Ezredvég

NÉPKÖLTÉSZET

CIGÁNY NÉPKÖLTÉS

Hogyan lett az ember?

(Eredetmonda)

Ez még akkor történt, amikor a Szent Jóisten megteremtette a Földet, akkor is a hetedik napon. Nagy elégedetten járkált a Jóisten fel és alá és boldogan nézett körül. Ragyogott a Nap, zöldelltek a fák, a füvek, és virágok illatoztak, amerre járt. Boldog mosollyal nyugtázta: hát, igen, mindent rendben találtam, jól tettem, amit tettem.
    Hanem, amikor már délutánra járt az idő, azon vette magát észre, hogy egyedül van. Nem akadt senki, akivel szót válthatott volna. S hiába volt mindennel kibékülve, egyre erősebb nyugtalanság vett rajta erőt. Olyan erős hiányérzet gyötörte, nem tudta hova tenni, már szinte fájt.
    Változtatok a helyzeten – mondta magában, és tudjátok, mit csinált?
    Beállt a vályogvető gödörbe: felgyűrte a nadrágszárát és ásni kezdte az agyagot. Tett hozzá vizet, szórt bele pélyvát, még egy kis sót is hintett a sárhoz. Jól megdolgozta, ahogy csak kell, hogy jól formálható legyen. Amikor már a sár engedte magát megdolgozni, elkezdett belőle EMBERT formálni. Csinált neki kezet, lábat, testet, fejet, még eszet is tett belé.
    Amikor pedig mindennel készen volt, begyújtott a bóvba, vagyis hogy a kemencébe, és azonmód, zsupsz, rap*, beletette az embert sülni.
    Ott járkált, ott forgolódott a kemence-bóv előtt. Álé, lélélé, legyél már készen! – mondta türelmetlenül. Nem is nagyon bírta sokáig. Gondolt egyet, rap, lenyitotta a kemence ajtaját, kivette az embert, homlokon csókolta, hogy az rögtön megéledt –, s csak akkor nézte meg jobban.
    Ajajaj! Na, hát mit mondjak? Bizony, a nagy sietségben nem sült meg rendesen az ember. Olyan fehérkés maradt a bőre, a haja meg sárga, szóval, sületlenre sikeredett.
    Mihez kezdjek veled? – állt ott tanácstalanul, aztán legyintett. Hát, mégiscsak az én teremtményem vagy, te leszel a fehér ember – mondta neki a Jóisten, és máris sokkal jobban érezte magát, mert legalább volt, akihez szóljon.
    Hanem másnap, ahogy felvirradt, megint ott találta magát a vályogvető gödörben a Jóisten. És már megint sárt dagasztott, hogy embert formázzon belőle.
    Hátha most jobban sikerül! – gondolta magában, és nem felejtett el rakni a sárba pélyvát, vizet, de még sót sem…
    Ahogy készen lett a sárral, megformázta az embert: kezet, lábat, testet, fejet formált neki, még eszet is tett bele. Ahogy készen volt, a forró kemencébe berakta sülni, és tudjátok, mit csinált?
    Elment beszélgetni a fehér emberrel. Egyszer az egyik mesélt, máskor a másik, de az idő közben nagyon elhaladt.
    – Hűha, te fiú, te, hát, nem szólsz rám, hogy a kemence meg tele van! – azzal futásnak eredt a Jóisten.
    Lekapta gyorsan a kemence ajtaját, kivette belőle az embert, életre csókolta és aztán nézte, nézegette. Hát, bizony, ez megégett, fekete lett a bőre, a nagy melegtől összezsugorodott apró karikákba a haja.
    – Hát, nincs mit csináljak, mégiscsak az én teremtményem vagy te is – mondta neki. – Tudod mit, te leszel a fekete ember – és fiának fogadta őt is.
    A harmadik napon, nagy elszánással megint nekifogott. Így se jó, meg úgy se jó, mondogatta magában, de most már tanultam a saját hibáimból, és dudorászva, énekelgetve készítette a harmadik embert. Tett a sárhoz friss vizet, pélyvát, meghintette sóval is. A sárból pedig gyúrt egy jó szabású embert. Formázott neki kezet, lábat, testet, fejet, még eszet is tett belé. Amikor pedig készen volt, berakta a forró kemencébe sülni. Bezárta gondosan a kemence ajtaját és leült magának az árok partjára énekelgetni.
    – Tudjátok, melyiket mondta?
    Ezt ni: „házunk előtt van egy régi eperfa”. Énekeljétek ti is vele!
    Szépen szólt a dal, besegítettek a kész emberek is, egyik is tercelt, a másik is, igazán öröm volt hallgatni.
    És ahogy a dalnak vége volt, megszólalt a fekete ember: hát, ezt ismered, Istenem? – és azzal rázendített egy következő nótára. De hogy olyan szépen szólt, a fehér embernek is eszébe jutott egy dal, azt ő vezette, és a többiek segítették a dalban. Az is csuda szép volt.
    Mikor már gondolta a Jóisten, hogy eleget sült az embere, lenyitotta a bóv-kemence ajtaját, kivette és életre csókolta a harmadik embert is.
    Lássatok csodát, ha még nem láttatok! A bőre gyönyörű barnára sült, olyan volt, mint a friss cipó héja, a haja hullámos, a szeme fekete, magas, karcsú, vállas, szóval, gyönyörű ember lett.
    – No, fiam, te leszel a cigány ember, téged örömömben, jókedvemben csináltalak, azt is neked adom.
    Így történt, hogy a Jóisten embert teremtett, méghozzá háromfélét, fehéret, feketét, barnát. Azért énekelnek a cigányok szívesen máig, mert a Jóisten is énekelve alkotta meg őket, s a jókedvét adta nekik ajándékba.
    Segítsen benneteket is a Jóisten, mindannyiótokat, mint akit jókedvében csinált!

    DARÓCZI ÁGNES GYŰJTÉSE ÉS FORDÍTÁSA

_________________
* A rap a hirtelen cselekvések elmondását kísérő, jellegzetes cigány szavak egyike.

MÉRLEG

SZEGŐ LÁSZLÓ

Romológia, dióhéjban*
____________________
* Részlet a Csikóink kényesek (Magyarországi cigányköltészet, Európa, Bp. 1977) című gyűjtemény utószavából.
Az itt szereplő címet mi adtuk.

A cigány népköltészet a romológia (ciganisztika) egyik legrégibb kutatási területe. Az első jelentősebb cigányfolklorisztikai tanulmányok a múlt század második felében látnak napvilágot, főként az Osztrák-Magyar Monarchiában. A romológia folklórcentrikussá válásának kezdete nagyjából egybeesik a kései romantika, másfelől a folklorisztikai pozitivizmus időszakával; a kutatók ekkor újult érdeklődéssel fordulnak a népköltészet, nem utolsósorban a primitív népek költészete felé, s ugyanakkor a kutatási és földolgozási módszerekben is jelentős változás megy végbe.
    A cigánykutatás voltaképpen a 19. század negyvenes éveitől kezdve válik tudománnyá: ekkor jelenik meg az első jelentős cigány nyelvészeti dolgozat, A. F. Pott Die Zigeuner in Europa und Asien című kétkötetes alkotása (Halle, 1844–45), amely a cigány nyelvjárások első, valóban tudományos etimológiai és leíró földolgozását adja. A következő évtizedekben Európa-szerte új meg új munkák jelennek meg, s a nyolcvanas esztendőkben megszületik a nemzetközi cigánykutatás máig is legrangosabb központja, az angliai Gypsy Lore Society, amelynek évente kétszer megjelenő folyóirata (a Journal of the Gypsy Lore Society) majdnem egy évszázada a romológia legfontosabb orgánumaként ismert.
    A cigány népköltészet vizsgálatához is nyelvész adja az első megbízható szöveganyagot: Franz Miklosich Über die Mundarten und die Wanderungen der Zigeuner Europa’s című terjedelmes munkája bőséges népmese-, dal- és balladagyűjtést is tartalmaz. Mellette kell megemlékeznünk Wlislocki Henrikről – aki sok kötetben és folyóiratcikkben közölt cigány népköltési alkotásokat (elsősorban verses anyagot) –, továbbá az ugyancsak magyar Herrmann Antalról és Meltz Hugóról is. E múlt századi kutatók gyűjtéseinek hitelessége a korabeli lejegyzési módszerek pontatlansága miatt helyenként kétséges – de szem előtt kell tartanunk, hogy e tudósok gyűjtőmunkájának köszönhetjük a cigány népköltészet első ismert darabjaink fönnmaradását, s az általuk közreadott szövegek ismerete nélkül úgyszólván semmiféle következtetést nem vonhatnánk le a cigány folklór történeti vonatkozásaival kapcsolatosan.
    A monarchia idején hatalmas lendületet adott a romológiai kutatómunkának Habsburg József főherceg (József nádor fia), aki maga ugyan mint nyelvész írta be nevét a cigánykutatás tudománytörténetébe, de a rendelkezésére álló – és valószínűleg szinte korlátlan – anyagi eszközökkel és művelődéspolitikai hatalommal fölbecsülhetetlen szolgálatot tett a ciganisztika más területei fejlődésének is. A századvég pezsgő magyar etnográfiai életének jelentős eseménye volt, hogy – Habsburg József kezdeményezésére – az Ethnologische Mitteilungen című szakfolyóirat néhány esztendőre romológia-központúvá lett (Mitteilungen zur Zigeunerkunde címen olvashatunk ez időből különszámokat), ezenkívül a nemzetközi ciganisztikában is páratlan alkotásként megjelenik az a magyar–cigány szótár, amelyet a főherceg barátja és állandó munkatársa, a cigány anyanyelvű Nagy-Idai Sztojka Ferenc állított össze, s mely függelékében az első hitelt érdemlő népköltési válogatást tartalmazza (Ő Császári és Magyar Királyi Fensége, József Főherczeg Magyar és Czigány Nyelv Gyök-Szótára, Paks 1890).
    A múlt század végének cigány folklorisztikája azonban a páratlan értékű szöveganyagon kívül egy alapjaiban elhibázott folklorisztikai koncepciót is örökül hagyott a későbbi kutatóknak. Majdnem minden, a cigánysággal foglalkozó tanulmány kötelességszerűen leszögezi elöljáróban, hogy a régebben oly sokat vitatott származású cigányság nyelvi genetikájára elsőként Vályi István magyar tudós derített fényt, amikor az Anzeigen 1776-os VI. kötete közzétette fölismerését: a cigányok indogermán eredetűek, és nyelvüket az újind nyelvek valamely nyelvcsaládjával kell rokonítani. (Azóta bebizonyosodott, hogy a cigány nyelv az ind és iráni hatások alatt fejlődött dard nyelvcsoport nyelveihez áll legközelebb.) A 19. század kutatóit örömmel töltötte el, hogy az egzotikus, távoli és nehezen megközelíthető India egyik népét Európa kellős közepén tanulmányozhatják, s – mint ez a korabeli művekből napnál világosabb kitetszik – a cigány kultúra egészét az indiai kultúrák egyikének tekintették. Mulatságszámba megy, mégis megemlítjük, hogy Eine Hildebrands-Ballade der transsilvanischen Zigeuner címmel 1880-ban Lipcsében közreadott balladagyűjtésében Wlislocki Henrik, aki egyébként kitűnően tudott cigányul, a – föltehetően hibás lejegyzés miatt – valóban alig érthető … ando soman len romes… sort így fordítja: a szent folyóba dobta, s mellette nem mulasztja el megjegyezni, hogy a Gangeszről van szó.
    Azt a tényt, hogy Kelet-Ázsiából való elvándorlásuk óta a cigányok majdnem egy évezredet töltöttek a Közel-Keleten, illetve a Balkán-félszigeten, s hogy a cigány népi kultúra ezeken a területeken formálódott, az említett etnográfusok és folkloristák figyelmen kívül hagyják.
    Valamennyiüknek föltűnik ugyan, hogy a kisebb-nagyobb közösségekben letelepedve élő és vándorló cigányokat sok évszázados, állandó és szoros kapcsolat fűzi a környező államalkotó népekhez; hogy a cigányságnak soha nem volt írásbelisége; hogy a kicsiny, elsősorban fogyasztásra szerveződött közösségek laza belső társadalmi szervezete soha nem tette lehetővé egzakt formákban rögződött hagyományok kialakulását; ennek ellenére úgy vélik, hogy a cigány kultúra – főként a folklór – valamennyi sajátos jelensége az indiai származás következményének tekintendő. Hangsúlyozzuk, ez a szemlélet nem hal el a múlt század végén, hanem tovább öröklődik egészen napjainkig. A rendszeres munkához nem szokott, egyik napról a másikra élő, oly sokáig lenézett és üldözött cigányság még néhol föllelhető jellegzetesebb magatartásmintáiról mindenki tudja, talán a cigányok maguk a legjobban, hogy a tartósan hátrányos társadalmi helyzet nyomán alakultak ki. S mégis, akár egy-két esztendővel ezelőtt is olvashattunk még – hazai kiadású cikkben! – olyan föltételezést, hogy a „tipikus cigány tudati struktúra” a klasszikus indiai filozófiából ered!
    Amennyi időt és fáradságot szenteltek hozzáértő vagy botcsinálta filológusaink annak, hogy egy-egy cigány név analógját az indiai mitológiában kimutassák, éppannyira elhanyagolták a cigány népi kultúra és a környező európai népek kultúrái közötti párhuzamok megvonását, a cigány folklóralkotások összehasonlítását más – elsősorban balkáni – népköltészetek darabjaival. Franz Miklosich gazdag gyűjtésében szinte mindmáig nem tűnik föl senkinek a sok román, délszláv vagy szlovák párhuzam; s amikor pedig a balkáni folklórok közötti összehasonlító vizsgálatoknak immár figyelemre méltó hagyományuk van, a cigány népköltést még mindig nemegyszer valamiféle egzotikus, Európán kívüli jelenségként kezeli a kutatók egy része.
    Természetesen, ezt az is magyarázza, hogy a romológia egészében fiatal tudomány. A századvéget követően a cigánykutatások centruma évtizedeken keresztül a már említett Gypsy Lore Society, de Közép- és Kelet-Európában (ahol a legtöbb cigány él) a két világháború között szinte semmiféle ciganisztikai munka nem folyik. A negyvenes évek hoznak csupán némi változást: a Csenki fivérek jelentősebb énekes-verses népköltési anyagot gyűjtenek, s Johann Knobloch német kutató terjedelmes népmesei gyűjtést végez egy koncentrációs táborban. Anyagát 1953-ban adja közre Romani-Texte aus dem Burgenland címmel. A Csenki-gyűjtésből egy tudományosan értékelhetetlen válogatást 1955-ben tesz közzé a Zeneműkiadó, Bazsarózsa – 99 cigány népdal címen; az anyag java része azonban a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában van, és még földolgozásra vár.
    A második világháborút követő esztendőkben ismét megindul a gyűjtés. 1949-ben Franciaországban megalakul az Association des Études Tsiganes; a társaság folyóirata, az Études Tsiganes című, negyedévenként megjelenő lap a cigány népköltészeti alkotásokat, többek között a magyar Hajdu András gyűjtésének több darabját teszi a szélesebb olvasóközönség számára is hozzáférhetővé. Hazánkban az ötvenes évek elejéig Csenki Imre, később Erdős Kamill, Vig Rudolf, Hajdu András, Vekerdi József, Bari Károly, továbbá e sorok írója végez jelentősebb gyűjtést; a gyűjtött anyag földolgozása, különösen pedig publikációja azonban lassan halad, esetleges is. Jugoszláviában Rade Uhlik professzor és a cigány ajkú Slobodan Berberski folytat említésre méltó folklorisztikai gyűjtőmunkát; a többi közép- és kelet-európai ország ciganisztikai életére a nyelvészeti vizsgálódások túlsúlya jellemző. Kivételnek számít újabban a Szovjetunió, ahol a nemzetiségi nyelvű könyvkiadás keretében G. Kantya gyűjtése (Folklorosz Romano) 1972-ben jelent meg cigányul.
    A közreadott cigány folklóralkotások legtöbbje népmese; ezt az magyarázza, hogy a gyűjtők nagy része nyelvészeti érdeklődésű, és lingvisztikai következtetések levonására elsősorban a prózai szövegek alkalmasak. A Német Demokratikus Köztársaságban működő Reclam Könyvkiadó 1966-ban kiad ugyan egy kisebb dalgyűjteményt (Rade Uhlik Jugoszláviában szerb-horvát és szlovén nyelven megjelent kötetének német nyersfordítását), másutt azonban a népszerű kiadványok is csak meséket tartalmaznak. Hazánkban 1958-ban az Európa Könyvkiadó Népek Meséi sorozatában jelent meg Sosemvolt Cigányország címmel egy kisebb és kétséges hitelű válogatás; 1972-ben a püspökladányi tanács adta ki – korlátozott példányszámban és belső használatra – Csenki Sándor mesegyűjtésének egy részét magyar nyelven; majd 1973-ban a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot Sáfár Sándor népmeseanyaga, Jékely Zoltán földolgozásában. A Csenki-gyűjtést a már említett sorozatban 1974 folyamán az Európa Könyvkiadó is kiadta, de cigány szöveget ez a kötet, A cigány meg a sárkány, sem tartalmaz.
    A cigány népköltészet szerves egységbe olvad a Balkán-félsziget népeinek amúgy is több-kevesebb egységet mutató folklórjával. Őstörténete teljes homályba vész, s jóllehet bizonyos, hogy a cigányságnak már Európába érkezése előtt is volt valamiféle népi kultúrája, ez a romológiai kutatások megindulása, tehát a 19. század közepe óta még nyomokban sem mutatható ki.
    Ha tehát a cigány folklór történetének vizsgálatára vállalkozunk, számolnunk kell azzal, hogy a legrégibb szövegek, amelyeket elérhetünk, alig többek százesztendősnél; ez még akkor is igen rövidke múlt, ha föltételezzük – mint ahogy kénytelenek vagyunk föltételezni –, hogy a mai cigány folklór európai folklór, azaz kezdeteit a cigányság Európába érkezését követő korban kell keresnünk. Mindenekelőtt föl kell hívnunk a figyelmet arra a körülményre – s ezt ma már a kutatók egyértelműen bizonyosnak tartják –, hogy az európai cigányság nagyobb része a Balkán-félszigetről áramlott szét a kontinens országaiba. Ez a szétáramlás több párhuzamos, illetve egymást követő hullámban ment végbe, s a legelső hullámban Közép-Európába érkezők nagy többsége a 20. századra nyelvileg és kulturálisan is asszimilálódott a környező népekhez (ezeket hívják hazánkban magyar vagy muzsikus cigányoknak, cigány szóval romungró-knak). A régebbi szöveglejegyzések azt tanúsítják, hogy egykori cigány nyelvű folklórjuk nem mutatott lényegi eltérést az úgynevezett oláh (kolompár) cigányokétól, tehát föl kell tételeznünk, hogy a két – vagy több, hiszen Nyugat-Európában is élnek már a kora középkor óta cigányok – cigány népcsoport folklórja eleinte közös hatások alatt fejlődött.

    A hagyományos cigány társadalom három fő ismérvvel jellemezhető. Ezek közül az első a közös és körülhatárolt nyelvi-kulturális terület, gyakorlatilag a cigány ország hiánya. Ebből a szempontból látszólag hasonló helyzetben volt az európai zsidóság is; nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy a zsidóságot összetartotta a közös vallás és ehhez kapcsolódóan a közös őshaza történelmi tudata. A cigányság történelmével foglalkozó munkák rendszerint megemlítik, hogy a középkor elején Európába áramló cigányok egyiptomiaknak nevezték magukat, de ez csak azt bizonyítja, hogy az egész kontinenseken végigvonuló vándorlásuknak csupán legutolsó állomáshelyére emlékeztek. A kicsiny európai államokban való szétáradásuk után már ennyi sem maradt a történelmi tudatból – talán csak a sosemvolt haza utáni fájó nosztalgia, abban az Európában, ahol a középkor századai során erős és hatalmas államokat létrehozni képes nemzetek formálódtak ki. Köztudott, hogy az európai cigányság nagy többsége már igen-igen korán – valószínűleg még a Közel-Keleten s bizonyára nem csupán jószántából – fölvette a keresztény vallást, minden modern vallások legnemzetközibbjét. Ha voltak is azelőtt cigány eredetmondák, legendák az ősi szülőföldről – a keresztény hit- és mondavilág ezeket már réges-régen elfeledtette.
    Az oláh cigányság* hazátlanságérzetét jól jellemzi, hogy ez a nép a 19. században másodszor is útnak indult: egykor Ázsiából Európába, most viszont Kelet-Európából a kontinens középső és nyugati országai felé. Nem szükséges talán emlékeztetnünk arra, mennyivel nagyobb fejlődési különbség volt akkor az elmaradott Balkán és a fejlett nyugati államok között, mint amekkora annak idején Kelet- és Közép-Ázsia államai között lehetett.
_________________________________________
* Oláh cigányokon a szakirodalom azt a cigány népcsoportot érti, amely meglehetősen sokáig (a kora középkortól egészen a 19. századig) a mai Románia területén élt, vándorolt, s amely
nyelvében is erős román hatások nyomait őrzi, s ma is cigányul beszél. Ezek a cigányok önmagukat oláhoknak nevezik (Vlasiko Rom), megkülönböztetendő az ugyancsak Romániában élő,
de nyelvében és kultúrájában is elrománosodott romániai cigányságtól (Vlahhicko Rom), illetve a román anyanyelvű magyarországi (elsősorban bányász, teknővájó) cigányoktól (beasi); ez
utóbbiakat a szakirodalom román cigányoknak hívja, s ezzel nyelvhasználatukra utal. A nyelvileg ugyancsak asszimilálódott magyar cigányok eredetileg valamennyien a kárpáti (főként szláv
hatások alatt fejlődött) cigány nyelvjárást beszélték; a román anyanyelvű magyarországi cigányokról azonban – adatok hiányában – egyelőre nem sikerült megállapítani, hogy egykor a cigány
nyelv melyik – kárpáti vagy oláh – dialektusát használták. A dunántúli köznyelvben egyébként e román cigányokat hívják oláh cigányoknak, a cigány anyanyelvű oláh cigányok
neve pedig kolompár cigány (az elnevezés nyilván a cigány csoportok hagyományos csengőöntő, kolompkészítő foglalkozására utal). A valaha a kárpáti cigány nyelvjárást beszélő magyarországi
cigányság egy része ma szlovén vagy német anyanyelvű (főként a Nyugat-Dunántúlon) – ezeket a helyi magyar lakosság vend cigányoknak nevezi.

    A másik fontos vonás, amely a klasszikus cigány társadalmi szervezetet a nem cigányokétól megkülönböztette: az azonos etnikumhoz tartozók kicsiny, egymástól viszonylag elszigetelt csoportjai. A hagyományos cigány mesterségek eredményes folytatása megkövetelte, az ország- és államnélküliség pedig kikényszerítette, hogy a tartósan együtt élő, vándorló cigány közösségek létszáma igen kicsi legyen. Általában egy nagyobb család élt csak tartósan együtt, s ez a rendelkezésünkre álló korabeli adatok szerint nemigen tehetett ki többet egy-két tucat személynél. Hogy a csoportok alkalomszerűen kapcsolatot tartottak egymással, az természetes; de az ilyen laza kontaktus még arra sem lehetett elegendő, hogy – a fejlődés alsóbb szakaszainak valamelyikén megrekedt népekhez hasonlóan – törzsi jellegű hagyományaik alakulhassanak ki. Emellett a kicsiny létszámú közösségek természetszerűen mindig is védekezésbe kényszerültek a környező népek jól szervezett feudális, majd tőkés államainak összehasonlíthatatlanul nagyobb hatalmú közösségeivel – a faluval, várossal –, illetve az államhatalom mindenkori képviselőivel szemben. Ha a rasszikus, kulturális, nyelvi stb. különbségekből adódó faji-nemzeti elfogultságoktól el is tekintenénk, ez a különbség mindenképpen közrejátszott a cigányok és nem cigányok közti alá-, illetve fölérendeltségi viszony kialakulásában és tartóssá válásában.
    Arról a sajátosságról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a kicsiny, éppen csak a közösség vegetálására alkalmas méretű csoportok egészen a legutóbbi időkig – sőt Nyugaton sok helyütt ma is – kóborló életmódot folytattak. Köztudott dolog, hogy a civilizáció, azaz az emberi társadalom magas szintű szervezettsége csak ott jött (mert csak ott jöhetett) létre, ahol a lakosság – többnyire a földművelő életforma szükségeinek engedelmeskedve – letelepült. A cigányság mindenütt talajtalan, otthontalan és a végletekig kiszolgáltatott kisebbség maradt. Anélkül hogy etnológiai kérdéseket is érinteni kívánnánk, meg kell jegyeznünk: a vándorló cigány közösségek kapcsolatai elsődlegesen fajfenntartó funkciójúak voltak, minthogy a csoportok kicsiny létszáma az endogám házassági rendszert eleve kizárta. A más etnikumú lakossággal való házasságkötésekre manapság is alig akad példa; úgy véljük, ennek okait nem szükséges részleteznünk. Belátható, hogy az a kapcsolatrendszer, amely a külön élő cigány csoportok között kialakult, és gyakorlatilag egy-egy lagzin való közös részvételben, lóvásárok, búcsúk alkalmával folytatott néhány napos együttlétben merült ki, nem lehetett alkalmas valódi kohézió létrehozására – legföljebb arra, hogy a csoportokat úgy-ahogy megvédelmezze a környezet nyilván rendkívül nagy nyelvi és kulturális asszimiláló erejével szemben.
    A cigányság társadalmi szervezetének az előbbiekben elmondottakkal szoros okozati összefüggésben levő harmadik és egyúttal legfontosabb sajátossága az elszigetelt csoportok belső szerkezetéből és funkciójából adódik. Már szóltunk az úgynevezett hagyományos cigány mesterségekről. Ha e foglalkozástípusokból kiemeljük azt a közös vonást, amely valamennyit jellemzi, látjuk, hogy a hagyományos cigány iparágak – modern kifejezéssel élve – a szolgáltatás szférájába tartoznak.
    Természetesen csak a szorosan vett mesterségekről beszélünk, s eltekinthetünk attól, hogy a nemek közötti munkamegosztás folytán a klasszikus cigány tevékenységi struktúrában alkalmasint az asszonyok koldulása, tolvajlása is „mesterségnek” számított; hasonlóképpen nem minősíthetjük tipikusnak azt az esetet, amikor a lókupec, üstfoltozó, vándorkereskedő cigány felesége alkalmanként egy-egy parasztgazdaságban napszámosmunkát vállalt. A cigány foglalkozások sajátossága, hogy nem termelő vagy csupán kvázi-termelő tevékenységek. A hagyományos cigány életformában a dolgozó cigány nem tulajdonosként viszonyul a munka tárgyához, és új értéket is ritkán hoz létre munkája. A tipikus cigány mesterségek jellege általában lehetetlenné teszi, hogy folytatójuk tezaurálható értéktöbbletre tegyen szert, illetve a munkából szerzett haszna csupán önmaga újratermeléséhez – magyarán mondva saját maga és családja éppen csak nem állati szinten való vegetálásához – elegendő. Összefügg e jelenség az előbb említett két specifikummal annyiban, hogy a cigányságot már csak elsődlegesen kisebbségi helyzete is rákényszerítette e szánalmasan kevéssé jövedelmező foglalkozások fölvételére; ugyanakkor pedig sok más sajátosság is következik abból, hogy a meghatározott számú, jellegű és folytatójukat eleve hátrányos helyzetbe kényszerítő mesterségek egy egész etnikumra jellemzővé váltak.
    Jóllehet igaz, hogy századokon keresztül az európai zsidóság helyzete is hasonló volt, de a zsidóknak a múlt század második felében Európa-szerte bekövetkezett és hivatalosan is kihirdetett emancipációja megnyitotta az utat a zsidó kisebbségi csoportok belső rétegződése felé. Ebben az időben a cigányság emancipációjáról még szó sem eshet. A kapitalista társadalomban a zsidók – akárha megőrizve is etnikai együvé tartozásukat – végeredményben a társadalom alapvető osztályaiba integrálódtak; ezt az is könnyűszerrel lehetővé tette, hogy a legjellemzőbben hagyományos zsidó mesterség, a kereskedelem a tőkés társadalomban döntő jelentőségűvé válik.
    Ugyanez a tőkés termelési mód azonban eleve halálra ítéli a feudalizmusban még szükségletnek örvendő vagy legalábbis megtűrt kezdetleges kézműipart, primitív kiskereskedelmet, de legfőképpen a kóborló életformát. A cigányság előtt tehát lezárulnak az utak, s minthogy hagyományos nyomoruk és számkivetettségük a társadalom nem termelő rétegei (értelmiség, adminisztratív és fegyveres apparátus stb.) felé való kitörésüket is megakadályozza, a cigányok egységesen a társadalom peremére szorulnak. A cigány közösségeken belül a magántulajdon híján nem jön létre a termeléshez való viszonyon alapuló osztálytagozódás, a cigány etnikum pedig a kapitalista társadalom osztályszerkezetének keretein kívül reked.
    Ezt nemcsak a mai történelmi ismereteink láttatják velünk így.
    Ha végiglapozzuk a cigányokkal foglalkozó régebbi törvények, rendeletek és törvényjavaslatok sorát, észrevesszük: már korán, a 18. század végén és a 19. század elején arra törekedett a polgárosodó vagy a porosz típusú fejlődés útjára lépő európai országok uralkodó osztálya, hogy – drasztikusabb, avagy kevésbé durva eszközökkel – likvidálja a cigányságot, mintegy kiiktassa a meglevő és megszületőben levő osztályok, rendek, rétegek sorából.
    Az elképzelések változatosak voltak. A fizikai megsemmisítéstől az erőszakos nyelvi-kulturális asszimilálásig terjedtek, végeredményben azonban egységes, bár akkor még tudatosan meg nem fogalmazott céllal és motiváció alapján: egy belső osztálytagozódás híjával való, etnikailag azonban egységes, immanenciáját tekintve ugyanakkor társadalmilag retrográd népcsoportnak nincs és nem is lehet helye a tőkés–bérmunkás viszonyán alapuló kizsákmányoló osztálytársadalomban.
    Az idő végül is bebizonyította, hogy hiábavalóak voltak mind a cigány nép, mind a cigány kultúra fölszámolására irányuló törekvések, de bebizonyította azt is, hogy a kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok ellentétére épülő rend alkalmatlan az e rendszeren kívüli etnikai egység bármiféle integrálására, emancipálására.

    1977

Péli Tamás grafikája

VOX HUMANA

LAKATOS MENYHÉRT

A cigányság és a könyv

Manapság egyre hajlamosabbak vagyunk arra, hogy magát az embert az iskolai végzettsége alapján értékeljük. Valami olyan kort igyekszünk elhitetni magunkkal, melyben az ember épp olyan jól eligazodik a világűr bolygói között, mint abban a környezetben, melyben él. Pedig nincs olyan ország vagy nép, ahol a kulturális szint egy és ugyanaz lenne. Kérdés, hogy melyik szint, milyen fokon éli, illetve tartalmazza azt a kultúrát, melyet egy társadalom magáénak mond, és vajon a társadalom kultúrája milyen eszközökkel jut el ezekhez a szintekhez. Azt hiszem, hogy vitathatatlanul egyik legfontosabb eszköze az írás, illetve az olvasás. Ennek természetes velejárója, hogy az egyén, vagy a tömeg ismerje a betűvetést, írástudó legyen. Magyarország legkiterjedtebb kulturálisan alultáplált rétege a cigányság. Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy a cigányság nem betűismerő. Ilyennel ma már alig találkozunk. A magyarországi cigányok negyven éven aluli részének most mintegy 99%-a írástudó. Egészen más kérdés, hogy milyen fokon. Azt mindenesetre tudjuk, hogy az általános iskola nyolc osztályát csak egy egészen kis százalék mondhatja magáénak, és ezek a húsz éven aluliak, és a tizenévesek.
    Kérdés, hogy ezzel a kulturális szinttel milyen igények merülhetnek fel a kultúrával, s főleg az olvasással kapcsolatban.
    A statisztikai adatok mellett figyelembe kell venni, hogy a cigányság évszázadokon keresztül a társadalomtól – és ezzel együtt a társadalom kultúrájától is – elszigetelten élt. Mint ismeretlen, a kultúra soha nem jelentkezett az igények listáján. De az elzártság nem csak meggátolt, hanem létre is hozott valamit, ami tulajdonképpen a kulturálódást szolgálta. Tekintve, hogy a cigányságon belül, szinte az országok határait meghaladva, a cigányság kultúrája azonos, ezért joggal nevezhetjük népi kultúrának. És általában a népi kultúrákhoz mindig is jól illeszkednek az ún. szokáskultúrák, melyek az általános népi kultúrát kisebb csoportokra, vagy éppen családokra bontják le.
    Ez a jelenség nem cigány jellegű, hanem általánosan népi, ami a cigányságra vonatkoztatva is igaz. Ezt azért igyekszem kihangsúlyozni, mert vagy egyáltalán nem, vagy csak meglehetősen kis mértékben alkalmazzuk a cigányság művelődésének fejlesztésében. Pedig nincs olyan nép vagy nemzet, amely ne a saját kultúrájából indult volna el az egyetemes kultúra felé. És a célja soha nem az egyetemes kultúra megszerzése volt, hanem saját kultúrájának fejlesztése, illetve a nemzeti kultúra megteremtése, amely képes elbírni az egyetemes kultúrát. Általában, ha a népi kultúráról beszélünk, leginkább csak a dalok és a táncok jutnak eszünkbe, azok, amelyekkel nap mint nap találkozhatunk a rádió és a televízió kapcsán. Elfeledjük, hogy alig félszáz évvel ezelőtt a népmese komoly funkciót töltött be az egész nemzet kultúrájában. Jóllehet, azóta nagyot lépett előre a társadalom, de az egyes társadalmi rétegek, amelyeknek még van mit behozni, hogy a nemzet kultúráját utolérjék, nem kuriózumként reprodukálják, hanem élik ezt a népi kultúrát. Ebből az is következik, hogy kulturális igényük a könnyen érthető szint határán van. Haszontalan fáradozás egy írni-olvasni alig tudó embernek a csillagászat tudományáról szóló kötetet említeni. Mégis a könyvtárak megdöbbenten, sőt elítélően nyilatkoznak a cigányság meseirodalom iránti érdeklődéséről. Sőt, a mese írásával kapcsolatban is hallottam már elítélő, vagy lekicsinylő megnyilvánulásokat.
    Nincs jelentősége a megnyilvánulásoknak, de mégis el kell mondanom, hogy a meseirodalom nem rangon alulija az irodalomnak, hanem szerves része. Másodszor az írókat, de főleg a cigány írókat, nem a kiégettség, hanem a célszerűség ösztönzi a meseírásra. A cigányság olvasásra nevelésének elengedhetetlen eszköze a látszólag könnyebbnek tűnő meseirodalom. Tudomásul kell vennünk, hogy a cigányság kultúrája még gyermekkorát éli, és ahhoz, hogy megszokja, megszeresse a könyvet, nem csak megteremteni, hanem tisztelni is kell a korának megfelelő igényét. A cigányság olvasásra nevelésében oroszlánrészük lehet a könyvtáraknak, ha nem szatócs szintű kiszolgálói lesznek a kultúrának, hanem a gondos, a társadalom céljait ismerő, tanácsadó szerepét is betöltik. A nem cigány olvasók általában kész igényekkel lépnek be a könyvtárba, hisz olvasó környezetük már felkeltette az érdeklődésüket, vagy éppen a folyamatban levő tanulmányaikhoz keresnek megfelelő anyagot.
    Ezzel szemben a cigány olvasók, szegényes vagy hiányos élményeikhez számukra érthető, kultúrájukba beilleszthető olvasmányt szeretnének kapni, s ez nem minden esetben sikerül. Hisz a tájékozatlanság vagy a külső benyomások a legjobb esetben is csak fél sikert hozhatnak, mert nem előzi meg semmi, nincs felkeltve az érdeklődése, nincs mérce, amihez a saját benyomásait hasonlítsa, vagy amivel azonosítsa.
    De ez magába foglalja azt is, hogy a fejlődése egy vízszintes skálán mozog, hol pozitív, hol negatív irányban. Kulturális fejlődésükben csak akkor mutatkozhat igazi eredmény, ha kellő segítséget kapnak maguktól a könyvtáraktól. Hozzá kell tennem, hogy ez a segítség csak úgy válik gyümölcsözővé, ha tervszerűen végezzük munkánkat, ha figyelemmel kísérjük a bekövetkezett fejlődést, és az olvasás iránti igényt nem bízzuk a véletlenre. Hisz a cigányságon belül a gyermekirodalomnak nem csak azért van nagy szerepe, mert a kulturális fejlődésük még a gyermekkorát éli, hanem azért is, mert a gyermekeken keresztül jut el a szülőkhöz, vagy egy-egy közösségbe.

    1996

ZENE

SÁROSI BÁLINT

Bihari János*
* Részlet a szerző Cigányzene című művéből

A 19. század első évtizedeinek cigányprímásai közül kétségkívül az egyetlen igazi nagy név Bihari Jánosé. Jelentőségét a zenetörténész Major Ervin így foglalja össze:
    „Bihari a 19. sz. első évtizedeinek legjelentősebb magyar muzsikusa és legnagyobb előadóművésze. Fennmaradt 84 dallama rendkívül gazdag invencióról és biztos formaérzékről tesz tanúságot. A verbunkoszene az ő keze alatt válik igazán reprezentáns, nemzeti magyar muzsikává, az ő tánc-parafrázisaiban nyeri hosszú időre végleges formai szerkezetét, az ő dallamaiban üti meg a nagyvonalú pátosznak és hősi lírának azt a magával ragadó, ittasult hangját, amely a 19. sz. magyar romantikus zenéjének mindvégig alaphangja és eszményképe maradt. Jelentőségét fokozza az a tény, hogy megtalálta a kapcsolatot a magyar népi zenével, mint ezt népdalfeldolgozásai igazolják (Csípd meg, bogár, A vénasszon dérdúr, Csak olyan már a’ világ stb.); ezzel részben közelebb hozta a verbunkos új műzenei stílusát a nép szélesebb rétegeihez, másrészt új, mélyebb elemekkel gazdagította ezt a stílust. Emellett Bihari az, aki verbunkos-zenéjében s főleg interpretációiban visszanyúlt a kuruc-korszak tradícióihoz, s ennek a »magyar hőskor«-nak zenéjét propagálta (különösen az 1809-i inszurrekció óta), amivel jelentékenyen hozzájárult a kétféle zenei tradíciónak a köztudatban egyetlen nemzeti hagyománnyá való összeolvadásához.”
    Bihari életrajzát nem ismerjük részletesen. Nincs elég adatunk arra vonatkozólag, hogyan, mit tanult. Nem tudjuk részletesen, hogy élete folyamán milyen helyeken
fordult meg. Zeneszerzői tevékenységét illetően is sok még a tisztáznivaló. 1764. október 21-én született a Pozsony megyei Nagyabonyban; 1827. április 26-án halt meg
Pesten, ahová valószínűleg 1801-ben vagy 1802-ben került. Zenekara többnyire öt tagból állt: vonósok és egy cimbalom.
    Karrierjéről, melynek kiindulópontja és központja Pest volt, első életrajzírója, Mátray Gábor 1853-ban ezt írta: „Biharinak Pesten, mint hazánk legnagyobb és legnépesebb városában, legtöbb alkalma volt magát hangszerén kiművelni s gyakorlani. Ügyessége hamar kitünteté őt, s a magyar zenét pártoló közönség bő jutalmazásban részesíté. Elsősége levén minden egyéb Pesten s az országban létezett magyar népzenészek fölött, minden nyilvános és magánházaknál tartott ünnepélyekhöz és lakomákhoz meghívatott. Budán a cs. k. főherceg-nádori s Pozsonban a koronázási, udvari, országgyűlési s egyéb vigalmaknál (még az 1825-i országgyűlésen is) a folyó század három első tizedében mindenkor ő volt a magyar zene előadója; sőt Bécsbe is gyakran felhívatott a császári fényes ünnepélyek és lakomák alkalmával, hova egyébiránt csaknem évenként felutazott társaival. Midőn a lipcsei ütközet után az elfoglalt francia ágyúkból készíttetett érdemkeresztek Bécsben kiosztattak, nemkülönben a csász. városban 1814. oct. 18-kán tartatott pompás tábori ünnepély alkalmával s az európai fejedelmek bécsi gyűlése egész idején ő is jelen volt, sőt ekkor ott csaknem egész évet töltött. Ez idő alatt részesült Bihari ama legmagasabb kegyben, hogy bandájával a fölséges cs. udvar előtt is játszhatott, sőt ugyanott egyéb magas kitüntetésekre is méltatták. […]
    Midőn a Buda s Pest közötti Margitszigeten a Budán mulatott Katharina Pawlowna, özvegy oldenburgi hercegnő, dicsőült nádorunk, József cs. k. főherceg őfönsége, első hitese, Alexandra Pawlowna testvérének tiszteletére 1815. jún. 1-jén adatott mulatság alkalmával szabad ég alatt magyar nemes ifjak mutatták be a fönséges vendégeknek nemzeti táncunkat, Bihari és társai voltak (az Esterházy-ezrednek ugyanott működött híres dudásán kívül) a magyar zene eléadói.”
    Népszerűségére jellemző, hogy 1808-ban Kisfaludy Sándor, a költő, már nem átallja Kazinczyhoz írt levelében hozzá hasonlítani magát: „Én csak az vagyok a Magyar Poéták között a’mi Bihari és Pityók a muzsikusok között.” 1809-ben pedig Schwartner Márton statisztikakönyvében az egyetlen élő cigányzenész-hírességként van megemlítve.
    Az 1810 márciusában Pestre látogató Berzsenyit a Paradicsom fogadóban valósággal lenyűgözte játékával. Íme erről egy részlet Szemere Pálnak Kazincynak írott, 1810. április 27-én kelt leveléből:
    „Literátori beszélgetésünket egy Violint-játszó német szakasztotta félbe, a’ki az ebéd mellé egy néhány nótákat húzott. Éppen arra emlékeztettem Berzsenyit, hogy Virágot jó lenne meglátogatni, minthogy nem messze lakik, midőn Berzsenyi a német musikussal meg nem elégedve azt kérdé tőlünk: Itt van-e most Bihari? Ugyan hol lehetne megkapnunk? – Azt estve megkaphatjuk, ha tetszik. Most ebéd után Virágot látogassuk meg. – S hol szokott Bihari muzsikálni?…”
    (Ugyanaznap a Magyar theatrumban) „Be kár, így szólla a’ theatrumban (B.), be kár ez a’ németekből álló muzsika. Miért nem fogadják meg inkább Biharit?”
    (1810. márc. 30.) „A német Ritter-Schauspiel után a’ Paradicsomba tértünk be. Ott leltük Vitkovics és Kölcsey barátinkat. Vitkovics első beléptemkor ezt súgá nekem: Itt van Horvát is, de titkon akar lenni, el ne áruld. Ekkor Berzsenyi, Vitkovics, Horvát, Kölcsey ’s én asztalt foglaltunk ’s leültünk. Alig mondá ki Vitkovics Berzsenyi előtt ezt a’ szót: Itt van Bihari, azonnal felkele B. ’s Vitkovics őtet a’ másik szobában hegedülő Biharihoz vala kéntelen tüstént vezetni. B(erzsenyi) Biharival sokáig hegedültetett ’s annyira el volt ragadtatva Bihari által, hogy a más szobában utána várakozókról egészen elfelejtkezett… Végre bejött Berzsenyi ’s hegedültette Biharit. Nekünk vacsorát akart parancsolni: mi már utána voltunk. – »De legalább isznak eggy két pohár bort az Urak? Bort ide! Te pedig Bihari húzd! Énnekem a’ muzsika csak magyar nóta legyen, igen tetszik.«”
     A sors tréfája, hogy éppen a katonagyűjtő zene, a verbunkos leghíresebb képviselője, „a köznek ösméretes musikusa” Bihari János kényszerül rá, hogy egy alkalommal levélben forduljon a nádorhoz – mert a katonafogdosás bandájának három tagjától megfosztotta: „… a magam testinek sanyargattatásával többi cimboráimmal együtt a múlt insurrectionál fáradoztam és ide haza is a publicumnak tetszése szerint tettem, de ha jobb kezeimet Miller kapitánynak mesterségeibűl és közbenjárásábúl el lopdossák, a dicső Nemzetnek szolgálatjaimat nem tehetem…” Leginkább Bakos József nevű kontrását szeretné kiszabadítani, de ezúttal Miller kapitány az erősebb, és Bihari kérését nem teljesítik.
    Vigasztalhatja magát azzal, hogy az ország nevezetességei között szinte elsőnek tálalják őt fel, valahányszor idegen hírességek látogatnak Magyarországra. Az 1820-as hadgyakorlat mulatságain a felséges vendégeknek szilaj magyar gulyát mutatnak be, és pásztorokat, akik bámulatos ügyességgel fogják ki a gulyából a vad bikát, a szilaj csikót; felvonultatnak dudáló magyar juhászt és természetesen „megszólamlott a magyar musika, s ama híres hegedűsünk, Bihari, oly kellemetesen húzta a magyar nótákat, hogy az ő mesterséges fogásait, kik eddig nem ismerték, egész gyönyörűséggel hallgatták. Különösen meglepte az anglus királyi herceget, hogy a Malborough nótáját kezdette vonni, melyre a királyi herceg és a vele lévő négy anglus gavallérok oly kellemetesen megindultak, hogy azt a musika mellett vígan énekelnék…”
    Liszt Ferenc természetesen Bihari legőszintébb bámulói közé tartozik: „Mint egy szesztüzes essentia cseppjei, úgy hatottak ezen varázshegedű hangjai füleinkre” – írja Bihari játékáról. „Játékát nem halmozá el dagályos czifrázatokkal… Bihari nagy mértékben bírá a látszólag idegen és összeférhetetlen elemek gyors eltulajdonítása és átalakításának a cigányokkal született adományait… Ha egy az övével váltakozó zenekar a bálban franciát vagy németet játszott, mihelyt az elhallgatott, tüstént új erővel vevé ő azt föl!” Egyébként arról Liszt is tud, hogy Bihari maga is játszott idegen táncokat: „kalamajkát, […] négyeseket, ecossaise-eket; menuetteket”. Leginkább a Mátraytól kapott tájékoztatás alapján ír Bihariról. Még külsejének leírását sem mellőzi: „nagy, erős termetű volt; […] erős szeszes italokat nem igen kedvelt […] ő is [mint bandája] a Kubinyi Károly ezredestől kapott öltözetet viselé, kinek mindig nyitva levő erszénye Biharinak nem egy szolgálatot tett. Ezen öltözet magyar szabású sötétkék nadrágból, rojtokkal és fekete sallangokkal, vörös, fekete és sötétkék prémű dolmányból birkabőrös ujjakkal állott. Fövegük vidrabőrös kalpag fehér tollal volt. Ők később ezen öltözetet, mely állandó maradt, saját költségükön csináltatták. Csak Bihari hordott aranyrojtokat. Most a cigányvirtuózok ezen öltözetet rendkívüli alkalmaknál viselik, s rendesen választékos divat ruhában járnak.”
    Liszt könyve nyomán terjedt el Bihariról az az anekdota is, miszerint a császár nemesi rangot akart neki adományozni, de azt Bihari csak úgy fogadta volna el, ha a banda többi tagja is megkapja.
    „Azon negyed évszázad közben, míg Bihari virágzó működése tartott – írja Mátray –, megjárta csaknem minden jelesebb városát Magyar-, Erdély-, Tót-, Horvát- és Gácsországoknak, hol mindenütt köztetszést s bő jutalmat aratott. – Megjelent az 1824-ki nov. 29-től dec. 4-ig tartott egri tisztújításon is; de midőn innen hazafelé utazott, Gyöngyös és Hatvan között kocsija felfordúlván, s esés közben balkarja csontjai megrepedvén, annak idegei (néha Stáhly György [helyesen: Stáhly Ignác] nagytudományú jeles orvosunk minden fáradozása dacára) oly meredtek maradtak, hogy többé nem vala képes karának előbbi hajlékonyságát a hegedűjátszásnál, kivált az applicatúrában használni. Játszott ugyan még egy ideig (miként az említett pozsoni országgyűlés alatt 1825-ben) de csak segédképen társaival, kik közől Sárközy János vivé az első hegedűs szerepét.”
    Az öreg Bihari leginkább Csermák és Lavotta darabjait, a maga szerzeményeit, a Rákóczi nótát, a Rákóczi indulót, a Te vagy a legény Tjukodi pajtás, valamint a Csodálkozom drága kincsem, dolgodon kezdetű kuruckori dalt szerette húzni.
    Ma is ismert arcképét 1820-ban festette meg Donáth János.
    Kottaíráshoz nem értett, szerzeményeit mások jegyezték le: Ruzitska Ignác, Mohaupt Ágoston, Hunyadi János Keresztély, Pfeiffer Ferenc, Czerni József stb. – és korántsem abban a virtuóz pompában, ahogy ő játszotta, hanem leegyszerűsítve és többnyire emlékezetből. E szerzemények nagy része nem egyéb, mint kora népszerű dalainak feldolgozása: Csípd meg bogár, A vén asszony dér dúr, Országunkban futkározó ebadta németje…
    Nevezetesebb, ma is játszott művei: Bercsényi nótája (Jaj de nagyon régen volt, de soká lesz szöveggel is ismert), a Requiem fia halálára, a Hatvágás verbunk, Primatialis lassú magyar, A Felséges Magyar Királyné koronázására készített lassú magyar, Koronációs magyar nóta, Sarkantyús verbunkos, Mikor a pénze elfogyott, Száz ember verbunkos.
    Koránt sincs még tisztázva, hogy a neki tulajdonított verbunkos-szerzemények valóban mind az övéi-e, és milyen mértékben azok (hangszeres parafrázis, átdolgozás, eredeti mű…), és viszont mi van még, amiről nem tudjuk, hogy az ő szerzeménye.
    Meglehetős elhagyatottságban és nyomorban halt meg, s ennek nem csupán a mindenkori közönség hálátlansága az oka – mely csak addig kényezteti kegyeltjeit, amíg azok hatóerejük birtokában vannak –, hanem a bohém életmód (már maga a francia eredetű bohém szó is – mint tudjuk – eredetileg cigányt jelent), aminek következtében a Bihariéhoz hasonló szélsőséges sorsra gyakran jutottak más cigányzenészek is. Bartalus István Bihari jövedelméről szólva a következőt írja: „Bihari Pesten a Hét választó fejedelemnél tartott bálokban a közlelkesedést annyira fel szokta izgatni, hogy a szünetek alatt körülhordozott kalapot a közönség versengve töltötte meg bankjegyekkel, melyek közt százasok, ötvenesek s tízesek voltak legnagyobb számmal. E sorokat egy élő tanú – Bräuer Ferencz – után írom, ki ma a belvárosi egyház kar-igazgatója s a zenedében aligazgató; akkor pedig mint 8-9 éves gyermek, néha éppen ama kalapot szokta körülhordozni.”
    „Egykorúak állítása szerint jövedelme mesés volt… fejedelmi módon élt, szállodában lakott, s libériás inas hordta utána hegedűjét” – olvashatjuk máshol is Bihariról; „… fejedelmek és főurak épp úgy nem tudtak ellenállni hegedűje varázsának, mint a szegény mesterlegény, ki utolsó keresményét is odadobta a nagy cigány körülhordott kalapjába.”
    Érdemes idéznünk azt a cikket, amit a győri Das Vaterland című újság 1845. december 16-ai száma közöl, s ami eredeti – német nyelvű – formájában Major Ervin Bihari-tanulmányának függelékében is olvasható. A korabeli romantikus lelkesedők stílusával ellentétben, már-már karikaturisztikus élességgel ábrázolja Biharit, a cigány zenészt és közönségét. A „cigányzenében”, mint minden szórakoztató zenében, a nem csupán zenei eszközökkel történő hatáskeltés alapvetően fontos elem, s ennek eszközeit – mint a cikkből egyebek között ez is kiderül – már Bihari is nagyon jól ismerte és alkalmazta.
     „Bihari abban a tekintetben is igazi cigány és igazi zseni volt, hogy időnként ellenállhatatlan belső kényszert érzett a tékozlásra, így aztán a leggazdagabb jövedelem mellett is gyakran koldusbotra jutott. Különben arcának sötét színén és farkastekintetén kívül alig mutatott valamit népe jellegzetes külsejéből; óriási testalkata sokkal inkább emlékeztetett a régi kunokéra. Amikor a hegedűkirály diadalainak valamelyik színhelyén, újólag kiürült zsebbel, de mindig – mint fiatalabb kísérete is – új világoskék, ezüstgombos dolmányba és fényes csizmába öltözötten, elegánsan megjelent, rendszerint éppen nagy betegségből felgyógyult tönkrement ember benyomását keltette. Bágyadtan ereszkedett le a székre, mélyet sóhajtott, letörölte homlokáról a lábadozók izzadságát, siralmas arcfintorokat vágott. Miközben segédei némán és szomorúan szemlélték e komédiát, ő éles tekintettel végigmérte a termet, vagy a kertet, egy pillantással kifürkészte: milyen közönségre lehet számítani. Viselhetett bajuszt akár minden jelenlevő, sőt – káromkodhatott is jó magyarosan –: a természet fiának egy éles tekintete elég volt annak megállapításához, mi itt az igazi, és mi a látszat. Ha a vendégek többsége városi polgárokból, német-magyar kreolokból állt, akkor a körülményekhez alkalmazkodva rázendített egy »fuser«-nótára (így nevezték a »svábok« a Magyarországra behurcolt valcert). Ilyen körülmények között játéka nem emelkedett az átlagos fölé. Csak amikor a közönségnek a krémje, a szűk-nadrágú nemes urak, a marha- és halkereskedők jelentek meg – egyáltalán, olyan figurák, akik a német morálból lehetőleg mennél kevesebbet árultak el –, mikor ezek a jókedvű és nyers fickók a filiszterek közé vegyültek, akkor derült fel Bihari arca. Szeme felragyogott, összeroskadt alakja kiegyenesedett, domború melléhez illesztette hegedűjét, széles ívben felemelte vonóját, miközben jelentőségteljesen a banda felé biccentett; most valami rendkívülire lehetett számítani. Ilyenkor nem tudta az ember, mit csodáljon jobban: az invencióképességet, a pillanatnyi helyzethez illő legjobb ötletek gyors felismerését, a kifejezés legédesebb lágyságának és legbravúrosabb lendületének váltakozását, a prímás játékának technikai tökéletességét, vagy a kíséret irányítójának ügyességét, pontosságát, rendkívüli zenei ösztönét. A hallás után szoktatott kíséret tagjai gyakran teljesen váratlanul és kapásból alkalmazkodtak a prímás intencióihoz, gyors fordulataihoz; meglepő tempó- és hangnemváltásait olyan gondolkodás és késedelem nélkül vették át, mintha testének tagjai lettek volna.
    Nem volt szórakoztatóbb az ember-tanulmányozó számára, mint a cigány (-zenész) teátrális mozdulatai és jól kiszámított taktikája – amint a hangokkal együtt ringatózott, a vonót rezgette, fejét lehajtotta, szemeit forgatta, és úgy látszott, mintha a harmóniában teljesen feloldódott volna. S ha aztán ebben az udvaronc stílusban, egyre fokozódó tetszés mellett, modern darabokat adott elő, s úgy látta, hogy a kedélyeket sikerült kellő mértékben felszítania, arca hirtelen leírhatatlan lesújtottság kifejezését öltötte fel; egy könnycseppet törölt ki szeméből, mintegy elszánta magát, felállt, s néhány harsány akkorddal belekezdett – abba a siratóba, amit fiáról szerzett, akit ígéretes ifjúsága virágában ragadott el a láz. Könnyek között, mélységes, általános csend közepette, valóban magával ragadó kifejezéssel adta elő azt a siratót, egy fantasztikus requiem-félét, mely mindenkor egy megjátszott kimerülés teátrális mesterfogásával ért véget; bár távol áll tőlem annak állítása, hogy e jelenetből hiányzott volna a sebzett atyai szív valódi meghatottsága.
    E katasztrófa után szünet következett, elég rövid ahhoz, hogy a részvét el ne szálljon, de elég hosszú ahhoz, hogy ezalatt a nagylelkűség, a tetszés és együttérzés megnyilvánulása útján fokozódjék. Ekkor Bihari megragadta a gyűjtőtányért röstelkedve, és újólag sóhajtva amiatt, hogy íme: a szerénység kénytelen a szükségnek engedni. Az ember azt várta volna, hogy először a szűknadrágos és zsinóros mellényű »nagyságos urakhoz« fordul. Ellenkezőleg, a kreoloknál és filisztereknél kezdte, akikről tudta, hogy belőlük a nemzeti ritmus és a cigánykesergés legfeljebb csak aprópénzt tud kicsalni. Csak ezután, miután a gyűjtés első része – mint ez várható volt – szűkös eredménnyel zárult, fordult a magyar és horvát urakhoz, mert abban most már biztos lehetett, hogy a hazafiak, a »kézművesek« konok zsugoriságán felháborodva, másképpen fognak cselekedni. Aranyakra természetesen itt sem számíthatott, mert a magyar bőkezűség mindenhol csak viszonylagos, ahol úgy látszik, hogy csupán eszmei teljesítményekkel is kifejezhető a hazafiasság, vagy ahol a hazafias érzésnek való hódolás nem tekinthető egyébnek, mint »kutyakötelesség«-nek. Ezért aztán olyankor, amikor a lengyel egész pénztárcáját számolatlanul a tányérra dobja, a magyar néhányat az elővenni szándékolt pénzérmék közül is visszacsúsztat a zsebébe.
    A cigány arany búzája akkor érik meg, ha a szenvedélyek és politika bora a rossz hangulat és a pénzhez való ragaszkodás bilincseit megoldja. Nem a városok nyilvános mulatóhelyein, hanem a földesúr asztalánál, az urak dáridóin, vagy a megyegyűlések alkalmával van a cigánynak a leggazdagabb bevétele; hegedűjének legnagyobb diadala – a Rákóczi-induló.”
    Bihari és társai sikereiben a korabeli közhangulatnak igen fontos szerepe volt, de mint az idézett leírás is mutatja, voltak olyanok is, akiket a közhangulat fátyla sem akadályozott a reálisabb látásban. Széchenyi István 1820. július 5-én kelt naplórészletében ezt olvashatjuk:
    „Az estét a Beleznay-kertben töltöttem. Schwarzen[-berg Frigyes herceg] sok-üvegszám vedeli a rossz bort a jurátusokkal; »éljen a herceg Schwarzenberg!« – harsan háromszor a kiáltás a korhely fickó lelke legmélyéről. Bihari hegedül, dudák visítanak, jurátusok gyülekeznek. Mindez azt a látszatot kelti, mint egy összeesküvés. Minden felélénkült. Kissé meghatottan gondolom: »Mindez csak ködkép, vagy legfeljebb álom«.”

    1971

FÜST MILÁN

Rácz Aladár

Akármennyit is írtak róla, mégis nyilván kevesen tudják, hogy milyen nagy művészünk van nekünk itt, hogy itt él közöttünk a világ egyik legnagyobb és legkülönösebb szólistája: a világhírű és mégis elhagyatott magányban élő Rácz Aladár cimbalomművész. Buda egyik csodálatos völgyhajlatában lakik, messzi künn a hegyek közt, művészetéhez méltó elhagyatottságban. Azért aposztrofáltuk ezzel a szóval e magányt, mert azt gondoltuk róla, hogy szükségszerű, mert csak így válhatik zenévé minden, ami csak körülötte tenyészik, nemcsak ő maga, hanem még a falak is. Ezen a kis tanyán semmi egyéb nincs, csakis művészet, vagyishát az ő különös, nagy művészete, amelynél sajátosabbat alig is láttunk eddig.
    Meg kell itt vallanunk, azok közé tartozunk, akik cigányzenét és annak legfőbb ékességét, a cimbalmot sohase szerettük. Durva korcsnak éreztük a hangszerek között. Cifrálkodásra való, hol dohos hangú, hol rikoltó valaminek éreztük. És ami a legcsodálatosabb ebben, Rácz Aladár is annak érezte. És épp ezért határozta el, hogy a világ legangyalibb hangszerét fejleszti belőle és önmagából. Kettős munka volt ez: néki, a cigányzenekarok cimbalmosából előbb önmagából kellett a világ egyik legnemesebb érzésű muzsikusát kifejleszteni, s azután hangszeréből az angyalhangok instrumentumát. Hogy ez mekkora munka lehetett, el nem képzelheti az ember, akármennyit hallgatja is erről szóló önnön életét igazoló elbeszéléseit. Cimbalmos volt, de nem szerette hangszerét, át akart térni a zongorára, de egyszer Stravinsky, mikor véletlenül tanúja lett zongorajátékának, így szólt hozzá: „Nem megy, uram, ez nem jó zongorajáték, önnek meg kell maradni a cimbalma mellett.” Mit volt mit tennie? Mindenek előtt cimbalmát kellett átalakítani olyanná, hogy szerethesse. S hogy ma szereti-e? Elképzelhető-e vajon, hogy valaki, aki ilyen csodás hangszert hozott létre egymaga, s aki így tud játszani rajta, azt ne szeresse?
    S méghozzá tragikus is ez a szeretet, s annál megrázóbb és szebb. Mert különösségében és nagyságában méltó társai, Segovia és Landowska létező hangszereken játszanak, gitáron és csembalón, s ez utóbbi nem is általánosan használt hangszer ma már, mégis mindenkor előállítható, viszont Rácz Aladár hangszerét senki sem tudja utánacsinálni, ő tehát nyilván egyetlen virága marad ennek a csodának – se elődje, se utódja; ez a zene egyetlen egyszer elhangzott, és úgy látszik, sajnos nem fog elhangzani soha többé.
    S ő mindezt tudja is, mindezt vállalta, mikor rálépett erre a különös útra, mikor elhatározta, hogy az égiek hangszerét hozza létre a duhajok e hangszeréből. Segoviát hallgatta valahol külföldön, s akkor azt mondta magának: „Gyönyörű volt, de csak neki szabad, s nékem nem?” S akkor fogott hozzá, hogy megvalósítsa azt a csodát, amely ma ő.
    Valaha vitézkötéses, vörös frakkban mulattatta mint cimbalmos a párizsi mulatóhelyek különösségkedvelő közönségét divatos utcai zenével. Ma a zene legáhítatosabb mesterei keresik fel avégből, hogy a zene régi klasszikusainak legegyszerűbb és legbensőségesebb interpretációját hallgassák. Mert, mintha gyermekek énekelnének, halkan, bánatosan, olyan a játéka, de nem is akármiféle gyerekek, hanem, olyanok talán, akiknek édesanyja maga a zene volt.
    A legegyszerűbb és legbensőségesebb zenék barátja, s ezért is szeretjük őt annyira, mert bár nagyszerű virtuóz, de virtuozitása mindenkor rejtőzködő. Ismételjük el: mikor őt hallgatja az ember, az az érzése támad, hogy ezt akár egy édes gyermek is eljátszhatná ugyanígy. Lullyt és Couperint jól játszani annyit tesz, mint túlvilági csendet varázsolni a hangzatok közé. Pablo Casalsra emlékeztet ebben – tőle az különbözteti meg, hogy pillanatnyi ihletének több teret ád. Nála a pillanat ihletének a boldogságát is érezzük – ha őt hallgatjuk, sokszor az az érzésünk, hogy a mű ott keletkezik a fülünk hallatára. Művészetének intimitása páratlannak mondható, nincs olyan zongoristája a világnak, aki e tekintetben versenyre kelhetne vele, már hangszerének, a zongorának mechanikus konstrukciója, tehát a húroknak közvetettebb megszólaltatása miatt sem. Az énekesek lehetnének versenytársai talán, de csakis akkor, ha az éneklésnek elementáris boldogságát érezve énekelnének nagyszerűen. S ez nyilván a legtöbb, amit egy hangszerről és mesteréről elmondani lehet.
    Meghatottan írunk róla, mert oly emberről beszélünk, aki egész életét áldozta művészetének, akinek egész lelke és minden idege telítve van vele. Hogy tehát egyike ő legnemesebbjeinknek, erről meg vagyunk győződve, s épp ezt akartuk e pár szóval kifejezni.

    1947