Ezredvég

ADY ENDRE

Répakapálás

Az ötezerholdas Batáry-tanyán dolgoztak napi harminc krajcárért a leányok. Répát kapáltak, s daloltak, mert május volt, mikor is bizseregni szokott a fiatal vér. Egy tejfölösszájú ispánka lovagolt néha a leányokig. Cukrosodott nyálú szájjal bámulta a friss, kapáló leányokat. Szeretett volna dévajkodni velük, de félt, hogy kikacagják. Azután pedig az öreg Batáry Tamás is érkezhet minden percben. Mint az Orbán lelke, olyan volt az öreg. Két deres lovával egyre a domíniumot járta.
    A leányok előtt Jusztina szorgoskodott. Ugyanő kezdte az új nótát, ha a régit már befejezték egy-két sóhajjal a leányok. Jusztina félig úrileány lett volna. Talán a Batáryakkal is rokonságban volt. Kurtanemes parasztleány, amilyen sok van a vidékünkön. Erős csípőjű, piros arcú, melles. Leghátul pedig a két cigányleány kapált: Petyka és Juliska. Ők nem daloltak. Velük nem álltak szóba a többi leányok. Holott ők is harminc krajcárt kaptak a kapálásért.
    Délben a két deressel megérkezett az öreg Batáry. Ordítva hívta az ispánkát, aki lován most is ott ténfergett a répatábla mellett. Szidta az ispánkát az öreg Batáry, hogy a leányok rosszul kapálnak. Kiadta ilyenformán a mérgét, és nyomban kegyes kedve támadt. Elballagott az ebédlő leányokhoz.
    – Jusztina, Bakos Jusztina.
    Jusztina felállott az ebédtől, s magát illegetve lépdelt a méltóságos úr elé.
    – Hát mi újság van, Jusztina?
    – A két cigányleánnyal van sok bajunk, méltóságos úr.
    A méltóságos úr újra kiáltott: – Hé, cigányleányok. Hogyishívják. Igen. Petyka, Juliska.
    Jön a két cigányleány lomhán az öreg Batáry elé. Láthatóan el voltak csigázva. Nekik illett és kellett legszaporábban dolgozniok. Batáry Tamás kedvvel nézett a két cigányleányra. Mert Petyka és Juliska bársonyosak, finoman zömökek, szép szeműek voltak. De rögtön Jusztinához fordult a méltóságos úr.
    – Hát mi a panasz ezek ellen?
    Jusztina méltatlankodva, latoló fontossággal válaszolta: – Ezek a cigányok a mi korsónkból akarnak inni.
    Batáry Tamás a két cigányleányra nézett, s álmélkodott.
    – Ah, ah. Igaz ez, Petyka?
    Petyka volt az idősebb és bátrabb, s mivel őhozzá szólott a méltóságos úr, hát ő válaszolt:
    – Igaz. Mi itt mind leányok vagyunk. Mind harminc krajcárt kapunk naponként. A mi szánk is van olyan tiszta, mint az övék. És nekünk falu csúfjára külön korsót hoznak. Azért sem kell. Mi az ő korsójukból akarunk inni.
    Batáry Tamás vakarta a fejét. Magához intette az ispánkát.
    – Ispán úr, hozzanak ide minden reggel négy-öt nagy korsó vizet. Hadd válogassanak a leányok.
    Petyka szemtelen hirtelenséggel vágott közbe: –– Az nem ér semmit, méltóságos úr. Mi abból a korsóból akarunk inni, amiből a többiek isznak.
    Jusztina gúnyosan hahotázott, s a méltóságos úr gondolkozott. Ilyen két szép leány. Ezeknek ő mindent parancsolhatna. És ezek mindig eljönnek napszámba harminc krajcárért. De a többiek többen vannak. Azokra még nagyobb szükség van. Itt nem jó lesz ítélkezni. Bízzuk az ispánkára.
    – Ispán úr, tegyen igazságot a leányok között. Jusztina, vigyázz, hogy mindenki szorgalmas legyen. Aki nem igyekszik, nem kap tengerikapálást.
    Felült a kocsijába, s elhajtatott Batáry Tamás. A leányok munkába fogtak. A két cigányleány a szélen kapált. A leányok még csak egy seregbe se akartak velük állni. Egyébként izzadtak, szenvedtek, de daloltak a leányok. Sietniök kellett, s egy kimért táblát ma estig bevégezniök.
    Petyka és Juliska majd meghaltak a szomjúságtól. Reggel és délben ittak a csikó-kútnál. Akármilyen szomjasak voltak, nem akartak a külön korsóhoz nyúlni. Ők is a Batáry Tamás napszámosai. Ők is leányok és fiatalok.
    A többi leányok pedig korsójukat elrejtették egy közeli füzesben. És daloltak. És kacagták a cigányleányok keserűségét. Mind koldusok voltak. Kenyeret és kicsi avasszalonnát ettek. Ha majd a hét végén kikapják a pénzüket, háromszor annyi se volna elég csak az adósságra. Még jó, ha egyik-másiknak az apja meg nem issza a kis pénzt vasárnap a kocsmában. De gőgösek voltak, és ez jólesett nekik. Vasárnaponként alázatosan kullogtak be a napszámukért a Batáry-kastélyba. De akkor is különválva mentek. Sohasem a cigányleányokkal együtt.
    Ez esetben úgy volt, hogy a leányok be sem mennek a faluba, mert már reggel ötkor úgyis munkába kell állni. És a falu messze van. És olyan szép, nyárias az éjszaka.
    Petyka és Juliska persze külön csináltak maguknak éji szállást. Messze a többi leányoktól. Ők nem nótáztak, de aludni nem tudtak. Már késő volt, s csöndes minden. Éjfél lehetett, s megszólalt Petyka: – Gyere, Juliska.
    Lábujjhegyen megindultak a füzes felé. Csöndben, óvatosan, sokáig keresgéltek. Végre megtalálták a korsót. Be volt pólyázva zöld sással. Petyka óvatosan lehántotta a sást. Fölkapta a korsót, s ivott. Mintha nem petyhüdt víz volna, hanem az élet, a boldogság, az álmok teljesülése: úgy itta.
    – Igyál, Juliska.
    És Juliska is ivott. Áhítatosan, sokat. Azután ismét bepólyálták a korsót, holott víz alig volt már benne.
    Reggel pedig mentek a korsóhoz a többi leányok. Vihogva mondták egymásnak:
    – Nem nyúlt hozzá senki. Ebből nem iszik ám cigány!
    És boldog arccal vették föl a kapát, hogy harminc krajcárért dolgozzanak a méltóságos Batáryak üdvére. És a cigányleányok is boldogok voltak már e napon. És így folyik ám a répakapálás szép Magyarországon.

1906

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

Nomád katona

… A csapszék, ahová benyitok, tele van. Nagyrészt katonával, mert vasárnap délután van, szabadságidő. Van ebben tizenkilencéves meg negyvenkétesztendős. Fölkészülve a harcra a harci ruhában. Mily tisztességtudók! Mint tudnak egy kevés helyet szorítani, mert hiszen régi igazság, hogy sok jó ember elfér kis helyen. Újabb katonák jönnek be egy vasárnap délutáni pohár bor irányában, de hely nincsen, még a nagyanyónak a kályha mellett levő gondolkodó-karosszékében is tartózkodik egy bús árkász; akkor a bejött négyek láttára más négyek fölállnak s elmennek. Mehetnek, mivelhogy becsület szerint előre szokás fizetni.
    Jó füst van. Az ilyesmire szokás mondani, hogy a tollpehely nem szállna benne alá, és már régen kialudt volna a lámpa, ha petróleum égne benne… Hát most már itt nézd ki, Dóczi, hogy ki micsodás? Ugyan abban el nem igazodsz, amíg a beszédüket nem hallod. De hallhatod, ha kedved van rá. Hat nyelven beszélnek, és csak a beszéd nyomán lehet meglátni, hogy sváb, román, szerb, bolgár, bunyevác, magyar: ez így együttvéve a formaruhás nemzet.
    Akkor bejön az ajtón a hetedik fajta.
    A sátoros cigány, egyenruhában.
    A mostani harcokban tapasztaltak után ezeknek a nomádoknak némely részét más szemmel nézhetjük, mint eddig. Láthatta, aki akarta, hogy miként vánszorgott utcáinkon át a maga faluszéli putrijába, nagy szellős sátorába ez a hindu, akit nem gőzösön hoztak ide, mint az angolok a gurkát, hogy ment boton, ment félmankón, mint ama nagy harcokból jött sebes ember, és a hóban lábalván utána a mezítlábas, félmeztelen rajkók, boldogok voltak, ha foghatták a kopott, szürke, a bornyú nyalása folytán a háton barnára feketült rongyos katonaköpönyegét.
    Bejön a beduin az új szürke ruhában, a vastag posztójú szürke köpönyegben. Most nem valami szigorú előírás a gombok fényesre pucolása, de a cigányé valamennyi fénylik, ez az a bizonyos fényesség, amelyről „még a légymadár is lecsúszik”. Van ugyan olyan szerb, amelyik éppen olyan füstösképű, mint a cigány, de azért a rom-ot mégis csak föl lehet ismerni a szürke öltönyben is, mert vele van a felesége. Szép barna asszony, tarka-barka ruhában, ahogy már a sátorosok öltözködni szoktak. Mindketten módfölött büszkék, hogy ilyen helyen megjelenhetnek. Az asszony olyan mosolygó örömmel néz az embere arcába, mint a tükörbe, melyből a tulajdon szépsége nevet rá vissza.
    A korotáró (ez a szabad ember neve, ellentétben a letelepült, földhözragadt glete csórééval) szétnéz hely után. No, nem sok akad. De ennél az asztalnál még van egy szék. Az asszony állva marad, a cigány mit sem törődik vele. Akkor az asszony az asztalok között elmegy a másik sarokba a söntésig, ott kér a lánytól két kis üveg pálinkát. Kifizeti, elhozza, az asztalra teszi az embere elé, ő maga a szék mögött állva marad, és simogatja az ura ruháját a vállán.
    A szomszéd asztalnál sváb katonák ülnek, éppen arról van szó, hogy van köztük két testvér, s az öregebb már meg is járta a tűzvonalat, míg a fiatalabbat, valami névcsere folytán, csak most hívták be.
    – Mindegy az – mondja a köztük levő őrmester.
    – Persze, hogy mindegy – felelik –, csak bátran neki, ez a fődolog. Nur tapfer hinein…
     Hogy látják állni a cigányasszonyt, egy a székről a többi mellé a padra szorul, a másik a széket a menyecskének viszi:
    – Tessék.
    Emez asztalnál is szorítanak helyet a szerbek, románok, így az asztalsaroknál a nomád ember és az élete párja egymással szembe kerül. Nem szólnak semmit, csak nézik egymást, és a négy szem beszédéből, a büszke mosolygásból ki lehet olvasni, hogy azt beszélik egymásnak, hogy valaha, mióta a világ csak világ, ekkora megtiszteltetésben volt-e részed? A tavaszi alkonyatba lehajló nap betekint a kis ablakon, és a füst kékes szivárványán át a két sátorosra veti sugarait. A napsugárban az asszony barna szemegolyója olyan sárgaszínűvé változik, mint a borostyángyöngy, a cigány orracimpájában pedig a vér olyan pirosan világít, mintha vörös üveg volna.
    Nézik és megint csak nézik egymást. Az asszony képén mondhatatlan szeretet, bámulat és csodálat van az ő szépruhás, csillogó gombú hőse iránt. Áthajol hozzá, az új sárga szíjat, a fényes címert simogatja a derekán. Néha szólnak egy-egy szót az ő kevert és kavart, érthetetlen nyelvükön, amiben van cigány, rác, román és isten tudja csak, hogy még miféle. A pálinkához nemigen nyúlnak, látszik, hogy azt inkább helypénz gyanánt vették, hogy ilyen úri helyre juthassanak, ahol még sohasem voltak. Az asszony föláll, elmegy megint a söntésig, cigarettákat vesz, és az ember elé teszi. Egy katona gyufaskatulyát tol elébük. A cigány tolja a cigarettát az asszonya elébe, hogy gyújtson rá ő is. Az asszony azonban szemérmesen int, hogy nem, ugyan hova gondol, hiszen nem a sátorban vagyunk.
    De eddig itt, ahol mindenki barát és testvér, a korotáróhoz nem szólt senki. Egy másik asztaltól föláll egy szálas magyar, ráteszi a kezét a cigány vállára, és azt mondja:
    – Mi fityög itt a sapkád mellett, cimborám?
    Papiros van a cigány sapkájába dugva, fölnyúl érte, s a négyrétre hajtott cédulát kinyitja. A rajtavaló ákombákomok ismeretlenek előtte, ez a fehérek dájmánája vagy sivályija: ez egy fehér varázseszköz, aki ezt a fehér őrök előtt fölmutatja, annak nem szól este nyolc órakor a takarodó. A fehérek nem fára faragják vagy kőbe vésik a bűvös jelvényeket, hanem papírra írják. Mondja a cigány:
    – Ez kimaradási engedély.
    – Tudom – neveti a magyar –, de hát ne tartsd ott a sipka mellett, mert sok égetni való rossz csont van ám itt köztünk. Aztán valamelyik kikapja a sapkád mellűl, aztán akkor ű mén vele estére az asszonyához, nem te. Oda a köpönyeged ujjába tödd bele. Látod, a köpönyegujjadon föl van hajtva a posztó, annak a hajtásába tödd bele, cimborám, hogy el ne fogja valaki, testvér.
    A cigány odadugja a papirost, és ismét nézik egymást az asszonnyal boldogan. A rom és a májko végtelenül büszkék egymásra. Egy sváb fehér széket adott az asszonynak, egy rác gyufaskatulyát nyújtott a korotáró felé, egy magyar fehér testvérének nevezte a korotárót. Hát nem érdemes-e katonának lenni Fran Joszip alatt?

1915

KRÚDY GYULA

A vadevezős megtérése

Szindbád olyanformán vetődött az óbudai partra (a hajógyári sziget környékén), mint egy hajótörött, akinek nem volt válogatnivalója a menekülés módjában.
    Ott szállott partra, ahol lehetett, akár csak egy sekélyes, reménytelen parton is, ahol elhasznált pléh kályhacsövek, lyukas bádog gyermekfürösztő teknők, öregasszonyok megfoltozhatatlan edényei (ibrikei) között, ahol a hasznavehetetlen tárgyak között haszontalannak érezte már önmagát is. De sajkája léket kapott, vihart talált, sziklába ütközött, egyszóval tönkrement a Dunán, csak puszta életét mentette meg a csatából, amelyet az elemekkel vívott, amikor is minden percben agyonzúzhatta volna magát…
    Tehát beköltözött Szindbád Óbudára, mint egy tönkrement vadevezős, aki soha többé nem mer kalandokba indulni a nagy Duna mentén, hogy ott olyan dolgokat fedezzen fel, mint egy új Kolumbusz Kristóf.
    – Legfeljebb kocsin járok, ha járok valahová – gondolta az alig magához térő hajótörött, amikor a plébániai templomban ráeszmélt, hogy még vannak jó emberek. Szent András, Szent Flórián és más oltárképek szentjei ezen a világon, akiknek támogatására lehet számítani.
    Az apátúr maga is olyan jó öregember volt, mint egy jövendőbeli szent szobor a plébániai templomból, csak a sekrestyés nézegetett gyanakodva a bevándoroltra tövig nyírt haja alól, és magában mormogott, mert megjegyzését nem hallgathatta el, mielőtt azt elfelejtené a plébániai templomból csak ezer lépésnyire nyitható vendéglőkben.
    S a sekrestyésnek mindennap meg kellett tennie az ezer lépést, mormogván könnyelmű fiatalsága felett, mikor még az ezer lépést éppen ő mérte ki a bormérő helyekig.
    – Legfeljebb kocsin járok – ismételte az alig magához tért hajós, mint azoknak szokása, akik valami hosszú nélkülözés után valamely égi vagy földi pártfogást éreznek a hátuk mögött, s ezért kissé elbizakodnak.
    Kisütött a nap Óbuda felett, és a pünkösdi ünnepekre való ruhákat mind megszárította az udvarokban kifeszített köteleken, világoszöld falombokká, rétek sárga virágaivá, mennybeli angyalokká, sőt cukrászdák vaníliafagylaltjaivá lettek a nők a májusünnepi öltözetek révén, de némelyek még a cseresznyeréteshez is (magjával) hasonlítottak, különösen azok, akik régi divat szerint rózsaszínű harisnyát húztak a rózsaszínű ruhához, és úgy mentek mindig a templomba, mintha a saját esküvőjükre mennének, amely után való lakodalomból elmaradhatatlan a rétestészta, amilyen hosszant a boldogságnak kell nyúlni.
    A napsütésben a tavalyi fehérneműek, alsószoknyák és alsónadrágok között az udvaron valami része volt Szindbádnak is, mert váratlanul búcsút mondott a ruhaszárítókötélnek, amellyel néha véget vetni akart életének, és előlengedezett, mint egy vasalt ing, amelyet az ünnepi nap jól kifehérített, a gazdasszony keze kivasalt, régi, tisztességes gombokat kapott kölcsönbe, hogy inggombjai révén maga is tisztességes polgárnak számítson, ne pedig csak afféle vadevezősnek, akit a szelek játéka sodort az óbudai partokra.
    Úgy közeledett Szent Antal szobrához a templomban, mintha a szent legalábbis régi keresztkomája volna.
    Éppen a nagyon fehérre, nagyon tisztességesre vasalt ing tette, hogy egy gyermeknek lett a keresztapja, első állását elnyervén ezzel Óbudán.
    Tudniillik az idő tájt, mikor Szindbád vasalt ingében örvendezett az életnek: két szegény asszony egy kis gyermeket hozott keresztelni. Tarka ruhás, a romantikából való cigány nők voltak, akik Óbuda környékén laktak, és mint a népmesében: kártyavetéssel, jóslással, tenyérolvasással és más mágiákkal foglalkoznak, mert csak ehhez értenek. Fiatalok és frissek voltak az asszonyok, mint az erdei vadak, a szemükben ezeresztendős titkok bogarásztak, sötétlettek, gyermekei azon törzsnek, amelynek Fábián vajda volt a főnöke, Óbuda és Pomáz között az országúton.
    A cigánynők a gyermekkel a karjukon – mert felváltva és dédelgetve vitték, azzal a csodálatos szerelemmel, amellyel csak a cigányok tudják szeretni a purdéikat – a plébániai templom körül leskelődtek, és nyomban szemügyre vették Szindbádot nagyon fehérre vasalt ingében, amelyet úgy viselt, mint valami rendjelet, mint valami csodálatosságot, amelyben hosszú idők óta először van része.
    A bűbájos szemű cigány nők persze nyomban észrevették Szindbád büszkélkedését, és mialatt a gyermeket egymás között cserélgették, a maguk hipnotizáló nyelvén arról kezdtek beszélni a plébániai templom ódon fala mellett, hogy hiába várják Fábiánt, a vajdát, akinek a gyermek keresztapaságát kellett volna vállalni, Fábián valami okból meggondolta magát, és nem lép óbudai területre, mert van az úgy, hogy néha maguk a cigányvajdák sem merészelnek bizonyos városokba belépni. A purdénak pedig keresztapára volna szüksége, aki a helyén legyen, amikor az öreg plébános a keresztvízzel meghinti a gyermeket.
    – Fiú vagy lány? – kérdezte bizonyos érdeklődéssel Szindbád, miután a cigány nők beszédének bűvkörébe került, és miután ezt a kérdést megtette, többé nem menekedhetett meg a varázslattól, amelyet a cigány nők elkövettek arra nézve, hogy a gyermek keresztapaságát Szindbádra bízzák.
    Már jött is a plébános úr, és Szindbád a két cigány nő rábeszélésére vállalta a keresztapaságot az apátlan kisded mellett.
    – Mi legyen a neve? – kérdezte a plébános úr.
    Mielőtt Szindbád felelhetett volna, az asszonyok egyértelműen válaszolták: – Fábián legyen a neve, mert ez a neve a vajdának is, habár nem jöhetett el a keresztelőre.
    Szindbád tűnődve, elgondolkozva nézett a kis Fábiánra, akinek keresztapaságát vállalta a távollevő vajda helyett. Állt a cigány csecsemő felett, aki csak abban különbözött a többi gyermektől, hogy már néhány napos korában fekete volt, mint a lurkó. Milyen lesz, mikor felnő Fábián? Akasztófán csizmában vagy mezítláb, ágyban végzi-e életét? Amint már a keresztapák szoktak gondolkozni az új hívecske felett, akit a plébános úr éppen most lát útravalóul az életre, a szent keresztséggel.
    – Mit mondjunk neki komám uramról, ha majd Fábián felnő, és keresztapja felől kérdezősködik? – szólalt meg a cigány nő, aki komaasszonya lett Szindbádnak, és a gyermek nyakára egy aranytallért, aranyláncon akasztott (amelyet bizonyára visszavesznek Fábiántól, ha felnő).
    – Mit mondjanak rólam a keresztfiamnak? – tűnődött Szindbád, és még elgondolkozottabban nézte a gyerkőcöt.
    Eleinte azt akarta felelni, hogy Fábiánt, ha felnő, elküldhetik hozzá vályogot vetni vagy muzsikálni, de aztán hirtelen elgondolkozott.
    – Mondják meg neki, hogy az első inget én ajándékozom neki – felelte Szindbád, miután Fábián tetőtől talpig anyaszült meztelen volt.
    Levetette büszkeségét, a maga fehér, magavasalt ingét, és keresztfiának adományozta.
    Ez a vadevezős megtérésének története.

Szentandrássy István grafikája

NAGY GUSZTÁV – CHOLI DARÓCZI JÓZSEF*
* Cigány költők verseiből válogatta: Nagy Gusztáv. A szövegkönyvet írta: Choli Daróczi József.

Cigány passió

SZEMÉLYEK (a megjelenés sorrendjében)
Mária               Gludija
József               Judás
Cigány asszony   Barabás
Moga                 Gruja
Zoga                   Pap
Bodonya             Gurán
Jézus                   A tanítvány
             Pilátus

ELSŐ FELVONÁS
1. jelenet
Betlehem városában, egy elhagyatott istállóban MÁRIA és JÓZSEF. Egy kopott jászolban fekszik JÉZUS, az újszülött Megváltó. MÁRIA altatja a kisdedet és énekel, JÓZSEF takargatja, hogy meg ne fázzon.

MÁRIA
Aludj, kicsim, aludj, drága
Anyád ringat két karjában:
Énekemmel kérek áldást álmodra.
Álmod fehér-könnyű legyen,
Mint pillevirág a hegyen:
Énekemmel kérek áldást álmodra.

Kintről egy cigány jósnő, most árus

CIGÁNY ASSZONY
Gyöngyhegyet!
Emberek,
Gyöngyhegyet tessenek!
Szív kelyhe termette
Fekete gyöngyöket
Vegyenek!
Testvérem, nagy világ!
Gyermekem, ifjúság!
Vedd meg e könnyeket!

A CIGÁNY ASSZONY belép az istállóba és MÁRIA elé veti magát.

CIGÁNY ASSZONY
Hontalan lelkem kér bebocsátást,
Könyörülj rajtam,
Jézus anyja, oldozz fel
Szíved erejével,
Sugaraiddal tisztíts meg,
Add rám áldásodat.

MÁRIA (a jövevényhez hajol és megáldja)
Szülessen benned oly naggyá,
Oly hatalmassá a lélek, mint amilyen nagy és
Hatalmas Tebenned az összeomlás.
Beszélj, jövendőmondó!

CIGÁNY ASSZONY
Onnan indultam
Én is:
A vadvirág lángokban rejtőző
Árvák földjéről,
Hol szomorú tüzekre olvassák
Bánataikat az anyák
Mellükön éhes csecsemőkkel,
Suttogva Mária nevét,
Vándorolva
Márvány-fagy telekkel
Nyöszörgő keréknyomnyi hazákban,
Csillagfény-zománcos éjjeleken
Lázas gyermekek
Madár-homlokára hajolva,
Éj-sóhaj sátrakban
Rejtőzve,
Kuporogva várva
A Megváltót.

CIGÁNY ASSZONY, szenvedélyesen,
kitárt kezekkel a kisdedhez térdelve

CIGÁNY ASSZONY
Mi lesz
Velünk, Uram,
A jövendők mit hoznak?

Angyalaid
Csendőr éveket
Hoznak?

S mi lesz
Teveled, Uram,
Neked az évek mit hoznak?

Kereszteket
Ácsolnak,
Uram?

S mi lesz
A kis
Népekkel,

Koponyaheggyé,
Auschwitzi hamuvá
Válnak, Uram?

S az emberiséggel
Mi lesz,
Uram?

Milliárdoknak
A jövendő ezredek
Mit hoznak?

MÁRIA gyengéden karon fogja az asszonyt és
elvezeti JÉZUS jászlától

MÁRIA (kedvesen)
Áldott vendég vagy
Te nékem az éjszaka
Asztalánál. Ülj mellém,
Kedves, és végy a kenyeremből.

MÁRIA egy agyagtányérra mutat, amiben bodag (bokolyi) van.
Ebben a pillanatban kintről kopogtatnak. A CIGÁNY ASSZONY
ijedten hátrál, majd eltűnik azon az ajtón, amelyiken bejött.
JÓZSEF nyit ajtót. Tekintetében félelem szikrázik, de beengedi
a jövevényeket. Megjelenik a három bölcs király.

2. jelenet
MOGA, ZOGA, BODONYA (megállnak az ajtóban)

JÓZSEF (MÁRIÁ-hoz, megkönnyebbülten)
És eljöttek ők is,
A csillaggal-föllármázott
Királyok, átsuhogtak szívdobogva
A hó-urnákban sötétlő városok fölött,
Holdsugarak csipeszei elől menekülő sivatagok
Zizegésén, szél-jeleken, moha-taréjos kőfalakon
Átrepültek szárny csattogva s bekopogtattak
Hozzánk, hátukhoz fagyott sörényeikkel.

MOGA (a jászol előtt térdelve)
Nem szülnek már a hajnalok
Nevető hajnalcsillagot,
És nem szülnek már az estek
Álmot, mosolyt, szerelmeket.

ZOGA
A dalaink megfakultak
Sivár mezsgyéjén a múltnak.
Mélabút, csendet, kínt terem
Jövőnk kertjében a jelen.

BODONYA
Ám kamasz derűnk ma visszatért
Karján a világ Megváltójával.
S táncra perdül szívünkben a vér,
Kacér táncra, az elmúlással…

Lassan elsötétül a színpad

3. jelenet
Egyszerű szobabelső, amely bíborvörös színben ragyog, este van. A szoba közepén egy hosszú asztal, feltálalva a vacsora. JÉZUS felnőtt férfi (harminchárom éves), az asztal közepén vörös kantusban imádkozik. Körülötte cigányok és a tizenkét tanítvány. Imádkozás után mindenki vacsorázik. A színpad bal oldalán egy tizenöt év körüli lányt vonszol be az apja, GURÁN. GLUDIJA (a cigány lány) alig tud lépni, béna. JÉZUS előtt letérdel. A háttérben az angyalok kara: táncosok, zenészek, énekesek. Halkan énekelni kezdenek egy szomorú hallgatót, a Kalyi Jag együttestől.

Az angyalok kara lassanként elcsendesül

GLUDIJA(JÉZUS-hoz)
Te,
Aki olyan megfoghatatlan,
Titokzatos áramlat vagy
Az emberi szívekben,
Fordítsd most felém arcodat,
Hadd lehelem forró imáimat
Füledbe.

Te,
Aki az emberi test
Univerzumában a kromoszómákat
Oly ügyesen csavargatod,
Tekerd az agyam a szívem hullámára,
Ne kételkedjem létedben, vakon bízzak
És higgyek benned. Gyógyíts meg…

4. jelenet
JÉZUS feláll és megérinti a lányt. Az angyalok kara pergetőbe kezd, először lassú, majd egyre gyorsabb a ritmus. A ritmusra elindul a béna láb, először lassan, aztán egyre gyorsabban, ahogy gyorsul az ütem, úgy gyorsul a láb is. Fergeteges szóló tánc következik, később a boldog apa és lánya együtt táncol. Eközben JUDÁS, JÉZUS tanítványa kimegy a színből, és kisvártatva visszatér néhány római katonával. Elárulta JÉZUSt. Megszakad a zene. Drámai csend. Majd hirtelen az angyalok kara bátran JÉZUS elé áll… Botoló tánccal védik meg a betolakodó katonáktól. Elkezdődik egy igazi botoló a katonák és a cigányok között. JÉZUS egy intéssel leállítja a verekedést.

JÉZUS (a katonákhoz)
Miért álltok körül? Mit akartok tőlem?
Hogy tenyereitek izzadságszagú edényeibe
Kiosszam véremet, ahogyan a hófehér férgeknek a halál
Kiosztja a holtat?
Fenékig lefetyeltetek már annyi megalázott tengert.

A katonák JÉZUS-t kiviszik a színből.
GLUDIJA kivételével mindenki kimegy. GLUDIJA a színpad hátsó falánál lefekszik egy földre terített pokrócra.
A színpad elsötétül. A lány megálmodja JÉZUS halálát.

MÁSODIK FELVONÁS
1. jelenet
A szín most börtön. Elöl rácsszerű fal. Benn, a cellában három rab beszélget. JÉZUS, BARABÁS és GRUJA. BARABÁS halálra ítélt, GRUJA egyszerű tolvaj. JÉZUSt lázítással vádolják, mivel Isten fiává tette magát.

GRUJA
Szabadság: vasra-vert ígéret,
Szemünk láttára hervadsz
A rozsdát-vétkező láncok közt,
S azt merik mondani, szíveinket
Éled, hogy szabadok vagyunk, azt
Merik mondani, árva, némaságtól-szenesedő
Torkú madarak előtt: előttünk, akik
Ismerjük sóhajait a börtönt-próbáló eszmék
Tüzein tisztuló létnek.

BARABÁS (GRUJÁ-val szemben)
Balgaság nagyokat sóhajtozni:
Kiállni csupaszon a holdas éjszakában
És szentséges fogantatású
Beszédet tartani az egyforma csillagoknak,
Ezeknek a fáradhatatlan bamba lányoknak,
Milyen jó, hogy én sose tudom, mikor van este,
Milyen jó, hogy ígéretet tehetek: nem
Fogom észrevenni az elmúlást, nem fogom
Tudni, hány része van a pillanatnak: hirtelen
Lesz majd minden, mint ama nagy sötétség,
Amelyben fogantam, és aljas lesz majd
Minden, mint ama nagy sötétség, amelyben
Éltem s amelybe egykor belehaltam.
Küldd el hozzám szabadságodat,
Lelkem, szép szerelmem, örökig tartó örökszép
Örökkévalóság, add rám szabadulásodat, lelkem,
Szent szerelmem, örökig tartó mostoha egyedülvalóság,
Mert íme én:
E cellahosszúságú létezésben
Már semmi másban – csak a puszta pusztulásban
Látok tiszta épülést.

JÉZUS imádkozik. Tudja, hogy hamarosan meg fog halni,
a mi bűneinkért. Arra kéri Istent, hogy segítsen rajta.
Hajlandó meghalni, ha Isten ezt akarja.

JÉZUS (BARABÁS-hoz és GRUJÁ-hoz)
Szögekre hull a holnap,
A hold fekete kövekre kaptat.
Csatakos mének tapossák véremet,
Kajafások –
Szentírások ragyognak.

BARABÁS (JÉZUS-hoz, kiáltva)
Uram, te vagy Jézus, a Megváltó
Ó Uram, nyisd meg az
Eget, hogy imám felmenjen
A mennyekbe s a te közbenjárásoddal
Eljusson a Mennyei Atyához.
Jézus, te ismered az emberi természetet,
Azért jöttél el közénk, hogy megtapasztald
A mi gyötrelmünket, fájdalmunkat.
Éheztél, szomjaztál, fáztál, eltikkadtál a tűző nap hevétől,
Tüskés ágak szaggatták ruhádat.
Sértegettek, kigúnyoltak s leköpték a te dicsőségedet.
Ilyen nagy gonoszságot csak isteni természet tud megbocsátani.
Nehéz a bűn hordaléka, amelyet leteszek néked, Uram.
Tégy engem alázatossá, Uram, a bűnök megbocsátására.
Hatalmat kaptál az Atyától, hogy megváltsd az életünket
Kiömlő véred árán.

JÉZUS
Boldog vagyok, hogy meghalok,
Hogy mindig hűséges vagyok
Atyámhoz.
És nem sajnálom, hogy halálom
Nem az én halálom.

2. jelenet
Ácsműhely. A műhely közepén GURÁN, GLUDIJA apja teknőt farag. A feleség ruhát mos egy fateknőben. Szép nyári nap. Jobbról egy pap és két katona érkezik. A katonák két szál fát hoznak a vállukon. Ledobják GURÁN elé.

PAP (GURÁN-hoz)
Gurán, jól figyelj!
Nagy kereszt legyen,
Sokat ne faragj rajta,
Meglesz az ára,
Siess!

GURÁN munkához fog. GLUDIJA a színpad hátsó ajtója felől,
apjához siet. GLUDIJA szomorúan

GLUDIJA
Édesapám, milyen két furcsa fa!
Mi lesz belőle?

GURÁN (haragosan)
Eriggy, Gludija, ne is kérdezd!

A lány elfut, nyoma sincs a nemrég béna lábnak. GURÁN
mosolyogva néz utána. Hamar elkészült a kereszt.
Két katona cipeli tova.

GURÁN (a katonákhoz)
Hová viszitek, emberek?
Kinek? Szóljatok!
Két kérges kezem keresztet,
Mást mindennap annyit ácsol,
De soha semmit ilyen nehezen.

3. jelenet

KATONÁK
Eh, valami hamis próféta volt.
Jézus. Hiszen hallhattad nevét.
Nem emlékszel rá?

GURÁN (a fejéhez kap)
Jaj! Emlékszem!

KATONÁK
Vidd már a pénzt, kell a kereszt.
Megvettük. Mi közünk veled?

GURÁN
Nem adom. Nem adom.
Én rám sújtson le ostor, kalapács!
Ártatlan Ő. Annyit vétkeztem én.
A gyermekemet gyógyította meg!
Ha vért akartok, itt van az enyém!

A KATONÁK félre lökik és tovább viszik a keresztet

4. jelenet
A Golgota. Középen áll a kereszt, rajta JÉZUS fölfeszítve. A kereszt alatt MÁRIA, JÉZUS anyja, és MÁRIA MAGDOLNA, magukba roskadva. A háttérben fáklyás tömeg. A tömegből JÓZSEF, JÉZUS tanítványa, félre PILÁTUS-hoz:

A TANÍTVÁNY
Hogy hozzád hű lehessek,
Magadtól el ne űzz,
Mert a távolság megszülheti a bűnt.
Minden más szavam csak fikció,
Hogyan lássam meg, benned mi a jó?

Ha szeretsz szeretlek:
– Jézus az enyém –
Arcod-arcomról csorog le a fény.
Magam vagyok, s te is,
Félőn, remegőn:
Bűnben született ember,
Fekete, fehér.

Minden, amit látsz rajtam,
Jézusi,
Minden, amit látsz rajtam,
Ördögi.
De hozzád, hogy hű lehessek,
Benned is ott az ok:
Híved magadért,
Jóságodért vagyok.
Nem lehetek más, sem jó,
Sem rossz:
Mint minden ember, élő,
Élni akaró.
Szeress, s szeretlek!
Add nekem Jézus testét!

PILÁTUS
Szavak szigorával,
Bűntudat ostorával
Ne taníts engem Jóságra,
– Jézus a tiéd!

A szín lassan elsötétül. Halk zene szól (Kalyi Jag), drámaivá
válik a szín. Ebben a hangulatban jelenik meg három ember,
a TANÍTVÁNY, BARABÁS és GRUJA. Leveszik JÉZUS-t a
keresztről, aztán a katonák kíséretével egy sírba helyezik,
és a bejárathoz a katonák egy hatalmas követ gurítanak.
Ebben a pillanatban megjelenik a jósnő, a CIGÁNY
ASSZONY, álmot küld mindenkire, csak BARABÁS és GRUJA
maradt talpon, akik kihozzák JÉZUS-t a sírból. A CIGÁNY
ASSZONY varázserejével visszagörgeti a követ a nyílásba.
JÉZUS-t a színpad elejénél viszik ki. JÉZUS kinéz a
közönség felé

5. jelenet
A helyszín újra a színpad hátsó része, ahol most ébredt fel GLUDIJA. Reggel van.

GLUDIJA (az apjához)
Édesapám, álmomban láttam ám
Édesapámat!
Ékes királyi széket faragott
Két nagy-nagy fából.
S az Úr Jézus ráült.
Koronája volt. De az egész olyan volt,
Mint mikor meggyógyította a lábamat.
Fényes angyalok álltak körülötte
És uralkodott az egész világon.
Édesapám, ugye, gyönyörű álom?

GURÁN (tágra meredt szemmel)
Királyi széket… faragtam neki…
És uralkodik az egész világon?
Királyi szék volt véres keresztfából…
A te váltságod az Ő vére,
Igen, kis Gludijám, egyetlen leányom,
Gyönyörű álmod volt: prófétai álom!

Függöny

Szentandrássy István grafikája

MÓRICZ ZSIGMOND

Karácsonyi ének

Ragyogó hóba borult a kis falu.
    Gyönyörű karácsony este volt. Az égen rettentő csillag, mint amikor tavaszi hajnalon a réten a fűszálak hegyén csillog a harmat. A kis falu megbújt, és a parányi házakban boldogtalan, szegény nép tanyázott.
    De két legénynek ez az este volt a szüretje. Páva Sajó volt az egyik, a másik Balog. Sok, sok éven át, kisiskolás koruk óta ők voltak a karácsonyesti kántálók. Olyan hangjuk volt, mint az érc-síp, s náluk nélkül nem is volt karácsony este a kis kálvinista faluban. Még aratáskor is emlegették, hogy az a karácsony, amikor Páva Sajó, meg a Balog rázendítik, hogy: Mennyből az angyal.
    Az idén nehezen is várták, mert ez az év nemcsak a gazdagokra rossz, hanem a szegényekre is. Ha a gazdának nincs, a munkás koplalja meg. Csizmát akartak fejeltetni a kántálási pénzből, mert most csak úgy szortyogott a hólé a lábukon. Meg egy üveg bort is vinnének haza az édesnek, hogy legalább hadd érezzék, hogy itt jár az Isten angyala.
    De ahogy elindultak az énekes útra, már néhány házzal előttük erős hangok fújták a karácsonyi zsolozsmát.
    – Ki lehet az – döbbent a két legény.
    Mikor az első ház eresze alá beállítottak s rázendítették, hogy Mennyből az angyal… – kijött a gazda ingujjban a tornácra s azt mondta:
    – Nohát, ti is itt vagytok? Itt jártak már a cigányok, megvolt a karácsony. Elvitték a kenyeret.
    – Milyen kenyeret?
    – Nem kértek pénzt, csak egy kis kenyeret.
    A két fiatal legény elvörösödött a sötétben s úgy kullogtak ki az udvarról, mint a megvert kutyák.
    A cigányok már megint egy házzal tovább énekeltek.
    Hallgattak sötéten, szédülve.
    – Mék lehet az?
    – A Buga…
    – Jól van. A nyáron is elvállalt előlem egy fairtást egy kis kenyérért. Csak voníts!
    Azért még bementek a következő házba. Ott is rákezdtek.
    Kijött a gazdasszony.
    – Ki az?… Tik vagytok, Páva Sajó… Ej, ej… Jó van, na.
    Nem híjta be, mint tavaly őket, hogy megkínálja mézes borral és fonott kaláccsal. És nem adott pengőt, csak egy-egy tízfillérest nyomott a markukba.
    – Jaj, fiaim, szegények vagyunk az idén. Szegény a világ.
    Nagyon le voltak törve, nagyon szégyellették magukat. Hogy ezek a cigányok…
    Már látszott, hogy itt az idén nincs aratás. Nincs most karácsony. Meghalt a Krisztus.
    Lassan kullogva mentek előre a hóban. Szédült a fejük, és most elkezdték érezni, hogy a hólé hidegedik a lábukon. Már a kapca fagyni kezdett. Ha nincs meleg az ember szívében, a fagy is kifog rajta.
    A cigányok meg csak vonítottak valahol, hogy: mennyből az angyal.
    Bementek a kocsmába s egy-egy pohár pálinkát ittak a harminc fillérjükön, amit ma kerestek. Ez egy kicsit felfrissítette a vérüket s megokosította a fejüket.
    – Na, próbáljuk meg mégeccer.
    Nagy portára mentek. Nagy tölgyfakaput nyitottak be. S a kutyák majd lehúzták őket.
    Mennybül az angyal… Eljött hozzátok…
    – Már megint itt vannak ezek a cigányok? – nyitott ki a gazda. – Vagy tik vagytok, Páva Sajó?
    – Mink vagyunk, gazduram.
    A gazdasszony azonban kiszólt. – Hogy nem szégyellik ilyen nagy legények. Nem való a mán csak a cigányoknak.
    A két legény meg volt halva. Birtokháborítás történt. A vérük kigyúlt.
    Utána a cigányoknak.
    Éppen jöttek ki sustorogva egy udvarból, mikor elérték őket. Marakodva számolták a kapott alamizsnát.
    – Hé – kiáltotta Sajó Pista.
    A vezető cigány legény, a Buga, hetvenkedve mondta: – Nekünk is eljött az angyal!
    – Nohát, ha eljött, el is visz! – ragadta torkon Páva Sajó.
    – Én is ember vagyok, értem is meghalt a Krisztus.
    – Hát akkor te is meghalsz érte, büdös cigány. Te eszed el a faluba a mi kenyerünket!
    Volt ott egy sövénykerítés, abból egy karó törött a Páva Sajó kezébe.
    – Én is tudok énekelni karácsony éccakáján – rikácsolt a cigány.
    – Meg is fogsz dögleni karácsony éccakáján.
    S a két legény agyonverte a két cigányt, s azok ott maradtak, a szép, fehér hóban, a csillagok ragyogó koronája alatt, karácsony éjszakáján.

    1931

Szentandrássy István grafikája

NAGY LAJOS

[A rőzsetolvaj*]
* Részlet „A tanítvány” című regényből

A tó-pusztai birtokrész esett a kastélyhoz, illetve Barlangvárhoz a legközelebb. Itt volt kasznár Vérfi Barnabás. Ezen a napon sok ügye-baja akadt a kasznárnak. Már korán reggel cselédet akart enni. Az öreg Vargára förmedt rá, aki már csak fél szolgálatot teljesített, mindig benn a tanyán. A vályúban piszkos, állott volt a víz, mikor a göbölyöket kieresztették, hogy megitassák. Ez Vargának is a hibája, mert ő a csősz benn a tanyán. Szidta az öreget, mint a bokrot, és hogy jobban megalázza, tegezte. – Te vén ökör, te vén barom!
    Azután kilovagolt a csépléshez, messzire a Béla-puszta és a Tó-puszta határára. Ott a cséplés elakadt, mert elszakadt a hajtószíj. Emiatt állt a munka csaknem egy óra hosszat. A gépésznek támadt neki, mert ő felelős a szíjért, neki kellett volna a hibát észrevennie, mielőtt a napi cséplésbe belekezdenek. A gépész szembeszállt vele és feleselt, hogy ő nem cseléd, neki a kasznár úr nem parancsol. A gorombaságokra hasonló gorombaságokkal válaszolt a gépész, a kasznár pedig, nehogy a tekintélyén csorba essék, kénytelen volt meghátrálni. Mert csak úgy körülállták őket a tétlen cséplőmunkások és gúnyosan mosolyogtak. Látta is, hogy a Varga suhanc fia, aki pedig tanyai, csupán a csépléshez állt be segítségnek, megbökte a társát és vigyorgott. No, majd ezért is ellátja neki is, az apjának is a baját!
    A cséplést azután otthagyta, hogy ellovagoljon a szántáshoz, az ugart szántják éppen gőzekével. Nagy kerülőt tett, a sűrű akácos erdőn keresztül. Ekkor már elmúlt dél, még nem is ebédelt, éhes volt, mint a farkas. Az erdőt átszelő úton lovagolt, éppen az erdő tanya felé eső széléhez ért, amikor meglátta, hogy valaki benn a sűrűben nagyban buzgólkodik valamit. Egy szemvillanás alatt tudta, mi történik: valaki lopja a gallyat.
    Megállította a lovát, enyhén megpaskolta, meg is simogatta, hogy az állat értse meg őt és maradjon csendben. Majd lassú lépésben közeledett a gallyat szedő emberhez. Fölismerte, hogy valami idegen cigánylegény. A legény háttal állt feléje és szorgalmasan hajlongott, szedte a gallyat, itt-ott tépdelt a beteg, korhadó fatörzsekről, egy kis rakás gally már ott állt a legénytől néhány lépésnyire. Vérfi elborultan nézte egy ideig a legényt, végén rászólt:
    – Mit csinálsz, drusza?
    Így, ilyen szelíden kérdezte, persze el volt tökélve arra, hogy majd másképpen folytatja. Mert hát nem kisebb dolog történik, mint hogy lop ez az égetni való tolvaj.
    A legény megrezzenve hirtelen felegyenesedett és egyidejűleg meg is fordult. A kezében levő gallyat eldobta, és első gondolata az volt, hogy felel a barátságos kérdésre. De amint meglátta, hogy a kasznár úrral áll szemben, a második gondolata az volt, hogy elszalad, be a sűrű fák közé, ahova lóval nem lehet követni. A kasznár azonban előkapta revolverét és rászegezte a cigányra. És megismételte a kérdést, kissé barátságtalanabbul:
    – Azt kérdeztem, mit csinálsz.
    – Kis gállyát sédtem, tekintetés úr.
    Jóképű fiatalember volt a cigány, a tekintete riadozott, de a szájával mosolyogni próbált.
    – Kiéből? – recsegett az újabb kérdés.
    – Senkiéből, tekintetés úr, csák ámi itt a fédén hever.
    – Kinek a földjén?
    – Nem is tudom én ást, tekintetés úr. Nem kell ezs á kis gálly sénkinek, itt rohádná úgyis.
    – Szóval loptál.
    – Nem loptam, tekintetés úr. Nem kell ezs sénkinek.
    – Hogy hívnak?
    – Sunyónák.
    – Micsodának?
    – Sunyónak.
    – A rendes nevedet mondd.
    – Sunyó.
    – Szóval nem akarod megmondani a nevedet.
    – Nem loptám én, kényérgém, itt á rézse, nem vittem el beléle egy sálát sé.
    – Még nem vitted el, csak akartad. No várj csak. Eriggy előre!
    A cigány nem mozdult. Vérfi közelebb léptetett hozzá, a revolverét folyton rá irányítva.
    – Indulj, ha mondom, mert beléd eresztek egy golyót.
    A cigány olyan mozdulatot tett, mintha a kasznárnak akarna ugrani. De úgy megtorpant maga is, hogy inkább hátrált egyet. A kasznár tanácstalanul nézett körül, mert belelőni a cigányba még nem mert. Nincs tanú, aki alkalmazottja az uradalomnak, és vallja, hogy a cigány megtámadta őt. Várt, újra és újra nyugtalanul nézett körül.
    – Indulsz, vagy nem indulsz?
    – Tessék elengedni, tekintetés úr, kenyergem. Ázs Isten is megáldjá.
    – Elengedjelek?
    A cigány szeme felvillant. Ez a kérdés úgy hangzott, mintha még lehetséges lenne a szabadulás, hogy talán még ellágyulhat ez a jó tekintetes úr. Még alázatosabban kezdett könyörögni: – Á Jóisten is megáldjá á tekintetes úrát. Nincs egy fálát tízsrevalónk.
    – Csak nem fűtötök nyáron?
    – Válámit főzsnénk, egy kis levest.
    – Az előbb még azt mondtad, hogy nem is akartad elvinni a rőzsét.
    – Csák elkérném á tekintetés úrtól, kenyergem.
    – Majd odabenn a tanyán beszélünk róla. Ha igazat mondtál, majd kapsz fát. Nem ilyen nedves, rossz gallyat, hanem jó száraz fát. Aztán főzhettek. Gyerünk! Indulj előttem.
    A cigány nem mozdult, csak állt és a teste megvonaglott. Láthatóan az járt az eszében, hogy megugrik.
    – Te cigány! Ne kéresd magad sokáig, mert…
    Ebben a pillanatban meglátta a kasznár az egyik kerülőt, háttal feléje, jó messzire az erődszélen. – Héj! Hallja-e? Kerülő-ő-ő!
    A kerülő megfordult a hangra. Látta a kasznár urat lóháton és előtte egy embert. Szaporán elindult feléjük.
    – Szedje a lábát, az istenit magának!
    A kerülő futni kezdett.
    – Tessék elengedni, tekintetés úr, á Jóisten is megáldjá. Nem csináltám én sémmit. Lédolgozsom… mégfizsetém. Itt a rézse, el nem vittem, tekintetés úr.
    A kerülő loholva érkezett, megállt és várakozóan nézett a kasznárra.
    – Kötözze meg ezt a cigányt!
    A kerülő matatni kezdett a zsebében. – Zsineg… Aligha van nálam zsineg.
    – A szentségét magának! Nézze meg jól.
    – Nincs, kasznár úr.
    – Kutassa ki ezt, hátha van nála valami madzag.
    A kerülő odalépett a cigányhoz. Az elhúzódott. A kerülő elkapta és átfogta a két karját, az oldalához szorítva. A cigány le akarta magáról rázni. Dulakodni kezdtek. A kerülő teljes erővel pofonütötte a cigányt. Az sírni kezdett. A kerülő sorra belenyúlkált a zsebeibe. A cigány tűrte. A nadrágzsebéből zsineget húzott elő.
    Vérfi fölnevetett, úgy, mintha nyerített volna: – Jól van! Most kötözze össze a kezeit. Szorosan. Ne úgy, ne úgy, maga mulya! Hogy ki ne húzhassa.
    A cigány megint ellenkezett, kirántotta kezét a kerülőéből. A kasznár ráordított: – Ha még egyet moccansz, keresztüllőlek! Puskás, álljon félre!
    Puskás, azaz a kerülő, nem állt félre, hanem dühös buzgalommal egykettőre összekötözte a cigány kezeit.
    – Á-áj-já-jájáj! – ordított fel a cigány, mert vágta a zsineg a csuklóját. – Ázs istenit!
    Vérfi szájaszéle és orrcimpája reszketett. – Még káromkodsz is? No megállj! Majd ha benn leszünk… Kösse ide mögém: a ló farkához.
    A kerülő elbámult és habozott.
    – Mire vár, mamlasz?!
    – Kérem alássan, kasznár úr…
    – Ne papoljon! Tegye, amit mondok!
    – De kasznár úr, én…
    – Tegye, amit mondok! Az én felelősségemre.
    – Csakis arra, kasznár úr.
    – Gyerünk, gyerünk!
    A kerülő nem szólt többet.
    – Erősen!
    Kis szünet után: – Készen van?
    – Odakötöttem, kasznár úr.
    – Na, gyerünk! Maga jön utánunk.
    A kerülő csóválta a fejét, már meg is bánta, hogy teljesítette a parancsot. Szerette volna leoldozni a cigányt. De most már mindegy, egye a fene.
    – Maga jön utánunk, mondtam. Nehogy ellógjon ez a jómadár. Magát teszem felelőssé.
    Elindultak. A kasznár ment lóháton, utána a ló farkához kötve a cigány, végül a kerülő. A cigány hallgatott, a kerülő dohogva káromkodott. A kasznár megpöccintette a lovát, az ügetni kezdett. A cigány futott, a keze meg-megrándult, ordítani kezdett. Já-áj-jájáj! A kasznár hátracsapott az ostorával a cigányra. Az arcát találta. A kerülő nem volt hajlandó futni, elmaradt, majd megállt. A kasznárban a szenvedély fellobogott, megint megcsapta a lovát. A ló sebesebb iramot vett, a cigány botladozott mögötte, majd elbukott s attól kezdve vonta maga után a ló. Így rohant zsákmányával a tanya felé Vérfi.
    Mire odaért, a cigány már félig ájult volt. A keze feltört és vérzett. Az arcán széles, piros sáv volt, az ostorcsapástól. A ruhája csupa por, föld, rongyokban lógott rajta.
    Egy-két tanyai, akik érkezésükkor meglátták őket, csupa asszony, csodálkozva meredt a látványra. A gyerekek hangtalanul álltak és bámultak. Egy asszony megszólalt: – Hát ez mi a csoda? Jézusom, mit csinálnak?
    Gyorsan terjedt el a híre annak, hogy mi történt. Az asszonyok rémüldöztek, hangjukat suttogóra fogva beszéltek.
    – A kasznár úr megveszett – mondta az egyik.
    – Meg az. Tisztára. Még hogy ilyent.
    – Istentelenség.
    – Agyon kéne az ilyen embert csapni.
    – Nahát, ha az én uram itthon lenne, az nekimenne.
    – Isten ments. Majd eléri ezt a büntetése.
    – El. Előbb-utóbb agyoncsapja valaki.
    – Már régen agyon kellett volna csapni. A cigány is ember. Szegény pára.
    A kasznár leugrott a lóról, az öreg Vargára ráripakodott: – Ne tántorogjon itt, mint a részeg, hanem ugorjon! Nyissa ki azt a kisajtót.
    – Ez a kamraajtó, kérem.
    – Azt, azt. Nyissa ki, vén marha.
    Varga meg a kasznár leoldozták a cigányt a ló farkáról. Varga a kezét is ki akarta oldozni.
    – Mit csinál? Ahhoz ne nyúljon!
    – Csupa seb ez már.
    – Ebcsont beforr. Majd teszünk rá fügefalevelet.
    A cigány talpra állt, a kasznár betuszkolta a kamrába. Varga csak ímmel-ámmal segített neki. A kasznár becsukta a kamraajtót. – Van ehhez kulcs?
    – Nem tudom, kérem.
    – Hogyhogy nem tudja? Kerítse elő a föld alól is a kulcsot.
    – Nem tehetem, kérem alássan.
    – Az istenit, magának! Zsivány mind, valamennyi. Akkor majd…
    A kasznár kinyitotta az ajtót, a sarokba lökdöste a cigányt, ott le kellett ülnie egy felborított dézsára.
    – Varga, kerítsen elő egy darab kötelet.
    Varga elment a szín felé. Azalatt a cigány sziszegett, jajgatott, néha könyörgött. – A Jóistenre kérém, á tekintetés kásnár urát, oldjá ki már á kezseimet.
    – Ne óbégass!
    – Lerágjá ezs ázs egés husomát…
    – Hadd rágja!
    – Hát egy kicsit há méglázsítaná… Jájjáj!
    Varga beállított a kötéllel.
    – Kösse meg a lábait, hogy ki ne mehessen innen. Mert itt kell maradnia, míg a csendőröknek átadom.
    Megkötözték közös erővel a cigány lábait. A cigány Vargának könyörgött: – Jóember, ázs Isten áldjá még…
    Hogy talán annak lágyabb a szíve, mint a tekintetes kasznár úrnak.
    Amikor a kasznár kilépett a kamrából, jónak látta, hogy kicsit megmagyarázza Vargának a dolgot. – Rám támadt a disznó! Meg akart ütni. Az ilyen még le is szúrhatja az embert.
    Az ajtót becsukta és ráparancsolt Vargára. – Maga innen el nem mozdul! Megértette? Addig itt áll és vigyáz, míg a csendőrök el nem viszik ezt a tolvajt.
    – Igenis, kérem alássan.
    A kasznár levette a kalapját, nagy, tarka zsebkendőt húzott ki a zsebéből és megtörölte verejtékező homlokát. Még egy pillantást vetett a kamra ajtajára, felpattant lovára és ellovagolt. Ki a tanyáról, az ugar felé, ahol a szántás folyt.

    Mj. 1945

Szentandrássy István grafikája

SZÉCSI MARGIT

A nyurga Margit

A nyurga Margit elszökött,
csavargó vére részes ebben,
de ez nem tragédia,
s önmaga ellen mért verekedjen?

Pénzt, szerencsét, szeretőt,
ő volt, ki mindent el mert érni,
s mert még így is árva volt,
mindezt lapátra felcseréli.

Találkoztak még vele,
s aki látta, úgy látta: boldog.
Vörös tégladomb tövén
lesült cigányok közt vigyorgott.

Kurta, nyírott frizurája
lángolt a fényben, a szélben,
szépségét is a szél elfújta,
ült porosan, de kevélyen.

Tánc

Nézd, a völgy mint füstös kohó,
lehervadt a végső szikra,
sűrű, álmos csönd szitál
a pattogzott meszű otthonokra.

Neszez növényi szerelem,
porharmat hull omló rögre,
térjünk meg a szerelemhez,
édes, mára – mindörökre.

Már én öltök bíbor inget,
barna karom aranya villog,
kurta hajam bodza szagú,
szalagos koszorút hordok.

Virágok, sárgák, vörösek,
pillézzetek rá a szivére,
mikor zöld selyemszoknyámig
hajtja bíbor szenvedélye.

Vagyok én barna Mária,
vihart is tanítok táncra,
zöld szoknyámon forog a föld,
csillagképek kicifrázva.

Kígyótipró az én sarkam,
s halál ellen éles fegyver:
tíz fehér hold, gyémánt-szarvú
lapul gyöngyház körmeimben.

Tíz aranyos pecsétgyűrűt,
tíz napot hord a tíz ujjam,
napok, holdak szállnak az égből,
megbújnak mind szöghajadban.

Rézveretű a derekam,
vörösréz-kupa a mellem,
rézvörös lángok erdejében
kalapáltak karcsura engem.

A csillagos vágy-paripákat
böjtös jászoltól eloldom,
a csillagos vágy-paripákat
hajtom a viharos mennybolton.

Napos oldala életemnek,
két bazalt-hegy a te vállad,
könnyeimnek vízválasztó,
istenek sírnak utánad.

Jajaj!
Nem tudom, én, mire lettem,
élet-választók az éjek,
kettéhasít a vágy, a bánat,
akarom, hogy mint csillag, elégjek.

Kóborak voltak

Kóborak voltak őseim,
kis, fehér cigánylovakon,
jártak csupa-tűz csontokon.
Fekete vállperecükön
nem sírt aranyos hegedű,
szájuk volt piros citera,
zenekar voltak egyedül,
a bőrös, sátoros szekér
vadszagú, guggolós színházuk,
s fönn és körül a végtelen
puszta s a dőzsölő világ,
ahol deres lélekkel is
pénzért komédiázni kell.

Füst a bölcsőm

Füst a bölcsőm. Szülőházam
nem is volt soha.
Mennék majd meghalni én is
haza, de hova?

Majd elalszom az időben,
majd a víg hazát:
visszaálmodom a régi
töltés oldalát,

hol a sáska a hőséges
égboltra kiszáll,
s elsápad szép piros szárnya
mint kéjben a száj,

hol a mackószőrű dongó
mennydörögve jár
s óriás arany bundáját
pörköli a nyár – – –

és fölém, míg fényben fekszem,
jönnek játszani
a mozdonyfüst sárga, szárnyas
oroszlánjai.

TABÁK ANDRÁS

A köszörűs

Ilyenkor, ősszel, már ferde sugarakban táncol a napsugár. A tető felett nedves orrú szél kerget fürge vinnyogással egy porgombolyagot. Csendes a ház. Fénylik az ég, csillognak az ablakok. Majzikné, a házmester, fogja a seprőt, kijön az ajtó elé. Reggel már söpörgetett a portája előtt, de szereti a tisztaságot meg az asszonyok reggeli pletykáit. Ma azonban teremtett lélek sincs a folyosókon. Szombat van, sietni kell a főzéssel, korán jönnek a férfiak a munkából. A konyhákból könnyű szagok szállnak. Majzikné megkerüli a virágágyat, elindul körbe az udvaron. Terebélyesen elvonul az ablakok alatt, sorra beléjük szagol. Néha megtorpan, a homlokát ráncolja; nem akarja összekeverni a szagokat. Gárdosné, például, az orvos felesége, serpenyős húst süt, amit nem szabad összezagyválni a Bokáék ablakából szálló lencseillattal. Bokáéknál gyakori a lencse és gyakori a perpatvar. Talán épp a lencse miatt. Boka nem szereti a lencsét. Ha szöges bakancsával végigdübörög a folyosón, Majzikné már fogja is a seprőt, ballag fel az emeletre. Odasettenkedik az ablakhoz, úgy tesz, mintha szorgalmasan söpörgetne, holott csupa fül, minden neszre felfigyel, minden szófoszlányt elcsíp. Néha még leskelődnie se kell, csak kiáll az udvarra és a porolónak dőlve hallgatja a Boka ordítását. Mert ő aztán tud ordítani. Fuvaros. A fuvarosok két dolgot tudnak: ordítani meg inni. Boka is iszik, mint a gödény, s amikor részegen jön haza, zeng tőle az egész ház. Olykor belefárad, elfullad a hangja, és az asszony szüppögését is hallani. Majzikné mindig borzasztóan megsajnálja. Szörnyű sora lehet annak az asszonynak. Ha csöpp sütnivalója lenne, rég otthagyta volna az urát.
    Majzikné megkerüli az udvart, visszaérkezik az ajtaja elé, nagy sóhajtással már fordulna is be rajta, amikor jön a köszörűs. Cigány. Amolyan szép szál ember, gyűrött arcú, korom szemű. Karján csomósan feltűrve az ingujj. Zöldre pingált köszörűstaligát himbál maga előtt, zöld a fején a zsinóros kis kalap is. Illendően odabókol a házmesternének, a kalapját is megemeli. Puha talpon járva gurítja be a kocsit az udvarra.
    – Köszörűs! Itt a köszörű-ű-űs…
    Majzikné fellép a küszöbre, sután lóg a kezében a seprő. Micsoda köszörűs ez? Majzikné még sose látott cigányköszörűst, a köszörűs mind tót vagy sváb. A svábokon még mulatni is lehet. Ha azt kérdezik: „Hogy fan nagysasszony, fan-e falami köszörű-munka?”, akkor muszáj nevetni rajtuk. Hanem, hogy cigányköszörűs… ez megint valami új dolog. Majzikné falhoz támasztja a seprőt, nagy buzgalommal igyekszik néhány rokonszenves vonást felfedezni a cigány képén. Mert náluk aztán garmadával akadna munka. Az ura már hetek óta eszi a lelkét, hogy teli az ekszcájg életlen holmival. Majziknében kigyúl a lelkiismeret, csakhogy nem bízik az emberben. Hátha kereket old a sok késsel? Nem strázsálhatja el mellette a napot.
    A köszörűs megtörli a homlokát, másodszor is elordítja magát. A folyosóra kiugrik egy gyerek, kinyújtja a nyelvét, de mellette ott a házmesterné, és ki tudja, talán még ebből is civódás adódnék. De az emeleten előszállingózik néhány asszony. Összeverődnek a Gárdosné lakása előtt, tanakodnak. Mindegyiknél lapul a sublótban csorba kés, életlen olló, de cigányra még kést se bízzon az ember. Már csak Gárdosné miatt se. Nem szereti a cigányokat, tavaly a piacon ellopták az erszényét, s ugyan ki más tette volna, ha nem egy füstös. Gárdosnét pedig kár lenne megharagítani, jóravaló asszony, pénzszűkében megsegíti az embert.
    Gárdosnén patyolatfehér kötény van, szemüvegét törülgeti.
    – No hiszen – mondja szájbiggyesztve –, cigányköszörűs! Erre se bíznék munkát.
    És az asszonyokra néz. Azok bólogatnak, bár szemük szaporán forgolódik az udvaron. Lehet ugyan a sarki boltban is köszörültetni, de ott napokig elkoslatnak rajta. Késre meg szükség van, azt már szégyen a szomszédasszonytól elkérni.
    A cigány még egyet, utoljára, kiált, aztán szedi a sátorfáját, baktatna kifelé, amikor a földszinten nyílik az ajtó, kiszól a Szabóné:
    – Várjon!
    És odaad egy ollót meg egy kést. A köszörűs megnyálazza az ujját, szakértelemmel végighúzza a kés élén. Majd megpörgeti a masinát, a kő felett felszikrázik az acél. Közben fölveti a tekintetét az emeletre. Az asszonyok izegnek-mozognak, noszogatja őket valami. Mégiscsak le kéne vinni azokat a késeket! Gárdosné nem szól, fölteszi a pápaszemét, gúnyos mosollyal bemegy a lakásba. Igaza van, igaza van, de ha egyszer a késeket meg kell fenni… A kis Sipőczné azt tanácsolja, vigyék csak le a késeket, de tartsák szemmel azt a cigányt. Felváltva. Tíz percet mindnyájan kiszakíthatnak a főzésből. Jó ötlet, tetszik nekik. Sipőczné megy le először, egész csokor kés csillog a kezében. Átadja a köszörűsnek, az kezicsókolomot köszön, elveszi. Sipőczné a porolónak dűl, vizsla szemmel méregeti a férfit. De az rá se hederít, hosszúkat fütyülgetve végzi a munkáját. Göcsörtös ujjai közt sivít a kés.
    Sipőczné unja meg előbb a hallgatást.
    – Soká készül el vele? – kérdezi, mert nem olyan fajta, aki sokáig kihúzza szó nélkül.
    – Pár perc, kezicsókolom…
    A köszörűs ujja közé csípi a kést, a világosság felé tartja. Szikrázik a kés lapja, gyöngyös fonálban fut róla a fény. Hunyorgó szemmel vizsgálgatja, majd megfordul. Éppen Majzikné csoszog ki mogorván a konyhájából.
    – Itt van, no. Vegye el ezt is…
    A cigány neki is kezicsókolomot köszön, de már kerekebb kedvvel, és a szemében is bujkál valami huncut fény. Gyorsan elfödi a száját, úgy tesz, mintha rájönne a köhögés, pedig a nevetését nyomja el.
    Tíz perc múlva megérkezik a váltás. Bokáné siet le az emeletről. Éppen a rántást kapta le a gázról, még csillog kezén a zsír, útközben törülgeti a kötényébe. Sipőczné fellélegzik, cinkos tekintetet vet rá, bandukol föl a lépcsőn. Bokáné is a porolóhoz megy, ő is nekitámaszkodik. A cigány már érti a dolgot. Nyel egyet, az asszonyra pillant, aztán rajta is marad a pillantása. Jóformájú asszony a Bokáné, gömbölyű a karja, párás a szeme. A köszörűs kidugott nyelvvel szorgoskodik, de olykor felpillant, fekete szeme végigsuhan az asszonyon. Bokáné látja ezt, zavarbajön. Ez a fajankó még azt hiszi, hogy miatta ácsorog itt, mikor száz dolga is akadna! Bolondság ez az őrködés, igazán csak a napot lopja az ember. Összekapja vállán a kendőt, a mellére húzza, a kapu felé tekinget. Nem fordul a köszörűs felé, azért se néz rá, de érzi, hogy az egyre többet pislog feléje és egyre kevesebbet törődik a késeivel. Bosszús, de valami jóleső-félét is érez. Nevetséges volna, ha rászólna. Senkinek se tilthatja meg, hogy nézze. Ez is csak olyan ember, mint a többi.
    A cigány leveszi a kerékről a kést, az ujjai közt forgatja.
    – Kibomlott a cipője – szól csendesen.
    Bokáné elpirul, először azt se tudja, mit tegyen. Lesimítja a szoknyáját, a férfire pillant.
    – Köszönöm – mondja ő is csendesen.
    Leguggol, bizonytalan ujjal befűzi.
    A cigány abbahagyja a munkát, még a kereket is megállítja és kerek szemmel csodálja a lehajló asszonyt. A fehér lábszárát nézi, nem tudja elszakítani róla a tekintetét. Elmosolyodik a bajsza alatt, talán gondol is valamire, aztán meglóbálja a kést, csillámló tűzkört húz vele a levegőben, és ismét a pedálra tapos. Fürgén pattogtatja tovább. Most már igazán a késekkel foglalkozik.
    Később a kövér Vértesné ereszkedik le a lépcsőn. Bokáné félszegen a köszörűsre mosolyog, elsiet. Az megint félbehagyja a köszörülést, lopva utánanéz, a lépcsőig kíséri a szemével. Csak azután fordul mogorván Vértesnéhez.
    – A két fanyelű a magáé?
    Vértesné bólint, szusszant is hozzá egyet, de szólni nem szól. Hasához szorítja a darálót, kávét őröl. Orra hegyére tűz a napsugár.
    A köszörűs délre végez a munkával. Körülhordja a házban a késeket, összeszedi a pénzt. Bokáné ajtaja előtt sokáig időzik. Az asszony kapkodva kotorászik a táskájában, egyesével pengeti a markába a forintosokat. Az asszonyok közben fejben összeadnak, kivonnak, nehogy becsapja őket a cigány. Ő is számol, körmével vékony vonalkákat karcol a falra, dünnyög magában. Zsebre vágja a pénzeket, majd meggondolja magát, két forintot kivesz, az ujjai közé csípi.
    – Többet adott – mondja Bokánénak. – Maga két forinttal többet adott.
    Nem szól többet. Nekirugaszkodik a kocsinak, nagy csattogással a kapu felé lódítja.

    1959

KOVÁCS JÓZSEF HONTALAN

Ismeretlen cigány ének

Az év első napja
kicsinál ez az évszak
havas ingemből is kilakoltat
Föld-bolygó szépségű
szemedből kitaszít
nem indulok országom ellen
hiába igazoltat naponta
rendőr-brutálisan a szél
kiforgathatja a zsebeimet
nincs egy vasam se
gumiöklével dagadtra pofozhatja
szomorú képemet
nem félek a húsomra csontomra
uszított mágneses viharoktól
nem indulok szerelemem ellen
sújtva a Fekete Síkon
emberi sorsomon tűnődöm
szál-férfi-kopjafa
tengeri beteg időben

Az év tizenhatodik napja
(Glossza, magamért)

miért ne lennék tisztességes
hiszen így is úgy is
hazavágnak a frankó jankók:
az élet funkcionáriusai
okirathamisítók rablók sikkasztók
pojácák és tökfilkók
a félművelt vezérek
ganajból és vérből totális
rezervátumokat tapasztó fejvadászok
a tradíciók orgazdái
szellememen élősködő piranhák
a hatalom túlfizetett apostolai
a jelen AIDS-vírussal
ojtozó harsogó külsősök:
akik méltó kisebbségnek
egyenestartású fájdalomnak
is rosszak

Az év ötvenegyedik napja

Lebegve ötszáz éve,
nélküled s veled élek:
ország, országom.

Nincsen hová menjek,
és nincs kire emelni
átdöfött tekintetem.

Majd emlékezet-
kihagyásos földedben
fog rohadni csontom,

mint mind az ötszázezernek,
alul kell hevernem:
tilos másnak lennem.

Esendő lényem nélkül,
gyönyörű csúf orcád
hiába romol vagy szépül:

ha szégyenében
a leomló ég is
belekékül.

Az év ötvenhatodik napja

Az anyák sérthetetlenek,
ölükben cipelik a népeket:
fölnevelik az emberiséget.

Erősebbek minden hatalomnál,
lakhatóvá teszik a Földgolyót,
értelmünket megtisztítják a mocsoktól.

Az anyák mind tehetetlenek
a háborúk, éhínség, merényletek
ellen: sírdogálnak csendesen

Afganisztánban, Afrikában
a rezervátumokban és a
szaporodó menekülttáborokban.

Az anyák megalázhatatlanok,
ha bántják őket, a létezés
törékeny lényege belesajog.

Szebbek a manökeneknél
s jobbak mindannyiónknál:
a világot fölnevelő édesanyák.

Az év száznyolcvan-
hetedik napja

nem tudok
elmenni innen
átejtett szerető

oxigénalagutam
a fasor
Lorca-zöld őrjöngésem

mint szülőföldemen
a promenád

vadgesztenyés
vedlő platánokkal
rózsaszín

meg fehér
virágokkal
a csukott ablakokból

elárult
évekre
látok

szabad
és megtörhetetlen
sorsomra

az idő
lepke-szárnya
csapkodja

szikla homlokomat
s hiába szél
az örök akácokat

Az év háromszáz-
harmincadik napja

rosszul érzem
magam
itt legalul

múltam
s jövőm közt
ingázva

omladék időben
Isten-társra
várva

közkatona-fa
akác
az Erdélyi utcában

nem leszek
kevesebb
se több

annál
aki
vagyok

fű
kő
rög

költészetem szavai
mint a hon
az anyaföld

ismeretlen
cigány
ének

NAGY GUSZTÁV

Az okos cigány lány

Élt egyszer egy öreg cigány ember meg a lánya egy erdőszéli házikóban. Nagy szegénységükben is mindig igen nagy megértésben és szeretetben. Egy szép napon kérője akadt Zágának. Hamarosan meg is ülték a lakodalmat, ami abból állt, hogy valamivel finomabb étel és ital került az asztalra, mint máskor. Az életük azonban attól kezdve sem változott, mert továbbra is szegények maradtak, mint annak előtte. De aki egy dunna alá búvik szerelmével, az számíthat arra, hogy harmadmagával ébred. Telt-múlt az idő. Zágának kilenc hónap múlva fiúgyermeke született. Lett is nagy öröm a családban, csak éppen Zága volt elkeseredve, mert időközben elhagyta a férje.
    – Mi bajod, kedves lányom, amikor örülnöd kellene? – kérdezte az apja.
    – Drága apám, hogyne sírnék, amikor tudom, hogy gyermekem éhezni fog, akárcsak mi, mert a szegénységünk olyan nagy, hogy ilyen nincs is a világon.
    – Szegény az ördög, mert nincs lelke – bolondozott az öreg, de szíve mélyén elszomorodott. – Ne búsulj, lányom, meg fogjuk ünnepelni az újszülöttünket, lesz itt olyan dínom-dánom, hogy a király udvarában sincs különb.
    A lány álmélkodva figyelte apja szavait, de még jobban elment a kedve, mert az öreg gondolatai mögött veszedelmet sejtett.
    – Mit akarsz cselekedni édesapám? – fogta vallatóra.
    – Hm, hm… mondanám is, meg nem is – hümmögött az apja.
    A lány azonban addig faggatta, amíg el nem árulta tervét.
    – Elmegyek a gróf kastélyába, és hozok én onnan annyi kincset, hogy még az unokám is meg fog élni belőle – áradozott.
    Zága próbálta lebeszélni, de mindhiába. Még aznap útnak eredt az öreg. Három nap, három éjjel gyalogolt árkon-bokron keresztül, mire elért a kastélyhoz. Ott megállt az ajtónál, s egyszeriben rádöbbent, hogy nem is olyan könnyű bejutni, mivel azt strázsák vigyázzák. Olyan őrség állt ott, hogy még egy légy sem tudott volna berepülni észrevétlen. Szegény öreg cigány egy fél éjszakát virrasztott, mikor észrevette, hogy az egyik őr az épület hátsó kapujánál állva alszik. Hogy meggyőződjön róla, egy kavicsot dobott az alvóhoz. Akkorát koppant a kő, hogy még maga is meghökkent. De az őrnek szempillája sem rezdült. Több sem kellett az öregnek, sutty, beosont az udvarba. Egy terebélyes fatörzs mögé bújt, és várt. Szerencséjére ezt tette, mert nagy volt a sürgés-forgás. Míg leskelődött, egy keskeny ajtót pillantott meg, ami éppen nyitva volt. Odalopakodott. Az ajtó hosszú folyosóra nyílt, amely úgy ragyogott, hogy belekáprázott a szeme. Mert ilyet még álmában sem látott. Egyszercsak halk suttogásra lett figyelmes. A gróf tárgyalt a kincstárnokával.
    – Az a tíz zacskó arany – mutatott az asztalra – a tiéd lesz, ha meg tudod vásárolni a szomszéd földesúrtól az egyik birtokot.
    – Igen, uram – válaszolt alázatosan a kincstárnok.
    Ezután kinyitottak egy rejtekajtót, és eltűntek.
    Az öreg csak erre várt. Szélsebesen összeszedte a tíz zacskó aranyat, s igyekezett kifele. Sikerült átjutnia az udvaron, egészen a terebélyes fáig; ott aztán újra megállt, és várt, amíg az őr tízlábnyi távolságra el nem ment a kaputól. Ekkor futásnak eredt. De ráfizetett, mert a strázsa meghallotta a lábdobogást, s egy tucatnyi katonát küldött a nyomába. Az öreg futott, futott, amíg a lába bírta. De mivel vén is volt, fáradt is volt, nem tudott messzire eljutni, csak a kastély háta mögötti, közeli mezőig. Ott felbukott egy friss vakondtúrásban. Már éppen átkozódni kezdett, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy elrejti a tíz zacskó aranyat abba az alagútba, amit a vakond ásott. Egy szemvillanás alatt el is kaparta, és ingjének egy darabkájával megjelölte azt a helyet. Jól is tette, mert a katonák utolérték, és a gróf elé cipelték. Az meg huszonötöt veretett rá, hogy bevallja a lopást. Az öreg szó nélkül tűrte a verést, nem árulta el magát. Ezen a gróf megdühödött, és büntetésből befalaztatta. Vízen és száraz kenyéren kívül egyebet nem kaphatott.
    Szegény rab ereje napról napra fogyott, mert se ülni, se feküdni nem tudott. Egész nap csak állt, és nézett kifelé egy akkora ablakon, amibe egy emberi fej éppen belefért.
    Zága várhatta az apját, az nem érkezett meg. Gondolt egyet, és elindult gyermekével apja keresésére. Három nap, három éjjel csak rótta az utat, mire nagynehezen rátalált a kastélyra.
    – Mit akarsz te itt? – állt útjába a kapu őre.
    – Az apámat keresem – felete alig hallhatóan a lány.
    – Befalazták azt már régen – mondta közömbösen az őr.
    – Addig bizony el nem megyek, míg meg nem győződök róla – makacsolta meg magát Zága, és leült az ajtóval szemben. Nem sok idő múlva gyermeke sírni kezdett, mert megéhezett.
    Meghallotta a sírást a gróf is, és ahogy meglátta őket, megesett a szíve rajtuk, és beengedte a lányt a kastélyba.
    Zága, miközben elpanaszolta jövetele okát, anélkül, hogy tudott volna róla, valósággal elbűvölte a grófot szépségével. Az meg tüstént parancsba adta, hogy vigyék a lányt az apjához. Az öreg szinte már beszélni is alig tudott. Zága az ablakon keresztül bedugta a mellét, és tejével megetette az apját, hogy egy kis erőre kapjon.
    Eztán minden harmadik nap meglátogathatta az öreget. Az egyik mellét elvonta gyermekétől, hogy apját megetethesse. Igen ám, csakhogy szöget ütött a kastély uraságainak fejébe, hogy ilyen hosszú időn át befalazva, hogyan lehet élve maradni, mert ők továbbra is csak kenyéren és vízen tartották az öreget. Fülébe jutott ez a grófnak is, magához rendelte hát Zágát, hogy a nagy titok végére járjon.
    A lány csak annyit mondott a grófnak: – Találjátok ki, ha okosok vagytok.
    A gróf nem faggatózott tovább, hanem egy ajánlatot tett a lánynak.
    – Ha fel tudsz nekünk olyan találós kérdést adni, amire a tanácsosaim nem tudnak megfelelni, szabadon engedem az apádat. De ha megfejtik, téged is az apád mellé falaztatlak. Három nap gondolkodási időt kapsz.
    Ezután a gróf összehívta a tanácsosait, s nekik is elmondta, mit eszelt ki.
    – Még hogy egy koszos cigány lánynak nagyobb tudása legyen, mint nekünk – gúnyolódtak a főemberek. – Nem tud az olyan kérdést kitalálni, amit mi meg ne fejtenénk.
    – De ha mégis – felelte a gróf –, akkor legfőbb tanácsadómnak ide veszem a kastélyba.
    Zága pedig sírva hagyta el a kastélyt, nagyobb szívfájdalommal mint máskor. Csak arra gondolt, hogy az urak meg akarják őt viccelni.
    Eltelt egy nap, kettő, semmi sem jutott eszébe. Harmadnap, szokás szerint elindult apjához, hogy megetesse. Egy hídon vezetett az útja. Gondolt egyet, és leült a szélére, mert el is fáradt, meg a gyerek is megéhezett. Szoptatás közben elővett a tarisznyájából egy falat bokolyit, és azt eszegette. Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a híd alatt dögkeselyűk lakmároznak egy állati tetemből. Olykor-olykor felszállnak a híd tetejére a húsdarabkákkal, és ott eszik meg.
    Gondolkozik a lány, és így beszél magában: „Alattam is esznek, felettem is esznek, én is eszek, belőlem is esznek.” Nagyot dobbant a szíve.
    – Megvan a találós kérdés – kiáltotta boldogan.
    Azon nyomban felállt, és tovább akart menni, amikor hangos madárcserregést hallott. Nem tudta, merről jön a hang, felállt hát egy kőre, és megpillantotta a madarakat, amint a fészkük fölött veszekedtek. Ez a fészek egy koponyában volt, hat apró madárfióka tátogott benne. Újra elkezdte előbbi mondókáját, de most még ezt is hozzátette: „Egy kőre állok, és egy koponyában hat elevent látok.”
    – Ez az! Ezt még hozzáteszem a kérdéshez.
    Mire a kastélyhoz ért, kész volt a feladvány.

    Alattam is esznek,
    felettem is esznek,
    én is eszek,
    belőlem is esznek,
    ha egy kőre állok
    koponyában hat elevent látok,
    és kinek vagyok lánya,
    annak lettem anyja,
    szája szívja lelkemet
    anya helyébe megyek
    lelket váltani.

    Odaállt a tanácsosok elé, akik kérdő pillantásokkal nézegettek egymásra. Akárhogy is törték a fejüket, három nap múlva sem tudták a versikét megfejteni. Szégyenszemre megkérték a lányt, mondja el a megoldást. Zága örömmel mesélte el, mit látott az úton, és azt is, hogy apját a saját tejével táplálta.
    Az öreg cigány embert azonnal kiengedték a börtönből. A gróf kérlelte a lányt, maradjon, de Zága visszavágyott az erdőszéli kunyhóba. A kastély urának nagy bánatára el is indultak hazafele. Útközben az öreg megkereste a vakondtúrást – ingjének egy darabja árulta el a tíz zacskó arany helyét. A kincsből aztán szép házat építettek a rozoga kunyhó helyére, került az asztalra bőven étel és ital. Csak Zága volt még mindig szomorú, férje után búslakodott. De nem sokáig. Zága okosságának híre messze szállt, eljutott a csapodár ember fülébe is. Ment hát vissza lehajtott fejjel Zágához. Volt is nagy öröm a házban, csaptak olyan dínom-dánomot, hogy még a király udvarában se lett volna különb.

Péli Tamás grafikája