hogy biztonságos helyre menekítse őket. A családok köszönték a segítséget, de azt mondták, hogy nem kell megszökniük, ők jóban vannak a falusiakkal. Visszafelé útjában aztán falusiakkal találkozott, akik munka és pénz ígéretével maradásra akarták bírni, de valami olyan fenyegető volt a hangjukban, hogy inkább menekült.
    Másnap külön a férfiakat (a temetőben) – és külön a nőket, a gyerekeket (a kukoricaföldön) megölték.
    Az egyetlen megmaradt családtag és a volt szerelmes a háború után visszatért a faluba, hogy legalább a sírokat felkeresse. Vasvillával, kaszával kergették el őket. „Itt se neked, se senki hozzád hasonlónak nincs helye és semmi keresnivalója, itt semmi sem történt!” Újból csak a filmesek hívására kerültek Lajoskomáromba, ahol az egyik asszony felismerte a valahai szomszédot. Felemlegették az egykori ismerősöket, közös emlékeket, mindaddig, amíg – mégiscsak vannak itt jó emberek! – a látogató arról nem kezdett beszélni, hogy talán még meg lehetne találni valamit abból, ami régen az övék volt. Ekkor az egykori szomszéd sietve elbúcsúzott.
    Katz Katalin megjegyzései: a cigányoknak nem volt sírjuk, még csak „tetthely” sem azonosítható, hiszen elnyelte őket a föld. (Ahogy a polgármester állításával szemben a zsidóknak sem volt helyük az emlékművön.) Amikor a tettet már nem lehetett tagadni, a tettesekről hallgattak. Az őrként szereplő embert a lánya az interjú közben utasította, hogy mondja azt: idegen katonák voltak. Aki a csendőröket szállította a kivégzés színhelyére (utasításra) az a csendőröket nem ismerte, nem is látott semmit, mert azt parancsolták. A falubeli asszony szerint az az idegen „orosz” volt, aki kémkedett, ő akarta megmutatni a náluk bujkáló magyar katonákat az oroszoknak, s ő mutatta meg előzőleg a németeknek a cigányokat, ahogy azt is az oroszoknak, hogy hol voltak megerőszakolnivaló fiatal nők. A falu idős papja – azonos a cigányok valamikori papjával – kényszeredetten vette elő az anyakönyvet, melyben a nőkről, a gyerekekről semmiféle adat nem volt, a férfiakról pedig ez: „miután halálra ítélték, kivégezték őket”. Katz a hiány és – az akaratlagos – felejtés különböző formáit írja le; ennek tulajdonítja azt is, hogy a falu a háború óta elvesztette a német nyelvet.
    Katz elégedetlen azzal, hogy a film kevesebbet mutat be a lehetségesnél. Nem mutatja meg az előttük bezárult ajtókat, nem mutat általa fontosnak tartott szereplőket, nem bolygatja meg eléggé a falu csendjét. Méginkább elégedetlen a film hatásával. Amitől a falu tartott, s amit Katz Katalin remélt, nem következett be. Maradt a csend.
    Végezetül: akár volt ilyen szándéka a szerzőnek, akár nem, az interjúkból kiderül a cigánytörténet kutatásának számos nehézsége. Katz abból a tényből indul ki, hogy a cigányok üldözésére vonatkozó iratok nem maradtak fenn – éppen ezért készítette és gyűjtötte az interjúkat. Az emlékezések azonban magukból a tényekből nagyon keveset árulnak el. Sokkal kevesebbet tudunk meg arról, hogy mi, hol, mikor történt, mint arról, hogy az az elbeszélőre milyen érzelmi hatással volt, s maradt a mai napig is. (A tipikus reakció: „Nagyon beteg lettem tőle, most is beteg vagyok tőle.”) Mindazonáltal a könyvében közzétett interjúkkal Katz Katalinnak vitathatatlanul sikerül bebizonyítania, hogy a fasizmus cigány áldozatai – akárcsak zsidó sorstársaik – a magyar hatóságok és a lakosság tevőleges részvételével kerültek hóhérkézre.
    Mint ahogy vitathatatlanul bizonyos az is, hogy a Horthy-korszakban (a hitleri Németországhoz hasonlóan) hoztak cigányellenes intézkedéseket. 1927-től rendszeres „cigányrazziákat” rendeltek el országszerte, azzal a figyelmeztetéssel, hogy minden egyes cigány személyt „gyanús egyénként” kell kezelni. 1938-ban sterilizálásukat javasolták, s azt, hogy valamennyiüktől – bűnügyi nyilvántartás végett – ujjnyomatot kell venni, és lépések történtek alsóbbrendűségük genetikai „bizonyítására” is.
    Ha a háborúban a rezsim maga meg nem semmisül, aligha kétséges, hogy következetesen végre is hajtják mindezt.




Péli Tamás grafikája

BISTEY ANDRÁS
   
Nemcsak Tiszabura gondjai
   
Ez a riport először a Jászkunság című folyóirat 1976. évi harmadik (szeptemberi) számában jelent meg. Szóhasználata, szemléletmódja a mai olvasó számára bizonyos szempontokból már idegenül hathat, hiszen annak az időszaknak a jellegzetes terminológiáját használja. A leírt események között is van, amelyik furcsának tűnhet a 21. században, a mai kor sok mindent másképpen ítél meg. Ám segítő szándékkal íródott, és segítő szándékokról szól. Képet ad a harminchárom évvel ezelőtti helyzetről, bizonyítva, hogy azóta inkább romlott, semmint javult a cigányság helyzete.
   
    B. A.
   
1.
Magyarországon a cigány lakosság 3-4 százalék, Szolnok megyében 1975-ben 4,6 százalék volt, de a tiszafüredi járásban levő Tiszabura községben elérte, sőt időközben meg is haladta a 33 százalékot. Ahol ilyen tömegben él együtt a cigány lakosság, ott másképpen vetődnek föl a gondok, amelyeknek megoldása az MSZMP Politikai Bizottságának 1961-ben hozott határozata óta hangsúlyozottan foglalkoztatja a tanácsokat, és mindazokat a társadalmi és tömegszervezeteket, amelyek tehetnek valamit a cigányság helyzetének javításáért.
    Tiszaburán a magyar lakosság száma 1970 és 1975 között évente harminceggyel csökkent, a cigányok száma ugyanezen idő alatt évente negyvenkilenccel növekedett, és 1975-re elérte a 966 főt. (Csupán a pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy a cigány-magyar megkülönböztetésre ez esetben csupán technikai okokból van szükség, a cigányok helyzetének vizsgálata és leírása megköveteli, hogy valamilyen módon megkülönböztessük őket a község többi lakójától. A „cigány” és a „magyar” szó erre alkalmas, országszerte használják maguk az érdekeltek is.)
    Tiszaburán a községi tanács vb 1970-ben intézkedési tervet fogadott el a cigány lakosság helyzetének javítására. Attól kezdve évenként foglalkozott a kérdéssel, de bárhol, bármikor, bármiről kezdenek tanácskozni Tiszaburán, előbb-utóbb a cigányok helyzetére terelődik a szó, vagy legalábbis részben arra. A végrehajtó bizottság 1975. május 16-i üléséről készített rövidített jegyzőkönyv is jól mutatja, hogy milyen élénken foglalkoztatja az embereket ez a kérdés, és egyúttal milyen ellentétes és helyenként szélsőséges vélemények alakultak ki, még a vezető testületben is:
    „G. I. A munkaviszonyban nem álló cigányokkal kapcsolatban kérdezte, hogy ezekre miért nem érvényes a munkakényszer? Miért nem alkalmazzák a törvényeket ugyanúgy a cigányokra, mint a magyar emberekre? Ha magyar ember engedély nélkül épít házat, akkor megbírságolják, és ha ugyanezt cigány csinálja (toldalékot épít a házához engedély nélkül), nem indítanak ellene eljárást.
    B. S. Sokat léptünk előre, de ez még mind nem elég. Hathatósabb intézkedéseket kellene tenni.
    M. I. Elismeri, hogy sok cigány dolgozik rendesen. A további feladat is az, hogy a munka felé kell terelni őket.
    B. K. Veszélyesebbnek érzi a helyzetet, mint az előtte felszólalók. Hiába van lakás és fejlődés, olyan helyzet fog kialakulni később, hogy növekszik az analfabetizmus. A felnövekvő korosztály nem fog odajutni, hogy dolgozzon, fiatal gyerekek kártyáznak, isznak. Valamilyen felsőbb szintű intézkedést kellene hozni ezeknek a dolgoknak a megelőzésére. Kollégiumi formában lehetne a gyerekek nevelését biztosítani. Lakáskörülményeiket tovább kell javítani. A cigányprobléma belátása szerint az elkövetkezendőkben tovább fog növekedni, ha hathatósabb intézkedések nem születnek.
    N. I. Véleménye szerint a cigánykérdés nem kerülhető ki. Ha a születések számát vesszük figyelembe, nálunk nem néger-, hanem cigánykérdés lesz. A termelőszövetkezet felé nem lehet irányítani őket. Ha az iskolai végzettség nincs meg, nem lehet foglalkoztatni a cigányokat. Már a nyolc általános sem elég, szakképzettségre van szükség.
    N. L. Véleménye szerint a felsőbb szerveknek kell törvényt alkotniuk ebben a kérdésben, mert a helyi vezetés nem tud segíteni. Hiába segít a lakosság, a tanács, ha ők elkártyáznak, elisznak mindent. Már kicsi korukban nevelni kell őket, mert ha felnőnek, már nem lehet. Nagy feladat, hogy az óvodában el tudjuk helyezni a cigány gyermekeket, mert az iskola nagyon kis segítséget tud adni. A tanár hiába beszél azoknak a gyerekeknek, akik éhesen vagy álmosan, fáradtan ülnek az iskolapadba. Javasolja, hogy az óvodába több cigány gyereket vegyenek föl, mert ez nagy mértékben elősegítené az iskoláztatást.
    N. I. Föl kell készülnünk arra is, hogy ha nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel megfelelően, a mi fejlett szaktudással rendelkező fiatal szakembergárdánk elköltözik innen, hiába adunk meg nekik mindent.
    N. L. Elmondja, hogy a munkaképes gyerekek (15–16 évesek) nem dolgoznak, és teljesen lerongálják a házakat is. Ezeknek a száma igen jelentős, és csak kártyáznak, lógnak, szemtelenkednek.
    F. S. Elmondja, hogy azzal nem haladunk előre, hogy elhalasztgatjuk a törvényhozást. Javasolja, hogy akik nem dolgoznak, nincs munkaviszonyuk, kényszermunkára kellene vinni őket, és a pénzt, amit keresnek, a családjuknak adni. Nagyon sok idegen cigány van a faluban, és a rendőrség is gyakrabban látogathatná a telepet, mert ezek nincsenek bejelentve.
    R. L. Borzalmas az a helyzet, ami a telepen van. A gyermekek elsősorban a szülőktől tanulhatnak, de a szülők addig isznak, amíg csak a pénzükből tart, azután meg ennivalóra sincs.”
    A helyi feladatok megfogalmazásakor a munkavállalás szorgalmazását, újabb házhelyek biztosítását, az építkezések segítését, az egészségügyi felvilágosítást, az oktatás és közművelődés hatékonyabbá tételét emeli ki a végrehajtó bizottság.
   
2.
Valamennyi dokumentumban az áll, hogy a cigányság helyzetének javításához alapvető feltétel a munka. Tiszaburán 1975-ben összeírták a cigány lakosságot. Az összeírás szerint a községben 966 cigány lakos élt 161 családban. Ezekben a családokban összesen 335 aktív keresőt tartottak számon, átlagosan tehát egy családra nagyjából két kereső jutott, hasonlóan a magyar családokhoz. A 335 aktív kereső közül azonban csak 160-nak volt állandó munkahelye, 175-en csupán alkalomszerűen dolgoztak, és ez igen nagy különbségeket rejt. Az alkalomszerűen dolgozók közé tartoznak, akik évente csak néhány napot töltenek munkával, ugyanúgy, mint az idénymunkások, a napszámosok, akik a rövidebb ideig végzett munkával is jelentős összeghez jutnak.
    A tiszaburai cigányok közül 150-en a községen kívül dolgoznak, többnyire azok, akiknek állandó munkahelyük van. Az egész napi munka mellett 80-120 kilométert utaznak, legnagyobbrészt Törökszentmiklósra, illetve Szolnokra és vissza. Aki Szolnokra jár, annak hajnali 4-kor kell kelnie, mert a buszok 5-kor indulnak, este pedig 7 óra körül érkeznek vissza. Ilyen módon éppen azok hiányoznak a faluból, akikben megvan az igény a hagyományostól eltérő életre, s akik sokat tehetnének a még nem rendszeresen dolgozók befolyásolására. Ugyanakkor az ingázásnak ez a testet-lelket kimerítő módja akadályozza is őket a további előrejutásban, hiszen nem hagy lehetőséget a tanulásra, kivonja őket a munkahelyi és a lakóhelyi népművelés hatóköréből is. Régi kapcsolatok meglazulnak, újak pedig nem jönnek létre, hiszen ehhez szabad időre lenne szükség.
    Legtöbben a szolnoki Közlekedési Építő Vállalatnál, az Állami Építőipari Vállalatnál, a Középtiszavidéki Vízügyi Igazgatóságnál, illetve a törökszentmiklósi Baromfifeldolgozó Vállalatnál dolgoznak. Túlnyomó többségük semmiféle szakképzettséggel nem rendelkezik, ezért a legrosszabb, legnehezebb munkát végzik. A vállalatok szívesen segítenék őket a szakmunkás-bizonyítvány megszerzésében, de alacsony iskolai végzettségük miatt erre alig van lehetőség. Akik most dolgoznak, általában nem végezték el a nyolc osztályt, sőt a felső tagozatba is csak kevesen jutottak el. A keresetük 1600-4000 forint között van. Ahol többen keresnek, ott már jelentős összeggel gazdálkodhat a család, bár ebből a pénzből rendszerint 8-12 családtag megélhetését kell biztosítani.
    Gecse Miklós családjában például tizenketten élnek ötezer forintból és a családi pótlékból. Túró Sándoréknál hatan négyezerből. A dolgozók többsége egyszerű brigádtag, aki a brigádvezetőségig emelkedett, mint Réti Lajos, arról már beszélnek a faluban. A legfiatalabbak közül néhányan már elvégezték a nyolcadik osztályt. Számukra a szakmunkás-bizonyítvány az áhított cél. Túró Sándor fia hegesztő lesz, Gecse Miklósé nehézgépkezelő, mások a kőműves vagy a motorszerelő szakmát választották. Mészáros Béla nevezetes ember a faluban, hiszen két szakmája is van: szerelő és traktoros.
    A helyi termelőszövetkezetben kevés cigány dolgozik, néhány régi tag mellett inkább csak fiatal szakmunkások. „Gyalogmunkást” a szövetkezet már nemigen vesz föl, legföljebb idénymunkát tud adni, főleg az asszonyoknak.
    A rendszeres jövedelem lehetővé tette egyes családoknak, hogy a környezetükben élőkénél magasabb életszínvonalat érjenek el. Az állami segítséggel épült illetve épülő, a magánerőből emelt és a vásárolt lakások tulajdonosai mind közülük kerültek ki. A rendszeresen végzett munka megtörte a Bihari-telep lakóinak egyöntetűségét. A cigányságon belül igen erős különbségek alakultak ki életmódban, életszínvonalban, életszemléletben. A „kiemelkedettek” példája általában vonzó, de velük szemben itt-ott ellenséges magatartást is lehet tapasztalni. Ennek alapja valamiféle torz „cigány öntudat”, amely az elmaradottságot azonosítja a „cigánysággal”. Fehér Imre nyolcadikos fiát például azért verték meg a társai, mert „nem akar cigány lenni”. Fehér Imre rendszeresen dolgozik, a faluban él, tehát kiköltözött a telepről, két gyermeke van, őt a beilleszkedés példájaként emlegetik faluszerte. Természetesen a cigányságon belüli konfliktusok kirobbanásában egyszerűbb okok is közrejátszanak, mint például az irigység, a belső rétegződésben magasabbra jutók gőgje. Közülük sokan, hogy a magyarokkal jobban elfogadtassák magukat, olykor egymást túllicitálva szidják a „cigányokat”, akikhez magukat már nem számítják oda.
   
3.
A kvalifikáltabb munka végzésének legfőbb akadálya a tanulatlanság. A rendszeresen dolgozó cigányok gyermekei általában az iskolát is megfelelően látogatják, hiszen az ilyen családokban érzik a tanulásból származó előnyöket, a gyermekeket többé-kevésbé tudatosan készítik elő valamilyen pályára. Az iskolakerülők, a bukdácsolók, a túlkorosak az elmaradottabb családokból kerülnek ki, s ez nehezíti ezeknek a családoknak a felemelkedését, konzerválja az igénytelenséget, a régebbi életformát.
    Tiszaburán az iskolában jóval magasabb a cigányok aránya a községbeli 33 százaléknál: az alsó tagozatban 64, a felsőben 46 százalék. Az utóbbi adat különösen kedvező, s ez egy 1973-ban született kezdeményezés eredménye. Abban az évben ugyanis, nagy viták után, külön cigányosztályokat szerveztek az iskolában. Nem teljes szétválasztásról van szó, csupán két párhuzamos osztály közül az egyikbe csak cigány gyerekek járnak, a másikba vegyesen osztják be a tanulókat. Csökkent a bukások száma, több cigány gyerek jutott felsőbb osztályokba: nyolcadikba például a most befejeződött tanévben hatan jártak, hetedikbe viszont már huszonketten, hatodikba huszonegyen, ötödikbe huszonketten.
    Bár arányuk a felsőbb osztályokban növekedett, rendkívül hátrányos helyzetben vannak. Az 1975–76-os tanév első félévében az alsó tagozatban 12 gyerek bukott meg, valamennyien cigányok, a felsőben 13 gyerek közül 7 volt cigány. Ez utóbbi számok mutatják, hogy ha – legalábbis rövid idő alatt – teljesen megszüntetni nem is, csökkenteni lehet a cigány gyerekek elmaradását.
    A harmadikosok közül például az úgynevezett tiszta cigányosztály tanulói átlagosan jobban tudtak olvasni, mint a vegyes osztály tanulói. Az ilyen eredmények mögött azonban nagyrészt egy-egy, hivatását a megszállottságig szerető pedagógus önzetlen munkája áll, mint az említett esetben a Horti Erzsébeté. A cigány gyerekeknek úgy kell megtanítani a tananyagot, hogy otthoni felkészülésükre gyakorlatilag nem lehet számítani. A napközisek között mindössze 13 cigány gyerek van, mivel az ellátásért fizetni kell, és sok szülő nem akarja, vagy nem tudja vállalni az összeg rendszeres befizetését.
    Az otthoni körülmények egyéb módon is nehezítik a cigány gyerekek iskolai munkáját. Egy felmérés során például kiderült, hogy a cigány családokban egy ágyon 3-7 gyerek alszik. A felső tagozatosok 28 százaléka harmadmagával alszik egy ágyon. A fáradtság, valamint a nem mindig kielégítő ruházkodás és táplálkozás a hatékonyabb iskolai munka legfőbb akadálya. Az éhesen, télen összefagyva érkezett gyerekeket igen nehéz bevonni a közös munkába.
    Az elmúlt tanévben 72 esetben tett följelentést az iskola olyan szülők ellen, akiknek a gyerekei nem látogatták az órákat. A 72 szülő mind cigány volt. A büntetésről megoszlanak a vélemények a pedagógusok körében. Nem mindenki helyesli, mondván, hogy ha a sokgyerekes családoktól pénzt vonnak el, azt elsősorban a gyerekek sínylik meg. A gyakorlat azonban inkább azt mutatja, hogy kellő körültekintéssel és más ösztönzőkkel együtt alkalmazva, a büntetés is hozzájárulhat, hogy a gyerekek rendszeresebben járjanak iskolába.
    Az óvoda sokat segíthet a cigány gyerekeknek az iskolára történő előkészítésben, de óvodába viszonylag kevesen járnak közülük, mivel betegségek, fertőzések miatt nagy az elutasítottak aránya. A kötelező székletvizsgálat jó részüket kiszűri, bár a jelentkezők száma sem túl magas. Helyhiány miatt cigány gyerek fölvételét nem utasították el; a fölvettek megtartása azonban gondot okoz, és nem is mindig sikerült.
    Az egyéves iskola-előkészítőbe 16 cigány gyereknek kellett volna járnia, de valójában az érdekeltek fele sem jelent meg, ezért az előkészítő elmaradt. Pedig a pedagógusok házról-házra járva próbálták összeszedni a gyerekeket, akik ingyen uzsonnát is kaptak volna.
    A községben az óvónőkkel együtt 26 pedagógus dolgozik. A fluktuáció erősen akadályozza az összeforrott tantestület kialakulását. Nem mindenki bírja ezt a munkát, amely egyéb nehézségei mellett nem is mindig veszélytelen. Hiszen előfordult, hogy a nagyobb gyerekek megtámadtak pedagógusokat. Aki ottmarad, arra olykor emberfeletti munka vár. Amikor például korrekciós osztályt akartak szervezni az iskolában, két bizottság jött ki, hogy megvizsgálja a gyermekeket. Az első bizottság a 17 behívott gyerek közül ötöt engedett volna hagyományos tantervű iskolába, a második egyet.
    A pedagógusoknak, nevelőmunkájuk során olyan általános magatartás- és életmódbeli szabályokra is meg kell tanítaniuk a cigány gyerekek nagy részét, amelyeket más gyermekek már otthon megtanulnak. Az egyik osztályban például mosakodási bemutatót tartottak. Másnap a pedagógus kérdésére 20 gyerek közül 8 válaszolt úgy, hogy otthon is mosakodott, ahogyan az iskolában tanulta.
    A felnőttoktatás is kínál lehetőséget a cigányoknak a társadalmi fölemelkedésre. Tavaly a termelőszövetkezetben indult egy 16 hetes tanfolyam, amelynek hallgatói elvégezték a nyolcadik osztályt. Ebben a csoportban csupán egy cigány volt, aki zenész szeretett volna lenni, de csak úgy kaphatta meg az engedélyt, ha befejezi az általános iskolát. Az idén az öthónapos tanfolyamnak 13 hallgatója volt: 8 hetedikes és 5 nyolcadikos, valamennyien cigányok. Mindnyájukat valamilyen szakképzettség megszerzése ösztönözte a tanulásra. Mostanában a hegesztői és a gépkezelői tanfolyamok a legnépszerűbbek. A hetedikesek között volt egy brigádvezető is, Bánki József, akit azzal győztek meg a tanulás szükségességéről, hogy mint brigádvezetőnek, példát kell mutatnia.
   
4.
A tiszaburai Bihari-telepen egy-két éven belül az utolsó putrit is szétverik, és valamennyi család jobb lakásba költözik. A putrikat valamikor a legrosszabb helyre, egy mélyedésbe építették, ahol nagyobb esők után mindig elöntötte őket a belvíz. Most 4-5 putri áll még, a családok többsége a Veresparton lakik, ahol nem kell attól tartani, hogy a belvíz elmossa a házat fölülük.
    Az 1964-es és az 1967-es kormányhatározat nyomán 1967-ben kezdődött meg Tiszaburán a putrik felszámolása. 1967-ben 6 lakás épült kedvezményes hitellel, 1970-ben 24, 1971-ben 6, 1972-ben 8, 1973-ban 1. A cigány családok saját erőből 1970 és 1975 között 12 lakást építettek, 8 család pedig vásárlás útján jutott saját lakáshoz. Az építések és vásárlások következtében a cigány családok lakáshelyzete igen nagymértékben javult, de még mindig messze elmarad a magyar családokétól.
    A lakások többsége szoba-konyhás, legföljebb egy kamra és veranda tartozik hozzájuk. Gyakori jelenség, hogy több, rokonságban álló család költözött egy új lakásba, és olyan zsúfoltságot teremtettek, ami az egykori putrik zsúfoltságát is fölülmúlja. Van olyan szoba-konyhás lakás, amelyben 16 ember él, és ez azzal jár, hogy az új épületek igen gyorsan tönkremennek. Egyes házakhoz putriszerű toldalékot építettek, s rokonok költöztek bele. A gondatlanság, sőt olykor a szándékos rongálás is közrejátszik abban, hogy némelyik új ház már csak méreteiben különbözik a putriktól, néhány év alatt szinte lakhatatlanná vált.
    Ugyanakkor meg kell említeni, hogy e házak építői sem végeztek minden esetben teljes értékű munkát. Több ház oromfala leomlott, sok építési hiba gyorsítja a lakások romlását.
    Az új házak felépültével sokan kerültek kedvezőbb körülmények közé, de közben néhány nyugtalanító jelenség is felbukkant. Elsősorban a zsúfoltság okoz újabb gondokat. Ezek közül is az egészségügyiek adnak okot aggodalomra. Miközben egyes korábbi népbetegségek, mint a tbc, visszaszorulnak, a tetvesség és a rühesség gyakoribbá vált. Hiába akar valaki, vagy akarnak néhányan megszabadulni a tetűtől és a rühtől, az egy lakásba zsúfolódott rokonoktól visszakapják.
    Az iskolában rendszeresen ellenőrzik a tanulókat, de szinte tehetetlenek. Hiszen a gyerekek otthon újra fölszedik a tetűt meg a rühöt. A harmadik osztályban egy alkalommal 27 gyerek közül 14-nek a ruhájában illetve a hajában találtak tetűt. Cigányok és magyarok között ez a konfliktusok egyik fő oka. Több szülő inkább máshol járatja iskolába a gyermekét, elsősorban Karcagon és Kunhegyesen.
    A mélyebb gyökerű előítéletek hiányát vagy szinte elhanyagolhatóan csekély voltát bizonyítja, hogy az együttélés elemi szabályait öltözködésben, viselkedésben megtartó cigányokat – felnőttet és gyereket egyaránt – a magyarok befogadták, sőt bizonyos elismeréssel veszik tudomásul beilleszkedésüket.
    Néhány évvel ezelőtt a cigány családok nem akartak beköltözni a faluba, most viszont már sokan bánják, hogy a Veresparton maradtak. A gondozott, kívül-belül tisztán tartott házak lakói szégyelli környezetüket, szívesen szabadulnának belőle. Kertet művelnének, aprójószágot nevelnének, de ez szinte lehetetlen, hiába kerítik körül a telküket. A telepen tengődő kiéhezett, félvad kutyák és macskák elhordanák a baromfit, a zöldség-gyümölcsöt pedig a csapatosan kószáló gyerekhad dézsmálná meg. Az utóbbi néhány év egyik emlékezetes esete is gyümölcslopáshoz kötődik. Az egyik kertészkedő falusi ember, hogy szépen fejlődő gyümölcseit megóvja, villanypásztorhoz hasonló szerkezetet készített a kertjében, áramütéssel akarta elriasztani a tolvajokat, s az áram agyonütött egy cigány gyereket.
    A beilleszkedésnek, ha nem is a legfontosabb, de igen lényeges jellemzője az úgynevezett vegyes házasságok alakulása, vagy még inkább a két közösség reagálása az ilyen házasságokra. A vegyes házasság, tehát amelyben az egyik fél cigány, a másik magyar, egyelőre még ritka, szinte bárki valamennyit föl tudja sorolni a faluban.
    A közösségek alapvetően egészséges gondolkodásmódjára vall, hogy nem egyformán ítélik meg ezeket a házasságokat. A különbségtétel alapja az, hogy az alakuló új család várhatóan a társadalom normáinak megfelelő életmódot folytat-e. Ha igen, akkor a házasság szinte egyértelműen rokonszenvet kelt.
    A viszonylag nagy tömegben együtt élő cigányság, miközben legjobb elemei asszimilálódnak a falu közösségébe, sajátos életformájával maga is kifejt egy bizonyos asszimiláló hatást. A vegyes házasságok vagy a tartósabb élettársi kapcsolatok egy részében a magyar férfi vagy ritkábban a nő költözik a telepre, esetleg putriba, és ott a kiemelkedésre valamilyen ok miatt képtelen cigányok életét éli. Általában olyan emberekről van szó, akiket iszákosságuk, garázda, együttélésre képtelen természetük miatt a falu lényegében kiközösített.
    A héttagú tanácsi apparátusból több mint egy évig hiányzott a vb-titkár. Négy év alatt kilencen dolgoztak rövidebb-hosszabb ideig a tanácsnál, olykor minden közigazgatási ismeret nélkül, szinte az „utcáról behívott” emberek végeznek felelősségteljes munkát. Az idén február 13-án tartott gyermekvédelmi ankéton így fakadt ki egy elkeseredett résztvevő: „Tiszaburán a csordát négy ember őrzi, a gyermek- és ifjúságvédelmi munkát egy látja el.”
    A községi tanácsnak 31 tagja van, közülük 4 cigány. Arányuk szerint a cigányokat 9-10 tanácstagnak kellene képviselni, azonban a tanácsi választókerületek beosztása alapján csak 4 olyan kerület van, ahol a cigányok alkotják a többséget.
     A tanács munkája ugyan alapvetően nem azon múlik, hogy hány cigány tagja van, de a gyakorlat azt bizonyítja, hogy a cigány tanácstagok igen hasznosan közvetíthetnek a tanács és a cigányság között, sokat segíthetnek a tanács céljainak elérésében. Segítségükkel befolyásolni lehet a telep lakóit, felvilágosító, mozgósító munkájuk egyes esetekben nélkülözhetetlen.
    A telepnek semmiféle önkormányzata, belső hierarchiája nincs, lakói vezetőt nem választanak, a „bírót” a tanácsnál jelölik ki. Néhány száz forintos díjazás ellenében ő is közvetít a tanács és a cigányok között.
    Tiszaburán vagy negyven évig Fehér Miklós volt a cigánybíró. Olykor népszerűtlen intézkedésekről kellett tájékoztatnia a telepieket, vitája, konfliktusa is volt jó néhányszor. Különösen az utóbbi időben négy nagy fia adott – ha kellett – „nyomatékot” a már összetöpörödött, madárcsontú öregember szavának.
    A közrendre és a közbiztonságra egyetlen rendőr ügyel Tiszaburán, ugyanúgy, mint a nagyjából feleannyi lakosú Tiszagyendán. Sőt, betegsége miatt Bozsik József sem tudja folyamatosan ellátni feladatát.
     Szinte egyöntetű vélemény szerint a községben az elmúlt évhez képest romlott a közbiztonság. Lehetséges, hogy Pellei Sándor esete mondatta ezt az emberekkel. Pellei Sándort ugyanis tavasszal három, 16-17 éves cigány gyerek leütötte és kirabolta egy este a mázsaháznál. A rendőrök még aznap éjjel kijöttek Tiszaburára, és összeszedték őket, de az eset így is nagy felháborodást keltett.
    Tavaly összesen 99 szabálysértési ügy volt a községben, 5 érintett magyarokat. Az idén április első hetéig 51, ebből 7 esetben magyarok ellen indult eljárás. A növekedés tehát igen jelentős, ezek a számok azonban nem jelzik a tényleges helyzetet, amely korántsem romlott ilyen aggasztó mértékben. Az esetek zöme a cigányok között a tankötelezettség megszegéséből, a magyaroknál kontár ipari tevékenységből adódott. Sok asszony ugyanis a Fővárosi Kézműipari Vállalat abádszalóki üzemében megtanult varrni, és az iparengedély kiváltása nélkül vállalt varrást.
     Tavaly egyetlen súlyos testi sértés történt a községben: Mici Miklós rendreutasított egy másik veszekedő cigányt, aki ezért megszúrta őt.
    A megyében egyébként 1965 és 1975 között a bűncselekmények elkövetőinek 11,2 százaléka volt cigány, ami a cigányság 4,6 százalékos megyei arányához képest sok. A bűncselekmények elkövetői között nagy volt a fiatalkorúak aránya. Egy részük intézetből szökött meg, s közben követett el bűncselekményeket.
    Papp Gyula, aki több tisztsége mellett a művelődési ház igazgatója is, azt mondta: aki itt rendőr akar lenni, abban nagy hivatásszeretet legyen. Ő tudja, hiszen például a bálokon neki kell gondoskodni a rend fenntartásáról. Ez azóta sikerül jobban, amióta cigány rendezői is vannak. Évek óta nem volt nagyobb verekedés, ma már az is ritkaságszámba megy, ha egy-két sietős pofon elcsattan.
    A bálokon egyébként olyan rend alakult ki, hogy a zenekar előtt a cigányok táncolnak, a terem másik végében a magyarok. Egymást nemigen kérik föl.
    A KISZ-nek egyetlen cigány tagja van, Mészáros Béla, akit párttagnak is ajánlott a szervezet. A sportkörben 9 cigány rúgja a labdát. A tagság feltétele az állandó munkaviszony és a kulturált viselkedés. Máig emlegetik a Pengő néven is ismert Fehér Imre esetét. A telepről került a futballcsapatba, olyan időszakban, amikor annak gerincét hazatért fiatal diplomások és érettségizettek alkották, 12 osztály volt az átlagos végzettségük. Sokan állítják, hogy Fehér Imrét a csapat tette azzá, ami lett: megbecsült, köztiszteletben álló emberré, akit a beilleszkedés legjobb példájaként emlegetnek.
   
5.
Abban ma mindenki egyetért Tiszaburán, hogy ha csak az elmúlt évtizedre tekintünk is vissza, túlzás nélkül történelmi jelentőségűnek minősíthető változásokat észlelhetünk a cigány lakosság életében. A munkavállalás, az iskoláztatás, a lakáshelyzet jellemző adatai ezt vitathatatlanul bizonyítják. Más kérdés, hogy a változások üteme lassúbb, mint ahogy azt 10-15 éve a legtöbb helyen gondolták és tervezték. Az a tény, hogy legalábbis Szolnok megyében a cigány lakosság életkörülményeinek javítására készített intézkedési tervek csak néhány éves késéssel valósulnak meg, hogy a rossz emlékű telepek a vártnál lassabban és nehezebben tűnnek el, hogy a megszüntetett gondok helyébe gyakran újak lépnek, aligha lehet ok a pesszimizmusra.
    A mindennapos „aprómunkájába” belefáradt emberek valami „központi intézkedésre”, „törvényre” várnak, amely – miként remélik –, egyik napról a másikra megoldja gondjaikat. Ilyen törvényt azonban aligha lehet hozni. A „csoda” napról-napra születik a pedagógusok, orvosok, védőnők, tanácsi dolgozók, népművelők munkája nyomán. Születhetne gyorsabban is, ha például a művelődési ház vezetése nem egy mezőgazdasági technikus harmad-negyed állása lenne, amelytől maga is próbált már szabadulni, mert egyéb kötelezettségei is bőven kitöltik a munkaidejét, vagy a tanácsi apparátus több mint egy évig nem vb-titkár nélkül dolgozott volna, ha a beteg körzeti megbízottat nem egy másik község körzeti megbízottja helyettesítené hónapokig a saját munkája mellett, ha a könyvtár olvasótermét a termelőszövetkezet nem venné olyan sűrűn igénybe, hogy a terem gyakorlatilag már nem is szolgálja az olvasókat, ha… a felsorolás azt mutatja, hogy helyben vagy alig valamivel magasabb szinten a gondok egy része orvosolható.
    Vannak persze nagyobb gondok is, például hiányzik a vízvezeték-hálózat, az iskola öt különálló, egymástól távoli épületben kapott helyet. Ezeket a község a maga erejéből már valóban nem tudja megoldani.
    Tiszabura kivétel – mondhatnánk, hiszen nem sok olyan község van, ahol a cigány lakosság aránya meghaladja a 33 százalékot. Ez a község azonban megérdemli a figyelmet, hiszen nemsokára talán már más települések is ugyanilyen gondokkal szembesülnek. Ezek majdani kezeléséhez Tiszaburán sok hasznos tapasztalatot lehet szerezni.
   
    1976
 



Szentandrássy István grafikája




Péli Tamás grafikája

NAPJAINK
   
HORVÁTH ALADÁR
   
Beszédek, írások, interjúk
   
1.  
Viszonylag széles körben elterjedt az a nézet a gyöngyösi rasszizmus elleni roma demonstráció előtti napokban, hogy a tiltakozók a lázadás tűzcsóváit akarják szertehajigálni, és kezdeményezésük közveszélyes provokáció. Ugyancsak lábra kapott olyan nézet is, hogy a gyülekezés hátterében sanda „pártpolitikai” szándékok rejlenek. Holott a Gyöngyösön összegyűlt romák és nem romák, gyöngyösiek és nem gyöngyösiek azért sorakoztak fel a Fő téren, hogy kegyelettel megemlékezzenek az ötven évvel ezelőtti náci-nyilas népirtás ártatlan áldozatairól, és közös fellépésükkel hitet tegyenek az eltérő bőrszínű emberek békés egymás mellett élése, a törvényes jogrend és demokrácia mellett, vagy, más fogalmazásában: hallassák szavukat a nácizmus mai örököseinek barbárságával szemben. […]
    A város polgármestere abban a levélben, amelyben elutasította a közösségvállalást békés demonstrációnkkal, hangot adott véleményének: fellépésünk veszélyezteti „az eddig elért eredményeket”. Nem értem, miféle eredményekre gondol a polgármester úr. Ebben a városban pár éve még ismeretlen volt az etnikai szembenállás, a romákkal szemben megfogalmazódó és nyílt erőszak formájában is fellépő fajgyűlölet – ma viszont izzik az ellentétek tűzvésszel fenyegető parazsa. Ha valaki ezt a fejleményt tekinti „eredménynek”, szomorúan kell megállapítanom: nagyon eltérően ítéljük meg a dolgokat. […]
    Csaknem másfél évvel a gyöngyösi demonstráció előtt, hasonló körülmények között találkoztunk egy közeli város, Eger utcáin. Akkor, 1993 júliusában is egy brutális cselekmény, egy ártatlan roma ember nyomorékká kínzatása adta az indíttatást. Ma már felmérhető: akkori felvonulásunkkal sikerült megálljt parancsolnunk – legalább ott, Egerben – a fenyegető erőszaknak. (Az erőszaknak talán igen, a kirekesztésnek még fizikai értelemben sem: az egri Dobó téren azóta is ritkán látni romákat.) Ha csak annyit tettünk is, hogy érthetően kinyilvánítottuk: szilárdan igényt tartunk az ember-voltunkból következő jogokra, és nem fogunk szó nélkül engedelmeskedni a mészáros hajlamú újnáciknak, akkor már tettünk hasonlót, valami nagyon fontosat a gyöngyösi demonstrációval is. […]
    Nem volt könnyű megszerveznünk ezt a találkozást. Nagyon sokan azok közül, akiket megszólítottunk és hívtunk, kifejezést adtak kételyeiknek: a gyöngyösi gyújtogatás kárvallottjai nem kimondottan szegény emberek, lehet, hogy éppen a gazdagságuk ingerelte támadóikat – biztos, hogy „jó ügy” mellé állunk? […]
    Gondoljunk csak bele: miféle sors a romáké? Ha gazdag a roma, azért ütik, ha szegény, akkor meg azért. Ha sem szegénynek, sem gazdagnak nem szabad lennünk Magyarországon, saját hazánkban, akkor ugyan micsodák legyünk, hogy eltaláljuk a „népítéletek” gyáva végrehajtóinak kényét-kedvét? […]
    Mi szorongatja a lelkünket? Az etnikai háború víziója? Én nem akarok hinni az „etnikai” szembenállásban, az „etnikai” háború időszerűségében. Kegyetlen nehézzé vált mindennapjainkban konfliktusok persze hogy egyre bőségesebben adódnak – emberi konfliktusok, súrlódások az egyik és a másik ember között. De bizony sok felelőtlen újságíró, sok munkájában hanyag rendőr, sok részrehajló bíró és – ne hagyjuk ki őket sem – sok sanda szándékú politikus egybecsengő mulasztása és – gyakran már úgy tűnik – egybeszerveződő munkája kell ahhoz, hogy ezek a konfliktusok egy hibás gondolatmenet mentén etnikai szembenállássá formálódjanak. Nem először mondom ki: én úgy gondolom, hogy a frontvonal nem a cigányok és a nem cigányok között húzódik, hanem az európai jogállam, a demokrácia hívei és az ellenségei között.
   
    (Ki akarja a romlást? Magyar Hírlap, 1995. január)
   
2.
Tisztelt emlékező gyülekezet!
Kedves barátaim!
    Négy évvel ezelőtt Auschwitzba utaztam‚ hogy megtekintsem azt a szörnyű helyet, ahol testvéreink szenvedtek és az életükkel fizettek, azért mert romának születtek. A felrobbantott gázkamrák és krematóriumok előtt álltam, mikor egy öreg férfi szólított meg: „Elnézést uram, Ön roma?” Igen, válaszoltam. Válaszom hallatán a férfi könnyekben tört ki és remegő karral mutatott a tábor egy pontja felé: „Fiam – mondta –, ott voltak, ott őrizték a romákat. 44. augusztus 2-án, amikor az utolsó zsidó transzporttal jöttünk, nem jutott nekünk hely, ezért a nácik úgy döntöttek, hogy megsemmisítik a cigány lágert. Kivégeztek mindenkit, asszonyokat, gyerekeket sem kímélve.” Megrendülten álltunk ott azon a helyen, mely a végállomását jelentette egy embertelen korszak, embertelen népirtó politikájának.
    Vajon hányan tudják azt, hogy hogyan kerültünk mi gázkamrákba, miért sújtott minket is a hitleri rezsim terrorja? A válaszom a következő: A náci birodalom egyik fő alkotóeleme az a faji ideológia volt, mely az árja faj felsőbbrendűségét hirdette minden más emberi fajta, népcsoport felett. Ezt az ideológiát használták fel arra, hogy igazolják a faji-etnikai kisebbségek teljes kiirtását célzó politikájukat. Ugyanakkor Hitlerek azzal is tisztában voltak, hogy a romák Indiából erednek: onnan, ahonnan – elképzeléseik szerint – az árja faj is származott. Hitler ezért először „csak” deportálni akarta az összes romát Polinézia szigetére, ám miután az ENSZ elődje, a Népszövetség nem támogatta elképzeléseit‚ a romákra a kiirtás‚ a megsemmisítés, a „végső megoldás” várt. De előbb a nácik, pontosan azért, mert Indiából származunk, alaposan meg akartak vizsgálni minket.
    Faji kutatóintézet vizsgálta jellegzetességeinket, kultúránkat, szokásainkat. Ezért volt az, hogy a koncentrációs táborokon belül a romákat külön táborban különítették el, ahol ún. „orvosok”, „antropológusok” és egyéb „tudósok” végeztek kísérleteket asszonyokon, gyerekeken, méricskélték a koponyaméretüket, szemeink egymástól való távolságát, a nyelvünket, szavainkat, mindent, ami e „tudósok” szerint összefüggésben állhatott azzal, hogy romák vagyunk.
    A romák kiirtásának másik történeti oka pedig évszázados üldöztetésünkben rejlik. A holokauszt egy több évszázadra visszanyúló diszkriminációs folyamat betetőzése. A romákat sehol nem engedték letelepedni, ezért vándorolni kényszerültek. A hátrányos megkülönböztetést igazolandó, az európai kultúra „kóbor” deviáns, bűnöző elemekként tartott számon bennünket, és a társadalmi vérkeringésből történő kiiktatásunkra tett kísérleteket azóta, mióta megjelentünk ezen a földrészen. A náci rezsim csak annyiban különbözött elődjei többségétől‚ hogy összehangolt és „végleges” megoldást tűzött ki maga elé: népünk teljes kiirtását. A holokauszt kutató történészek és társadalomtudósok többé-kevésbé megegyeznek abban, hogy 500 000-re tehető a roma áldozatok száma, ám az amerikai Holokauszt Kutató Intézet vezető történésze szerint az áldozatok reális száma: 1,5 millió. Óriási a veszteségünk, bármelyik szám is az igaz.
    Az államszocializmus évtizedei alatt II. világháborús szenvedéseink tabuvá váltak, nem beszélhettünk roma holokausztról, nem kaptunk semmilyen kártérítést, még egy bocsánatkérést sem. Mintha mi sem történt volna, úgy kellett élnünk, elfojtanunk magunkban a félelmet, hogy a borzalmak újra történhetnek. Egyetlen felelőst sem neveztek a nevén, együtt kellett élnünk a gyilkosokkal és a kibeszéletlen fájdalmakkal. Ugyanakkor sokan közülünk ezt a korszakot, ezeket az évtizedeket, a mából visszatekintve egyfajta „aranykornak” vélik, mondván, hogy akkor minden romának volt munkája. És ha szerényen is, de biztosan meg tudott élni. Ez ugyan önmagában igaz, de ne felejtsük el azt, hogy a romáknak megint csak a társadalmi-gazdasági alávetettség jutott, a kádári rendszer a társadalom legaljára sorolt be minket. Volt ugyan munkánk, de milyen munkánk? A legkevésbé megbecsült, a társadalmilag legkevésbé elismert, a legalacsonyabban fizetett nehéz fizikai munka jutott nekünk, melyhez semmiféle képzettség nem kellett. Társadalmi fal zárta el a romák elől a társadalmi felemelkedés útjait. Időnként persze, hogy legyen hivatkozási alapja, egy-egy roma magasra jutott, juthatott. Tőle aztán „jótevői” elvárták, hogy bocsánatot kérjen népe „tehetségtelenségéért”, áldja a vele jót tevők nagylelkűségét, és elfelejtse‚ hogy honnan jött, megtagadja azt, aki volt. Egy-egy ilyen ember feljutott, és a fal azonnal újra összezárult, népünk maradt a társadalom legalján a kitörés minden esélye nélkül.
    „Fekete vonatok” szállították szétzúzott, szétbombázott hagyományos közösségeink esélytelen, vesztésre ítélt tagjait a munkahelyre, a városba, s vissza a faluba. Bár ezeken a vonatokon legalább volt ülőhely, nem úgy, mint a marhavagonokban. De a hazai romák közössége társadalmilag ugyanúgy számkivetett maradt, mint az előző évszázadokban.
    Erőszakkal próbáltak minket beolvasztani, nem volt szabad és illő romaságunkat hangoztatni. A rendszer asszimilálni akart minket a munkásosztályba. Mária Terézia korában „parasztokká” kellett volna válnunk, az „újparaszt” nevet kellett viselnünk, most pedig a munkásosztályba kellett beolvadnunk, „szocialista embertípussá” válnunk. Származásunkra hivatalosan csak a „Kék fényben”-ben lehetett utalást hallani, akkor is úgy, mint „cigány bűnöző”, illetve, „kreol bőrű” gyanúsított.
    Az államszocializmus tehát újra kitermelte a társadalom legalján élő, vegetáló romák százezreit, hogy azután a „gazdasági szerkezetváltás és reform” pár év leforgása alatt leselejtezzen minket, az utcára taszítson, és a teljes kilátástalanságba, a még mélyebb nyomorba döntsön.
    A romák többségének útja az álságos nyugalomból a teljes nyomorba vezetett. Újratermelődtek a gettók és a nyomortelepek, melyekben a zártság, a kitörésképtelenség fullasztó levegője uralkodik. A demokrácia keretében a hatalmi kontroll módszere megváltozott: a régebbi központi ellenőrzést és levezénylést felváltotta a szétterített, lokalizált hatalom, közösségeinket „együttműködés” címen a helyi önkormányzatok ellenőrzik, irányítják, szabják meg lehetőségeinket.
    Egy más modell, de a lényegében ugyanaz: Magyarországon a romák gyarmatosító uralom alatt élnek most is, akárcsak korábban. Elzárva a társadalomtól, önmagukat és testvéreiket pusztítják, élet-halál harcot vívnak egymással a túlélésért, egy falat kenyérért, vagy azért a kis koncért, melyet a gádzsó társadalom eléjük vet. Közösségeinket, problémáinkat, sorsunkat pedig közrefogja és körbeveszi a közöny, a társadalom teljes érdektelensége. A „közöny zónáiban” élünk, akárcsak akkor, amikor katonák jöttek értünk és marhavagonokban tereltek, vagy a falu határába kísértek bennünket, hogy aztán a saját magunknak kiásott tömegsírokban lőjenek minket, asszonyainkat, gyermekeinket. A társadalmat akkor sem érdekelte, és ma sem érdekli, hogy mi lesz velünk, hová vezet utunk.
    Amíg a gettókban, az elkülönített nyomortelepeken a társadalom figyelme, szeme elől elzárva élünk és halunk, addig senkit sem fog érdekelni, hogy gyermekeink ólomtól mérgezettek, vagy döghústól kapnak halálos fertőzést, hogy szipuzástól, kábítószerektől vagy alkoholtól 15-16 évesen pusztulnak-e el, egyszóval, hogy a mára már teljesen szétzúzott és megnyomorított népünk nagy része haláltusáját vívja. Sokszor vetik szemünkre, hogy mi vagyunk a felelősek nehéz sorsunkért. Pedig ott, ahol mindennapos küszködés folyik az éhség, a hideg, a fáradtság és olykor az ütlegek ellen, ott a választás (különösen az erkölcsi döntés) lehetősége a nullára csökken.
    A fasizmus korszakát és a mai állapotainkat a közöny és a zártság kapcsolja össze. Nincs szükség ma Auschwitz-szerű koncentrációs táborokra, elég, ha elkülönített, zárt világba kényszerítenek minket. Gettószerűen elkülönülő cigánytelepekbe, nyomortelepekbe, nem nemzetiségi‚ hanem faji és szociális alapon ellenőrzött roma gyűjtőhelyekre. Ezek után törvényszerű, hogy több emberünk ül a börtönben, mint az egyetemek iskolapadjaiban. S a rendszer, a közösség belső és demokratikus ellenőrzése érdekében kiválasztja és magához emeli a „főnököket”, ahogy ezt olasz szóval régen mondták, a kápókat. Ezek régen is és most is az öngyűlölő, hatalomvágyó, sok esetben zsarolható és kisstílű emberek közül kerültek ki. Ők azok, akiket elnyomott létükre megfertőztek az elnyomók‚ akik ösztönösen azonosulni akarnak elnyomóikkal.
    De nemcsak gyenge, hanem erős politikai és erkölcsi gerincű emberek is élnek ebben az országban. Ők azok, akik tudják, hogy mások és magunk bűneinek láttán elfordulni nem szabad.
    Látni és tudni kell, szembenéznünk múltunk és jelenünk kínjaival, mert ellenkező esetben, ahogy ezt Primo Levi olasz zsidó túlélő mondja: „Minden oldalról körülvesz bennünket a múlt és a jelen kínjának tengere, és évről-évre magasabbra dagad, olyannyira, hogy csaknem belefulladunk.”
    Közös a felelősségünk abban, hogy a jelenleg is dagadó tengerbe ne fulladjon bele senki. Emberek lévén szót kell értenünk egymással: ez a legegyszerűbb és leghasznosabb módja annak, hogy magunk és mások békéjét megteremtsük és megőrizzük.
    Köszönöm megtisztelő figyelmeteket.
   
    (Beszéd a Roma Holocaust-megemlékezésen, a magyar 
    Parlament előtt), 1997. augusztus 2.
   
3.
Jövőre lesz tíz éve, hogy a magyarországi kisebbségi törvény létrehozta a kisebbségi önkormányzatok rendszerét. 1994-ben több mint 400, 1998-ban 800, 2002-ben 1000 önkormányzatot választottak meg – többségi szavazatokkal. A rendszer ki van szolgáltatva a többségi szavazóknak, a kisebbségi önkormányzatok helyi szinten ki vannak szolgáltatva a települési önkormányzatoknak, az Országos Cigány Önkormányzat pedig a mindenkori kormány érdekei szerint működik. Az első kisebbségi önkormányzati választások óta egyre karakteresebben artikulálódik Magyarországon három különböző roma politikai stratégia. A polgárjogi, a nacionalista-etnokrata és a korporatív. Az utóbbi leginkább a cigány önkormányzatok és a Lungo Drom stratégiáját jellemzi. Ma már csaknem ötezer roma közéleti ember dolgozik a cigány önkormányzatokban. A közéletben részt vevő romák számának gyors növekedésével egy időben drasztikusan romlott a cigányok többségének életszínvonala. […]
    Vajon az állam miért biztatja politizálásra a cigányokat, amikor nyilvánvalóan nem kíván a jelenlegi ideológiai, politikai és gazdasági feltételek mellett eleget tenni a roma társadalom alapvető, elsősorban szociális igényeinek. Véleményem szerint azért, mert megteheti. A roma önszerveződés politikailag fejletlen, nyomásgyakorlásra gyenge. Továbbá: sokkal olcsóbb eltartani egy néhány ezer fős, megvásárolható, jelentős részben politikailag hasonulni kívánó cigány elitet, mint az objektív problémákat enyhíteni s a hátrányokat csökkenteni. Mára világossá vált, hogy a cigányok politikai tevékenységének etnikai pályára terelése intézményesíti politikai elszigeteltségüket és konzerválja nyomásgyakorló képességük gyengeségét. Világossá vált, hogy a cigány önkormányzati rendszer is, a korporatív stratégia és az etnicista stratégia is csődöt mondott. A közvélemény-kutatási adatok 2001-ben azt jelezték, hogy a romák nagy számban fognak szavazni a parlamenti választásokon, s hasonló arányban szavaznak majd a különböző pártokra, mint az azonos társadalmi szinten élő nem cigányok. […] Ettől lettünk érdekesek a kétpólusúvá váló és kiegyenlített erőviszonyokat mutató magyar politikai életben. A romák több felelősséggel viseltetnek a sorsuk iránt, mint ahogy feltételezik róluk, s mint a „képviseletükben” politizáló politikusok.
    A legutóbbi parlamenti választásokon – a felméréseket igazolva – a romák csaknem hatvan százaléka ment el szavazni, s közel fele-fele arányban szavaztak jobbra és balra. Baloldali–liberális kormány alakult – nem jelentéktelen roma szavazótáborral –, amely programjában a romák társadalmi és gazdasági integrációjára, az esélyteremtő politikára helyezi a hangsúlyt. Kissé felemás és ellentmondásos módon, de elindult a kormány ebbe az irányba. Esély mutatkozik arra, hogy a cigányok etnikai-kulturális „másságának” érvényesítése helyett a cigányok állampolgári (esély)egyenlőségének érvényesítése kap megerősítést. Az új kormány a romák társadalmi integrációját elsősorban a leszakadó társadalmi csoportok reintegrációjának keretén belül kívánja előmozdítani. Fölhagyva a párhuzamos intézményi struktúrák kiépítésével, noha erős nyomás nehezedik rá ez irányban a nacionalisták és a rasszisták részéről. A gazdasági, lakhatási és oktatási válságjelenségek szakszerű kezelése haladéktalanul meg is indulhat. A magyarországi romák nem szavaztak a cigány pártokra, mert túlnyomórészt elutasítják az etnikai alapú politizálást, és ki akarnak lépni abból a csapdából, amelyet a roma és gádzsó nacionalisták teremtettek számukra. Nem akarják, hogy kiszorítsák őket a demokratikus jogállami keretekből, mert ennek alternatívája a politikai gettó. […]
    Úgy látom, hogy veszélyes érdekazonosság kezd kialakulni az egyes nemzetek nacionalistái, a cigány etnokraták és az európai bürokraták között. Az európai bürokraták, akik a legkevésbé ismerik a roma problémavilágot, ráutaztak egy ügyre, amelyet a nemzetállamok nem tudnak kezelni. A kelet-európai országok nacionalistái, de sokszor még a multikulturális neoliberálisok is másságunkat hangsúlyozzák. A genetikai másságunkat, a munkához való viszonyunk, a kultúránk különbözőségét. Azzal érvelnek tehát, hogy „a romák nem olyanok, mint mi, és soha nem is lesznek olyanok”. […]
    Én olyan Európában szeretnék élni, ahol a szegénység és az egyenlőtlenségek csökkennek, és ahol mindenki egyenlő állampolgárként boldogulhat szabadon gyakorolva jogait, és nem olyanban, ahol az esélyegyenlőség hiányában a faji megkülönböztetést és az etnikai szembeállítást gerjesztik.
   
    („Cigánykoncepciók”,  Népszabadság, 2002. december)
   
4.
I. A ROMA SZEGÉNYEKET ÉS A NEM ROMA SZEGÉNYEKET KÖZÖSEN ÉRINTŐ INTÉZKEDÉSEK
   
    Alkotmánymódosítást kezdeményezünk a lakhatás jogának alkotmányos, állampolgári joggá emelése érdekében Törvényben rögzítjük, hogy gyermekes családot kilakoltatni csak abban az esetben lehet, ha az érintett önkormányzat, vagy az állam gondoskodik az emberhez méltó lakhatás feltételeiről.
    2.) Továbbfejlesztjük a lakhatási támogatás intézményét: a legszegényebb családok megsegítésére, ahol a lakhatáshoz szükséges kiadások meghaladják a család jövedelmének az egyharmadát. Az államnak, az érintett önkormányzatnak és a segítő társadalmi szervezeteknek át kell vállalnia az egyharmadon felüli rész megfizetését. Fizetési hátralék miatt kilakoltatni csak olyan családot lehessen, aki a lakhatási támogatás ellenére sem fizeti a közüzemi díjakat, tehát önhibájából marad adós.
    3.) A családi pótlék – és iskoláztatási támogatás – reálértékét az 1998. évi szintre kívánjuk emelni. Visszaállítjuk a családi pótlék rászorultság elve alapján differenciált rendszerét.
    4.) Az önhibájukon kívül munka nélkül maradt családok számára biztosítani fogjuk az elemi létfeltételeket lehetővé tevő segélyformákat, a szociális és egészségügyi (gyógyszer) ellátást.
   
    II. CÉLZOTT ROMA ESÉLYTEREMTŐ – INTEGRÁCIÓS PROGRAMOK
   
    1.) A közép és hosszú távú roma stratégia részeként minden évben célzott kormányzati intézkedések születnek a roma munkanélküliség kirívóan magas arányának csökkentésére, új munkahelyek teremtésére.
    2.) A hátrányos helyzetű települések szegény telepein, szegregált településrészeken élő közösségek felemelkedésének előmozdítására helyi-regionális szintű, hat-nyolc évre tervezett, lendületes integrációs (komplex rehabilitációs – deszegregációs - oktatási - településfejlesztési) programok beindítását és végrehajtását kívánjuk támogatni.
    3.) Jogos elvárásnak tartjuk, hogy az állami és önkormányzati intézmények, mint munkáltató, legalább a roma népesség létszáma arányában alkalmazzanak roma munkavállalókat. Fejlesztéseknél út, közmű és egyéb építkezéseknél a közbeszerzési pályázatokon előnyt élvezzenek azok a pályázók, akik legalább 20%-ban helyi, vagy környékbeli munkanélkülieket, illetve roma munkavállalókat foglalkoztatnak.
   
    III. AZ ETNIKAI MEGKÜLÖNBÖZTETÉS ÉS KIREKESZTÉS FELSZÁMOLÁSÁRA
   
    1.) Jogszabályi és közigazgatási eszközökkel meg fogjuk szüntetni a cigány gyermekek hátrányos megkülönböztetését, faji-szociális elkülönítését az iskolákban.
    2.) Szigorú intézkedéseket hozunk a foglalkoztatási, a munkahelyi diszkrimináció szankcionálására. Érvényt szerzünk az Alkotmány diszkriminációt tiltó rendelkezéseinek.
    3.) Bővíteni fogjuk az állampolgári és kisebbségi jogok országgyűlési biztosainak hatáskörét.
    4.) A társadalmilag jelentős munkát felmutató civil jogvédő és szociális kríziskezelő irodák alapműködését központi forrásból fogjuk biztosítani.
    5.) Valamennyi érintett szervezet és intézmény közreműködésével megteremtjük a hatékony konfliktus megelőzés és válságkezelés intézményesített mechanizmusait.
    6.) A jogállamiság értékeinek megőrzése, illetőleg a konfliktusmentes, fejlődésorientált együttélés-együttműködés iránt elkötelezett és sikeres állami és civil tevékenységeket a közmegbecsülés rangjára kívánjuk emelni.
   
    IV. KISEBBSÉGI JOGOK ÉS KULTURÁLIS AUTONÓMIA
   
    1.) Biztosítani fogjuk a helyi kisebbségi önkormányzatok autonóm működésének jogi és pénzügyi feltételeit, megduplázzuk az éves normatív támogatásuk összegét. Megszüntetjük azt a szabályt és gyakorlatot, mely szerint a helyi kisebbségi önkormányzat költségvetése része a települési önkormányzatok költségvetésének, és ezzel alárendelődik a településinek. A kisebbségi önkormányzatok dönthessenek önállóan saját gazdálkodási ügyeikben.
    2.) A választójogi rendszer módosításával lehetővé tesszük, hogy a romák választhassák meg saját képviselőiket. Az országos önkormányzati választási eljárás reformjával pedig érvényesíteni kívánjuk  a roma politikai pluralizmus és arányos képviselet feltételeit.
    3.) Megszüntetjük a mulasztásos alkotmánysértést: törvényesen biztosítani fogjuk a kisebbségek parlamenti képviseletét.
    4.) A Gandhi Közalapítványi Gimnázium és Kollégium mintájára Budapesten, Észak-és Kelet-Magyarországon, négy éven belül három új roma nemzetiségi gimnázium és kollégium felállítását fogjuk támogatni.
    5.) A roma nyelveket (romani, beás) védett nyelvekké kívánjuk nyilvánítani, és intézményes kereteket teremtünk fejlődésükhöz. Oktatásukat az iskolarendszer minden szintjén lehetővé tesszük. Az anyanyelvű könyvek kiadása mellett támogatni fogjuk a roma nyelvű médiaprogramokat (rádió-, televízió-, filmműsorokat).
    6.) A törvény szigorú betartatásával el fogjuk érni, hogy az általános iskolai nemzetiségi oktatási programokban csak az érintett szülők írásos kérése alapján kapjanak ilyen típusú szolgáltatást a tanulók.
    7.) Törvénymódosítással lehetővé kívánjuk tenni, hogy az általános iskolai roma nemzetiségi pedagógiai programok megvalósításában és az állami normatív támogatás felhasználásában illetve annak ellenőrzésében a helyi cigány kisebbségi önkormányzatok valódi jogosultságot szerezzenek. 
    8.) Erkölcsi és anyagi megbecsülésben fogjuk részesíteni a magas szintű és példamutató roma oktatási, kulturális és tudományos tevékenységet. 
    9.) Állami támogatást biztosítunk a roma kulturális intézményrendszer (roma múzeum, szakkönyvtár és állandó színház) felállításához és működéséhez. Lehetőséget kívánunk teremteni egy országos sugárzású roma rádió beindításához.
   
    V. JAVASLAT A PARLAMENTI ÉS KORMÁNYZATI STRUKTÚRA ÁTALAKÍTÁSÁRA
   
    1.) A törvényhozási és kormányzati szerkezetátalakítási reform részeként indokolt  végiggondolni egy állandó roma integrációs parlamenti bizottság felállítását. A Roma Integrációs Bizottság feladata lenne a törvényalkotás folyamatában érvényesíteni a roma integráció szempontjait, továbbá felügyelni a kormányzat ilyen irányú tevékenységeit.
    2.) Indokoltnak tarjuk, hogy helyi – regionális szintű, lendületes integrációs (válságkezelő, deszegrációs stb.) – programok beindításával és végrehajtásával kapcsolatos szakmai és koordinációs tevékenységet egy, a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozó Roma Integrációs Hivatal végezze. A Hivatal feladatai közé tartozna a leszakadt, nyomorhelyzetben élő, a társadalom mintegy 7-8%-át kitevő, jelentős arányban roma népesség teljes körű integrációjával kapcsolatos stratégia tervezése.  A Hivatal az általános és egyedi válsághelyzetek kezelésére („agytröszt”) tudományos igényességű, részleteiben kidolgozott szociális, oktatási, foglalkoztatási, telepfelszámolási, esélyteremtő, előítéletromboló, stb. programokat készít. Feladatai közé tartozna továbbá a minisztériumok közötti koordináció, az EU-csatlakozással összefüggő feladatok – a külügyminisztériummal közös – ellátása, valamint a civil szférával való kapcsolattartás. A Hivatal vezetését politikai államtitkár látja el, aki részt vesz a kormány ülésein. (Tekintettel arra, hogy a Hivatal felállítása szerepel a Fidesz-Lungo Drom megállapodásban is, ezáltal széles támogatottságot, parlamenti konszenzust nyerhet, amely erősítheti legitimációját.)        
    3.) Javasoljuk, hogy az emberi jogi, diszkriminációellenes kormányzati feladatok miniszteriális szintre emelkedjenek, az Igazságügyi Minisztérium keretein belül. Az Igazságügyi, Emberi Jogi és Kisebbségi Minisztériumban helyettes államtitkár irányításával alakuljon meg az „Egyenlő Bánásmód”, vagy „Polgárjogi Egyenlőség” hivatala (titkársága), amely a diszkriminációellenes törvény(ek) végrehajtásának, illetőleg a hátrányos megkülönböztetés és kirekesztés gyakorlatával szembeni állami fellépés feladatait látná el. A Kisebbségi Hivatal is a Min. alá tartozna H. államtitk. irányításával.
    4.) A roma népesség katasztrofális szociális és egészségügyi helyzetének kezelését az általános szociálpolitikai és egészségügyi intézményrendszeren belül kívánjuk orvosolni. Azonban indokolt, hogy a Minisztériumon belül a politikai államtitkár felelősségi körébe tartozzon a leszakadó társadalmi csoportokat (s ezen belül a roma népességet) érintő speciális rehabilitációs és kríziskezelő programok irányítása, menedzselése.   
    5.) Indokoltnak tartjuk, hogy a Gazdasági vagy a Munkaügyi Minisztériumon belül felálljon egy, a roma munkanélküliség kezelésére szakosodott munkacsoport, amelynek feladatai közé tartozna a munkahelyteremtő programok, képzési-átképzési programok beindítása, a szociális földprogramok, esélyteremtő foglalkoztatási projektek menedzselése.
    6.) A roma gyerekek oktatási problémáival az Oktatási Minisztériumon belül önálló főosztálynak kellene foglalkozni. A Főosztály feladatai közé tartozna az oktatási elkülönítés felszámolása, a minőségi oktatás feltételeinek, a nemzetiségi (a pécsi Gandhi típusú) gimnáziumi hálózat megteremetése, menedzselése.
    7.) A hiányzó roma kulturális intézmények felállítását és működésük menedzselését a kultuszminisztériumban szintén önálló főosztály végezné. Az országos roma múzeum, kiállító terem, levéltár, színház stb. megteremtése mellett központi segítséget kell nyújtani a helyi, megyei kezdeményezésekhez is (különös tekintettel az egyre bővülő médiaigényekre).
    8.) A kisebbségi önkormányzatok működésével összefüggő feladatokat a Belügyminisztérium, vagy a létrejövő Önkormányzati Minisztérium illetékes Főosztályához javasoljuk kapcsolni.
   
    (Gondolatok egy szociáldemokrata roma-politika alapelveihez és követelményeihez, a kormányprogram néhány fontos eleme, szakértői anyag, 2002. április 25.)
   
5.
Alapvető kérdéseinkre nem tudjuk a minden időben és mindenkire érvényes válaszokat. A köz-társasága olyan történelmi intézmény, amely nemcsak közjogilag, államelméletileg feltételezné, hogy hasonlóan gondolkodjunk egymásról, akik ennek a köz-társaságának a tagjaiként szeretnénk magunkat felismerni, hanem azt is feltételezné, hogy magukról a közösségekről és a közösségek társulásáról is hasonló élményeink legyenek.
    Azonban más az élménye a köz-társaságáról annak, aki szegény, más annak, aki gazdag. Más annak, akit kényszerek korlátoznak, és más annak, akinek a lehetőségei gyarapodnak általa. Mást jelent a köz-társaság tagjának lenni befogadottként, és más kirekesztettként. Mást jelent a közösség tagjának lenni akkor, ha valaki oda tartozik, és mást jelent annak, akinek – bár odatartozik – még vendégként sem tűrik el a jelenlétét vagy a létezését sem. Más annak az embernek a köz-társaság tagjaként létezni, akinek abba elegendő volt beleszületnie, és más annak, akinek bizonyítania is kell, hogy ő is beleszületett. Fogantatásunktól kezdődően elegendő lenne, hogy létezésünket már tiszteljék, mégiscsak akkortól vesznek bennünket emberszámba, amikor a külvilág már ránk teheti a kezét világrajövetelünkkor. Nem elég a köz-társaságának tagsági jogaihoz anyánk méhe, szeretete vagy éppen nem szeretete, a világ látni akar minket, tapintani, érdekeit akarja érvényesíteni, ahogyan mi is hangos sírásunkkal.
    Innentől elkezdődik az is, hogy miként ismernek fel bennünket közösségeink, illesztenek be minket és hová. Fehér bárányok vagy feketék leszünk-e? Esetleg tarkák. Kicsit mindenki tarka… valahol, valamikor. A roma identitásról biztosan tudjuk, hogy a gázsók, a nem cigányok részéről a cigányok megítélése sokkal egyértelműbb és karakterisztikusabb, egységesebb, mint maguknak a romáknak az önmagukra vonatkozó azonosságtudata. Ez utóbbi ugyanis a nyelvtől, a szokásoktól és a társadalmi helyzettől függően is igen változatos képet mutat, és korántsem egységes tudat. Azt is mondhatnánk, hogy Magyarországon a gázsótöbbség differenciálatlan romaképe alapvetőbben határozza meg a romáknak a köz-társaságában elfoglalt helyét, mint maguknak a romáknak a saját magukra vonatkozó azonosságtudata.
    Holott ennek éppen fordítva kellene lennie. Ahogyan ez a gázsótöbbség közösségei és tagjai esetében így is van.
    Ebből következik, hogy a köz-társasági tagság a gázsók esetében születési előjog, identitásukból eredő jogállapot, és ez a tagsági jog az identitás része is. Míg a romák esetében maga a roma közösségi és személyes identitás is inkább kívülről, a többségi gázsó társadalom előre megfogalmazott egységesítő ítéletétől, és valljuk meg: feltételeitől meghatározott.
    Mindez régtől fogva van így, de nem maradhat örökké így. A roma identitás önmeghatározó képességét, és ezen belül a köz-társasági tagságnak a születés jogán való tudatát magának a romák közösségének kell a magyar nemzeti identitás részeként megélnie. A társadalom életében olyan élmények lehetőségeihez kell a romákat hozzásegíteni – és nem helyettük ilyen élményeket kreálni! –, amelyekben maguk alakíthatják sorsukat, ahogyan azt a társadalom többi tagja megteheti. Erre a formális esélyegyenlőség nem elegendő! Az ugyanis azt feltételezi, hogy az elérhető esélyegyenlőségi élmények feltételei mindenki számára adottak. Holott éppen azt fejtettük ki, hogy már a köz-társasághoz való tartozás is a romák részére nem a létezésükből eredő feltétlen helyzet, hiszen a köztársaság közösségéhez tartozás tudata is a gázsók egységesítő romaképe által meghatározott, és nem a romák önmeghatárózó élményéből, erejéből következik.
    Tudomásul kell vennünk, hogy a romák roma identitása archaikus, hagyományos roma közösségi „belsőnek” nevezhető, különféle közösségi azonosságokat is hordoz, azonban megkülönböztetve ettől, a nem roma közösség romaképét is tartalmazza a „romának, cigánynak” nevezett identitás, amely külső eleme a roma identitásnak.
    Ezekkel a külső elemekkel vagy azonosulnak a romák, vagy nem. De mivel nem önazonosulási folyamatból erednek, így a roma identitás részeként való megjelenésük lelkileg is, szociálisan, szociálpszichológiailag is anakronisztikus. Hiszen hogyan lehet a roma identitás része az, ami nem is önazonos, nem önmeghatározó élmények eredménye? Ebből következően maguknak a romáknak is ellentmondásos: ezeknek a külső, többnyire előítéletes indentitáselemeknek az énképükben való helyük, hol alkalmazkodóan elfogadó, hol elutasított.
    Az ilyen elutasított kisebbségi identitáselemeknek a szomorú sorsa mégsem az, hogy kirekesztődnének a közösség, az egyén azonosságtudatából, hanem az, hogy ezekkel a roma közösségek és tagjaik nap mint nap magukban és a gázsókkal megküzdenek; leküzdendő és frusztráló tudati tartalomként élik meg: vagyis ekként is anakronisztikus részei az identitásuknak.
    A köz-társasága területi, nemzeti, néven nevezhető politikailag, jogilag és érzelmileg is: Magyar Köztársaság. Tagsága: magyar nemzeti identitásúak vagy olyan önmagukat más nemzet tagjaiként identifikáló emberek, akiknek van valamilyen identitásbeli kötődésük is a magyar közösséghez. Az identitás, a köztársaság, a demokrácia és az emberi, állampolgári jogok azok a kérdések, amelyek mentén a mai romapolitikát meghatározhatjuk.
    Közösségi és személyes identitásunkat magunknak kell felépítenünk, ettől megkülönböztetetten állampolgári, és ha úgy tetszik, magyar identitásunkat a gázsó közösséggel elfogadtatva; emberi, polgári jogainkat pedig türelmetlenül és létezésünk alapján.
    Milyen köz-társaság az, amelyikben ennyire kihasználhatóan, minket megoszthatóan és megítélhetően lehetünk csak önmagunkkal azonosak? Milyen állampolgárság az, amelyikben mindennapos a diszkrimináció és a szegregáció ilyen anakronisztikus roma identitás alapján? A válasz csak egy lehet: az ilyen köz- társasága nélkülözi azt a teljességet, aminek az elérése érdekében közösen dolgoznunk kell. Meg kell alkotnunk közösségi autonómiánkat, respublikánk közös autonómiáját, amely a demokratikus és emberi alapjogok keretei között egyenrangú és egyenjogú közösségi identitásokból épül fel. Cselekedeteink során különbséget kell tennünk a roma és a nem roma ügyek között. Roma ügy mindaz, ami önmeghatározó képességünkre tartozik. Minden más nem roma ügy: állampolgári, emberi jogi, eredendően emberi ügy, amiben semmi helye nincs a köz-társaságon belüli etnikai alapú megkülönböztetésnek, mert az éppen így diszkriminál, és szegregál. És ebben az értelemben a köz-társasági identitás, az állampolgári identitás, a nemzeti identitás ellen hat. Ha kell pozitíve diszkriminálni, akkor azt – ami mindeddig szóba sem került – más viszonylatok közepette kell: szociális alapon például, mert valaki szegény, pedagógiai alapon, mert sajátos nevelési igényű ember stb. Az érdek is vezérli magatartásainkat és szándékainkat. Nem elegendő és káros lenne, ha teendőinket a gázsó engedékenység és nagylelkűség, valamint a feltörekvő és politizáló roma értelmiség találkozása és jakobinus lendülete határozná meg.
    A köz-társasági autonómia jellemzőjeként azt fogalmazhatjuk meg, hogy a legjobb társadalmi befektetés a legkevésbé preferált társadalmi csoportok életkörülményeibe, integrációjába történő beruházás. A köztársaság társadalmi kohéziója azon múlik, hogy a leggyengébb érdekérvényesítő közösségei mennyire képesek a legpreferáltabb csoportokhoz képest a respublika szerves, egyenjogú identitásaiként viselkedni, cselekedni.
    Alapvető kérdésekben nem tudjuk a válaszokat. De azt tudjuk, hogy önmagunkhoz képest kell megtennünk mindazt, amit saját emberi, nemzeti, vagy akár származási becsületünk megkíván önazonosságunk, állampolgárságunk autonómiája érdekében.
   
    (Gázsó és roma köz-társaság? Népszabadság, 2003. május 24.)
   
6.
[…]
ROMNET: Mi a feladata a cigány értelmiségnek?
HORVÁTH ALADÁR: – Az értelmiség dolga általában történelmileg az, hogy érzékeny legyen a társadalom rezdüléseire, törekedjen annak szakszerű elemzésére, eszményeket, célokat és útmutatásokat adjon az emberi élet teljesebbé és boldogabbá alakítása érdekében. Ez a dolga, de inkább belső késztetése a magas intellektusú cigány embereknek is. A „cigány értelmiség” azon részének, amelyik saját szakterületén dolgozik, elég, hogy a lehető legkiválóbban csinálja azt a munkát, amit vállalt. Az, amelyik politizál, előrelátóan, felelősen és szakszerűen képviselje azoknak az érdekeit, akiknek a nevében kiáll. Egyre több érzékeny és tehetséges egyetemet végzett fiatalemberünk vállal feladatot, munkát a „roma piacon”.
    És ez a folyamat akkor fog felgyorsulni, ha a roma társadalom demokratizálódhat, ha kis közösségeink életlehetőségekhez jutnak, és kinevelhetik felelős vezetőiket. A „rendszerváltáshoz” szemlélet-, és generációváltásra is szükség van.
    Ha a társadalmi struktúra nem cigány része kulturált lesz és nyitott, valamint tisztességes feltételrendszereket produkál, akkor a cigány értelmiség is ehhez fog idomulni. Tehát, ha a gádzsó politikai elit kulturált, akkor önjelölt és szélhámos emberekkel nem áll szóba, mert ezzel akadályozzák azt is, hogy a cigány értelmiségiek a szerepüknek, küldetésüknek megfeleljenek. S mindemellett véget kell vetnünk az OCÖ-típusú kontraszelektív cigányvajdaság intézményeinek, és a korszerű demokratikus struktúrákat kell megtöltenünk, kiépítenünk. Ha a politika jó szívvel és tiszta fejjel vállalható munka lesz, akkor majd sok-sok hiteles cigány értelmiségi fog közéleti szerepet vállalni.
   
    Mit szólsz azokhoz a véleményekhez, amelyek a kulturális asszimilációval párosítják a cigány gyerekek középiskolai, egyetemi továbbtanulását?
    – Ez törvényszerű folyamat. Bárhol a világon egy adott etnikai közösség gyereke az uralkodó nyelv és kultúra iskoláiban asszimilálódik. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ezt önmagában nem kell drámai folyamatként felfogni, mert az asszimiláció nem drámai dolog. Az asszimiláció az integráció egyik útja. A másik a nemzeti vagy etnikai közösségi lét alternatívája. A kérdés inkább az, hogy van-e választási lehetőség. Mert ha nincs, akkor az integrációval szemben a dezintegráció, a kirekesztés, kiközösítés marad. A középiskoláknak is az integrációt, mint államcélt kell szolgálniuk, választási lehetőségeket kínálni a „normál” és a nemzetiségi, tehát a Gandhi típusú iskolák között. Egyre több próbálkozást látok arra, hogy a középiskolák és egyetemek oktatási programjaiba beépítik a roma kultúra, a nyelv, a roma népismerettel kapcsolatos tudás anyagát. Igen fontos, hogy a cigány és nem cigány hallgatók találkozhassanak történelmünkkel, kultúránkkal, mint pozitív értékkel. Ehhez persze megfelelő szakemberekre van szükség, akik ezt profi szinten tudják tanítani.
   
    Szóba jött az asszimiláció és az integráció kérdése, meg tudnád nekünk mondani, hogy mit jelent „cigányként viselkedni”? Ezt azért kérdezzük, mert erről egy beszélgetésünk során azt mondtad, hogy nem biztos, hogy egy cigány kutató megfelelőképpen tud viselkedni egy adott szituációban, mondjuk egy cigánytelepen, s nem biztos, hogy valóságos információkhoz jut ezáltal.
    – Általános iskolai negyedik-ötödik osztályos lehettem, amikor leült velem egyik nagybátyám beszélgetni. Béla bátyám azt mondta: „Öcsém, hogyha te elmész a cigányok közé, akkor azt tanuld meg, hogy ha nincs szék, akkor is tudjál helyet foglalni”. A másik tanítása pedig a következő volt: „Ha cigányokkal akarsz foglalkozni, akkor úgy bánj velük, mint egy lepkével, aki a sárban fetreng. Ha ki akarod emelni onnan, akkor nagyon ügyelj arra, hogy ha azt rosszul teszed, akkor lehullik a hímpora, és többet nem lesz lepke.” Ez a két tanítás volt az, ami rám nagyon hatott gyerekkoromtól kezdve, és meghatározta gondolkodásomat. A „cigány viselkedés” a rasszisták fogalomkészletébe tartozik. A cigány kutató legyen szerény és tisztességes ember. A romák is mindenkit befogadnak, aki jó szándékkal közeledik feléjük, mélylélektanászi képességgel kiszúrják a gonosz szándékú embereket. Ha a jóság és emberarcúság mellett még látszik is rajtad, hogy roma vagy, testvérükként fogadnak. Még egy tanítás eszembe jutott azokból, amit szeretett nagybátyám mondott: „Csak azzal vívjál szópárbajt, akinek van fegyverneme!”
   
    („Ha nincs szék, akkor is tudjál helyet foglalni”,
    Interjú Horváth Aladárral, RomNet, 2002. október 1.)
   
7.
Be kell vallanunk, a mi közös művünk, hogy Jászladány (és nemcsak Jászladány) általános iskolája nem „általános”. A mi művünk az egész szegregáció. „Mi” alatt értjük itt a törvényalkotást, a kormányzatot, az oktatási kormányzatot, az önkormányzatokat, a hatóságokat, a közigazgatást, a jogszolgáltatást, a szülőket, az iskolákat, a civileket és azokat, akik tűrnek, hallgatnak és halogatnak. A Mi felelősségünk, hogy az ország sok-sok Jászladányában helye lehet a kétértelmű szelekciónak. Mindig is volt ilyen, évtizedek óta szelekciós pedagógiára képezzük a tanárainkat, erre kondicionáljuk az egész társadalmat. A rendszerváltoztatás után meg még anyagilag is ösztönözték az elkülönítést. Sok költségvetési pénzbe került, hogy most még többe kerüljön a szegregáció megszüntetése, az integrált oktatás bevezetése. Minél több roma gyereket minősítettek a normál oktatásra alkalmatlannak, annál jobban megérte az iskolafenntartónak. A romák szegregációja összekapcsolódott az egész népcsoport szellemi leértékelésével és viszont. A „felzárkóztatás” sohasem eredményezett felzárkózást, csak önértékelési zavart nemzedékeken át.
    Sokan azt hiszik, hogy a mai állapot kialakulása természetes folyamat volt, természetes módon választódott le egy kisebbség „a magyarokról”. Mintha ez az apartheid nem sújtana mindenkit. Romát és nem romát egyaránt. Mert ez apartheid! Még jogi értelemben is. Jászladány iskoláinak története a szegregáció állatorvosi lova. Nem tekintjük cigányellenesnek a jászokat, az ottani embereket és hivatalokat, mivel – az eredményekből ítélve – nem is tudják, hogy mit cselekednek, de mindenesetre úgy cselekednek, mintha lépéseik formális jogszerűsége bizonyítaná azok alkotmányosságát.  De hát mégis: pillantsunk fel a valódi alkotmányra! Esetleg a tisztesség alkotmányára is…
    Emlékezzünk, mi volt a Szándék, mely intézményesült! A jászladányi polgármester Huntigton nyomán a következőket gondolta: „A kultúrák átjárhatatlansága következtében a »természetes« szeparálódás magyarok és cigányok között felerősödik a szegények és gazdagok közötti törésvonal szélesedésével; a differenciált, elitoktatást is magában foglaló korábbi gyakorlat a szülői felelősségvállalás csökkenésével járt, miközben korunkra az egyetlen elfogadható differenciáló eszköz a pénz maradt a társadalmi-közösségi viszonyokban; így a gazdagodó réteg nem járatja az elszegényedő, többségében cigány réteggel együtt egy iskolába a gyermekeit.”
    Ez elég volt elméleti alapnak ahhoz, hogy az önkormányzati iskola igazgatását, tanári karát, tanulóit, osztályait, eszközeit, fejkvótáját és épületét kettéosszák, s létrehozzák az alapítványi iskolát.  Le kell szögeznünk: a célt, az elkülönítést nem szentesíti az alapítványi iskola formális jogszerűsége sem. A múlt év nyarán még a formális jogszerűség is hibádzott, de nem ez a lényeg, hanem a szegregációs szándék, a többségében felelőtlennek minősített cigányok önkormányzati elkülönítése az önmagát felelősségteljesnek nyilvánító többségtől. A jászladányi önkormányzat és iskola már az elmúlt tanévben, az alapítványi iskola legitimációja nélkül is megvalósította az elkülönítést. Költségvetésből, a hatóságok és a kormányzat tudtával.
    És hagyták. Hagytuk.
    És most ez az apartheid intézményesülhet? A szemünk láttára? Hogyan lehetséges ez? Mennyire ügyes konspiráció, hogy apartheid célok érdekében használják fel a szülők jó szándékát, azt, hogy jó iskolába akarják járatni a gyermekeiket, hogy felelősnek kívánják magukat tudni, hogy élni kívánnak iskolaalapítási szabadságukkal! Egy alapítványtevő jó szándékát, a jászok érdekében létrehozott összefogást játsszák ki a romák elkülönítése érdekében. Az iskolaalapítás formális jogszerűsége nem takarhatja el az elmúlt év szegregációs gyakorlatát és azt a tényt, hogy az alapítványi iskolát e gyakorlat véglegesítésére és legitimálására kívánják felhasználni. Erre tekintettel az alapítványi iskola nem is kaphatott volna működési engedélyt, nem is részesülhetne költségvetési pénzekből. Ha jogellenes tevékenységre alapítanak egy iskolát, akkor annak regisztrálása és engedélyezése is a jogrendszerbe ütközik! […]
    A demokrácia, és az apartheid között nem lehet közvetíteni, azokat nem lehet integrálni! Nem a jászok és a cigányok, hanem a demokrácia és az apartheid között van különbség. Ha viszont siker koronázza a kormányzati megbízásból ügyködő mamelukok bájos igyekezetét, hogy díszcigányokat szolgáltassanak a szegregátoroknak és még néhány cigány gyerek felvetetésével betömjék az iskolai demokrácia likait, akkor valóban lesz kiket moderálni... Ezzel ugyanis az „amit ma elkenhetsz, ne halaszd holnapra!” jelszavával szerepet vállalnak az apartheid intézményesítésében, legalizálásában, jóváhagyják annak gusztustalan indokait, és a jövő számára jószolgálatilag megerősítik a társadalmi elkülönülés logikáját.  Mi ezt nem engedjük!
   
    (Az intézményesített apartheid, Magyar Hírlap, 2003. augusztus 27.)
   
 8.
 A Roma Polgárjogi Mozgalom zászlóbontására augusztus harmincadikán, az ónodi vár tövében, a Sajó partján került sor. A közel ezer cigány kisebbségi önkormányzati képviselő és családtagjaik mellett mintegy háromszáz ónodi lakossal együtt két és fél ezren vettek részt az egész napos hangulatos rendezvényen. A délelőtti program az Ónodi Roma Országgyűlés nevet viselte, ahol is hat munkacsoportban vitattuk meg a mozgalom legfontosabb szakmapolitikai téziseit, elgondolásait. A leszakadó társadalmi réteg helyzetéről, melyben a romák egyharmada tengődik, a legtöbbet hangoztatott jelző a „reménytelen, keserves, katasztrofális” volt. A kormány tevékenységét is több bírálat érte: „világos koncepció, egyértelmű szándék és költségtervezés híján üres deklaráció az esélyegyenlőség és az integráció, valamint több mint egy év után sem érzékelhető a romaügyi államtitkárság kormányzati súlya és társadalmi hatása, állóvíz van.” Az Oktatási Minisztérium oktatásfejlesztési tisztségviselőin és szakértőin kívül egyetlen meghívott romaügyi hivatalnok sem érezte feladatának a részvételt. A mozgalom neves szakértő tagjai (Bársony János, Boós Tibor, Havas Gábor, Setét Jenő, Szikinger István) által előterjesztett szakanyagok vitáját követően született meg az Ónodi Charta:
   
    Az elmúlt hetekben, hónapokban a korrupciós botrányok csinnadrattája elnyomta azoknak a hangját, akik világosan megfogalmazták: Magyarországon gyökeres szociális fordulatra van szükség. Az egyenlőtlenségek tűrhetetlen és elviselhetetlen mértékét csak akkor lehet csökkenteni, ha a társadalmi szolidaritás eszméje újra polgárjogot nyer, mert e nélkül nincs esélye azoknak a jóléti reformoknak, amelyek nemcsak a szegénység enyhítését, hanem a szegénységből való kiemelkedést is lehetővé tennék.
    A Roma Polgárjogi Mozgalom egyik legfontosabb célja ennek a politikai fordulatnak az előmozdítása.
    A források szűkösek, ezért a társadalmi újraelosztás logikáját kell megváltoztatni. Nem azoknak kell költségvetési pénzekből különféle kedvezményeket biztosítani, akik erre egyáltalán nem szorulnak rá, hanem azoknak, akik megfelelő támogatás nélkül képtelenek kitörni a megalázó és megnyomorító létfeltételek szorításából.
    Elfogadhatatlan, hogy miközben a tehetősek rendkívül kedvezményes és nagy összegű lakáshitelekhez juthatnak, a szegények még mindig maguk előtt görgetik a rendszerváltás előtt felvett szerény összegű, utólag felemelt kamatú lakáshitelek azóta sokszorosára duzzadt tartozásait.
    Elfogadhatatlan, hogy miközben a leggazdagabbak is élvezhetik a gyerekek után járó adókedvezmény előnyeit, a szegények gyerekeinek a betevő falat is probléma.
    A Roma Polgárjogi Mozgalom nem az eddiginél nagyvonalúbb segélyezésért száll síkra, hanem olyan átgondolt társadalompolitikát akar, amely hosszabb távon valóban képes esélyegyenlőséget teremteni. Munkához juttatja azokat is, akik hosszú évek óta hiába reménykednek, megfelelő színvonalú iskoláztatásban részesíti azokat is, akiket eddig a „nekik ennyi is elég” elve alapján oktattak, elfogadható létfeltételeket biztosít azoknak is, akik a társadalom vérkeringéséből kizárt, lepusztult kistelepüléseken, etnikai gettókban, szeméttelepek szomszédságában tengődnek.
    A leszakadt társadalmi csoportok, térségek és települések komplex rehabilitációját a Nemzeti Fejlesztési Terv végrehajtásának középpontjába kell állítani. Aggasztó, hogy a területi-, és társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez még mindig nem épült ki hatékony intézményrendszer, mint ahogy egy éve késik az eddig hatástalan „középtávú roma intézkedési csomag” módosítása, a roma esélyegyenlőségi program.
    Felhívjuk a kormány figyelmét a mulasztásra, és arra, hogy amennyiben az esélyegyenlőségi program elfogadása tovább késik, végrehajtásának költségvetési garanciái nem biztosítottak, kudarcba fulladhat a perifériára szorult társadalmi csoportok reintegrációja. A program elfogadása esetén is: amennyiben nem épül ki olyan intézkedési és finanszírozási mechanizmus, amely közvetlenül képes bekapcsolni a társadalom alsó egy hatodát, abban az esetben ez a réteg és lakókörnyezetük számára sem az NFT, sem az uniós csatlakozás semmilyen pozitív változást nem fog hozni, miközben a társadalmi feszültség nőni fog. Meggyőződésünk, hogy a leghatékonyabb gazdasági-társadalmi beruházás az ország alsó egy hatodába történő befektetés. Az álságos szociális jótékonykodás helyett, amely éppen hogy a túlélésre elég, közgazdaságilag hatékony anyagi és szellemi tőkéhez kell juttatni a szegény néprétegeket. Annak érdekében, hogy a jelenleg passzív anyagi és humán erőforrásokat hordozó réteg a magyar társadalmi fejlődés motorjává váljon.
    A Roma Polgárjogi Mozgalom érvényt akar szerezni annak a közhelyessé koptatott gondolatnak, hogy az emberi méltósághoz mindenkinek joga van. Amíg intézményesülhet az etnikai vagy szociális alapon nyugvó elkülönítés és hátrányos megkülönböztetés, addig az érintettek számára nem létezik emberi méltóság.
     A Roma Polgárjogi Mozgalom fellép a szegregáció és diszkrimináció minden formája ellen, ugyanakkor tényként kezeljük azt is, hogy „a leghatékonyabb és a legnagyobb jogvédő szervezet a demokratikus jogállam”.
    A köztársaság alapvető érdekének tekintjük, hogy az egyes településeken megnyilvánuló kirekesztő politikákkal szemben az állami intézmények határozottan lépjenek fel, eleget téve az alkotmányos és európai uniós kötelezettségeknek.
    A Roma Polgárjogi Mozgalom, noha tisztában van a feladat rendkívüli nehézségeivel és akadályaival, erős helyi közösségeket akar teremteni, amelyek méltó partnerei lehetnek a valóban esélyteremtő társadalompolitikának. Szakítani akar a paternalizmus átkos örökségével, a passzív csodavárás hagyományával. A Roma Polgárjogi Mozgalom nem a ritka ünnepi alkalmak találkozásaira épül, hanem a rendszeres kommunikációra, a helyi közösségek informálására és képzésére, a célok világos megfogalmazását elősegítő párbeszédre, a helyi konfliktusok kendőzetlen feltárására és kibeszélésére.
    Csak így képzelhető el, hogy a jelen sokszor nyomorúságos létfeltételei ne fullasszák apátiába, keserűségbe vagy dühödt acsarkodásba a változtatni akarás erőfeszítéseit.
   
    (Ónodi Charta, Ónod-Budapest, 2003. augusztus 30-31. 
    Horváth Aladár, Havas Gábor, Roma Polgárjogi Mozgalom)
   
  9.
  Magyarországon vagyunk.
    Ott, ahol 1944. október 15-én a nyilaskeresztes párt a náci megszállók segítségével átvette a hatalmat, bevezette a nemzet történetének legszégyenletesebb terrorját, és beteljesítette zsidó magyarok és cigány magyarok holokausztját.
    Budapestről és környékéről október 28-a és november 3-a között a nyilas hatóságok összeszedték a romákat. Az első vonat november 7-én indult Mauthausenbe, ahonnan többjüket továbbszállították Buchenwald, Dachau, Rawensbrück lágereibe és altáboraiba. November 3-án országos cigány razziát tartottak a meg nem szállt területeken Borsodtól Nógrádig, Pest megyétől Vasig, Baranyáig. A romákat a komáromi várerőd lágerébe hurcolták, ahonnan kéthetenként szombaton indultak a vonatok.
    Voltak romák, akiket saját falujukban vagy városukban mészároltak le a nyilas számonkérőszék különítményesei, mint például Veszprém megyében Várpalota mellett, ahol a jeltelen tömegsírban 110 áldozat fekszik. Jelöletlen halottaink nyugszanak Lajoskomárom, Lengyel, Szolgaegyháza (ma: Szabadegyháza), Lenti, Pocsaj községekben és ki tudja, még hány helyen.
    Pusztulásra ítéltek bennünket, és az ítéletet végrehajtották. Céljaik és tetteik ismeretében sem tudjuk: miért? Mi táplálta gyűlöletüket, embertelenségüket? Amivel mártírokká merték tenni elődeinket.
    Ugye lehetetlen, hogy mi ilyenekké legyünk?… Mártírokká, és gyilkosokká. Hogy polgártársaink ilyenekké legyenek valaha is? Hogy ne hagyjanak minket emberként élni; hogy itt valaha is olyan hatalmak, rágalmak, eszmék, barnainges és vörösinges terroristák legyenek, akik élet és halál urainak képzelik magukat!
    Kérdezzék meg a túlélőket, a mártírok családtagjait, leszármazottait: miért nem felejtenek? Talán ragaszkodnak a szörnyű emlékekhez? Talán ez az égő és hamuvá lett emberi életekkel terhes történelem a tanításuk eszköze?
    Nem! Ezek a szörnyű emlékek, ez a vádló történelem ragaszkodik hozzánk… Elpusztított embertestvéreinkre emlékezünk, és nem a nyilas hatalomátvételre. És a történelem, a terhes családi történetek emlékeznek ránk, akik ma itt összegyűltünk. Minket álmodott szabaddá a mártírok történelme, nekünk jelent elfelejthetetlen mementót elgázosított, elégetett cigányok és zsidók pusztulása, a háború sebesültjei, halottjai, a haza romjai. Ők tettek minket ma élt történelmünkben érzékenyebbekké minden embertelenséggel és kiszolgáltatottsággal szemben.
    Minden diszkrimináció, kirekesztés, embertelenség a maga logikájában megjeleníti a végső megoldást. Minden képmutatás ezekben az ügyekben felmutatja a kollaborációt, minden bűnös hallgatás magában rejti a totális cinizmust, amitől terrorrá lehetett az embertelenség Magyarországon.
    Amit testvéreink átéltek, és ahogyan mártírjaink meghaltak, az leírhatatlan és számunkra felfoghatatlan. A kiszolgáltatottság, a kín, a fájdalom. Ez most már mindörökre az övék marad. Akiktől elvették az életet. Emlékezzünk rájuk minden nap. Amikor valakinek nincs hol laknia, és azt gondoljuk róla: tőle is elvettek valamit. Amikor nincstelennel találkozunk, és azt gondoljuk, tőle is elvettek valamit. Amikor iskolás gyerekeket különítenek el alig titkolt, de már nyílt apartheiddel is, azt gondoljuk, tőlük is most vesznek el valamit. Amikor a hivatali önkény megalázottját hallgatjuk: azt gondoljuk, tőle is elvettek valamit. Amikor a munkanélküli keresi igazát, azt gondoljuk, azt keresi, amit elvettek tőle. Amikor származása miatt és éppen származásával becsmérelnek sokakat, azt gondoljuk, elvették tőlük azt, amivel közénk tartoznak.
    Minden nap emlékezzünk meg róluk is! Mert ma ők lennének az áldozatok! Ma ők minden nap áldozatok! Pedig nincs katonai, náci megszállás. Nincs, aki elvegye az életüket, mégis korábban halnak, korábban betegednek meg, ők ma is sokat szenvednek.
    Emlékezzünk a nyilas terror, a holokauszt, a háború sokmillió áldozatára: egy szabad állam polgáraiként! Ezen a napon és minden nap, amikor kiszolgáltatott, megalázott, megfosztott, elnyomott, kirekesztett, szenvedő embertársunkkal találkozunk. Itt, ahol vagyunk: Magyarországon!
   
    (2004. október 15-én a nyilas hatalomátvétel évfordulóján,
    a Terror Háza előtt tartott megemlékezésen elmondott beszéd szerkesztett szövege)
   
10.
Mit ajánlana kisebbségi önkormányzati rendszer helyett?
    – Az lenne a jó, ha a közösségeink szabadon megszervezhetnék magukat mindenfajta pártpolitikai beolvasztást és manipulációs kísérletet mellőzve. A közös állam és társadalmi érdekek alapján az integráció előmozdításáért, a roma önazonosság fejlődéséért tevékenykedő civil szervezeteket kellene támogatni. Minden egyes pénzforrást ebbe kellene fektetni, hogy ezek a közösségek a saját  akaratuk és céljaik szerint megtervezhessék és lebonyolíthassák a társadalomba való visszatérésnek a lépcsőfokait. Bármennyire is pártosodott és államosodott lett a cigány közélet, arra lenne szükség, hogy ezt a sok szennyet, amit összehordott ez az elmúlt harminc év, egy tollvonással eltöröljék, ennek a rendszernek a megszüntetésével. Ez jelenthetne pozitív fordulatot a cigány politikában.
   
    A miniszterelnökkel készült interjúnkban ő úgy vélte, hogy nincsenek cigány ügyek, a kultúra területét kivéve. Szegényügy van, munkanélküliség kérdése van, s ezekben nincsenek külön roma és nem roma érdekek. Mások szerint viszont ez a koncepció, ami kirajzolódni látszik a mai hivatalos politikában, majdhogynem a 61-es párthatározathoz hasonlít, amikor kimondták, hogy cigányok valójában nincsenek is. Egyetért-e ezzel a cigánytalanítással, nem kellene-e árnyalni ezt az új paradigmát?
    – Feltétlenül árnyalni kell. Egy demokrata számára vannak romák és nem romák, de nincs roma kérdés, nincs roma ügy. Mert egy demokrata és egy demokratikus politika biztosítja a feltételeket és a jogokat mind a gondolkodás, mind a gyakorlat szintjén ahhoz, hogy a romák hozzáférjenek az önbecsülésük, kulturális büszkeségük javaihoz. Tehát, hogy az nem lehetne kérdés, hogy hol épül fel több milliárd forintért például egy roma múzeum. Ebben az értelemben tehát, hogy a romákkal kapcsolatos politika az a kulturális identitás kiteljesedése és fejlesztése érdekében kifejtett politikát jelenti az állam részéről, ez helytáll.
    Másfelől az, hogy diszkrimináció éri a romákat, az is a romákkal kapcsolatos politika egyik alapvető megközelítése kell, hogy legyen, mert a romákat faji alapú megkülönböztetés, elnyomás, kirekesztés éri. Ez már nem csupán roma ügy, hanem a magyar jogállam működésének, a magyar alkotmányosság működésének is fokmérője. Azt állítom, hogy ez a két dolog vagy inkább másfél az, amelyekről egyértelműen meg lehet állapítani, hogy roma ügyek. Minden más kérdésben azt állítom, hogy nem szabad őket etnicizálni, például a lakásügyet, a foglalkoztatást, a vállalkozások ügyét.
    A probléma egy bizonyos ponton lendül át óhatatlanul is roma politikává. Akkor lesznek cigány ügyek, ha a romák teljes mértékben szegregálódnak. Ha az állam, a társadalom nem a saját alkotmányának megfelelően működik, és hagyja a kirekesztést totálissá válni, azzal találja magát szembe egy idő után, hogy mind társadalmi, mind politikai értelemben a cigányok kiszakadtak és elkülönültek a magyar társadalomból. Akkor már nagyon nehéz azt mondani, hogy ezek nem cigány ügyek. Amikor egy településen például van egy polgárosult magyar középosztály, egy vékony elittel és egy vékony szegényréteggel, és van a település mellett egy középkori állapotok között nyomorgó cigány társadalom…
   
    Most errefelé tart a társadalom, vagy éppen ezzel ellentétes irányban?
    – Én azt mondom, hogy éppen ebbe az irányba haladunk, sőt, itt tartunk máris. Egy demokratának az a dolga: ne fogadja el, hogy az ő országa, annak az elitje hozzájáruljon ahhoz, hogy itt két világ, két társadalom, kétfajta kulturális dimenzió legyen. Most vagyunk a holtponton. […]
    Ha az eddigi roma politikai paradigmában, amely alapvetően a cigányok megbélyegzése és kirekesztése ügyében jeleskedett, illetve az állam paternalista szerepvállalását jelentette, nem történik változás, akkor valóban eljuthatunk oda, hogy egy totálisan szegregálódott és faji-etnikai értelemben egymással szemben álló társadalom fog egymásra vicsorítani, szemben állni, s ezt még nem próbálta ki ez az ország. Eddig évszázadok arról szóltak, hogy valahol – ha a legalján is – a társadalom részeként éltünk. Most kilöknek minket ebből a társadalomból, és egy új világ kezdődik, amennyiben nem történik nagyon komoly változás. Azzal nem értek egyet, hogy ez a felfogás az 1961-es párthatározatra hasonlít, mert a mai roma politika éppen hogy nem az asszimilációt, hanem a szegregációt jelenti. Az elkülönült roma politikai intézmények és finanszírozás éppen az elkülönülés irányába hatnak. Ma nem abban az értelemben mondják, hogy nincsenek cigányok, mint 1961-ben. Inkább arról van szó, hogy nem akarunk külön szociálpolitikát, nem akarunk külön gazdaságpolitikát.[…]
    Ma egyébként sokkal rosszabb a helyzet, mint 1961-ben. Az államilag erőltetett beolvasztási kísérlet, bizonyos részeiben egy valóságos, integratív politika volt. Ha megnézzük a mostani sikeres roma politikusok családtörténetét, azt lehet mondani, hogy mindannyian onnan jöttek. Felszámolták a közösségeiket, persze, de ez nem is annyira tudatos politika volt, egyszerűen magába szippantott egy csomó romát a városi ipar, de lakáshoz juthattak, volt munkájuk, kaptak hiteleket. A ’60-as, ’70-es éveknek van egy integrációs jellemvonása szerintem, amellett, hogy erőszakos asszimilációs politikának nevezhetjük ezt joggal, mert tiltott egy sor dolgot a rendszer. Megtiltotta, hogy a hagyományos mesterségeinket űzhessük, hogy a saját nyelvünket használjuk, hogy a saját kultúránkat művelhessük, de emellett a kor iparosításának részeként, a kor internacionalista, munkáspárti ideológiájának szélén beengedte a romákat is a társadalomba.
   
    Ma már egyre többször baloldali-liberális körökben is felmerül, hogy többnyire a többségi társadalom felelősségéről és kötelességeiről beszélünk, arról viszont kevesebbet, hogy mi ebben a helyzetben a cigányság felelőssége. S ez azt is felvetheti, hogy ebben a rendkívül rossz helyzetben mi a roma politikai-közösségi vezetők felelőssége?
    – Bogdán János szokta volt mondani, hogy cigányság nincsen. Mint ahogyan magyarság sincsen. Van olyan 100-120 ezer nagyon különböző cigány család. A családoknak van viszonya cigányságukhoz, magyarságukhoz, a környezetükhöz, az országukhoz. A családoknak, esetleg kisebb nemzetségeknek van egy olyan belső kohéziója, amelyik megszül bizonyos fajta jövőképet, perspektívát. Különböző módokon érvényesülnek vagy kapnak lehetőséget azok a szándékok, amelyek megfogalmazódnak. S vannak olyan integrációs utak, amelyeket be tudnak járni ezek a családok, és vannak kudarcos utak is. Millió dologtól függ ez, nem csupán a családok szándékaitól, hanem külső körülményektől is. Attól, hogy hova születik, attól, hogy egy zárt cigány közösségbe vagy egy konfliktusmentes, szolidáris településre, közösségbe születik valaki. Nagyon sok faluban jártam, ahol azt láttam, hogy egészséges viszonyok vannak romák és nem romák között. Nem igaz az, hogy mindenhol háborús viszonyok lennének, de sok helyen éreztem azt is, hogy a helyi hatalomban benne van a veszélye annak is, hogy ez megváltozzon. Nincs a helyi önkormányzati és állami oldalról biztosítva a boldogulásnak a lehetősége. Nincs felkészülve ez a rendszer, nem tettük elfogadottá, nem harcoltuk ki azokat az integrációs lépcsőfokokat, amelyekre ráléphetnének az emberek. Nincsen adekvát, tisztességes és szakszerű válasz arra adva, hogyan születhet egy gyerek normális lakásba. Nincs megfelelő válasz arra, hogy hogyan jöhet ki a nyomorból úgy egy gyerek, hogy jól alakuljon az iskolai pályafutása, mert nincs jóléti politikánk, nincs megfelelő érzékeny és támogató szociálpolitikánk, amelyik felfelé húzná az embereket. Nincs olyan gazdaságpolitika, amelyik értelmesen foglalkoztatni tudná a feleslegessé váló munkaerőt. Azzal, hogy hatórás munkaviszonyt adnak a közmunkásoknak és 34 ezer forintos fizetést, nem ösztönzik arra, hogy normálisan dolgozzanak, s inkább elfogadják az emberek a segélyt, és mellette alkalmi munkákat vállalnak. Nem tudtuk megalkotni azt a társadalmi és gazdasági szerkezetet és rendszert, ahol egy szegény gyereknek valóságos perspektívája lehetne. Azt hiszem ebben közös a felelősségünk.
   
    (Egy szelíd radikális, Néző László interjúja Horváth Aladárral,
    Amaro Drom, 2005. augusztus)
   
11.
2002-ben faggatott téged utoljára a Beszélő. Akkor a ciklus elején voltunk, tele hiú reményekkel, és arról meséltél, hogy minek és hogyan kellene megváltoznia. Medgyessy Péter tanácsadója voltál akkor, és azt mondtad, hogy igazi és korszakos társadalompolitikai változás van készülőben. Azután lett, ami lett. Most, a ciklus vége felé, arról faggatnánk, hogy szerinted mi az, ami lett, és miért?
    – Én azzal a becsvággyal indultam a miniszterelnöki tanácsadói szerepkörömben, hogy igyekszem hozzásegíteni a kormányzatot ahhoz a társadalompolitikai fordulathoz, amelyet tíz-tizenöt éve sürget a progresszívnak nevezhető szociálpolitikai és roma elit: hogy a kormány a legalul lévő és a legrosszabb helyzetű egymillió magyar állampolgárra koncentráljon. Ez lett volna a korszakos változás: fogják föl, hogy ennek az egymilliónak a visszaintegrálása, visszaragasztása a szerencsésebbek társadalmához fölfelé nyomná a magyar gazdaságot és az egész magyar társadalmat, viszont a szegény- és cigányellenes közöny továbbélése olyan szakadékokat fog kialakítani a társadalomban, hogy nem lesz erő, hatalom, ami össze tudná tartani a társadalmat, össze tudná tartani a nihilbe pusztuló részt a polgárosodó társadalommal. […]
    Az én tevékenységemben mégsem a tanácsadóként a háttérben elmondott ötperces szövegek, hanem mégis az volt a hangsúlyos, amit a nyilvánosság előtt csináltam: a kilakoltatás elleni küzdelem, különböző akciók, cikkek. Elsősorban polgárjogi politikus maradtam tanácsadóként is, és inkább szimbolikus gesztus volt a kormányfők részéről, hogy engem tanácsadói feladatokkal bíztak meg. Hiszen ritkán találkoztunk, ritkán kértek tőlem véleményt. […]
    1995-ben elkezdett dolgozni a Roma Polgárjogi Alapítvány. Polgárjogi politikus lettem. Nem néztük, hogy egy polgármester baloldali vagy jobboldali, ha diszkriminálták, kiebrudalták a cigányokat, mentünk, és tettük a dolgunkat Sátoraljaújhelyen, Fehérváron, Pakson, mindenhol. Sikerült a tevékenységünket függetleníteni a pártpolitikától. Mindenki tudta rólam, hogy baloldali ember vagyok, hogy baloldali liberális kötődésű iskolák, személyiségek között nevelkedtem, de azt is tudták, hogy nem vagyok elnézőbb a baloldali rasszizmussal szemben, mint a jobboldalival. Ugyanúgy megvetem, és ugyanúgy szembeszállok vele.
   
    Most a kampányban mit fogsz csinálni? Kaptál már valamilyen ajánlatot?
    – Igyekszem értelmes javaslatokat tenni a párt-, illetve kormányzati programokhoz. Ha másban is segíthetek, szólnak, és megbeszéljük.
    Munkám során, mondhatni önkéntelenül is, részt vállalok a stabil baloldali szavazóbázis kialakításában és kinevelésében. Azt gondolom, hogy a cigányok nagymértékben befolyásolhatják a magyar politikai gondolkodásmódot, a Magyar Szocialista Párt fölfogását, szellemét, programját is. Kivált, ha nagyobb számban bemennének és politizálnának a pártban. De ehhez másfajta hozzáállásra, fogadókészségre lenne szükség. Mondjuk, a rasszizmussal való határozottabb szembenállásra. Akkor is, ha saját káderekkel, polgármesterekkel, a saját bázissal kell szembeszállni. Ha a szocialista párt eléggé szocialista lenne, akkor nyilván nem tűrné el, hogy a soraiban olyan politikusok és polgármesterek legyenek, akik kizárják a romákat a közös települések társadalmából. Ha a szocialista párt eléggé szocialista lenne, akkor én nem lennék egy radikális figura az ő szemükben, egy platformon tudnánk dolgozni, fölvállalnák a polgárjogi mozgalmat, nem félnének tőlem, hanem egymás mellett állnánk. Én azért tűnök radikálisnak, mert a legtöbbször egyedül kell a nyilvánosság elé állnom olyan ügyekben, amelyekben a pártok és a kormány vezető tisztségviselőivel kellene kiállni, és azt mondani együtt, hogy ezt nem lehet tűrni! Ugyanis a mi gyerekeink, a mi országunk jövőjéről van szó!
    Ha egy normális világban élnénk, és lenne egy jó szociáldemokrata pártunk, akkor nem kétséges, hogy az közel érezné magához a Nefelejcs utca 39-et!  Azt a tucatnyi nagyon tehetséges fiatal roma értelmiségit, aki itt kinevelődött, akikre büszkék vagyunk, s akik sokkal érettebbek és felkészültebbek, mint korosztályuk, akikre már rá lehetne bízni az ország sorsát is. Olyan emberekre gondolok, mint Sárközi Gábor, Daróczi Gábor, Lakatos Izabella, Setét Jenő, Kadét Ernő. Februárban összehozunk egy impozáns konferenciát, ahol fiatal roma értelmiségiek a rendelkezésre álló kutatási anyagokból, elemzésekből össze fognak hozni egy szakmailag helytálló, színvonalas anyagot, amit oda tudunk adni a pártoknak.
    Nagyon sok munka van itt, a Nefelejcs 39-ben, én jó helyen vagyok itt, és bárcsak olyan helyzetben lenne az ország, hogy maradhatnék is itt. Most kezdünk kiképezni ötven romapolitikai és esélyegyenlőségi szakembert. Továbbá 32 fő PR-szakembert és EU-s pályázatíró menedzsert szeretnénk Észak-Magyarországon képezni, hogy nagyobb eséllyel pályázzanak a közösségeink az európai forrásokra. Polgárjogi szakközépiskolát fogunk alapítani Borsod megyében és Kelet-Szlovákiában. Olyan gandhiánus szemléletű gimnázium lenne ez, mely érettségi után az ötödik-hatodik évben szakmát adna azok számára, akik nem tanulnak tovább a felsőoktatásban, olyanokra gondolok, amik a polgárjogi tevékenységhez kötődnek: jogi asszisztens, szociális munkás, újságíró és így tovább.
    Az egésznek a csúcsa egy polgárjogi egyetem lenne Pesten. Ebben az évben megírjuk a tananyagot, persze lehet, hogy a sztenderd egyetemi oktatásba kell integrálnunk ezt a szakot, valamelyik neves intézményben.
   
    („Álljatok meg emberek! Ez egy őrült helyzet!”
    Horváth Aladárral Révész Sándor és Zolnay János beszélgetett,
    Beszélő, 2006. február 11. évfolyam, 2. szám)
   
 12.
  Barátaim!
    A hazai romák a II. világháborús népirtás utáni történetük legdrámaibb korszakát élik.
    Ma, 2008-ban Magyarországon, az Európai Unió és a NATO tagállamában, elsősorban a vidéken élő cigányságot rasszista erőszak fenyegeti.
    Ezért döntött a Roma Polgárjogi Mozgalom amellett, hogy támogatja részvételemet a Charta aláírói között. A mai összejövetelünket figyelemfelhívásnak, kiáltásnak tartjuk: segítsetek megakadályozni az újfasizmus térhódítását Magyarországon!
    Barátaim! A kapitalizmusra áttérő államszocialista rendszer leselejtezte a leggyengébbeket, azokat, akiket faji és szociális alapon kirekesztett a gazdaságból és a társadalomból is. Megrázó, hogy az új, polgári demokratikusnak kikiáltott rendszer, a 3. magyar köztársaság sem volt képes beváltani a hangzatos szavak ígéretét, sőt: a legszegényebbek vágyott társadalmi integrációjából dezintegráció, társadalmi kizuhanás lett, a munkanélküliség csökkentésére, a felzárkóztatásukra szánt milliárdok hatástalannak bizonyultak, a romák demokratikus önszerveződéséből államosított, rövid pórázon tartott látszat-önkormányzatiság lett, miközben a liberális demokrácia vívmányai, a területi önkormányzataink szabadon döntöttek a legszegényebb cigányaik kirekesztéséről. Kiebrudalásukról a falu, a város közösségéből, annak munkapiacáról, iskoláiból, lakóközösségéből.
    A legrosszabb helyzetűek a nyomortelepek gettóiba szorultak. Így hívják ma is azokat a zárványokat, ahova kiveti és összezárja őket a rendszer.
    A gettólét szükségszerűen kriminalizált világa pedig felerősíti a faji előítéleteket, ami táptalajt ad a neofasiszta gyűlöletkeltésnek. Noha gyűlölni a cigányt akkor is lehet, ha nem gettólakó, csak szegény, de akkor is, ha jobb módú, és akkor is, ha asszimiláns, de még jobban, ha öntudatos.
    Barátaim! Úgy tűnik Magyarországon a kapitalizmusnak a feudalizmussal kevert sajátos változata tér vissza. A helyi hűbérurak, jobb- és baloldali csákmáték – minden munkaalkalomnak, földnek, különösen szőlőföldnek, közmunkának, szociális segélynek urai – zsellérként kenyér-szalonnáért akarják dolgoztatni a munkakerülőnek, segélyezettnek bélyegzett cigányokat. S aki erre nem hajlandó, eltakarodhat a leghátrányosabb helyzetű kistérség leghátrányosabb helyzetű településeibe, a „közöny zónáiba”, a modernizációból kizárt gettókba.
    Az unióban, a globalizációban csalódott vesztesek pedig bűnbakért kiáltanak. Nem kell messzire menijük, itt vagyunk: Magyarország legszegényebb magyarjai, a cigányok, akiket faji és szociális alapon leválasztottak a közös nemzetről, és szembeállítottak önmagukkal. Önmagunkkal.
    Mit tehetünk, hogy megállítsuk ezt a nemzeti önpusztító folyamatot?
    Akkor, amikor az újnyilas söpredék tematizálja a médiát, a közbeszédet. Amikor a magyar szólásszabadság cigányügyben abszolút: minden következmény nélkül, bírósági, alkotmánybírósági bástyáktól védve lehet uszítani ellenünk. A kereskedelmi tv-csatornák egyes műsorai primitív, torz, deviáns keleti népségként idegenítik el tőlünk a magyarságot, de a mértékadó műsorok is romákkal illusztrálják a negatív társadalmi jelenségeket. Az internetből ömlik a népirtó propaganda. Mint az 1930-as években a zsidók ellen. A minapi vicclapban eladott karikatúrákon élősködő tücskök voltunk, akikkel szemben fel kell lépni, nehogy túlszaporodjunk, „nehogy egy tücsökre két hangya jusson”. A Nemzeti Nyomozó Iroda szerint a magyar törvények alapján nem történt bűncselekmény. Nálunk kevésbé demokratikus országokban, mint pl. Franciaországban, vagy Németországban 24 órán belül letartóztatás, a szennylap bezúzása követte volna az uszítás napvilágra kerülését.
    A szintén korlátlan gyülekezési jog alapján a rendőrség sem gátolja meg a fenyegető, megbotránkoztató nyilas felvonulásokat.
    Beszédes kép és történet: Szikszón, kettős kordon választotta el a szélsőjobbosokat és roma ellentüntetőket, egyik sorban a rendőrök, a másikban a gárda egyenruhásai voltak! Kitől féljünk jobban? A rendőröktől? A nyilasoktól? A cigány uzsorástól? A polgármestertől?
    Félelmünket tovább erősíti, hogy a szélsőjobboldallal szemben erőtlennek, tehetetlennek mutatkozik a központi kormányzás és a magyar igazságszolgáltatás.
    A legnagyobb baj az, hogy nincs éles határ, sőt: eltűnni látszik a határ a szélsőjobboldali uszítás és a demokratikus hatalmi politika között.
    Most kezdem érezni, most kezdem érteni, milyen lehetett az a Magyarország, amely hagyta Auschwitzba hurcolni zsidó magyarjait, amely hagyta a falu szélén fejbe lőni cigányait.
    Azért csatlakoztam a Chartához, hogy a romák hihessenek abban, nem maradtak magukra, hogy bízhatnak abban – és bízzon ebben az ország is –, nem kell a cigányoknak önmagukat megvédeni! Ahogy Csalog Zsolt fordította meg a marosvásárhelyi romák szállóigéjét ’93-ban az egri bőrfejű-erőszak elleni tüntetésünkön: „Ne féljetek cigányok, megjöttek a magyarok!”
    Igen, erre van szükségünk ma is! Ezért van szükség erős Chartára!
    Innen szeretném üzenni, a helyi és országos politikusainknak, hagyjanak fel a hagyományos magyar önsorsrontó-önpusztító politikával, politikai forgatókönyvekkel, a két világháború közötti politikai vezetők kisebbségpolitikai vakságával.
    Tessenek mindahányan egyszerre és együtt kiállni, és elutasítani az uszítást, a tartósan és többszörösen kirekesztettek megbélyegzését, bűnbakká tételét!
    És tessenek visszatérni a rendszerváltáskor kitűzött célokhoz!
    Jogállamot akarunk! A kormány, és az illetékes miniszterek határozottan lépjenek fel, hogy a bűnüldöző szervek szerezzenek érvényt a hatályos jogszabályoknak! És ha ezek nem képesek megvédeni a törvénytisztelő magyar állampolgárokat, kezdeményezzék a törvények módosítását! Míg nem késő!
    Mert emberéletekről van szó, emberéletekről!
   
    (A Magyar Demokratikus Charta alakuló ülésén elhangzott beszéd,
    2008. szeptember 6.)
   
13.
Honfitársaim! Az embertelenség ellen összegyűlt férfiak és asszonyok! Barátaim!
    Köszöntelek benneteket a Demokratikus Charta és a Roma Polgárjogi Mozgalom nevében. Összegyűltünk fejet hajtani az ártatlanul meggyilkolt áldozataink emléke előtt. Emlékezni és emlékeztetni azokra, akiket az elmúlt félévben mindmáig ismeretlen halálosztók legyilkoltak. A nagycsécsi Nagy Tibornéra és Nagy Józsefre, a tatárszentgyörgyi Csorba Róbertre és kisfiára, az 5 éves Csorba Robira, a tiszalöki Kóka Jenőre, a gyilkosságok mártírjaira.
    Emlékezzünk és emlékeztessünk továbbá mindazokra, akiket legalább 50 magyarországi településen támadtak meg az elmúlt másfél évben, akik Molotov-koktélos, vadászpuskás terrorakciókban súlyosan megsérültek Piricsén, Pátkán, Alsózsolcán, Székesfehérváron és az ország egyéb településén.
    Az egész világ döbbenten nézi, mi történik Magyarországon.
    Mindannyiunkat foglalkoztat a kérdés: Mi történt, mi történik ebben az országban, hogy 20 évvel a demokratikus rendszerváltozás után szabadon gyilkolhatnak embereket, hogy százezrek érezhetik félelemben magukat azért, mert cigányok?
    A Roma Polgárjogi Mozgalom 1988-89-ben született meg Magyarországon, a miskolci cigánygettó felépítése elleni roma- és értelmiségi összefogással, így egyidős a rendszerváltással. Ezért a saját szempontunk és felelősségünk oldaláról vizsgálom a kérdést.
    Az elmúlt 20 évben azt tekintettük feladatunknak, hogy hitelesen képviseljük az erőszakmentes polgárjogi, vagyis egyenlő jogokat és esélyeket követelő mozgalom szellemiségét. Olyan roma és nem roma magyar állampolgárok közösségét szerveztük, akik erkölcsi, és állampolgári kötelességüknek tekintik a határozott fellépést mindenfajta emberjogi méltánytalansággal, megkülönböztetéssel és kirekesztéssel szemben. A névválasztásunkkal is hangsúlyozni kívántuk: elsősorban az amerikai feketék erőszakmentes polgárjogi mozgalmának tapasztalataira támaszkodunk.
    A Mozgalom szembesíteni akarta Magyarországot a hétköznapok részévé vált előítéletes és rasszista megnyilvánulások okaival és ezek következményeivel; leleplezni a helyi és központi hatalom, valamint a piaci szereplők jogsértő gyakorlatait, és intézkedéseket tettünk azok megszüntetése érdekében. Igyekeztünk felhívni a figyelmet arra, hogy a gazdaságpolitika, a közigazgatás átszervezése, az oktatáspolitika milyen módon teszi még elviselhetetlenebb gettókörülmények közé a leszakadókat.
    Folyamatosan párbeszédet kezdeményeztünk a döntéshozókkal, állást foglaltunk szakmai-politikai kérdésekben; nyomást gyakorolva a politikára a társadalmi igazságosság teljesülése, az egyenlőtlenségek mérséklése érdekében.
    Mozgalmunk határozott fellépést sürgetett, hatékony polgárjogi akciókat indított a romákat és a szegényeket sújtó lakhatási, oktatási, munkaerőpiaci, közigazgatási- és a gyermekvédelem, továbbá az igazságszolgáltatás területén megnyilvánuló – jogsérelmek és diszkriminatív gyakorlatok felszámolásáért.
    Legfőbb követelésünk volt, hogy a felelős kormányok haladéktalanul dolgozzanak ki, és hajtsanak végre hatékony cselekvési programcsomagot a gazdasági-szociális válság során a társadalomból tartósan kirekesztődött mintegy nyolcszázezer mélyszegény ember (akiknek  egyharmaduk roma)  társadalomba való visszaintegrálása érdekében.
    A Nemzeti Fejlesztési Terv felelős megalkotása és végrehajtása jó esélyt kínált a leszakadt kistérségek és rétegek megkapaszkodására, az egyenlőtlenségek radikális csökkentésére. Biztosítani javasoltuk a szakmai és pénzügyi feltételeket a 25 leghátrányosabb helyzetű kistérség (közel 500 település) számára, hogy a legrövidebb időn belül – az „esélyegyenlőségről, gyermekszegénységről, közép- és hosszútávú romaprogramokról, roma évtizedről” szóló blablák helyett, 15-20 évvel a rendszerváltás után – végre elkezdődhessenek a komplex rehabilitációs és integrációs folyamatok.
    Javasoltuk, hogy az esélyegyenlőségi törvény módosításával tegyék kötelezővé az önkormányzati és állami hivatalok, vállalatok számára, hogy roma munkavállalókat legalább a helyi, illetve az országos arányszámuknak megfelelően alkalmazzanak.
    Ösztönző jogi szabályozással és programokkal erősíteni javasoltuk a roma vállalkozások jelenlétét a munkaerőpiacon.  A munkaerő-piaci igényekre nem reflektáló, teljességgel leértékelődött szakképzést – amely ma gyakorlatilag az általános iskolában sikertelenségre kárhoztatott gyermekek gyűjtőhelyévé vált – a hiányszakmák képzésére lehetőséget adó minőségi oktatási műhelyeiként kellett volna újjáéleszteni.
    Követeltük, hogy hozhassuk létre a roma színházat, múzeumot, és legyen országos sugárzású a Rádió C., hogy stabil és kiszámítható működésüket törvény garantálja! A média törvény módosításával pedig vezessenek be szigorúbb szankciókat a rasszista érzelmek és előítéletek erősítésére alkalmas műsorokkal szemben!
    Sokszor mondtuk: a hatalomnak szakítania kell a megosztó és paternalista, a kiszolgáltatottakat egymás ellen kijátszó politizálással, mert ez ellentétes a Köztársaság eszményével, a társadalom érdekeivel. Hogy véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy hiteltelen, hozzá nem értő pártfunkcionáriusok szabotálják el a romák maradék esélyeit. És szakítani kell a „nemzetbiztonsági doktríná”-val: nem a jogkövetelő roma közélet veszélyezteti a nemzet biztonságát, hanem a faji-szociális elnyomás, a közöny és az újjáéledő rasszizmus.
    Mi, a Polgárjogi Mozgalom tagjai felelősséggel részt akartunk venni a hazánk és népünk felemelkedéséért végzendő munkában. Mert ezt elvitathatatlan jogunknak és kötelességünknek tartottuk. Sosem kaptunk erre lehetőséget. Ki voltunk rekesztve a demokratikus érdekegyeztetés lehetőségeiből is. Arra futotta erőnkből, hogy a helyi válságokat és konfliktusokat szinte egyedüliként közvetlen beavatkozásunkkal kezeljük.
    Megéltük és tisztességgel végigküzdöttük az elmúlt 20 évet. Mintegy kétszáz településen, felháborító és robbanásveszélyes konfliktus kezelésében, rendezésében vettünk részt munkatársaimmal, elsősorban Setét Jenővel és Ladányi Jánossal, Hell Istvánnal, Szikinger Istvánnal, Iványi Gáborral és másokkal.
    Először a konzervatív oldalon levő barátaink távolodtak el, majd a liberális és baloldali politikusok hagytak cserben minket. Közben a romák válságos helyzete tovább mélyült. A miénk ugyanis nem az amerikai pénzpiacok összeomlásával kezdődött, hanem az évszázadok óta tart, és csak az elmúlt 20-25 évben is legalább 4-5 súlyos megrázkódtatást kellett túlélnünk. A globális kirekesztés, az intézményesült rasszizmus egymásra rakódó válságait, amelyek a gazdasági-munkaerőpiaci, szociális, oktatási helyzetünk ellehetetlenülését, mintegy százezer család társadalmi kizuhanását okozta, azokét, akik mára a fizikai létüket érzik veszélyben.
    Végül az igazi magyar válság, a legszegényebbek sorsát körbevevő politikai közöny és kirekesztő mechanizmusok nyakunkra szabadították az újnyilas, neonáci bandákat, amelyek az európai történelemben már többször jól bevált recept szerint „deviáns, parazita, bűnöző” népnek tartanak minket, elpusztítható társadalmi szemétnek. És a hatalommal bírók nem védenek meg bennünket.
    Magunkra maradtunk, védtelenül.
    Le kell számolnunk illúzióinkkal, vágyálmainkkal! Mára odajutottunk, hogy a cigányellenességben nagykoalíció van. A magyar társadalom mintegy háromnegyed része – legyen az baloldali vagy konzervatív pártválasztó, lényegében ugyanazt gondolja rólunk, mint a szélsőjobboldal egyre erősödő és aktív szavazó rétege. A baloldal integrációpárti cselekvési programjai óvatos programocskákká és üres deklarációkká silányodtak. A társadalmi lecsúszás, a kirekesztődés, és annak következményeként a sorsukra hagyottak egy részénél erősödő aszociális magatartásformák, a deviancia és bűnözés joggal okoz felháborodást az adófizető, becsületes polgárok körében. Legyen az cigány vagy nem cigány.
    Sem a bal-, sem a jobboldal nem adott tisztességes választ a tartós munkanélküliségben, és tartós kirekesztettségben – és környezetükben élők – létét ellehetetlenítő problémákra. Hagyták, hogy a szegénység etnicizálódjon, hogy a szegénységnek és a bűnnek „cigány arca” legyen, mintha az Isten is arra teremtett volna minket, hogy előszeretettel éhezzünk, vagy lopjunk, rettegjünk börtöntől, rendőrtől, polgármestertől.
    Így szabadították ránk a szélsőjobboldalt. Ők nevén nevezik a problémát, és goebelsi mintára, a magyar hatóságok, törvényhozók teljes közönyének kíséretében felmelegítették a „cigánybűnözés” kategóriáját és ennek logikája mentén a végső megoldást is magában hordozó újkori holokauszt rémét. Az újnyilasok kihasználva a Magyarországon szabad fékezhetetlen szólásszabadságot, az ügyészségek és a bíróságok bástyái között, nyíltan uszítanak ellenünk.
    A magyar politikát és médiát két éve ők tematizálják. Hatásuk kimutatható a „Segély helyett munkát!” nevet viselő, Magyarországon baloldalinak nevezett, valamint a „Segély és munka helyett börtönt!” célzó, itthon jobboldalinak tartott politika akciói mögött.
    S mivel a demokratikus politika ma a rendszerváltás óta a legsúlyosabb válságát éli, nagy a veszélye annak, hogy a gazdasági és morális tartalékait felélt országban a radikális újnáci mozgalmak a hatalom megragadására törjenek. Ennek következtében fennáll minden veszélye annak, hogy Magyarországon megismétlődjön a két világháború közötti kurzus önsorsrontó és önpusztító politikája.
    Ebben a helyzetben a polgárjogi mozgalom egyet tehet: felszólítjuk a magyar parlamentben helyet foglaló pártok vezetőit, ne a cigánygyűlölet és a kirekesztettek sorsa iránti közömbösség legyen az egyetlen dolog, amiben egyet értenek, hanem az ezekkel a megkerülhetetlen kérdésekkel való szembenézést – teljesen új alapokra helyezve – és kivétel nélkül mind a tízmillió magyar állampolgár érdekét tekintsék közös feladatuknak! Vegyék tudomásul: ha nem fognak össze a rendszerváltás óta a társadalomból kiszorult százezrek visszaillesztése érdekében, és a szélsőjobboldali hordák megfékezése érdekében, hamarosan eltűnnek, és velük együtt Magyarország is eltűnik a demokratikus európai országok térképéről.
    Erre köteleznek minket áldozataink.
   
    (A Charta és a Roma Polgárjogi Mozgalom által szervezett erőszakellenes tüntetésen elhangzott beszéd,
    2009. május 16.)




Péli Tamás grafikája

FÓKUSZ
   
KICSI SÁNDOR ANDRÁS
   
A cigány „dik” mint jövevényszó és utolsó szó
   
Az alábbiakban arra az érdekes jelenségre mutatok rá, hogy egy nyelv esetében előfordulhat, hogy a nyelvvesztés során az utolsó szó éppen azzal a szóval lehet azonos, ami egy környező nyelvbe jövevényszóként kerül át.
    A beások a magyarországi cigányok egyik csoportját alkotják, amely szerte az országban, főleg a Dél- és Nyugat-Dunántúlon él. Számuk becslések szerint kb. 30–35 000. A magyaron kívül románul (és nem cigányul) beszélnek. Ma a romániai, szlovákiai és a volt Jugoszlávia területén élő cigányok jelentős része beás.
    Valószínűleg hazánkba érkezésüket megelőzően a mai Románia területén bányászattal foglalkoztak. A mai Magyarország területére a Bánságból és Erdélyből érkeztek, s jelentős számban vándoroltak tovább nyugatra is. Mai fő foglalkozásukról teknővájó cigányoknak, teknősöknek (cigányul balajári; románul lingurar ’kanalas’) is nevezik őket. Cigány származásuk bizonyosnak tűnik (bár ezt egyes kutatók vitatták), ők magukat cigánynak tartják (hagyományőrzőbb csoportjaik pedig román anyanyelvüket „a cigány nyelvnek”), kultúrájuk az ősi román kultúrkörhöz kapcsolódik. Kovalcsik Katalin (1993) három csoportjukat különböztette meg: a dunántúli argyelán ’erdélyi’ és muncsán ’hegyvidéki’, valamint az elsősorban Tiszafüred vidéki ticsán ’tiszai’ – utóbbiak Nagyvárad vidékéről jöttek az 1910-es években.
    A beás cigányok hagyományőrző (így a cigányság más csoportjaival semmilyen kapcsolatot nem tartó) csoportjainak nyelvében egyetlen cigány eredetű szó sincs (Orsós 1997). Kovalcsik Katalin gyűjtése szerint csak a muncsánok használnak egy szót, mégpedig a dik (’nézd’) felszólító formát, de eredeti jelentéséről nincs fogalmuk. Egyszerű nyomatékosító szó, mint például a na, no stb. (1993: 232).
    Érdekes módon éppen ez a szó és ennek a szónak a származékai kerültek át némely magyar nyelvjárásba cigány jövevényszóként.
    A dik elem cigány jövevényszóként megvan egyes magyar nyelvjárásokban is, elsősorban a cigányok beszédét utánzó szövegekben ’nézd’, ’mondd’ jelentésben (ÚMTsz 1: 979). Tallóson is a dik mondatszó a cigány nyelvből átvett töltelékszó, például Dik, em meg akar vernyi ëngëmët (Gágyor 2003: 101).
    A magyar nyelv látszólag „felesleges” jövevényszóit vizsgálva fogalmazta meg Moór Elemér a következő hipotézist. „Különösen feltűnő, hogy olyan lovas népnek, mint amilyen a magyar volt, nincs saját szava a ’nőstényló’ fogalmának megnevezésére, mert hisz a kabala és az újabb kanca szláv jövevényszavak. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a korábbi, ’nőstényló’ jelentésű szó a ’gebe’ jelentést is felvehette; a nőstényló ugyanis hamarabb öregszik mint a hímló. Ezek szerint nyelvünk hongfoglalás előtti ’nőstényló’ jelentésű szava gebe szavunk előzménye lehetett; hasonlóan a ’gebe’ jelentésű mai német Mähre szóhoz” (1963: 33). Moór arra célzott itt, hogy a német Mähre előzményei, a középfelnémet märhe, ófelnémet mariha, valamint a holland merrie, az angol mare szók jelentése ’kanca”. A svédben a märr jelentése ’kanca; gebe’ (ezen kívül hästkrake, krake ’gebe’, sto ’kanca’), míg megfelelői a többi skandináv nyelvben általában csak ’kanca’ jelentésűek (dán mæer, norvég merr, izlandi meri). Ez egyébként arra is példa lehet, hogy a jelentésváltozás általában többértelműséggel (poliszémia) kezdődik.
    Moór spekulációi nem arattak különösebb sikert (pl. Az a feltevés, hogy a gebe eredeti jelentése ’kanca’ volt, nem igazolható’, TESz 1: 1040). Ráadásul idáig se a kabala, se a kanca szót tudomásom szerint nem regisztrálták ’gebe’ jelentéssel (EMSzT 6:5, 80, Tsz 1: 999, 1032, ÚMTsz 3: 5-6, 64, Gálffy & Márton 1987: 234-5, valamint a Nyatl. 314. „kanca” és 317. „gebe” lapja). Ritkaság az is, hogy más, még újabb ’kanca’ jelentésű jövevényszó meghonosulását közölnék valamely magyar nyelvjárásból. Mindenesetre ilyen a románból jövevényszó jápa a volt Alsó-Fehér vármegyében (Bakos 1982: 335), a hétfalusi Hosszúfaluban (ÚMTsz 2: 1134) és némely moldvai csángó nyelvjárásban (Márton 1972: 336). Moór elképzeléseit támogatja, hogy Udvarhelyszék némely pontján a kabala előfordul ’gebe’ jelentésben (Márton 1968: 486-7, Csergő 1995: 76). Legalábbis egy nyelvjárásban a kabala szó, jelentéstörténetét tekintve, ugyanazt a pályát futotta be, mint úgy ezer évvel előtte a gebe szó.
    Így pedig, Moór Elemér nyomán, a viszonylag csekély számú megjósolható jelentésváltozásoknak és a várható jövevényszóknak egyaránt egy újabb, bizonyítható (kedvező feltételek mellett teljesülő) típusával számolhatunk (Kicsi 2007: 110-111).
    A gebe további nyelvjárási riválisai közül megemlíthető a Dunántúlon és északon szórványosan előforduló grësztó, graszta (Nyatl. 317. lap, ÚMTsz 2. 691), az északon előforduló dikhenc (Nyatl. 317. lap, ÚMTsz 1:979), a dunántúli digdáncs (Nyatl. 317. lap, ÚMTsz 1: 978) és a Tölgyesen (Erdély) regisztrált rábla (Nyatl. 317. lap).
    Közülük a grësztó, graszta bizonyosan a cigányból átvétel (grast ’ló’), sőt a dikhenc, illetve a digdáncs is cigány lókupecek kifejezéseiből (’nézd, ni!’, illetve ’nézd a fogát!’) származhat. A dikhanc változatot már korábban regisztrálták ’gebe’ jelentéssel (TSz 1893: 400).
 

MORFONDÍROZÁS

DOBOS ÉVA

Csak egy szög
   
    2009. augusztus 2-án a cigány holokauszt emléknapján a Duna Televízió felvételről bemutatta Kovács Márton-Mohácsi István-Mohácsi János Csak egy szög című tragikus bohózatát, dicséret érte a Duna Televíziónak. A darab alcíme: Előítélet utólag két bitangul zajos részben.
    Mellesleg a legendás, nagy előadásairól híres, kaposvári Csiky Gergely Színháznak is emléket állítottak vele, béke poraira.
    A Csak egy szög ősbemutatójára 2003. október 10-én került sor, és a kritikusok szavazatai alapján a 2003-2004-es évadban A legjobb új magyar dráma díját kapta megosztva.(Olvasható a Criticai Lapok 2006/7-8. számában.) A sodró lendületű előadás kis mozaikképekből épül fel, és teljesedik ki nagyszabású tablóvá, akárcsak Ariane Mnouschkine  1789-e. Mohácsi János rendezése tökéletes összhangban van Kovács Márton remek zenéjével és a földtől hasonlóképpen elemelkedő, groteszk jelmezekkel.
    Potyognak a könnyeink a végletekig vitt abszurditástól, például a Nyúzóvölgy című jelenet bírósági tárgyalásán, ahol Csordás Zoltán magyar ember megevésével vádolják a cigányokat, és Csordás Zoltán részletesen el is meséli a bíróság előtt, hogyan evődött ő meg. Ez a bírósági tárgyalás az efféle perek örökbecsű paródiája a boszorkányperekig visszamenőleg az idők végezetéig. Itt teljesedik ki legjobban a darab pompás nyelvi humora: a Monthy Pythonos nyelvi abszurd itt a hivatali bikfanyelv lehetőségeit facsarja ki a végsőkig.
    Máskor, például a Tranzitváró és a Lila kristály jelenetben („Auschwitz állomás, Auschwitz, Auschwitz, köszöntjük kedves utasainkat”) görcsbe rándul a gyomrunk.
    Így jutunk el jelenetről jelenetre, Krisztus megfeszítésétől napjaink igencsak ismerős hétköznapi abszurdjaiig, míg aztán végül Kolompár Károly, a narrátor, aki olykor az Úristennel feketekávézik, így bocsát ki minket az utcára előadás után:
    „Megint hazudtunk önöknek, de ma este utoljára. Igazából nem mentek el sem a magyarok, sem a cigányok. Igazából, amikor kimennek innen, találkozni fognak velük, találkozni fognak egymással… és másokkal is. Együtt fognak élni. Amihez sok szerencsét kívánunk. Isten áldja önöket!”
    Aztán kimegyünk, és megtudjuk, hogy ezen az éjszakán is levadásztak egy cigányasszonyt falusi házában, és súlyosan megsebesítették 13 éves kislányát.
    Isten óvjon mindannyiunkat attól, ami még ránk vár, ha nem halljuk meg például a Mohácsi testvérek figyelmeztető kiáltását!

SZERDAHELYI ISTVÁN

„Hogy itt gyilkosságoknak leszünk tanúi, az nem kétséges”?!
   
    Olyan idők járnak manapság, hogy igencsak tanácsos némi tájékozódást szerezni arról, mi az ördög történik velünk már megint. S miután megtudtam – mit megtudtam, egyebet se hallok a rádióból-televízióból –, hogy hazánk harmadik (bár egyesek szerint hovatovább második) legerősebb politikai pártja a Jobbik Magyarországért Mozgalom, kikerestem az Interneten 2009 márciusában közrebocsátott, Magyarország a magyaroké! című programját. Ebben azt olvastam a 27. oldalon, hogy „Politikai hovatartozástól függetlenül mindenki egyetért abban, hogy a magyar-cigány együttélés kérdése a magyar társadalom egyik, talán a legsúlyosabb problémája.”
    E probléma gyökerei közül a leglényegesebbek egyike az, hogy „a jelenlegi politikai elit képtelen az önkritikára, képtelen szembenézni és kimondani a tényt, hogy a két évtizede folytatott cigánypolitika csődöt mondott. Bíró András alternatív Nobel-díjas polgárjogi aktivista ekként fogalmazott: »hiányzik a többségi társadalomból a problémákkal való szembenézéshez és a kibeszéléshez szükséges bátorság. Arra, hogy nem merjük nevén nevezni, ami pedig tény: hogy a cigányság többsége esetében egy premodern társadalmi struktúráról van szó, egy specifikus kultúráról és embercsoportról, amely – hogy csak a leglényegesebb specifikumait említsem – évszázadokig nem járt iskolába, ezért kívül maradt az írásbeliségen, és ezért nem alakult ki írásos kultúrája. Ez kemény történelmi tény… Ráadásul – banális ugyan, de – közismert, hogy a roma téma a választások előtt úgy jön elő, hogy hány kiló lecsóért vásároljuk meg a cigány szavazatokat. Mert így kezeli a politikai elit a cigányság ügyét. Ezek után miért csodálkozunk, hogy prostituálódik a roma elit egy része, hogy lefekszik a pártoknak?«”
    Súlyos szavak, s nem akárkitől idézik, hanem egy – noha csak alternatív – Nobel-díjastól.  Bíró András 1956-ban elhagyta hazánkat, 1987-ben tért haza és létrehozta az Autonómia Alapítványt, amely a cigányság támogatására alakult. Főként külföldi adományokból működik, s például 2000-ben félmillió dollárt kapott a Világbanktól. Bíró megállapításait – természetesen forrásmegjelölés nélkül – a Jobbik Magyarországért programjába az Élet és Irodalom 2008. július 18-ai számában megjelent interjúból illesztették bele.  Az interjút Rádai Eszter készítette vele, és azzal a címmel tették közzé, „Hogy itt gyilkosságoknak leszünk tanúi, az nem kétséges”. A riporternő még azt sem vitatta, amikor Bíró András kifejtette: a cigányoknak olyan „önvédelmi csoporttal” kellene rendelkeznie, amilyen az amerikai Fekete Párducok vagy a palesztin Hamasz szervezete. Ezt a részt, persze, nem vette be programnyilatkozatába a Jobbik Magyarországért Mozgalom.
    Ámde nézzük meg közelebbről Bíró Andrásnak azt a megállapítását, amelyikkel a szélsőjobboldali Jobbik és a liberális Élet és Irodalom szerkesztősége egyforma lelkesedéssel egyetért. Eszerint, mint olvashattuk, a cigányok egy „premodern társadalmi struktúrában” élnek, melynek „leglényegesebb specifikuma” az, hogy „kívül maradt az írásbeliségen, és ezért nem alakult ki írásos kultúrája”.
    Ami a legostobább hazugság, mely valaha is megjelent egy magyar pártprogramban vagy a magyarországi sajtóban.
    A magyarországi cigányság ugyanis nem valamiféle külön társadalmi struktúrában, hanem a magyar társadalom struktúrájában él, ugyanúgy, miként a Jobbik programfogalmazói vagy az Élet és Irodalom szerkesztői. Sőt, merem állítani, hogy úgyabbul, mert ők nem az autóik ablakain át nézegetik a magyar valóságot, hanem benne élnek. A legújabb felmérések szerint továbbá e cigányság 90%-a magyar anyanyelvű, 5%-a románul beszél, s csak 5%-uk kétnyelvű, olyan módon, hogy a magyar mellett valamelyik cigány nyelvet is beszéli. Egy elenyésző kisebbségtől eltekintve tehát „leglényegesebb specifikumuk” az, hogy a magyar írásos kultúra birtokosai, és ennek megfelelően az Ómagyar Mária-siralom ugyanolyan örökösei, mint Bíró András. Hogy emellett saját néprajzi hagyománykincsük is van, méghozzá nem is kicsi, az semmivel nem teszi őket kevésbé magyarrá, mint a székelyeket vagy a csángókat, nem beszélve a palócokról és a jászokról meg a Kis- és Nagykunság lakóiról, akik abszolút idegen származékokként magyarok.
    „Politikai hovatartozástól függetlenül mindenki egyetért abban, hogy a magyar-cigány együttélés kérdése a magyar társadalom egyik, talán a legsúlyosabb problémája” – olvashatjuk a Jobbik programnyilatkozatában. Azaz: nem a neoliberális pénzügyi világdiktatúra által nyakunkba szakasztott munkanélküliség és elnyomorodás, hanem a magyar anyanyelvű és kultúrájú cigányokkal való együttélés, akiket egyébként ez a neoliberális diktatúra sokkalta súlyosabban sújt, hiszen más magyaroknál sokkal nehezebben jutnak munkához, és eleve a szegénységből csúsznak az egyre mélyebb nyomorúságba.

SIMOR ANDRÁS
   
Néhány idézet
   
A Jobbik EP-választási programjában A cigányság és a többségi társadalom együttélése című rész foglalkozik a cigány kérdéssel. A program írói elutasítják a rasszizmus ellenük hangoztatott vádját.
    Ezek után nézzünk néhány mondatot az említett fejezetből.
    „A történelem során bizonyítottan befogadó magyarság felfogásának alapja ebben a kérdésben sem az előítélet, hanem a tapasztalat.”
    „A hazai cigányságról készüljön egy átfogó és megfelelési kényszerektől mentes felmérés. Ez választ kell, hogy adjon a legfontosabb kérdésekre: hány cigányember él Magyarországon, mekkora a demográfiai dinamika, amellyel lélekszámuk nő, milyen a valós anyagi szociális helyzetük, a népességüket milyen arányban érinti a kriminalizálódás, milyen érzelmeket táplálnak a többségi magyar társadalommal kapcsolatban, él-e a cigányság egészében őszinte szándék az integrációra és a normakövető életmódra?”
    „A cigánybűnözés elleni fellépés megkerülhetetlen.”
    „A bűnüldözés eredményessége – és ezzel közvetve a bűn megelőzése érdekében – a cigánybűnözéssel különösen sújtott területeken speciális, az elkövetés szocio-kulturális hátterét, módját, a potenciális elkövetői kört, a nyomozás célszerű módját ismerő, arra kiképzett rendőrségi csoportot indokolt felállítani.”
    „… a büntetési tételek szigorítására, a pozitív diszkrimináció megszüntetésére van szükség, hogy a könnyebb megélhetés törvénysértő módja lezáruljon.”
    Végül a Jobbik alelnökének, Szegedi Csanádnak egyik mondatát idézem; igaz, ez a mondat a programtervezetben nem szerepel:
    „A magyar embereknek elegük van abból, hogy állami koordinációval cigánytenyészet működik Magyarországon.”
    Kérem az olvasót, találja meg a minősítéshez legalkalmasabb jelzőt.




Péli Tamás grafikája

OLVASÓLÁMPA
   
KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
A művész fest, a nép mesél
   
Két könyvről
   
Az ún. „naiv”, vagy autodidakta festőművészetnek alighanem legkiválóbb hazai kutatója s értékelője Kerékgyártó István. Tucatnyi könyve után tavaj jelent meg gyönyörű, színes albuma a roma Szentandrássy Istvánról, aki a reneszánsz hagyományból kiindulva, az expresszionizmus művészi eszközeivel ábrázolja a feltörekvő cigány nemzetiség világát. Hiperrealizmus? Szürrealizmus? Neo-expresszionalizmus? – mindenesetre erőteljes, mozgalmasan figurális művészet ez. Talán még (bár a szerző erről nem tesz említést) megvannak a kapcsolatai vagy legalábbis párhuzamai a mexikói modern festészettel. Mindenesetre „a roma képzőművészek […] az emberi kapcsolatok közvetlensége, az életforma patriarchálisabb jellege folytán még képesek a figuralitást jelentéssel telíteni” – amire a „nyugati” művészet már nem alkalmas, ezért is ment át a teljes absztrakcióba (nonfiguralitásba). Szentandrássy hallatlanul szuggesztív, színes festészete sajátos hang a mai magyar művészetben: a társadalmon belüli cigány magány s a roma közösség hallatlan belső vonzerejének művészi kifejezése, a múltra tekintő Villon és Lorca kultusz. Mindez Kerékgyártó tanulmánya remekül és hitelesen elemzi.
    Még azt is megértteti, hogy egy Kossuth Klub-beli kiállításán, az akkor már országgyűlési képviselő, mestere és barátja, Péli Tamás, jólöltözötten, szinte elegánsan leborult egy főmű számba menő triptichonja előtt… Nos, leborulni tán nem kell, de megbecsülni mindenesetre. (L’Harmattan – Kossuth Klub kiadás)
    A cigány ügyek régi szakértője, Bársony János szép kötetet állított össze Cigány mesék címmel; az alcím részletez is: Népmesék és más történetek. Valóságos kis cigány enciklopédia ez – gyerekeknek, amely feloldja a netán mesterségesen már felébresztett tartózkodást, sőt: ellenszenvet. Remek, összefogott kis mesék ezek, jórészt ismert motívumokkal, ám gazdag, új díszítő elemekkel. Az első háromnál fel van tüntetve, hogy Bari Károly gyűjtése, persze, jó lenne tudni a meseközlő társadalmi helyzetét (foglalkozását), hovávalóságát, korát, no, de ez csak néprajzos elvárás lenne, hiszen a többi mesénél még efféle forrásmegjelölés sincs. Ami nyilván „csak” szakkérdés – a gyerekeket nem érdekli, ám egy százaléknyi „szakember” sem kutya. És hát a mesék gazdagsága, frissessége mindenért kárpótol. Különösen az olyan „áttételesen” tanító mese, mint az, amely arról szól, hogy milyenek a magyarok – és ez is együttérzésre, nemzeteken túli tekintésre biztat.
    Csakhogy azért az ébredező gyermeki gondolkodást nem helyes olyan szamársággal megzavarni, mint ami a 30. oldalon olvasható, miszerint „A mai Magyarország területén lakó népek már majdnem ezer éve kereszténységben éltek, amikor a hódító vándorló magyarok idejöttek…” A gyerekek történeti érzékének kialakítása igen fontos nevelési feladat, kár ezt olyasmivel megzavarni, miszerint az itt élő népek (ha ugyan voltak ilyenek a csaknem üres Kárpát-medencében) már Krisztus előtt keresztények voltak… Na jó, ne keressünk csomót a kákán, hiszen a könyv különben termékeny, szép, nem kis mértékben Sinkó Veronika kedvesen archaizáló rajzainak. Öröm kézbe venni, öröm kézbe adni, vagy gyerekeknek felolvasni ezeket a bájos cigány meséket. (Móra kiadó)




Péli Tamás grafikája