BIRTALAN FERENC

Erkélyjelenet

Holnap vasárnap, az Úr pihenőnapja.
Erkélyemen nyers beton
– következik a fenti sorból –,
szombaton.

A berozsdált költő – én –
a gép előtt, a forgószéken ül,
sokszor azt se tudva, mily napon,
magában, istentelenül.

Maholnap zöldkockás lesz az erkély,
mosolyogtató aranyüveggel.
Az Úr pihenőnapján
meglocsolom a betont reggel.
Aztán a jövő héten
talán már pénteken
kiteszem az asztalt,
mindkét székem.
Ragyog az erkély,
mindenem készen,
ahogy délelőtt meséltem.
Kicsit elücsörgök
– remélem, nem fog éppen esni –,
ábrándozok a messzit nézve.
Eszembe jutsz
– ugye, nem nevetsz ki –,
odaképzellek a másik székbe.
Zöld az is.
Lehetne más színű, de zöld.
Mindennek van miértje.

BOLDOGH DEZSŐ

Paprikáskrumpli

                                           Novák Valentinnek,
                                           Chipes M@tyi kiötlőjének, barátsággal

Mit szepegessen tán honi lírai poszton az elmém?
– telvén magzom erőt, bögyörőm sem tűri kilétük…!
Dúlok az űrbe s pennám korpusza fénybe karistol.
El, tova innen, a zárt üdülő vár hol – poetákra
csippesedő kusza mámori gőg – el is ájulok immár
önnön versemnek szavalatjaitól, ahogyan
zseng’ ovodás – korom óta teszem, valahány agyabugynak
ellene is, amikért gaz bátyáim felelősek.
Itt csupa bódult láng-fi ragyog, már illuminált mind,
asztrolo-szókat, szanszkrit adómát, svéd fecserészést
hallhat az ember, a szőke koboldtól meg csupa
shakespeare-i káromlást s röhögést. Bár jómagam is tonn’
számra gyártom a lírát, maffiafő vagyok inkább,
nyolcadiki, Kelemen-felirat merdzsómnak a rendszám
tábláján vala díszül, tisztel a házbeli szutykos,
s persze a környék, fél kilométer körbe bitang is.
Zsebcseleimről most nem szólok, sajna csekély nép
ámula látván majd’ maradonna-szerű csoda trükkö-
zéseimet, noha íróként, lám, érik a posztom.
Mondja a Berka Attila is újfent, „hű te Valentin,
fejlődsz, már-már boldoghi csúcsokat is közelítsz…!”
És most itt kavarom én szeszteli gőzzel a bográcst,
lassan krumplipüré lesz, fortyog, Napban a kő izz,
alkonyi fény, vad csikkteli költő-kert, kutya-lányok
jönnek a szomszédból, már mind kezemet nyalogatja,
telve a hőlég, szöszke leánkámat tapogatván
dúl-ful a költő épp valamin, itt sincs evöeszköz
mint a Batyesznél, esteli metrót várnak a pockok,
szöszke leánkámmal már hexameter-fecserészünk,
új ezer oldalaimmal majd betörök, fala Dévény-
nek beszakadhat és vele sok korcs, posz-agyu senki
lesheti gyomrom tartalmát – tán ne kakáljon
az ember? – s szerte csodálhat… (Folyt. Köv.)

NOVÁK VALENTIN

Sírkerti versek

Égdelej
(Kosztolányi Dezső)

És negyven cigarettám „nekropolisz Logodidban”,
jó Desirém, alakod füstgomolyítja elém…
Cinterem utcán bálba kisértesz… Csend napi estély
lomha keringőjén égdelejedbe kilépsz.

Karinthoszi főre
(Karinthy Frigyes)

Most mindenkinek unt koponyája körül, Fricikém… Így
írunk, tétova tollal, fütyörészve sután:
fáremidó… Csont-osztály jól kiröhög: minek ádáz
„serke-petélés”? (Free-gyesre törekszik a Mort…)

Vissza + váltás
(Ady Endre)

Búgnak a tárnák. És odalenn kukacok zakatolnak.
Rest, csupa-száj törpék sírnak: elég a morál!
Torz szkeleton-paripád kérdez: no, csacsinszka világod
és borüveg csontod vissza ki váltja, ha kell?
 

SZABÓ LÁSZLÓ TIBOR
   
Villámcsődület
   
Pillanatok alatt fiatalok tucatjai lepték el a teret. Táskáikból, vagy kabátjuk alól könyveket kaptak elő és felmutatták a járókelőknek. Megdermedtek, ki-ki egy sajátos pózban tartotta maga elé a könyvet. A kínálat meglehetősen széles volt, az irodalom klasszikusaitól a politikai irodalomig bezárólag. Sokaknak feltűnt, hogy az ajánlott könyvek között a marxizmus számos klasszikusa és szubklasszikusa is szerepelt. Az államszocializmus megszűnte után ugyanis ezek a művek egyre kevésbé voltak fellelhetők a könyvesboltokban és a könyvtárakban, néhány évtized elmúlta után pedig már csak egyes antikváriumokban voltak kaphatók.
    Akik már találkoztak a villámcsődület jelenségével, azt várták, hogy a fiatalok néhány perc elteltével szótlanul eltűnnek. De nem ez történt, az alakok megtartották a kialakított pózokat és egyszerűen „lefagytak”, vagyis nem mozdultak. Valami kómaszerű állapotba estek és már órák óta ott álltak a tér egy-egy szegletében. A lelkiismeretes járókelők riasztották a mentőket, a rendőrséget és biztos, ami biztos, a tűzoltókat is.
    A kiérkező mentőorvosok nem tehettek mást, mint nyugtázták a kómaszerű állapotot, ami valóban nem volt egyértelműen kómának mondható. Órák teltek el, míg az orvostudományi egyetem egy ad hoc csoportja kiszállt a térre és alaposabb vizsgálatnak vetette alá a fiatalokat. Az már első látásra egyértelmű volt, hogy valamennyien egy korcsoporthoz tartoznak, legfeljebb néhány év eltérés lehetett közöttük. A szoborként megmerevedő tüntetőket a klinikára szállították és megkezdődtek az alaposabb vizsgálatok. Az áttörést a DNS-vizsgálatok hozták meg. Előkerültek a korábbi dokumentációk is, amelyek szerint ennél a korosztálynál széleskörű kísérletek folytak a DNS-ben tárolt információk átírására. A biológusok már elég régen képesek voltak a genetikai módosításokra, vagyis arra, hogy pl. mesterségesen előállított kémiai betűkkel beleírjanak egy élő sejt DNS-ébe. A főleg kutatókból álló bizottság azt feltételezte, hogy a fenti jelenség is ide vezethető vissza. Szociális diszfunkciók léptek fel: szervilitás helyett rendszerstresszt eredményezett a beavatkozás. A beszállított fiatalok állapota minden próbálkozás ellenére sem változott. Nem lehetett egyértelműen sem halálról, sem pedig kómáról beszélni, a vizsgálati alanyok mindenesetre érzéketlenek maradtak minden ingerre, hidegre és melegre stb.
    Az ügy az Államtanács elé került, amely szokásos heti ülésének egész időtartamát ennek a jelenségnek szentelte. Miután az egyetem tudós szakemberei felvázolták az esetet, megkezdődött az élénk vita. Az államelnök elsősorban annak akart utána járni, hogy milyen célból is jött létre ez a villámcsődület. Mit akartak a fiatalok a könyvek felkutatásával elérni?
    A legkülönbözőbb elméletek kerültek megtárgyalásra. A legképtelenebb közülük az volt, miszerint a tüntetés célja nem volt más, mint arra biztatni az embereket, hogy olvassanak többet és lehetőleg jó irodalmat. Lehurrogták a felszólalót, hiszen elképzelhetetlen, hogy egy ilyen tüntetést hátsó politikai szándékok nélkül szervezzenek meg. A fősámán, aki a történelmi egyházak jogán volt jelen az Államtanácsban – hiszen a legősibb magyar vallást képviselte a testületben – az esetből rögtön igazoltnak vélte a magyarok sumeroktól való leszármazását, hiszen az egyik feltűnő helyen felmutatott könyv éppen a sumer-magyar eredettel foglalkozott. Azt már nem tudta meghatározni, hogy az említett kötet pozitív vagy negatív megítélést tartalmazott-e a szóban forgó témában. Mindenesetre bejelentette egyháza igényét egy jelentősebb összegre, amely az ide vonatkozó kutatások anyagi alapjait erősítené.
    A kultuszminiszter egyértelműen a színházak megerősítésére vonatkozó igény kifejeződését látta a tüntetésben, hiszen ez nem lehetett más, mint egy művészi állókép, egy csodálatos tabló. Közvetlenül ezután felhívta a jelenlevők figyelmét a színházak sanyarú helyzetére.
    A legnagyobb vitát a politikai irodalmon belül megjelenő marxista művek felmutatása váltotta ki. A résztvevők egyszerűen nem értették, hogy miként kerülhettek ilyen fiatal emberek kezébe Marx, Engels, Lenin és más, hasonló eszmeiségű szerzők könyvei. Volt, aki veszélyes földalatti összeesküvést gyanított a jelenség mögött, mások pedig egyszerű tévedéseknek minősítették az eseteket. Véleményük szerint a nyomdák összekeverték a régebbi lemezeket és a botanikai, ornitológiai stb. művek helyett ezeket nyomtatták ki és adták át a terjesztőknek. A fősámán az elmondottakat élénk és helyeslő mozdulatokkal kísérte, majd megerősítette, hogy az ilyen esetek csakis tévedéseken és félreértéseken alapulhatnak. Őt például egy hazafias lap újságírója kerek és dús szakálla miatt összetévesztette Marx Károllyal és meglehetősen becsmérlő hangon írt róla. A sajtóperben azután vállalnia kellett a bocsánatkérést, az újságnak pedig a kiigazítást. A bíróság egyébként Marxot is elmarasztalta szakálla és közgazdasági nézetei miatt.
    Az Államtanács döntése értelmében a kómaszerű állapotban levő fiatalokat a Szoborparkban állították fel Marx, Engels és Lenin társaságában. Ez megnyugvást hozott a vitában, azonban nem jelentette a probléma végleges megoldását. Az elkövetkezendő hónapokban ugyanis újabb és újabb villámcsődületekre került sor és az eredmény a legtöbb esetben ugyanaz volt, mint korábban. A Belügyminisztérium tartotta magát az Államtanács döntéséhez és valamennyi kómaszerű állapotba jutott tüntetőt kivitte a Szoborparkba.
    Mintegy félév eltelte után a Szoborpark zsúfolásig megtelt, a külföldi látogatók kétségbeesetten kutattak fényképezőgépeikkel Marx-Engels szobra után, de többnyire csak könyvet maguk elé tartó fiatalokba ütköztek. Újabb intézkedések váltak szükségessé.
    Az Államtanács mint mindig, most is igen nehezen hozta meg döntését. A grémium, amelyben a kormány tagjain kívül számos egyfős párt, többszáz kisegyház és a legnagyobb plázák képviselői voltak jelen, először egyszerűen el akarta tüntetni az egykori tüntetőket. A halálbüntetést azonban már régen megszüntették a köztársaságban és a különböző börtönökbe és fegyházakba sem lehetett szétszórni a vita tárgyát képező alanyokat, mivel a jogrendszerben egyetlen olyan paragrafus sem találtatott, amely büntetést helyezett volna kilátásba az adott esetekre vonatkozóan.
    A mentő ötlet a kultuszminisztertől származott. Be kell őket állítani az ország különböző könyvtáraiba a könyvespolcok elé és így sajátos reklámként lehet őket hasznosítani. A zseniális terv fokozatosan meg is valósult és a Szoborpark külföldi látogatói is könnyen megtalálhatták a marxizmus nagyjait.
    A terv kezdetben hibátlannak tűnt, egy idő után viszont furcsa jelenségekre lettek figyelmesek a könyvtárosok. A felállított fiatalok egy-egy látogató megjelenésekor megmozdultak, rámutattak a társadalomtudományi könyvekre, kimondottan az ott felejtett marxista szemléletű kötetek felé terelték az érdeklődést vagy olyan vitatott művekre, amelyek szintén az ez irányú gondolkodás kialakulását segítették elő. A könyvtárosok tanácstalanok voltak, az Államtanácshoz pedig csak kósza és többnyire értelmezhetetlen hírek jutottak el, amelyekkel a legfőbb testület nem is tudott foglalkozni. A folyamat megállíthatatlanná vált.




BARANYI FERENC

Egy a tizennégyből

A Petőfi-versek leghivatottabb fordítóinak szoborparkja van a kiskőrösi emlékmúzeumban. Bolgár, finn, kínai, lengyel, német, olasz, orosz, osztrák, román és szlovák költők mellszobrai. Tizennégyen vannak. Itáliát e prominens társaságban Giuseppe Cassone képviseli.
Ki is volt ő?
A szabadságharc leverése után számtalan magyar emigráns húzta meg magát – vagy harcolt tovább – Itáliában. Helfy Ignác a szellem harcmezején tette ezt, ugyanis két irodalmi lapot is szerkesztett odakint: a Perseveranzát és az Alleanzát. Kapcsolatba került tehát olasz költőkkel, akiknek figyelmét igyekezett Petőfi Sándor költészetére felhívni. Nyersfordításokat készített például Dall’Ongaro és Cicconi számára, akik elsőként tolmácsolták kielégítő színvonalon Petőfi néhány alkotását Dante és Petrarca földjén. Aztán Emilio Teza, Domenico Milelli, Federico Piantiero, Pier-Giuseppe Maggi, Gaetano Oliva és Mario Rapisardi kísérletezett a magyar költő „áthonosításával”.
Ám teljes nagyságában a mi Petőfinket egy béna és süket szicíliai költő: Giuseppe Cassone jóvoltából ismerhették meg az olaszok. Cassone Notóban született, 1843-ban. Katonának nevelték, ám huszonnégy esztendős korában hűdés érte, attól kezdve élete hátralevő – elég tetemes – részét tolókocsiban vagy „matracsírban” töltötte, akárcsak Heine, aki egyébként kedvenc költői közé tartozott. Hatvanhét évet élt.
Petőfi verseivel először német fordításban találkozott. Annyira megtetszettek neki a „gran poeta ungherese” művei, hogy azon nyomban hozzálátott nyelvünk elsajátításához. lelkesen írta Meltz Károlynak Kolozsvárra: „Rajongok Petőfiért, a zseniális költőért, aki egyike a világ legnagyobb dalnokainak s gondosan tanulom a magyar nyelvet, hogy hazámat Petőfi válogatott költeményeinek fordításával gazdagíthassam.”
Cassone végül is csaknem egész költői oeuvre-jét lefordította Petőfinek. Részben ebbéli tevékenységének köszönhette levelező kapcsolatát Hirsch Margittal, egy művelt, ifjú magyar hölggyel is, akibe beleszeretett. Szerelme nem maradt viszonzatlan, noha nem teljesedhetett be, hiszen sohasem találkoztak. (Hirsch Margithoz intézett leveleit egyébként nemrég adta ki Roberto Ruspanti udinei professzor.) Ez az eszményi szerelem volt Cassone számára a legfőbb ihletforrás 1906 és 1910 között. Ebben az időszakban, élete utolsó négy évében több verset írt, mint az előző évtizedekben együttvéve. E szerelem inspiráló ereje a János vitéz strófáinak átültetésekor is segítségére volt.
Cassone méltán kapott szobrot Kiskőrösön. A fordítóról tehát már tudunk. Ideje a költővel is megismerkednünk, legalább három vers erejéig.
 

GIUSEPPE CASSONE

Álomvárás

Szemem lehúnyom, hogyha jő az álom,
mielőtt még halál zárná le végleg,
mert kínoz már sivatagára látnom
az öröm virágtalan mezejének,
könyörtelen gyötrelmem megtalálom,
ha homlokon vér áztat büszkeséget…
Szemem lehúnyom… Álmok, fényes álmok,
veletek boldogabb világba szállok!


 A legfőbb kín

Tenger fájdalmamat kiállom,
de annak kínja ölne meg,
ha itt lennél s azt kéne látnom:
téged gyötör, hogy szenvedek.


Hirsch Margit kisasszonyhoz*

Ó Margit, mikor arcodat csodálom,
egy édes gondolat enyhíti lelkem
szomorúságát: egyszer – mégha álom
csupán ez is – elnyerlek életemben.

Homlokod tiszta tükrén át a szellem
buzdulását ha tündökölni látom:
vigasztalást nem kell tovább keresnem,
szent jóság éltet, lényedből sugárzón.

Csak Szép s Igaz – mi más lehetne tárgya
állandósult szerelmednek Magyarföld
ékessége, legkedvesebb leánya?

Ha nézem arcod, ezt ismétli bennem
a szívem hangja suttogón: Nemes hölgy,
csak boldogság kísérjen életedben!

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI
________________
* A szonett címét Cassone eleve magyarul vetette papírra.

MEGMENTETT OLDALAK

Tíz éve, 59 éves korában halt meg Mikes Tamás. Lapunk régi szerzői közé tartozott,
hosszú éveken át közöltük írásait. Ez a prózája nemrégiben előkerült hagyatékából való.
   

MIKES TAMÁS
   
Béke
   
(Részlet a „Gödör” című önéletrajzi regényből)
   
Úrnapja, 1945. A Maros felőli alvég falusi házain vakít a friss meszelés. A legelő zöldell egészen a kiserdőig, csak a közeli füvön látni a port. Húsz napja nem esett. Az ártér már teljesen kiszáradt, fakószürke, keményre szikkadt sár. És ez a szürkeség a legelőt is lassú elnyeléssel fenyegeti. Mint ahogy közelről nézve a kiserdő fái is szárazak. A legszélső fán ruhadarabok csüngenek, alattuk, a pocsolyává apadt parti vízben tíz-tizenöt gyerek gyömöszöli egymást. Kicsit arrébb, szál gatyában, Pása horgászik. Háta vörösesbarnára sült. Csak én nem vagyok csupasz, fehér ingem és shortom kirí ebből a képből, de ebben a kérdésben kivételesen engedelmeskedem Rozi néni utasításának. Semmi baj, hiszen a helyi banda úgysem vesz be a játékaiba, túl kicsinek és túl úri fiúnak tartanak.
    Nem messze tőlünk Maris áztatja a lábát. Velem küldték, nem tudva Pásáról meg a dzsipről, amely ide hozott minket.
    Pása nagy türelemmel pecázik, engem is erre tanított. Nagyokat hallgatunk, élvezzük a nyugalmat. Igaz, följebb a felrobbantott vasúti hidat építik, de az csak monoton zaj, inkább álmosító. Az is igaz, fél órája sincs, hogy három katona kézigránáttal fogta ki az alakulat ebédjét, de azt a robbanást már befedte a nagy nyugalom.
    A gyerekzsivaj távolodik, elnyeli az erdő.
    Maris kicsit nehézkesen feláll, hozzánk döcög. Hasa miatt már csak piros pöttyös, rövid ujjú ruhájába fér bele, amit egyre bővebbre enged. Uzsonnakosár van nála. Bőven felpakolt, Pásának is jut a fehér kenyérből meg a sült csirkéből.
    Pásának láthatóan tetszik ez az egész, a nagy hasú nő, a kisfiú, akit halászni tanít, s főleg hogy a dolgok, mióta „Hitler kaputt”, annyira elcsitultak. Az ezred nyugalomba süppedt, mindenki üldögél, várja a leszerelést.
    Miután csak a csontok maradtak, Pása elássa őket, majd a vízhez megy, megnézi a botokat, de egyelőre nincs kapás. Így hát cigarettát csavar, rágyújt, és bámulja a sárgásan folydogáló folyót. Maris kicsit beljebb, a part lankáján hanyatt dől, és hamarosan alszik, kendővel az arcán. A kendő alól szelíd szuszogás hallatszik. Lapos köveket gyűjtök, és kacsázni próbálok velük, eléggé sikertelenül. Pása nézi, majd elvesz egy követ, és elhajítja. Az vagy hatot pattan a vízen, végül nagyot kondul egy kiálló vason, és felugrik a magasba.
    Váratlanul zaj hallatszik a kiserdő felől. Pása odakapja a fejét, de én is jól ismerem: német villámgéppuska. Három rövidebb sorozat visít, jó messze, majd vad kelepelés következik. Az erdőszél nem moccan, valahol mélyebben lőnek. De kik? Nyilván ez izgatja Pását is, mert a földre tapasztja a fülét. De a fegyver most elhallgat. Pása mégsem veszi el a fülét a talajtól vagy egy percig. Utána azonban megelevenedik, felkapja a botokat, felrázza a kábult Marist, mindenkit a dzsipbe parancsol és indít. A mezőn kirázza a lelkünket a gyorsan haladó kocsi. Maris próbálja is megfékezni Pását, de nem tudja, amíg a házak közé nem érünk. Ott kitesz minket, és elszáguld a város felé.
    Akkor már mi is halljuk a motorbúgást. Rögtön felismerem a harckocsimotort. Egy Tigris gördül ki az erdőből, s utána még egy. A hátsónak a tornya kicsit csálén áll, de az első sértetlenül görög a mezőn. Oldalukon a szürkésfekete álcafesték, rajta a vaskereszt fekete-fehér rajza. Az első most megáll, eldördül az ágyúja. A lövedék sivítva száll, egyenesen a túlparti jegenyesorba, amely a hídra vezet. Két fa jobbra-balra dől a találattól, s jókora fekete földgejzír vág az égnek reccsenő robbanással. Madárraj röppen a magasba, és kering tétován, mialatt a lövés nyomán a száraz fű tüzet fog odaát. Most a hátsó is megszólal, a tornya ugrik egyet, és a gránát az elforduló csőből egyenesen a híd felé repül. Szerencsére nem talál, valahol följebb a vízbe csapódik, inkább csak hallani lehet, mintsem látni a szökőkútban felvágódó vizet. A hídépítők mindenesetre eszük nélkül elrohannak. Jól teszik, mert a következő lövedék a megmaradt traverzeken robban, s a vasak a vízbe hullanak, magukkal sodorva az új fahíd egynémely darabját is.
    Maris rosszul van. Láthatóan megártott neki az ágyúzás. És még nincs vége. Megint dörrenés, megint sivítás, majd robbanás. Ezúttal jóval mögöttünk, a templomkertben töri a fákat a lövedék. Még jó, hogy idén nem tartják meg a körmenetet. De bent mise van, nem irigylem őket.
    Az utca végén motorzaj. Egy lapos harckocsi jön. Még sohasem láttam mozdulni, a tankszín végén kuksolt a nagyok tövében. De most igencsak rohan. Alacsonyabb a harmincnégyeseknél, de jókora ágyúcső meredezik belőle. Teknősbékára emlékeztet. Most, hogy mozog, és nem takarják a nagyobbak, látni, hogy fekete, és nem zöld, mint a többi. Ez fel sem tűnt eddig.
    A robogó harckocsi lassít, a vezetőnél kinyílik, és Pása kiint: menjünk innét! Mutatom, hogy Maris rosszul van. Becsapja a vezetőajtót, gázt ad és kisiklik a mezőre. A Tigrisek nyilván meglátják, mert az első ráirányítja az ágyúcsövet, de elkésett. A lapos tank ágyúja elbődül, szinte az arcunknál érezzük a légnyomást, és a Tigris elején máris robban a gránát. Elborítja a füst. A hátsó tolat, de máris mellé csapódik egy lövés, amitől a csálé torony egészen előrebillen, az ágyú a földet söpri, és az egész mindenség lassan lesodródik a hátráló testről. Az gyorsít, és eltűnik az erdőben. Az első tank már nagy lánggal ég, majd fel is robban. Pásáék állnak még pár percig a szélső házaknál, majd gázt adva elmennek. Ekkor már három teherautónyi katona érkezik, az NKVD-s Deák főhadnagy parancsnoksága alatt. Lehajolva közelítik meg a kiserdőt, megkerülve az égő Tigrist. Az egyik teherautó sofőrje ismerős: Pása barátja. Intek neki, odajön. Mutatom az ájult Marist. Nagy nehezen felemeli, és begyömöszöli a sofőrfülkébe. Nekem csak a platón marad hely. A kocsi fordul, és nyaktörő iramban robog, mint látom, a Szentesi út felé, a kórházba. Egészen a feljáróig hajt, ott hatalmasakat tülköl. Kiszalad a portás, majd vissza, hamarosan ápolók jönnek hordággyal, és beviszik Marist az épületbe. Jegor hazaindul velem. Útközben kis híján összeütközik a megint dzsipen ülő Pásával. Az néhány szót vált vele, majd a rét felé robog. Mi hazamegyünk.
    A dörrenéseket persze a fél város hallotta, Henrik bácsiék is. Mikor egyedül érkezem, sejtik, hogy baj van Marissal.
    – Eltaláltak?
    – Csak elájult. Bevittük a kórházba.
    – Legyen hála a Mindenhatónak! Neked nem esett bajod?
    – Pása kivitt minket a Kolinda utca sarkáig. Csak nem tudtam Marist megmozdítani.
    – Egyáltalán mi volt ez?
    – Két német tank. De szétlőtték őket.
    – Németek?!
    – A kiserdőből jöttek.
    – Akkor lehet, hogy a szerbek felől. Biztosan onnét menekültek.
    – De akkor miért lőttek a hídra?
    – Még nem ismered a németeket?
    – De ismerem. Csakhogy ha én ők vagyok, a rétre sem bújok ki.
    – Nyilván eltévedtek.
    Deák főhadnagy más véleményem van. Mint szemtanút kell kihallgatnia, hiszen Pása nem volt ott, amikor a németek lőttek. A térképen is meg kell mutatnom mindent. A hídon dolgozók eléggé zavarosan beszéltek, most kerekedik ki előtte, mi is történt. Meg előttem is, hogy az oroszok miért azzal a lapos fekete harckocsival jöttek.
    – Gondoltuk, a Ferdinándra nem tüzelnek rögtön, elvégre az is német. De ezek már veszettek voltak.
    – Meghaltak?
    – Eltűntek. Az erdőben csak fegyvereket meg lőszerhüvelyt találtunk. Valahogy kimenekültek a találat után a kocsiból, mert senki sincs benne. A másikban sem, de hát azt nem is találtuk el. Átmehettek a folyón. Elég baj. Hajtóvadászatot kell rendezni utánuk. SS-ek. Azok ilyen őrültek.
    – Az ostrom alatt is azok voltak.
    – Meg mindig. De ez a mi gondunk. Köszönöm, hogy bátor voltál.
    – Pása volt bátor.
    – Katona, ez a dolga.
    – Marisról nem tud?
    – Megmaradt a gyereke is meg ő is. Fektetik. Az orvos azt ígéri, hamarosan talpra áll. Ilyen kutyák! És két hónappal a háború után!
    – Még nincs két hónapja.
    – Az mindegy. Itt majdnem egy éve béke van. Nagyon féltél?
    – Megszoktam.
    – Ezért külön kitépem a belüket. Hogy ilyet kell megszokni terhes nőknek és gyerekeknek!
    – Talán a híd miatt tették.
    – Hát persze hogy azért. Ha már ők megdöglenek, híd se legyen, meg semmi!
    A parancsnok és Marina néni jött be. Már rádióztak mindenfelé.
    – Nem csúszhatnak ki. Még szerencse, hogy a templomot el nem találták!
    
    Maris harmadnapra rendbe jött. Még szidta is magát, hogy hiszen hallottunk mi különbet is ennél. Nagyon örült, hogy Pása visszahozta a kosarunkat. Sajnos, Henrik bácsi megtiltotta a fürdést.
    – Ha majd megkerülnek a gazemberek, akkor. Lehet, hogy most is ott lappanganak a folyónál.
    Én ugyan nem hittem, hogy a megerősített őrség mellett kisétálnak a napfényre. Deáktól tudtam, hogy hatvan katona átkozza ezt a hat-nyolc SS-t, mert amíg a parancsot vissza nem vonják, nekik kell vigyázniuk az építőkre, s emiatt nem szerelik le őket. Pása viszont a Maris hazajötte utáni napon beállított hozzánk. Vadonatúj egyenruha feszült rajta, haja levágva, csak a vékony, fekete sarló jelezte a körme alatt, hogy gépekkel foglalkozik. Mellén érdemrendek sorakoztak. Búcsúzni jött; a minapi hőstett az utolsó csepp volt a katonai pohárban. Ezért nem medált kapott, hanem obsitot. Még utoljára leült velünk, megmutogatta a fényképeket, elsorolta a kitüntetéseihez tartozó városneveket, amelyek között Sztálingrád is ott volt. Majd egy takaros kis tankot vett elő a batyujából, és nekem adta. Odaát tülkölt az autó, erre felpattant, és szapora léptekkel a téglakerítés réséhez sietett, amely örökre elnyelte.
    Henrik bácsi elgondolkodva nézte a kis, zöldre festett modellt. Láttam, nem nagyon tetszik neki. Nekem is csak az aprósága miatt tetszett, igazából nem szerettem a lármás, nagydarab társait. De ez lőni sem tudott, meg berregni és füstöt okádni sem. És nem sodort el házat, fát, akadályokat. Azért eldugtam: ne legyen szem előtt, ha annyira bántja az öreget.
    Két hét telt el. Az SS-ek nem adtak hírt magukról. De valamiképp kiszivárgott, hogy nem is léteztek. Valamelyik kölyök elszólta magát a folyóparti kompániából, de lehet, hogy az oroszoknak maguktól jutott eszébe: az a két Tigris tavaly óta az erdőben állt. Igaz, senkit sem vettek elő a dolog miatt, csak Pását szidta Deák, amikor egyszer összefutottunk:
    – Ha ez a bolond nem imádja úgy a tankjait meg a gyerekeket, az egész meg sem történik. De ahogy téged elvittek a tankszínbe, ugyanúgy vittek oda, sajnos, nagyobbakat is. Azt ugyan nem értem, hogy nem haltak bele a telitalálatba, de nincs más magyarázat a dologra. Hanem többé senki nem megy a tankjaink közelébe! Túl jó megfigyelők vagytok.
    – Nem kapnak büntetést?
    – Senki nem halt meg, még sebesülés sem akadt. Ha nekiállok keresni, megtalálom őket, az biztos. És akkor? Állíttassak hadbíróság elé egy tucat hülye kölyköt, akit ráadásul mi kapattunk rá a játékra? Pása kapjon húsz évet, vagy a százados, vagy ki? Eh, hagyjuk az egészet! Volt egy kis éleslövészet. A híd majd megépül, a fák helyett nő másik. Nyicsevo! És a kölykök szerintem örökre beijedtek. A kilövést túlélni még felnőttnek sem tréfadolog.
    – Ami a fő: nincsenek SS-ek.
    – Ez igaz. De azért beletelik egy jó hónapba, mire lefújjuk az őrködést. Nem baj, akkor is nyár lesz még, kisfiam! És nyáron hazamenni csodaszép.
    
    




   

ABLAK

Javier Pérez Bazo (1953), spanyol költő, esszéista. Spanyol irodalmat tanított a franciaországi Toulouse-Le Mirail-i Egyetemen, jelenleg a budapesti Cervantes Intézet igazgatója. Verseskönyvein kívül jelentősek Luis Cernudáról, Juan Chabasról, Max Aubról és Miguel Hernándezről írt munkái.


JAVIER PÉREZ BAZO

A költővel Toulouse-ban

Egy szürke ember bandukol a ködben.
Nem tudni, miről ír, a feledésnek
idejébe címezve és titokban,
mit gyönyörű, fiatal testtel élt át.

Egy ember sétál a csatorna mellett
(„Allées de Barcelone”, így őszidő tájt),
felismerem őt ott a platánfák közt,
miközben egy lompos árnyékot üldöz.

Szeretett volna visszatérni délre
violáktól futva, a felhők rózsás
arcától menekülve, csak a versek
között élő gyönyörrel élni együtt.

Egy szürke ember mondta nekem, titkos
tükörbe nézve szenvedélyre vágyik,
mert oly rövid kérdések a virágok,
felelni nekik soha senki sem tud.


Kleenex

Ezek a fiúk, akik hirtelen
odalépnek a megálljt parancsoló
szemaforokhoz, a délután fintorai
és csüggesztő lényei, pedig egyszerűen
csak felkínálják illegális árujukat és reményüket,
és nem értik, hogy föltekered az ablakot
és gázt adsz közönyödnek utcán
fölfelé. Ezek a fiúk káromkodnak
köszöntésedre és „nem!”-edre, egyszerűen
orrod alá dugják papír zsebkendő készletüket,
hogy felszárítsák az éhség könnyeit.


Párizs, XIV. kerület

Megköszönöm, hogy eláztatja orcád
Párizs esője, és rákényszerít,
hogy a fülkéből a kapualjba fussunk,
és a buszmegállóba azután,
hol árnyak között toporgó lábadnak
esővert ívét nézem,
megköszönöm, hogy a szemaforok
a csókok ritmusára váltakoznak,
és hogy bevégezzük e pénteket
a testet és a verseket belakva.

E szobában, Párizs, tizennegyedik kerület,
a felhasadt ajkak
lágy illata szederére hasonlít,
és montparnasse-i kávé ízére ízük.


Adomány

Ki sosem ismerte egy szemhéj remegését,
se vakmerőségét nyughatatlan ajkaknak,
se az udvarló suttogásokat,
melyeknek üteme az őrületig fokozódik,
nem ismeri az életet. Aki nem volt
ragadozó test, számolatlan simogatás,
léleknek kiszolgáltatott őszi levél,
nem ismerte a mohó harapásokat
a keblek ibolyaszín csúcsain,
se a szárnycsattogó gyönyör verejtékét,
se a tüdő zihálását, se az erős
lúgkőszagot, se egy nedvességtől
sóvár nyelv mozdulatát, se a lábakba mélyedő
csókokat, se az átadást…Aki nem szerezte meg
szövetséges szemek győzelmét,
se körmök hasította barázdákét a hátán,
a szűk és sötét cellába se lépett be,
nem ismeri a szerelem egyszerű
teljességét, ami üdvözlet és határtalan
adomány, annyira makulátlan,
mint a hajnal mindenre elszánt fénye.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

VALLOMÁS
   
GYÁRFÁS ENDRE
   
Íróiskoláim
   
„Akarod-e, hogy megtanítsunk írni?”
    Nem az elsős tanító nénik hirdetik magukat így. Egyre több íróiskola működik napjainkban. Jónevű írók, költők, esszéisták vállalják, hogy tandíj fejében kreatív (?) írásra oktatják a jelentkezőket. Nem igazán kárhoztatható ez. Akad, aki hímző, varró, főző, programozó tanfolyamra költi a pénzét. Mások miért ne költhetnék a szépírás megtanulására?
    Nem kételkedem a résztvevők jövőbeli sikereiben. Abban sem, hogy a képzés során önbizalmuk erősödik, frusztráltságuk enyhül vagy elmúlik. Ha már szorongásainkat kibeszéljük-kiírjuk, nem mindegy, hogy artikulátlanul vagy artikuláltan, szerencsés esetben artisztikusan tesszük-e.
    Nekem, akárcsak pályatársaim zömének, nem adatott meg az írásművészet elsajátításának ez a módja. Megspóroltuk a tandíjat. Miből is telt volna rá?
    Senki se higgye azért, hogy nekünk nem voltak íróiskoláink! Nem az egyetemekre, főiskolákra gondolok. Az önképzőkörökre már inkább. Hadd emlékezzem azonban a középiskolás diákéleten túli társaságokra, amelyekben kisinasként magam is elleshettem a szépirodalom teremtésének fogásait!
    Elleshettem? Rossz szó. Gyakorolhattam!
    Az én nemzedékem már nem élvezhette a kávéházak pezsgő irodalmi életét. A Hungária, alias New York kurta sportszer áruházi intermezzó után már nyitva állt, csakhogy a mi zsebünk nem bírta. Az általunk nagyrabecsült írók sem márványasztalok mellett dolgoztak, hanem leginkább eszpresszóban, otthon vagy valamelyik alkotóházban.
    1957–58-ban egy-egy józsefvárosi presszóban néhányan Benjámin Lászlót vehettük körül, máskor meg sétálhattunk vele – peripatetikus iskola – a kopottas utcákon. A presszó nem mindig volt felolvasásra, vitára alkalmas hely.
    Az akkori Engels, ma Erzsébet téren a mára lebontott belvárosi művelődési ház azonban nagyszerű lehetőséget kínált. Egyik termében 1953-tól Karinthy Frigyes, 57-től Nagy Lajos nevét fölvéve – előbb Timár György költő, majd Gesztelyi Nagy Zoltán újságíró irányításával – tizenöt-húsz fős írói kör tartott hetenként egyszer összejövetelt.
    Nem hallgattunk oktató előadásokat, sőt, egyáltalán nem hallgattunk, hanem ki-ki felolvasta legfrissebb írását, többnyire verset, de gyakran hangzott el novella, regény- vagy drámarészlet. Nem emlékszem, hogy bármelyikünk is megsértődött volna az azonnali bírálatoktól. Ha mégis megorrolt, igyekezett palástolni, és már gyűjtötte az erőt, hogy legközelebb ő legyen az ádáz kritikus.
    Társaságunkban egyaránt voltak idősek és fiatalok, műveltek és félműveltek, gyári munkások és hivatalnokok, tanárok és diákok. Klubvezetőink nem alázták meg a gyenge művek szerzőit. Elemzésnek, kivesézésnek még akkor is örültünk – figyelnek ránk! komolyan vesznek! –, ha a summázás nem kedvezett nekünk.
    A fiatalok közül többen indultak el itt az írói pályán: Simor András, Nyerges András, Tabák András, H. Barta Lajos. Valamint akik már nem lehetnek közöttünk: Derzsi Magda, Viczián Erzsi, Simon Emil, Faludi András.
    Megadott témára sohasem kellett írnunk. Azaz hogy… Timár György egy évig a BUMI, a Budapesti Műsoriroda szerkesztője is volt, és néhányukat kabarészámok írására ösztökélt. Próbálkoztunk sanzonnal, kupléval, villámtréfával, blüettel, és azt hiszem, nem ártott, hogy a könnyű műfajban is szert tettünk némi rutinra.
    Nemcsak a saját „termékeinket” tárgyaltuk meg. A folyóiratok akkoriban kezdték közölni a sematizmussal szakító, vádló és önvádló írásokat. Ezekről is beszélgettünk, s ha jól emlékszem, vitáinkban már világnézeti, szolidan politikai különbségeink is megjelentek.
    A klub 1957-ben füzet formájú antológiát adott ki a tagok műveiből, mottóul Babits-idézetet választva: „Mindenik embernek lelkében dal van, / És saját lelkét hallja minden dalban, / S akinek szép a lelkében az ének, / Az hallja a mások énekét is szépnek.”
    Egyetemista koromban a pesti bölcsészkar alkotókörét látogattam, fent említett barátaimon kívül, Ágh Istvánnal, Baranyi Ferenccel, Bella Istvánnal, Orbán Ottóval, Tóth Évával. (A Kilencek csoportja és a Tiszta szívvel társaság évekkel később alakult meg.) A dékáni hivatal megbízásából Pándi Pál, majd Koczkás Sándor tanár foglalkozott velünk. A kétheti két-három órában a legújabb írásainkat olvastuk fel és vitattuk meg. „Sebző” bírálatok nemigen hangzottak el. Talán a tanár jelenléte, vagy az együtt startolók szolidaritása, óvatossága fékezte nyelvünket. Egymás zsengéiről – bár nem mindegyik volt zsenge – stílusparódiákat faragtunk a kölcsönös megbecsülés jegyében.
    Sűrűn publikálhattunk az Egyetemi Lapokban, az Egyetemi Színpadon pedig „kortárs” színiakadémisták, pályakezdő előadóművészek – Győry Franciska, Sólyom Kati, Benkő Éva, Kézdy György, Fodor Tamás, Szersén Gyula és mások – mondták el verseinket, rövid novelláinkat. Ily módon a szintén „kortárs” közönség által is megmérethettünk.
    Ez az alkotókör színvonalasabb volt, mint az Engels téri, hiszen az írói vénával megáldott tagok nagyobb arányban vettek benne részt. (A bölcsészkarra eleve azok jelentkeztek, akiket érdekelt a nyelv, az irodalom.)
    A műfordítás gyakorlását két „iskolánk” is segítette. Az egyik Kardos László körül csoportosult. Oda járt többek között Baranyi, Tandori Dezső, Géher István. Én néhány társammal szerdánként Benedek Marcell lakásán üldögéltem a süppedő fotelekben. Mindkét professzor egyúttal kitűnő műfordító is volt. Egy-egy megjegyzésük, jótanácsuk hatására a következő órán fordításunk „javított kiadásával” jelentkeztünk. Tanáraink nem mosolyogtak meg, ha fejszénket nagy fába vágtuk: rímeket keresgéltünk, ritmust dünnyögtünk, hogy magyarul szólaltassuk meg Goethe, Byron, Claudel, Lorca, Dylan Thomas költeményeit.
    1960 táján a Pest Megyei Hírlap kulturális rovatának két vezetője, Garami László és Prukner Pál néhány irodalmi oldallal bővítette a napilapot. Rendszeresen jártunk a szerkesztőségbe, ahol néha a megyében élő nagy öregekkel is találkozhattunk: Áprily Lajossal, Dutka Ákossal, Falu Tamással, Török Rezsővel. A klubdélutánokon ritkán adódott alkalom, hogy irományainkat felolvassuk. Nem is bántuk. Hasznosabb volt hallgatni az anekdotákat, „nagy idők nagy tanúinak” szelíd-szarkasztikus évődését.
    Duzzadt a keblünk, mondanom sem kell, amikor verseink az övéikkel egyazon könyvben jelentek meg: a lap által kiadott 1960-as, majd 1962-es Dunatáj című antológiában.
    Garamiéktól időnként feladatokat kaptunk, újságíróiakat, melyeket azért mi íróiaknak tekintettünk. Egy ízben például azt, hogy vonatozzunk, buszozzunk el a megye egyik községébe, Bényére, töltsünk ott néhány napot, és beszélgetéseink, tapasztalataink alapján írjunk beszámolókat a falu hétköznapjairól. Tanúi lehettünk egy csetepatés téeszelnök választásnak, amikor is a hatalom zsarolással, erőszakkal egy messziről jött „idegent” állíttatott a gazdaság élére. „Mélyinterjúkat” készítettünk a két pappal, a tanárokkal, a szavahihetőnek látszó falubeliekkel.
    Nem emlékszem, hogy „tényfeltáró” cikkeink megjelentek volna a hírlapban – valószínűleg nem –, de írói valóságérzékelésünk szempontjából aligha akadt volna számunkra jobb iskola a határban.
    Tanítványokat széltében-hosszában toborzó újmódi íróiskolákról meditáltam e memóriapróbáló múltidézés elején. Szándékom nem az összevetés volt, nem a „bezzeg az én időmben” szajkózása. De ha már a múltat említem: hadd forduljak egy pillanatra a régmúlt felé. Comenius, Apáczai Csere, Hatvani professzor, Csokonai Vitéz és mások példája azt igazolja, hogy a tudomány és a művészet mesterségbeli részét csak jókedélyű és szorgalmatos gyakorlással, a kész vagy csupán félkész „remek” bátor és rendszeres próbára bocsátásával lehet elsajátítani.
    Ha a szépíró mesterséget akarjuk tanulni, nem megtanulni, csak tanulni, legelőször is – József Attila szavaival – valódi világot kell hörpintenünk.
    S ha valaki még a habzó égre is áhítozik, ne törődjék a képzavarral: pokolra kell annak menni.








KILÁTÓ
   
GÜNTER GRASS
   
„Kénytelen vagyok hazudni, hogy higgyenek nekem”

(Az önéletrajz folytatása)
   
Két éve jelent meg Günter Grass önéletrajza első kötete, a Beim Häuten der Zwiebel (magyarul Hagymahántás közben Európa Kiadó, 2007; ld. róla írásunkat az Ezredvég 2007. májusi számában.) Nemrégiben megjelent az autobiográfia újabb kötete, a Die Box (talán A feketedoboz-nak fordíthatnánk), amelyben egy mágikus fotóapparátus segítségével és gyermekei perspektívájából meséli el életét az író, az 1960 és 1990 közötti harminc évről. 2008. augusztus 31-én mutatta be Grass a hamburgi Thália Színházban a könyv néhány fejezetét felolvasás keretében. Ebből az alkalomból készített vele interjút Hanjo Kesting, a Frankfurter Hefte kultúrrovatának vezetője. (Ld. FH 2008. okt. 73-76.)

    
    HANJO KESTING Grass úr, Ön meglehetősen későn szánta el magát, hogy életrajza megírásához fogjon. Egy régtől szunnyadó tervét valósítja meg talán ezzel?
    GÜNTER GRASS A jelenlegi korszellem trendje szerint fiatal írók és női írók máris önéletrajzuk írásába kezdenek. Ezzel szemben nekem az a véleményem: egy meghatározott kort el kell érnie az embernek, hogy ilyesmihez hozzáfogjon. S ekkor persze előbb-utóbb felmerül a kérdés: Nem kérdéses műfaj-e az életrajz? Midőn visszaemlékezünk, emlékképek káosza merül fel előttünk; s ha aztán elkezdjük ezeket elmesélni, kezdünk az emlékek közt válogatni, van, ami már elidegenedett tőlünk, van, amit megszépítünk. Ezt a bizonytalanságot figyelembe kell vennünk, ha önéletrajz írásába merészkedünk kezdeni. Pontosan ezt éreztem, amikor a Hagymahántás közben írásához fogtam. Ifjú éveim leírásakor az volt az érzésem, itt már van elég távolságtartásom, akkor még előttem volt mindaz, aminek jönnie kellett, a kor változásai formáltak, a tizenkét, tizenhárom, tizennégy éves tőlem már elidegenedett kamasz személyiségét azáltal öntöttem irodalmi formába, hogy harmadik személyben szerepeltettem. A Hagymahántás közben a Bádogdob megjelenésével végződik. Aztán családapa lettem, egy egyre nagyobb, szinte áttekinthetetlen létszámú család vett körül, egyik könyvet írtam a másik után, politikai eseményekbe keveredtem, mindenféle zűrös dolgok történtek. Ezekre közvetlenül reflektálni, róluk írni, ugyanígy a könyveimről is nyilatkozni nem volt semmi kedvem. Ugyanekkor egy másféle szemszögből reám és tetteimre fényt vetni - ez esetben például gyermekeim szemével – akkor is, ha én találtam ki a dolgokat, nos ez foglalkoztatott engem, és hát így keletkezett ez a könyv.
    
    A Die Box (A fekete doboz) nagyon különbözik a Hagymahántás közben-től, kifejezetten meseszerű elemekkel van teli. Már csak azért is, mivel csodaszerű és titokzatos történések játszódnak le benne. Más a megformálás is: az élettörténetet meseszerű formában adja elő. Az első mondat így kezdődik: „Volt egyszer egy édesapa…” Így mesék kezdődnek. Tehát mesébe fordul ezúttal az élettörténet?
    – Engem a meseforma mindig izgatott, ez érezhető még az olyan terjedelmes prózaszövegekben is, mint amilyen A bádogdob. Mint például a Hit, remény, szeretet című fejezet, amely nyersen realista, mondhatni hátborzongató eseményeket beszél el, a kristályéjszakáról szól, ahogy az Danzigban és sok más német városban lejátszódott, nos a fejezet mesés hangvétellel kezdődik: „Volt egyszer egy játékszer-kereskedő…” – s ez abból a felismerésből fakadt, hogy a mesék a valóságos történetek realista tartalmát megnövelik, és világosabbá teszik. Így van ez ebben a könyvben is, ahol a főszereplő visel meseszerű vonásokat.
    
    Talán van olyan igénye, hogy a saját életrajzát – amelyben törések, ellentmondások, családi viszályok is előfordultak – a meseszerű hangvétellel kellemesebbé, hangulatosabbá tegye?
    – Tizenhét éves korom óta tudatában vagyok annak, hogy tulajdonképpen véletlenül élek. A háború vége előtti néhány hétben megéltem, hogy generációmból mennyien elpusztultak, cafatokká váltak, egy halom csont és hús maradt utánuk. Ez a tudat hozzájárul ahhoz, hogy időnként elcsodálkozom, hogy egyáltalán élek. S azon is csodálkozom, hogy nekem megadatott a lehetőség, hogy sokakkal szemben, akik nem élhették végig életüket, én a megélt életemből, tehetségemből csináljak valamit. De mindig azzal a tudatalatti tudattal, hogy csupán véletlenül élek, s hogy ezt sohse felejtsem el.
    
    Ruth Klüger azt mondta egyszer: „Az önéletrajz tulajdonképpen történelemírás.” Önnél úgy jelentkezik, hogy az önéletrajz a saját élet mesélős feldíszítése, élete a meseuniverzum egy része. A hetedik fejezet végén ezt olvassuk: „Kénytelen vagyok hazudni, hogy higgyenek nekem.” Ez egy paradoxon, de rejlik benne valami programatikus vonás.
    – Ezt a felismerést hosszú évek során szereztem, kezdetben talán csak ösztönszerűen működött bennem. A valósággal, az én saját valóságaimmal szemben is akkor vagyok a legpontosabb, ha hazudok. Érti Ön ezt? Én hivatalból hazudok, az irodalom pedig – szerencsés esetben – a hazugságnak egy magasabb formája. Olyan igazságok megtalálásáé, amelyek – ahhoz képest, ami reálisnak adja ki magát –gyakran pontosabbak. Az irodalom az életnek nem másolása, hanem alakítása, és ha én a „hazugság” szót most idézőjelbe teszem, akkor ez az igazságok megvilágítására utal.
    
    A regény főhőse, Maria (Marikának is nevezik) birtokol egy fényképezőgépet, amely „mindent lát”, oly mágikus készséggel rendelkezik, hogy mind a múltba, mind a jövőbe képes bepillantani. Itt tehát nemcsak egyszerűen a mese szintjén mozgunk, a „fekete doboz” olyan eszköz, amely a különböző idősíkokat képes összekapcsolni.
    – Ez abból a tapasztalatból, vagy alapvető felismerésből következik, hogy alá vagyunk vetve a kronológiai kényszer képzetének, miközben tudjuk – ezt mindenki magán tapasztalhatja –, hogy fejünkben az idősíkok, múlt, jelen, jövő, egyúttal a jövő félelmei és reményei egymással összevegyülnek. Ebből én egy új fogalmat, új szót fabrikáltam, a „múljeljövő” (Vergegenkunft) szóban mindhárom idősík összeölelkezik, áthatja egymást, és egy negyedik idősík képződik, ha így fogjuk fel. Ez alapjában véve egy újabb meseforma.
    
    A könyvet legnagyobbrészt az Ön gyermekei mesélik el, azaz kilenc találkozás során Ön a gyermekek szájába adja a dialógusokat, noha hozzáteszi halkan: „az apa…”. Hogyan reagáltak minderre a gyermekek?
    – Nos, ebben az – ahogy én nevezem – „összeeszkábált” családban meglehetős összetartozás uralkodik, ez egy valóságos csoda. Így hát – mivel ott esetenként demokratikusan mennek a dolgok –, a gépírás másodpéldányát elküldöm a gyerekeknek. A visszhang kritikus volt, némelyiknél egészen kritikus. Némelyikük azt mondta: rólam írhatsz amit akarsz; többen azonban – meglepetésemre – érzékenynek mutatkoztak. Azt hittem, ők már időközben felnőtté váltak, nekik is gyermekeik vannak, úgy, hogy amit gyermekként megéltek, azt egy bizonyos distanciával szemlélik. Ez azonban nem minden esetben volt így, ezért aztán időnként heves eszmecserére került sor, úgy, hogy időnként igyekeztem kihallani a vitából, hogy azért sikeres részeket is írtam. Gyakran beláttam, hogy igazuk van, ezért vagy elhagytam bizonyos részeket, vagy pontosabban fogalmaztam, de mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy az ő életük az enyémhez, az enyém az övékhez tartozik. S ha már éppen önéletrajzot írok, akkor megvan a jogom hozzá, hogy megírjam: a gyermekek nem hallgathatják el, ha többen úgy is gondolhatják, hogy milyen miliőből érkeztek. Felfogható talán a dolog úgy is, hogy a könyv harmadik vagy negyedik változata a gyermekekkel folytatott kritikus viták eredménye lett. De, hogy kilencszer találkoztunk, azt tisztára én találtam ki, mivel, hogy – ahogy mondtam – én akkor fogalmazok pontosan, ha hazudok.
    
    A Hagymahántás közben szövegében, mindjárt az elején előfordul egy mondat: „Azt akarom, hogy az utolsó szó az enyém legyen.”
    – Na persze, végül is én vagyok a szerző. Kinek engedhetném át az utolsó szó jogát?
    
    Van néhány olyan aspektus, amely nem szerepel a könyvben: az Ön politikai tevékenysége, kapcsolata Willy Brandttal, a Szociáldemokrata Párt választási kampányában való részvétel, az Ön irodalmi kapcsolatai, saját könyveinek létrejötte, a témára bukkanás, az írás folyamatának a körülményei. Nem lehetett volna mindezt a gyermekek perspektívájába beleszőni?
    – A gyermekek perspektívájából ez lehetetlen lett volna. Ők mindezt kívülről látták és élték meg, s részben szenvedtek is miatta, ha például én kampánykörúton voltam. Amiről Ön beszél, és amit hiányol: egy másik könyv lett volna. De hát Ön emlékszik a könyvem zárszavára: „… nálam mindig tik-takkol az óra…” Helytelen lenne egy könyvbe mindent belepréselni, ami nem is felel meg az elbeszélői perspektívának.
    A személyiségről alkotott képen van néhány vonás, amely különösen feltűnt nekem. Ezeket is nyilván Ön találta ki, s ezek Önről szólnak, akkor is, ha gyermekei szájába adja őket. Egy helyütt például „szélsőségesen harmóniára vágyónak” nevezik Önt, és „konfliktuskerülő menekülőnek”. Ez azonban egyáltalán nem vág össze azzal a képpel, ami a nyilvánosságban él Önről; Önt határozottan konfliktusgerjesztőnek tartják.
    – Hát igen, a világ tele van viszállyal, és véres összeütközésekkel, így meglehet, hogy önző igényem volt arra, hogy legalábbis odahaza, családom, szeretteim körében – nyugalomra és egy kis harmóniára találjak. Azok a konfliktusok, amelyek a könyvben napfényre kerülnek, egy olyan időszakban játszódtak le, amikor kényszerűen minden problémát, akár egy mosogatógép beszerzését is „problematizálni” kellett. Mindez az idegeimre ment, és hajlamos voltam ironizálni ezeket a dolgokat, amelyek alkalmanként viharfelhőkké sűrűsödtek.
    
    A könyv egyik fejezetének címe „Zűrzavar” (Kuddelmuddel), és ez az 1968 és 1977 közti időszak családi viszályaira utal. Az a benyomásom, hogy a választott „gyermekperspektívával” Ön megspórolta, hogy ennek a korszaknak minden fájdalmát, küzdelmét, szenvedését ábrázolni és megszépíteni kényszerüljön.
    – Nem is annyira a fájdalomról volt szó. De nem akartam, és különben is az úgynevezett önéletrajzi ömlengésekben utálom, hogy ezeket leszámolásra használják fel. Nos, tehát ebben a könyvben nem található semmilyen vádaskodás. Mindez csak úgy ránk tört, mindennek meg volt az oka, ezek azonban nem tartoznak a nyilvánosságra. Sem az a fájdalom, amely emiatt a gyermekeket érte, sem az a szándék, hogy a viszálykodásnak a gyerekek igyák meg a levét. Az én szemszögemből az is egy mesetörténet, hogy miképpen vált ez a nyolc gyermek (akik különböző anyáktól, különböző háttérrel születtek) mégis egy nagy családdá. És hát így történt, amit mint véletlenül életben maradott nem is álmodtam magamnak, hogy ugyanis egy pátriárka szerepébe keveredtem, s bevallom, ezt a szerepet időnként szívesen is játszom.


    ILLÉS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA




MÉRLEG
   
ZÁSZLÓS LEVENTE
   
Ady verstitkaiból
   
Az emberi tudat kilátótoronyként működik; kitekintő ablakai a születés, a halál, a szerelem és a barátság misztikus titkai felé nyílnak. A költészet, a zene s a képzőművészet évezredek óta ezen metafizikai világ mélyrétegeibe igyekszik lehatolni, s a hétköznapi logika számára követhető magyarázatot találni. A témák folyamatosan ismétlődnek – mi újat hozhat hát ugyanabban a gondolatkörben, a rég elhaltak után egy újabb alkotó? A kérdés kétségtelenül a műalkotás maradandóságának feltételére utal. Ilyen értelemben tehát minden igazi alkotó szükségszerűen egyedi, vagyis predesztináltan magányos. Ezen a jelenségen a még fiatal Vajda János is eltűnődött:
    
    Nem ért minket soha senki!
    Mind hiába dalolunk.
    Barátom, mi e világon
    Mindig egyedül vagyunk.
    Forró vulkán a mi szívünk,
    Fagyos hóhegy a fejünk…
             (Költő barátomhoz II. 1858.)
    
    Ady Endre továbblép; az ő versvilágában a magány mitikus színezetű, s az átvett természeti képek a szimbolikus összkép szerves részei, a motívumok egymásba olvadnak:
    
    Szívük izzik, agyuk jégcsapos,
    A Föld reájuk fölkacag
    S jég-útjukat szánva szórja be
    Hideg gyémántporral a Nap.
                           (Az Illés szekerén)
    
    A természeti kép hangulati kibontakoztatása Ady előtt először Vajda János lírájában jelenik meg. Az éjszakai erdő (rémteli!) a magányérzet szimbolikus rajza:
    
    Igy ül a hold ádáz vihar után
    Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
    És néz alá a méla éjszakán
    Bánatosan, de szenvedélytelen,
    Hallgatva a sírbolti csöndességet
    A rémteli sötét erdő alatt,
    Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
    Hervadt levélre halkan hullanak…
                                   (Harminc év után)
    
    Az éjszaka Vajdánál érzékelhető misztikus színezetű hangulatvilágának hatása már a költő életében nyomon követhető. Kialakulóban levő lírai korhangulat bontakozik ki: egyenes út a szimbolizmus felé. Perdöntő bizonyítéka ennek Békássy Helén verse, a Hózivatar, amely Kiss József A Hét című folyóiratának 1895/2. számában jelent meg:
    
    Leszáll az estnek holló szárnya
    Zord fenyves feketél az árnyba,
    Szakállát rázza tél apó –
    Sűrűn, sűrűn esik a hó;
    S a hópehely
    Fehér lepel
    Gyanánt terül a földre el –
    Süvölt a szélvihar nagyot…
    Magam vagyok!
    
    Homály borul a nagy szalonra,
    A kandallónak tüze lomha,
    Árnyak húzódnak a falon,
    Kisértet ül a pamlagon, -
    S rémképeket,
    Vad szörnyeket
    Alkot a lázas képzelet! –
    A szél veri az ablakot…
    Magam vagyok!
    ………………………………..
    A kandallóban hűl a szikra,
    Nincs ki az üszköt lángra szítsa;
    Elhamvad a meleg parázs,
    Recseg az ablak, – zeng a ház –
    És sem szivem,
    Sem tűzhelyem
    Föl nem derül, ah sohasem! –
    Egyedül élek és halok…
    Magam vagyok!
    
    A motívumok tizenöt évvel később, A rém-mesék uhuja című Ady-versben újraélednek. A magányos, nyomasztó hangulatú éjszakában ismét megjelenik a rém; itt már a mítosz és a megélt élet szétválaszthatatlanul azonos:

    Fél-hajnal csöndje s a szobán
    Nagy, kék fülekkel ostobán
    Egy furcsa bagoly átröpül,
    Mint a rém-mesék uhuja.
    
    Szárnya veri az ablakot:
    Magam vagyok és én vagyok,
    Igy nem éreztem soha még
    S nem láttam az életemet.
    
    Talán elszáll, ha fölkelek?
    Hajh, hajnalodó éjjelek.
    Hajh, múltam, sorsom, életem,
    Nagy, kék fülű uhu-madár.
    
    A motívumok egységes képbe rendeződnek; Ady szimbolizmusa az archaikus életérzés mítoszát alakítja képpé. Ám motívumai nem csak a hangulati hatást szolgálják, kibontakozásuk előzménye a megtörténtek lehangoló realitása. A szimbolikus kép azonos az átélt valósággal. A magányban érződő halálközeli élmény Ady mindegyik versében személyes mitológiájának egy-egy történetében is megfogalmazódik, amelynek valós háttere többnyire homályban marad. Íme, egyik teljesen megfejtettnek vélt verse:
    
    Holdfény alatt járom az erdőt.
    Vacog a fogam s fütyörészek.
    Hátam mögött jön tíz-öles
    Jó Csönd-herceg
    És jaj nekem, ha visszanézek.
    
    Ó jaj nekem, ha elnémulnék.
    Vagy fölbámulnék, föl a Holdra;
    Egy jajgatás, egy roppanás,
    Jó Csönd-herceg
    Nagyot lépne és eltiporna.
              (Jó Csönd-herceg előtt, 1906)
    
    Földessy Gyula, az Ady-versek tudós szakértője a vers indítékát magával a költővel eszközli: „Ady egy felolvasásában úgy kommentálta ezt a verset, hogy ebben nemcsak arra gondolt, mikor az ember éjjel egyedül járva, fütyörészéssel riasztja el magától a rettenetes félelmet, csendet, de arra is, hogy jaj volna neki, ha egyszer, míg él, elhallgatna és engedné, hogy a halálnál borzasztóbb csend ráfeküdjön…
    Kommentálásának igazát megerősíti Ady egyik 1903-ban édesapjához írt nyílt levele. Bevezetésül arról ír, hogy otthon, falujukban-létekor milyen jól érzi magát a csöndes, gondolattalan vegetálásban, majd: „Te tudod édesapám, hogy csak egy napig. […] Aztán rés törik a nagy kerten… bezúg a lárma, bezubog a lelkembe az élet s én rohanok tőletek el, vissza… úgy érzem, agyonnyom a csönd, darabokra bomlik a testem, elrohad a tüdőm, ha nem szaladok a zajba, ha nem csapok össze valakivel, ha harsogva nem kiabálok én is bele a nagyvilági lármába.”
    A témához Ady egy másik levelében is visszatér: „Mert én imádom a falut, a természetet, a csöndet, a pihenést és sokra becsülöm önmagam társaságát, de mindebből éppen elegendőt kaptam egy fél életre.” (1903. december 1. Levél Lédának és férjének Párisba.)
    De a vers nem erről a vidéki, fizikai magányról szól. Ez a csönd Adynál az intellektuális magányérzet csöndje, ami a fizikai egyedüllétben erősödik föl benne s cselekvésre késztető erőként működik. Voltaképpen az elmúlás feldolgozhatatlan tudatérzéséről van itt szó, ami elől menekülne. A csönd a fizikai magány bekövetkeztekor megjelenő halálfélelem szimbolikus kivetítése, megszemélyesítése, az elviselhetetlen haláltudat jelképe. A fizikai és az intellektuális magány mögött még egy hangulati motívum húzódik, az éjszaka deprimáló hatása. Révész Béla Ady trilógiája című könyvében ír erről: „Akkor is észrevettem, hogy éjszakára mennyire megváltozott Ady hangulata. […] Tekintete elborultan a mennyezetet nézte, szinte nyomasztó volt a depresszió, ami alakját körülzárta…”
    Földessy Gyula összefoglaló észrevétele Ady költészetéről tökéletes definíció: „a motívum-mozzanatokat sok idegen helyről szedte, de olyan eredetiséggel rendezte el őket, hogy egészben a legsajátosabb Ady-verset formálta ki belőlük.” Földessy általánosított megállapítását a költő fent idézett kétszakaszos verse igazolja legmeggyőzőbben. Ám a vers kulcsfontosságú mondatára nem figyel föl. Íme, egy rejtett értelmű motívum: „És jaj nekem, ha visszanézek.” A vers 1906-ban íródott Milánóban, egy kávéház teraszán, kellemes körülmények között. Mi motiválhatta a visszatekintés komorságát? A mondat ótestamentumi történetre utal, amelyben Szodomából, a bűnös, züllött városból kimenekülő Lóthoz így szól Isten: „Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne vessz.”
    Ady nyugtalanító félelmének okozója az a végzetes betegség lehetett, amivel hat évvel előbb, debreceni újságíró korában egy artistanő, Rienzi Mária fertőzte meg, aki később évekig a lipótmezei tébolydában sínylődött és ott is halt meg, 1932-ben. A vérbaj következményei Ady első párizsi útján, 1904-ben törtek elő. A történetet Révész Béla Ady-Léda című könyvében rögzítette: „Dodó vitte Ady Endrét a legkitűnőbb párisi specialistákhoz, akik közül az egyik megdöbbenve konzultálta a bajt. […] Ady Endrét a betegség lázasan ágyba döntötte, Lédáék elhelyezték a maguk lakásában, szobát nyitottak, Ady Endrét szigorú kúrára fogták, kezein a sebek sajgását kenőcsökkel enyhítették. […] Hónapokig eltartott ez a gyötrelmesség. […] Ez a lelki rengés elkisérte kezdettől a haláláig.” A történethez hozzátartozik az is, hogy amikor Ady Debrecenből Nagyváradra kerül s a Szabadság című lap munkatársa lesz, Rienzi Mária is átköltözik Nagyváradra. Ekkor írja Ady:
    
    Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
    De elkísérjen egész a síromba.
    
    A vers Fantom címmel a nagyváradi Szabadságban jelent meg, 1900. március 11-én. Révész Béla szerint Léda ekkor figyelt föl Adyra. Párizsból visszatérve, Ady a Három Holló borozóban írta meg végzetének némileg átszínezett történetét a Mihályi Rozália csókja című novellájában, visszatekintve arra a nőre, akinél „hatalmasabb nő nem elegyedett” az életébe. Ady számára tehát a visszatekintés a vers megírásakor (1906) félelmetesen nyomasztó volt:
    
    „És jaj nekem, ha visszanézek.”
    
    A bibliai motívum itt most nem átvett hasonlat, hanem a teljes azonosulás: Ady saját megélt Szodomája. És ez a rettegés, ez a végzetes, betegség-okozta magányérzet jeleníti meg az éjszakában Jó Csönd-herceget, azt a rémalakot, aki csak nevében azonos a Pierre Louys francia költő verséből ismert mitikus személlyel, bár a névazonosság nem véletlen, hanem tudatos átvétel. Csönd-herceg a félelem-okozta, cselekvésre késztető erő. Működik, de optimista távlatot nem nyit –, ellentétben a francia költő Csönd-hercegével, aki magabiztos önbizalommal halad célja felé.
    
    A Hold, ha éjidőn betévedek
    a kőrisek közé, fehérlő fényben
    mutatja meg egy tiszta tó vizében
    föl-földerengő álomképedet.
    
    A szikkatag földön, a part előtt
    lábad nyomát látom kirajzolódva,
    hogy ráláthassanak a sötét titokra,
    s lássam a vérét vesztett szűzi nőt.
    
    Hűs ölekér nem térek a vadonba,
    melyeket tőröd keresztként ragyogva
    átjárt, ó nem! – a sűrű éjszakában
    
    a mocsarak gázlóját követem,
    s meghódítok egy éji szigeten
    egy istennőt, ki ott ül egymagában.
                (Pierre Louys: Csönd-herceghez.
                     Zászlós Levente fordítása)
    
    Bölöni Györgytől tudjuk, hogy Ady ismerte a verset, a névátvétel egyértelműen bizonyítható: „Akkoriban mindannyiunk kezében ott forgott Van Bever és Paul Leautaud kitűnő kis antológiája, a Poétes d’Aujourd hui, mely az utolsó húsz év francia költőit szedte össze. Ady ebből válogatta ki azokat a költőket, akiket jobban megszeretett és közelebbről akart ismerni. Verlaine, aztán Maeterlinck, Pierre Louys…” (Bölöni György: Az igazi Ady. II. kiad. 1955. 91. old.)
    A Csönd-hercegek tehát csak névrokonok. Amíg Pierre Louys Csönd-hercege csupán a rémmesék figurája, Adyé a lélek mitológiai mélyrétegeiből emelkedik a költő fölé. Szimbolikus motívumai a megélt, megszenvedett valóságot is jelentik. Mindez azonban magyarázatul nem vezethető vissza természettudományos alapokra, mint ahogyan az Rába György tanulmányában (Egy Ady-szimbólum költőisége – francia forrásának tükrében. Jelenkor, 1977/12. sz.) olvasható: „A vers gondolatmenetéből egyértelműnek kell ítélnünk, hogy ez a rém épp azért jó, mert rossz: amíg űzi a költői Ént, csakis addig él, sőt, épp ez az űzettetés élteti. […] Csönd-herceg nem más, mint a létért vívott harcban a darwini kiválasztás elvének testet öltött alakja, az elv látomásként megjelenített élménye.”
    Azonban a motívumok a háttér ismeretében nem a természetes kiválasztás gondolatára utalnak, hanem a mindenkori jelenből történő, állandósult menekülésre, amely előtt nem nyílik biztató távlati kép.
    Ezt az életérzést Ady előtt Vajda János is megfogalmazta, de nem szimbolikus képek mögé rejtve:
    
    Vesszőfutás volt létem köztetek.
    Mi enyhített, fönntartott életemben,
    Csak a saját lelkemből meritettem.
                                        (Halál 1893)
    
    A történelmi korszakokban föltünedező szimbólumok esztétikai motivációjukon túl, egyéb üzenetet is hordoznak. Rendszerint ez az „egyéb” a fontosabb: a közeg lelkiségébe, gondolat- és érzelemvilágának metafizikai rendszerébe enged betekintést. A szimbólumok idő múltán változhatnak – de csak formailag, alakilag idomulnak át, üzenetük változatlan marad.
    Diogenész hordója kétezernégyszáz év múltán Hamvas Béla számára, Tiszapalkonyán barakká szögletesedett, de a benne rejtőzködő szellem érintetlen maradt.




KÉPZŐMŰVÉSZET
   
BÁLVÁNYOS HUBA
   
A humánum szólamai
   
So-Ky
   
A So-Ky régóta ismert „cégjelzése” a Sós László – Kemény Éva alkotó(házas)párnak. A Soki azért is hangzik ismerősen itthon – és könnyen megjegyezhetően –, mert szépen rímel a becéző Zolira, a csokira, a Lokira és társaikra. Barátságos embléma a Soki, nekünk meg, akik szeretjük őket, különösen az.
    Persze, úgy magunk közt, morfondírozhatunk azon, miért kapta vajon kettejük egyességében Sós László a betűkép elejét? Hogy mi oka volt, mi nem, nekünk ma úgy tűnik, a So védelemül lép a Ky elébe. Ma, mondom, amikor már tudjuk, nem akármilyen hátrányokkal, sőt veszélyekkel kecsegető alkotó éveknek néztek eléje akkoriban.
    Eleinte úgy tűnhetett, hogy kiállásuk a közéleti-politikai szférában maga a lojalitás. Akkor ez volt hátrányos a másképp gondolkodók szemében. Azután egyre inkább az eszmei következetesség vált rossz üzletté a politikai piacokon. Egyáltalán, mi okból vállalt, és vállal ma politikai plakátot valaki, amikor a reklám, de még a kulturális plakát is kifizetődőbb? Rosszul kérdezek, mert az okosan igazodók számára igenis tud jó üzlet lenni a politikai plakát is. Helyesbítem a kérdést: mi okból vállal ma a kurrens romboló eszmék elleni politikai kiállást valaki, – valójában megrendelés nélkül –, amikor ennek gondjait, kockázatait, mint tudjuk, kettejük mellett nem sokan vállalják?
    Kész a leltár címmel válogatott műveik kiadása elé írták a következő sorokat: „Leltárunkban nem szerepelnek kincsek és drágakövek, de megtaláltuk Pandora szelencéjét. Akkor már, sajnos, nyitva volt. Önkéntelenül is a segítés és jobbítás szándékával kerestük a megoldást: hogyan lehet ezen változtatni?”
    Pandora a görög mitológia szerint az a nő volt, akit a világ feletti uralmát féltő Zeusz teremtett, hogy megbüntesse az emberiséget, amiért Prométheusz ellopta nekik a tüzet. A tüzet, ami a teljesedő szabadságot hozta az emberiségnek.
    Prométheusz figyelmeztette testvérét, Epimétheuszt, hogy ne nyissa ki a szelencét, amelyet az asszony hozott, mert baj lesz. Nem is nyitotta ki. De Pandora kinyitotta.
    „Kinyitotta Pandora szelencéjét” – szoktuk mondani, ha valaki olyat tesz vagy mond, amivel a bajok, szerencsétlenségek gátjukat szakító áradatát indítja el, a megfontolt célzatossággal rosszindulatú, mások megalázására, erkölcsi megsemmisítésére irányuló vádaskodások, rágalmak lavináját zúdítja valakire. Használjuk e szállóigét alkalomadtán valamely személy meghatározó tulajdonságainak, illetve jellemvonásainak összefoglaló jellemzésére is „valóságos Pandora szelencéje” formában. Olyan embertársunkat jellemezve vele, akinek alaptermészetéből eredően minden megnyilatkozása rosszindulatú, mások kárára történik. (Így olvasható az Interneten.)

      


    Legáltalánosabban azt mondhatjuk, vállalják azt, amit – mi úgy gondoljuk –,  nem lehet nem vállalni: a humán értékeket az embertelenség ellenében. Ha a művészi szuggesztió más műfajokban alig, vagy egyáltalán nem tud kellő hatással lenni a társadalom fogékonyabb lelkületére, akkor plakát kell! Szólni, felmutatni, igenelni és tiltakozni! Ezt tudja a plakát műfaja még akkor is, ha nem kerülhet utcára. A bensőből vezérlő lelkiismeret ezt a feladatot rótta kettejükre. A feladat termi a tehetséget, ez igaz, de a feladat felismeréséhez az a valami kell, ami ebben a két emberben egyformán megvan. Együtt. Bereczky Loránd írja: „Ritka, s talán az egyik komolyan számba vehető értéke ennek az életműnek, hogy két ember harmonikus együttes élete és együttes munkája »egy emberként« jellemezhető.”
    „Az én vezérem bensőből vezérel!” Talán leginkább meggyőző e tekintetben az a Remember plakát, amelyen virágot helyeznek a krematóriumba elégetésre belökött ember kilógó kezébe. Ez a visszafogni nem tudott érzelmesség erről árulkodik. Ahol mértéke nincs az embertelenségnek, ott csak a mértékén túlfutó érzelem tud hiteles lenni. Pedig így, formában, kifejezetten mértéktartó. A virág nem naturális, nem történés, csak jel. Jele a kimondhatatlannak…
    Az a lengyel kisfiú, aki tudva, hogy a felemelt karok a megadás jele, áll rémülten az egykori fotón, és a So-Ky plakáton, sárga csillaggal a lángokban: SHOAH (héberül a holokauszt).
    Az ARBEIT MACHT FREI! (a munka szabaddá tesz) felirat egy plakát alján középütt úgy emelkedik, mint fent a krematórium füstje. Ezzel a vizuálisan elhitető eszközzel belénk égeti a hamisság rettenetességét. Albumukban ez az emberfüstöt okádó krematóriumkémény még további három plakátvariációban kelt bennünk sorvasztó reakciókat.
    Érzelmi hitelével talán leginkább az a plakát nyűgözi le a nézőt, amelyen – rásütve egy vérző sárga Dávid-csillag – egy magába roskadt ruhátlan ember tölti ki teljesen a képmezőt. Rodin Gondolkodója ruhátlanságában a konkrét egyes fölébe emelt, általánossá sűrített Ember. Itt is több ez az alak, mint megbélyegzett zsidó. Az emberiség tragédiája: a holokausztban az emberi nem aláztatik meg.
    Érzelmileg nem kevésbé szorongató a roma holokauszt plakát testetlenné szublimált lovainak vágtája ki a képből, ki ebből a világból, ahol ma is vezetnek sínek a semmibe (Auschwitzba…).
    Egy holokauszt-plakát Duna-parti cipői is – a vértócsával együtt is – jelek csak, mint az a bizonyos virág. Nem akarják megjeleníteni az eseményt. A tényleges bronzcipők ott a Duna-parton, naturális valójukkal, naturális gag-re adhattak ötletet a gyalázkodóknak.
    Az embertelenség ellen, a gyilkos őrület ellen ilyen indulatokból fakadó, és ilyen indulatokat kiváltó plakátok szép számmal akadnak az életműben. Különös értékük mégis, hogy mértéktartón artikuláltak, átgondoltan működő nyelvi elemekkel szólnak. Nincs bennük az a fojtogató artikulálatlanság, ami érzelmileg teljesen indokolt volna.
    Mennyire odább van még, hogy Pandora szelencéje ismét zárva legyen! Szomorú bizonyíték rá, hogy az alkotópáros kénytelen kemény szatírával reagálni az újabb és újabb kétségbeejtő aktualitásokra. Annyira, hogy újabban – a véleményszabadság jogán – már politikusok arcképeit sem tudják mellőzni. És sajnos nem tudják mellőzni a horogkeresztet sem. A skinhead tarkójára tetovált bakancsos horogkereszt-figura láng-markában szorongatott baseballütő már kilép a fejéből. Ez a skinhead tarkó még további nyolc fotómontázsnak ad szoros keretet. Ember-e az, akinek mindez meg tud teremni a fejében? Hiteles utcai eseményekkel vegyest, a politikai populizmus személyei és jelképei forrnak a megélt politikai történések nyomasztó képeivé.
    De van trikóra nyomtatott jelanyaggal beszélő képsoruk is azokról az értékkontrasztokról, eszmék és törekvések ellentéteiről, amelyeknek kereszttüzében élünk. A LÁRI-FÁRI „műhelyplakát” háromszor öt képkockája lenyűgöző lényeglátás bizonysága. Ha alkotásaikból az érzelmi indíttatás meggyőző hitelét olvassuk ki, láthatjuk mindig azt is, hogy állásfoglalásaikban a felemelt fejű Ember intellektusa szól. Lehetne félrehúzódni is, de kell kimondani. Példás az a jelkultúra, amellyel itt állítást és tiltakozást tudnak kifejezni. Példa lehet erre a két kéz három variációja: ökölben: pálmaággal és gyilkoló késsel; mutató ujjakkal: „maguk fajta, magunk fajta”; nyitott tenyérrel: „szolidaritás”. A fehér galambok „párbeszéd”-e ellenében döbbenetes a megkoronázott (!) „oszt jó napot” (kis fejen nagy korona…). A mozdony füstje: „Auschwitz”, alatta „indul a vonat”. Ugye, ismerős? A kakastollas csendőrkalap jelzi, nem hárítható a náci halál-apparátusra a magyar zsidók, jelesül a zsidó értelmiség elpusztítása. Ha ezek ellenében piros csokornyakkendős play boy nyuszik mondogatják, hogy nem félünk, akkor most tényleg nem félünk?
    A So-Ky alkotópáros legmarkánsabb karaktervonásait hordozó nagyszámú politikai plakát mellett korántsem számít mellékterméknek a felirat nélküli politikai fotómontázs. Ez náluk egyértelműen személyes kifejezési forma, amire végképp nincs intézményes megrendelés. Annál inkább van rá „társadalmi megrendelés” előhívta személyes belső késztetés. Annak az egyetemes emberi társadalomnak a megrendelésére, amelybe velünk együtt ők is beletartoznak.
    Ez a széles társadalmi megrendelés hívja életre környezetféltő plakátjaikat is. Sokakkal együtt ébresztik a lelkiismeretet, terelik figyelmünket a levegő, a víz, a fák, egyszóval a földi élet veszélyeztetettségére. Lírai vagy drámai felhívás ez az élhető világ védelmére. Amiközben a bámulatos leleménnyel megtalált motívumok s a lényegre redukált megjelenítés a plakátnyelv eminens alkalmazási módját mutatják, a problémát átlátni képes intellektus az, ami a forma tartalmát hozza.
    Nincs az informáló, figyelemfelkeltő, figyelmeztető és hatásra szervezett közlési formának olyan területe, olyan funkciója, amelyben So-Ky ne alkotott volna maradandót.
    Szép kulturális plakátjaikból is közreadnak itt egy keveset, s ez a kevés is képes megmutatni a témával való érzelmi-formai azonosulásuk képességét. A drámai pólust itt a „Harakiri” és a „Ha” plakátjai képviselik, a lírai szépséget pedig a Kodály, a játékosságot a „Szárnyas Fifi”, a komolyság méltóságát meg a két Bartók-plakát.
    S végül a minőség egy sajátos elismerése: Kemény Évát és Sós Lászlót – mint egy személyt – 1993-ban a japánok és az AIAP által összeállított toplistán a világ száz legjobb grafikusa közé sorolták.