FILM
BERNÁTH LÁSZLÓ
Mire jó a rajzfilm?
A címbeli kérdés nem álnaiv. Akkor sem, ha ilyen általánosságban talán felesleges kérdéseket fogalmazni: Mire jó a film? Mire jó a művészet? Mire jó az élet? Akár ide is eljuthatnánk az ilyen kérdések során.
A rajzfilmmel azért kicsit más a helyzet. (S most csak a rajzfilmről beszélek és külön nem a gyurma, vagy egyéb tárgyanimációs technikákról.) Azért más ez a helyzet, mert ha valaki ezt a kérdést hallja, először valószínűleg Walt Disney Miki egerére, Hófehérkéjére, vagy a Harkányi Endre jellegzetes hangján megszólaló Mézga Gézára, esetleg a meg sem szólaló Gusztávra gondol. Szóval csupa olyan munkára, amelyek humorral átszőtt kedves időtöltést nyújtanak a mozivásznon, vagy a képernyőn. Sokáig első sorban a gyerekközönséget célozták meg ezekkel a filmekkel, de rendszerint a felnőttek is ugyanolyan élvezettel, és gyakran nagyobb megértéssel, fogadták ezeket az alkotásokat, mint a kicsik. Hiába, hogy sokan, sokáig gyermekműfajnak tartották a rajzfilmet.
Van azonban ennek a műfajnak – s ez indokolja a címet –, egy másik vonulata is. Amit nevezhetnénk akár kísérleti filmnek is, bár a „kísérlet” a művészettörténetben kissé elkoptatott, sőt sokszor gyanúsan hangzó szó, itt sem biztos, hogy érdemes használni. S aki azt hiszi, hogy a felnőtt film (jobb talán így nevezni) valami új jelenség, az valószínűleg nem hallott még arról, hogy Walt Disney már 1940-ben Fantázia címmel olyan rajzfilmet készített, amely zenére mozgó vonalakból, foltok kavalkádjából állt. Igaz, a maga korában nem volt sikere, de akkor még a nézők – a felnőttek is – elsősorban a bájos mesék kedves állatfiguráit várták Disneytől és általában a rajzfilmtől.
Magyarországon ez a felnőtteknek szóló, időnként filozófiai mélységeket is érzékeltető, animáció már a Pannónia stúdió fénykorában jelen volt. Jankovics Marcell Sziszifusz című munkájában például, még inkább a Küzdőkben, ahol a márványból atlétafigurát faragó szobrászt a műve „visszafaragja” öregemberré. Még elvontabb gondolatokat kívánt megeleveníteni Kovásznay György az Átváltozásokban, amelyben egy férfi és egy nő, különböző képzőművészeti korszakok stílusában át – meg átrajzolódó portréi az emberi korok változásait és közben a kapcsolatok állandóságát tudta kifejezni.
A példákat még hosszan lehetne sorolni, de érdemesebb talán a legfrissebb hazai termésre koncentrálni, hiszen idén nyáron is megrendezték, mint minden második évben, a Kecskeméti Animációs Filmfesztivált. Sorrendben ugyan csak a kilencediket, de valójában ez 24 évet jelent, mert az első, 1985-ös találkozó után először csak minden harmadik évben tartottak találkozókat, és csak később rövidítették le ezt az időt minden második évre.
Természetesen most is bemutattak hagyományosnak mondható rajzfilmeket, például a századik epizódjához közeledő Magyar Népmesék sorozatának újabb darabját, A kiskondást. Rendezője Horváth Mária, aki végzős képzőművészeti gimnazistaként került Kecskemétre 1971-ben, amikor ott, akkor még a Pannónia kihelyezett műtermeként alapítottak stúdiót, ma ez az egyetlen, állandó, viszonylag nagy kapacitással dolgozó animációs műhely Magyarországon. A kiskondás annyiban nevezhető hagyományos rajzfilmnek, amennyiben követi a több mint kilencven epizód stílusát, technikáját, amelyhez a kezdetben tervező-rendezőként, ma tanácsadóként működő Jankovics Marcell adhatta a példát. Arról van szó, hogy felfedezték, vagy mondjuk inkább így: felismerték a mesék mögött – a rendszerint kegyetlen – abszurditásokat (lásd: Jancsi és Juliska tűzbe veti a boszorkányt, Piroska nagymamáját megeszi a farkas), és megkeresték a mesék abszurditásának megfelelő képi kifejezési formákat. Ebben a frissen elkészült Kiskondásban például a Földgolyó, illetve a Nap kerek korongja mögött tűnik el, majd kerül elő a hős, amikor „világgá megy”, hogy vándorlása közben teljesítse a lehetetlen feladatokat. Ez egy apró, majdnem jelentéktelen megoldás csupán, ami egyebek között arra is való, hogy a mese gördülékenyen, gyorsan, mégis közérthetően, nyomonkövethetően kerüljön a nézők elé. A szürrealitás képzőművészeti látásmódja és a népi ihletésű díszítő grafika egymásra-találása adja ennek a sorozatnak különösen kedves báját. (Meg persze Szabó Gyula mesemondása, ahogy – minden túlzó erőltetettség nélkül – a maga hangján szólaltatja meg az öreg boszorkányt, a kisbárányt és valamennyi mesehőst.)
Nem ment ki a divatból a hagyományos történetelbeszélés – hogy a mostanában divatos szóval éljek: a hagyományos narratíva – sem, bár itt is megjelent az új technika a 3D. Ami kivételesen egyszerű és logikus rövidítése a „háromdimenziós”-nak. A készítés módja ugyanis ugyanolyan, mint a hagyományos rajzfilmeké, de közbeiktatnak egy olyan technikát, amely mélységet, plaszticitást ad a rajzoknak, olyan az egész, mintha bábfilmet látnánk valóságos térben. Van mese, szabályos történet, amelynek jól áll ez a plasztikus rajzfilmközeg – mint például a világsikerű Shrek esetében –, van ahol nem, például a kis Vuk második részében.
Nagyon illett viszont a 3D-s megoldás egy most Kecskeméten bemutatott bájos, a látott művek közül a leghumanistább produkcióhoz, A kicsi rigóhoz. (Tóth Pál munkája.) A történet egy rajzolgató emberről szól – a rendező nyilvánvalóan magáról beszél itt –, akit megzavar az ablakpárkányán harsányan lármázó, látnivalóan ennivalót követelő kicsi rigó. A férfi a kertjében kiás egy gilisztát és megeteti a madarat. Aki ezek után rendszeresen visszajár és követeli a kukacokat. Mígnem aztán egyszer elmarad, és akkor a férfi keresi a fán, ahol meg is találja: egy másik rigó társaságában. Ennyi az egész, de az előadásmód, a történet elbeszélésének egyszerű grafikai stílusa, a rigó majdnem naturalisztikus figurája teszi igazán vonzóvá ezt az alig tízperces munkát.
Készült természetesen a leghagyományosabb technikával – ide igazán nem illett volna a háromdimenzió –, két pompás kis vicces rajzfilm, elég furcsa címekkel. Ami állítólag onnan származik, hogy már kész volt a produkció és még mindig nem tudták milyen nevet is kapjon, amikor a határidő legvégén valaki azt javasolta, hogy legyen az a cím, amivel bürokratikusan nyilvántartásba veszik a rajzfilmeket. Meg kell jegyezni, hogy nem volt a legszerencsésebb ötlet a Log.Jam: KJFG No. 4, illetve 5. Az alig kétperces produkciók azonban – tévésorozatnak készültek –, annál szellemesebbek. Mindössze három, hagyományos módon ábrázolt állatfigurája van: egy medve, aki egy vaskos faágon „bőgőzik”, egy nyuszi, aki egy fatönkön dobol és egy farkas, aki csak vonyít az ég felé. Mígnem megérkezik egy vadász a kutyájával, a „zenészek” igyekeznek eltűnni, és a vadász nem vesz észre semmi különöset. Mi ebben a vicces? Ez az, amit nem lehet elmondani, mert az állatfigurák, a „zene”, a mozgások és a reagálások a vadász megjelenésére, együtt váltanak ki kedves, humoros effektusokat. (Rendezője a már huzamosabb ideje Magyarországon élő Alexej Alexejev.)
Egyszóval nem halt ki, nem tűnt el a hagyományos rajzfilm. Sőt: átlagszínvonalában, ha ugyan ennyire különböző karakterű produkciók esetében egyáltalán lehet átlagról beszélni, lényegesen jobb, mint amilyeneket a képernyőkön naponta látni lehet. (Főleg a silány japán rajzfilmekhez képest.) Ami azonban még érdekesebb lehet: milyen típusú eredeti művekkel próbálkoznak – hol sikeresen, hol sikerületlenül – a magyar rajzfilmrendezők. Erről is megbízható képet mutatott a kecskeméti találkozó.
Az úgynevezett kísérletekhez mindig is jó terepet nyújtottak az irodalmi klasszikusok (János Vitéz, Lúdas Matyi) vagy a most külön kiállításon is bemutatott Daliás idők, mely a Toldi nem akármilyen, hanem cellapokra festett – és nem rajzolt –, változata volt. (Az alkotó, Gémes József 70. születésnapját köszöntötték a kiállítással.) Idén három – bár nem egész-estés –próbálkozással is találkozhattunk Kecskeméten.
Az első valójában hagyományos rajzfilmtechnikával készült, s nem más mint a görög mitológia Thészeusza, a visszatalálást biztosító Ariadné és a labirintusban rejtőzködő bikafejű szörny, a Minótaurusz legyőzésének legendája. Már az önmagában szellemes ötlet, hogy Ariadné a nevezetes fonalának gombolyagját Thészeusz sisakjának hátsó részén található kampóra akasztja, onnan gombolyodik le, ahogy a hős a labirintusban keresi a szörnyet. Az igazi poén azonban most az, hogy a fonalat megtaláló Minótaurusz s annak mentén ő talál ki a szabadba, és kerül szembe a halálra rémült Ariadnéval. Bertóti Attila, grafikailag nem különösebben eredeti, tízperces filmje tehát egy jó ötlet, egy szellemes fricska a klasszikusok orrán.
Richly Zsolt azonban – aki a Pannónia „nagy generációjának” tagja –, éppen stílusában kívánta eredeti módon megjeleníteni a Kőműves Kelemen legendáját. A teljes szöveg elhangzik a hatperces film alatt, de a grafika fekete-fehér, mert fametszetes stílusban jelenik meg a tizenkét kőműves és a befalazott feleség története. Ez a fajta képi megközelítés ugyan drámaibbá, vészjóslóbbá teszi a legendát, de talán mégsem a legadekvátabb megjelenítése. Valószínűleg – legalábbis e sorok írója szerint –, az a fajta véres abszurditásokat is könnyen megelevenítő grafika, amit például a Magyar népmesék, vagy Jankovics Marcell talán kevéssé sikeres, de igen érdekes Fehérlófia című munkája képvisel, talán jobban illett volna a Kőműves Kelemen balladájához.
Van azonban, aki bizonyosan átlépte az ízlés elfogadható határait csakhogy eredeti, félreismerhetetlenül egyedi legyen. Bogdán Zoltán fiatal művész – érdekes, hogy eredetileg a Főiskola fémműves szakán végzett –, Edward címmel A walesi bárdok alapján készített filmet. Ebben is elhangzik Arany költeményének minden sora, de a rajzos megjelenítésben Edward király a gyerekrajzok pálcikalábain, torz, félrecsapott fejjel és a fejen indián tolldíszekkel jelenik meg. Nevezetes fakó lova először valóban lóformájú alakzat, de később inkább kerékre emlékeztető pörgő massza benyomását kelti. Amit talán az indokol, hogy a „walesi tartomány” nem más, mint egy Chicago-szerű nagyváros felhőkarcolókkal és bankokkal, az irodákban talpnyaló tisztviselőkkel.
A képzettársítás ugyan távoli, de akár még érdekes is lehetne az aktualizálás, hogy tudniillik a kegyetlen terrort ma a pénzvilág diktálja, de azt már végképpen nehéz megérteni, hogy a bárdok, az énekes-költők, ha úgy tetszik: a művészek, akik megtagadják Edward dicsőítését, testetlen fejek csupán, hosszan kígyózó, hullámzó hajfonatokkal. Inkább mókásak, mint ijesztőek, ahogy körbelengik a királyt. Ilyenformán testetlenül kivégezni sem lehet őket, távoli tüzek kívánják jelezni, hogy itt elpusztítják a makacskodó ellenállókat.
Általában senkinek semmi kifogása nem lehet az ellen, hogyha valaki a klasszikus műveket aktualizálja. Csak hát ehhez olyan alkotásokat kell keresni, találni, amelyek alkalmasak az ilyen aktualizálásra és nem válnak el attól. Mint most Chicago képe a walesi tartománytól, és legfőként a látvány ízlése nem üthet el ennyire az eredeti műtől. Mert ha valakinek ilyen elképzelése van a mai világról – ami akár jogos is lehet –, az erről készítsen filmet és nem szükséges hozzá egy klasszikust addig csavargatni, rátelepedni az eredeti műre, amíg ki nem préseli belőle az aktualitást.
Az sem árt persze, ha valaki nem akar megfejthetetlen rejtvényt készíteni eredetinek szánt gondolataiból, mint most a Jelek című produkcióban Pálfi Zsolt tette. Fekete-fehér a film, és ez a témához nagyon illik. Hajléktalan, a fekete hátterek előtt csak fehér kontúrokkal megrajzolt figurák a hősei, akik egyszerű, ám értelmezhetetlen jeleket, vonalakat, kis köröket rajzolgatnak falakra, tehervagonokra. Állítólag a hajléktalanok ilyen jelekkel tájékoztatják egymást. Valójában soha, senki nem látott ilyen jeleket, és a filmből sem derül ki: miről is kívánnák egymást tájékoztatni. Ha lennének ilyen jeleik. Mint ahogy végül az sem derül ki, hogy mire való egy ilyen értelmezhetetlen film.
Sajnos, majdnem ugyanezt kell elmondani a kétszeresen is díjnyertes munkáról, a fődíjat és a kritikusok díját is elnyerő FIN című filmről, Glaser Katalin munkájáról. Már azt sem lehet tudni, hogy mit is akar jelenteni ez a cím, ami leginkább a VÉGE felirat francia megfelelőjének tetszik, de ez a FIN látható egy dombtetőn a film elején és a film végén ide térünk vissza. Amiért ezt a produkciót – vélhetően – ilyen elismerésekre alkalmasnak találták, az a grafikai megoldása, illetve a fényképezés technikája. Ami annyit tesz, hogy az itt érdekesen, színesen megelevenített világ részei, a tengerek mélyétől a világűrig, a lakásbelsők intimitásától a játszóterek kedves környezetéig, a rajzfilmektől elütő módon, nem különülnek el, hanem a kamera, mint egy valóságos térben mozog, ahogy szaknyelven mondják: schwenkel. Kétségtelen igényes, a stílusában nehezen meghatározható grafikai világ ez, és szokatlan a kameramozgatás egy egész filmen át, ám a rajzfilm is, a maga módján, dramatikus műfaj. Ami nem azt jelenti, hogy élőszóban is elbeszélhető történetet igényel, ám valami felismerhető szándékot igen, és a szándék érvényesülésének akadálya, gátja a dramaturgiai alapja. Még ha ez a szándék egy mozgó vonalban ölt testet csupán. E nélkül lehet akár szép is a látvány – mint a FIN esetében –, de unalmas, érdektelen, amelyből hiányzik egy legalább körömfeketényi eredeti gondolat. Némely esetben ugyan ilyen gondolat sem hiányzik, csak ez lapos, közhelyes, érdektelen. Attól, mert valaki gondol valamire egy mű létrehozásakor, és ezt fel is lehet ismerni, nem biztos, hogy a gondolat mások figyelmére is méltó. Különösen, ha a felismerése értékelhetőségével sem rendelkezik. Mi tagadás, ilyen filmekkel is találkoztunk Kecskeméten. Mert a rajzfilm ugyan alkalmas a legelvontabb gondolatok megelevenítésére is, de nem minden elvont gondolat érdemes mások figyelmére.
Szerencsére két olyan filmet is láthattunk, amelyek eredeti gondolatokat igen hatásosan jelenítettek meg. Az egyiket a homokanimációival már világhíressé lett Cakó Ferenc készítette, ezúttal gyurmafigurákkal az Arc című produkciójában. Arc nélküli kis figurák állnak sorban különböző hivatali asztaloknál, ahol hatalmas szem, fül, orr, száj tisztviselőként vizsgálgatja az eléje kerülő delikvensek iratait, s hogyha mindent rendben talál, akkor ráüti a pecsétet. Ezzel az engedéllyel aztán mindenki megkapja a szemét, száját, orrát, fülét. Mindenki egyformát. Mígnem egy saját arccal érkező kis emberke tükröt tart a többiek elé, akik fellázadnak, hogy ők is egyedi, máshoz nem hasonlítható arcot kapjanak.
A figurák méretei és a „hivatalnokok” óriási, nyomasztó arányai, a mozgások, a felismerések eredeti módon közvetítik a gondolatot, hogy ne nyugodjunk bele a mindenkit egyformává gyúró, gyaluló, egyformásító folyamatokba. S mindenki végiggondolhatja: a mai globalizálódó világ mennyire készségesen gyártja az egyforma arcokat.
A másik igazán eredeti film M. Tóth Gézáé. (Az ő, rendkívül szellemes Maestró című filmje bekerült az Oscar-díj jelöltjei közé is.) Most Ergó címmel készített egy tizenhárom-perces munkát, amelynek két kis fura, részben babákra, részben valami ősférfire és nőre emlékeztető figurája van csupán. Lassan lépkednek ezek a figurák, mintha állandóan utat keresnének, de ami igazán érdekes, hogy ahová lépnek, ott hirtelen magas oszlop nő a lábuk alá. Viszont ahonnan ellépnek, onnan azonnal összeesik, elporlad ez a tartóoszlop. Sok mindent jelenthet ez a szándékosan ködös, konkrét hátterek nélküli film, ami számomra egyértelműen azt üzente: csak a jelen létezik, a jelen valóságos, mert ahonnan elléptünk, az abban a pillanatban már megfoghatatlan múlttá, porrá válik. Nem valami felemelő gondolat, de legalább eredeti.
Nem utolsósorban erre is való a rajzfilm, amit Magyarországon sokan csak másodlagos, a játékfilm mögé sorolandó műfajnak tartanak. Pedig sokszor itt születnek legeredetibb filmjeink.
BERNÁTH LÁSZLÓ
Mire jó a rajzfilm?
A címbeli kérdés nem álnaiv. Akkor sem, ha ilyen általánosságban talán felesleges kérdéseket fogalmazni: Mire jó a film? Mire jó a művészet? Mire jó az élet? Akár ide is eljuthatnánk az ilyen kérdések során.
A rajzfilmmel azért kicsit más a helyzet. (S most csak a rajzfilmről beszélek és külön nem a gyurma, vagy egyéb tárgyanimációs technikákról.) Azért más ez a helyzet, mert ha valaki ezt a kérdést hallja, először valószínűleg Walt Disney Miki egerére, Hófehérkéjére, vagy a Harkányi Endre jellegzetes hangján megszólaló Mézga Gézára, esetleg a meg sem szólaló Gusztávra gondol. Szóval csupa olyan munkára, amelyek humorral átszőtt kedves időtöltést nyújtanak a mozivásznon, vagy a képernyőn. Sokáig első sorban a gyerekközönséget célozták meg ezekkel a filmekkel, de rendszerint a felnőttek is ugyanolyan élvezettel, és gyakran nagyobb megértéssel, fogadták ezeket az alkotásokat, mint a kicsik. Hiába, hogy sokan, sokáig gyermekműfajnak tartották a rajzfilmet.
Van azonban ennek a műfajnak – s ez indokolja a címet –, egy másik vonulata is. Amit nevezhetnénk akár kísérleti filmnek is, bár a „kísérlet” a művészettörténetben kissé elkoptatott, sőt sokszor gyanúsan hangzó szó, itt sem biztos, hogy érdemes használni. S aki azt hiszi, hogy a felnőtt film (jobb talán így nevezni) valami új jelenség, az valószínűleg nem hallott még arról, hogy Walt Disney már 1940-ben Fantázia címmel olyan rajzfilmet készített, amely zenére mozgó vonalakból, foltok kavalkádjából állt. Igaz, a maga korában nem volt sikere, de akkor még a nézők – a felnőttek is – elsősorban a bájos mesék kedves állatfiguráit várták Disneytől és általában a rajzfilmtől.
Magyarországon ez a felnőtteknek szóló, időnként filozófiai mélységeket is érzékeltető, animáció már a Pannónia stúdió fénykorában jelen volt. Jankovics Marcell Sziszifusz című munkájában például, még inkább a Küzdőkben, ahol a márványból atlétafigurát faragó szobrászt a műve „visszafaragja” öregemberré. Még elvontabb gondolatokat kívánt megeleveníteni Kovásznay György az Átváltozásokban, amelyben egy férfi és egy nő, különböző képzőművészeti korszakok stílusában át – meg átrajzolódó portréi az emberi korok változásait és közben a kapcsolatok állandóságát tudta kifejezni.
A példákat még hosszan lehetne sorolni, de érdemesebb talán a legfrissebb hazai termésre koncentrálni, hiszen idén nyáron is megrendezték, mint minden második évben, a Kecskeméti Animációs Filmfesztivált. Sorrendben ugyan csak a kilencediket, de valójában ez 24 évet jelent, mert az első, 1985-ös találkozó után először csak minden harmadik évben tartottak találkozókat, és csak később rövidítették le ezt az időt minden második évre.
Természetesen most is bemutattak hagyományosnak mondható rajzfilmeket, például a századik epizódjához közeledő Magyar Népmesék sorozatának újabb darabját, A kiskondást. Rendezője Horváth Mária, aki végzős képzőművészeti gimnazistaként került Kecskemétre 1971-ben, amikor ott, akkor még a Pannónia kihelyezett műtermeként alapítottak stúdiót, ma ez az egyetlen, állandó, viszonylag nagy kapacitással dolgozó animációs műhely Magyarországon. A kiskondás annyiban nevezhető hagyományos rajzfilmnek, amennyiben követi a több mint kilencven epizód stílusát, technikáját, amelyhez a kezdetben tervező-rendezőként, ma tanácsadóként működő Jankovics Marcell adhatta a példát. Arról van szó, hogy felfedezték, vagy mondjuk inkább így: felismerték a mesék mögött – a rendszerint kegyetlen – abszurditásokat (lásd: Jancsi és Juliska tűzbe veti a boszorkányt, Piroska nagymamáját megeszi a farkas), és megkeresték a mesék abszurditásának megfelelő képi kifejezési formákat. Ebben a frissen elkészült Kiskondásban például a Földgolyó, illetve a Nap kerek korongja mögött tűnik el, majd kerül elő a hős, amikor „világgá megy”, hogy vándorlása közben teljesítse a lehetetlen feladatokat. Ez egy apró, majdnem jelentéktelen megoldás csupán, ami egyebek között arra is való, hogy a mese gördülékenyen, gyorsan, mégis közérthetően, nyomonkövethetően kerüljön a nézők elé. A szürrealitás képzőművészeti látásmódja és a népi ihletésű díszítő grafika egymásra-találása adja ennek a sorozatnak különösen kedves báját. (Meg persze Szabó Gyula mesemondása, ahogy – minden túlzó erőltetettség nélkül – a maga hangján szólaltatja meg az öreg boszorkányt, a kisbárányt és valamennyi mesehőst.)
Nem ment ki a divatból a hagyományos történetelbeszélés – hogy a mostanában divatos szóval éljek: a hagyományos narratíva – sem, bár itt is megjelent az új technika a 3D. Ami kivételesen egyszerű és logikus rövidítése a „háromdimenziós”-nak. A készítés módja ugyanis ugyanolyan, mint a hagyományos rajzfilmeké, de közbeiktatnak egy olyan technikát, amely mélységet, plaszticitást ad a rajzoknak, olyan az egész, mintha bábfilmet látnánk valóságos térben. Van mese, szabályos történet, amelynek jól áll ez a plasztikus rajzfilmközeg – mint például a világsikerű Shrek esetében –, van ahol nem, például a kis Vuk második részében.
Nagyon illett viszont a 3D-s megoldás egy most Kecskeméten bemutatott bájos, a látott művek közül a leghumanistább produkcióhoz, A kicsi rigóhoz. (Tóth Pál munkája.) A történet egy rajzolgató emberről szól – a rendező nyilvánvalóan magáról beszél itt –, akit megzavar az ablakpárkányán harsányan lármázó, látnivalóan ennivalót követelő kicsi rigó. A férfi a kertjében kiás egy gilisztát és megeteti a madarat. Aki ezek után rendszeresen visszajár és követeli a kukacokat. Mígnem aztán egyszer elmarad, és akkor a férfi keresi a fán, ahol meg is találja: egy másik rigó társaságában. Ennyi az egész, de az előadásmód, a történet elbeszélésének egyszerű grafikai stílusa, a rigó majdnem naturalisztikus figurája teszi igazán vonzóvá ezt az alig tízperces munkát.
Készült természetesen a leghagyományosabb technikával – ide igazán nem illett volna a háromdimenzió –, két pompás kis vicces rajzfilm, elég furcsa címekkel. Ami állítólag onnan származik, hogy már kész volt a produkció és még mindig nem tudták milyen nevet is kapjon, amikor a határidő legvégén valaki azt javasolta, hogy legyen az a cím, amivel bürokratikusan nyilvántartásba veszik a rajzfilmeket. Meg kell jegyezni, hogy nem volt a legszerencsésebb ötlet a Log.Jam: KJFG No. 4, illetve 5. Az alig kétperces produkciók azonban – tévésorozatnak készültek –, annál szellemesebbek. Mindössze három, hagyományos módon ábrázolt állatfigurája van: egy medve, aki egy vaskos faágon „bőgőzik”, egy nyuszi, aki egy fatönkön dobol és egy farkas, aki csak vonyít az ég felé. Mígnem megérkezik egy vadász a kutyájával, a „zenészek” igyekeznek eltűnni, és a vadász nem vesz észre semmi különöset. Mi ebben a vicces? Ez az, amit nem lehet elmondani, mert az állatfigurák, a „zene”, a mozgások és a reagálások a vadász megjelenésére, együtt váltanak ki kedves, humoros effektusokat. (Rendezője a már huzamosabb ideje Magyarországon élő Alexej Alexejev.)
Egyszóval nem halt ki, nem tűnt el a hagyományos rajzfilm. Sőt: átlagszínvonalában, ha ugyan ennyire különböző karakterű produkciók esetében egyáltalán lehet átlagról beszélni, lényegesen jobb, mint amilyeneket a képernyőkön naponta látni lehet. (Főleg a silány japán rajzfilmekhez képest.) Ami azonban még érdekesebb lehet: milyen típusú eredeti művekkel próbálkoznak – hol sikeresen, hol sikerületlenül – a magyar rajzfilmrendezők. Erről is megbízható képet mutatott a kecskeméti találkozó.
Az úgynevezett kísérletekhez mindig is jó terepet nyújtottak az irodalmi klasszikusok (János Vitéz, Lúdas Matyi) vagy a most külön kiállításon is bemutatott Daliás idők, mely a Toldi nem akármilyen, hanem cellapokra festett – és nem rajzolt –, változata volt. (Az alkotó, Gémes József 70. születésnapját köszöntötték a kiállítással.) Idén három – bár nem egész-estés –próbálkozással is találkozhattunk Kecskeméten.
Az első valójában hagyományos rajzfilmtechnikával készült, s nem más mint a görög mitológia Thészeusza, a visszatalálást biztosító Ariadné és a labirintusban rejtőzködő bikafejű szörny, a Minótaurusz legyőzésének legendája. Már az önmagában szellemes ötlet, hogy Ariadné a nevezetes fonalának gombolyagját Thészeusz sisakjának hátsó részén található kampóra akasztja, onnan gombolyodik le, ahogy a hős a labirintusban keresi a szörnyet. Az igazi poén azonban most az, hogy a fonalat megtaláló Minótaurusz s annak mentén ő talál ki a szabadba, és kerül szembe a halálra rémült Ariadnéval. Bertóti Attila, grafikailag nem különösebben eredeti, tízperces filmje tehát egy jó ötlet, egy szellemes fricska a klasszikusok orrán.
Richly Zsolt azonban – aki a Pannónia „nagy generációjának” tagja –, éppen stílusában kívánta eredeti módon megjeleníteni a Kőműves Kelemen legendáját. A teljes szöveg elhangzik a hatperces film alatt, de a grafika fekete-fehér, mert fametszetes stílusban jelenik meg a tizenkét kőműves és a befalazott feleség története. Ez a fajta képi megközelítés ugyan drámaibbá, vészjóslóbbá teszi a legendát, de talán mégsem a legadekvátabb megjelenítése. Valószínűleg – legalábbis e sorok írója szerint –, az a fajta véres abszurditásokat is könnyen megelevenítő grafika, amit például a Magyar népmesék, vagy Jankovics Marcell talán kevéssé sikeres, de igen érdekes Fehérlófia című munkája képvisel, talán jobban illett volna a Kőműves Kelemen balladájához.
Van azonban, aki bizonyosan átlépte az ízlés elfogadható határait csakhogy eredeti, félreismerhetetlenül egyedi legyen. Bogdán Zoltán fiatal művész – érdekes, hogy eredetileg a Főiskola fémműves szakán végzett –, Edward címmel A walesi bárdok alapján készített filmet. Ebben is elhangzik Arany költeményének minden sora, de a rajzos megjelenítésben Edward király a gyerekrajzok pálcikalábain, torz, félrecsapott fejjel és a fejen indián tolldíszekkel jelenik meg. Nevezetes fakó lova először valóban lóformájú alakzat, de később inkább kerékre emlékeztető pörgő massza benyomását kelti. Amit talán az indokol, hogy a „walesi tartomány” nem más, mint egy Chicago-szerű nagyváros felhőkarcolókkal és bankokkal, az irodákban talpnyaló tisztviselőkkel.
A képzettársítás ugyan távoli, de akár még érdekes is lehetne az aktualizálás, hogy tudniillik a kegyetlen terrort ma a pénzvilág diktálja, de azt már végképpen nehéz megérteni, hogy a bárdok, az énekes-költők, ha úgy tetszik: a művészek, akik megtagadják Edward dicsőítését, testetlen fejek csupán, hosszan kígyózó, hullámzó hajfonatokkal. Inkább mókásak, mint ijesztőek, ahogy körbelengik a királyt. Ilyenformán testetlenül kivégezni sem lehet őket, távoli tüzek kívánják jelezni, hogy itt elpusztítják a makacskodó ellenállókat.
Általában senkinek semmi kifogása nem lehet az ellen, hogyha valaki a klasszikus műveket aktualizálja. Csak hát ehhez olyan alkotásokat kell keresni, találni, amelyek alkalmasak az ilyen aktualizálásra és nem válnak el attól. Mint most Chicago képe a walesi tartománytól, és legfőként a látvány ízlése nem üthet el ennyire az eredeti műtől. Mert ha valakinek ilyen elképzelése van a mai világról – ami akár jogos is lehet –, az erről készítsen filmet és nem szükséges hozzá egy klasszikust addig csavargatni, rátelepedni az eredeti műre, amíg ki nem préseli belőle az aktualitást.
Az sem árt persze, ha valaki nem akar megfejthetetlen rejtvényt készíteni eredetinek szánt gondolataiból, mint most a Jelek című produkcióban Pálfi Zsolt tette. Fekete-fehér a film, és ez a témához nagyon illik. Hajléktalan, a fekete hátterek előtt csak fehér kontúrokkal megrajzolt figurák a hősei, akik egyszerű, ám értelmezhetetlen jeleket, vonalakat, kis köröket rajzolgatnak falakra, tehervagonokra. Állítólag a hajléktalanok ilyen jelekkel tájékoztatják egymást. Valójában soha, senki nem látott ilyen jeleket, és a filmből sem derül ki: miről is kívánnák egymást tájékoztatni. Ha lennének ilyen jeleik. Mint ahogy végül az sem derül ki, hogy mire való egy ilyen értelmezhetetlen film.
Sajnos, majdnem ugyanezt kell elmondani a kétszeresen is díjnyertes munkáról, a fődíjat és a kritikusok díját is elnyerő FIN című filmről, Glaser Katalin munkájáról. Már azt sem lehet tudni, hogy mit is akar jelenteni ez a cím, ami leginkább a VÉGE felirat francia megfelelőjének tetszik, de ez a FIN látható egy dombtetőn a film elején és a film végén ide térünk vissza. Amiért ezt a produkciót – vélhetően – ilyen elismerésekre alkalmasnak találták, az a grafikai megoldása, illetve a fényképezés technikája. Ami annyit tesz, hogy az itt érdekesen, színesen megelevenített világ részei, a tengerek mélyétől a világűrig, a lakásbelsők intimitásától a játszóterek kedves környezetéig, a rajzfilmektől elütő módon, nem különülnek el, hanem a kamera, mint egy valóságos térben mozog, ahogy szaknyelven mondják: schwenkel. Kétségtelen igényes, a stílusában nehezen meghatározható grafikai világ ez, és szokatlan a kameramozgatás egy egész filmen át, ám a rajzfilm is, a maga módján, dramatikus műfaj. Ami nem azt jelenti, hogy élőszóban is elbeszélhető történetet igényel, ám valami felismerhető szándékot igen, és a szándék érvényesülésének akadálya, gátja a dramaturgiai alapja. Még ha ez a szándék egy mozgó vonalban ölt testet csupán. E nélkül lehet akár szép is a látvány – mint a FIN esetében –, de unalmas, érdektelen, amelyből hiányzik egy legalább körömfeketényi eredeti gondolat. Némely esetben ugyan ilyen gondolat sem hiányzik, csak ez lapos, közhelyes, érdektelen. Attól, mert valaki gondol valamire egy mű létrehozásakor, és ezt fel is lehet ismerni, nem biztos, hogy a gondolat mások figyelmére is méltó. Különösen, ha a felismerése értékelhetőségével sem rendelkezik. Mi tagadás, ilyen filmekkel is találkoztunk Kecskeméten. Mert a rajzfilm ugyan alkalmas a legelvontabb gondolatok megelevenítésére is, de nem minden elvont gondolat érdemes mások figyelmére.
Szerencsére két olyan filmet is láthattunk, amelyek eredeti gondolatokat igen hatásosan jelenítettek meg. Az egyiket a homokanimációival már világhíressé lett Cakó Ferenc készítette, ezúttal gyurmafigurákkal az Arc című produkciójában. Arc nélküli kis figurák állnak sorban különböző hivatali asztaloknál, ahol hatalmas szem, fül, orr, száj tisztviselőként vizsgálgatja az eléje kerülő delikvensek iratait, s hogyha mindent rendben talál, akkor ráüti a pecsétet. Ezzel az engedéllyel aztán mindenki megkapja a szemét, száját, orrát, fülét. Mindenki egyformát. Mígnem egy saját arccal érkező kis emberke tükröt tart a többiek elé, akik fellázadnak, hogy ők is egyedi, máshoz nem hasonlítható arcot kapjanak.
A figurák méretei és a „hivatalnokok” óriási, nyomasztó arányai, a mozgások, a felismerések eredeti módon közvetítik a gondolatot, hogy ne nyugodjunk bele a mindenkit egyformává gyúró, gyaluló, egyformásító folyamatokba. S mindenki végiggondolhatja: a mai globalizálódó világ mennyire készségesen gyártja az egyforma arcokat.
A másik igazán eredeti film M. Tóth Gézáé. (Az ő, rendkívül szellemes Maestró című filmje bekerült az Oscar-díj jelöltjei közé is.) Most Ergó címmel készített egy tizenhárom-perces munkát, amelynek két kis fura, részben babákra, részben valami ősférfire és nőre emlékeztető figurája van csupán. Lassan lépkednek ezek a figurák, mintha állandóan utat keresnének, de ami igazán érdekes, hogy ahová lépnek, ott hirtelen magas oszlop nő a lábuk alá. Viszont ahonnan ellépnek, onnan azonnal összeesik, elporlad ez a tartóoszlop. Sok mindent jelenthet ez a szándékosan ködös, konkrét hátterek nélküli film, ami számomra egyértelműen azt üzente: csak a jelen létezik, a jelen valóságos, mert ahonnan elléptünk, az abban a pillanatban már megfoghatatlan múlttá, porrá válik. Nem valami felemelő gondolat, de legalább eredeti.
Nem utolsósorban erre is való a rajzfilm, amit Magyarországon sokan csak másodlagos, a játékfilm mögé sorolandó műfajnak tartanak. Pedig sokszor itt születnek legeredetibb filmjeink.
