FILM
   
BERNÁTH LÁSZLÓ
   
Mire jó a rajzfilm?
   
A címbeli kérdés nem álnaiv. Akkor sem, ha ilyen általánosságban talán felesleges kérdéseket fogalmazni: Mire jó a film? Mire jó a művészet? Mire jó az élet? Akár ide is eljuthatnánk az ilyen kérdések során.
    A rajzfilmmel azért kicsit más a helyzet. (S most csak a rajzfilmről beszélek és külön nem a gyurma, vagy egyéb tárgyanimációs technikákról.) Azért más ez a helyzet, mert ha valaki ezt a kérdést hallja, először valószínűleg Walt Disney Miki egerére, Hófehérkéjére, vagy a Harkányi Endre jellegzetes hangján megszólaló Mézga Gézára, esetleg a meg sem szólaló Gusztávra gondol. Szóval csupa olyan munkára, amelyek humorral átszőtt kedves időtöltést nyújtanak a mozivásznon, vagy a képernyőn. Sokáig első sorban a gyerekközönséget célozták meg ezekkel a filmekkel, de rendszerint a felnőttek is ugyanolyan élvezettel, és gyakran nagyobb megértéssel, fogadták ezeket az alkotásokat, mint a kicsik. Hiába, hogy sokan, sokáig gyermekműfajnak tartották a rajzfilmet.
    Van azonban ennek a műfajnak – s ez indokolja a címet –, egy másik vonulata is. Amit nevezhetnénk akár kísérleti filmnek is, bár a „kísérlet” a művészettörténetben kissé elkoptatott, sőt sokszor gyanúsan hangzó szó, itt sem biztos, hogy érdemes használni. S aki azt hiszi, hogy a felnőtt film (jobb talán így nevezni) valami új jelenség, az valószínűleg nem hallott még arról, hogy Walt Disney már 1940-ben Fantázia címmel olyan rajzfilmet készített, amely zenére mozgó vonalakból, foltok kavalkádjából állt. Igaz, a maga korában nem volt sikere, de akkor még a nézők – a felnőttek is – elsősorban a bájos mesék kedves állatfiguráit várták Disneytől és általában a rajzfilmtől.
    Magyarországon ez a felnőtteknek szóló, időnként filozófiai mélységeket is érzékeltető, animáció már a Pannónia stúdió fénykorában jelen volt. Jankovics Marcell Sziszifusz című munkájában például, még inkább a Küzdőkben, ahol a márványból atlétafigurát faragó szobrászt a műve „visszafaragja” öregemberré. Még elvontabb gondolatokat kívánt megeleveníteni Kovásznay György az Átváltozásokban, amelyben egy férfi és egy nő, különböző képzőművészeti korszakok stílusában át – meg átrajzolódó portréi az emberi korok változásait és közben a kapcsolatok állandóságát tudta kifejezni.
    A példákat még hosszan lehetne sorolni, de érdemesebb talán a legfrissebb hazai termésre koncentrálni, hiszen idén nyáron is megrendezték, mint minden második évben, a Kecskeméti Animációs Filmfesztivált. Sorrendben ugyan csak a kilencediket, de valójában ez 24 évet jelent, mert az első, 1985-ös találkozó után először csak minden harmadik évben tartottak találkozókat, és csak később rövidítették le ezt az időt minden második évre.
    Természetesen most is bemutattak hagyományosnak mondható rajzfilmeket, például a századik epizódjához közeledő Magyar Népmesék sorozatának újabb darabját, A kiskondást. Rendezője Horváth Mária, aki végzős képzőművészeti gimnazistaként került Kecskemétre 1971-ben, amikor ott, akkor még a Pannónia kihelyezett műtermeként alapítottak stúdiót, ma ez az egyetlen, állandó, viszonylag nagy kapacitással dolgozó animációs műhely Magyarországon. A kiskondás annyiban nevezhető hagyományos rajzfilmnek, amennyiben követi a több mint kilencven epizód stílusát, technikáját, amelyhez a kezdetben tervező-rendezőként, ma tanácsadóként működő Jankovics Marcell adhatta a példát. Arról van szó, hogy felfedezték, vagy mondjuk inkább így: felismerték a mesék mögött – a rendszerint kegyetlen – abszurditásokat (lásd: Jancsi és Juliska tűzbe veti a boszorkányt, Piroska nagymamáját megeszi a farkas), és megkeresték a mesék abszurditásának megfelelő képi kifejezési formákat. Ebben a frissen elkészült Kiskondásban például a Földgolyó, illetve a Nap kerek korongja mögött tűnik el, majd kerül elő a hős, amikor „világgá megy”, hogy vándorlása közben teljesítse a lehetetlen feladatokat. Ez egy apró, majdnem jelentéktelen megoldás csupán, ami egyebek között arra is való, hogy a mese gördülékenyen, gyorsan, mégis közérthetően, nyomonkövethetően kerüljön a nézők elé. A szürrealitás képzőművészeti látásmódja és a népi ihletésű díszítő grafika egymásra-találása adja ennek a sorozatnak különösen kedves báját. (Meg persze Szabó Gyula mesemondása, ahogy – minden túlzó erőltetettség nélkül – a maga hangján szólaltatja meg az öreg boszorkányt, a kisbárányt és valamennyi mesehőst.)
    Nem ment ki a divatból a hagyományos történetelbeszélés – hogy a mostanában divatos szóval éljek: a hagyományos narratíva – sem, bár itt is megjelent az új technika a 3D. Ami kivételesen egyszerű és logikus rövidítése a „háromdimenziós”-nak. A készítés módja ugyanis ugyanolyan, mint a hagyományos rajzfilmeké, de közbeiktatnak egy olyan technikát, amely mélységet, plaszticitást ad a rajzoknak, olyan az egész, mintha bábfilmet látnánk valóságos térben. Van mese, szabályos történet, amelynek jól áll ez a plasztikus rajzfilmközeg – mint például a világsikerű Shrek esetében –, van ahol nem, például a kis Vuk második részében.
    Nagyon illett viszont a 3D-s megoldás egy most Kecskeméten bemutatott bájos, a látott művek közül a leghumanistább produkcióhoz, A kicsi rigóhoz. (Tóth Pál munkája.) A történet egy rajzolgató emberről szól – a rendező nyilvánvalóan magáról beszél itt –, akit megzavar az ablakpárkányán harsányan lármázó, látnivalóan ennivalót követelő kicsi rigó. A férfi a kertjében kiás egy gilisztát és megeteti a madarat. Aki ezek után rendszeresen visszajár és követeli a kukacokat. Mígnem aztán egyszer elmarad, és akkor a férfi keresi a fán, ahol meg is találja: egy másik rigó társaságában. Ennyi az egész, de az előadásmód, a történet elbeszélésének egyszerű grafikai stílusa, a rigó majdnem naturalisztikus figurája teszi igazán vonzóvá ezt az alig tízperces munkát.
    Készült természetesen a leghagyományosabb technikával – ide igazán nem illett volna a háromdimenzió –, két pompás kis vicces rajzfilm, elég furcsa címekkel. Ami állítólag onnan származik, hogy már kész volt a produkció és még mindig nem tudták milyen nevet is kapjon, amikor a határidő legvégén valaki azt javasolta, hogy legyen az a cím, amivel bürokratikusan nyilvántartásba veszik a rajzfilmeket. Meg kell jegyezni, hogy nem volt a legszerencsésebb ötlet a Log.Jam: KJFG No. 4, illetve 5. Az alig kétperces produkciók azonban – tévésorozatnak készültek –, annál szellemesebbek. Mindössze három, hagyományos módon ábrázolt állatfigurája van: egy medve, aki egy vaskos faágon „bőgőzik”, egy nyuszi, aki egy fatönkön dobol és egy farkas, aki csak vonyít az ég felé. Mígnem megérkezik egy vadász a kutyájával, a „zenészek” igyekeznek eltűnni, és a vadász nem vesz észre semmi különöset. Mi ebben a vicces? Ez az, amit nem lehet elmondani, mert az állatfigurák, a „zene”, a mozgások és a reagálások a vadász megjelenésére, együtt váltanak ki kedves, humoros effektusokat. (Rendezője a már huzamosabb ideje Magyarországon élő Alexej Alexejev.)
    Egyszóval nem halt ki, nem tűnt el a hagyományos rajzfilm. Sőt: átlagszínvonalában, ha ugyan ennyire különböző karakterű produkciók esetében egyáltalán lehet átlagról beszélni, lényegesen jobb, mint amilyeneket a képernyőkön naponta látni lehet. (Főleg a silány japán rajzfilmekhez képest.) Ami azonban még érdekesebb lehet: milyen típusú eredeti művekkel próbálkoznak – hol sikeresen, hol sikerületlenül – a magyar rajzfilmrendezők. Erről is megbízható képet mutatott a kecskeméti találkozó.
    Az úgynevezett kísérletekhez mindig is jó terepet nyújtottak az irodalmi klasszikusok (János Vitéz, Lúdas Matyi) vagy a most külön kiállításon is bemutatott Daliás idők, mely a Toldi nem akármilyen, hanem cellapokra festett – és nem rajzolt –, változata volt. (Az alkotó, Gémes József 70. születésnapját köszöntötték a kiállítással.) Idén három – bár nem egész-estés –próbálkozással is találkozhattunk Kecskeméten.
    Az első valójában hagyományos rajzfilmtechnikával készült, s nem más mint a görög mitológia Thészeusza, a visszatalálást biztosító Ariadné és a labirintusban rejtőzködő bikafejű szörny, a Minótaurusz legyőzésének legendája. Már az önmagában szellemes ötlet, hogy Ariadné a nevezetes fonalának gombolyagját Thészeusz sisakjának hátsó részén található kampóra akasztja, onnan gombolyodik le, ahogy a hős a labirintusban keresi a szörnyet. Az igazi poén azonban most az, hogy a fonalat megtaláló Minótaurusz s annak mentén ő talál ki a szabadba, és kerül szembe a halálra rémült Ariadnéval. Bertóti Attila, grafikailag nem különösebben eredeti, tízperces filmje tehát egy jó ötlet, egy szellemes fricska a klasszikusok orrán.
    Richly Zsolt azonban – aki a Pannónia „nagy generációjának” tagja –, éppen stílusában kívánta eredeti módon megjeleníteni a Kőműves Kelemen legendáját. A teljes szöveg elhangzik a hatperces film alatt, de a grafika fekete-fehér, mert fametszetes stílusban jelenik meg a tizenkét kőműves és a befalazott feleség története. Ez a fajta képi megközelítés ugyan drámaibbá, vészjóslóbbá teszi a legendát, de talán mégsem a legadekvátabb megjelenítése. Valószínűleg – legalábbis e sorok írója szerint –, az a fajta véres abszurditásokat is könnyen megelevenítő grafika, amit például a Magyar népmesék, vagy Jankovics Marcell talán kevéssé sikeres, de igen érdekes Fehérlófia című munkája képvisel, talán jobban illett volna a Kőműves Kelemen balladájához.
    Van azonban, aki bizonyosan átlépte az ízlés elfogadható határait csakhogy eredeti, félreismerhetetlenül egyedi legyen. Bogdán Zoltán fiatal művész – érdekes, hogy eredetileg a Főiskola fémműves szakán végzett –, Edward címmel A walesi bárdok alapján készített filmet. Ebben is elhangzik Arany költeményének minden sora, de a rajzos megjelenítésben Edward király a gyerekrajzok pálcikalábain, torz, félrecsapott fejjel és a fejen indián tolldíszekkel jelenik meg. Nevezetes fakó lova először valóban lóformájú alakzat, de később inkább kerékre emlékeztető pörgő massza benyomását kelti. Amit talán az indokol, hogy a „walesi tartomány” nem más, mint egy Chicago-szerű nagyváros felhőkarcolókkal és bankokkal, az irodákban talpnyaló tisztviselőkkel.
    A képzettársítás ugyan távoli, de akár még érdekes is lehetne az aktualizálás, hogy tudniillik a kegyetlen terrort ma a pénzvilág diktálja, de azt már végképpen nehéz megérteni, hogy a bárdok, az énekes-költők, ha úgy tetszik: a művészek, akik megtagadják Edward dicsőítését, testetlen fejek csupán, hosszan kígyózó, hullámzó hajfonatokkal. Inkább mókásak, mint ijesztőek, ahogy körbelengik a királyt. Ilyenformán testetlenül kivégezni sem lehet őket, távoli tüzek kívánják jelezni, hogy itt elpusztítják a makacskodó ellenállókat.
    Általában senkinek semmi kifogása nem lehet az ellen, hogyha valaki a klasszikus műveket aktualizálja. Csak hát ehhez olyan alkotásokat kell keresni, találni, amelyek alkalmasak az ilyen aktualizálásra és nem válnak el attól. Mint most Chicago képe a walesi tartománytól, és legfőként a látvány ízlése nem üthet el ennyire az eredeti műtől. Mert ha valakinek ilyen elképzelése van a mai világról – ami akár jogos is lehet –, az erről készítsen filmet és nem szükséges hozzá egy klasszikust addig csavargatni, rátelepedni az eredeti műre, amíg ki nem préseli belőle az aktualitást.
    Az sem árt persze, ha valaki nem akar megfejthetetlen rejtvényt készíteni eredetinek szánt gondolataiból, mint most a Jelek című produkcióban Pálfi Zsolt tette. Fekete-fehér a film, és ez a témához nagyon illik. Hajléktalan, a fekete hátterek előtt csak fehér kontúrokkal megrajzolt figurák a hősei, akik egyszerű, ám értelmezhetetlen jeleket, vonalakat, kis köröket rajzolgatnak falakra, tehervagonokra. Állítólag a hajléktalanok ilyen jelekkel tájékoztatják egymást. Valójában soha, senki nem látott ilyen jeleket, és a filmből sem derül ki: miről is kívánnák egymást tájékoztatni. Ha lennének ilyen jeleik. Mint ahogy végül az sem derül ki, hogy mire való egy ilyen értelmezhetetlen film.
    Sajnos, majdnem ugyanezt kell elmondani a kétszeresen is díjnyertes munkáról, a fődíjat és a kritikusok díját is elnyerő FIN című filmről, Glaser Katalin munkájáról. Már azt sem lehet tudni, hogy mit is akar jelenteni ez a cím, ami leginkább a VÉGE felirat francia megfelelőjének tetszik, de ez a FIN látható egy dombtetőn a film elején és a film végén ide térünk vissza. Amiért ezt a produkciót – vélhetően – ilyen elismerésekre alkalmasnak találták, az a grafikai megoldása, illetve a fényképezés technikája. Ami annyit tesz, hogy az itt érdekesen, színesen megelevenített világ részei, a tengerek mélyétől a világűrig, a lakásbelsők intimitásától a játszóterek kedves környezetéig, a rajzfilmektől elütő módon, nem különülnek el, hanem a kamera, mint egy valóságos térben mozog, ahogy szaknyelven mondják: schwenkel. Kétségtelen igényes, a stílusában nehezen meghatározható grafikai világ ez, és szokatlan a kameramozgatás egy egész filmen át, ám a rajzfilm is, a maga módján, dramatikus műfaj. Ami nem azt jelenti, hogy élőszóban is elbeszélhető történetet igényel, ám valami felismerhető szándékot igen, és a szándék érvényesülésének akadálya, gátja a dramaturgiai alapja. Még ha ez a szándék egy mozgó vonalban ölt testet csupán. E nélkül lehet akár szép is a látvány – mint a FIN esetében –, de unalmas, érdektelen, amelyből hiányzik egy legalább körömfeketényi eredeti gondolat. Némely esetben ugyan ilyen gondolat sem hiányzik, csak ez lapos, közhelyes, érdektelen. Attól, mert valaki gondol valamire egy mű létrehozásakor, és ezt fel is lehet ismerni, nem biztos, hogy a gondolat mások figyelmére is méltó. Különösen, ha a felismerése értékelhetőségével sem rendelkezik. Mi tagadás, ilyen filmekkel is találkoztunk Kecskeméten. Mert a rajzfilm ugyan alkalmas a legelvontabb gondolatok megelevenítésére is, de nem minden elvont gondolat érdemes mások figyelmére.
    Szerencsére két olyan filmet is láthattunk, amelyek eredeti gondolatokat igen hatásosan jelenítettek meg. Az egyiket a homokanimációival már világhíressé lett Cakó Ferenc készítette, ezúttal gyurmafigurákkal az Arc című produkciójában. Arc nélküli kis figurák állnak sorban különböző hivatali asztaloknál, ahol hatalmas szem, fül, orr, száj tisztviselőként vizsgálgatja az eléje kerülő delikvensek iratait, s hogyha mindent rendben talál, akkor ráüti a pecsétet. Ezzel az engedéllyel aztán mindenki megkapja a szemét, száját, orrát, fülét. Mindenki egyformát. Mígnem egy saját arccal érkező kis emberke tükröt tart a többiek elé, akik fellázadnak, hogy ők is egyedi, máshoz nem hasonlítható arcot kapjanak.
    A figurák méretei és a „hivatalnokok” óriási, nyomasztó arányai, a mozgások, a felismerések eredeti módon közvetítik a gondolatot, hogy ne nyugodjunk bele a mindenkit egyformává gyúró, gyaluló, egyformásító folyamatokba. S mindenki végiggondolhatja: a mai globalizálódó világ mennyire készségesen gyártja az egyforma arcokat.
    A másik igazán eredeti film M. Tóth Gézáé. (Az ő, rendkívül szellemes Maestró című filmje bekerült az Oscar-díj jelöltjei közé is.) Most Ergó címmel készített egy tizenhárom-perces munkát, amelynek két kis fura, részben babákra, részben valami ősférfire és nőre emlékeztető figurája van csupán. Lassan lépkednek ezek a figurák, mintha állandóan utat keresnének, de ami igazán érdekes, hogy ahová lépnek, ott hirtelen magas oszlop nő a lábuk alá. Viszont ahonnan ellépnek, onnan azonnal összeesik, elporlad ez a tartóoszlop. Sok mindent jelenthet ez a szándékosan ködös, konkrét hátterek nélküli film, ami számomra egyértelműen azt üzente: csak a jelen létezik, a jelen valóságos, mert ahonnan elléptünk, az abban a pillanatban már megfoghatatlan múlttá, porrá válik. Nem valami felemelő gondolat, de legalább eredeti.
    Nem utolsósorban erre is való a rajzfilm, amit Magyarországon sokan csak másodlagos, a játékfilm mögé sorolandó műfajnak tartanak. Pedig sokszor itt születnek legeredetibb filmjeink.





   

MŰHELY
   
ROMÁNY PÁL
   
Pazarló ország?
   
„Előbb-utóbb módosítanunk kell megszokásainkon, különösen akkor, ha Európához akarunk csatlakozni. […] Az európai történet értékrendje szerint kell értékelni saját nézeteinket is.”
    (Kosáry Domokos, 2004)

    
    A pazarlásnak sokféle formája ismert. Sokszínű a pazarlás módja-oka is. Az államoknál, intézményeinél, s persze az egyéneknél egyaránt. Pazarolni is sok mindent lehet. Anyagi és szellemi javakat, természeti vagyont, tálentumot, tömérdek tehetséget, vagy éppen tradicionális értékeket – és a felsorolás nem teljes. Itt és most mégis csak egyre, a pazarlás ama formájára összpontosítsuk figyelmünket, amely adottságaink, természeti-, gazdaságföldrajzi feltételeink hasznosításával – illetve azok pazarlásaival – hozhatók összefüggésbe Magyarországon. Azoknak sem a teljes körével, hanem csak néhány tényezőjével tudunk-tudtunk foglalkozni. Jelesül a vízvagyonnal, topográfiai értékeinkkel, valamint döntési mechanizmusunk egy-két tapasztalatával. Az említettek között bizonyos egybefonódás – vagy összekeverés? – is megállapítható.
    
    1.
    A Kárpát-medence, s benne Magyarország vízvagyonát jelentősnek tartják. Így is tanítják. Eleink már századokkal ezelőtt is így látták, s így is éltek vele. Hasznából is, gazdaságilag, ha lehetett, s hadászati előnyeiből is, ha szükség volt arra, hogy aknásított terep híján a mocsárvilág, a titkos gázló adjon védelmet. A 19. század megváltoztatta a vízrajzi térképet Európa-szerte, nálunk főleg az Alföldön. A 20. század új lehetőségeket tárt a műszaki-gazdasági szakértők elé, számos helyen éltek, éltünk is vele. Fontossá váltak a víziutak is.
    Magyarország – új határai között – rátalált ismét folyóira, lehetséges előnyeire. Kormányzói kapavágással elkezdődött a Duna-Tisza Csatorna építése, azután abbamaradt. Majd ismét – aszályos évek után – kormányzati figyelmet kapott, a „vízügy”: vezetője – a későbbi miniszterelnök – Kállay Miklós lett. Tanulmányozták a világ vízlépcsőit. Valami elkezdődött. De a második világháború is…
    Vízvagyonunk kamatoztatásának ügye megrekedt. A földreform, a talpalatnyi föld, s népének sorsa nem hagyta elfeledni a vízügyet. A Körösök, a Tisza (sőt a Duna is!) célfeladattá, mérnöki kihívássá vált. Szándék is volt, szakértelem is. Nem is akármilyen. Megépült Békésszentandrás, majd Tiszalök, megtervezték Kiskörét és a Duna vízlépcsőit is. Kiváló mérnökök álltak csatasorba. Ám ismét jött egy másfajta háború… Szolnok, Debrecen is helyet kért – és kapott – az Alföld vízrajzi térképén. Végül 1977-ben államközi egyezmény Magyarország és Csehszlovákia között. Szlovákiában a volt Bős-Nagymaros erőműben megindul az első vízturbina. Magyar részvétel nélkül (akár előbb a vaskapui). Ez 1992 októberében történt. Folyamatosan működik. „Odaát”. Tizenhét éve folyamatosan. Áramot is termel. Meg elveszett befektetést. Meg szégyent. Megfeneklett hajókat is. „Ideát”.
    Győzött a dilettantizmus a kor szaktudása felett Magyarországon. Következmények nélkül – a „győzőkre”. Viseli ezt az ország még sokáig. „A magyar kormány 1989. május 13-án felfüggesztette a nagymarosi építkezést.” (Magyar Szemle, 1992. november, Mádl Ferenc-munkabizottság.) 1989-ben, októberben pedig már véglegesen. Nem politikai okokból (45. old.), írják, hanem „szakmai megfontolásból” – így olvasható ma is. Akár az – Ligetvári Ferenctől –, hogy Magyarországra 112 köbkilométernyi víz folyik be és 118 köbkilométernyi távozik onnan (+csapadék).
    
    2.
    Magyarország fekvésének topográfiai értékelése gyakran leegyszerűsített. Nincs többé tengerpartunk! – halljuk a közhelyes felkiáltást. Valójában soha nem is volt. Akárcsak Svájcnak. Ám ott ez nem panasz tárgya. Nem, mert rendelkeznek olyan egyéb feltételekkel, amelyért érdemes Svájcba menni, ott megállni.
    Vajon a déli, meleg tengerpartokra igyekvő északi és keleti országokból átutazók miért csak gyorsan elhagyandó országnak tekintik a mi hazánkat? Vannak talán valahol számukra kialakított szálláshelyek, programok, netán nyelvüket is szívesen beszélő vendéglátók? Egy friss hír. Hogyan juthatott eszébe bárkinek, hogy az autópálya megépülése után – amely természetesen elkerüli a lakott belvárosokat – a régi, országhatárokat metsző utakat és határátlépési helyeket meg kell szüntetni? Letenye így került „légüres térbe” a magyar-horvát határon. S így hordták széjjel Magyarországon a „határnélküli” vám- és határőr-parancsnokságok berendezését, jobb sorsra érdemes laktanyáit, pl. a soproni borvidéken és máshol.
    Magyarországnak ideje volna felfedeznie, hogy kivételes földrajzi helyzete van Európában. Nem csupán azért, mert tíz országgal csaknem határos, szárazföldön könnyen elérhető, hanem azért is, mert az észak-déli és a kelet-nyugati forgalom metszéspontjának tekinthető. Ráadásul, nem egy síksági, egyhangú átutazással párosulhat ez a tranzit, hanem igazán változatos természeti, települési, konyhaművészeti tradíciók stb. „díszletei” között. Ez nem az ún. Visegrádi Négyek protokollos, magyar nosztalgikus jellegű-ízű témája lehetne, hanem egy olyan európaiság, amely gazdasági-kulturális-nemzeti sokszínűségével különleges zónájává válhatna Európának. Zóna, ahol nem a civakodásban, a kivagyiságban vetélkednének, hanem a javak létrehozásának, a jó és a szép teremtésének lenne hírértéke.
    Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezete (a FAO) Budapestre telepítette előbb a Közép- és Kelet-európai Subregionális Hivatalát, majd – néhány éve – Rómából ide költöztette a teljes Európa Központot és az Elő-Ázsia és Észak-Afrika kérdéseivel foglalkozó részlegeit. Ez kétségtelen siker. Bécs előbb ENSZ-alközpont, UNO-City, Budapest ENSZ-FAO alközpont lett. (Más kérdés, hogy Magyarországon alig vett tudomást a „kommunikáció” erről az országok sorát foglalkoztató, fontos, s nálunk a legjelentősebb ENSZ szervezeti egység megtelepedéséről, működéséről. Bezzeg, ha Bukarestbe, vagy Nyitrára költöztetnék – volna szemrehányás, sivalkodás, bűnbakkeresés!)
    Sokat veszthet Magyarország, ha nem él a napjainkban kínálkozó, több, hasonló, vázlatosan sem említett számos más lehetőséggel. A feltételeket persze ki kell építeni, növelni a tájékoztatást az érdekelt körökben stb. Az érintett városokon is nagyon sok múlik. Az idegen nyelvtudás, a városi, a közlekedési kultúra és sok más körülmény is közrejátszhat abban, hogy elpazarolják-e a vissza nem térő lehetőségeket. Nem arról van szó, hogy kap-e Magyarország alkalmat világkiállítás, vagy olimpia rendezésére, esetleg más 1-2 hétig csillogó alkalomra (100 évben egyszer), hanem az adott biztos haladás megalapozására, majd állandósítására.
    Mindezen nem civakodni kellene, hanem felkészülten, hozzáértő mérlegelést követően hozzálátni. Nem a múlt századdal bíbelődni, hanem a jövővel. Magyarországon, sajnos, botránytémává válhat, hogy egy városi képviselőtestület egyik mai tagját milyen beosztásban alkalmazták évtizedekkel ezelőtt ebben az országban. Míg egy másik államban a fizika-orosz szakon diplomázott, volt akadémiai kutató, az egykori szovjet ösztöndíjas miniszterelnök is lehet.
    Mi munkál nálunk – és mi dönt ott, az „igazi” Európában? A válaszban segíthet a Bőst (Gabčíkovo) építő szlovák vállalat egykori igazgató főmérnökének, Július Bindernek egyik írása. „Az utóbbi évszázadban a világon ezerszámra épültek vízi erőművek. Közülük egyik ellen sem indult még olyan rendszeres és nemzetközi politikai szinten megszervezett kampány, mint a gabčíkovo-nagymarosi erőmű ellen. A kampány indokaként a műnek a természetre gyakorolt különböző katasztrofális hatását emlegették, azt, hogy veszélyezteti a növény- és állatvilágot, a mezőgazdaságot, az […] ivóvízkészleteket, ugyanakkor nem vették figyelembe a Duna kedvezőtlen állapotát. A gabčíkovoi vízi erőmű napjainkra már megépült és hasznot hoz a gazdaság meg az életkörnyezet számára is […] elismerésünket fejezhetjük ki mindazoknak, akik az óriási akadályok ellenére sikeresen üzembe helyezték a vízi erőművet” – fejezi be írását a Mosonyi Emil gondolatát vasbetonba örökítő kiváló mérnök. (Kiemelések. R. P.)
    Másfél évtized múltán nem volna időszerű a tényt, a működést legalább a szakmának nyugtáznia? A „magyar oldal” – jövővel is számoló villamosmérnökök, Szentgyörgyi Zsuzsa kollégái s más hozzáértők kivételével – csak perlekedni tudna? Savanyú a szőlő? Élne még a fő „ellenérv”, hogy mi lesz egy földrengés esetén? Valóban mi lesz, ha pld. a Gellért-hegy, földrengés esetén, belecsúszik a Dunába? A Parlament úszik, vagy a Tudományos Akadémia? Vagy mindkettő? És ha nem lesz?
    
    3.
    Végül is ezek a kérdések – a tudás mai szintjén – nem válaszolhatók meg kellő biztonsággal. Válaszolni azonban kötelesség és felelősség. A válaszok után pedig mindig döntenie kell annak, aki igényt tart arra, hogy felelősnek ismerje el saját kora, majd az utókor is. Akinek ismerete, szaktudása, felkészültsége van, mindenkor hordoz valamilyen fokú felelősséget is azért a témáért, területért, településért stb., amellyel a tudása kapcsolatba hozható. Ezért is jól tette, kötelességét teljesítette – és teljesíti – mindenki, aki a Haladó Erők Fóruma vagy más fórumok szervezésében részt vett, véleményt mondott az elmúlt időszak munkájában. Segített leporolni az elfelejtésre ítélt országos témákat, galvanizálta a Tisza-völgy, a Duna, a Homokhátság, az Alföld fejlesztési ügyeit. Kaptunk némi bátorítást is, főleg pedig nem gáncsolták el jobbat segítő fellépésünket. Az előbbiért köszönettel, az utóbbiért – mint természetes fogadtatásért – elismeréssel szólunk. S kívánunk jó folytatást az új szemeszterekre.
    Sok időt vesztettünk. Az elvesztett időt pedig nem lehet visszahozni. Pótlásról viszont gondoskodnia kell a későbbi nemzedékeknek. Menteni a menthetőt, szigorúan számba venni a jelent és a számítható jövőt. A kivonulósdi, a tárgyalási dac nem segít, hanem ront.
    A múlt tanulságaival segíthet, ám másolni – parancsoló új feltételek között – nem szabad. A volt Magyar Királyság egykori parlamentjét ma sem volna szabad úgy megtölteni, s ott úgy politizálni, mint ahogy száz évvel ezelőtt. Reformját viszont negyedszázada taszigálják Magyarországon. Márpedig ahol nem változtatnak az idejét múlt, leszerepelt megoldásokon, ahol nem dolgozzák ki s nem valósítják meg a jobb eljárásokat – ott a jövő ígéretét hagyják elpazarolni, veszendőbe menni.
    A felelősséget éppen ezért nem a bajok megfogalmazóinak, hanem a tettek elmulasztóinak kell viselniük.
    Nem állhatom meg, hogy befejezésül – e nehéz témáról föntebb mondottakat lezárva – ne idézzem ide a bajai Duna-part egyik különleges helyén álló emléktáblájának szövegét. Ott, ahol 1921-ben a legutolsó magyar királynak Tihanyból jövet, idegen hajóra kellett szállnia. Az oszlop az ún. Zita-lépcső alján áll. IV. Károly emléktábláján, többek között, a következő intelem olvasható: „Magyarok, tanuljátok jobban szeretni a hazát, mint ahogy egymást gyűlölni tudjátok.”
    Az intelmet kár volna elfelejteni. Pedig néhányszor már megesett ez, a mi életünkben is. Akár az, amit Károly fia, a volt trónörökös, Habsburg Ottó mondott 2004-ben: „A politikának lehetősége van arra, hogy 4-5 órán belül lerombolja mindazt, amit az emberek évek vagy évtizedek során felépítettek.” (Rubicon, 2004/10. 39. old.)
    Ez történt Magyarországon, a 20. század végén. A Dunán, Dévény alatt.





FÓKUSZ

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

   
A katicabogár néhány elnevezéséről
   
A hétpettyes katicabogár (Coccinella septempunctata) elnevezései különösen hálás témának számítottak a nyelvészetben. A vele kapcsolatos gyermekfolklórra is kitérő, finn és észt összefoglaláson (Juvas & Vilkuna 1937) kívül csak 1950-ig legalább tizenöt (romanisztikai, germanisztikai stb.) tanulmány (monográfia) foglalkozott e kérdéskörrel (Malkiel 1993:94). Az alábbiakban az idevágó magyar anyagot néhány újabb gyűjtés alapján mutatom be. Érdekessége ennek az állatkának, hogy egyetlen községben is több – semleges és folklórbeli – elnevezése lehetséges. A hétpettyes katicabogár hét pettye a hét napjait is jelképezheti, s egyáltalán mitológiai szereplővé is előléphet (Toporov 1988).
    A Coccinella septempunctata legáltalánosabb megnevezése katicabogár (például a Sóvidéken is, Gub 1996:18), s az etnozoológiában jól számon tartott, kedvelt, kímélt bogár, hasznával mindenki tisztában van. Csak magyar elnevezéseiről külön monográfiát lehetne írni, mindenesetre mitológiai nyomokra utal az istentehene, istentehénkéje elnevezéstípus, amelyben más bogarakkal (cincér, bodobács stb.) osztozik. A katica a Katalin névből jön, Szent Katalin kultuszával lehet kapcsolatban, akárcsak a bogárka a francia bête à Sainte Cathrine elnevezése.
    Bosnyák Sándor Bezdánon két változatban is feljegyezte a rá vonatkozó egyik legáltalánosabb hiedelmet. „Amerre száll a katicabogár, arra van a szeretője. Szállj el katicabogár, mutasd meg, merre van a szeretőm! És akkor amerre röpült, arra van. – A tenyeribe vette a katicabogarat, szállj el katicabogárka, és amerre elszállt, arra van a kedvese” (1987:493).
    A Felső-Szigetközben Kovács Antal gyűjtései szerint elnevezései budabácsi, bugabácsi, bödebácsi.
    „Sokféle röptető mondóka van: Budabácsi, budabácsi, mondd meg nekem, / merre visznek férjnek? Remetei rétnek.
    Másik, szintén ha leány mondja: Buda-budabácsi, / Hova visznek férhö, / Fő vagy le?
    Ha fiú játszik, mást mond: Buda-budabácsi, / Hova visznek katonának?” (Kovács 1987:52-53).
    Tallóson az állatka megnevezése katica vagy katicabogár (Gágyor 2003. 179), de a gyermeknyelvi katicabogár-röppentőkben megszólítása bumbumbácsi (2003:80, a mondóka szövege: Bumbumbácsi, Hová visznek katonának, Föl vagy le?) vagy katóka (2003:179, szövege: Katóka, röpűjj e, Gyün a anyát söprűve).
    Lanczendorfer Zsuzsanna és Balázs Lívia Győr környékén gyűjtötte a következő mondókákat, melyeket a lányok férjjóslásra használtak. Mutatóujjuk hegyére tették a katicát, s amerre elrepült, onnét várták a kérőt.
    „Budabuda-budabács, / Merre visznek férjhez? / Győrnek, győri temetőnek” (Ménfőcsanak). Bilibili bilibáncs, /Marre visznek férjhez? / Tétnek, Győrnek, / győri temetőnek (Felpéc; győri temetőnek helyett katicai rétnek, Pásztori). Katicabogárka, / merre visznek férjhez? / Szállj el, szállj el / katicabogárka (Pásztori”, Lanczendorfer & Balázs 1998:30-31).
   

IRODALOM
    Bosnyák Sándor: „Bezdán néphite a Bosnyák nemzetség emlékeiben. 1. rész.” Cumania 10, Kecskemét 1987:485-512.
    Gágyor József: Tallósi szótár. Pozsony/Bratislava: Madách-Posonium I. A-K 2003, II: L-Zs 2004.
    Gub Jenő: Erdő-mező állatai a Sóvidéken. Korond: Firtos Művelődési Egylet 1996.
    Juvas, Maija & Kustaa Vilkuna: „Über die Kinderreime vom Marienkäfer und dessen Benennungen im finnischen und estnischen.” Finnisch-Ugrische Forschungen 24, 1937:154-231. („Die Kinderreime”, 155-196, M. J.; „Die Benennungen”, 197-231, K. V.)
    Kovács Antal: „Járok-kelek gyöngyharmaton…” Növény- és állatnevek a Felső-Szigetköz tájnyelvében. Mosonmagyaróvár 1987. (Mosonmagyaróvári Helytörténeti Füzetek 6.)
    Lanczendorfer Zsuzsanna & Balázs Lívia: Ósdi állatosdi. Győr: Magánkiadás 1998.
    Malkiel, Yakov: Etymology. Cambridge University Press 1993.
    Toporov, V. Ny.: „Isten tehénkéje.” In: Sz. A. Tokarev & Hoppál Mihály, szerk.: Mitológiai enciklopédia I. Bp.: Gondolat 1988:125-6.
 

MORFONDÍROZÁS
   
SIMOR ANDRÁS
   
Honduras
   
Honduras hegyeiből ezrek és ezrek vonulnak Tegucigalpába, Honduras fővárosába, hogy fogadják a repülőtéren José Manuel Zelayát, akit a katonai puccs szervezői erőszakkal eltávolítottak az országból. Honduras visszatérést tervező elnökét kész repülőgépen kísérni Cristina Fernández de Kirschner, Argentína elnöknője, Fernando Lugo, Paraguay elnöke, Rafael Correa, Ecuador elnöke.
    „Két Egyesült Államok van – mondják a venezuelai tévében a politikai elemzők –, Obama elnök nem tudja ellenőrizni a CIA tevékenységét.” „Érsek, a holocaustot is tagadod?” – kérdezi a magasba emelt táblán az egyik hondurasi tüntető Honduras érsekétől, aki kenetteljes szavakkal kérte fel Zelaya elnököt, Honduras egyedüli demokratikus módon megválasztott vezetőjét, hogy ne térjen vissza hazájába.
    Venezuelában, ahol részt vettem a hondurasi katonai puccsal egy időben tartott Nemzetközi Költőfesztiválon, Honduras mellett tüntet a nép, a caracasi házfalakon mindenütt kézzel festett feliratokat olvasok: Honduras, resiste! (Honduras, állj ellent!) Latin-Amerika egységesen hirdeti: „A földrész nem térhet vissza a katonai államcsínyek idejébe.”
    Az ENSZ elítélte az államcsínyt, az AÁSZ elítélte az államcsínyt, az Európai Unió elítélte az államcsínyt.
    Caracasból, a Nemzetközi Költőfesztiválról hazatérve, keresem a Hondurasról szóló híreket a hazai újságokban. Alig találok egyet-kettőt.
    „Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég.”

SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Széljegyzetek a radikális jobboldalakról
   
Kiss Viktor könyvének margójára
   
A könyv címe: Leértékelt társadalom. Minap jelent meg, az Új Mandátum Könyvkiadónál, és már a külleméből is kitetszik, hogy fontos munka: papírfedelű, a lehető legolcsóbb papírra nyomták, bolhányi betűkkel. Ha a díszkiadásos kötetek halmai mellett ilyeneket látok, menten az a gyanú támad bennem, hogy a vásárlót taszító látvány arról árulkodik: ezt mindenkinek el kellene olvasnia.
    Miként Kiss Viktor könyvét is, azoknak mindenképp, akik tudni szeretnék, mi folyik manapság Magyarországon. Sok minden folyik, itt csak egyetlen mozzanatot ragadnék ki a könyvből, azt, amit a szerző a honi szélsőjobboldal helyzetéről ír. Olvasási kedvcsinálónak bizonyára ez a téma a legmegfelelőbb, hiszen az idei esztendő legnagyobb szenzációja kétségtelenül az volt, hogy az Európai Parlament magyar képviselőinek választásán 14,77 %-kal harmadik helyezést ért el a „Jobbik Magyarországért Mozgalom” elnevezésű politikai szerveződés. Világossá vált, hogy hazánkat a fasizmus veszélye fenyegeti. E mozgalom gyűlésein a vele szövetséges, fekete egyenruhás Magyar Gárda Hagyományőrző és Kulturális Egyesület tagjai Árpád-sávos zászlókat szoktak lengetni.
    Július 2-án a Magyar Gárdát a Fővárosi Ítélőtábla feloszlatta. Az ok: egy februári hajnalon Tatárszentgyörgyön ismeretlen tettesek felgyújtották egy fiatal cigány férfi házát, majd ötéves kicsi fiával együtt agyonlőtték. A Magyar Gárda menetoszlopai pedig végigmasíroztak a helység utcáin, de nem részvétnyilvánítás okán, hanem azért, hogy szónoklatokat tartsanak, miszerint a cigánybűnözés reálisan létező kriminalisztikai kategória. Ezzel pedig – az ítélet szerint – „a helyszínen meglévő konfliktusok megoldása helyett azokat tovább szították […], az erőszak veszélyét váltották ki”. A nemzetközi figyelmet keltő ítéletet már alkotmányjogászok is kommentálták, rámutatva, hogy az egyesület tagjai továbbra beöltözhetnek egyenruháikba, tömeggyűléseket és felvonulásokat is tarthatnak, csak éppen arra kell hivatkozniuk, hogy ezt nem gárdistákként, hanem magánemberekként teszik.
    Hát itt tartunk. Kiss Viktor szavaival: „Az új magyar szélsőjobboldal elérte azt, amire a kilencvenes évek elején szerveződött nosztalgikus-hungarista csoportoknak esélyük sem volt: az eszmék és jelképek radikális alternatíváján túl a politizálás radikális alternatíváját is nyújtani képes. A régen elfelejtett Szabó Albert és követői maguk is tisztában voltak vele, hogy számukra nincs hely a politika szereplői között. […] Eszmei és szimbolikus radikalizmusuk lehetetlenné tette számukra, hogy ténylegesen létezzenek. Ezek az idők elmúltak. Napjainkban a radikális jobboldal egészen új korszaka már teljes pompájában beköszöntött. Az árpádsávos zászló százezrek szívébe lopta be magát, az új típusú kommunikációs eszközöknek hála széles média- és információs háttér épült ki sokszínű csoportok nyilvánosságaként. Mára ezek spontán, informatív és sok esetben konspiratív eszközökkel mozgósítható és koordinálható emberek tömegét tudhatják maguk mögött. Az új szélsőjobboldal visszavonhatatlanul része lett politikai életünknek.”
    Hát igen; a 90-es évek rendszerváltó pártjai azt ígérték a magyar nemzetnek, hogy a bolsi Trabantok és panellakások helyett az amerikai – de legalábbis az osztrák – édenkertet varázsolják majd körénk. Szabó Albert ezt aligha tudta volna űberelni hungarista jelszavakkal. Ezzel szemben – írja Kiss Viktor – a mai radikális jobboldalnak „valódi társadalomkritikai mondanivalója van. Elit-, értelmiség-, generáció- és politikaellenességük alapja, hogy mindenütt az előző [ti. a Kádár-] rendszer hazugságstruktúráit látják újratermelődni, ami ellen pedig állítólag éppen 1989 »hősei«, a technokrata szakértői rétegek, a rendszerváltó értelmiség, a mai negyvenesek, az átmenet ikonikus figurái hadat üzentek. S ez az élmény bizony összeköt alul és felül, lumpent és kispolgárt, prolit és vállalkozót, tahót és értelmiségit – mindazokat, akik kimaradtak a kilencvenes évek hamis mobilizációs esélyeiből”.
    Jómagam kissé keményebben fogalmaznék, hiszen a fenti sorokat Kiss Viktor 2007-ben írta, és azóta a Jobbik előretörésénél és a Magyar Gárda betiltásánál fontosabb dolgok is történtek. Kiderült, hogy 1989 „hősei” legalább olyan mértékben növelték a Kádár-rendszer „hazugságstruktúráit”, amilyen mértékben annak 20 milliárd dolláros külföldi adósságát: 100 milliárdra. Nemhogy a Trabantokból nem lett légkondicionált amerikai országúti cirkáló, hanem hovatovább egy BKV havibérletet sem tud kifizetni az ember: most emelték az árát 9400 forintra, ami a minimálbér 7,6 %-a. Azok a kádárista panelprolik irigylésre méltó biztonságban élnek azok szemében, akiket a hajléktalanság réme fenyeget, és – Vecsei Miklós, a Hajléktalanok Alapítvány elnöke hívta fel a figyelmet erre a Nap-kelte 2009. március 26.-i adásában – ma már 3 milliónyian vannak. Nem sokkal kevesebben, mint ahányan a KSH 2009. májusi adatai szerint még munkahelyet találnak a hazájukban: 3 millió 780 ezren.
    Megnéztem a Jobbik programját, és olyasféle ötleteket találtam benne, miszerint népünk számára az biztosítja a „szebb jövőt”, ha „a Szent Korona-tanra épülő új alkotmányt” hozunk létre, és visszatérünk „a pusztító neoliberális elvek helyett a krisztusi tanítás egyetemes és időtálló értékrendjére”. Én az ilyesmit tarkamarhaságnak szoktam nevezni, Kiss Viktor finomabban fogalmaz: ezek „jobboldali utópiák”. Ám – igen mélybe látóan – arra is rámutat, hogy „a jobboldali utópizmus […] mindig ott talál tipikusan táptalajra, ahol a megalázottság és frusztráció bosszúért kiált”. A Szabó Alberték csődje és az emberek százezreinek szívét megdobogtató árpádsávos zászlók diadala között olyan két évtized telt el, ahol a politikai elit – bármelyik egymást gyalázó párt jutott kormányra – mindig pontosan ugyanazt a neoliberális uralmat képviselte, amelyik mostanra a világválság szakadékába taszította az emberiséget, Magyarországot pedig annak is a legmélyére. S ezzel – Kiss Viktor szavait használva – bosszúért kiáltóan megalázott és frusztrált mindenkit, aki nem tartozott 1989 „ikonikus figurái” közé.
    S itt álljunk meg egy pillanatra, hiszen ez a neoliberalizmus sem akármi. Köztudott, hogy a 20. század egyik legvérengzőbb fasiszta rendszere, Pinochet tábornok chilei rémuralma egyben a Friedman-féle neoliberalizmus mintaállama is volt. A fasisztoid politika és a liberális törekvések összefonódása pedig korántsem valamiféle chilei kuriózum. Az Ezredvég olvasói Simor András beszámolójából rég tudhatják, hogy a katonai diktatúrától megszabadult Venezuela elnöke, Hugo Chávez is úgy nyilatkozott, hogy „a neoliberalizmusnak, úgy látszik, a fasizmus a felső foka”, aminthogy Tamás Gáspár Miklós elemzései szintén rég kimutatták, hogy a neoliberalizmus törekvései a „posztfasizmus” jelenségkörébe tartoznak.
    Nem szeretek fasisztázni, maradnék a Kiss Viktor által használt „radikális jobboldal” kifejezés mellett. S így a fentiekből azt a következtetést vonnám le, hogy a hazánkban most oly nagy hírveréssel elszenzációsított árpádsávos-szentkoronatanos radikális jobboldal nálunk az 1989 óta folyamatosan uralkodó neoliberális radikális jobboldalt fenyegeti. Kíváncsi vagyok, hogyan tud megmérkőzni Milton Friedman Nobel-díjas hülyeségeivel a Szent Korona-tan.





 

OLVASÓLÁMPA
   
BISTEY ANDRÁS
   
Költői kordokumentum
   
Simon Lajos: Se parancs, se ostor
   
Simon Lajos (1935–2008) posztumusz kötete, a Se parancs, se ostor nem tagolódik ciklusokra, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a benne olvasható, hátrahagyott költemények nem lennének sokszínűek, változatosak. Nem egynemű líra Simon költészete, sokféle hangon szólal meg, annak megfelelően, hogy éppen mit tart fontosnak elmondani a világról. Mert mindig az egészről szól, akkor is, amikor látszólag saját magányossága, mellőzöttsége, sok gondja, kevés öröme készteti versírásra.
    Igaz ugyan, hogy ciklusok nem segítik az olvasót, hogy vonulatokat, gyakori motívumokat különböztessen meg a kötetben, de figyelmesen olvasva azért hamar föl lehet ismerni Simon Lajos posztumusz verseinek főbb témaköreit.
    Az első, és talán a legszembetűnőbb témakört az elszigeteltség, a magányosság alkotja. Életrajzából tudjuk, hogy a költő élete utolsó éveit Nagykőrösön töltötte, ahol menedéket talált ugyan, mint egykor Arany János, de ugyanúgy kínozta a magány, a valóságos és a szellemi társtalanság, mint nagy elődjét. Arany hangján, az ő szavával szólal meg, de önmagáról ír:
    
    Ahogy célozták homlokomat, szívemet,
    ahogy sziszegték hátam közepének:
    lám, lám, ez is az országgyújtogató Sándorral cimborált,
    mi több: atyafiságba keveredett véle,
    mi több: kelmed is apró szikrákat fújdogált!
    Mi helye itt még, nótárius úr?
                              (Arany Nagykőrösre érkezése, 1850-ben)
    
    Sétáinak gyakori színhelye a temető, ahol a sokasodó sírok miatt fogyó szántóföldön kaszáló ember látványa az élet mulandóságára emlékezteti:
    
    Élet és élet rendre vágva,
    és fogy és fogy a búzaszál,
    két végén ég a gyertya lángja,
    halál és ember is kaszál.
                  (Egy körösi temetőn)
    
    Gyakran szólal meg más költők nevében és hangján, azokén, akiket rokonának érez, mert ugyanazokkal a gondokkal, a szegénységgel, az elhagyatottsággal küzdenek, mint ő. A pár fillérért nagyurak előtt megalázkodni kényszerülő költő, Tinódi (Tinódi Lantos Sebestyén éneke a második ezred végén), József Attila (Áthallás József Attilától), vagy a saját démonjaival küzdő Jeszenyin (Jeszenyin mámora). Az Áthallás József Attilától egyébként a kötet legszebb verseinek egyike, méltó a nagy ihletőhöz, a józsefattilai vendégszövegek olyan szerves egységet alkotnak Simon Lajos saját verssoraival, hogy aki nem ismeri föl az idézeteket, annak csak az idézőjel adhat eligazítást.
    
    Majd egy vackot keresek,
    búvok alomágyamba
    „setét eperlevelek
    hullanak a vállamra”.
    
    Szarvasnak már nem megyek
    sűrűbe, se ligetbe.
    setét ormú nagy hegyek
    omlottak a szívemre.
    
    A világ fenyegetővé válása azonban nem meghunyászkodásra, inkább szembenállásra készteti. Nem optimista szembenállás ez, nem kecsegteti a győzelem reményével, inkább a személyiséget, az önbecsülést megőrző „csakazértis” ösztönzi. Erről szól többek között a Balballada, A visszatérő, A veterán üzenete, a Variációk. Mint azt a kötet fülszövegében Simor András írja: „Hűség a szegényekhez, hűség eszméihez minden megcsalatottság ellenére, ez költészetének kulcsszava.”
    Sajátos színt alkotnak a kötetben Simon úgynevezett istenes versei. Nem tételes vallásosság motiválja ezeket a költeményeket. Amikor Istenhez fordul, nem az idős embernek az ismeretlentől való gyakori félelme motiválja. Inkább a kívánság nyomatékosítására említi Isten nevét.
    
    Munkát daloljon gép és költemény,
    hogy a szegény se így legyen szegény,
    hogy a szegénynek legyen még remény.
    És nem naponta sóhajtani, nem!
    Hogy Isten áldd meg… Áldd meg, Istenem!
                                              (Remény-fohász)
    
    Máshol a bibliai történet a jelenben éled újjá, Krisztus helyébe képzelve önmagát: „… de én itt élek mostan Hároson, / diófák és mandulák hegyén, / itt glóriázott geldícsia tüske…”
    A magát magányosnak, kitaszítottnak, az élet áramából kihullottnak érző embert szinte törvényszerűen kezdi foglalkoztatni a halál gondolata. Simon versei között is jó néhány akad, amely valamilyen módon a halál gondolatát idézi. Ilyen a már említett Egy körösi temetőn című verse, de idézhetnénk az Egy kasza suhog címűt is, amelyben a halált mint visszatérő régi ismerőst állítja elénk. A Végrendeletben belenyugvással tekint az elkerülhetetlen halál elé, máshol tiltakozik ellene, mint A visszatérő című költeményben, amelyben saját dacos feltámadását írja meg, mintegy a környezet tükrében ábrázolva azt: „csodás” feltámadása a barátokat örömkönnyekre, az „ellendrukkereket”, akik sok vers tanúsága szerint számosan vannak, csalódásra készteti. A dac, a meg nem alkuvás és a szerelem segíthet a halál ellen. A szerelem megtartó erejét sugallják a következő sorok:
    
    Az ő szemét csodálnám, és nem merednék
    az utcák ígérgető plakátjaira,
    ágyba bújnék vele,
    és nem gondolnék olykor már-már
    szép, zengő vasúti sínre.
    
    Simon Lajos saját életéről, gondjairól ír, de ez a bensőségesség sohasem öncélú, nem elefántcsonttoronyba zárkózó lírát teremt. A költő ugyan gyakran panaszolja el magányát, de magányos önmagát is mindig a társadalom egészével méri, a legszubjektívebb költeményekben is ott van, fölsejlik a környezet, ott vannak a társadalmi körülmények. Ezért válhat ez a líra költői dokumentummá, egy szegényedő, emberséget veszítő kor dokumentumává.
    Mindez formailag sokszínű költeményekben bontakozik ki. Simon Lajos érett költészetében a forma virtuózának bizonyul. Bármelyik költő előd hangján meg tud szólalni Tinóditól Arany Jánoson át József Attiláig. Ír szabad verset (Mint az akáccal a föld), szonettet (Szonett Helénáról), mesterien kezeli a népköltészet eszközeit (Virágénekek), ír balladát, regét, zsoltárt, van bravúrosan megszerkesztett rímjátéka (Fehér ebem). Mindez azonban nála nem öncélú játék. A formaválasztásnak fontos szerepe van, mindig a gondolatnak legjobban megfelelő formát keresi, és találja meg. Akkor is, amikor a virágének könnyed formája és a súlyos mondanivaló kontrasztot teremt, ami csak hangsúlyosabbá teszi a gondolatot. (Z-füzetek/129)
   

SÁNDOR GYÖRGY
   
Hová tűnt az a rengeteg pénz?
   
Almási Miklós válságkönyve
   
Mióta átadta az ELTÉ-n az Esztétikai Tanszék vezetését, Almási Miklós kedvtelve ír a legbonyolultabb gazdasági kérdésekről közérthetően, sőt szórakoztatóan.
    A történelmi jelentőségű válságról is ő adott ki könyvet elsőnek. Először a folyamatot elkezdő amerikai részletfizetési összeomlásról ír. Az amerikai polgár 30 éves részletfizetésre, alacsony kamatra (általában 5%) veszi házát. A kamat például 2001-ben 1-2%-os volt. A részletfizető házának értéke megnőtt, előfordult, hogy kétszeresére. Óriási vásárlási láz tört ki. Vásároltak, hiszen ott volt fedezetül a ház. 2004-ben a házárak csökkenni kezdtek, de a kamat emelkedett. Nagyon sokan nem tudták fizetni a megnövekedett részletet. 2009-ben 6 millió család vesztette el a lakását. Tönkrementek, s velük együtt robbant ki a pénzintézmények dominószerű csődje. A világ negyedik bankja, a Lehman Brothers 80-100 milliárdot vesztett, és minthogy akkor az állam még nem lépett közbe, a Lehman csődje magával rántotta a válságba az egész amerikai és részben az európai bankrendszert. Bár ebben az évben az állam 1200 milliárd dollárt költött arra, hogy a bankrendszer egészét megmentse, ez ma már késő, csődöt mondott az a neoliberális rendszer, amelyet még Ronald Reagan elnök idején hirdettek meg. Számos bank állami tulajdonba került. Ez azonban csak a luftballon kipukkadása volt. Almási eztán ismerteti az utat, amely elvezetett a válsághoz. Ezt egy rövid recenzióban ismertetni nem lehet. Néhány kiemelkedő állomást azért megemlítek:
    1. Eladósodás. Soros György írja: „a hitelek kintlevősége Amerika GDP-jének 365%-ára rúg.” Amerika nem tudott fizetni.
    2. Több pénz volt a piacon, mint amennyit beruházásokra tudtak fordítani. A felesleges pénzekkel való manipulálás jóval nagyobb bevételt hozott a pénzzel játszóknak, 2000 milliárdos veszteséget okoztak a nagy bankoknak. Ez az ellenőrzés hiánya miatt történhetett így.
    3. A pénzügyi rendszer, a neoliberalizmus idejében, a pókerjátékhoz hasonlóan működött, ahogy a kaszinóban történik. Franz Müntefering német szociáldemokrata a termelést elpusztító „sáskahadnak” nevezte azokat a felvásárló cégeket, amelyek bármilyen termelés nélkül óriási profitot vágtak zsebre.
    Az 1980-as években bevezetett dereguláció különösen a fejlődő államokban végzett óriási pusztítást. A dollár lebegtetésével, alacsony árfolyamon vettek és drága dollárért adtak el. Ez robbantotta ki a délkelet-ázsiai, a mexikói és az argentínai válságot. A berlini fal leomlása után a globalizáció megszüntette a bevont nemzetek önálló lehetőségét, hogy versenyképes árut termeljenek, s ez a nagy multinacionális cégek javára hozott hasznot. De itt új akadály tornyosul. Kína felcserélte a globalizáció egyirányú áramlási rendjét, és ezzel nyílttá tette a tőke alternatíváit.
    Világtörténeti fordulat állhat-e a válság mögött? Almási hisz az Egyesült Államok kikászálódásában a válságból, hazánk sorsáról viszont nagyon sötét képet rajzol.
    Mindez, és még sokkal több is olvasható Almási könyvében. A kritikus csak elismeréssel adózhat a nagyszerű teljesítményért. Talán az vethető a szerző szemére, hogy akik már olvasták előbbi könyveit, a szükségesnél valamivel több ismétlést találnak új munkájában.
    De aki elolvassa ezt a könyvet, többé aligha veszi be azokat a meséket, hogy „nekünk van más irány”. Egyforma az irány mindenütt, ahol a multinacionális cégek irányítják a gazdaságot. (Athenaeum)






KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
A-tól Sz-ig
   
Öt könyvről
   
Albert Gábor új kötetét (Ezüstóriás) élvezet olvasni egy-egy modernkedő, konfúzus monstrum után. Tán nem „modern”, de rögtön a kötet elején egy lakodalom néprajzi pontosságú mikrorealista leírása olvasható, aztán egy „senki földjén” játszódó háborús elbeszélés, amely azt bizonygatja, hogy a megbomló társadalmi körülmények visszfényében, a legnehezebb körülmények között is van emberség, segítőkészség, például előkerül egy pisztoly vagy egy járgány. A könnyen sematikusba forduló kuláktörténetben az a felemelő, hogy a most már nyugdíjas egykori üldözött nem bosszúra, istenverésére gondol, hanem arra, hogy volt ereje türelemmel elviselni, amit rámért a sors, vagy a politika. A címadó elbeszélés, az Ezüst óriás az evolúció allegóriája, csak tudnám, miért kell a hátoldali ismertetésben „metafizikainak” nevezni, a szerzőt pedig „a metafizikai realizmus” mesterének. Mi szükség ilyen marhaságokra? Ezek tán kedvet csinálnak a megvásárláshoz? Az egész kötet olvasmányos, megbízható, konzervatív realista alkotás, cselekményesen, megfigyelésekben gazdagon szól, mindnek van hangulata, azzá teszi a miliő és a lélekábrázolás-elemzés. Albert egyszerű emberekről ír, akik azonban értenek ahhoz, hogy pokollá tegyék egymás életét. Olykor „csak” italozás által – no de, ez a leginkább tipikus egész hazánkra nézve. Mint ahogy az a férfiak rémuralma is, ami nem zárja ki, hogy az asszonyok viszont gondolkozzanak. Kultúra? Ennek persze – akár az életben – nyoma sincs, eltekintve az elcsökevényesedett hajdani közösségi magatartástól, amit éppen az asszonyok visznek tovább. (Pont Kiadó)
    Aki A-t mond, mondjon B-t is – ezt teszem most, de messzire tekintve. Ha néhány értelmes és művelt személyt megkérdezünk, hogy kit tart az emberiség története legnagyobb alakjának, több név merül fel. Lesz, aki a reneszánsz sokoldalúság óriását, Leonardo da Vincit választja, más a kultúrát is továbbító hódítók egyikét, pl. Nagy Sándort, ismét más a görög szellemet mintegy összefoglaló Platónt, megint más a világszemléletünket befolyásoló géniuszok egyikét, egy Galileit, Rousseaut, Marxot, Einsteint választja… De kevesek fogják említeni a legnagyobbak közé tartozó Simón Bolívart, aki pedig egy egész (fél-)világrész sorsának szinte meghatározója volt: Latin-Amerikának spanyol uralom alóli felszabadítója, új országok létrehozója, új, máig érvényes latin-amerikai világszemlélet megalapozója. És most itt egy könyv (tulajdonképpen második kiadás): Simón Bolívar Válogatott írások című kötete, Benyhe János ragyogó fordításában, mely a szükségképpen elavult 19. század elejei spanyol szöveget friss magyar hangon szólaltatja meg. (A Venezuelai Bolivári Köztársaság Nagykövetsége kiadása.)
    Nemcsak a ma is mind érdekesebb földrész szellemiségének alapjai tűnnek fel itt, hanem általános, mondhatni, politológiai alapelvek, amelyeket a világos fejű s alapos akkori műveltségű szabadságharcos és politikus szinte úttörő módon végiggondolt, ahogy nálunk is megtette, valamivel később egy Széchenyi és egy Kossuth. Alapvető Bolívar történeti szemlélete, mely messze túlmutat az akkori helyi (azaz venezuelai, bolíviai, kolumbiai) érdeken.
    A szöveg persze romantikus zengésű, e tekintetben mindenképpen jellemzi a szerzőt – és korát. Noha Bolívar leghőbb vágya, egy „Latin-amerikai Egyesült Államok” létrehozása, nem jöhetett létre, témái ma is aktuálisak, az egyéni szabadság kulcskérdéseitől a társadalomszervezés és politikum alapvető szabályainak, korát megelőző liberális szemléletével, s ezen belül is mélységes humanizmusával – akkor, mikor a rabszolgaság még általánosnak tűnik (az Egyesült Államokban tovább fönnmarad, mint a Bolívar hatása alatt levő déli féltekén).
    Alapos jegyzetelés nem ártott volna; a mai olvasónak számtalan dologról fogalma sincs. (Egyetlen példa: mi volt az Új-Granada?) Nem is szólva a történelmi-politikai fordulatokról, az abban szereplő személyek kilétéről, a fejleményekről és így tovább – máig is fontos kérdésekig, mint épp a latin-amerikai országok fejlődése és egymáshoz való közeledése, az emberfajták ősi „bennszülött”, spanyol, afrikai, és a keveredésből létrejövő új amerikai – immár új öntudattal, melynek kulcskérdése a spanyol uralomtól való megszabadulás. Aminek épp Bolívar volt a legnagyobb harcosa s így került az emberiség történetének legnagyobb alakjai közé.
    A szöveg romantikus megjelenése ellenére (sőt, épp azáltal is) úgy olvasható, mint egy jó regény, s mennyivel több: regények százai-ezrei születnek meg belőle – mindmáig, mind fontosabbként. Hiszen amit Bolívar elkezdett, ma bontakozik ki igazán, mint az egész emberiség jót sejttető jövője!
    Bolívar a katonai szervezés, a hadjáratok géniusza volt, aminél csak azáltal lett még nagyobb, hogy győzelmei után a polgári demokrácia liberalizmusának sikeres harcosává lett. A valósággal való könyörtelen szembenézés jellemzi minden állásfoglalását és cselekvését, a hatalommal élés s annak önkéntes visszaadása: mindezáltal lesz a latin-amerikai történelem óriásává, országok, népek felszabadítójává és demokráciájának megszervezőjévé. Aligha van nagyobb alakja a történelemnek!
    Okos bevezető, szép válogatás, hasznos jegyzetek (a bevezető és a válogatás Simor András, a jegyzetek Szentgáli Zsolt munkája), míg az olvasó elragadtatása és gyásza: miért kellett ezt a párját ritkító tehetséget (is) alkotó ereje teljében, harminchat évesen elpusztítani (sőt, utolsó verseit el is veszejteni)? „Párját ritkító” – és a „pár” a vele sokban rokon Weöres Sándor volt, akivel még közös versciklust is „játszottak” egybe. Korabeli visszhang? „Népeim a halak” – mondja Pásztor Béla maga. (A válogatott kötet címe is Halak sírása.) (A Budai Középiskola kiadása.) És mégis: gyötrelmes és gyötrő kor révén „Nincs senkise, ki nálam többet látott” és: „Írnok vagyok, hát mindent leírok”. És hogyan? Mindig Sötét házban, szemközt a folyvást fenyegető s végül lecsapó halállal. (A Halál arca) Közben vannak szép pillanatok, sőt órák, egész életszakaszok. Ahogy megírja a Gyermeki karácsony elé nagy versében, természeti képekkel indítva, majd áttérve a társadalmira – miként végig az egész életművön. Mely folyton Búcsúi alkonyat. Mindvégig jelen van az üldözöttség érzése – csupán csak nem tudva, mi a bűne? (Büntetés.) De hiszen nemcsak ő maga az áldozat, a természetet is (már akkor) pusztítják (Madár az irtás fölött). Közben megjelennek a kisemberek társadalmának típusai: a kosaras asszonyok és a (több versben is jelképpé növő) péklegények. De épp egy pékinas elméjében bukkan fel az indokolt (de nem realizált) bosszú gondolata. Kötéltáncosok vagyunk s a valóság a bukás (Kötéltáncosnő). Kötéltánc az élet s benne a költészet, melyben igyekezni kell (magasabb fokon!) megmenteni még a közhellyé lett témákat is. (Kiung király nevenapja; Láz). Sok helyütt (s ez máig bevált költői fogás) a közvetlen élmény áttételesen, művelődési anyaggal épít-épül fel (Odysseus). Akadnak olykor kiagyalt látomások (Vaclav-versek). Másszor viszont a népballada fölfedezésével (ami Ortutay Gyula jóvoltából épp a harmincas évek végén, negyvenesek elején lett általános) elsőként fejezi ki úgy magát, mint később majd Nagy László! (Hét holló.) De megjelenik (még Thomas Mann előtt) a József-legenda. Ami nem zárja ki az élet apró örömeinek szerény nyugtázását (Új házban: „Otthonom van, én Istenem!”). Ám rögtön utána balsejtelmes búcsú az élettől: Vándormadarakhoz hasonlóan. Hiszen folyvást jelen van a fasizmus hozta iszonyat (Jelenés). Közben védeni (kellene) az elsatnyuló természetet is (Madarászok), sőt megismerni, figyelemmel kísérni törvényeit, rendjét (Geometria). Amivel nem nagyon fér össze az istenesség (Istenek ellen). Mi segíthet? „Mindent leírni – hajnalig” (Láz). A versekhez pedig: „Fussatok, mint a vád, szálljatok mint szörnyű üzenet!”
    A magyar (irodalmi) élet megfeledkezett e nagy költőről, s versei most jut(hat)nak el hozzánk, mert „… nemcsak Radnóti Miklós áll József Attila mellett, hanem Pásztor Béla is” (Bóka László). Akit kora egyik legnagyobbja, Weöres Sándor idejében felismert és elismert: miért ne tennénk meg most mi is, mai magyar olvasók?
    Ímé, a Monstrum. Évtizedek óta tudom, hogy az amerikai irodalom második világháború utáni főműveinek egyike (ha nem a főmű) Pynchon Gravity’s Rainbow című regénye, amely most a nem egészen sikeres Súlyszivárvány címmel magyarul is olvasható. No, hogy ezt a címet kifogásoló megjegyzést rögtön ellensúlyozzam, hadd dicsérjem először is a fordítót, Széky Jánost, akiről azt sem tudom, kicsoda, de teljesítményét mindenképpen csodálnom kellett. Azért szükséges ezt előrebocsátani, mert egy-egy ismertetés végén épp hogy egy-két mondatban dicsérik meg a fordítót (ha egyáltalán megemlítik), pedig most e fantasztikusan bonyolult mű fordítása akármilyen saját magyar szépirodalmi teljesítménnyel egyenértékű – nem is tudom, e fordító miért nem ír (ha csakugyan nem ír) saját szépprózát?
    Gazdagság egészen a zsúfoltságig, zsúfoltság egészen a követhetetlenségig , követhetetlenség egészen az olvashatatlanságig – épp csak az egész tömény, gazdag zűrzavar egyszerűen zseniális –, és a fordítás ezt tudja közvetíteni. Már amennyire egy követhetetlen alapmű közvetíthető, bár megkérdezhetjük: minek? Mert Pynchon világképet ad, de ez a világ maga a káosz, a benne feltűnő történelem pedig az esetlegességek halmaza. Ez persze illik a korhoz és helyhez: a második világháborút követő idők Németországához, az ottani megszállók, köztük szép számmal színesbőrű amerikai katonák, akiknek ősei épp a hajdani afrikai német gyarmatokról származtak, s az ősi népi világot a háborús amerikai nyegleséggel egyesítik.
    Ez azonban csak egyetlen motívum – a főszereplő a német technika, a rakéta amerikai figyelése és bámulata, a rettegéstől (London német rakétákkal való bombázásával indul a regény) a csodálásig, felkutatásig és utánzásig, sőt képzeletbeli új rakéták Amerikára irányulásáig. Rakéta – ez a főhős, a félelem s imádat tárgya. Az egyetlen világos, tiszta tárgy az egész olvashatatlanságig kusza 770 oldalas regény-monstrumban. Amely az elején (kedvcsinálóként?) ronda naturalizmussal és pornográfiával operál, ám erről a szerző később mintegy megfeledkezik, bár a katonás alpáriságról végig nem mond le.
    Úri jólneveltség után magam is katonaként tanultam meg a legtöbb disznóságot, ahogy Pynchon így „tanítja” regényében jámbor, angolszász erkölcsben nevelkedett olvasóját háború és béke megannyi disznóságára – ami a mai magyar irodalomban már egyáltalán nem különös: ez az új tárgyiasság, sőt: népiség.
    „Nép” azonban (ha az afrikai múltjára visszatekintő feketéktől eltekintünk) nincs a regényben, annál inkább népség, olykor meghatóan szép karakterekkel, mint egy kisfiú, aki kedves „háziállatát”, egy lemminget követi, keresi. Mindez csak egy-egy motívum a kaotikusnak ábrázolt történetben s történelemben. Melyben csak a pusztító technika, a radar s rakéta képviseli a „rendet” és logikát, ami vérfagyasztó humorban tűnik fel.
    Mindez együtt az irodalmi olvashatatlanság halhatatlansága. Nagy mű, melynek nálunk főhőse, ismétlem, a fordító. Meg az olvasó, aki képes végigkínlódni magát e monstrumon. Nem hiába teszi – korunk képe ez (is). Noha kilátás nélkül. Az egész mű olykor kalandregény érdekességű, mellesleg kémregény is, mikor az amerikai és szovjet felderítők nyomoznak a német „csodafegyver” után. Csupa zsúfoltság, végtelen asszociáció-sorokkal, leltárszerű felsorolásokkal, folyvást kissé öncélú epatírozással. Mégis nem árt nekünk, olvasóknak, annyira beleragadtunk a kötelezővé tett realizmusba.
    Bár e műből ez a fajta realizmus hiányzik, nem hiányzik a társadalmi töltés. Mely néha rakétaként robban a halhatatlanná tett olvashatatlanságban. Mi „robban”? Annak tudatosítása, hogy a globális üzleti világban a legjövedelmezőbb a haditechnika, utána meg a drog, a kábítószertől a gyógyszerig. A haszon pedig „ott ül” a nemzetközi konzorciumok kasszájában – háborún és békén túl, mindmáig. Hiszen kedves olvasóm, ma is állandóan találkozik az Aspirin reklámjával. A túlhaladott, de ma is használt lázcsillapító és fájdalom mérsékelő szer 1853 óta létezik, 1899 óta használjuk gyógyszerként, s ma is annyit fizetünk érte, mint a múlt század elején (már mint reális – nem inflált – árát tekintve). Előállítása ma szinte semmi – ára a régi, s a német óriáscég, a Bayer óriás vállalata hasznát növeli.
    Ez is szerepel a regényben, ha nem is így, személyes fogyasztásra „lebontva”, csak mint az ipari kémkedés tárgya – a gyógyszereken kívül gyilkos szereket előállító német ipari óriás – amerikai érdeklődése és érdekeltsége kapcsán. Ez (is) a kémregény tárgya – íme, napjaink Aspirin-fogyasztásáig teszi érdekeltté az olvasót… Szóval: túl a regény nyomozásán, a nyilvánvalóan háborús bűnös cég ma is létezik, s ki-ki ma is adózik neki, sőt a rendszerváltás jóvoltából a hazai konkurencia is megszűnt. Így állunk, így élünk, s mindez egy kusza kémregény (olykor rémregény) „mellék” szálaként. (Magvető)
    A verskötetek címéül általában egy, a szerző által jellegzetesnek tartott, mintegy összegező, kiemelt költemény címét szokták adni. Az Ezredvég olvasói által jól ismert (míg költészetünk egészében helyét máig el nem foglaló) orvos-költő kötetének címe: A dér tüze a kötet egyik versének közepéből van kiemelve – ami azt is jelzi, hogy a versek nincsenek „rangsorolva” és sokszor épp a „rejtett” szépségek tűnhetnek fel fontosnak. Ám a kötet egészében Szarka István korunk minden főproblémájával szembenéz. De sohasem programszerűen, még kevésbé a divatos világfájdalommal. Csupa okos, a mai, mindennapi nyelv szépségével és groteszk fordulataival nem egyszer a mélyebb gondolatokon átívelő közmondatoknak verssorokba tördelésével, pl. a kötet végén a bibliai kultikus versben. No persze a „természeti vallás” közelebb áll a szerzőhöz, noha olykor épp a Természetiben való pusztulás készteti modern jeremiádra: épp egy március 15-ei versben: „gaz nyakig ér, hol volt hol a gyár / a mezők rendje, az iskola kedve…” A bajokon a hetykeség sem segít: „Hát, jó hapsik, pláne dögös csajadékok… hova dugtuk az Osztályt / azt, ki magáért ébredt öntudatára…”
    E kiragadott sorok jelzik Szarka kritikus, mégis optimista költői hozzáállását: „Pompázunk itt a pusztulás közepében…”, „semmi a semmit körbekerüli”. Ismétlem: optimizmus? „Kezdjük, például innen / Ügyes légy, Forradalom”. Rögtön ezután a korszerű politikai vers mintapéldánya: Neolib agitprop. Közben képes visszanyúlni ősi jelképek értelmezéséhez – így a kereszthez (Veracruz).
    Nem hibátlan a kötet: a formai bravúrnak szánt Atoll nem több szójátéknál – kissé túlírt, túlspekulált, nem eléggé szerves. Bravúros, de nem több: nem lehet egy ötletet a végsőkig kiaknázni, ha nincs benne elég összefüggés, rend. De nagyon is indokolt „a hivatalos közegek” kifigurázása (A szemüket nézd) – a megoldás pedig, az akármilyen fiatal, akár csecsemőkorú új nemzedék (Hatvan). Akad modorosság is – épp a kötetcímet rejtő Az érett Flórá-ban, de ezt is (mint sok másikat) megemeli a végén, (mert) személyessé lesz. Olykor a versvégi rövid csattanó képes „megemelésre” (November). Egy-egy rövid vers is „sokatmondó”, pl. a Nélküle? az ihlet (és a befogadás?) kulcsa, közben nem marad rejtve a költő összetett személyisége (Hibás körökről). A kötet legvégén pedig a fő-feladat. „… találjuk meg egymást / csináljuk meg magunkat”. Ezt a maga részéről Szarka István már megtette volt. Az olvasó pedig mondogatja: „… jó hapsik, pláne dögös csajadékok!” (Hungarovox Kiadó)