SZABÓ LÁSZLÓ TIBOR
   
Villámcsődület
   
Pillanatok alatt fiatalok tucatjai lepték el a teret. Táskáikból, vagy kabátjuk alól könyveket kaptak elő és felmutatták a járókelőknek. Megdermedtek, ki-ki egy sajátos pózban tartotta maga elé a könyvet. A kínálat meglehetősen széles volt, az irodalom klasszikusaitól a politikai irodalomig bezárólag. Sokaknak feltűnt, hogy az ajánlott könyvek között a marxizmus számos klasszikusa és szubklasszikusa is szerepelt. Az államszocializmus megszűnte után ugyanis ezek a művek egyre kevésbé voltak fellelhetők a könyvesboltokban és a könyvtárakban, néhány évtized elmúlta után pedig már csak egyes antikváriumokban voltak kaphatók.
    Akik már találkoztak a villámcsődület jelenségével, azt várták, hogy a fiatalok néhány perc elteltével szótlanul eltűnnek. De nem ez történt, az alakok megtartották a kialakított pózokat és egyszerűen „lefagytak”, vagyis nem mozdultak. Valami kómaszerű állapotba estek és már órák óta ott álltak a tér egy-egy szegletében. A lelkiismeretes járókelők riasztották a mentőket, a rendőrséget és biztos, ami biztos, a tűzoltókat is.
    A kiérkező mentőorvosok nem tehettek mást, mint nyugtázták a kómaszerű állapotot, ami valóban nem volt egyértelműen kómának mondható. Órák teltek el, míg az orvostudományi egyetem egy ad hoc csoportja kiszállt a térre és alaposabb vizsgálatnak vetette alá a fiatalokat. Az már első látásra egyértelmű volt, hogy valamennyien egy korcsoporthoz tartoznak, legfeljebb néhány év eltérés lehetett közöttük. A szoborként megmerevedő tüntetőket a klinikára szállították és megkezdődtek az alaposabb vizsgálatok. Az áttörést a DNS-vizsgálatok hozták meg. Előkerültek a korábbi dokumentációk is, amelyek szerint ennél a korosztálynál széleskörű kísérletek folytak a DNS-ben tárolt információk átírására. A biológusok már elég régen képesek voltak a genetikai módosításokra, vagyis arra, hogy pl. mesterségesen előállított kémiai betűkkel beleírjanak egy élő sejt DNS-ébe. A főleg kutatókból álló bizottság azt feltételezte, hogy a fenti jelenség is ide vezethető vissza. Szociális diszfunkciók léptek fel: szervilitás helyett rendszerstresszt eredményezett a beavatkozás. A beszállított fiatalok állapota minden próbálkozás ellenére sem változott. Nem lehetett egyértelműen sem halálról, sem pedig kómáról beszélni, a vizsgálati alanyok mindenesetre érzéketlenek maradtak minden ingerre, hidegre és melegre stb.
    Az ügy az Államtanács elé került, amely szokásos heti ülésének egész időtartamát ennek a jelenségnek szentelte. Miután az egyetem tudós szakemberei felvázolták az esetet, megkezdődött az élénk vita. Az államelnök elsősorban annak akart utána járni, hogy milyen célból is jött létre ez a villámcsődület. Mit akartak a fiatalok a könyvek felkutatásával elérni?
    A legkülönbözőbb elméletek kerültek megtárgyalásra. A legképtelenebb közülük az volt, miszerint a tüntetés célja nem volt más, mint arra biztatni az embereket, hogy olvassanak többet és lehetőleg jó irodalmat. Lehurrogták a felszólalót, hiszen elképzelhetetlen, hogy egy ilyen tüntetést hátsó politikai szándékok nélkül szervezzenek meg. A fősámán, aki a történelmi egyházak jogán volt jelen az Államtanácsban – hiszen a legősibb magyar vallást képviselte a testületben – az esetből rögtön igazoltnak vélte a magyarok sumeroktól való leszármazását, hiszen az egyik feltűnő helyen felmutatott könyv éppen a sumer-magyar eredettel foglalkozott. Azt már nem tudta meghatározni, hogy az említett kötet pozitív vagy negatív megítélést tartalmazott-e a szóban forgó témában. Mindenesetre bejelentette egyháza igényét egy jelentősebb összegre, amely az ide vonatkozó kutatások anyagi alapjait erősítené.
    A kultuszminiszter egyértelműen a színházak megerősítésére vonatkozó igény kifejeződését látta a tüntetésben, hiszen ez nem lehetett más, mint egy művészi állókép, egy csodálatos tabló. Közvetlenül ezután felhívta a jelenlevők figyelmét a színházak sanyarú helyzetére.
    A legnagyobb vitát a politikai irodalmon belül megjelenő marxista művek felmutatása váltotta ki. A résztvevők egyszerűen nem értették, hogy miként kerülhettek ilyen fiatal emberek kezébe Marx, Engels, Lenin és más, hasonló eszmeiségű szerzők könyvei. Volt, aki veszélyes földalatti összeesküvést gyanított a jelenség mögött, mások pedig egyszerű tévedéseknek minősítették az eseteket. Véleményük szerint a nyomdák összekeverték a régebbi lemezeket és a botanikai, ornitológiai stb. művek helyett ezeket nyomtatták ki és adták át a terjesztőknek. A fősámán az elmondottakat élénk és helyeslő mozdulatokkal kísérte, majd megerősítette, hogy az ilyen esetek csakis tévedéseken és félreértéseken alapulhatnak. Őt például egy hazafias lap újságírója kerek és dús szakálla miatt összetévesztette Marx Károllyal és meglehetősen becsmérlő hangon írt róla. A sajtóperben azután vállalnia kellett a bocsánatkérést, az újságnak pedig a kiigazítást. A bíróság egyébként Marxot is elmarasztalta szakálla és közgazdasági nézetei miatt.
    Az Államtanács döntése értelmében a kómaszerű állapotban levő fiatalokat a Szoborparkban állították fel Marx, Engels és Lenin társaságában. Ez megnyugvást hozott a vitában, azonban nem jelentette a probléma végleges megoldását. Az elkövetkezendő hónapokban ugyanis újabb és újabb villámcsődületekre került sor és az eredmény a legtöbb esetben ugyanaz volt, mint korábban. A Belügyminisztérium tartotta magát az Államtanács döntéséhez és valamennyi kómaszerű állapotba jutott tüntetőt kivitte a Szoborparkba.
    Mintegy félév eltelte után a Szoborpark zsúfolásig megtelt, a külföldi látogatók kétségbeesetten kutattak fényképezőgépeikkel Marx-Engels szobra után, de többnyire csak könyvet maguk elé tartó fiatalokba ütköztek. Újabb intézkedések váltak szükségessé.
    Az Államtanács mint mindig, most is igen nehezen hozta meg döntését. A grémium, amelyben a kormány tagjain kívül számos egyfős párt, többszáz kisegyház és a legnagyobb plázák képviselői voltak jelen, először egyszerűen el akarta tüntetni az egykori tüntetőket. A halálbüntetést azonban már régen megszüntették a köztársaságban és a különböző börtönökbe és fegyházakba sem lehetett szétszórni a vita tárgyát képező alanyokat, mivel a jogrendszerben egyetlen olyan paragrafus sem találtatott, amely büntetést helyezett volna kilátásba az adott esetekre vonatkozóan.
    A mentő ötlet a kultuszminisztertől származott. Be kell őket állítani az ország különböző könyvtáraiba a könyvespolcok elé és így sajátos reklámként lehet őket hasznosítani. A zseniális terv fokozatosan meg is valósult és a Szoborpark külföldi látogatói is könnyen megtalálhatták a marxizmus nagyjait.
    A terv kezdetben hibátlannak tűnt, egy idő után viszont furcsa jelenségekre lettek figyelmesek a könyvtárosok. A felállított fiatalok egy-egy látogató megjelenésekor megmozdultak, rámutattak a társadalomtudományi könyvekre, kimondottan az ott felejtett marxista szemléletű kötetek felé terelték az érdeklődést vagy olyan vitatott művekre, amelyek szintén az ez irányú gondolkodás kialakulását segítették elő. A könyvtárosok tanácstalanok voltak, az Államtanácshoz pedig csak kósza és többnyire értelmezhetetlen hírek jutottak el, amelyekkel a legfőbb testület nem is tudott foglalkozni. A folyamat megállíthatatlanná vált.

VALLOMÁS
   
GYÁRFÁS ENDRE
   
Íróiskoláim
   
„Akarod-e, hogy megtanítsunk írni?”
    Nem az elsős tanító nénik hirdetik magukat így. Egyre több íróiskola működik napjainkban. Jónevű írók, költők, esszéisták vállalják, hogy tandíj fejében kreatív (?) írásra oktatják a jelentkezőket. Nem igazán kárhoztatható ez. Akad, aki hímző, varró, főző, programozó tanfolyamra költi a pénzét. Mások miért ne költhetnék a szépírás megtanulására?
    Nem kételkedem a résztvevők jövőbeli sikereiben. Abban sem, hogy a képzés során önbizalmuk erősödik, frusztráltságuk enyhül vagy elmúlik. Ha már szorongásainkat kibeszéljük-kiírjuk, nem mindegy, hogy artikulátlanul vagy artikuláltan, szerencsés esetben artisztikusan tesszük-e.
    Nekem, akárcsak pályatársaim zömének, nem adatott meg az írásművészet elsajátításának ez a módja. Megspóroltuk a tandíjat. Miből is telt volna rá?
    Senki se higgye azért, hogy nekünk nem voltak íróiskoláink! Nem az egyetemekre, főiskolákra gondolok. Az önképzőkörökre már inkább. Hadd emlékezzem azonban a középiskolás diákéleten túli társaságokra, amelyekben kisinasként magam is elleshettem a szépirodalom teremtésének fogásait!
    Elleshettem? Rossz szó. Gyakorolhattam!
    Az én nemzedékem már nem élvezhette a kávéházak pezsgő irodalmi életét. A Hungária, alias New York kurta sportszer áruházi intermezzó után már nyitva állt, csakhogy a mi zsebünk nem bírta. Az általunk nagyrabecsült írók sem márványasztalok mellett dolgoztak, hanem leginkább eszpresszóban, otthon vagy valamelyik alkotóházban.
    1957–58-ban egy-egy józsefvárosi presszóban néhányan Benjámin Lászlót vehettük körül, máskor meg sétálhattunk vele – peripatetikus iskola – a kopottas utcákon. A presszó nem mindig volt felolvasásra, vitára alkalmas hely.
    Az akkori Engels, ma Erzsébet téren a mára lebontott belvárosi művelődési ház azonban nagyszerű lehetőséget kínált. Egyik termében 1953-tól Karinthy Frigyes, 57-től Nagy Lajos nevét fölvéve – előbb Timár György költő, majd Gesztelyi Nagy Zoltán újságíró irányításával – tizenöt-húsz fős írói kör tartott hetenként egyszer összejövetelt.
    Nem hallgattunk oktató előadásokat, sőt, egyáltalán nem hallgattunk, hanem ki-ki felolvasta legfrissebb írását, többnyire verset, de gyakran hangzott el novella, regény- vagy drámarészlet. Nem emlékszem, hogy bármelyikünk is megsértődött volna az azonnali bírálatoktól. Ha mégis megorrolt, igyekezett palástolni, és már gyűjtötte az erőt, hogy legközelebb ő legyen az ádáz kritikus.
    Társaságunkban egyaránt voltak idősek és fiatalok, műveltek és félműveltek, gyári munkások és hivatalnokok, tanárok és diákok. Klubvezetőink nem alázták meg a gyenge művek szerzőit. Elemzésnek, kivesézésnek még akkor is örültünk – figyelnek ránk! komolyan vesznek! –, ha a summázás nem kedvezett nekünk.
    A fiatalok közül többen indultak el itt az írói pályán: Simor András, Nyerges András, Tabák András, H. Barta Lajos. Valamint akik már nem lehetnek közöttünk: Derzsi Magda, Viczián Erzsi, Simon Emil, Faludi András.
    Megadott témára sohasem kellett írnunk. Azaz hogy… Timár György egy évig a BUMI, a Budapesti Műsoriroda szerkesztője is volt, és néhányukat kabarészámok írására ösztökélt. Próbálkoztunk sanzonnal, kupléval, villámtréfával, blüettel, és azt hiszem, nem ártott, hogy a könnyű műfajban is szert tettünk némi rutinra.
    Nemcsak a saját „termékeinket” tárgyaltuk meg. A folyóiratok akkoriban kezdték közölni a sematizmussal szakító, vádló és önvádló írásokat. Ezekről is beszélgettünk, s ha jól emlékszem, vitáinkban már világnézeti, szolidan politikai különbségeink is megjelentek.
    A klub 1957-ben füzet formájú antológiát adott ki a tagok műveiből, mottóul Babits-idézetet választva: „Mindenik embernek lelkében dal van, / És saját lelkét hallja minden dalban, / S akinek szép a lelkében az ének, / Az hallja a mások énekét is szépnek.”
    Egyetemista koromban a pesti bölcsészkar alkotókörét látogattam, fent említett barátaimon kívül, Ágh Istvánnal, Baranyi Ferenccel, Bella Istvánnal, Orbán Ottóval, Tóth Évával. (A Kilencek csoportja és a Tiszta szívvel társaság évekkel később alakult meg.) A dékáni hivatal megbízásából Pándi Pál, majd Koczkás Sándor tanár foglalkozott velünk. A kétheti két-három órában a legújabb írásainkat olvastuk fel és vitattuk meg. „Sebző” bírálatok nemigen hangzottak el. Talán a tanár jelenléte, vagy az együtt startolók szolidaritása, óvatossága fékezte nyelvünket. Egymás zsengéiről – bár nem mindegyik volt zsenge – stílusparódiákat faragtunk a kölcsönös megbecsülés jegyében.
    Sűrűn publikálhattunk az Egyetemi Lapokban, az Egyetemi Színpadon pedig „kortárs” színiakadémisták, pályakezdő előadóművészek – Győry Franciska, Sólyom Kati, Benkő Éva, Kézdy György, Fodor Tamás, Szersén Gyula és mások – mondták el verseinket, rövid novelláinkat. Ily módon a szintén „kortárs” közönség által is megmérethettünk.
    Ez az alkotókör színvonalasabb volt, mint az Engels téri, hiszen az írói vénával megáldott tagok nagyobb arányban vettek benne részt. (A bölcsészkarra eleve azok jelentkeztek, akiket érdekelt a nyelv, az irodalom.)
    A műfordítás gyakorlását két „iskolánk” is segítette. Az egyik Kardos László körül csoportosult. Oda járt többek között Baranyi, Tandori Dezső, Géher István. Én néhány társammal szerdánként Benedek Marcell lakásán üldögéltem a süppedő fotelekben. Mindkét professzor egyúttal kitűnő műfordító is volt. Egy-egy megjegyzésük, jótanácsuk hatására a következő órán fordításunk „javított kiadásával” jelentkeztünk. Tanáraink nem mosolyogtak meg, ha fejszénket nagy fába vágtuk: rímeket keresgéltünk, ritmust dünnyögtünk, hogy magyarul szólaltassuk meg Goethe, Byron, Claudel, Lorca, Dylan Thomas költeményeit.
    1960 táján a Pest Megyei Hírlap kulturális rovatának két vezetője, Garami László és Prukner Pál néhány irodalmi oldallal bővítette a napilapot. Rendszeresen jártunk a szerkesztőségbe, ahol néha a megyében élő nagy öregekkel is találkozhattunk: Áprily Lajossal, Dutka Ákossal, Falu Tamással, Török Rezsővel. A klubdélutánokon ritkán adódott alkalom, hogy irományainkat felolvassuk. Nem is bántuk. Hasznosabb volt hallgatni az anekdotákat, „nagy idők nagy tanúinak” szelíd-szarkasztikus évődését.
    Duzzadt a keblünk, mondanom sem kell, amikor verseink az övéikkel egyazon könyvben jelentek meg: a lap által kiadott 1960-as, majd 1962-es Dunatáj című antológiában.
    Garamiéktól időnként feladatokat kaptunk, újságíróiakat, melyeket azért mi íróiaknak tekintettünk. Egy ízben például azt, hogy vonatozzunk, buszozzunk el a megye egyik községébe, Bényére, töltsünk ott néhány napot, és beszélgetéseink, tapasztalataink alapján írjunk beszámolókat a falu hétköznapjairól. Tanúi lehettünk egy csetepatés téeszelnök választásnak, amikor is a hatalom zsarolással, erőszakkal egy messziről jött „idegent” állíttatott a gazdaság élére. „Mélyinterjúkat” készítettünk a két pappal, a tanárokkal, a szavahihetőnek látszó falubeliekkel.
    Nem emlékszem, hogy „tényfeltáró” cikkeink megjelentek volna a hírlapban – valószínűleg nem –, de írói valóságérzékelésünk szempontjából aligha akadt volna számunkra jobb iskola a határban.
    Tanítványokat széltében-hosszában toborzó újmódi íróiskolákról meditáltam e memóriapróbáló múltidézés elején. Szándékom nem az összevetés volt, nem a „bezzeg az én időmben” szajkózása. De ha már a múltat említem: hadd forduljak egy pillanatra a régmúlt felé. Comenius, Apáczai Csere, Hatvani professzor, Csokonai Vitéz és mások példája azt igazolja, hogy a tudomány és a művészet mesterségbeli részét csak jókedélyű és szorgalmatos gyakorlással, a kész vagy csupán félkész „remek” bátor és rendszeres próbára bocsátásával lehet elsajátítani.
    Ha a szépíró mesterséget akarjuk tanulni, nem megtanulni, csak tanulni, legelőször is – József Attila szavaival – valódi világot kell hörpintenünk.
    S ha valaki még a habzó égre is áhítozik, ne törődjék a képzavarral: pokolra kell annak menni.

MÉRLEG
   
ZÁSZLÓS LEVENTE
   
Ady verstitkaiból
   
Az emberi tudat kilátótoronyként működik; kitekintő ablakai a születés, a halál, a szerelem és a barátság misztikus titkai felé nyílnak. A költészet, a zene s a képzőművészet évezredek óta ezen metafizikai világ mélyrétegeibe igyekszik lehatolni, s a hétköznapi logika számára követhető magyarázatot találni. A témák folyamatosan ismétlődnek – mi újat hozhat hát ugyanabban a gondolatkörben, a rég elhaltak után egy újabb alkotó? A kérdés kétségtelenül a műalkotás maradandóságának feltételére utal. Ilyen értelemben tehát minden igazi alkotó szükségszerűen egyedi, vagyis predesztináltan magányos. Ezen a jelenségen a még fiatal Vajda János is eltűnődött:
    
    Nem ért minket soha senki!
    Mind hiába dalolunk.
    Barátom, mi e világon
    Mindig egyedül vagyunk.
    Forró vulkán a mi szívünk,
    Fagyos hóhegy a fejünk…
             (Költő barátomhoz II. 1858.)
    
    Ady Endre továbblép; az ő versvilágában a magány mitikus színezetű, s az átvett természeti képek a szimbolikus összkép szerves részei, a motívumok egymásba olvadnak:
    
    Szívük izzik, agyuk jégcsapos,
    A Föld reájuk fölkacag
    S jég-útjukat szánva szórja be
    Hideg gyémántporral a Nap.
                           (Az Illés szekerén)
    
    A természeti kép hangulati kibontakoztatása Ady előtt először Vajda János lírájában jelenik meg. Az éjszakai erdő (rémteli!) a magányérzet szimbolikus rajza:
    
    Igy ül a hold ádáz vihar után
    Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
    És néz alá a méla éjszakán
    Bánatosan, de szenvedélytelen,
    Hallgatva a sírbolti csöndességet
    A rémteli sötét erdő alatt,
    Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
    Hervadt levélre halkan hullanak…
                                   (Harminc év után)
    
    Az éjszaka Vajdánál érzékelhető misztikus színezetű hangulatvilágának hatása már a költő életében nyomon követhető. Kialakulóban levő lírai korhangulat bontakozik ki: egyenes út a szimbolizmus felé. Perdöntő bizonyítéka ennek Békássy Helén verse, a Hózivatar, amely Kiss József A Hét című folyóiratának 1895/2. számában jelent meg:
    
    Leszáll az estnek holló szárnya
    Zord fenyves feketél az árnyba,
    Szakállát rázza tél apó –
    Sűrűn, sűrűn esik a hó;
    S a hópehely
    Fehér lepel
    Gyanánt terül a földre el –
    Süvölt a szélvihar nagyot…
    Magam vagyok!
    
    Homály borul a nagy szalonra,
    A kandallónak tüze lomha,
    Árnyak húzódnak a falon,
    Kisértet ül a pamlagon, -
    S rémképeket,
    Vad szörnyeket
    Alkot a lázas képzelet! –
    A szél veri az ablakot…
    Magam vagyok!
    ………………………………..
    A kandallóban hűl a szikra,
    Nincs ki az üszköt lángra szítsa;
    Elhamvad a meleg parázs,
    Recseg az ablak, – zeng a ház –
    És sem szivem,
    Sem tűzhelyem
    Föl nem derül, ah sohasem! –
    Egyedül élek és halok…
    Magam vagyok!
    
    A motívumok tizenöt évvel később, A rém-mesék uhuja című Ady-versben újraélednek. A magányos, nyomasztó hangulatú éjszakában ismét megjelenik a rém; itt már a mítosz és a megélt élet szétválaszthatatlanul azonos:

    Fél-hajnal csöndje s a szobán
    Nagy, kék fülekkel ostobán
    Egy furcsa bagoly átröpül,
    Mint a rém-mesék uhuja.
    
    Szárnya veri az ablakot:
    Magam vagyok és én vagyok,
    Igy nem éreztem soha még
    S nem láttam az életemet.
    
    Talán elszáll, ha fölkelek?
    Hajh, hajnalodó éjjelek.
    Hajh, múltam, sorsom, életem,
    Nagy, kék fülű uhu-madár.
    
    A motívumok egységes képbe rendeződnek; Ady szimbolizmusa az archaikus életérzés mítoszát alakítja képpé. Ám motívumai nem csak a hangulati hatást szolgálják, kibontakozásuk előzménye a megtörténtek lehangoló realitása. A szimbolikus kép azonos az átélt valósággal. A magányban érződő halálközeli élmény Ady mindegyik versében személyes mitológiájának egy-egy történetében is megfogalmazódik, amelynek valós háttere többnyire homályban marad. Íme, egyik teljesen megfejtettnek vélt verse:
    
    Holdfény alatt járom az erdőt.
    Vacog a fogam s fütyörészek.
    Hátam mögött jön tíz-öles
    Jó Csönd-herceg
    És jaj nekem, ha visszanézek.
    
    Ó jaj nekem, ha elnémulnék.
    Vagy fölbámulnék, föl a Holdra;
    Egy jajgatás, egy roppanás,
    Jó Csönd-herceg
    Nagyot lépne és eltiporna.
              (Jó Csönd-herceg előtt, 1906)
    
    Földessy Gyula, az Ady-versek tudós szakértője a vers indítékát magával a költővel eszközli: „Ady egy felolvasásában úgy kommentálta ezt a verset, hogy ebben nemcsak arra gondolt, mikor az ember éjjel egyedül járva, fütyörészéssel riasztja el magától a rettenetes félelmet, csendet, de arra is, hogy jaj volna neki, ha egyszer, míg él, elhallgatna és engedné, hogy a halálnál borzasztóbb csend ráfeküdjön…
    Kommentálásának igazát megerősíti Ady egyik 1903-ban édesapjához írt nyílt levele. Bevezetésül arról ír, hogy otthon, falujukban-létekor milyen jól érzi magát a csöndes, gondolattalan vegetálásban, majd: „Te tudod édesapám, hogy csak egy napig. […] Aztán rés törik a nagy kerten… bezúg a lárma, bezubog a lelkembe az élet s én rohanok tőletek el, vissza… úgy érzem, agyonnyom a csönd, darabokra bomlik a testem, elrohad a tüdőm, ha nem szaladok a zajba, ha nem csapok össze valakivel, ha harsogva nem kiabálok én is bele a nagyvilági lármába.”
    A témához Ady egy másik levelében is visszatér: „Mert én imádom a falut, a természetet, a csöndet, a pihenést és sokra becsülöm önmagam társaságát, de mindebből éppen elegendőt kaptam egy fél életre.” (1903. december 1. Levél Lédának és férjének Párisba.)
    De a vers nem erről a vidéki, fizikai magányról szól. Ez a csönd Adynál az intellektuális magányérzet csöndje, ami a fizikai egyedüllétben erősödik föl benne s cselekvésre késztető erőként működik. Voltaképpen az elmúlás feldolgozhatatlan tudatérzéséről van itt szó, ami elől menekülne. A csönd a fizikai magány bekövetkeztekor megjelenő halálfélelem szimbolikus kivetítése, megszemélyesítése, az elviselhetetlen haláltudat jelképe. A fizikai és az intellektuális magány mögött még egy hangulati motívum húzódik, az éjszaka deprimáló hatása. Révész Béla Ady trilógiája című könyvében ír erről: „Akkor is észrevettem, hogy éjszakára mennyire megváltozott Ady hangulata. […] Tekintete elborultan a mennyezetet nézte, szinte nyomasztó volt a depresszió, ami alakját körülzárta…”
    Földessy Gyula összefoglaló észrevétele Ady költészetéről tökéletes definíció: „a motívum-mozzanatokat sok idegen helyről szedte, de olyan eredetiséggel rendezte el őket, hogy egészben a legsajátosabb Ady-verset formálta ki belőlük.” Földessy általánosított megállapítását a költő fent idézett kétszakaszos verse igazolja legmeggyőzőbben. Ám a vers kulcsfontosságú mondatára nem figyel föl. Íme, egy rejtett értelmű motívum: „És jaj nekem, ha visszanézek.” A vers 1906-ban íródott Milánóban, egy kávéház teraszán, kellemes körülmények között. Mi motiválhatta a visszatekintés komorságát? A mondat ótestamentumi történetre utal, amelyben Szodomából, a bűnös, züllött városból kimenekülő Lóthoz így szól Isten: „Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne vessz.”
    Ady nyugtalanító félelmének okozója az a végzetes betegség lehetett, amivel hat évvel előbb, debreceni újságíró korában egy artistanő, Rienzi Mária fertőzte meg, aki később évekig a lipótmezei tébolydában sínylődött és ott is halt meg, 1932-ben. A vérbaj következményei Ady első párizsi útján, 1904-ben törtek elő. A történetet Révész Béla Ady-Léda című könyvében rögzítette: „Dodó vitte Ady Endrét a legkitűnőbb párisi specialistákhoz, akik közül az egyik megdöbbenve konzultálta a bajt. […] Ady Endrét a betegség lázasan ágyba döntötte, Lédáék elhelyezték a maguk lakásában, szobát nyitottak, Ady Endrét szigorú kúrára fogták, kezein a sebek sajgását kenőcsökkel enyhítették. […] Hónapokig eltartott ez a gyötrelmesség. […] Ez a lelki rengés elkisérte kezdettől a haláláig.” A történethez hozzátartozik az is, hogy amikor Ady Debrecenből Nagyváradra kerül s a Szabadság című lap munkatársa lesz, Rienzi Mária is átköltözik Nagyváradra. Ekkor írja Ady:
    
    Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
    De elkísérjen egész a síromba.
    
    A vers Fantom címmel a nagyváradi Szabadságban jelent meg, 1900. március 11-én. Révész Béla szerint Léda ekkor figyelt föl Adyra. Párizsból visszatérve, Ady a Három Holló borozóban írta meg végzetének némileg átszínezett történetét a Mihályi Rozália csókja című novellájában, visszatekintve arra a nőre, akinél „hatalmasabb nő nem elegyedett” az életébe. Ady számára tehát a visszatekintés a vers megírásakor (1906) félelmetesen nyomasztó volt:
    
    „És jaj nekem, ha visszanézek.”
    
    A bibliai motívum itt most nem átvett hasonlat, hanem a teljes azonosulás: Ady saját megélt Szodomája. És ez a rettegés, ez a végzetes, betegség-okozta magányérzet jeleníti meg az éjszakában Jó Csönd-herceget, azt a rémalakot, aki csak nevében azonos a Pierre Louys francia költő verséből ismert mitikus személlyel, bár a névazonosság nem véletlen, hanem tudatos átvétel. Csönd-herceg a félelem-okozta, cselekvésre késztető erő. Működik, de optimista távlatot nem nyit –, ellentétben a francia költő Csönd-hercegével, aki magabiztos önbizalommal halad célja felé.
    
    A Hold, ha éjidőn betévedek
    a kőrisek közé, fehérlő fényben
    mutatja meg egy tiszta tó vizében
    föl-földerengő álomképedet.
    
    A szikkatag földön, a part előtt
    lábad nyomát látom kirajzolódva,
    hogy ráláthassanak a sötét titokra,
    s lássam a vérét vesztett szűzi nőt.
    
    Hűs ölekér nem térek a vadonba,
    melyeket tőröd keresztként ragyogva
    átjárt, ó nem! – a sűrű éjszakában
    
    a mocsarak gázlóját követem,
    s meghódítok egy éji szigeten
    egy istennőt, ki ott ül egymagában.
                (Pierre Louys: Csönd-herceghez.
                     Zászlós Levente fordítása)
    
    Bölöni Györgytől tudjuk, hogy Ady ismerte a verset, a névátvétel egyértelműen bizonyítható: „Akkoriban mindannyiunk kezében ott forgott Van Bever és Paul Leautaud kitűnő kis antológiája, a Poétes d’Aujourd hui, mely az utolsó húsz év francia költőit szedte össze. Ady ebből válogatta ki azokat a költőket, akiket jobban megszeretett és közelebbről akart ismerni. Verlaine, aztán Maeterlinck, Pierre Louys…” (Bölöni György: Az igazi Ady. II. kiad. 1955. 91. old.)
    A Csönd-hercegek tehát csak névrokonok. Amíg Pierre Louys Csönd-hercege csupán a rémmesék figurája, Adyé a lélek mitológiai mélyrétegeiből emelkedik a költő fölé. Szimbolikus motívumai a megélt, megszenvedett valóságot is jelentik. Mindez azonban magyarázatul nem vezethető vissza természettudományos alapokra, mint ahogyan az Rába György tanulmányában (Egy Ady-szimbólum költőisége – francia forrásának tükrében. Jelenkor, 1977/12. sz.) olvasható: „A vers gondolatmenetéből egyértelműnek kell ítélnünk, hogy ez a rém épp azért jó, mert rossz: amíg űzi a költői Ént, csakis addig él, sőt, épp ez az űzettetés élteti. […] Csönd-herceg nem más, mint a létért vívott harcban a darwini kiválasztás elvének testet öltött alakja, az elv látomásként megjelenített élménye.”
    Azonban a motívumok a háttér ismeretében nem a természetes kiválasztás gondolatára utalnak, hanem a mindenkori jelenből történő, állandósult menekülésre, amely előtt nem nyílik biztató távlati kép.
    Ezt az életérzést Ady előtt Vajda János is megfogalmazta, de nem szimbolikus képek mögé rejtve:
    
    Vesszőfutás volt létem köztetek.
    Mi enyhített, fönntartott életemben,
    Csak a saját lelkemből meritettem.
                                        (Halál 1893)
    
    A történelmi korszakokban föltünedező szimbólumok esztétikai motivációjukon túl, egyéb üzenetet is hordoznak. Rendszerint ez az „egyéb” a fontosabb: a közeg lelkiségébe, gondolat- és érzelemvilágának metafizikai rendszerébe enged betekintést. A szimbólumok idő múltán változhatnak – de csak formailag, alakilag idomulnak át, üzenetük változatlan marad.
    Diogenész hordója kétezernégyszáz év múltán Hamvas Béla számára, Tiszapalkonyán barakká szögletesedett, de a benne rejtőzködő szellem érintetlen maradt.

KÉPZŐMŰVÉSZET
   
BÁLVÁNYOS HUBA
   
A humánum szólamai
   
So-Ky
   
A So-Ky régóta ismert „cégjelzése” a Sós László – Kemény Éva alkotó(házas)párnak. A Soki azért is hangzik ismerősen itthon – és könnyen megjegyezhetően –, mert szépen rímel a becéző Zolira, a csokira, a Lokira és társaikra. Barátságos embléma a Soki, nekünk meg, akik szeretjük őket, különösen az.
    Persze, úgy magunk közt, morfondírozhatunk azon, miért kapta vajon kettejük egyességében Sós László a betűkép elejét? Hogy mi oka volt, mi nem, nekünk ma úgy tűnik, a So védelemül lép a Ky elébe. Ma, mondom, amikor már tudjuk, nem akármilyen hátrányokkal, sőt veszélyekkel kecsegető alkotó éveknek néztek eléje akkoriban.
    Eleinte úgy tűnhetett, hogy kiállásuk a közéleti-politikai szférában maga a lojalitás. Akkor ez volt hátrányos a másképp gondolkodók szemében. Azután egyre inkább az eszmei következetesség vált rossz üzletté a politikai piacokon. Egyáltalán, mi okból vállalt, és vállal ma politikai plakátot valaki, amikor a reklám, de még a kulturális plakát is kifizetődőbb? Rosszul kérdezek, mert az okosan igazodók számára igenis tud jó üzlet lenni a politikai plakát is. Helyesbítem a kérdést: mi okból vállal ma a kurrens romboló eszmék elleni politikai kiállást valaki, – valójában megrendelés nélkül –, amikor ennek gondjait, kockázatait, mint tudjuk, kettejük mellett nem sokan vállalják?
    Kész a leltár címmel válogatott műveik kiadása elé írták a következő sorokat: „Leltárunkban nem szerepelnek kincsek és drágakövek, de megtaláltuk Pandora szelencéjét. Akkor már, sajnos, nyitva volt. Önkéntelenül is a segítés és jobbítás szándékával kerestük a megoldást: hogyan lehet ezen változtatni?”
    Pandora a görög mitológia szerint az a nő volt, akit a világ feletti uralmát féltő Zeusz teremtett, hogy megbüntesse az emberiséget, amiért Prométheusz ellopta nekik a tüzet. A tüzet, ami a teljesedő szabadságot hozta az emberiségnek.
    Prométheusz figyelmeztette testvérét, Epimétheuszt, hogy ne nyissa ki a szelencét, amelyet az asszony hozott, mert baj lesz. Nem is nyitotta ki. De Pandora kinyitotta.
    „Kinyitotta Pandora szelencéjét” – szoktuk mondani, ha valaki olyat tesz vagy mond, amivel a bajok, szerencsétlenségek gátjukat szakító áradatát indítja el, a megfontolt célzatossággal rosszindulatú, mások megalázására, erkölcsi megsemmisítésére irányuló vádaskodások, rágalmak lavináját zúdítja valakire. Használjuk e szállóigét alkalomadtán valamely személy meghatározó tulajdonságainak, illetve jellemvonásainak összefoglaló jellemzésére is „valóságos Pandora szelencéje” formában. Olyan embertársunkat jellemezve vele, akinek alaptermészetéből eredően minden megnyilatkozása rosszindulatú, mások kárára történik. (Így olvasható az Interneten.)

      


    Legáltalánosabban azt mondhatjuk, vállalják azt, amit – mi úgy gondoljuk –,  nem lehet nem vállalni: a humán értékeket az embertelenség ellenében. Ha a művészi szuggesztió más műfajokban alig, vagy egyáltalán nem tud kellő hatással lenni a társadalom fogékonyabb lelkületére, akkor plakát kell! Szólni, felmutatni, igenelni és tiltakozni! Ezt tudja a plakát műfaja még akkor is, ha nem kerülhet utcára. A bensőből vezérlő lelkiismeret ezt a feladatot rótta kettejükre. A feladat termi a tehetséget, ez igaz, de a feladat felismeréséhez az a valami kell, ami ebben a két emberben egyformán megvan. Együtt. Bereczky Loránd írja: „Ritka, s talán az egyik komolyan számba vehető értéke ennek az életműnek, hogy két ember harmonikus együttes élete és együttes munkája »egy emberként« jellemezhető.”
    „Az én vezérem bensőből vezérel!” Talán leginkább meggyőző e tekintetben az a Remember plakát, amelyen virágot helyeznek a krematóriumba elégetésre belökött ember kilógó kezébe. Ez a visszafogni nem tudott érzelmesség erről árulkodik. Ahol mértéke nincs az embertelenségnek, ott csak a mértékén túlfutó érzelem tud hiteles lenni. Pedig így, formában, kifejezetten mértéktartó. A virág nem naturális, nem történés, csak jel. Jele a kimondhatatlannak…
    Az a lengyel kisfiú, aki tudva, hogy a felemelt karok a megadás jele, áll rémülten az egykori fotón, és a So-Ky plakáton, sárga csillaggal a lángokban: SHOAH (héberül a holokauszt).
    Az ARBEIT MACHT FREI! (a munka szabaddá tesz) felirat egy plakát alján középütt úgy emelkedik, mint fent a krematórium füstje. Ezzel a vizuálisan elhitető eszközzel belénk égeti a hamisság rettenetességét. Albumukban ez az emberfüstöt okádó krematóriumkémény még további három plakátvariációban kelt bennünk sorvasztó reakciókat.
    Érzelmi hitelével talán leginkább az a plakát nyűgözi le a nézőt, amelyen – rásütve egy vérző sárga Dávid-csillag – egy magába roskadt ruhátlan ember tölti ki teljesen a képmezőt. Rodin Gondolkodója ruhátlanságában a konkrét egyes fölébe emelt, általánossá sűrített Ember. Itt is több ez az alak, mint megbélyegzett zsidó. Az emberiség tragédiája: a holokausztban az emberi nem aláztatik meg.
    Érzelmileg nem kevésbé szorongató a roma holokauszt plakát testetlenné szublimált lovainak vágtája ki a képből, ki ebből a világból, ahol ma is vezetnek sínek a semmibe (Auschwitzba…).
    Egy holokauszt-plakát Duna-parti cipői is – a vértócsával együtt is – jelek csak, mint az a bizonyos virág. Nem akarják megjeleníteni az eseményt. A tényleges bronzcipők ott a Duna-parton, naturális valójukkal, naturális gag-re adhattak ötletet a gyalázkodóknak.
    Az embertelenség ellen, a gyilkos őrület ellen ilyen indulatokból fakadó, és ilyen indulatokat kiváltó plakátok szép számmal akadnak az életműben. Különös értékük mégis, hogy mértéktartón artikuláltak, átgondoltan működő nyelvi elemekkel szólnak. Nincs bennük az a fojtogató artikulálatlanság, ami érzelmileg teljesen indokolt volna.
    Mennyire odább van még, hogy Pandora szelencéje ismét zárva legyen! Szomorú bizonyíték rá, hogy az alkotópáros kénytelen kemény szatírával reagálni az újabb és újabb kétségbeejtő aktualitásokra. Annyira, hogy újabban – a véleményszabadság jogán – már politikusok arcképeit sem tudják mellőzni. És sajnos nem tudják mellőzni a horogkeresztet sem. A skinhead tarkójára tetovált bakancsos horogkereszt-figura láng-markában szorongatott baseballütő már kilép a fejéből. Ez a skinhead tarkó még további nyolc fotómontázsnak ad szoros keretet. Ember-e az, akinek mindez meg tud teremni a fejében? Hiteles utcai eseményekkel vegyest, a politikai populizmus személyei és jelképei forrnak a megélt politikai történések nyomasztó képeivé.
    De van trikóra nyomtatott jelanyaggal beszélő képsoruk is azokról az értékkontrasztokról, eszmék és törekvések ellentéteiről, amelyeknek kereszttüzében élünk. A LÁRI-FÁRI „műhelyplakát” háromszor öt képkockája lenyűgöző lényeglátás bizonysága. Ha alkotásaikból az érzelmi indíttatás meggyőző hitelét olvassuk ki, láthatjuk mindig azt is, hogy állásfoglalásaikban a felemelt fejű Ember intellektusa szól. Lehetne félrehúzódni is, de kell kimondani. Példás az a jelkultúra, amellyel itt állítást és tiltakozást tudnak kifejezni. Példa lehet erre a két kéz három variációja: ökölben: pálmaággal és gyilkoló késsel; mutató ujjakkal: „maguk fajta, magunk fajta”; nyitott tenyérrel: „szolidaritás”. A fehér galambok „párbeszéd”-e ellenében döbbenetes a megkoronázott (!) „oszt jó napot” (kis fejen nagy korona…). A mozdony füstje: „Auschwitz”, alatta „indul a vonat”. Ugye, ismerős? A kakastollas csendőrkalap jelzi, nem hárítható a náci halál-apparátusra a magyar zsidók, jelesül a zsidó értelmiség elpusztítása. Ha ezek ellenében piros csokornyakkendős play boy nyuszik mondogatják, hogy nem félünk, akkor most tényleg nem félünk?
    A So-Ky alkotópáros legmarkánsabb karaktervonásait hordozó nagyszámú politikai plakát mellett korántsem számít mellékterméknek a felirat nélküli politikai fotómontázs. Ez náluk egyértelműen személyes kifejezési forma, amire végképp nincs intézményes megrendelés. Annál inkább van rá „társadalmi megrendelés” előhívta személyes belső késztetés. Annak az egyetemes emberi társadalomnak a megrendelésére, amelybe velünk együtt ők is beletartoznak.
    Ez a széles társadalmi megrendelés hívja életre környezetféltő plakátjaikat is. Sokakkal együtt ébresztik a lelkiismeretet, terelik figyelmünket a levegő, a víz, a fák, egyszóval a földi élet veszélyeztetettségére. Lírai vagy drámai felhívás ez az élhető világ védelmére. Amiközben a bámulatos leleménnyel megtalált motívumok s a lényegre redukált megjelenítés a plakátnyelv eminens alkalmazási módját mutatják, a problémát átlátni képes intellektus az, ami a forma tartalmát hozza.
    Nincs az informáló, figyelemfelkeltő, figyelmeztető és hatásra szervezett közlési formának olyan területe, olyan funkciója, amelyben So-Ky ne alkotott volna maradandót.
    Szép kulturális plakátjaikból is közreadnak itt egy keveset, s ez a kevés is képes megmutatni a témával való érzelmi-formai azonosulásuk képességét. A drámai pólust itt a „Harakiri” és a „Ha” plakátjai képviselik, a lírai szépséget pedig a Kodály, a játékosságot a „Szárnyas Fifi”, a komolyság méltóságát meg a két Bartók-plakát.
    S végül a minőség egy sajátos elismerése: Kemény Évát és Sós Lászlót – mint egy személyt – 1993-ban a japánok és az AIAP által összeállított toplistán a világ száz legjobb grafikusa közé sorolták.