Ezredvég

A fiú lement az udvarra, és közben számolta a lépcsőfokokat.
    – Tizenöt… tizenöt – odalent megismételte, mintha be akarta volna vésni az emlékezetébe.
    Elhanyagolt virágoskert volt a lépcső mellett. Egy pillanatig nézte a szárazságtól kókadozó virágokat, de a kert nem volt érdekes, a virágok tegnap és tegnapelőtt is ugyanolyan bágyadtan lógatták poros szirmaikat és leveleiket.
    Három lakás nyílt a fehér zúzott kővel felszórt udvarra, amely szemfájdítóan visszaverte a napfényt. Még csak tíz óra volt, de máris égette a bőrét a forróság. A jobb oldali lakásban egy idős, mogorva házaspár lakott, akik mindig csukva tartották az ajtót és az ablakokat, mintha ki akarták volna zárni a külvilágot. Csak ritkán lehetett látni őket az udvaron, amikor sietve boltba mentek, vagy egy rövid nyelű kis kapával és műanyag vödörrel a temetőbe indultak.
    A szemben levő ajtó azonban nyitva volt, a szomszédasszony az asztal fölé hajolva tésztát gyúrt, és halkan énekelt a szabadba nyíló félhomályos konyhában. Amikor a fiú közelebb ment, hirtelen abbahagyta a dúdolást és fölnézett.
    – Unatkozol, Tibike? – kérdezte mosolyogva.
    – Hát… – Nem tudta, hogy mit válaszoljon.
    – Gyere be, ne ácsorogj ott a napon!
    Bement, de a konyhában sem volt hűvösebb, a zománcos sparhelt ontotta a meleget.
    – Csókolom! – mondta halkan, és megállt az ajtóban.
    – Szerbusz! – Az asszony sodrófát vett elő a konyhaszekrényből, és nyújtani kezdte a cipóformára gyúrt tésztát. Csend volt egy darabig, azután újra ő szólalt meg: – Ülj már le, ne ácsorogj az ajtóban! – Hokedli volt a bejárat mellett, a fiú óvatosan leereszkedett rá. Tornacipőbe bújtatott meztelen lábait szorosan összezárta, a két kezével letámaszkodott a hokedli szélére. Figyelte az asszonyt, aki mind nagyobbra nyújtotta a tésztát, és néha egy fél marék lisztet szórt rá, hogy ne ragadjon a gyúródeszkához vagy a sodrófához. Amikor az asztal fölé hajolt, rövid, szőke haja gyakran előrehullt az arcába, a keze fejével simította hátra, nehogy összelisztezze az arcát. – Milyen lett a bizonyítványod? – kérdezte végül, amikor a csend már ismét kezdett túl hosszúra nyúlni.
    – Jeles – felelte a fiú kedvetlenül. Unatkozni kezdett, nem volt érdekes, ahogy a szomszédasszony tésztát nyújtott. Azután, hogy a válasza mégse legyen olyan kurta, hozzátette: – Számtanból négyesem volt.
    A szomszédasszony elbiggyesztette a száját.
    – Annyi baj legyen. Majd kijavítod, mire végzel. – Elhallgatott, majd egy pillanat múlva megkérdezte: – Hányadikos is voltál?
    – Hatodikos. – Hallgatott egy kicsit, azután újra megszólalt: – Éváék hol vannak?
    A szomszédasszony nagyobbik lányát hívták Évának.
    – Elmentek a nagymamájukhoz.
    A fiú bólogatott, és nem tudta, mit válaszoljon. Arra gondolt, hogy elköszön, és lemegy a patakhoz, remélte, hogy talál ott néhány ismerős fiút, akik mindennap lementek fürödni, és néha fociztak is a közeli réten. – Unalmas lehet így egyedül a nyaralás – folytatta az asszony, és újra fölnézett. – Talán otthon még jobban telne a szünidő.
    – Á, nem! – A fiú megrázta a fejét. – Néha fürdök a patakban, meg játszunk Éváékkal… Néha olvasok, és a moziba is el szoktam menni… majdnem minden filmet megnézek…
    – És otthon mivel telik a szünidő?
    A fiú nem válaszolt azonnal.
    – Ott is gyakran járok fürdeni – mondta végül –, csak ott nincs patak.
    – Hát mi van?
    – Gyárgödör. – Hirtelen eszébe jutott, hogy az asszony nem tudhatja, mi az a gyárgödör. Várt egy pillanatig, hogy megkérdezi-e, de mivel nem szólt, maga kezdte magyarázni. – Volt ott valamikor egy téglagyár, a kéménye még most is megvan, meg a kemencék romjai is megvannak, ott szoktunk néha bújócskázni. Csak az a baj, hogy minden csupa korom, és amikor először vettem föl az új, fekete klottnadrágomat, annyira kormos lett, hogy az anyukám azt hitte este, amikor kimosta, hogy megy a színe, olyan fekete lé jött belőle.
    Az asszony nevetett. A tészta már egészen lapos volt, a széle lelógott a gyúródeszkáról. – És mi az a gyárgödör?
    – Onnan ásták ki az agyagot a tégláknak. Három ilyen gödör van ott, de kettőt már teljesen benőtt a nád. Csak a harmadikban nincs nád, abban szoktunk fürdeni. A szélén meg leér a lábunk, de a közepe felé már nem, egyszer Liszkai Jóska elhozott egy teknőt otthonról, és beevezett vele a közepére, de felborult, és majdnem belefulladt. Hiába kapaszkodott a szélébe, az mindig megfordult a keze alatt. Beúsztunk érte, de úgy belém kapaszkodott ijedtében, hogy majdnem együtt merültünk el. Két nagyobb fiú szedte le rólam, és ők vitték ki a partra.
    A szomszédasszony ijedten ránézett. A fiú egy kicsit elszégyellte magát, mert ez nem volt egészen igaz, Liszkai Jóska tényleg felborult a teknővel, de két nagyobb fiú úszott be érte, ő csak a partról nézte, hogy hozzák ki a teknővel együtt.
    – Vigyázni kell – mondta a szomszédasszony, azután hozzátette: – Nem is gondoltam, hogy ilyen veszélyes helyekre jársz, Tibike.
    A fiút egy kicsit bosszantotta, hogy állandóan Tibikének hívja, úgy érezte, már nem igazán illik hozzá ez a megszólítás, de nem mert tiltakozni, talán ki is nevetné, hogy lám, alig hetedikes létére hogy felvág…
    – Voltam már veszélyesebb helyen is – felelte, és ültében kihúzta magát. – A szomszédasszony nem válaszolt, csak érdeklődő tekintettel fölnézett a gyúrótábla fölül. A nagy, kerek levélnyi tésztát vagy három-négy ujjnyi csíkokra vágta. – Egyszer Sóti Sanyival fölmásztunk a gyárkémény tetejére… – A szomszédasszony hitetlen tekintete elhallgattatta, de csak egy pillanatra. – … igen, a kéményen belül vas kapaszkodók vannak, azokon föl lehet menni, mint egy létrán… – A szomszédasszony visszahajolt a tészta fölé. – És olyan huzat volt bent, hogy csak úgy süvített a fülünk mellett.
    – Nem féltél, Tibike?
    Egy kis grimaszt vágott, már megint ez a „Tibike”, de elragadta a mesélőkedv, nem törődött vele. Mielőtt válaszolt volna, töprengett egy darabig: mi lesz jobb? Ha azt mondja, hogy egyáltalán nem félt, vagy azt, hogy félt ugyan, de legyőzte a félelmét?
    – Hát… egy kicsit. – Azután határozottabban hozzátette: – Egy kicsit féltem, de nem nagyon. Sóti Sanyi nagyobb nálam, az idén végezte a nyolcadikat, de úgy gondoltam, hogy ha ő föl mer menni, merek én is.
    A szomszédasszony elismerően bólogatott, ez föllelkesítette a fiút.
    – Odafönt Sóti Sanyi kiült a kémény szélére, és lelógatta a lábát. Én csak derékig hajoltam ki, azt figyeltem, milyen szép a látvány. Egyszer csak egy ember kiabálni kezdett lentről, hogy azonnal gyerünk le, meg még káromkodott is. Odafönt, a kémény tetején volt néhány kilazult tégla, Sóti Sanyi megfogott egyet, és megcélozta vele azt az embert. Ha az utolsó pillanatban nem ugrik el, biztosan agyonütötte volna. Úgy zúdult le, mint egy bomba. – Ez a mondta különösen megtetszett neki. A szomszédasszony közben az egyforma széles tésztaleveleket egymásra rakta, és keskeny csíkokat vágott belőlük. A fiú arra gondolt, lehet, hogy a tésztametélés elvonta a figyelmét, talán nem is hallotta, amit ő mondott, hát megismételte az utolsó mondatot: – Az a tégla úgy zúdult le, mint egy bomba.
    A szomszédasszony fölkapta a fejét. – Mint egy bomba?
    A fiú nem tudta, mit válaszolhatna, csak bólintott. Eszébe jutott, hogy az udvar másik végében van egy kis kamraféle épület, nagy betűkkel az van a falára írva, hogy VÓHELY, mert az első Ó betű egy nagy vakolatdarabbal együtt leesett. Őt izgatta, hogy milyen lehet egy óvóhely, de Éva azt mondta, hogy ő már volt lent, semmi különös, csak egy dohos, nedves pince van az épület alatt, tele pókokkal meg békákkal, és hiába kérte, nem ment le vele. Egyszer azután leóvakodott egyedül, de tényleg nem volt ott semmi érdekes, csak pókok és békák, ahogy Éva mondta.
    A szomszédasszony hallgatott. A csíkokra vágott tésztát szétrázta a gyúródeszkán, hagyta, hogy szikkadjanak egy kicsit. Fazekat vett elő a konyhaszekrényből, a fali csapnál megtöltötte vízzel, és föltette a sparheltre. Azután a konyhaszekrény aljából mákdarálót vett elő, az asztal szélére rögzítette, és egy zacskóból mákot szórt bele. Tányért tett a daráló elé. Azután a lisztes kezét megtörölte a kötényébe. A fiú arra gondolt, hogy megkéri, engedje meg, hogy ő darálja a mákot, de mire összeszedte a bátorságát, az asszony már forgatta a daráló karját. Fülsértő nyikorgás hallatszott, azután az asszony meglazított egy csavart a darálón, és a hang elhallgatott.
    – Mesélj még Tibike! – A szomszédasszony mosolyogva fölnézett, és megint hátrasimította a haját. – Miért szótlanodtál el?
    A fiú megvonta a vállát. Örült, hogy az asszony megtörte a csendet, de hirtelen nem tudta, hogy mit mondhatna.
    – Egyszer meg biciklizni voltunk néhány utcabeli fiúval, átmentünk a szomszéd faluba.
    – Minek?
    – Hát csak úgy… és amikor visszafelé jöttünk, nagy vihar támadt, ömlött az eső és villámlott meg dörgött is. A vihar ott volt közvetlenül a fejünk fölött, alighogy felvillant a villám, már dördült is. Behúzódtunk egy nagy fa alá, én ugyan mondtam, hogy nagy fába könnyyen belecsaphat a villám, de a többiek kinevettek, hogyha bőrig akarok ázni, csak maradjak kint az esőben, így aztán én is beálltam a fa alá. És nekem lett igazam, mert egyszer csak hatalmas dörrenéssel belecsapott a villám a fába, az egyik nagy gallya óriási reccsenéssel le is tört.
    – És nektek nem lett bajotok? – kérdezte a szomszédasszony ijedten.
    – Hát… úgy igazában nem, csak majdnem megsüketültünk, sokáig nem hallottuk egymás hangját. Kökény Pisti meg, aki a legkisebb volt közöttünk, bepisilt ijedtében… de tényleg. Igaz, letagadta, azt mondta, az esőtől lett vizes elől a nadrágja.
    Nevettek mind a ketten.
    – És amikor elállt az eső, észrevettük, hogy az Andrási Feri biciklije leeresztett, valami szög vagy drótdarab kilyukasztotta a gumiját. Volt ott egy tanya a közelben, közvetlenül az út mellett, oda bementünk, és megkérdeztük, hogy van-e foltnak való gumidarabjuk és ragasztójuk, de nem volt. Azután Andrási Feri azt kérdezte, volna-e egy kis csiriz, az volt…
    – De kiderült, hogy a csirizzel nem lehet megragasztani a biciklit, mert nem ragad a gumihoz – vetette közbe hirtelen a szomszédasszony.
    A fiú meglepetten elhallgatott, azután mintha mi sem történt volna, folytatta: – Hát igen, hiába próbálkozott, nem sikerült. Így azután tolhatta a biciklijét hazáig. Szerencsére már nem voltunk messze a falutól…
    – Hát te itt vagy? – szólalt meg hirtelen egy hang az ajtóból. – Már mindenfelé kerestelek, el kellene szaladni a boltba.
    A fiú fölállt, egy kicsit sajnálta, hogy a nagynénje megzavarta az elbeszélést.
    – Remélem, nem tartott föl ez a Tibi a munkában? – kérdezte a nagynénje mentegetőzve.
    – Ugyan, dehogy. Sőt, nagyon érdekes dolgokat mesélt. Szívesen meghallgatom máskor is. A Tibike élete csupa kaland – tette hozzá mosolyogva a szomszédasszony.
    – Igen? – A nagynéni hitetlenül összeráncolta a homlokát. – Hát, jó munkát – mondta végül, és elindult az udvaron az ajtajuk felé.
    A tűzhelyen forrni kezdett a víz. A fiú visszanézett az ajtóból, a szomszédasszony akkor dobta a tésztát a fazékba.

FELTIZI-VERESS ANDRÁS

Az ötödik és én

Ablaka homályos, kivehetetlen tájra nyílt. Csak sejthettük a fenyőfák áthatolhatatlan sűrűjét, a házak vörös-cserepekben bujkáló vakolatlan szerkezeteit. Már régóta nyitva lehetett. Friss, hűvös levegő járta át a szobát. Az ajtó is kitárult, fehér munkásruhás emberek hoztak be könnyű bútorokat. Igazából mi is segíthettünk volna, de nem kért meg rá senki, így hát leguggoltunk a szoba ablakkal szemközti falrésze mellé, hogy ne legyünk nagyon útban. A becipelt tárgyak benépesítették, de nem korlátozták a teret és a közlekedést, kezdtünk egyre jobban elbizonytalanodni a határok kapcsán. A berendezés egyszerű, kulturált lett. A fal színesre festve, a sarokban egy tévé, bekapcsolva, a képkockák gyors egymásutánja világította meg a sötétedő helyet. Parketta volt, szőnyeg nem. Az ablaktól jobbra, a falnál, egy íróasztal, egy éjjelilámpa, az ajtó mellett szekrény. Kijjebbről valamiféle elektromos zúgás. Nem a tévéből, távolabb, máshonnan, talán a falakba épített vezetékek zúgtak ilyen alattomosan. Az ajtó tömör fa, abból a betörhetetlen, berúghatatlan fajtából, most becsukódott, végeztek. Szoktuk a környezetet, próbáltuk elfogadni így.
    Kopogás. Nem feleltünk, nem is vettük észre, olyan halk. Az ajtó kimérten, megfontoltan nyílt, valamilyen akciófilm, vagy krimi mehetett a tévében, két lövés, egy test kiszolgáltatott csobbanása, aztán nyugalom, a kamera nem vált – belépett az első.

    Az elsőn még nem volt semmi figyelemreméltó. Rendesen öltözött ember, szürke pulóver a derekán, koszos farmernadrág. Talán csak annyi, hogy sáros volt a talpa, nadrágja meg kicsit szakadt és elszíneződött, bár lehet, hogy gyárilag volt ilyen. Pár métert haladt befelé, aztán megállt, fújt egy mélyet. Lába indulna tovább, felénk, nem… A sár hozzászáradt a parkettához, megkötött. (Az a zúgás, lehet, hogy alulról jön?)
    A második férfi nem kopogott, mivel az ajtó nyitva maradt; hagyjuk a formalitásokat. Kezében zsebkendő, haja furcsa. Mi ez? Valami különleges hajlakk, ami erős szélként rezegteti a szálakat egyik, aztán a másik irányba? Az orrát fújná ki, de a közelítésnél kisiklott keze a pályáról. Akkor hallottuk felerősödni azt az orkánszerű erőt, ami kísérte, amerre ment. Kellemetlen lehetett, nem tudott arcához nyúlni, orra csöpögött, de abban a pillanatban fölszárította a légáram. Próbált tudtunkra adni néhány szót, erőlködve, torkán kidagadtak az erek, de nem értettük, csak nagyon elnagyoltan, szemcsésen, néhány jellegzetes mássalhangzót, mint a „k”, az „f” és a „t”. Odahajolt, nagyon közel hozzám, szája lassan mozgott, lehelete erős, féloldalasan tartja a fejét, és amikor már csak néhány centi távolság maradt köztünk, olyan erővel dobott át a hideg légvonat társam ölébe, hogy percekig azt hittem, örökre odaszögeződöm, ahova legkevésbé szeretnék. Feladta, a sikertelenségtől megilletődve távolodott. Látszott, nem akart ő rosszat senkinek, velünk szemben leült a fal mellé, percekig engem nézett.
    A harmadik – hosszúkás, szikár, teljesen mezítelen ember – egy kevéske fényt hozott be magával hozzánk, a félhomályba. Görnyedt hátán, megfakult haján, pikkelyes, keléses bőrén, szárazságtól felrepedezett mélyedéseiben a forróság pusztító sugarai cikáztak. Léptei alatt izzott a parketta fája, majdhogynem lángra lobbant, talpát véresre súrolta az út, mégis csoszogott, a szekrény felé. Kinyitotta. Legnagyobb meglepetésemre nem ruhákat válogatott, hogy magára kapjon valamit, hanem a kabátok mélyébe túrva, egy eldugott kulacsot emelt ki. Lecsavarta a kupakot, és inni kezdett – volna. Üres, úgy látszik, egy csepp sem maradt benne. A kulacs leesett, gurult egy kicsit, a bejáratnál megállt. Kérőn végighordozta rajtunk tekintetét, senki sem mert a szemébe nézni. Tagadólag ráztuk a fejünket, ebből megértette, hogy ma sem iszik. Leült a tévével szembe, akkor már valami természetfilmet adtak, madarak, halak, egy gazdag élővilágú, édesvízi folyó mentén. Reklám szakította meg az adást. Embriópózba hajtotta magát.
    Aztán jött a negyedik – egy nő. Teste formás, fiatal, de nyaka ráncosodik és onnan fölfele egyre fonnyadtabb, öregebb. Mintha nem élne együtt a két rész egymással. Táncolva jött be, energikus, bátor léptekkel, fejét hátraszegve suhant végig a termen. Amerre járt, éreztük a kétes minőségű, megromlott kölnije szagát. Körbetáncolta az elsőt, a másodikat, a harmadikat, végül minket, egyenként, kapcsolgatta a tévét, nem nyughatott. Föl akarta kérni társamat egy rövidke bluesra, de ő nem ment vele. Másoknál is próbálkozott, végül lehunyta a szemét, egy lassúba kezdett, átölelve magát; ki tudja, mit látott? A harmadik előrénél azonban megtorpant, mint aki megbénul. Ötödik miatt.

    Az érthetetlen zúgás egyre élesedett.
    Ötödik komoly, kimért mozgásának pontos ellentéte volt a negyedik izgágasága. Látszólag nem törődött velünk, nem zavarták a jelenlevők, de amikor leült az íróasztalához, intett, és a szoba szereplői sorban távozni kezdtek. A hölgy ment ki elsőnek (ahogy azt az illem megköveteli), aztán harmadik (lehajolt, a kulacsot még elvette az útból), második (kis követési távolságot tartva a többiektől), első (a sár időközben felpuhult, a parketta engedett), barátom és én is kilépnék… Megszorította a kézfejem és – „…!” – nem értettem, amit mondott, mert a riasztó, patkányölő zajtól jóformán megsüketültem, de szándéka nyilvánvaló: marasztalni akar. Az igazat megvallva, számítottam rá. Visszakuporodtam a helyemre, az ablakkal szembe, a fal mellé. Addig ő belső zsebéből előhúzott egy sima füzetet, egy tollat, eloltotta az asztali lámpát és írt.
    Nem kattanásszerűen, hanem lassan, fokozatosan sötétedett el, szorult össze minden, a tárgyak, a bútorok, az illatok, a szoba, majd én magam is. Ezzel egyszerre szűkültek minden oldalról a falak (tompult a zúgás); beszorítottak, összenyomtak, de nem fájt.

    Jöttek a bútorszállítók.
    A becipelt tárgyak benépesítették, de nem korlátozták a megújult teret.

NEMES LÁSZLÓ

Boldogság

Dorogiékat kisgyerek korom óta ismerem. Nagymaroson, a pesti polgárcsaládok akkoriban még oly népszerű nyaralóhelyének számító dunai falu strandján barátkozott össze a két család. Dorogiék fia, Gazsi velem egyidős volt, a húga, Juli akkor még meg sem született.
    A barátság Pesten is folytatódott. Ahogyan én gyerek-, majd kiskamasz-koromban megállapíthattam, Gazsi barátom családja, ha nem is dúsgazdagon, de a mienknél jobb módban élt, a Belvárosban volt a szép, ötszobás lakásuk – ebből kettő, ahogy a ház kapujánál egy réztábla tudtul adta: Dr. Dorogi Gáspár köz- és váltóügyvéd irodája. Lenke néni híres jó háziasszony volt, barátaiknak, köztük nekünk is, és – mint mondta – „az uram fontos ügyfeleinek” nagy és remek vacsorákat adott; akkoriban ők már a Balatonnál, Siófokon, majd Füreden és Földváron, a harmincas évek végén pedig egyszer Abbáziában is nyaraltak. A később született, Gazsi barátomnál hét évvel fiatalabb Julikát Dorogi néni drága, szép ruhákban járatta, nyolcéves korában már balettezni taníttatta. Imádott kártyázni – zsugázni, ahogy ő mondta –, a vacsorákat náluk és barátaiknál éjfélig tartó römi partik követték – bridzsezni sose tanult meg.
    Amikor én csaknem két évvel a háború után hazakerültem, a Vöröskereszt, vagy valamelyik hasonló jótékonysági intézmény nagy konyháján találtam végre rá az ott dolgozó Lenke nénire. – Énnekem már csak Juli maradt, senki és semmi más ezen a világon – mondta. Gazsi a jogi tanulmányait be sem fejezte, huszonkét éves korában, hadapród őrmesterként esett el a Donnál, anyja a sírját sem láthatta soha. A férjét – Gáspár bácsit, így mondta nekem – alig két évvel a fia halála után egy váratlan szívroham vitte el. Azt a szép lakásukat pedig, tette hozzá Lenke néni, negyvennégy végén egy bomba tüntette el, mindenestül, nyomtalanul. – Juli meg én – folytatta Lenke néni száraz, tárgyilagos hangon – az óvóhelyen csodálatos módon, sértetlenül éltük át a légitámadást.
    Aztán megismételte: – Énnekem már csak Juli maradt, egyedül ezen a világon. Már csak az ő jövőjét, az ő boldogságát akarom biztosítani.
    A hetedik kerület egyik mellékutcájában, a Garay téri piac közelében laktak egy gyéren berendezett egyszobás lakásban. De az asztalon nagy csokor piros rózsa volt, gyönyörű ólomkristály vázában. Ez még a régi otthonukból maradt meg? – akartam kérdezni, amikor először mentem fel hozzájuk, de Lenke néni megelőzött. – Péter hozta – mondta. – A virágot meg a vázát is. – Juli, a gyönyörű húszéves Juli gyors grimaszt vágott.
    – Az a szerencsém… a szerencsénk – kezdte a beszámolóját özvegy Dorogi Gáspárné –, hogy mindig olyan nagy háztartást vezettem és ilyen jól megtanultam főzni. Így jutottam a háború után, szinte azonnal álláshoz… Az ember vessen számot a realitásokkal, ne legyen finnyás, ugye? Felelős vagyok az egy szem lányom jövőjéért.
    A túrós süteményt és az illatosan gőzölgő kávét olyan gesztussal tette elém, ahogyan annak idején a kaviárt és a ráklevest kínálta némely fontos vacsoravendégének. – Valódi babkávé – mondta, és csodálkozásomra, mintegy válaszul hozzátette: – Péter hozta. Ő ma is mindenhez hozzájut.
    Juli kiment a szobából. Hangosan csapta be az ajtót. Az anyja utána nézett. – Majd megjön az esze… – jegyezte meg halkan. Aztán elmondta, hogy Korniss Péter, a híres kispesti Korniss harisnyagyár egyedüli örököse, halálosan szerelmes Juliba. – Én pedig – tette hozzá megint – felelős vagyok a lányom jövőjéért és boldogságáért. Ebben a mai nyomorúságos, szegény világban…
    – Lenke néni! – vetettem közbe. – Éppen ebben a mai világban mások az értékek. A háború megmutatta…
    – Ez a bolond lány – folytatta Juli anyja – belehabarodott egy fiúba… valahonnan vidékről, faluról vagy isten tudja, honnan jött fel Pestre, egy szál kopott ruhában… valami kollégiumfélében lakik… Mi lehet az ilyenből? Mire viszi? Mit tudjátok ti, gyerekek? Én ismerem az életet. A pénz az pénz! Akármilyen világ lesz, a pénz beszél, a kutya ugat… A Korniss gyár tulajdonosának a fia ma is tele van pénzzel. És kedves, helyes fiú… és imádja a Julit…
    Legközelebbi alkalommal Julit egyedül találtam otthon.
    – Az anyu megőrjít – kezdte. – Azt akarja mindenáron, hogy az a Korniss Péter…
    – Nagyon ellenszenves? – kérdeztem.
    – Tudod – emelte rám valóban gyönyörű fekete szemét –, ahogyan van szerelem első látásra, úgy van undor, utálkozás is első pillanatra. Ahogy rám nézett és kidülledt a szeme, ahogy beszélt… a lihegése… iszonyú! Értem az anyámat is… de mégis!
    A sors, a munkám több hónapra vidékre szólított. Amikor visszajöttem Budapestre, megtudtam, hogy már meg is tartották, szűk családi körben, Korniss Péter és Dorogi Júlia esküvőjét.
    Nem sokkal később államosították a Korniss család kispesti villáját, aztán 1948 tavaszán a gyárat is. Én kétszer vagy háromszor voltam a fiatal házaspárnak, Korniss Péter mérnöknek és feleségének hivatalosan kiutalt, és a család értékes, régi bútoraival telezsúfolt kétszobás, körúti bérlakásában. Az ifjú férjről még csak azt se mondhatnám, hogy visszatetsző, rossz külsejű férfi lett volna, mindig barátságos volt, udvarias, szinte kedves, Juli pedig csaknem szótlanul mosolygós. Az egyik alkalommal Doroginé is ott volt náluk. Amikor együtt mentünk el tőlük, a lépcsőn azt mondta nekem: – Van a Kornisséknak még most is mit aprítaniuk a tejbe. Majd belátja még Juli, mennyire igaza volt az anyjának. Kell az anyagi biztonság a boldogsághoz…
    Gyerekük nem született Juliéknak – én sose kérdeztem meg, miért. 1957 januárjában egy ismerősömtől hallottam meg, hogy Korniss Péterék néhány héttel korábban, a nagy kirajzás idején, Juli anyjával együtt – ahogy akkoriban mondták –, Nyugatra távoztak. Több mint egy esztendő múltán kaptam tőlük egy képeslapot – a képen a híres New York-i Szabadság szobor – a feladó címe nélkül.
    Úgy másfél évtized múltán találkoztam velük váratlanul, egy New York-i magyar ismerősöm jóvoltából. – Úgy tudom – nézett rám a manhattani Nyolcadik sugárút egyik McDonalds éttermének asztala fölött –, hogy maga jóban volt valamikor a Korniss Péterékkel… – Felírta egy cédulára bronxi címüket és a telefonszámukat is.
    Juli felsikoltott, amikor a telefonban a hangomat meghallotta. – Gyere, gyere! Akár most azonnal is!
    Másnap mentem el hozzájuk. Kopár, szürke bronxi utca volt, ahol laktak, a jellegtelen, magas házak egyikének hetedik emeletén. A lakás is jellegtelen volt, amerikai típusbútorok, tévé – amit ők tivinek mondtak –, a kis konyhában nagy hűtőszekrény. Juli a nyakamba borult – meglepően szép és fiatalos volt, az idő múlása alig látszott meg rajta. Péter sem sokat változott, csak a szeme alatt lettek mélyebbek a karikák; kedvesen mosolygott, a vállamat veregette. És mentegetőzött: hamarosan el kell mennie, éjszakai műszakban dolgozik, és a gyár messze van. Juli kávéval, süteménnyel kínált. – Nem én készítettem, anyu sütötte a Muskátliban – mondta.
    – Az édesanyád? – kérdeztem. – Hogy van?
    – Nagyon messze innen dolgozik. A Second Avenue-nál. Ezért nem lakunk együtt. – Majd hozzátette, kissé halkabban: – Ezért sem…
    A társalgás valahogy akadozott. Semmi lényegeset nem tudtam megkérdezni tőle. Vagy nem mertem?
    – Itt is ronda az élet – mondta, amikor elbúcsúztunk, és hozzátette: – Nekem legalábbis ronda.
    – Mivel foglalkozol? – kérdeztem végül.
    – Ezzel is, azzal is, mindenféle business, ami adódik… Néha árut is szállítok egy cégnek. Divatcikkeket… Csupa rubbish. Vacak, szemét – mondta magyarul is. – Vagy egy ócska Chevrolet kocsim. Azzal…
    Másnap megkerestem a Second Avenue-t keresztező egyik utcában, abban a szegényebb „magyar New York”-ban a Muskátli nevű magyar vendéglőt. Pesten az ilyet inkább kifőzdének nevezik. A keskeny helyiségben ételszag volt. A konyhában, a nagy villanytűzhely előtt állt Lenke néni, kendővel a fején, a lábán vastag posztópapucs. Átölelt, megcsókolt – talán csak egészen kisgyerek koromban tette ezt –, és elsírta magát. – Nahát… az én Gazsim is így kopaszodna már? – Aztán, a pillantásomat követve, mintegy mentegetőzőn mondta: – Fáj a lábam, azért van papucs rajtam…
    – Kezdetben együtt laktam Juliékkal – magyarázta. – De az nagyon messze van. És jobb is így nekem. Tudod, engem itt nagyon megbecsülnek. – Büszkén mutatta az étlapot, a Muskátli Vendéglő fejléc alatt, nyomtatva állt: „A konyhában Lenke néni főz.”
    Visszakísért az étterembe, leültetett, szinte erővel nyomott le az egyik asztalhoz. – Itt a vendégem vagy! – mondta. Aztán megismételte, az itt szót erősen megnyomva: – Itt engem nagyon megbecsülnek. Kovács úr, a főnök… Az anyja, Sárika pedig jó barátnőm. Együtt is lakom vele, egy kis lakásban, innen a második házban. – Erőnek erejével megebédeltetett.
    A következő napon délelőtt tizenegykor Korniss Péterrel találkoztam. A randevút New York-i módra beszéltük meg: A Kilencedik Avenue és a Negyvenkettedik utca északkeleti sarkán. – Nem akarsz moziba jönni velem? – kérdezte Péter. – Itt, a közelben egy nagyon jó, nagyon kemény pornográf filmet játszanak. Én már kétszer láttam.
    – Nem… én nem szoktam… – mentegetőztem.
    – Muszáj néha – magyarázta, a mozi helyett már az egyik gyorsétkező vagy kávézó asztalánál ülve. – Kell az embernek néha az az izgalom. Legalább ez. – Aztán, mintha valami zsilip szakadt volna fel benne, úgy ömlött belőle gáttalanul, szégyenkezés nélkül a panasz. – Mert a Juli nem enged magához! És énnekem ő kell, még mindig csak ő! Megőrülök érte. Ő meg azt mondja, utál, undorodik tőlem. Nagyon ritkán, amikor váratlanul kedves hozzám, ha már félig… ha már nagyon felizgatott… felugrik, elrohan, magára zárja a fürdőszoba ajtaját…
    – És mással? – kérdeztem.
    – Nekem csak ő kell!
    – Úgy értettem, a Juli mással…
    – Biztosan. Engem már az sem érdekel. Csak ő. Ha olykor-olykor egy új nyakláncot, egy új gyűrűt látok rajta, egy új ruhát, és mondom neki: veszek én neked szebbet, jobbat, csak nevet: a jó munkámért kaptam, magyarázza… Azt se tudom, merre jár, amíg én éjszaka dolgozom.
    Elmondta, hogy a textilgyárban foreman, vagyis előmunkás az éjszakai műszakban. Mindig éjszaka, mert azért többet fizetnek.
    – Te mérnök vagy… diplomád van…
    – Mit számít az itt… meg aztán kezdetben nyelvi nehézségeim is voltak, és újra kellett volna vizsgáznom. – Aztán keserűn elnevette magát. – Most már minden nyelvi nehézség nélkül olvasom itt a pornó könyveket és újságokat.
    Elutazásom előtt még egyszer meglátogattam Lenke nénit a Muskátliban.

    Elmúlt újabb fél évtized, amikor attól a bizonyos New York-i magyar ismerősömtől levelet kaptam. Tudja, írta, hogy én valamikor jó barátságban voltam Korniss Péterékkel. Azt is tudja, amikor öt év előtt meglátogattam őket, tapasztalhattam – hiszen közismert volt –, hogy milyen rossz a viszony köztük. Ám a legutóbbi hónapokban, legalábbis úgy tetszett, helyreállt köztük a harmónia. Együtt látták őket, karonfogva, mindenfelé. Az egyik hétvégén is együtt utaztak Long Islandbe. Hazafelé – Mrs. Korniss, vagyis Juli vezette a kocsit – egy felüljárón, teljesen érthetetlenül, nekirohantak a korlátnak, áttörték és a mélybe zuhantak. Mindketten a helyszínen haltak meg. Egyesek szerint nem véletlen baleset volt…
    Lenke néninek, szégyenkezve bevallom, nem mertem írni. Csak a Muskátli tulajdonosának. Kissé megkésve, de megérkezett Kovács úr válasza. Mrs. Dorogi – vagyis Lenke néni – most is dolgozik a vendéglőben. Barátnőjével, az idős Kovácsnéval egy lakásban lakik. Van egy papagája is.

ÁDÁM ISTVÁN PÁL

Suviksz

Nem nagyobb egy A5-ös lapnál a térkép, mely Péter térdén pihen. A West End City térképe, szintenkénti bontásban, három részre tagolva. Péter nézi és némi kontrasztot vél felfedezni az intézmény által megtestesített fogyasztói tobzódás, illetve az utcák és a passzázsok névválasztása között. Teszem azt, például, ha az ember végigandalog a Deák Ferenc sétányon, csupa olyan márkabolttal találkozhat, amiről egyaránt elmondható, hogy divatos, hogy nemzetközi, hogy profitorientált és hogy semmi közük Deák Ferenchez. Péter szeret túlzásokba esni, és most azon morfondírozik, vajon forog-e a sírjában Kölcsey Ferenc, vagy éppen Jókai Mór, mikor a karácsonyi forgatagban a sok bevásárlószatyor egymáshoz érve suhog a róluk elnevezett passzázsokon? Lelki szemei előtt megjelenik a közeli irodaházak dolgozóiból és tizenéves diákokból összeverődő tömeg, amely az alagsori Krúdy Gyula téren minden hétköznap együtt fogyasztja uniformizált ebédjét. Vajon egyre zsírosodó ajkukon kiejtik-e a nevet: Krúdy Gyula? Péter gyakran elidőzik itt, de még sosem hallott senkit másnapi randevút megbeszélni: akkor fél egykor a Krúdy 12. előtt!
    Ha lenne a West Endnek szelleme, Péter azt gondolná, nem a hely szelleméhez illőek a tér-, körút- és sétánynevek. De a West Endnek nincsen szelleme. Anyaga van neki. Az anyagról szól, nem úgy, mint Péter, aki a szellemről szól, igaz, az anyagon át. Péter ugyanis szobrász, annak is fiatal, aki még keresi a hangját, és még hajlamos a túlzásokra. Most magába mélyedve írja jegyzetfüzetébe: „Új világvallás ez, a shoppingolás vallása, amelynek templomai a bevásárlóközpontok, ahová kiöltözve, ünneplőben járul a nép, hogy személyi kölcsönnel, hitelkártyával fedezett vadiúj ketyerét, vagy épp trendi divatárut vegyen ostyaként szájába.”

    Ebben a vidám, mesterséges környezetben, kerekerdő mélyén, ott, ahol a madár se jár, ahol az Ybl Miklós körút találkozik az Alpár Ignác közzel, ott dolgozik Krisztike a gyerekcipő boltban. Krisztike barátja, Karcsi nem tud arról, hogy a vevők barátnőjének kétes ajánlatokat tesznek, el-elhívják kávézni, érdeklődnek, mikor jár le a munkaideje, nincs-e kedve táncolni az este. Karcsi arról végképp nem tud, hogy Krisztike még hajlana is a dologra, de sajnos, a kisgyermekük kezét fogva megjelenő ifjú apák nem jelentenek valódi perspektívát számára. Jobb szeretne esetleg egy elvált apát, de még jobb lenne egy nagybácsi. Na, de melyik nagybácsi vesz cipőt testvére gyerekének? Játékokat vesznek, labdát meg szappanbuborék-fújót, de gyerekcipőt semmi esetre sem. Ezen a nevezetes napon azonban bondor hajú fiatalember lépi át a bolt küszöbét, kezében térkép, a West End City térképe.
    – Keres valamit? – kérdi Krisztike segítőkészen.
    – Igen. Modellt – így az ideges idegen.
    – A modellezőbolt a másodikon van a mozgólépcsőtől balra.
    De hiába minden értetlenkedés, mert Péter már meg is találta A bolti eladó című művének modelljét. Egy ital mellett másnap megmutatja Krisztinek vázlatait a tervezett szoborról, és harmadnap a lány már fesztelenül pózol Péter garzonlakásában. Tetszik neki a fiú, kedves, tud bókolni, szeretni való. Nem olyan, mint Karcsi, aki felhúzza karján a pólót, mikor a nagykerből hozott árut pakolja, hogy mutogassa bicepszét, és közben káromkodva dobálja egyik dobozt a másik után.
    Most Péter odalép a lányhoz, gyengéden fordítja lábát a megfelelő pozitúrába, mely lábon egyébként drága Pollini-cipő virít. Még a ruháját is eligazgatja, hogy ne látszódjon a tetoválás. Hát mikor csinál ilyet vele a Karcsi? És ez a cuki fiú elvörösödik, ha véletlenül Kriszti melléhez ér a keze. Cuki fiú, hát mire vársz még? – gondolja Kriszti, de Péter hezitál. Mégis, fiatal a lány, neki meg ott van a menyasszonya Ági, a maga harmincnégy évével. De talán pont a korkülönbség az, ami ilyen ellenállhatatlanná teszi – mélázik el, s keze már öntudatlanul Kriszti kemény mellét markolja, és megadóan belecsókol a nyakába. Krisztike haját félrehúzva egyre több helyet ad a csókoknak, de nem biztos benne, hogy megszabadulhat-e A bolti eladó című műalkotáshoz magára vett kék köpenytől. Még vár valamilyen egyértelmű jelre, ami most hirtelen meg is jelenik a lába között, mintegy átugorva az előjátékot.

    Meztelen testek melegítik egymást a kihűlt szobában. A friss szexuális élmény, az épp csak megkezdett közös lét időnként már az őszinteséget, de gyakrabban még a csábító fiatalságot csalja elő Krisztike kialakulatlan személyiségéből. Ismét biztos benne, hogy megtalálta élete párját. Péter is elgondolkodik. Az érzelmi vagy az értelmi fölény lenne az alapja a szégyenérzetének? A csábítás szégyene? A lealacsonyodás, a lealacsonyítás szégyene? Az erkölcsi alászállásé. Szállást keres a szent család – jut eszébe egy mondat gyerekkora hittanóráiról. Kicsit rövidebben: Péter, ezt elbasztad! Oda van a szobor, és helyette itt a bűntudat és az önmarcangolás, ő meg itt melletted azt hiszi, a boldogságát találta meg. Kriszti lágyan, hosszan simogatja a felhevült férfitestet. Péter némán tűri a szaggatott érintéseket. A lány most feláll, lekapcsolja a villanyt, ölébe veszi Péter fejét, és altatódalba kezd. Halkan dúdol és a fiú elmereng: van már vagy harminc éve, hogy utoljára altatót énekeltek felette. De nem ő alszik el a daltól, hanem az előadó. Péter halkan sunnyog ki a szobából, kilép a gangra, onnan hívja fel Ágit, hogy biztosítsa, minden rendben van, ő is nagyon hiányzik neki. Aztán visszasomfordál a lakásba, de nem fekszik le Kriszti mellé. A konyhába megy és előveszi cipőpasztakészletét. Mint álmatlan éjszakákon mindig, most is cipőt pucolni készül. Kriszti fekete Pollini cipőjével kezdi. Talán még sosem suvikszolt ilyen szenvedéllyel cipőt.

MARAFKÓ LÁSZLÓ

Árpád eltűnése

(Netbeszély)

Újsághír Ellopták Árpád fejedelem bronz mellszobrát a várvégi főtér parkjából szombatról vasárnapra virradó éjjel. A parkot nemrégiben hozatta rendbe az önkormányzat, s ez alkalomból felújították Keoreosfői K. Oszkár szobrászművész 1930-as években felállított alkotásának talapzatát is. Az önkormányzat pénzjutalmat tűzött ki a nyomravezetőnek.
    Cím a Várvégszóban (Itthon-lap) „Ellopták az egészalakos mellszobrot.”
    Vendégmegjegyzés a Tűzvirág presszóban „Úgy látszik, hogy a szerkesztő feles helyett egészet dobott be.”
    Szerkesztői megjegyzés a Hét vezér plusz bárban „Ha Ibike még egyszer átírja a címeimet, kirúgatom a jegyzővel.”
    Wétéka Várvég: lakosainak száma 16 233. Első említése a 12. században, akkor királyi birtok. Mezőgazdasági feldolgozó központ. Egy gimnáziuma (Árpád Vezér Gimnázium, majd Pirk Ede Gimnázium és Szakközépiskola, jelenleg Amfirovszky Clemónia Nyolcosztályos Gimnázium, a mostani névadója a második magyar kisdedóvó megalapítója volt) és egy élelmiszer-ipari szakmunkásképző iskolája van. Eredeti nevét (Sárvég) a török kor végén változtatták meg, amikor is a végvárból a helybeliek a környékről kivonuló törökök után eredtek, mire azok visszafordultak és felgyújtották a települést, így a cölöpvár is tetemes pusztulást szenvedett. A szájhagyomány szerint a szpáhik vezére, aki a huzamos magyarföldi tartózkodás során jól megtanulta nyelvünket, „Költözködés közben kötözködtök, magyaurok?!” – kiáltással vetette magát az ásóval, kapával felszerelkezett lakosokra. Az áldozatok emlékére attól kezdve Várvégként említették a települést.
    Szondaipse Kinek nem kell ma Árpád? A keresés egyirányú utca: balra hajts!
    Site-áti Hátrafelé nyilazókám, megint jobblikas az emlékezeted. Árpádnak ott jó, ahol volt.
    Komikáze Nem a színesfémpiac trendvonalán kellene végigmenni, fiúk? A nemzeti érzéstelenítővel belőtt populáció élőhelyein.
    Site-áti A fejedelemnél vesztetted el a vörös fonalat.
    Szondaipse Tudjátok, hogy a fejedelem megállt Várvégnél is?
    Site-áti Hát annyi lovaglás után…
    Komikáze Látod, az ilyesmi ad lovat a tolvajok alá.
    Szondaipse Komikázém, közeledünk a virtuális térben?
    Site-áti Én csak egy chatelőt idézek: „Árpádot az itt élő ászok vezetője, Isiász fogadta, s egy arany érszorítót nyújtott át neki.”
    Várvégszó Többpárti egyeztetésre gyűltek össze tegnap a várvégi politikai élet képviselői, hogy a szoborlopás ügyében egységes, a város közvéleményét tükröző, s egyben azt méltóképp befolyásoló álláspontot alakítsanak ki. Az eszmecserét az ellenzéki pártok kezdeményezték, s a koalíciós erők csak hosszas egyeztetés után egyeztek bele. Az eszmecsere megszakadt és az ellenzékiek kivonultak az Árpád fejedelem parkba, mert a nagyobbik koalíciós párt vezetője állítólag „párductekintetűnek” nevezte az ellenzék egyik markáns szónokát, aki – főleg „párducos Árpád”-ra nézve – sértőnek érezte a megjegyzést. Ezért a pártok végül külön-külön ítélték el a szoborgyalázást. A vezetők luxuskiadásaikat ajánlották fel a szobor majdani helyreállítására. Kérdésünkre, hogy mi számít luxuskiadásnak, egy magát megnevezni nem kívánó nagy párt képviselője tíz darab lottószelvény árát, a kisebbik ellenzéki párté pedig a numizmatika gyűjteménye bővítésére szánt összeget nevezte meg.
    Toll-ász Tegnap a Hét vezér pluszban a szokott társaság: Szilárd úr, Pepi meg Dodó. Sallósy Szilárd látszatra biztosítási ügynök, de valaha az övék volt a Sallósy-malom, kárpótlási jegyekből nagyon megszaladt neki, fillérekért hozzá is vásárolt, üzleti ügyei ma már betekinthetetlenek. Aztán Pepi, azaz Petneházi Ernő autóalkatrész-kereskedő. Az „átkosban” nagyon ment a bolt, mostanában azt szokta mondani: „A hiányból minden út hozzám vezetett. Most meg a semmibe.” Dombi Dániel testnevelés szakos középiskolai tanár, egykor négyszázon országos ifjúsági második. Szilárd úr ásványvíz, Pepi arca már bíborban, Dodó gyenge sör. Téma a szobor. Fel vannak háborodva. Persze, rám akarják kenni. „Te írtad azt a hülye szöveget?” – ezzel fogad Dodó. Hiába mondom, hogy a jegyző fogalmazványát pofoztam át a lap igényének megfelelően, Szilárd úr, fel sem tekintve az újságjából, megjegyzi: „Mi négyen többet tudnánk összedobni, mint azok” – és az asztal közepére tesz egy piroshasút. „Akkor nekem kell következnem” – Dodó ezresekből odarak valamennyit. Nálam nincs pénz, szabadkozom. „Majd legközelebb” – mondja atyaian Szilárd úr. Pepi kihajtja a kupica alján levő néhány cseppet: „Gyerekek, át kell mennem a boltba pénzért.” „Sejthető volt” – mondja Géza, a tulaj a pulttól, pedig eddig senki sem vonta be a társalgásba. A kínos hangulatot Dodó töri meg: „Micsoda nő! És az a szerencsétlen Harangozó állandóan a csigák nemi életével foglalkozik!” Röhög. Mindenki tudja, hogy Csilláról, a magyar szakos kolléganőről beszél, aki Harangozónak, a biológiatanárnak a felesége. „A csigák élőhelyei. A csigák előzési sebessége és a relatív gyorshajtás.” Hahotázik a saját szövegén. Városszerte ismert mondása: „Minden női szépségért kezeskedem.” Ezenkívül krikettszakkört is indított az iskolában, amely az angolos osztályoknak a szigetországi életformához ad sok kiegészítő ismeretet. Pepi nyúlna az összegyűlt pénzhalomért – „Majd én elviszem a bankba” –, de ekkor Dodó visszaveszi a magáét „Csak ha mindenki tett.” Csend ül közénk. „Talán valami baj van?” – kérdezi Géza, de senki sem válaszol. Hogyne, még aznap megtudná a fél város!
    Várvégszó A város felett kedden furcsa felhő jelent meg. Alsó szélei rongyos foszlányokban lógtak lefelé, a szél hatására gomolygott, és a szemtanúk szerint egy lovas alakját öltötte. A látvány legalább fél óráig volt élvezhető, az emberek megálltak az utcákon és percekig bámulták a jelenséget. Majd zápor kerekedett és a felhő eltűnt.
    Top Secret – Csillahu Az a hímpáva megint félreérthetetlen megjegyzést tett rám („Csillácska, felfutott a szemem a harisnyáján”), szegény Béla meg nem tudja, hogyan lépjen fel, elvégre kollégák volnának, vagy mi?! Ez egy középiskolai tanár?! Egyszerűen fel kellene pofozni! El innen, legalább a megyeszékhelyre!
    Toll-ász Ma helyi prominensekkel találkozott az ide látogató ellenzéki országgyűlési képviselő. Az informális ellenzéki megbeszélések természetesen a Hét vezér pluszban értek véget. A honatya, dr. Bérczessy nyomatékosan kifejtette, hogy a szoborügyből az ellenzéknek a helyhatósági választások megnyerésével kell kikerülnie. Árpádot a baloldal és a liberálisok nyakába kell varrni, bárki tette is. Ez soha vissza nem térő alkalom.
    Várvégszó Olvasóink közül többen is betelefonáltak a szerkesztőségbe, hogy szombatról vasárnapra virradóra az égen mint hullócsillag egy nyílszerű tünemény húzott át, pengő hang kíséretében, amely eltért a szárazvillámok hanghatásától. A nyíl nyomában betűformák keletkeztek, sokan az „Elfajzottak” szót vélték kiolvasni a jelenésből. A jövő héten megpróbáljuk a fővárosi csillagvizsgáló intézet igazgatóját megszólaltatni a páratlan jelenség ügyében.
    Kiblogozó – Zsaver Előállítottuk a Kisbajszit, az egyik legismertebb „színest”. Szakmailag így hívjuk (magunk közt) a színesfémgyűjtőket- és tolvajokat. „Hova vittétek Árpádot?” Csak laposakat pislantott, ami nála születési hiba. No, gondoltam, fogod te mindjárt futószalagon köpni a fogaidat, azzal felemeltem a kezem, és megsimogattam az állam. Szóval, Kisbajszi „tesó”, mert csak így szólítják egymást, náluk mindenki „testvér”, a tíz- meg a nyolcvanéves is, merthogy annyian vannak, a kezemre meredt, a másikkal meg az ellenkező irányból sutty. Csak mozdulat. Ez nem szabályellenes. Phizikai ráhatás. Majdnem olyan, mint a szihológiai. Megszólalt: „Hát azt jól helybenhagyták a Pajáék.” „Ti megvertétek Árpádot?” „Hát, az olyan nyápic volt.” „Kicsoda? A magyarok vezére? A legerősebb volt. Ilyen deltákkal, te szerencsétlen.” Mutatom neki, mire az behúzza a fejét: „Nem én voltam, hanem a Paja.” „Hát van bennetek magyar érzés? De miért is lenne?” Behozzuk a fent említett személyt. „Szóval, mit csináltatok a vezérrel?” Kezdte volna a mellébeszélést, hintázott a széken, mire ugye, rögvest a földre huppant, a feje meg a betonba. A zökkenésre mesélni kezdett: „Keveset kaptunk érte, alig pár kiló volt.” Nem is itt, hanem vagy ötven kilométerrel ide, Újvárosban adták el. „Mivel vittétek oda?” „Nem vittük, az ott volt. A művelődési ház előtt.” „Milyen művelődési ház előtt, te félnótás?” „Hát, csak egy van ott, a Petőfi Árpád Művelődési Ház.” „Nem Tóth Árpád, te átokfajzat?” „Nekem nyóc” – szemtelenedett el Paja, érezve, hogy Árpád kicsúszik a kezünk közül. „De ha nem azt a soványt keresik, akkor miért engem hoztak be?” No, erre úgy döntöttem, hogy a destrukciózást kézrátéttel megszakítom. Kezdeti sápadtsága után vérnyomása pár perc múlva tért magához.
    Kiblogozó – Egyszerű olvasó A könyököm igazán nem tehet semmiről, miért nem rögzítették rendesebben a szobrot, meglöktem, megmoccant, nicsak, mozgó szobor, hát ezt bizony elfelejtették rögzíteni. Nem nyúltam hozzá, eszembe nem jutott, letudtam a műszakomat. Ugye én más munkáját bírálom azzal, ha elmondom, pedig ezt a melót sem volt egyszerű megszerezni, aztán majd legközelebb nem is szólnak. Meg minek jönnek ide a külföldiek, minket se tart el ez az ország. Amikor kitettek, egy évig nem találtam semmilyen melót. Ez a városrendezés, ez jó: jó társaság, jó levegő. Itt van ez a gyerek, állítólag az adminisztrátornő rokona, mi a fenének nem maradt Erdélyben? Az ilyen jöttmentek aztán könnyebben is nyúlnak minden mozdíthatóhoz. Ezzel semmit sem akarok mondani, csak úgy.
    Toll-ász A Hét vezér plusz törzsasztalánál Dodó szokás szerint Csillácska domborműveit dicsérte. Szerinte az ilyen szende külsejű asszonyok a legvadabb kilengésekre képesek. Akár még a fordított, azaz ahogy a sokak által csak Csődördodóként emlegetett mondta: „ferdített alapállásra” is, de ennek részleteiben – mint fogalmazott – nem kívánt elmélyedni. A többiek várakozóan hallgattak, csak Szilárd úr mélyedt el az újságjában. Majd mintha egy olvasott cikket kommentált volna, annyit mondott: „A képzelet csodákra képes.”
    Kiblogozó – Egyszerű olvasó Egy illető nemrégiben meghívott egy pohár sörre, mert tudta, hogy most nem a szakmámban dolgozom. Régen neki is én hordtam ki a postát, s elég jó borravalókat adott, innen emlékeztem rá. Fehér nadrágban volt, fehér bőrcipőben is, ilyet még nem is láttam. Azt mondta, két sör is lehet, ha hajlandó vagyok információkat közvetíteni. Így mondta, közvetíteni. Merthogy ő hallotta, s felfelé bökött, hogy a szoborügy mögött a mi részlegünket kell keresni, pontosabban, a vezetőjét, aki túl régi bútordarab ahhoz, hogy még mindig ott feszítsen főnökként az önkormányzatnál, hiszen mikor tanácsnak hívták, már akkor is ott dolgozott a gondnokságon. Még munkásőr is volt, a régi parancsnokától tudja, aki ezt a Tűzvirágban árulta el, két feles után. És hova kell kiközvetíteni, kérdeztem. Hát sehova, mondta a csupa fehér, csak várni.
    Várvégszó Az Amfirovszky Clemónia Nyolcosztályos Gimnázium angolnyelv-versenyének, egyben az iskolában működő krikettklubnak a szokásos évi bemutatójára meghívták az angol nagykövetet is. Dr. Papróczi Aladár polgármester köszöntötte a magas vendéget, majd a lánykórus Kodály-műveket adott elő. A vendég, aki nemzetünk iránti tiszteletből megtanult magyarul, kedves akcentussal köszönte meg a szíves fogadtatást. Egyebek mellett ezeket mondotta (az akcentust természetesen nem adhatjuk vissza): „Kedves Fiatal Barátaim! Tanulják nyalvak, mert magyar közmondás: ahány nyalv, annyi ember.” (Nevetés.) „Bocsánat: Ahány ház, annyi nyalv.” (Még nagyobb nevetés. Taps. Odahajol a titkárához.) „Well. Minden ember annyi, ahány nyalv beszélni.” (Szűnni nem akaró taps.)
    Két diák, Diczendi Kincső és Petneházi Norbert nagy tetszéssel fogadott részleteket adott elő angolul a Rómeó és Júliából.
    Toll-ász A nagykövet tényleg kedves ember, híján minden diplomatamerevségnek. Azt persze csak én tudtam, hogy nagy borász hírében áll, a vöröset kedveli, s voltaképpen azzal csábították le Várvégre, hogy a Levele-pincészetben remek vacsorával ér véget a rendezvény. A nagykövet egyébként franciaországi követségi titkári időszakában 346 pincészetet látogatott meg, amivel abszolút listavezető a diplomáciai testület tagjai közt. Azt is csak a titkárától lehetett megtudni, hogy a Várvégen bemutatottak őt inkább a krokettre emlékeztették. Dodó a pincében le akarta aratni a megérdemelt siker gyümölcsét, ám angoltudása némi kívánnivalókat hagyott maga után. (Akárcsak ez a mondat – a később önmagát újraolvasó szerk. megjegyzése. Rajta volt a Toll-átok. Haha.) A bejáratnál például elkiáltotta magát. „Hello, every buddy!”, majd minduntalan ezt hajtogatta: „Very nice”. Az angoltanár meg a felsorakozott, angolul nem tudó vendéglátók nevében a „Her Majesty” megszólítással élt, mire a nagykövet meglepetten megfordult, a királynőt keresve. A zavarba jött angoltanár csak késve váltott „Your Excellency”-re.
    Jelentés A 43/2007/B 4 sz. bírói engedély alapján elvégzett operatív lehallgatás tanúsítja, hogy nőnemű személy (C 1) konspiratív módon tartja a kapcsolatot társával (C 2). A március 15-e előtti telefonbeszélgetésekben elhangzó „brong a kardlap” kódolt jelszó értelmét nem sikerült megfejteni, s azt sem, hogy a Deli Álmos és Diadalmas Ügek fedőnév alatt ki rejtőzik. T. F. százados.
    Szakértői jelentést kérek. V. Z. őrnagy
    Telefonvonal betechnikázva. B. L. hadnagy, szakszolgálat
    Történész szakértő A nevek Vörösmarty Mihály Zalán futása c. művéből származnak, eredetileg törzsi, ősmagyar vezérek. A jelszó pedig Utassy József: Zúg március c. versének egy sora.
    Várvégszó A rendőrség tájékoztatása szerint előállítottak egy férfit, akire nézve terhelő adatok állnak a nyomozó hatóság rendelkezésére. Az illető személyt a városgazdálkodási részlegnél foglalkoztatták, munkavállalási engedély nélkül, de nem ez az egyetlen szabálytalanság, amely felmerült az önkormányzat hatáskörébe tartozó részleggel kapcsolatban. A városgazdálkodásnál hiába érdeklődtünk, s a vizsgálat lefolytatásáig a jegyző sem nyilatkozott.
    Jegyzőkönyv Névtelen bejelentés alapján kihallgattuk a közterület-fenntartók művezetőjét, Vas Imrét. A nyugdíj előtti férfi húsz éve áll a csoport élén. Elmondása szerint beosztottjai mind megbízható emberek, róluk nem feltételezi az elkövetést. A más nevén alkalmazott erdélyi személy ügyében csalás és okirat-hamisítás miatt indul eljárás. A művezető azzal menti magát, hogy csak két héttel a férfi felvétele után tudta meg a valódi helyzetet, s nem akarta bajba keverni a fiatalembert („Az apám is Erdélyből származik” – mondta Vas Imre). Az önkormányzatnál Kovács Béláné kezében futottak össze a szálak, akinek a férjével Vas valóban találkozott a munkásőrségben, de csak a nagyobb gyakorlatokon, akkor is futólag, roham közben s gázálarcban. A történtek nagyon megviselték, a felesége ágyban fekvő szívbeteg, ápolásra szorul.
    T. F. százados A verssor jelentése az idézet megfejtése ellenére változatlanul ismeretlen. A csoport megfigyelése továbbra is indokolt.
    Toll-ász A Hét vezér pluszban ma az asztalnál megjelent Pepi fia, Norbert, s vele Diczendi Kincső, a jegyző lánya. Norbi suttogva szót váltott az apjával, aki a zsebébe nyúlt, s átadott neki valamit. A lány a társaságtól és a pulttól tisztes távolságban egyik lábáról a másikra állt. „Bocsánat, családi ügy. A slusszkulcs. A gyereknek korkedvezményes jogsija van” – mondat Pepi némi büszkeséggel a hangjában. A fiatalok elbúcsúztak. „Nagyon összejöttek ezzel a jegyzőlánnyal” – de nem lehetett tudni, Pepi valóban bosszús, avagy rátarti.
    Várvégszó A főtér felett a múlt héten többször is megjelent az eddig különböző alakokat öltő felhő, hosszasan formálódott a szélben, a bámészkodók szerint leginkább egy lovát ugrató harcosra emlékeztetett, a patkói alól kiröppenő felhőpamacsokból az „Ártány vitéz” név formálódott ki, rovásírásra emlékeztető betűkkel. Aznap a polgármesteri hivatal szerverének teljes állományát valaki (valami?) törölte. A polgármester a rendszergazdának fegyelmit helyezett kilátásba, mert azt beszélik, hogy a gyerekei általános iskolájában számítástechnikai hobbiklubot vezet, s a gyanú szerint annak tagjai törték fel a rendszert.
    Toll-ász A rendszergazda azzal védekezett, hogy a költségvetés adatait külön, feltörhetetlen rendszer védi, tehát nem csinálhatták kezdők. Az adatbázisról pedig a bennfentesek tudták, hogy a számok manipuláltak, ám a rendszergazda esküdözött, hogy a valós adatok is elvesztek, mire a polgármester is megnyugodott.
    Várvégszó Olvasóink talán nem veszik zokon, ha előfordulásuk gyakorisága miatt mostantól Ártány-kürt állandó rovatcímmel tesszük közzé a természeti csodaszámba menő égi jelenéseket. Legutóbb például az árnylovas kengyele szinte beleakadt a rendőrség rádióantennájába, olyan volt, mintha cibálná, s alatta ezt a mondatot vélték kiolvasni az arrafelé lakó Tabán-kertiek: „Ne bántsd a magyart!”
    A polgármesteri hivatal számítógépes rendszere az ominózus hardverügy óta kiszámíthatatlanul viselkedik. A polgármester fővárosi informatikust kért fel, sőt a gyártó cégtől hívott szakembereket, akik végül is csak annyit tudtak megállapítani, hogy nem zárható ki a nem rendeltetésszerű használat.
    Toll-ász A pókerasztalnál, melynek házigazdájáról szólni szerénytelenség volna, amikor elhangzott, hogy Szilárd úr (az indítványozó megfogalmazásában: „Szilárd bátyám”) lenne alkalmas polgármesterjelöltnek, hogy a balliberális regnálásnak évtizedekre vége szakadjon, a jelölt, miközben nem emelte tekintetét az indítványozó fővárosi képviselőre, rövid hallgatás után annyit mondott: „Kibicnek semmi sem drága.” „És ha Apáti?” (Apátinak jól menő fitneszszalonja van a főutcán,, autóján nemzeti zászlóval száguldozik, s a kocsiból mindig óriási hangerővel szól az ellenzéki nagygyűléseket bevezető érzelemdús dal.) Szilárd úr, kellő várakozás után kibökte: ő csak egy embert tudna elképzelni ezen a poszton, Zebegényi Kristófot, a művelődési ház vers- és prózamondó körének vezetőjét. Szilárd úr tekintélye olyan nagy, hogy ha valaki ellentmondana is neki, azt csak pár nap múlva ildomos megtennie, amikor már mindenki elfelejtette az eredeti gondolatot. Így most is maguk elé meredtek, a fejüket finoman mozgatták, mint amikor bort ízlel az ember. És milyen közszereplései vannak? – kérdezte a párt fővárosi szürke eminenciásának számító idegen, akinek – szerény megítélésem szerint – egyébiránt halvány sejtelme sincs a póker szépségeiről (sem), de – mint tudjuk – Kossuth apánk szerint is a politika az exigenciák művészete. (Szerényen hadd tegyem hozzá: és az egzisztenciáké!) Hát minden nagygyűlésünkön ott szaval – mondta lapjai sánca fölött Szilárd úr. S mellesleg – ezt itt mindenki tudja – az ő kertszomszédja. A nemes idegen érezte, számára ismeretlen veszélyeket rejtő területre tévedt, hát nem is firtatta tovább a kérdést.
    Site-áti A polgármesterjelölt, míg a betanult szöveget kell mondania, valóságos beszédművész. Ám ha korrekt ügyekre kérdeznek rá, mint a sülthal.
    Szondaipse Hasbeszélők után az is becsületesebb.
    Komikáze Nem baj, a gyűlésein majd sült keszeget meg sört osztanak, szigorúan ingyen.
    Toll-ász A kampányhajrában tiszteletét tette a városban az ellenzéki Ő. Őzpörköltes vacsorán tolongott ott, akinek illett. (Szerénységem nem előtérből, tehát mindent feltűnés nélkül figyelhetett.) Ő a vele szemben ülő Szilárd úrnak átszólt: „Egyszer áfonyás szilvával ettem őzet.” „Mi puritánok vagyunk, kérlek…” Többek kezében megállt a kés. Ezek szerint Szilárd úr pertuban van Ő-vel. „Vörösborral locsoljuk, s konyakban pácolt zöld diót…” – folytatta Szilárd úr. „Zöld diót? Honnan szerzitek?” „Hát, amit a varjak elhullajtanak” – mire az asztal megkönnyebbülten felnevetett. „Szóval, akkor ne Apáti?” – kérdezte Ő. „Majd legközelebb. Most jó lesz Zebegényi. Ő művész.”
    Lehallgatási jelentés
    C 2: El kellene jönnöd a Fedezékbe.
    C 1: Na ne. Izzadság, zaj.
    C 2: DJ Joke jön.
    C 1: Jaj, tudom. Nagyon gyenge a kiejtése. Röhögtem. Egyszer Baltaváron hallottuk. Az angol címeket csak utánozza. Nem tud angolul.
    C 2: Lehet. De király, amit hoz. Mobilcévé, Anakonda. Meg a nagypapit is meglevegőztetni…
    C 1: Ja, az más… Mért nem ezzel kezdted?
    Jegyzőkönyv Gyanúsított elismeri, hogy engedély nélkül vállalt kertészeti munkát, a városgazdálkodásiakhoz egy közvetítő révén került, cserébe viszont a fél fizetését le kellett adnia ennek a személynek. Együttműködést ígért nekünk, mert nem szeretné, ha kitiltanák Magyarországról. Erdélyben, a falujában egyáltalán nincs munka, hosszabb távon azt szeretné, ha itt telepedhetne le. A szoborügyről nem tud semmit, ő nem is ott dolgozott az ominózus napon, hanem a patakpart megtisztításán. Azt vallotta: „Ha Ceauşescu alatt az erdélyi himnuszt énekeltük a kocsmában, akkor Magyarban nem Árpádot döntögetem. Az anyám kiátkozna!”
    Toll-ász Dodó ma elemében volt: „Ezek a dilettáns zsernyákok az erdélyi gyereket szorongatták meg, hogy elvitte a szobrot. De mi nem hagyjuk a szegény erdélyieket, én felajánlottam neki, hogy a választási szórólapjainkat dobálhatja a postaládába, plakátot ragaszthat, és még egy kis pénz is csurran-cseppen. Remélem, megjegyzi, honnan jött a segítség.” Szilárd úr periszkópos pillantást vetett rá. Dodónak ezen a héten ez már a második dobása volt. Korábban büszkén mesélte: „Gondoltam, a városgazdálkodási főnök érintettségére még ráerősítünk. A város ismert fémgyűjtői közt van egy Doki nevezetű bőrdzsekis alak, a parkban szokott szundikálni. »Ismerjük mi egymást?« – nézett rám, majd néhány másodperces vizslatás után felkiáltott: »De hiszen egyszer megvertelek!« Tényleg, ifikorunkban volt egy több megyére kiterjedő válogató verseny, ott találkoztunk. Én második lettem. De az országoson már csak a hátamat látta. Pesti gyerek volt, nem tudom, hogy került a városunkba, azt hiszem, az elvált szülei adták a nagymamához. Most meg újra itt van, s nagyon mélyen. Meghívtam egy italra, kettő lett belőle. Vállalta, hogy ha a rendőrök megkérdezik, a városgazdálkodásiak hanyagságáról beszél. Hogy mindent szertehagynak. Nem is tagadta, hogy a másik oldal megsegítésétől sem zárkózna el. Mindegyik belőle él, hát ő meg belőlük.
    Lehallgatási jegyzőkönyv
    Szó szerint közlöm a f. hó 12-i telefonbeszélgetést. T. szds.
    C 2: Na, milyen volt?
    C 1: Közepes.
    C 2: Szerintem jó. S ami utána, az még jobb…
    C 1: (torokköszörülés) Csak ennyi?
    C 2: Nagyon, nagyon, nagyon… Egyébként van hely a nagypapinak.
    C 1: Oké, a szokásos helyen.
    Jegyzőkönyv Falvai Miklós tanú, akit a hulladékgyűjtők közt „Doki”-ként emlegetnek, elmondta, hogy a közterületesek felületesen dolgoztak, gyakran kérték is, hogy a „fémesek” (a gyűjtésből élők) válogassák ki a szertehagyott szemétkupacokból az eladható vasat, egyéb anyagot, hogy nekik kevesebb dolguk legyen elszállításkor. Hogy konkrétan mire gondol, az több kérdés után sem derült ki.
    Toll-ász Ma Dodó a Hét vezérben csak azt mondogatta: „A kis hülye!” „Jól vagy?” – kérdezte Pepi. Dodó legyintett. Megszokhattuk, hogy nem is kell kérdezni, úgyis elmond mindent, ami az iskolában történt. Most is így lett. A tanáriban elébe állt Harangozó és kikérte magának, hogy Csillára rendre sértő megjegyzéseket tesz. Megdermedt a levegő, érezhetően a kolléganők a férjnek, Bélának szurkoltak. Dodó felállt, egy fejjel magasabb volt Harangozónál, lassan végigsimította kartársa zakójának hajtókáját: „Bélám, a kérelmedet ad acta teszem. És több vitamint kellene fogyasztanod.” Harangozó valószínűleg nem gondolta végig, ezután mi következhetne egy párbajképes férjtől, így csak hamuszürke arccal állt. A nyugdíjazás előtti történelem-tanárnő nem állhatta meg, hogy meg ne szólaljon: „Dodó, méltatlan, amit maga művel.” „Hédike, kérem, a méltóságomat bízza csak rám” – azzal Dodó leakasztotta a sípját, amivel a gimnasztikát szokta végigvezényelni. „Hölgyeim” – hajolt meg, tüntető udvariassággal Béla felé is, azzal kiment. „Téged egyszer még le fognak önteni sósavval” – mondta Pepi. Dodó öntelt mosollyal folytatta: „Még nincs vége. A következő szünetben megállt előttem Csillácska, a melltartója szinte remegett az izgalomtól, s fuldokolva mondta: – Ha azt hiszi, mindent megtehet, hát nagyon téved. Hát valami gyönyörű volt!” „Pedig egy vödör víz is megtenné” – szólalt meg az időközben letelepedő Szilárd úr. „De most néhány hétig vágyaid sólyomszárnyait ne csattogtasd” – és Szilárd úr belemélyedt a tőzsdehírekbe. „Joli hogy viseli mindezt?” – szólt közbe a „csapos”, Géza, szokás szerint nem a legalkalmasabb pillanatban. Joli, Dodó élettársa, egyébként a főutcai kávéház főpincérnője. Ekkor már Szilárd úr letette az újságot: „Egy Canada dry rendel.” Egész délután ennyiben maradt a társaság.
    Várvégszó A város kultúra iránt elkötelezett vállalkozói nemes gesztussal a versmondó kör évi szavalóversenyének díjazására szép felajánlást tettek. A tekintélyes összegből jut majd a prózamondók nyári táborának megtartására is.
    Megjegyzés a Tűzvirágban „Meg a polgármesterjelölt új öltönyére.”
    Várvégszó A polgármesteri hivatal közleménye szerint, amennyiben a szobor nem kerülne elő, a város pályázatot ír ki új Árpád-mű megalkotására, annál is inkább, mert az eltűnt műtárgy egy korábbi korszak szemléletét tükrözi, a ma embere nehezen tud azonosulni annak stílusjegyeivel. Az ellenzék képviselői rögtön kifejtették: a polgármester nem veheti át egy szakavatott zsüri feladatkörét, a város múltjához kötődő emlékek megítélésében pedig nem vállalhat művészettörténészi szerepet.
    Megjegyzés a Hét vezér pluszban „Nehogy már zakóban és fordítva üljön a lován Árpád, ráadásul a polgármesterre hasonlítson!”
    Beszólás a Tűzvirágban „Ahelyett, hogy az esővízlevezető csatornát köveznék ki abból a pénzből.”
    Toll-ász A sportcsarnokban tartott ellenzéki választási gyűlésen Zebegényi Kristóf a hivatalos program végén felállt egy kis ráadásra. Wass Albert versét mondta el, s amikor ahhoz a sorhoz ért, „A kő marad, a kő marad”, felpattant valaki a felső sorból és elkiáltotta: „Meg a tégla is!” Előbb moraj, majd jókora röhögés vonult végig a felső sorokban, ahogy az emberek továbbadták az elhangzottakat azoknak, akik nem hallották jól.
    Várvégszó A polgármesteri hivatal közleménye szerint bár a szakértői vizsgálat teljességgel még nem fejeződött be, a számítógéprendszer meghibásodása külső behatolási kísérlet gyanújára ad okot, mert az adatleszívás ténye forog fenn.
    Toll-ász Nagyon kínos, ami ma történt. A szerkesztőségbe bejött a fitneszes Apáti, meg egy ismeretlen, fiatal férfi, szerintem a sofőrje, testőre vagy mi a fene. Letettek egy cikket az asztalra, hogy jó lenne, ha rögtön elolvasnám. Mondtam, hogy el kell mennem, amúgy sem szoktam rögtön és a szerző jelenlétében cikkeket olvasni, csak ha közeleg a lapzárta, akkor viszont éjszaka is. Erre a fiatal felvett egy szobrocskát, ami az íróasztalomon volt. Forgatta, mintha ki akarná dobni az ablakon. Mondtam neki, hogy Szilárd úr unokaöccse az alkotója, ami persze nem volt igaz, erre letette. Ám Apáti a szemével intett a cikk felé. Elolvastam. Hát majdnem felröhögtem a helyesírási hibái meg a stílusficamai láttán. Lényegében arról szólt, hogy a városháza számítógéprendszerének hibája következtében (vö. Ártány vitéz) olyan adatok tűntek el, amelyek bizonyítanák, hogy a tavalyi költségvetésben nagy összegek szerepelnek a nyári amatőr művészeti fafaragó tábor támogatása címén, ahova egyébként a polgármester, dr. Papróczi fia is jár. Ám a pénz valójában nem itt landolt, hanem annál a vadásztársaságnál, amely a volt káderek egy részét is tagjai közt tudhatja. Kérdeztem, hol vannak a bizonyítékok, mert ad egy: ha lehozom, mert ugyebár ez egy városi lap, mindegy, milyen párti a vezetés, minden olvasót ki kell szolgálnia, nem lehet egyoldalú, ám a jelenlegi polgármester engem másnap úgy kirúg, hogy na, de ez a kisebbik baj. Egyébként már az is elég kellemetlen nekem, hogy a polgármester fülébe jutott: túl sokat lebzselek, így mondta, lebzselek a Hét vezér pluszos társaságban. De vissza a cikkre: ad kettő, ha közlöm, oda a szakmai becsületem, s akkor nemhogy a megyében, de Pesten sem kapnék sehol állást. Mire Apáti szerényen megjegyezte, hogy ha ők győznek, nem kell tartanom a munkanélküliségtől, feltéve, ha most lesz vér a pucádban ezt lehozni (így, tegezve mondta, holott kétszer, ha találkoztunk, s egyébként is én vagyok az idősebb). Mondtam, hogy a pucámban mindig van vér, mert elég magas a vérnyomásom, kezeltetni is kellene, de ezt így, dokumentum háttér híján nem lehet, minimum meg kellene kérdezni a másik felet, a polgármestert is. „Eszedbe ne jusson, nehogy szimatot fogjon és mindent eltüntessen!” Azzal felkapta a papírokat, de az ajtóból megjegyezte: „Apukám, a helyedben meghirdetném a lakásomat.” Eléggé rosszul érintett a dolog, nem is aludtam, de most, a kampány finisében nem akarom ezzel zavarni Szilárd urat, van neki elég gondja. Ide is, a számítógépre, dupla jelszóval védett helyére csak azért véstem be ezt, hátha történik velem valami, s akkor majd egy jótét és hozzáértő lélek csak megtalálja, s kiderül: a szakma mindenekelőtt!
    Várvégszó Még el sem távozott körének éléről az annyi szép sikert felmutató várvégszói versmondók immár legendás vezetője, helyének betöltéséért máris megkezdődött a versengés. Legutóbb például Felvidéki Leontin (művésznevén Felleó), a hosszabb ideje együttes nélkül árválkodó, valaha országos amatőrsikereket kovácsoló rendező tartott társulatszervező helyzetgyakorlatot önként jelentkezőkkel. Az egy szál reflektorral megvilágított színpadon a szereplőknek egyenként, mezítláb kellett bejönniük, s elég volt egyetlen, általuk kitalált sort mondaniuk. A feltétel csupáncsak annyi volt, hogy ez a zokni témájára vonatkozzék. Befejezésül toppantaniuk kellett. A modern, sőt, posztmodern színház szellemét sugárzó műsor vegyes fogadtatásban részesült a nézőtérre betévedő érdeklődők, úgymint a rajzszakkör továbbá az asszisztenstanfolyam résztvevői körében.
    Talán nem érdektelen felsorolni, milyen mondatok hangzottak el a lelkes műfajváltók szájából: Rapszódia a zoknihoz. Lyukas zoknik elégiája. Zokni, zokni, zokni. (A szereplő a végén zokogásba tört ki, s úgy toppantott.) A fekete zokni balladája. Anyám fekete zokni. Zokni az egész világ! Orrot cseréljen, ki zoknit cserél! Az utolsó fuszekli. Madarat tolláról, embert zoknijáról. Cipő, stop! Zokni, stop! A nyár halott. Vagy megzoksz, vagy megszöksz. Mielőtt megorrolnál, dezodorjál. Zoknimély éjszaka, zoknikéj szaga.
    Felleó a végén annyit mondott az egybegyűlteknek, hogy a politika nem nyomulhat be a művészet szentegyházába, s azért kell leváltani a versmondók vezetőjét. Ezt az átalakítást próbálta szolgálni – az ő szavaival – a „patthelyzetgyakorlat”.
    Toll-ász A nyomozócsoport farkaskutyája szinte fuldokolva vonszolta a törzsőrmestert a polgármesteri hivatal főbejáratához, nyomában rendőrök trappoltak a főlépcsőn, amelyet valaha a megyegyűlések nemes urainak csizmái koptattak kagylósra. A kutya végigügetett az első emeleten, egyenesen a jegyző szobájáig. A törzs kopogtatás után benyitott, mire a kutya szinte berántotta, bent kis sikoltás, a kutya leült a hátrahőkölő titkárnő előtt, és nézte. „Én félek a kutyáktól” – mondta Ibike, a titkárnő. „Van még más is a helyiségben?” – kérdezte a százados. „A jegyző úr házon kívül van” – és Ibike megigazította a szoknyáját, mire a kutya felmordult és a szoknya szélébe szagolt. „Összenyálazza a ruhámat!” – méltatlankodott Ibike. (Ő is? – szerkesztői hehehe.) „Azért kérdeztem, mert a kutya a kisasszonyt…” – „asszony” vetette közbe Ibike – „bocsánat, asszonyom, önt választotta ki, teljesen egyértelműen. Szag alapján.” „Miféle szag? Én itt csak dolgozom!” – méltatlankodott Ibike. „A próbát természetesen munkaidő után is megtehetjük – folytatta a százados –, csakhogy addig nem szabad ruhát váltani. „Panaszt teszek” – és Ibike a telefonért nyúlt. Ebben a pillanatban feltárult a tölgyfa ajtó, s ott állt a sápadt jegyző. Megdöbbenve járatta végig a szemét a rendőrökön, a kutyán, legvégül Ibikén. „Mi ez itt?” „Rutineljárás” – vágta rá a százados. A kutya abban a pillanatban kirántotta a szíját a törzs kezéből, két lábával a jegyző mellkasának vetette magát, s beleszagolt a hátrahőkölő férfi hónaljába, majd vigyázzülésbe meredt. „Hagyják el a szobámat!” – hörögte a jegyző. A nyomozótiszt intett, a törzs kivezette az állatot. „Az Árpád-szobrot megtaláltuk a téren, a szökőkútnál. Valaki erős pipereszprével lefújta, nyilván, hogy megtévessze a forró nyomos üldözést.” Ibike elpirult. „Miféle pipere?” – a jegyző hangja elvékonyult és Ibikére pillantott. Ibike hangos zokogásba tört ki, és eltűnt a sarokban nyíló vizesblokk tapétázott ajtaján.
    Jegyzőkönyv A jegyző titkárnője elmondta, hogy aznap délelőtt kint járt a főnöke víkendházában, mert dr. Diczendi azt mondta, az aranyhegyi furmintját feltétlenül meg kell kóstolnia. A jegyző nagyon a szívén viseli a sorsát, mióta beosztottja válópere lezárult. A pinceszag nagyon beleivódott az asszony ruhájába, s mivel még legalább fél nap hátra volt, nem akart a munkahelyén „úgy” megjelenni, tehát a víkendház fürdőszobájában talált férfidezodorral, bár ő maga évek óta golyósat használ, befújta a blúzát. Nem is érti, hogy a kutya miért a szoknyáját szimatolta körül.
    Toll-ász He-he-he. Hogy eszem a hardverőjét!
    Az őrizetbe vett P. Norbert (C2) kiskorú jegyzőkönyvi vallomása A szobor rosszul volt lecsavarozva, szerintem a felújításkor a munkások valamit elmulasztottak. Csak le kellett emelni. Két kocsink van, az egyik Wartburg, azzal szállít árut az apám. Először a régi focipálya melletti elhagyott raktárba vittük a szobrot, a füvön a krikettklub szokott edzeni, de ebben a tanévben oda már nem jár senki. Néhány nap múlva kivittük Kincsőék szőlőjébe, s beraktuk a fészerbe. Csakhogy megsajnáltuk azt a srácot, akit elkaptak a rendőrök. Nem akartuk, hogy kitiltsák az országból. Ezért a szobrot bevittük a főtérre, de amikor a főtéren a szökőkút felé vittem, kicsúszott a kezemből, nekiütődött a kőpárkánynak és Árpád arcán egy vágás keletkezett.
    Toll-ász Szeretett hivatali főnököm, tehát P. úr, értesülvén Dodó Csillácskát érintő huzamosabb üzelmeiről, arra a következtetésre jutott, hogy a következő választásokon a városszerte ismert tudós tanárt képviselő-testületi taggá kellene választani, természetesen a saját párt színeiben. Előzetes megbeszélésre (a hivatal erre nem alkalmas) egy közvetítőjével a Tűzvirág presszóba invitálta a tanár urat, aki utoljára talán egyetemista korában járt ilyen „kicsapongási helyen”. P. úr, egy elhúzódó ügye miatt késett, viszont Harangozó tanár úr időben érkezett. Szerencsétlenségére éppen egy lakásfelújítást befejező szobafestőcsapat tagjai ültek a sarokban, akik maguk közé invitálták a jámbor szobatudóst. A második kör után, a némi rummal kibélelt sörök hatására Harangozó tanár úr először a fiatal éticsiga mozgását próbálta utánozni az asztalon, majd mindezt a földön kívánta bemutatni. A főpincér, a hely tekintélyének védelmében ezt nem volt hajlandó eltűrni, mire a kompánia a kerthelyiség murváján gyakorolta a biológiaóra kiegészítését. P. úr beküldte a sofőrjét, aki látta, hogy a presszó üres, így a főnök azt hitte, elkésett, tehát hazament. Harangozó tanár urat az intenzív bemutatóóra után, éjfél után a göngyölegraktár mellett találta meg Csillácska, szánalmas állapotban, ráadásul a tárcájától is megfosztva. „Képviselőségről szó sem lehet, legfeljebb szakértésről” – jelentette ki megfellebbezhetetlenül az asszony, s olyan dühös lett, hogy másnap még Dodó is jobbnak látta kitérni előle.
    Jegyzőkönyv Gyanúsított P. Norbert kiskorú azt vallotta, hogy nem akar olyan országban élni, ahol nem tisztelik a nemzet nagyjait. A megjegyzésre, miszerint mégiscsak ők lopták el Árpádot, kihallgatott azt mondta, hogy azt hitték, egységes, politikai és egyéb nézetkülönbségektől mentes felháborodás fogadja a tettet, s mindenki összefog, hogy megtalálják a vezért. Helyette a szokásos „pitiáner visszhangja” volt az ügynek. D. Kincső kiskorú, gyanúsított, aki a végrehajtásban részt vett, elmondta, újságokból vették az ötletet. Más városok köztéri parkjaiban is előfordult ilyen eset.
    Ceruzával megjegyzés, aláírás nélkül P. Norbert suicid alkat, „kézrátéttel” nem nagyon élni.
    Lehallgatási jelentés
    A nyomozati szakaszban is engedélyezték számunkra a megfigyelést, így rögzítettük a C 1 és C 2 közötti telefonbeszélgetést. T. szds.
    C 2: Szia Kiki. Mi volt?
    C 1: Hülyének néztek.
    C 2: Engem is.
    C 1: Hogy enyhítő körülmény lenne, ha apu vett volna rá. Mondtam, hogy ő ilyet soha nem találna ki. A gyors felderítés ugyanis nemcsak a helyi szervek, de a rendőrség rátermettségét is bizonyította volna.
    C 2: Mi meg a szarban.
    C 1: A tiszt szerint mi csak letesszük, mondjuk, a szertárban, aztán apu, közvetítővel, elárulja a helyet a rendőrségnek.
    C 2: Hát elég átlátszó. Ezért jól jöttek volna a közterületisek.
    C 1: Megmondtam, hogy aput felejtsék el. Akkor meg azt kezdte, hogy a felbujtó a Hét vezér törzsgárdájából való.
    C 2: Rohadtul dühített, hogy ki sem nézik belőlünk: mi találtuk ki az egészet. „Hát akkor lőttek a szép kis karriernek” – mondta a nyomozó. Hátha begörcsölök.
    C 1: Mindenáron belekavarni a politikát. S akkor mindenkit zsarolni lehetne. Szívességeket kérni, mindegy, ki van hatalmon.
    C 2: Kiki, de azt a rohadt dezodort, miért?
    C 1: Bekattantam, amikor megláttam a hülye Ibike fülbevalóját. Az orrom előtt volt a dezodor. Ha pisztoly van, akkor azt kapom fel. De csak ez volt. Hát, lefújtam Árpit.
    Site-áti Nyugati ösztöndíjat a gyerekeknek, hadd gyarapítsák a külföldön élő jeles magyarok számát!
    Komikáze A gyerek mártírt játszik, pedig csak egy balhé volt.
    Várvégszó Ártány-kürt – A felhőlovas, azaz Ártány vitéz, ahogy a város ma már nevezi Árpád jobbkezét (utóbbira Klimaházy Vencel képkeretező és üvegmester, egyébiránt helytörténész épp lapunk hasábjain utalt „Valóban kihalt-e az Árpád-ház, avagy szomorú kérdőjelek jövőnk egén” című nagy jelentőségű cikkében), aki kísértő szellemként tér vissza időről időre, nos a hadsegéd lova alatt ilyenfajta szöveget véltek kibetűzni: Várvégi ifjak, kimentettétek a vezért. Ha ötszáz íjász kell, csak szóljatok: forduj, nyergely, artany.hun. (A helyesírási hibákért nem tudni, hogy az égiek vagy a beküldők-e a felelősek – A szerk.) A világhálón alkalmazott betűket (hu) kibővítő változat egyes elemzők szerint Magna Hungáriára, mások szerint a hunokra való utalás. Sok víznek kell még lefolynia a Dinka patakon, míg a kérdés megnyugtató választ nyer.
    Toll-ász Petneházi Norbert két napig nem ment iskolába. Amikor megjelent, bal szája szélén egy sebhintőportól fehérlő forradás látszott. „Lejárt dezodor herpeszt okoz” – nyögte be egy hang. Diczendi Kincső viszont már másnap bement az iskolába, sőt, matematikából még ötöst is kapott, pedig ez a tárgy nem tartozott az erősségei közé.
    Toll-ász A Hét vezérben Dodó amellett kardoskodott, hogy a botrányt fel kellene használni a kampányban. „Az alma nem esik messze a fájától, ez a Kincső jól bekavart az apjának. Ugyanezt teszi, amit az örege nagyban.” „Melyik alma?” – húzta fel Szilárd úr a szemöldökét. „És a mi almánkkal akkor mi lesz? Hogy nézel Pepi szemébe? Merthogy neki is van egy gyanúsított fia.” „De drága Szilárd bátyám, Pepi nem csalta a feleségét!” „Ezzel kampányolnál? Hogy nem csalta?”
    Várvégszó A helyhatósági választásokat fölényesen nyerte az ellenzék. A választások utáni éjszakán a párthívek autói össze-vissza száguldoztak a városban, dudaszóval, hangszórókkal ünnepelték a győzelmet. A képviselő-testület alakuló ülésén az új polgármester régi szavalókörének üdvöskéje elszavalta Ady Csaba népe című versét, majd elénekelték a Himnuszt. A hivatal előtti téren pár nap múlva kopjafát avattak.
    Változás az impresszumban: Szerkeszti a szerkesztőbizottság. Felelős szerkesztő: Selymes Brunó.
    Netudki Az új szerkesztő azonos az addig is belső munkatársként dolgozó Steiner Brunóval, aki ezentúl viszont a hosszú ideig titkolni kényszerült írói nevét használja.
    Selyemút (vigyázat, ez meg a Toll-ász helyett) Új bloghelyemen is a teljes igazságra törekszik. Az ünnepség után a régi polgármester állítólag odament az újhoz, s a vers utolsó két sorára utalva („Itt már csak igazságtevés jön, / Mert a bűnösök már nagyok: / Adjon a Sors belénk oly bosszút, / Amilyent Csabának hagyott.”) megkérdezte. „Még hazamehetek a borotvakészletemért, vagy egyenesen a fogdába?”
    Kiblogozó – Egy magyar asszony Elterjedt vélekedés szerint Dodó, a gimnáziumi tantestület kedvence (és ártása), a város szemefénye egyben díszbika. Hát kedveseim, ő egy nudli. Kiderült, hogy olyan alsót hord, hogy sejtelmesen kidudorodjék ott… De nincs minek kidudorodnia.
    Selyemút A Hét vezér pluszban Dodó lila fejjel dühöngött. „Az a kis senkiházi, kiontom a belét!” Szilárd úr halkan: „Remélem, hogy nem. A saját érdekedben. Akkor az isten sem mossa le rólad, hogy igaz, amit írtak. Egyébként a stílus nem Harangozóra vall. A pert meg felejtsd el. Bíróság előtt mutogatnád a corpus delictit??”
    Várvégszó A bíróság a két kiskorút felmentette a szándékos rongálás és lopás vádja alól, viszont az iskola, saját hatáskörben úgy döntött, az érettségi vizsgát más városban kell letenniük.
    Selyemút A szobor újraavatásáról csak slágvortokban tudok beszámolni. Színpomp és vérpezsd. Jelen volt a művész külföldön élő unokája, Toni K. Kereshfo is, aki egyébként hónapszámra ki sem mozdul az andaluzeri történelmi borvidék közepén épült bombabiztos borkatakombájából. Itthon viszont az egyik szupermarket pénzbedobós játékbikájával órákig rázatta magát, azt kiabálva: „Lovasz némzet!” Zárórakor, kábán a zötyköléstől, megjegyezte, hogy itt ez a játék sokkal olcsóbb, mint náluk.
    Petneházi Norbert beállt édesapja mellé a Hét vezér plusz áfa (az új név is tőle származik) bárba, a panzióvá fejlesztés csak idő kérdése.
    Néhány év múlva a Délkeleti Régiótengely Egyetem (DRE) újvári tagozatán PhD-dolgozat született, mely az Árpád arcán látható forradás antropológiai és plasztikai összefüggéseit – az addigi kriminalisztikai megközelítéssel szakítva – teljesen új megvilágításba helyezte. A genetika legújabb eredményeit is felhasználó elemzés szerzője, Diczendi Kincső hamarosan nemzetközi ösztöndíjat nyert, amely egyébként négy évre elszólította őt szülőföldjéről a botafogói indián törzsek vadászati akciórádiuszának tanulmányozására.
    Ártány vitéz többé nem jelent meg az égbolton, a polgármesteri hivatal előtti fém virágágyás-kerítést viszont ismeretlenek elvitték. Az új városvezetés a lokálpatrióta fémtolvajokból nem nézne ki ilyen elvetemültséget, más település bűnözőire gyanakszik.