Ezredvég

VALLOMÁS

CZIGÁNY ILDIKÓ

NY*
* Részlet a szerző Útközben (A világ pilóta[nő] szemmel) című kötetéből, amely hamarosan megjelenik a Z–füzetek sorozatban.

„New York, New York.” Ahogy énekeljük. Hány ember álma egyszer eljutni ide! Jószerivel én is úgy vélem: a világ közepe. Vagy legalábbis harminc évvel ezelőtt az volt. Például 1987-ben, amikor először jártam ott, huszonévesen. Felvitt a nagyszobányi aranylift a WTC tetejére. A századik emeletről lenézni a csillogó-morajló városra – nem a magasságtól volt szédítő.
    Azt a zúgást nem lehet elfelejteni… most is, ahányszor nyugovóra térek a NewYorker szálló 20. emeletén, kissé felemelt ablaknál, magam is csodálkozom, milyen jól tudok aludni a jellegzetes New York-i hangzavarban. Mert a 20.-ra már „térelválasztón” keresztül jutnak fel a hangok, elegyedve egymással, szimfonikus zenekarrá egyesülve. Wagneri zúgássá, amiből csak a tűzoltók szirénája, vagy egy-két túlméretes teherautó motorjának harsonája válik ki, az is magától értetődően. Egyébként csak a tömeg gurul, folyamatos folyamként. Máshol ünnepeken tolonganak ennyien az utcán, a Manhattanben minden délután.
    Nem vágyom lemenni. A 20.-ról látom kedvenc aranyíveimet a Chrysler-palota tornyán és ez elég. Most megint menjek le a Convay-be? Vagy az egydollárosba. Hát, jó, lemegyek, mert mit csinálnék? Estig valahogy ki kell húzni, mert ha most elalszom, éjjel 3-kor fogok felébredni, másnap délben viszont indulunk haza, tehát pihenni kell.
    Így adjuk elő: 48 óra New York, 48 óra Budapest. Múlt hónapban négyszer egymás után.
    Van, aki szörnyülködik: – Jesszus, négyszer voltál NY-ban szeptemberben?
    – Igen. Ez a dolgom.
    – Nem fárasztó?
    – Jobb, mint egy irodában reszelgetni a körmöm, amíg le nem jár a munkaidő…
    A másik kicsit irigykedik, látom.
    – Ezt nevezem! Havi négy New York, és ezért még fizetnek is!
    – Próbáld ki! Nem kell pilótaként, legyél csak utas. Az havi nyolc időzóna átlépés, havi nyolc kimaradt éjszaka. Nem tudsz otthon semmi rendszert vinni az életedbe, hiszen egyik héten szerdán érsz rá, másik héten mondjuk pénteken. Még szerencse, hogy nálunk az egész család ilyen bolond életet él, az ünnepnapok nem a naptárban találhatók. Apu éjféli misét közvetít Karácsonykor, testvéreim is „tévéznek”. S ha egyszer elígérkezem egy születésnapi összejövetelre, előző nap fog Főpilótánk telefonálni, hogy „Apukám, Ap’kám, holnap mégy Bangkokba, leragadt az egyik gép.” Oszolj, szentély, dől az oltár! Persze. A fogorvost megint lemondom, úgyis tudja, hogy beszámíthatatlan vagyok.

    Szóval, huhogunk megint NY felé. Itt mindennek más a léptéke. Az első négy óra szinte észrevétlenül telik el. A lányok túlesnek az első kiszolgáláson, nekünk is vacsorát hoznak. Míg eszünk, elérjük a partokat, lassan meg kell kérni az óceáni engedélyt. Beírom a fedélzeti számítógépbe a pontos széladatokat és ellenőrizzük a gépet, valóban minden úgy működik-e rajta, hogy nekivághatunk a „nagy pocsolya” átrepülésének. Amikor „kihajózunk” az óceán fölé, elköszön tőlünk az utolsó angol irányító egység és jó utat kíván. Az addig élénk rádió csevegés lassan távolba vész, a radarok nem látnak többet minket. Egyedül maradtunk az éjszakában.
    A harmadik zöldtea után feljön az esthajnalcsillag. Felmegyünk 390-re. Ez 39 ezer lábnyi magasság, közel 12 ezer méter. Felszállás után még túl nehezek lettünk volna hozzá, de néhány órányi repüléssel elfogyasztottunk annyi üzemanyagot, hogy tudjunk ismét emelkedni. Amíg át nem érünk a „túloldalra”, addig maradunk is ezen a szinten. Így különítik el egymástól az átrepülő gépeket. Késő van, nemsokára megindul Amerika felől a szembeforgalom. A nap második 12 órájában visszafelé mozog a forgalom; mint egy félsávos útlezárásnál, hol erre, hol arra mennek a gépek. Természetesen az időt a világ minden részén GMT-ben számolja minden személyzet, különben káosz lenne.
    – Elég jó kis turbulencia lesz nemsokára – nézegetem az előrejelzést.
    – Még etetnek a lányok, talán addigra befejezik.
    Fél óra múltán a lányok még mindig nem végeznek, kávé, fagylalt, sok minden finomságból válogathatnak utasaink.
    – Te, ezek nagyon etetnek… de hogy fognak mindjárt hányni! – nevetgélünk Lacival, könnyű nekünk.
    Már kezdődik a „himbi-limbi”.
    – Ha tudsz beszélni rövidhullámon Ganderrel, kérhetnénk más magasságot, hátha ott nem ráz ennyire – javasolja a kapitányunk, majd hozzáteszi egy üde gesztussal: – Due to fucking weather!
    Közben elhagyjuk a középső hosszúsági kört, a 030-ast, amelyen túl már Gander felügyel ránk. Mögöttünk marad az a pont is, amelynek helyét az aktuális szél függvényében számoljuk ki, a Point of no Return, azaz ETP. Ha ezt elhagytuk, már csak előrefelé repülhetünk, bármi történjék is. Visszafordulni ugyanis nem volna elég üzemanyagunk.
    Haladunk, végtelen az idő. Hajónk szeli az óceánt, meridiánok tagolják, akár évet az ünnepek, szerkezetet adva a széthulló időnek. Mint a szív dobbanása olyan: már megint itt egy jelentőpont, eltelt ismét 40-50 perc. Eljön a félutat jelző harmincas kör és a halk ETP, ami meghatározza hollétünket a térben és időben. És mégis, a szigorú szerkezet, a ritmus ellenére valami furcsaság történik: megáll az idő!!! Észrevétlen, csendes viharba kerülünk minden alkalommal. Egy bizsergő pont keletkezik a Semmiben, ami körül vagy begyorsul az idő, vagy megnyúlik, attól függően hogy nyugat vagy kelet felé repülünk. Távol álljon tőlem, hogy az időt gatyamadzaghoz akarjam hasonlítani, de felpörög a Föld, Chaplin-filmet játszik, bepakol pár órába napkeltét és napnyugtát, máskor meg lelassul, atléta ugrik lassított felvételen. Bizsergő mikrokozmoszunkból visszatérni az idő földi, jelen léptékébe tanulságos kirándulás. Figyelmeztető. Amit megszoktunk, amit két szemünkkel látunk és bőrünkön érzékelünk, csak egy szeletkéje a valóságnak. Látszata csupán. De akkor hol az igazság? Gyanítom, kozmikus magasságokban. Számunkra tetten nem érhető, ki nem mondható a Valóság. Az idő ilyenkor játékos mosollyal figyelmeztet: ne bízzunk benne! Fele sem igaz annak, amit látunk. Ijesztő örvények közt hajózunk, tudatlanul. Órák, napok, évek mankóját használjuk, holott vicc az egész! Odafönt könnyebb ezt észrevenni. Csillagközi terek rabjaként, a horizont fogságában. Az idő szolgáinak szegődtünk, amikor megszülettünk. De mi teremtettük az időt is, elménk színházában.
    Visszatérni az idő jelen léptékébe magától értetődő, ott, ahol éppen vagyunk. New Yorkban, ahol még mindig tart a nappal, vagy Bangkokban, ahová viccesen rövid éjszaka után érkezünk. Gyorsan kellett aludni, hiszen csak két és fél órára hunyt le a nap. De ha felkel, hát nappal van, ezt diktálja az elemi ösztön, madárőseinktől. Ha világos van, felébredek, ha besötétedik, eljött az alvás ideje. Miért érdekelne, hogy hány óra van (képzeletünkben) éppen Budapesten vagy bárhol másutt? Hiszen, ha ragaszkodnánk a részletekhez, már Sopronban sem annyi az idő, mint Budapesten. Sőt, a szomszéd szobában sem, ha az négy méterrel nyugatabbra fekszik…
    Ma is, mint általában, elsétálok a Central Parkba. Vasárnap a Fifth Avenue-n, mert más társadalmi rétegek használják, mint a Convay környékét. Elegáns üzletek. Itt a két kövér macskával üldögélő koldus, itt a St. Patrick templom, mely gótikus csipkéivel kicsit Európát idézi. Szól az orgona, mint gyerekkoromban. Mindig be lehet menni. Valaki görkorival közlekedik az úton, egy másik álldogál, szakálla két copfban befonva. A varrógépes szobor alatt szuszog egy fekete. Én boldogan eszem a HALAL-pizzát, mert olcsó és finom, egyébként is tetszik, hogy ilyen bátran ajánlgatják a „halált”. Hétköznap inkább a 6. vagy a 7. utcán sétálok fel. Mire a park közelébe érve megcsap a cukros lószarszag – sütemény illata vegyül a lovas fogatéhoz –, már szinte menekülök a sok szemét, zaj és bűz elől, a lepusztult, ostoba utcákból. Valamikor nagyszerű lehetett ennyi sokemeletes épületet alkotni. Forradalmi! De mára a négycsillagos szállodában is rozsdás a lefolyó és zörög az ablak. Sötét, komor és buta a folyosó, Moszkva lehetett ilyen az 1970-es években. Ámulom az embereket! Merthogy ők is azok… noha megfosztották őket emberi mivoltuk alapvető értékeitől, éltetőitől. Még mindig elhiszik, hogy a „szabadság országában” élnek? Még mindig azt hiszik, ők választották a minőségi éhezést, a „semmi felfújva – csak neked!” kínálatát? A televíziót nyalogató, átprogramozott agyú rabszolgák. Szegény takarítók, nem sejtik a szállodában, milyen felemelő érzés számomra spanyol szót hallani… várok inkább még egy liftet.
    Kiérve a Central Park zöldellő szilfái közé, fellélegzem. Kicsit derülök ugyan a kocogókon, akik babakocsi után loholnak, műanyag-ruhákban, az aszfalton, ki tudja miért? De csilingelnek a kabócák, beérek New York-i Margitszigetemre. Először is meglátogatom az állatkertben kedvenc vörös pandamacimat. A lány különösen kedves, nem alszik egész nap, hanem rám néz, mozgolódik. Aztán megvárom a pingvinek etetését és belenézek a fókák kutyaszemébe. Pislognak és villámsebesen úsznak kicsi medencéjükben is, hossztengelyük körül forogva. Nini, itt meg egy japán makákó! Hiszen őt már ismerem. Japánban, Aomoriban (Hokkaidó közelében) jelezte egy tábla, hogy ez a vadon élő majmocskák legészakibb elterjedési pontja. Vettem egy pólót nagyon sok pénzért, így aztán egy évig ingyen látogathatom az amerikai állatkerteket.
    Továbbmegyek, ki a zöldre. Két furcsa harkály vár meg a sűrűben, begyük fekete, tarkójuk narancsos. Odébb dobritmusra hulahopp karikáznak. Szól a dob és máris mágikus erővel ragad magával. Bangkok jut eszembe, a Lumpini Stadion. Igazi thaibokszmeccs. Virágos fejdísszel, csillogó testű fiúk küzdelme. Első sorban ülök, szinte rám fröccsen a víz róluk, érzem mentolos illatukat. Az egyszerű, ritmikus hangok mágikus erőt adnak, szertartásos és abbahagyhatatlan a küzdelem.
    Amerikában vörösek a rigók! És szelídek. Rengeteg van belőlük Torontóban is. Leülök egy padra és aktuálisan A civilizált emberiség nyolc főbűnét olvasom Konrad Lorenztől.
    Múltkor esett az eső, így a park mellett levő Természettudományi Múzeumot kerestem meg. Ha láttatok már csodát! Élőlepke-kiállításba keveredtem! Besétáltam egy trópusi kertbe, ahol szabadon röpködtek a pillangók, akadt, amelyik leült a vállamra, majd visszaszállt egy szép kövér gyümölcsre. Mint az álom! Színes, lebegő, fürdő világ – októberben. Nos, ez is New York. A musicalek (délután 3-kor már olcsó jegyeket adnak a Time Square-en) blues kocsma, és a Szürke Lóhoz címzett country-csárda.
    Igen, azt hiszem, az ember idővel mindenütt meg kell találja, fel kell fedezze a jót, a szépet. Az elviselhetőt. A boldogságra való törekvés olyan elemi ösztönünk, ami talán a táplálkozásnál, szaporodásnál is erősebb. Ez rendjén is van. Ha nem így lenne, mi vezetne kétségbeesett évszázadokon át, háborúk, betegség, nyomor, személyes tragédiák ellenében, hogy továbbmenjünk az úton? Csakis a boldogság kitartó keresése. S noha tudjuk, hogy földi létezésünk nem erről szól és nem is ez a célja, a keresés kitartást ad. A temetőből koccintani megyünk és újra beindul életünk vérkeringése, megszólal, megelégszik a legárvább szív is. „Show must go on.” Az élet feltétele a mosoly. Ha a mosoly képessége kihal belőlünk, mi magunk is halottá válunk. Bármi történjék is, feladatunk a megbékélés, a derű, mert feladatunk élni, amíg másképp nem rendelik… Elemi ösztönünk, hogy újra elmosolyodjunk és fellélegezzünk. Elemi ösztönünk az is, hogy otthonra leljünk és felfedezzük benne az örömet.

    New York, Toronto, Bangkok – életünk otthonai körvonalazódnak. Ahol élünk, az az otthonunk. Ha megint vissza kell mennem a 2060-as szobába, hát fel kell fedezzem benne az élet lehetőségét! Például egy eperfa alatt ülve a kis tó partján, ahol a kabócák csilingelése ugyanazon a frekvencián rezeg, mint a fény visszaverődése a leveleken. Távolról szaxofon hangja szól. Visszafelé sétálva már napfény költözik szívembe. Besétálok egy kávézóba. Percekig csendben figyelem a mellém ülő fekete férfit, két fekete kislánnyal. Küzd velük, etetni próbál, a picik szaladgálnak. Egyszer csak találkozik a tekintetünk. Elmosolyodunk. A gyerekek mindenhol gyerekek. Vajon mit gondolhat rólam? Azt biztosan nem, hogy egy magyar pilótanő rágcsálja itt a pizzáját…
    Este körbejárok a Time Square-en. Túl vagyok már a reklámfények csodálatán, de ez azért felpezsdítő. Vibráló fény-falak közt szédülök nevetve.
    NY-ban majdnem mindig egyedül kószálok. A lányok vásárolni szaladnak – lássuk, mit lehetne venni, amire nincs semmi szükség? – a fiúk tán ki se jönnek a szobából. Esetleg a B and H-ig. Az Empire State Building teteje ma eltűnik a felhőben. Csak a fele látszik. Mindig más. Vigyázzban áll fényesen, vagy sötét oszlop az alkonyuló égen.
    A minap leszállás előtt a 4R pályára „üldözőbe vettünk” egy hajót. Sokáig követtük, alacsonyan, szinte ugrásnyira vonult alattunk. Kedvet is kaptam a hajózáshoz, elmentem a Szabadság-szoborhoz a West Side-ról induló kishajóval. Ittam „check-lista szerint” egy Zöld masina nevű levet, aztán belegabalyodtam egy állat-örökbefogadó napba a Rockefeller mögött. Közben a mélyített téren korcsolyáznak, kávéznak nyári ruhában. A St. Thomas templomban egy melbourn-i kórus próbál, a bejáratnál csokornyakkendős, öltönyös úr fogadja az arra járókat. Van kutyajátszótér – Jenny’s Run – a Madison Parkban, a Briyant’s téren platánok pislogó levelei alatt, hatalmas papírpoharakból kortyolgatják a kávét az őszi napsütésben. Itt a Reading Room: mindenki választhat magának könyvet a polcról, ha kedve szottyan rá. Carnegie Hall, ahol a plakáton magyarok szerepelnek, és a Modern Múzeum, ahol szembesülök Picasso életnagyságú anyakecske szobrával. Nem is tudtam, hogy van ilyen! „She-goat.” Brâncuşi, Miró és Giacometti mellett ő a nagy felfedezettem! Hazavigyem-e az igazi mellé?
    Ekkor megszólal a telefon a szobámban. Ébresztő! Már másodszor, mert délelőtt kiderült, hogy késünk pár órát. Most akkor hazamegyünk, vagy még nem tudjuk, hogy nem megyünk haza? – töprengek. Szeretném kiengedni a Süti kutyát és hiányolom Puliszkát, Maunát.
    Kell a macskadorombolás lelkem harmonikus rezgéséhez. És kell az edzés is, egy jó kis párharc, ahol a figyelem lézerfénnyé sűrűsödik, és ott vannak a szívet melengető kislányok, a bájos mosolyú, barna Vera, Betti, Vivien. Írok nekik képeslapot. Nekik még tetszeni fog, ha tényleg New Yorkból hozza a postás!
    Nagyon jó dolgunk van nekünk! Nem is tudom, mi jobb? Elindulni vagy hazaérni? Sokan állítják kollégáim közül: nincs szebb a vecsési káposztáknál. Amikor a ferihegyi leszállás előtt két perccel elrepülünk fölötte.
    De az is különös, amikor a torontói zöldséges megismer és megjegyzi, hogy rég nem látott. Fogalma sincs, hogy nem ott élünk (a nyelvet sokan törik), fogalma sincs, hogy télen szünetelt a járat, azért nem látott négy hónapja. Azt meg végképp nem gondolja, hogy minden héten Magyarországon landol egy maréknyi vörös áfonya.
    Azt hiszem az eltöltött összes idő mennyiségénél jobban meghatározza „otthontudatunkat” a megérkezések száma. Azaz, ha rövid időre is, de sokszor térek vissza ugyanarra a helyre, az ismétlés mágikus ereje segít bevésni agyamba: otthon vagyok. És ehhez nem feltétlenül szükséges, hogy jól érezzem magam. Hol jó, hol kevésbé – mint otthon. Vágyakkal, szorongásokkal fogócskázva – mint otthon. A megszokás szent hétköznapjaivá minősítve vissza az egykori szenzációt. Ami nem tudom, nem több-e, mint az illúzió fényében hintázó első öröm? Mindenesetre más. Nehéz volna megmondani, melyik volt jobb? Amikor kislányként távoli csodaként világítottak képzeletemben ezek a városok, vagy pedig most.
    Tehát csöng a telefon. Ébresztő. Indulunk haza.

Angyal

MÚLTUNK

GYARMATI BÉLA

A gyermekkor térképe

1.
Azon az őszön – 1945 szeptemberét írtuk – még Dálnoki Miklós Béla ideiglenes nemzeti kormánya állt a kivérzett Magyarország élén. Legalábbis papírforma szerint. Egyébként nemcsak a kormány, sok minden más is ideiglenesnek tűnt. Az európai háború mindenesetre véget ért.
    Mindebből én csak annyit tudok (1945 augusztusának végén lettem tízéves), hogy itt vannak az oroszok. Hogy ez a tény felszabadulás, arról még senki nem beszélt. Maga Zamercev tábornok, Budapest városparancsnoka is így fogalmazott: „A megszálló hatóságok (sic!) és a magyar rendőrség együtt fognak működni Budapest rendjének és közbiztonságának megszilárdításában.”
    Mindezt korabeli hírlapokból tudtam meg felnőtt fejjel, mert dehogyis olvastam én újságot akkoriban. Mi tagadás, semmit sem olvastam. Úgy kellett rászorítani a betűre. A felolvasás, a mesélés persze más – ittam a történeteket, a verseket; ragadt rám a szöveg. Csak éppen semmi erőfeszítést nem akartam tenni a befogadásért. Apám az ölébe ültetett – szorosan fogott, hogy fel ne menekülhessek a cseresznyefa tetejébe –, s hangosan kellett olvasnom.
    – Mi lesz vele a gimnáziumban? – aggódott anyám, aki hallotta nyögdécselésemet.
    Apámat nem hagyta el örök optimizmusa: – A szöveg megértésével így sincs különösebb baj, (Botond bizánci hőstettéről, Lehel kürtjéről olvastunk akkoriban, meg a Fehérlófia-mondát böngésztük), de hát ez a technika, meg ez a tempó! Nálam a béresgyerekek jobban olvastak.
    Apám rendkívül büszke volt a Csanádapáca melletti Vilma-majori osztatlan iskolájára, melyet alapított, s ahol a rendkívül rossz szociális körülmények között élő cselédemberek gyerekei mindazt kitűnően megtanulták, amit az elemi iskola hat osztályában egyáltalán lehetett. (Évtizedekkel később, már történelem szigorlatra készültünk évfolyamtársaimmal, amikor egy ilyen „hatelemis” téeszparaszt csaknem szégyenbe hozott bennünket a magyarság-ismeretével.)
    A békéscsabai gimnáziumba (BRG, ahogy a tájon ismerős) anyám vitt el beíratni. Érdekes, nem csak az elemi iskolai értesítőt kellett bemutatni, hanem orvosi bizonyítványt is. (Akkor kellett először a fütyimet megmutatni egy szakembernek.) A dátumra persze nem emlékszem, de talán egybeesett – július 17-éről lévén szó – az amerikaiak első atombomba-kísérletével, illetve a potsdami konferenciával, ahol a II. világháború utáni nemzetközi helyzet rendezéséről és a német kérdésről tárgyaltak.
    Ó, boldog, felelőtlen, tudatlan gyermekkor! Töröksíppal játszadoztunk, dinnyét majszoltunk s száraz napraforgó-levelekből sodortunk cigarettát legeltetés közben, amikor az amerikaiak – augusztus 6-án és 9-én – atombombát dobtak Hirosimára és Nagaszakira.
    Felvételi nem volt a gimnáziumban, még formálisan sem. Csak beiratkoztunk, aztán – fél évig – kiderült, ki bírja az iramot, ki nem. A két világháború között amolyan „fejkopogtató” talán csak az Eötvös Kollégiumban (a kiválóak intézetében) volt, készségvizsgálat pedig a tanító meg az óvóképzőkben. Másutt megjelent az ember indexével, illetve érettségi bizonyítványával, s folytathatta a tanulmányait. (Csak az első tíz év nehéz – mondogatták némi öniróniával az úgynevezett mezei jogászok.)
    A nyár, mint minden nyár, rendkívül gyorsan elröpült. Apám beszerezte a gimnáziumi tankönyveket; igyekezvén felkészíteni a szellemi erőpróbára. De sokat voltunk nagyszüleimnél is – kinn a tanyán. A tanya gyermekkorom oázisa, szabadkéményes konyhájával, hűvös, földes szobáival, istállóival, óljaival s szérűjével, ahonnan a kazlak mellől a végtelen alföldi világot lehetett látni. És ott volt Tóni, az almásderes öreg ló, „akinek több esze van, mint neked” mondogatta nagyapám. S alighanem igazat mondott, mert Tóni úgy vitt a hátán, számomra alig ismert dűlőutakon, hogy mindig baj nélkül találtunk haza.
    A tanyáról soha nem tértünk meg üres kézzel. Szinte most is látom, ahogy nagyanyám kötözi össze a párba fogott csirkék lábát: – De vigyetek tejfölt is, meg van itt még pár szál kolbász, a foglyoknak tartogattam, de nem jönnek azok már az idén…

2.
Foglyok! A foglyok! Nagyanyám hat fiából négyet öltöztettek angyalbőrbe a II. világháború éveiben. Az öregeknek (nagyszüleimnek) hat éven át soha nem volt maradéktalan örömük. Mert, ha a legkisebb fiút, mondjuk tisztté avatták (érettségivel, karpaszománnyal viszonylag gyorsan lehetett valaki zászlós a háború alatt), szóval ha a legkisebb extra ruhában hazalátogatott, az öregek örültek, de nem voltak nyugodtak. Mert mi lehet a két bakával, akiktől tábori lap is ritkán érkezik, és mi van a negyedikkel, aki egyetemi diplomájával a legtöbbre vitte a civil életben, de most valahol Rahón csuklóztatják, s még nem is látta most született kislányát?
    Azon gondolkozom, mikor volt utoljára együtt a család? Felhőtlenül talán 1940-ben, amikor egyik nagyapámat pappá szentelték. Aztán még 1942-ben egy lakodalmon, ám akkor már keserű, sírva vigadós hangulatban. A fiatal férfiak fele egyenruhában; hajnalban indultak vissza a különböző alakulatokhoz. Csak egy idős rokon őrnagy maradt a borfoltos asztal mellett, aki a téli pirkadatban odasúgta apámnak: – Ezt a háborút is elvesztettük, öcsém.
    Az öregúr tudott egyet s mást az erőviszonyokról, a hadseregünkről, a háború természetéről; még 1914-18-ból voltak emlékei. Lakonikus nyilatkozata után (később sokat idézték családi körben) kiitta poharát, megtáncoltatta újasszony unokahúgát, majd sarkantyúját összeütve távozott.
    Ez a sarkantyúpengés – akár, mint a csendítő lélekharang – zárt le egy történelmi korszakot családunk életében. Azok a lakodalmas vendégek, s közöttük nagyanyám szülöttei, soha többé nem találkoztak úgy, hogy valaki ne hiányzott volna.
    Egyik nagybátyám eltűnt a háborúban, özvegyet, árvát hagyva. Másik épségben hazavergődött az összeomlás napjaiban. A két legfiatalabb évekig orosz fogságban. Ők voltak a „foglyok”, akiket annyira várt nagyanyám, akikért böjtölt, kilencedet tartott a Szűz Mária tiszteletére, s akiket végül hazaimádkozott.

3.
A csabai gimnázium folyosóin sokat bámultam a tablókat. Évtizedek maturandusainak csoportképei szemléletes kor- és kultúrtörténeti dokumentumok. A magyar történelem évtizedeinek ideológiája, ízlésvilága, divatja etc. jól leolvasható a tablókról. A lencsébe néző plasztronos, zsakettes, máskor Bocskai-ruhát, vagy sima fekete zakót viselő fiatalurak világosan közlik az utódokkal, hogy mely s milyen nézeteket valló korban nyilvánították érettnek nemzedéküket. S persze, az sem mindegy, hogy kik. Egy régi „oskolában” a ferencjóskás, bajuszos, olykor szakállt is viselő, máskor simára beretvált professzori generációktól kezdve (az érettségit az 1848-as szabadságharc után vezették be) a kortárs tanár nemzedéket reprezentáló oktatókig mindenkit megtalálhatunk, akik „a magyar történelem vészterhes évtizedeiben” (kiemelés egy érettségi bankett pohárköszöntőjéből) hintették a tudás magvait. Ami jobbára termékeny talajra hullott, mert már az első latinórán felíratott a táblára: Non scholae, sed vitae discimus! (Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk!)
    Hogy nem az iskolának, hanem az életnek? Több mint öt évtized elteltével – tanulva, tanítva – egyre szkeptikusabb vagyok. Az iskola sok olyasmit követel és tanít, melyekre az életben nincsen semmi szükség. Viszont az igazán jó tanárok – a tanügyi bácsiktól, minisztériumi funkcionáriusoktól, tantervkészítői hivatalnokoktól függetlenül – mindig tudták, hogy mit és hogyan kell tanítani.

4.
Amíg át nem léptem a csabai gimnázium küszöbét, nem láttam, nem ismertem tanárt. Talán csak fényképről, apám képesítőtablójáról, ahonnan tekintélyt parancsoló arcok néztek rám, s olyan neveket olvashattam, mint dr. B. Vendel, vagy lovag V. Félix. A csanádapácai tantestületben – apám kollegái között – nem volt se doktor, se lovag, se Félix. Csak Bandi bácsi volt meg Margit néni, akik engem az elemiben tanítottak.
    Szerencsére – igen nagy szerencsémre – Csabán is találkoztam egy „Laci bácsival” oktatóim között, de erről majd később. „A tanár” számomra (megjelenés, habitus) még most is Udvaros József. A megtestesült, a természetes tanári tekintély ritka képviselője. Az én kisdiák koromban már ezüstös hajú, idősebb ember volt; de erős tartású, bár korántsem katonás. Külsejét tekintve ápolt, ami pedig ítéleteit illeti, szigorú, ám rendkívül korrekt úriember. Tőle hallottam az első latin szentenciát, Romulus és Remus históriáját, s nála feleltem először kiállva a katedrához. Nem bátorított, nem riasztott, de nem volt szenvtelen sem. Komolyan vett, figyelt rám, mérlegelt: ítélt. Évtizedekkel később is eszembe jutott, amikor nehéz nyelvészet szigorlatomon csaknem hátat fordított nekem a vizsgáztató; érdektelenül, csaknem ellenségesen hallgatva beszámolómat. Nem izgatta se az anyag, sem én. Az anyag persze a kisujjában volt, de hisz nemigen van tudós professzor, akinek valamely hallgató újat tudna mondani tárgyában, mégis lehet velük – a számonkérés alkalmával is – beszélgetni, ha úgy tetszik.
    Egyszóval Udvaros tanár úr jelenléte, irántunk tanúsított figyelme, mintegy felnőttekké tett bennünket már 10-11 éves korunkban. És hát éreztük, noha a későbbi agyoncsépelt idézetet nem ismertük, hogy: „… dolgozni csak pontosan, szépen…”
    S ha Udvaros József nem tekintett bennünket gyámságra szoruló kölyköknek, Mazán tanár úr nagyon is tudta, hogy mennyire gyerekek vagyunk; védtelenek és tökéletlenek. Ő volt Laci bácsi. Művésztanár, festőművész; kicsit meglepődtünk, amikor képeivel a múzeumban találkoztunk. Osztályfőnökünk lett, s a rajzon kívül a matematika tanítását is felvállalta osztályunkban. Nem ritkaság, hogy egy-egy jó tanár – különösen az alsóbb osztályokban – a szaktárgyán kívül más ismereteket is sikerrel oktat. Ilyen volt Laci bácsi is. Ám én inkább aranyos kedélyére, mesélő kedvére emlékszem, nem a számtan-mértan leckékre. (A négyzet szerkesztésével, ami igazán gyerekjáték, egy egész délutánt átkínlódtam, ronggyá radírozva s körzővel összevissza szurkálva a füzetlapot. Végül valaki más csinálta meg helyettem ezt a leckét az internátusban.)

5.
Mert, hogy – ezt talán előbb kellett volna elmondanom – már pár nappal a tanévkezdés előtt beköltöztettek a város kicsiny diákotthonába. A vasútállomásra kifutó Horthy Miklós úton volt az intézet, egy földszintes saroképületben, mely valaha két családi ház lehetett. Semmi komfort; saját lavór és hideg víz télen, nyáron – vécé az udvarban. De Kati néni – egyetlen konyhalány segítségével – remek ételeket főz. Még a reggeli „zupa”, a rántottleves is ízes, kellemesen fűszeres, s hozzá két szelet kenyér a frissen sütött vekniből. (Magam is szívesen szeleteltem a kenyeret az acélkorongos szerkezettel, mely apró körfűrészhez hasonlított, és kézzel kellett tekerni.) A kenyér fehér volt, puha, lyukacsos és könnyű; olyan, amit azóta is csak az alföldi pékek tudnak sütni, ha van miből. 1945-ben volt, mert a háború utolsó évében mindenből bőven termett a vidék. Talán csak a cukor volt kevés – állítólag az oroszok tették rá kezüket a készletekre. Így hát Kati néni mákos, diós metéltjét mézzel fogyasztottuk. Mert méz is járt az intézetnek – tartásdíj fejében. Méz és minden más is: csirke, mák, krumpli, liszt, szalonna. A pénznek egyre kevesebb lett az értéke. Iskolába menet láttuk a kirakatokban, hogy napról napra mint növekednek a pengő szorzószámai. Mindenki mindent természetben fizetett – ahogyan akkor mondták. Apám is így kapta hat-nyolc polgárista magántanulójától az óradíjat, amelyet úgy, ahogyan diákjai „beszolgáltattak”, s már hozta is az internátusba. Elég sokba került a tartásdíjam, de hát szerették volna, ha viszem valamire a „felsőbb iskolában”.

6.
Egyszer csak kiderült, a gimnázium első évfolyama, ahová beiratkoztam, mostantól kezdve az általános iskola ötödik osztálya. A patinás középiskola minden tanulója gimnazista maradt – a másodiktól egészen a nyolcadik osztályig –, csak mi, a legkisebbek lettünk általános iskolások. Szerencsére, csak papírforma szerint, mert a tanárok a tankönyvek, s főleg a követelmények igencsak gimnáziumiak maradtak. (Magyarországon az 1945. augusztus 16-án hozott 6650/1945. M. E. sz. rendelet írja elő a kötelező nyolcosztályos iskolák szervezését.)
    Mikor a törvényt nekünk is kihirdették, már eltelt vagy tíz nap a tanévből. A füzeteken, tankönyveken az I/b-t kijavítottam V/b-re, s elszenvedtem internista asztaltársam, a másodikos gimnazista Dezsőke csúfolódásait.
    Különben ez a gyerek volt az egyetlen másodikos az internátusban. A 35-40 fiú furcsa szóródásban volt jelen. Érettségire készülő nyolcadikosok ketten voltak – egyikük szenior, az ifjúság mindenható korelnöke, vezetője, felügyelője. Aztán volt egy hetedikes. Hatodikosra nem emlékszem, de ötödikes és negyedikes egész csoport, majd egy harmadik gimnazista, néhány kereskedelmi iskolás, aztán mi, a kicsik, talán tucatnyian.
    Az általános tegeződés már bevezetve, egyébként teljes hierarchia. S miként a katonaságnál sem a törzstisztektől kell félni, az internátusban sem a maturanduszoktól tartottunk. Főleg a negyedikesek éreztették velünk „felsőbbrendűségüket”, a maguk 14-15 éves öntudatával. Nevünkön a legritkábban szólítottak bennünket. Kicsi – ez volt a titulus. „Kicsi! Mit lábatlankodsz itt? Neked nem osztottam lapot, Kicsi! Ne szemtelenkedj, Kicsi! Megcsaplak, Kicsi!” Akárhányszor így torkolltak le, így fenyegettek bennünket. S a „megcsapás” sem volt bizony ritkaság. Sírni persze nem illett. Tartottuk magunkat a cseles pofonok közben és után. (A nagyobb diák rendszerint jobb kezét lendítette és ballal ütött, vagy fordítva. Kezdetben nehéz volt kiszámítani.) Nem egyszer hüppögtünk lefekvés után az ágyban, vagy a klozetben sajnáltattuk magunkat.
    Egy narcisztikus fiatal pap volt a nevelőtanár. A valódi felügyelő, aki oldott és kötött, tulajdonképpen a szenior: Supala Pál. Szívesen írom le a nevét. 18 évesen már felnőtt úriember – állatorvosnak készült. Nem sokkal diplomázása előtt futottunk össze valamelyik vasútállomáson. Anyámnak kezet csókolt, hozzám is szívélyes volt. Emlékezett a nevemre. Fontos ez? Nem tudom, nekem fontos. Az ember soha nem unja meg gyermekkora emlékeit.

7.
A csabai tanév nagy ajándéka (mondhatnám sorsdöntő eseménye), hogy rákaptam és rászoktam az olvasásra. Az iskola könyvtárát Udvaros tanár úr kezelte; a könyvek iskolai évfolyamok szerint voltak csoportosítva. Egy regényes Jókai-életrajzot választottam először. Az író komáromi születésétől (a szülők s a tizenhat keresztszülő bemutatásától) egészen Jókai haláláig kalauzolt a szerző, akinek a nevére, sajnos, nem emlékszem. De Petőfi, Laborfalvi Róza, s annak a régi-régi március 15-ének minden szereplője – de még a szabadságharc Rózsa Sándora is – úgy jelenik meg előttem, ahogyan akkor feltámadtak, az olvasmányélmény nyomán, gyermeki fantáziámban. (Ne nehezteljen ezért Mikszáth Kálmán, de az ő remekművét – Jókai Mór élete és kora – csak később olvastam.)
    Ha könyved van, nem vagy egyedül. Később, amikor családomtól elszakadtam (a kitelepülések évei) különösen éreztem ezt. S most is mániákusan ragaszkodtam ahhoz a három és fél ezer kötethez, amit életem folyamán összegyűjtöttem. Talán azért is, mert féltem, félek, az egyedülléttől.

8.
Tavaszra – bár karácsonykor egy tüdőgyulladást is átvészeltem – testileg-lelkileg megerősödtem. A füves árokparton – a szabadfogású birkózás gyakorlata szerint – a földhöz nyekkentettem Dezsőkét. Óvás fel sem merülhetett, hiszen a bíró egy kvietált k. und k. – tábornok teljes díszben. Nézők, drukkerek az internisták, néhány járókelő, valamint egy szakasznyi katona a Szovjetszkaja Armija valamely alakulatától.
    Ha nem hiszik, akkor is így volt. A tábornokra a legidősebb csabaiak még emlékezhetnek. Mindennap ott sétált a Horthy Miklós úton kifogástalan uniformisban, s lazán szalutálva fogadta a köszöntéseket. Jelenlétét az orosz katonák is tudomásul vették.
    1946 tavasza volt – még nem tudtuk, hogy eljön az idő, amit majd a „fordulat évének” kell neveznünk.
    Az én életemben az volt a fordulat, hogy némely tantárgynak hátat fordítottam, másokra meg rávetettem magam.
    – Hogyan lehet valakinek hittanból hármasa? – böngészte apám félévi bizonyítványom érdemjegyeit. Szabatos választ csak most tudok adni. A hitoktató – bizonyos Arató főtisztelendő úr – szó szerint, sőt egy hang, egy névelő kihagyása nélkül követelte a katekizmust. Nos, én a katekizáló szövegek gondolat nélküli citálását már akkor sem szerettem. A vers, a mese ragadt rám, a katekizmust is meg tudtam volna tanulni – mint ahogyan később kénytelen voltam –, de nem akartam. „Hány Isten van? – Egy Isten van, egy Istenben három személye van, etc.” A földön járt, az értünk emberré lett Jézus vonzott volna, aki Istenként szeretett, de mint ember élt, s majdan szenvedett a keresztfán. Mert, ha van Isten, elmélkedik Goethe, akkor az csak Jézus lehet.
    Kisiskolás éveimet végigministráltam; asszisztáltam keresztelőn és temetésen, ott voltam templomunk betlehemi jászola mellett, és felkerestem a szent sírt húsvétkor. De a hitemre nem volt kíváncsi a hittanár. Kezdetben ösztönösen, később tudatosan utáltam a dogmatikusokat. Egy ilyen ukrán szerkesztővel hozott össze szakmai sorsom a hatvanas években. Próbáltam bizonygatni, hogy a rádióhír nem az a műfaj, amiben ünnepi hevülettel és három percen át magasztaljuk valamely kolhoz aratási sikereit. Partnerem meg sem hallgatott. Fel akartam állni, ekkor azonban a magyar szekció vezetője megérintette a karomat és csak ennyit mondott: „Hagyd a kollegát – ő vallásos.”
    Hát ennyit a fjordokról – miként Rejtő Jenő írta volt.

9.
A katekizmust különben megtanultam, de a szigorú papocskát (mindenképpen kicsi ember volt) nem szerettem meg. Miként a földrajztanárt sem, aki a pedagógusok legnagyobb bűnét követte el ellenem: gúnyolódott. Az osztály röhögött, én megsemmisültem álltam a térkép előtt. Valahol a Sárréten jártunk. Ugyanez a tanerő figyelmeztetett bennünket: „Fiúk! Olyan nincs, hogy Tótkomlós. Csak Szlovákkomlós van.” Ugye, hihetetlen?
    Most szinte átélem a gyermekkor kisebb-nagyobb megrázkódtatásait; ám a tízévesek egészséges ösztöne kioltja, elfedi a sérelmeket. Még aztán K. G. több dolgozatomat is felolvasta az osztály előtt. Ez nem akármilyen sikerélmény! Magyartanárnőnk a pályakezdő Kozma Gizella volt, aki csak nagybetűs monogramját (K. G.) írta füzeteinkbe. Tőle tanultam meg, mi az irály, anélkül hogy a szót egyszer is kimondta volna. Arra tanított bennünket, hogy miként élvezzük az irodalmat; hogyan fedezzük fel a szövegekben a művészi szépet, a költészetet. Persze, foglalkoztunk a korosztálynak szánt irodalmi fogalmakkal is, de az érdeklődés középpontjába mindig a műveket – s nem az azokról szóló tankönyvi szövegeket – állította a tanárnő. Az internátusban étkezett – s gondolom, ennek fejében –, még ott is foglalkozott velünk, kicsikkel. Nagyon becsülte az egyéni, a sajátos gondolatokat; szóban, írásos fogalmazásban, rajzban. Mert illusztrációkra is kapacitált bennünket. A Puszta télen-hez, vagy a János vitézhez készült gyermekrajzok és azok közzététele, bemutatása emlékezetes számomra. Rajzban ugyan nem vitézkedtem, de szóban, írásban annál inkább.
    Sikerült hasonlatainkra, metaforáinkra, képalkotó készségünkre különösen figyelt ez a szemüveges, kissé molett, fiatal hölgy, aki nem idézte, de folyamatosan érzékeltette: „Nyelvében él a nemzet.”
    Csaknem az egész János vitézt megtanultuk, tudtuk. De nem mint kötelező és lelketlen leckét. A készítendő illusztrációkhoz rendszerint egy-egy verssort kaptunk. „Mikor őket Jancsi közeledni látta… Nesze, galuskának elég lesz e darab…” Vagy: „Szép Tündérországnak boldog fejedelme…” K. G. értett hozzá, hogyan kell felébreszteni a gyermeki fantáziát.
    Persze, daljátékként is megismertem a János vitézt. Talán még ebben a tanévben Csabán, vagy kicsit később Szegeden. Csabai színházi élményem (azelőtt csak műkedvelő előadásokat láttam) a Mágnás Miska volt. Az operett előadásának néhány színpadi helyzetét most is fel tudom idézni. Miska lószerszámot (egy kantárt) fényesít, mikor Baracs a grófi szerepre ösztökéli. A legény az istennek se akarja vállalni a feladatot, szinte menekül. Baracs a fenekénél ragadja meg a lovász nadrágját, s úgy húzza vissza. Kis változtatásokkal ezt háromszor megismétlik. A nézőtér élvezi. De azt még jobban, amikor Marcsa szoknyáját fellibbente, a hátsóját mutatja a grófoknak. Ripacséria? Daltársulati szcénák? Hát persze, de mégis valami ősi megnyilvánulása a komédiás szellemnek. A színház valamelyest mindig közönséges. Shakespeare és Molière tudta ezt. Kár lenne elfelejteni.
    Emlékszem még az Én és a kisöcsém csabai előadására. Szüleim színházszerető emberek voltak. Ha apám vagy anyám, mindig ünnepnek számító, hétvégeken meglátogattak (egyszerre soha nem jöhettek), akkor elvittek színházba. Anyám ilyenkor Kati néni lakásában aludt, ahol – színház előtt – megfürdetett engem. Kati néninél volt meleg víz.

10.
Tulajdonképpen patriarchális körülmények között éltünk azon a régi Békéscsabán. Hogy mi történik az országban, a világban (földosztás, kezdődő államosítások, a Magyar Köztársaság kikiáltása, a háborús bűnösök nürnbergi pere, s a többi), arról egy kisdiák csak felszínesen értesült, vagy még úgy sem. A „mindennapi kérdések” óráján Rábai tanár úrtól (az Állami Népi Együttes későbbi koreográfus-igazgatójáról van szó) az atombombáról érdeklődtünk. Rábai korunkhoz mérten magyaráz és szemléltet. Most is rajzol, mint a természetrajzórákon. Nála valahogy magolás nélkül is tudunk. Az ismeretátadás készsége, sőt szenvedélye vezérli. Szinte színházi eszközökkel – ha nem is teátrálisan – fogadtatja el magát és mondanivalóját. Tárgyának remek szakterme van; a természetrajzi szertárban még kacsacsőrű emlős is található. (A mai biológia szakosok közül sokan csak képről, filmről ismerik ezt az ausztráliai élőlényt.) Rábai tanár úr óráján mi megismerhettünk egy szép, kitömött példányt. Az akkor még igencsak fiatal pedagógus órán kívül még népszerűbb volt. Télen együtt korcsolyázott diákjaival, tavasszal beszállt fejelni a nagyfiúk közé. Nyilván a híressé vált néptáncegyüttes alapozása is erre az időszakra tehető.

11.
De vissza a közéletbe. Mi két eseményt érzékeltünk. Egyik a vállalkozó szlovák családok zászlódíszes, ünnepélyes búcsúztatása. Ezeket a famíliákat a lakosságcsere keretében keblére ölelte az anyaország; mozdítható javaikkal együtt. Teherautók karavánja hagyta el Békés megyét. (De jött is egy karaván, például a komáromi hídon gyalogosan átkelve, 50 kilós batyuval – ők voltak a szlovákiai magyarok.)
    – Kati néni nem megy? – kérdeztük az internátus terebélyes szakácsnőjét, aki távoztukkor végigcsókolta rokonait, szomszédait. Kati néni tótul válaszolt, s azt mindannyian értettük, csak leírni nem volna illendő.
    De mi volt a másik közéleti esemény, ami egy kisdiák figyelmét sem kerülhette el? Hát a kisgazdapárt választási győzelme, 1945. november 4-én. Ez engem annyiban érintett, hogy Apácáról is bejutott egy vagyonos parasztember a parlamentbe, a kisgazdák képviseletében.
    – Remélem, apád is a mi pártunkon áll – faggattak a vonaton idősebb iskolatársaim. Fogalmam se volt, hogy apám: hogy s mint? Nekem a pártjelvények közül a „kalapácsos ember” tetszett mint figura, meg aztán ezt a jelvényt viselte Mazán Laci bácsi is a gomblyukában; aki igaz, jó ember, humánus tanár, sőt művész volt. S mint ilyen: példakép. A jelvényt firtatva kérdezgettük egy rajzórán, s akkor nagyon szépen beszélt arról, hogy rövidesen megszűnnek a társadalmi egyenlőtlenségek. Hogy ne legyen gazdag és szegény – ezt hallottam apámtól is mindig. Noha maga is módos családból származott. A Hirjákok dohánykertészekből küzdötték fel magukat a falu első famíliái közé. Dédapám még falusi bíró és hatökrös gazda volt. Nagyapám, a hét gyerekkel – négyüket taníttatta a gazdasági válság éveiben – már nehezebben élt. Betáblázták a tanyát. Apám szociális érzékenysége bizonyára kezdő tanító korából származott, amikor cselédemberek gyerekeit tanította egy tanyaház földes szobájában. A gyerekek a kemence padkáján ültek, palatáblával a kezükben. Tábla nem volt, ezért a festett ajtóra írta a betűket meg a számokat a 21 éves tanító. Mikor az első iskolalátogató városi ruhájában és cipőjében – térdig sárosan – megérkezett az „iskolába”, nehezen jutott szóhoz. (1930-as évek.)
    A Vilma-majori tíz évre (később iskola épült ott, amely most szeszfőzde) méltán lehetett büszke az apám. Hivataloskodva úgy mondhatnánk: jelentős szerepe volt az analfabetizmus felszámolásában. Persze hogy az urakkal, papokkal szemben – bár korántsem volt rebellis alkat – inkább azokhoz húzott, akik között élt. Számomra tiszta képlet az élete, csak a névmagyarosítását nem értem. Bedőlt egy divatnak. Hirják volt s – egy 2 pengős illetékbélyeg árán – Gyarmativá lett. Máig sajnálom, hogy – név szerint – nem születhettem Hirjáknak. Kisdiák koromban különösen sajnáltam, amikor a csabai gimnázium tablóiról a jó hírű Hirják fiúk – apám öccsei, Pista meg Balázs – mosolyogtak rám.
    Na, de a kisgazdák! Apám valami adminisztratív feladatot vállalt a pártban (az írásosság soha nem volt a pártok erőssége), majd kisvártatva összekülönbözött az említett képviselővel. Nem is békültek ki, csak később a börtönben. Hogy a képviselőnek mi volt a bűne, nem tudom; apámat „népi demokrácia elleni izgatásért” ítélték el. Más volt a véleménye a demokráciáról 1948-ban, mint a hatalomnak. Nemsokára a „kalapácsos embert” viselők java is börtönbe került.

12.
Ám mi még 1945-46-os tanév végén járunk. A maturanduszok a szalagavatóra készülnek. Nézem, amint Dán Péter (dánpeti) borotválkozik. A tanulóasztalra kirakva krémek, szappanok, tálkák, fenőszíj s a „beretva” maga. Kati néni (kölyök korától ismerte Pétert, mintha fia volna) hozza a meleg vizet. A tanulóasztal, mint egy fodrászszalon pultja, de hát egy maturandusznak mindent szabad.
    A Péterrel való kapcsolatom még szeptemberben kezdődött.
    – Tessék mondani, hány óra? – kérdeztem hozzá fordulva, az internátus udvarán.
    – Még van egy fél óránk a szilencium kezdetéig – válaszolta. Majd hozzátette: – De csak tegezz nyugodtan, kisöreg. Hogy hívnak? Én Dán Péter vagyok – s nyújtotta a kezét. Nyolc-kilenc év volt közöttünk a korkülönbség. Péter markáns arcú felnőtt, széles vállú óriás, jól szabott öltönyben. Én tejfelképű tízéves, lecsúszott térdzokniban, maszatosan. A különbséget nem lehetne elzongorázni.
    A nagydiák nem vett ugyan pártfogásba, de azért figyelt rám, s év végén azt kérte (azt engedélyezte), hogy én tűzzem mellére az érettségizők zöld szalagját. Hát erre készültünk. Péter nagy gonddal borotválkozott (egyenletesen nőtt, s rendkívül erős szakálla volt), én kimosdva várakoztam.
    Paszomántos Bocskai-kabátban (Petőfi-gallér) és fehér pantallóban tűztem fel a szalagot. Közben, fedett hangon, Péter: „Ne izgulj, kicsit kemény a szövet!” A tanárok komoly méltósággal álltak, a szülők könnyeztek, az ifjú hölgyek lázasan pihegtek – én boldog voltam. Az első nyilvános fellépésem sikeres volt.

13.
Apropó! Valamit elfelejtettem. Lépést váltani Brózik János tanár úr tanított meg a tornaórákon. Tudom, hogy az Isten sokáig éltette. Időnként gondoltam rá, mert hányszor, de hányszor kellett lépést váltanom az elmúlt hat évtizedben… Azért csak ment, ment az ember. S tán haladt is.

Ámor és Psyche III.

MÉRLEG

MÁTÉ ALICE

Művészet és szerelem Stendhal
„A szerelemről” című művében

Stendhal a modern művészetről
A könyveknek meg van a maguk sorsa: nemcsak az angol mondás értelmében, miszerint a kölcsön vett könyvek általában elvesznek, hanem abban a mélyebb értelemben is, ahogyan Platón beszél az írásról, szembe állítván azt az élőbeszéddel. Az élőbeszédre orientált orális kultúrákkal ellentétben, melyeken belül a műalkotások nem rendelkeznek rögzített, tárgyi-dologi léttel, s amelyeken belül az alkotói és befogadói folyamat nem esik szét térben és időben egymástól elkülönült folyamattá, s amelyen belül a művész és a befogadó nem egymást kölcsönösen kizáró szerepek, az írásos kultúrák világában az alkotó és befogadó egymástól jól elhatárolható társadalmi szereppé differenciálódik, s az esztétikai folyamat két aspektusa (alkotás és befogadás) térben és időben is elkülönül egymástól. Az írásbeli kultúrákban a művek kicsúsznak alkotóik ellenőrzése alól, elvesztik művük fölötti uralmukat (ez a probléma az orális kultúrákban fel sem merül), nincs módjuk megvédeni azokat a különböző befogadói értelmezések önkényétől. Általánosan azt mondhatni, a művek egy olyan dologi rendszerbe kerülnek bele, amely szubsztrátumként szolgál kvázi önálló életük számára. A nagy művek egyik potenciális vonása, hogy levetik genezisük konkrét társadalmi-történelmi meghatározottságait, folytonos Daseinként (jelenvalólétként) állnak előttünk. Ez a folyamatos itt-lét azonban pusztán lehetőség, valósággá a dologi rendszer, az irodalmi emlékezet és feledés kiszámíthatatlan mozgásának függvényében válnak. Ez időbeli sorsuk, melynek hordozója az a dologi rendszer, melyet közönségesen irodalmi életnek, vagy kissé tudálékosabban, az irodalom alrendszerének nevezünk.
    Az irodalmi alrendszer az alkotók és befogadók társadalmát, a megrendelőt, a kritikát, az oktatást és az olyan közvetítő csatornákat egyaránt magában foglalja, mint az ízléspiac vagy a művészetpolitika. Noha az irodalmi élet nem tekinthető valamiféle kollektív szubjektumnak, láthatóan mégis képes emlékezni és felejteni. Valamire emlékezni vagy valamit elfelejteni evidens módon előfeltételezi, hogy a szóban forgó dologról tudatosan vagy tudattalanul tudomást vettünk, hogy az így vagy úgy megérintett bennünket: nem létező dolgokra sem emlékezni nem tudunk, sem elfelejteni nem tudjuk azokat.
    Mindez arra utal, hogy társadalom-ontológiailag csak azok a dolgok léteznek, amelyek hatnak, amelyek befolyásolják magatartásunkat, melyeket így vagy úgy értékelünk: amelyek megérintenek bennünket. Az irodalomra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy csak azok az irodalmi művek léteznek esztétikailag, amelyek hatnak, azaz: amelyeket befogadnak. Magától értetődőnek tűnik az is, hogy ami társadalom-ontológiailag létezik, ami hat, annak materiálisan is léteznie kell. Ez azonban koránt sincs mindig így, mert amint Kant rámutatott, társadalom-ontológiailag a létező vagy nem-létező, pusztán elképzelt 100 tallér között semmiféle különbség nincsen, mert ha úgy vélem, hogy van 100 tallérom, holott nincs, ez ugyanolyan cselekedetre késztethet, mint a ténylegesen birtokomban levő 100 tallér. Annak, hogy valami társadalom-ontológiailag létezzék, nem előfeltétele az, hogy a szóban forgó dolog anyagi értelemben is létezzék: hatni, az emberek magatartását befolyásolni nem létező dolgok is képesek.
    Ennek a fordítottja is igaz lehet, s ez különös jelentőségre a művészetekben tesz szert. Megeshet, hogy potenciálisan értékes műalkotások pusztán fizikailag, materiálisan léteznek, mert vagy nem jelentek meg, vagy megjelentek ugyan, de esztétikailag még sem léteznek, mert sem a befogadókat, sem a kritikát, sem a kortárs alkotókat nem érintették meg (nem kanonizálódtak): ezek a művek aktuálisan, a szóban forgó jelenben pusztán materiálisan léteznek. Mindez nem jelenti azt, hogy ezek a művek a jövőben ne tehetnének szert esztétikai létezésre. Ezt bizonyítja, többek között, a stendhali életmű egésze, amelyről a kortársak nem, vagy alig vettek tudomást, s amely az író jóslatának megfelelően csak a 19. század 80-as éveitől nyert irodalmi elismerést, tett szert esztétikai létezésre. A stendhali életmű arra is példaként szolgálhat, hogy a műalkotások sorsa kettős: van egy jelenbeli sorsuk, amely az aktuális irodalmi élet értékítéletének függvényében vagy megadja vagy megtagadja tőlük az esztétikai létezés státusát, és van egy jövőbeni sorsuk, amely a jelent követő, jövőbeni irodalmi élet értékítéletének függvényében mond ítéletet a mai jelen, az akkor már múlt alkotásai fölött: emlékezik rájuk vagy elfeledi őket, halálra, esetleg tetszhalálra ítél egyeseket, másokat életre kelt: a pusztán materiálisan létezőket esztétikai létezéssel ruházza fel, az esztétikailag létezőket csupán materiálisan létezőkké degradálja.
    Stendhalt magát is foglalkoztatták a fenti esztétikai kérdések: ez irányú szétszórt megjegyzései nem állnak ugyan össze explicit esztétikává, de az esztétika és művészetszociológia számos, ma is aktuális kérdéskörét érintik. Csak futólag említem meg, hogy A szerelemről című mű éppúgy érinti alkotó és befogadó kapcsolatát, mint az individuális művésznek az irodalomhoz, mint egészhez, vagy a művészeknek egymáshoz való viszonyát, foglalkoztatja a műalkotás időbeli sorsának a kérdése csak úgy, mint a prózai világállapotnak a művészetre gyakorolt hatása.
    Stendhal általában elmarasztalja korának irodalmát és művészetét, amelyben egyértelmű hanyatlást lát. A hanyatlás mutatkozik meg abban, hogy a művészek hízelegnek a közönségnek, nem érdeklődnek mélyen tárgyuk valósága iránt, a divat rabszolgáiként szolgálják ki az ízlést, a befogadók vélt művészi igényeit, holott az írónak, a művésznek általában az ízlést palléroznia s nem kiszolgálnia kellene. A művésznek – akárcsak Kant a zseninek – Stendhal is a törvényalkotó szerepét szánja az ízlés megszabta korlátokon belül, amely diametrális ellentétben áll az „esztétikai szolgáltató” szerepkörével. Az ízlés kritikátlan kiszolgálása egyenlő a művészi autonómia hiányával, s ez abban jelenik meg, hogy az alkotói tevékenység utánzássá silányul. Holott a „… művésznek a maga módján kellene látnia a természetet. Nincs képtelenebb dolog, mint átvenni egy másik ember látásmódját, akinek a jelleme gyakran éppen ellenkezője a miénknek”(Stendhal: A romantika születése, Corvina Kiadó, Budapest, 72. o.).
    Stendhal szerint a közönség ízlésének való behódolás egyet jelent a kánonoknak való behódolással, ami kiüresíti az alkotói tevékenységet, mert az „utánzás utánzása”-ra fokozza le. A kánonok azzal fojtják meg a művészi invenciót, hogy hatalmi elemet visznek be az esztétikai diskurzusba, ennek révén kényszerítik a művészt az „utánzás utánzására”. Érdemes kissé hosszabban idézni Stendhal idevágó fejtegetéseit, melyek az Assmann házaspár kánonfelfogását juttatják eszünkbe. (Aleida Assmann-Jan Assmann: Kánon és cenzúra, In: Kánon és kanonizáció, Szerkesztette: Rohonyi Zoltán, Osiris Kiadó Budapest 2001, 87-109. o.) Amint az a Stendhal-szövegekből kiderül, a hatalmi elem három formában jelenhet meg a művészi szférában: a monopol pozícióba jutott (kanonizált) művészek, a műalkotások megrendelői és a kritikusok diktatúrájaként.
    Az uralmi pozícióba került művészek esztétikai diktatúráját a következőképpen elemzi: „Íme, ez a gyászos eredménye azoknak a túlzó támogatásoknak, amelyeket a belügyminisztérium juttat költségvetésében a festészetnek: íme, erre vezetnek, kitűzött szándékuk ellenére, az akadémiai pályázatok, a római ösztöndíjak. E pályázatok zsűrijében csupa idős művészt látok, akik nagy komolyan arról is ítélnek, vajon jól vagy rosszul utánozták-e az ő stílusukat a fiatalok. Húsz David-tanítvány dugja össze a fejét, hogy ítéletet mondjon egy fiatalember festménye felett. Mármost, ha ez a fiatal festő zseni, mint például Prudhon, és nem hajlandó Davidot másolni, mert az ő modora nem elégíti ki a lelkét, akkor a David-tanítványok – mint legfőbb tekintély – egyhangú és a közönség szemében minden bizonnyal rendkívül tiszteletet érdemlő határozatban kimondják, hogy Prudhonban nincs egy szemernyi tehetség sem.” (Stendhal: A romantika születése, 120-121. o.).
    A kritika által gyakorolt diktatúra közvetett hatalomgyakorlás: a kritika vagy a nyers politikai hatalom szolgálatában fejti ki (Stendhal szerint mindig áldatlan) tevékenységét, vagy bizonyos művészek és művészcsoportok érdekeit szolgálja: tevékenysége ebben az esetben manipulativ. Hatalom és kritika összefonódásáról ezt írja: „Itáliában az újságíró többnyire egyszemélyben a rendőrség legbuzgóbb kémje is: a rendőrség vele gyaláztat sárba mindent, ami bizonyos nevezetességre tesz szert, s ezzel egyben meg is félemlíti […] a színházra vonatkozólag nem alakulhat ki közvélemény máshogy, csak az újságok útján: olyan gondolat ez, mely elillan, mint a pára, ha nincs, aki felfogja”. (Stendhal: Zenei írások. Magyar Helikon, 1973, 276. o.) Az esztétikai manipuláció szolgálatába állított kritika látszatvilágok teremtésével, az értékek lerombolásával nemcsak a befogadókat dezorientálja, hanem ezzel együtt (miután a műalkotás csak a befogadásban tesz szert esztétikai létezésre) magát a művészetet is aláássa. „… egy baráti újság segítségével […] félrevezetheti szobra vagy festménye értéke felől a vidéken élő harmincmillió francia között található műbarátokat. Egy szellemes újságíró körüludvarlása elégséges, hogy becsapja nemcsak azokat a franciákat, akik nem látták művét, hanem minden külföldit is. Micsoda óriási kísértés. Az újság megmentette a szabadságot, de tönkretette a művészeteket”. (Stendhal: A romantika születése, 169-170. o.)
    A művészi autonómia megrablásának tekinthető az is, ha a művész a megrendelő ízlésének van kiszolgáltatva, ha a „kánon” a műalkotás megrendelője függvényében alakul, mert ebben az esetben az alkotói tevékenység egyfajta szolgáltatói tevékenységgé silányul. A következő idézetből kiderül, hogy Stendhal, akárcsak Ezra Pound vagy Eliot, a kanonizálást a művész és a művésztársadalom kompetenciaterületének tekinti, annak definiálásában, a dolog természetéből adódóan, sem a megrendelőnek, sem a kritikának nem lehetne szerepe, mert egyikük sem képes műalkotások létrehozására. A művésznek kell a megrendelő helyére állnia, a kanonizáció kizárólagos ágense kizárólag a művész lehet. „Senki sem hasonlít kevésbé, mint mi, azokra a hímzett ruhás, ezertalléros, nagy fekete parókás márkikra, akik 1670 körül eldöntötték, hogy mit érnek Racine és Molière darabjai. Ezek a nagy írók igyekeztek hízelegni a márkik ízlésének, az ő számukra dolgoztak. Határozottan kijelentem, hogy mostantól fogva nekünk kell a tragédiákat írni, az Úr 1823. esztendejének vitatkozó szellemű, komoly és egy kicsit irigykedő fiataljainak. Az új tragédiákat prózában kell írni.” (Stendhal: A romantika születése, 112. o.)
    A művészet hanyatlásának második okát az irodalmi élet szereplőinek (alkotónak és befogadónak) szubjektív hitelessége hiányában, illetve a sensus communis, a közös hit- és értékrendszerek érvényvesztésében látja. „Párizsból írják, hogy ezerszám láttak […] bibliai tárgyú képeket olyan festőktől, kik nem nagyon hisznek a Szentírásban. E képeket olyan emberek csodálják s ítélik meg, kik ugyancsak hitetlenek s ugyanilyenek vásárolják meg. S ezek után még akad, aki azt kérdi, miért hanyatlik a művészet. A művész nem hisz abban, amit mond s ezért mindig attól fél, hogy túlzottnak vagy nevetségesnek látszik. Miként emelkedhetne a felségesig, ha semmi sem emeli?” (Stendhal: A szerelemről, Gondolat Kiadó Budapest, 1962, 314. o.) Amint Schiller megjegyzi, sensus communis vagy mitológiák hiányában a modern (Schiller által szentimentálisnak nevezett) művész a feltaláló tevékenységének szerepébe kényszerül, mert magának kell megteremtenie a műalkotás anyagát, tárgyát, tartalmát és formáját, mindazt, ami a művészeti köznyelvek világában adottság volt a művész (a naiv művész) számára. A modern művész tevékenysége esetleges és kiszolgáltatott, mert nem lehet kalkulálni, hogy az ízléspiac miként értékeli majd művészi vállalkozását.
    Ezért mondja Stendhal: „Valamennyien vaktában írjuk le, amit igaznak vélünk, s valamennyien ellentmondunk egymásnak. Könyveink olyanok, mint megannyi sorsjegy: valójában nincs több értékük. Az utókor egyes műveket elfelejt, másokat ismételten kinyomat, így választja ki a nyerő számokat.” (A szerelemről, 83. o.) Az ízléspiac, mint minden piac, szükségképpen feltételezi (a) az esztétikai értelemben vett vállalkozások pluralizmusát, azt, hogy egyidőben több, egymástól eltérő értékrendeket valló művész és/vagy művészi csoportosulás van jelen a piacon, (b) az „egyszemélyes vállalatként” (Galbraith) ténykedő művészek közti konkurenciát, akik akárcsak a gazdasági jószágok piacán a gazdasági alanyok, monopol pozícióra törekszenek. Ez a monopol pozícióra való igénybenyújtás azonban sohasem igazolható. Az esztétikai pluralizmus világában ugyanis nem rendelkezünk olyan közös esztétikai értékmérővel, amelynek alapján preferencia-sorrendet állapíthatnánk meg az egyes, egymással konkuráló szerzők vagy művészeti csoportosulások között, ezért – mondja Stendhal – „Egészen eddig a pontig, senkinek közülünk – aki megírta tehetsége szerint, amit igaznak látott – nincs joga pályatársát kigúnyolnia, hacsak nem kellemes szatíra formájában.” (A szerelemről, 83. o.)
    Végezetül a művészet (és tegyük hozzá a szerelem) problematikussá válásának harmadik okát abban a prózai világállapotban látja, amely uralkodó társadalmi karakterré és erénnyé emeli a haszonelvűséget, a célracionális magatartást, a dolgok és jelenségek pusztán funkcionális szemléletét, azt a karaktert, amelyet Heidegger a „das Man” címkéjével látott el, „amely” a létfeledés állapotában már csak az „um zu” szemüvegén keresztül képes látni a világot.
    „Az emberi szív megfigyelője” (ahogyan Stendhal önmagát nevezi) szerint a regénynek a valóságot hűen visszaadó „vándorló tükörnek” kellene lennie, amely csak a művész szellemi szuverenitásával érhető el, vagyis ezt csak olyan alkotó teremtheti meg, aki – Pascallal szólván – nem a fülére, hanem a szívére hallgat, akinek a világról van mondandója, aki nem a mindenkori közönség ízlését akarja kiszolgálni.

A szerelemről című műről általában
A szerelemről című mű, melyen Stendhal meglehetősen hosszú ideig dolgozott, 1822-ben jelent meg Párizsban, s mint valamennyi életében napvilágot látott műve, minden visszhang nélkül. A mű inspirálója az a Mathilde Viscontini volt, akit írásában Léonora néven emleget, s akihez egész életén át tartó reménytelen szerelem fűzte.
    Már a mű első fejezetének elolvasása felveti a kérdést: milyen műfajjal állunk szemben: tudományos dolgozattal, irodalmi vallomással vagy a kettő valamely kombinációjával. A Stendhal-irodalom egy része hajlamos a műben „tudományos köntösbe bujtatott vallomást” látni, amely szerint a szerző tudományos fogalmak és okfejtések álcájában lényegében a Mathildéhez kapcsolódó boldogtalan szerelem pszichológiai feldolgozására tesz kísérletet. A vallomás szubjektív természetének, az önfeltárásnak azonban korántsem kell ellentmondásban állnia a műben megfogalmazott állítások, következtetések vagy okfejtések tudományos objektivitásával. Ellenkezőleg: az ismeretek objektivitása, a tudás és a tudományos igazság (vonatkozzék az a külvilág tárgyaira vagy magára a megismerő alanyra) a tudós részéről is minden esetben előfeltételezi a szóban forgó kérdés kapcsán a szubjektív involváltságot (Polányi Mihály); ezért a tudás, legyen szó bármilyen tudásról (művészetről vagy tudományról), nem lehet más, csak személyes.
    Másfelől, noha a tudományoknak és művészeteknek megvannak a maguk határai, ezek a határok nem áthatolhatatlan demarkációs vonalak, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy vannak olyan történelmi periódusok, amelyekben a művészet fogalmaz meg tudományos kérdéseket, és ez megfordítva is igaz lehet. Ilyen korszak volt például a reneszánsz festészet időszaka. Panofsky (Ikonográfia és ikonológia: bevezetés a reneszánsz művészet tanulmányozásába, In: Erwin Panofsky: A jelentés a vizuális művészetekben, Gondolat Budapest, 1984) és Gehlen (Arnold Gehlen: Kor-képek, Gondolat Budapest, 1987) kutatásai alapján tudjuk, hogy a festészetet Leonardo is, és Dürer is kísérletező-elemző tudománynak tekintette, empirikus és elméleti természetkutatást látott benne, és azt is bizonyítani lehet, hogy a korabeli festészet valóban megfelelt a tudományosság valamennyi kritériumának. (A korabeli „festészet tudománya” három mozzanatból tevődött össze: [1] a valóság empirikus megfigyeléséből nyert tapasztalati ismeretekből, [2] a látás folyamatának matematikai elméletéből, melynek alapján érthetővé válik, hogy miként válik a természet láthatóvá, ez az optika vázlata, és [3] az „észlelt kísérletből”, ami a két korábbi pont felismeréseinek kísérleti alkalmazásaként végül is nem más, mint maga a festészet.) Annak a paradox ténynek, hogy ebben a történelmi korszakban a festészet foglalkozik tudományos problémákkal és nem a tudomány, részben az az oka, hogy a reneszánsz időszakában a tudományok még nem alkottak koherens paradigmákat s ezen belül elméleteket, fejlődésük még a paradigma előtti megfigyelés és leírás stádiumában volt.
    Elmondható, hogy amit művészet és tudomány fenti kapcsolatáról vázlatosan érzékeltettünk, bizonyos megszorításokkal érvényes Stendhal szerelemről írott értekezésére is. A szerelemnek nevezett fenomén tetemes irodalmat mondhat magáénak, a Stendhal előtti pre- és koramodern időkben is, de, tudtommal, Stendhal volt az első, aki az empirikus megfigyelés és az elméleti meggondolások kettős tartópillérére építkezve egyfajta „szerelemtudomány” körvonalazására tett kísérletet. Amint azt a magyar kiadáshoz irt utószavában Perczel József megjegyzi: „A mű két részre bontható: 1. a szerelem különböző fajtáinak osztályozása, 2. az egyes konkrét jelenségek lélektani elemzése. Ez az utolsó szakasz sok apró részletmegfigyelést közöl. Ezek áttekinthetővé csak a modern lélektan fogalomrendszerének segítségével tehetők. A véletlen, a részvétel vagy participáció: a lelki vagy pszichikus távolság: a feltétel nélküli vállalás: a rokonszenv vagy szimpátia: a motivációs többlet, vagy surplus…: mind olyan elfogadott szakkifejezések, melyek nélkül a szerelemről tudományos színvonalon beszélni már nem lehet.” (A szerelemről, Utószó, 396-397. o.)
    Mielőtt rátérnék a stendhali mű konkrét, szöveget követő elemzésére, kísérletet teszek a szerelemmel kapcsolatos premodern elméleti meggondolások főbb csomópontjainak körvonalazására, amely háttérként szolgálva világosabbá teszi a kérdés stendhali megközelítésének újdonságát.

Erósz, Philia, Agapé: Platón, Arisztotelész és Pál apostol a szerelemről
A Stendhalt megelőző korok szerelemről vallott elképzelései (legalábbis az európai kultúrkörön belül) paradigmatikus művének Platón Lakoma című dialógusa tekinthető, amely évszázadokig – Plótinosztól Ficinóig – kiindulópontja volt a tárgyról való gondolkodásnak. A dialógus szereplői a szerelem mibenlétéről vitatkoznak, valamennyi szereplő egy-egy definicókísérlettel áll elő, melyek közül a két legjelentősebb Arisztophanész és Szókratész beszéde. Az Arisztophanész által előadott Androgűnosz-mítosz szerint az emberek ősei két különnemű emberi lényből álltak: négy karral, lábbal és két arccal. E kivételes erővel és bátorsággal megáldott teremtmények kísérletet tettek az istenek legyőzésére: elvakultságukat Zeusz kettéhasításukkal büntetette, ami az eredeti egység és boldogság elvesztését jelentette. Azóta kényszerül minden emberi lény elvesztett párjának keresésére, s eme eredendő egység helyreállítására irányuló vágyat, a hiánylény mivolt megszüntetését célzó törekvést és ennek beteljesülését nevezik szerelemnek. Ez a beteljesülés abszolút és kizárólagos szerelem, mert a helyreállított egységben az ember önmaga (eredeti) teljességében szereti önmagát, s mert fogalmából adódóan az embernek csak egy (elvesztett) párja lehet. Szókratész, akárcsak Arisztophanész az ember hiánylény mivoltából indul ki, de a szerelem lényegét nem a helyreállított egységben, hanem magában a hiányban látja: a szerelem nem összeolvadás, hanem keresés és kutatás. „Amid nincs, ami nem vagy, ami hiányzik, hát ezek a vágy és a szerelem tárgyai.” (Platón, Lakoma In: Platón összes művei I. k., Európa Könyvkiadó Budapest, 200. o.) A szerelmet az ember mégsem puszta negativitásként éli meg, hanem eleven ellentmondásként, egyszerre érzi magát gazdagnak és szegénynek, bölcsnek és balgának, boldognak és nyomorultnak, egyszerre örül neki és szenved tőle. Platón szerint ez azért van így, mert a bennünk működő Erósz maga is két véglet egysége, a halandó és a halhatatlan, az emberi és az isteni közötti közép, olyan daimón, amely két szélsőség, a közönséges és útszéli Penia és az isteni Pórosz gyermeke. Ha a szerelem hiány, illetve e hiány megszüntetésére irányuló vágy, akkor felvetődik a kérdés: mi az, amire a vágy irányul, mi az, ami megszünteteti az ember antropológiai meghatározottságaként tételezett hiányt. Platón válasza az, hogy az emberben Erósz (a szerelem) a szép és a vele azonos jó birtoklására törekszik, arra, hogy azt örökre magunkévá tegyük, amit ha elérünk, boldogok és halhatatlanok leszünk. De hogyan birtokolhatná az ember a szépet és a jót mindörökké, ha ő maga véges és halandó, illetve, ha antropológiai meghatározottsága szerint hiánylény. A válasz: a testi és lelki szépségben való nemzés és szülés által: a gyermeknemzés és/vagy az alkotás révén. A gyermeknemzés és műalkotások létrehívása útján az ember megszüntetve megőrizve képes önmaga létének folytatására, s ezzel a halhatatlanság közelébe jut. Mindez azonban pusztán ideiglenes megváltás, mert ránk is, gyermekeinkre is és alkotásainkra ott leselkedik a halál. A halhatatlanság birtokbavételének harmadik, adekvát módja a „szerelem útja”, amely stádiumokként foglalja magában a halhatatlanság megszerzésének két fenti, tökéletlen formáját: a gyermeknemzést és az alkotást. A szerelem útja, a nevezetes „emelkedő dialektika” nem más, mint a szépség által való üdvözülés, melynek során végigjárjuk a szerelem különböző stádiumait: először egy testet szeretünk a szépségéért, a következő szinten minden szép testet, mert közös bennük a szépség, ennél fogva nincs okunk egyik mellett lehorgonyozni, majd a testnél magasabbrendű lelkekbe leszünk szerelmesek, ezután a tettekben és törvényekben rejlő szépséget szeretjük, majd a tudományokat, legvégül pedig az abszolút, örök, magáértvaló Szépséget, a szép ideáját, amelyből valamennyi szép dolog vétetett. A szerelem végső célja eme abszolút szép megismerése, amely üdvözülés és megváltás az ember számára. Ez az emberi élet értelme, mert a szép és jó ideájának birtoklása kincs, romolhatatlan, az enyészetnek alá nem vetett érték, melynek megszerzéséhez a szerelem eszköz- és közegrendszerén keresztül jutunk el, mondja Platón: „…az emberi természet, ha meg akarja szerezni ezt a kincset, bajosan találhat jobb segítőtársat, mint Erószt. Ezért mondom, hogy minden embernek tisztelnie kell Erószt, ezért tisztelem én magam is, különös buzgalommal gyakorlom a szerelem tudományát és másokat is erre buzdítok, s magasztalom…most és mindörökre Erósz hatalmát és nagyságát”(Lakoma, 212. o.).
    Mielőtt rátérnék Arisztotelész alternatív szerelemelméletére, röviden összegzem Platón szerelem felfogásának fontosabb evidenciáit. (1) A szerelem telosza a transzcendencia, a magánvaló szép és jó birtokbavételére irányul, (2) ennélfogva a szerelemnek pusztán eszköz értéke van, csak azért értékes, mert általa jutunk el a fenti kívánatos célhoz, önmagában nincs értéke, (3) a szerelem lényege a hiány, (4) az érzéki vagy testi szerelem (a szerelem első stádiuma) az önzésen, a szeretők közti háborún alapul, lényegében olyan stratégiai cselekvésen alapuló hatalmi viszony, melyben a felek egymás kölcsönös birtoklására törekszenek. A Phaidroszban Platón ezzel kapcsolatosan azt írja, hogy a szerető úgy szereti kedvesét, akárcsak valami ételt, hogy jóllakjon vele, illetve „mint farkas a bárányt”.

    Szemben Platónnal, Arisztotelész abból indul ki, hogy „a szerelem a barátságnak bizonyos túlzott formája”, amely csak egy személlyel szemben nyilvánulhat meg, mert akinek sok barátja van, aki sok embert szeret, annak nincs igazi barátja, az igazán nem szeret senkit. A barátság mint olyan szeretet, amely szükségszerű előfeltétele az ember boldogságának, nem eszköz számára valamely külsődleges cél eléréséhez, hanem önmagában vett jó, öncél és önérték: „önmagáért szoktunk örülni neki”. Arisztotelész szerint a szerelem lényege nem az összeolvadásban, nem a hiányban és nem is abban van, hogy minket szeretnek, hanem abban a pozitív képességben, hogy mi tudunk szeretni. A barátságon alapuló szerelem tekinthető ugyan vágynak, azonban ez a vágy nem hiány, ellenkezőleg, pozitív képesség és örömforrás, a másik ember és önmagunk boldoggá tevésének és élvezésének a képessége. A vágy szeretet, a barátságon alapuló szerelem lényege is a szeretet, nem pedig a másik birtoklására törő szenvedély. Amire vágyunk, amit szeretünk, az mindig valamilyen értelemben vett jó: az ember tudatosan nem vágyhat a rosszra, tudatosan nem akarhat magának rosszat. Az, hogy mire vágyunk, mit szeretünk, lelki alkatunk függvénye. Mármost ez a jó, amire vágyunk, érvel Arisztotelész, vagy önmagában vett jó vagy csak látszólagosan jó. Lelkialkatának függvényében az ember egyaránt törekedhet az önmagában vett jóra vagy arra, ami pusztán jónak látszik. A lelkialkat és a vágy törekvésének tárgya határozza meg a barátság három formáját. Ha a vágy a hasznosság vagy a gyönyör (kellemesség) javainak az elérését célozza, akkor az így létrejött barátság nem tekinthető autentikusnak, mert a „rokonszenvet” kiváltó jó (a hasznos vagy a kellemes) csak partikuláris értelemben jó, és mert mindkettő az ember önzésén alapul. Az autentikus barátság az önmagában vett jóra irányul, ennyiben erkölcsi kategória: erény. Tökéletes barátságnak csak az erkölcsileg jó emberek egymáshoz való viszonya nevezhető, akik egyformán kívánják egymás javát, s akik ráadásként hasznosak és kellemesek is egymásnak. Az ilyen kapcsolat minden esetben a reciprocitáson alapul: a jó emberek „azzal, hogy barátjukat szeretik, tulajdonképpen a maguk javát szeretik, mert ha a jó ember valakinek a barátjává lesz, akkor egyúttal a javává is lesz annak, akinek a barátja. Így tehát mindkét fél nemcsak szereti azt, ami neki magának jó, hanem a barátjának is egyenlő részt fizet vissza […] mert hiszen a közmondás szerint: barátság – egyenlőség.”(Arisztotelész, Nikomakhoszi etika, Magyar Helikon, 1971, VIII. könyv, 1157,7.) A barátság önismeretünk forrása is, mintegy tükörképünk, vagy második énünk: „Mint midőn ha saját arcunkat akarjuk megnézni, tükörbe tekintünk, hogy lássuk, ugyanúgy, midőn megismerni kívánjuk önmagunkat, a barátra tekintve ismerjük meg.”(Arisztotelész, Nagy etika, II.könyv, 15. fejezet, In: Arisztotelész, Eudémoszi etika, Nagy etika, Gondolat, Budapest, 1975). A barátságban az ember nemcsak a másikkal közvetítődik az egyenlőség alapján, hanem önmagával is, a barátság egyben önmagunkhoz való viszony is, az ember önmagának is a barátja, mondja Arisztotelész. Ahogyan a másik emberhez való baráti viszonyunk egyenlőséget, valamilyen arányosságot előfeltételez, ehhez hasonlóan az embernek önmagával is egyensúlyban kell lennie, az erkölcsileg ép személyiségben a lélek különböző részei harmóniában vannak, és harmóniában kell, hogy legyenek egymással. Az embernek nemcsak a barátját, de mindenekelőtt önmagát kell szeretnie, mert ez lelki egyensúlyának és önaffirmációjának az alapja. A becsületes és jó ember örül a létezésnek és jót akar önmagának, a jó ember harmóniában van önmagával, csakúgy mint a barátjával. Ezzel szemben az erkölcsileg romlott, rossz ember meghasonlott, excentrikus lény, „mindig a más társaságát keresi, önmagától pedig menekül”, másra irányul érzéki kívánsága és másra erkölcsi meggyőződése. Az erkölcsileg gyenge ember tele van megbánással, sem önmagának, sem a másiknak nem tud sem jót cselekedni, sem örülni, mert nem tud szeretni. Szeretni ugyanis csak a jó ember képes.
    Az arisztotelészi értelemben vett barátság mint a kölcsönösségen alapuló közösség, osztozás és hűség, mai (szociológiai) szóhasználattal élve, a „tiszta kapcsolat” egy formája, amelyben (1) a felek kölcsönösen célnak és nem eszköznek tekintik egymást, a másik javát akarják, annak testi, lelki és szellemi jólétén munkálkodnak, kölcsönösen a másik kedvére tesznek, amellyel kapcsolatban értelmetlen feltenni a miért kérdését: „[…] a barátnak javát kell akarnunk, őérte magáért”.(2) A barátság Arisztotelész szerint olyan egyenlőségen alapuló viszony, amely még az igazságosságnál is magasabb rendű érték. A szeretők öncélnak és önértéknek tekintik ezt a kapcsolatot, a barátság intézménye nem eszköz a barátságon túlmutató, idegen célok szolgálatában, hanem önmagában vett jó.(3) Végül az arisztotelészi értelemben felfogott szerelemben a felek kölcsönösen önmegvalósításuk és önkidolgozódásuk legadekvátabb terepét látják, egyaránt személyiségük egészével fordulnak a másik, viszonyuk és önmaguk felé.

    A keresztény felebaráti szeretet Platón és Arisztotelész szerelemtana „korrekciójaként” és szintéziseként értelmezhető. Ez a szeretet spontán, érdekmentes, egyetemes és abszolút. Nem az önzésen, nem is a reciprocitáson alapul (mint Erósz és Philia), melyek közvetlenül vagy közvetve az Én affirmációját célozzák, hanem épp ellenkezőleg, önmagunk, Énünk teljes kiüresítésén és elfeledésén. Olyan szeretet ez, melyben nincs jelen semmiféle érdek, mert mindenről lemondott, olyan szeretet ez, amely nem kapni, hanem mindenekelőtt adni akar. Egyetemes ez a szeretet, mert nem meghatározott szép „dolgokra” irányul, mint az Erósz Platónnál, nem is korlátozott számú emberre, mint a barátságban megnyilvánuló szeretet Arisztotelésznél, hanem embertársainkra általában, még azon embertársainkra is, akik rosszat akarnak nekünk. A szeretet abszolút, az erények erénye, mert túlmutat a földi erényeken és az isteni erények (hit, remény) között is a leghatalmasabb, mert fölötte áll minden törvénynek, ő maga a legfőbb törvény. A törvények parancsolnak, mert hatalmuk van, vagy mert hatalom áll mögöttük: a szeretetet nem lehet megparancsolni, de mint legfőbb törvény ő maga a legfőbb hatalom és parancsolat. „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki embertársát szereti, a többi törvényt is megtartja. Hiszen a parancs: ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, a másét ne kívánd, s ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetőződik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. A szeretet nem tesz rosszat az embertársnak. A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.” (Pál apostol: A rómaiaknak írt levél, 13, 8, In: Biblia, Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest, 1991) A keresztény szeretet imperatívusza, úgy szeretni az idegent, mint önmagunkat, vagy önmagunkat szeretni úgy, mint egy idegent, nehezen teljesíthető feladat, s mint ilyen bizonyára pusztán vágyunk tárgya (és nem valóság), s mint ilyen hiány. A felebaráti szeretet abban az értelemben nyilvánvalóan hiány, hogy az ember empirikusan sohasem lesz képes megfelelni neki, azonban törekedhet rá, és ha felteszi, hogy eszmeileg létezik ilyen szeretet, úgy ez utóbbi valóságosan létező, pozitív erőforrássá, hiánytól megszabadító hiánnyá válik. A keresztény szeretet „radikális szeretet”, nemcsak abban az értelemben, hogy eltávolodunk önmagunktól, hogy kiüresítjük önmagunkat, hanem abban az értelemben is, hogy ezzel együtt „ráhagyatkozunk valakire”, akinek teljesen és tökéletesen átadjuk magunkat, aki iránt abszolút bizalommal vagyunk, akinek teljes mértékben kiszolgáltatjuk magunkat.(Karl Rahner: Hit szeretet remény, Egyházfórum, Budapest-Luzern, 1991, 208. o.) A szeretet egyszerre és egymástól elválaszthatatlanul cél és eszköz, valóság és hiány, vágy és cselekvő képesség a jóra, megszüntetve megőrzött Erósz és Philia. Földi halandók számára a szeretet az értékek értéke, az emberi élet értelmét jelentő summum bonum, melynek birtoklása végtelen örömmel, hiánya végtelen nyomorúsággal jár.
    A kereszténység szeretet felfogásának alapműve Pál apostol „szeretet himnusza” (Korinthusiaknak írt első levél, 13. bekezdés), ez szolgált kiindulópontként a későbbi keresztény gondolkodók szerelem- és szeretetfelfogása számára (Szent Ágostontól kezdve, Szent Bernáton át Karl Rahnerig), ezért teljes terjedelmében idézem. „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről-színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek, addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.”

    Stendhal „szerelemelmélete”
    Nem tudom, hogy Stendhal tanulmányozta-e Platón, Arisztotelész és Pál apostol fent elemzett, szerelemről írott reflexióit, de az bizonyosan kijelenthető, hogy szerelemről alkotott elképzelésében egyaránt jelen van Erósz, Philia és Agapé: a szerelmet egyszerre tekinti hiánynak és vágynak, kölcsönösségen alapuló interakciónak és feltétlen odaadásnak. Stendhal művének azonban nemcsak e szintézis a nóvuma, hanem az is, hogy szemben „elődeivel”, a szerelem jelenségét nem filozófiai-metafizikai síkon tárgyalja, hanem „tudományosan” próbálja megérteni. A szerelem elemzésében komplex módon alkalmazza a genetikus, a leíró-értelmező és a funkcionális nézőpontokat: kísérletet tesz a szerelem emberi lélekben való megszületésének megragadására, klasszifikálja és értelmezi a szerelem különböző típusait, elemzi szerepét az ember életében. E három perspektíva együttes érvényesítésében az empirikus megfigyelésre (a tapasztalatra) és az okoskodásra támaszkodik. Saját módszerét természettudományosnak tekinti, mint ahogy könyvének tárgyát, a szerelmet is alapvetően természeti (biológiai-pszichológiai) jelenségként tételezi. A szerelem „olyan mint a láz, megszületik és elmúlik anélkül, hogy abba akaratunk beleavatkoznék”. (Stendhal, A szerelemről, 47. o.) Stendhal szerint a szerelemnek van ugyan társadalomtörténeti és kulturális meghatározottsága, a társadalom világa és a kultúra azonban pusztán olyan keretfeltételként értelmeződik, amely vagy segít a természeti folyamatként értelmezett szerelem kibontakozásában, vagy gátolja azt, de semmiképpen sem játszik alkotó szerepet a szerelem lényegét illetően. A vadember szerelme nem megy túl a másik nem fizikai birtoklásán, a hím pusztán nyers, humanizálatlan vágya tárgyának tekinti a nőstényt, ennélfogva a vadember szerelme pusztán biológiai folyamat. Ezzel szemben a civilizált ember szerelme biológiai és pszichikai folyamat is egyben, ami azt jelenti, hogy a fantázia (amely pszichológiai folyamat) mintegy holdudvart von az ösztönkésztetés tárgya köré, egy megszépített, imaginárius világot hozva ezzel létre, aminek következtében saját vágyát is humanizálja. A vadember és a civilizált ember szerelme közti különbség nem társadalmi, hanem pszichológiai szinten értelmezendő. A vágy fantázia által való humanizálását (a biologikum pszichikumba való átfordítását), a valóság megszépítésének, látszatteremtésnek tekinti, aminek alapja nem a szerelem tárgyában, nem a szeretett lényben keresendő, hanem a szerelmes lény pszichéjében, aki nem ura, hanem kiszolgáltatottja, elszenvedője saját, természeti mechanizmusként működő lelki történéseinek.
    A szerelem genezisének elemzésében Stendhal a szerelmet olyan folyamatként írja le, amelynek hét, egymást követő stádiuma van, ezek a természet logikájának megfelelően követik egymást. A szerelem kibontakozása a csodálattal kezdődik, ezt követi a vágy („Mily gyönyörűség volna megcsókolni”), a harmadik stádium a reménység, a negyedik a szerelem megszületése, amelynek lényege „[…] élvezetet találni a szeretett és minket szerető lény látásában, érintésében és minden szervünkkel a lehető legközelebbről történő érzékelésében” (I. m. 38. o.), az ötödik szakaszban kezdődik el a „kristályosodás”, itt lép működésbe a fantázia, amelyben a szerelmes a projekció pszichológiai mechanizmusa alapján a legkülönbözőbb értékeket kölcsönzi kedvesének. A kristályosodás folyamatát Stendhal egy természeti jelenséggel írja le: ahogyan a salzburgi sóbányába bedobott gallyra bizonyos idő elteltével kristályok rakódnak le, melyek felismerhetetlenné teszik az eredeti ágat, ehhez hasonlóan vonja be a képzelet és teszi felismerhetetlenné a szerelemben a primer ösztönimpulzust. A kristályosodási folyamat, a szeretett lény pozitív tulajdonságokkal való felruházása „természetes tulajdonság”, amely „[…] abból az érzésből táplálkozik, hogy kedvesünk tökéletessége növeli gyönyöreinket, továbbá abból a gondolatból, hogy ő a miénk.”(Stendhal: A szerelemről, 39. o.) Stendhal, akárcsak az utilitarista Bentham, örömre orientált lényként fogja fel az embert, akinek cselekvési maximája az öröm és fájdalom közti pozitív egyensúly megteremtése. „[…] a jelen gyönyörei busásan megfizetnek a látszólag legnagyobb áldozatokért” (Stendhal, I. m. 154. o.)
    A kristályosodás metaforáját Stendhal egyetemessé teszi, olyan életterületekre is kiterjeszti, mint a játék, a gyűlölet, a politika, a matematika vagy a filozófia. A szerelem egységes „mechanizmusában” a kristályosodást a kételkedés szakasza követi, amelyben a szerető megrendül boldogsága bizonyosságában: a remény és reménytelenség ellentmondásából biztos fogódzók híján azonban nehéz kimenekedni. Az ember nem fordulhat az élet egyéb gyönyörei felé, mert a szerelem pontosan azt jelenti, hogy azok leértékelődtek, vagy ahogy Stendhal mondja: „megsemmisültek”. A szerelem ugyanis a „leghatalmasabb szenvedély”, s mint ilyen abszolút primátust élvez a többi szenvedéllyel szemben, ennek oka abban áll, hogy ez képes a legintenzívebb gyönyört biztosítani az ember számára. Ha a kételyt nem oldhatjuk fel – Gadamerrel szólván – a szerelmi „szituációból való kireflektálással”, azzal, hogy más örömök után nézünk, akkor a megoldás csak kiszolgáltatottságunk teljes elfogadása lehet, annak a fel- és beismerése, hogy „létünk” abszolút értelemben a szeretett lény függvénye. „…a szerelmes férfi percenként átérzi, hogy vagy viszonzásra talál szerelme, vagy el kell pusztulnia.” (Stendhal, I. m. 43. o.) A visszautasított szerelmet az ember mindig léte megkérdőjelezéseként, egyfajta halálként éli meg, mert az ember, Hegellel szólva, szubjektive a becsület mellett a szerelemben éli vagy élheti át a végtelent, az abszolútumot, az ettől való megfosztás pedig radikálisan idézi föl benne véges léte semmisségét. A kételkedés stádiumát követő második kristályosodás „a szerelem stendhali útja” utolsó állomása, amely az arról való bizonyosság képzetével végződik, hogy a másik szeret. Ez a „gyémántokat termő” második kristályosodás biztosítja a szerelem tartósságát s ez vezet a tökéletes boldogsághoz. A beteljesült szerelem azonban nem pusztán a képzelet műve, hanem a moralitás jutalma is, amit Stendhal azzal érzékeltet, hogy e beteljesülés erős és állhatatos jellemet feltételez.
    A szerelem nemcsak az emberi lélekben lejátszódó pszichikus folyamat (amelyet az ember elszenved, amit nem lehet akaratlagosan életre hívni), hanem ettől elválaszthatatlanul, a szeretők közti interakció is, az emberi kapcsolatok egyik formája. Az interakcióként értelmezett szerelemnek Stendhal négy ideál tipikus formáját különbözteti meg: a szenvedélyes szerelmet, a kedvtelés szerelmet, a testi szerelmet és a hiúság szerelmet. E típusok közül az első tekinthető tulajdonképpeni szerelemnek, a másik három inautentikus. A kedvtelés szerelem a szerelem konvencionális formája, s ilyenként üres és formális, nincs benne semmi kellemetlen, sem kockázat, sem kiszolgáltatottság, híján van a mélységnek és a szenvedélynek, a szórakozással mutat rokonságot, az ilyen kapcsolatba belépő racionális haszonmaximáló: a kedvtelés szerelem egészében a kellemesség fogalma alá rendelhető. A testi szerelem egyoldalúsága fogalmából adódik: Stendhal a vadászathoz hasonlítja a szerelemnek ezt a formáját. Míg a kedvtelés szerelemben és a testi szerelemre redukált szerelemben a felek, vagy az egyik fél puszta használati eszköznek tekinti a másikat, addig a hiúság szerelemben az érték nimbuszával ruházza fel az egyik fél önmagát, azzal, hogy a másikat birtokolja. A másik, a „szeretett” fél a hiú ember saját értéktelenségét, kisebbrendűségi komplexumát stb. hivatott kompenzálni, mert a hiúság köztudottan önértékelési zavar. „[…] a férfiak túlnyomó része úgy kíván és birtokol egy-egy divatos nőt, mint egy fiatalember fényűző életéhez szükséges holmit, például egy lovat.”(Stendhal, I. m. 36. o.) A hiúságon alapuló szerelem az önmegerősítés torz formája, mert egyrészt ugyanúgy önzésen alapul, mint a kedvtelés és a puszta testi szerelem, másrészt, mert a hiúság az elismertetés torz formája, s ennyiben a gőg szinonimája. Stendhal a hiúság szerelem két típusát említi. Az egyik az, amely „versengő becsvágyból” születik: ennek lényege, hogy nem azért akarunk meghódítani valakit, mert ez a célunk, hanem azért, hogy ezzel vetélytársunkat legyőzzük. Az ilyen típusú interakciókban a cél és az eszköz normális viszonya felcserélődik, ahogyan az értékelés és önértékelés, az elismerés és önbecsülés egymáshoz való viszonya is csorbát szenved, mert ebben az esetben „[…] magát versenytársamat teszem meg értékem bírájául” (Stendhal, I. m. 139. o.).
    Szemben a szerelem eme degenerálódott formáival az autentikus szerelem (a szenvedélyes szerelem) a következőket előfeltételezi: (a) a kölcsönösség viszonyát a pár tagjai között, ez megnyilvánul az egymáshoz való őszinteségben (szépítés, hazugság, csalás kizárása), az egymás iránti bizalomban, a hasonló műveltségi fokban, (b) a másik iránti szenvedélyes odaadást (önmagunk kiszolgáltatottságának elfogadását), (c) az örömadás és elfogadás képességét, (d) a másik feltétlen elfogadását.
    Stendhal a szerelemnek az emberi életben játszott szerepét Luther reformációjához hasonlítja: ahogyan a reformáció alapjaiban rendítette és újította meg az emberek világképét, ehhez hasonlóan újítja és erősíti meg a szerelem az ember jellemét. Az ember „[…] ilyenkor fejti le magáról az élet gyermekbetegségeit: e nélkül valahogyan mindig merev és színpadias marad. Csak a szerelem tanított meg a jellem nagyságára.” (Stendhal, I. m. 115. o.) Stendhal szerint a szerelemnek az emberi életben betöltött szerepe az emberi benső, a moralitás és az érzelemvilág humanizálásában jelölhető meg, aminek jótékony hatása azután a külvilághoz való viszonyunkra is kisugárzik.
    Kierkegaard szerint a középkor a szerelem két nagy mítoszát dolgozta ki, Faust és Don Juan mítoszát. A köztük levő különbség mindössze annyi, hogy míg Don Juan a testi szerelem mitikus figurájaként a beteljesülést soha el nem érő rossz végtelent testesíti meg (1003 nőt csábít el), addig Faust csábítása szellemi, csak egyetlen nőt (Margitot) csábít el, de azt végzetesen. Lényegesebb a köztük lévő azonosság, az, hogy mindkét mitikus figura a szerelem egzisztenciális zsákutcáját szimbolizálja, mert mindketten elpusztítják a szerelmet. Stendhal nem olyan pesszimista, mint Kierkegaard, mert nála Werther és Don Juan az autentikus és a nem-autentikus, az ideális és a torz szerelem példázatai, azt is mondhatni, Stendhal fentebb vázolt szerelem tipológiájának megszemélyesítői. Stendhal Don Juant a prózai válságállapotot megtestesítő figuraként ábrázolja, akinek egyetlen tájékozódási eszköze van a világban: a hasznosság. A racionális önérdekkövetés szükségszerű folyománya minden ezen túlmutató, belső emberi érték degradálása. Az igazi don juanok ezért nőkhöz való viszonyukban is csak stratégiailag képesek cselekedni: „[…] ellenségüknek tartanak minden nőt, és örömüket lelik mindenfajta nyomorúságukban”, köznapi üggyé alacsonyítják a szerelmet, az életben amorálisak, félre dobnak minden kötelességet, olyanok „[…] mint a rosszhiszemű kereskedő, ki mindig vásárol, de sohasem fizet. Az egyenlőség eszméje éppúgy feldühíti, mint a víz a víziszonyban szenvedőt” (Stendhal, I. m. 252. o.), igazságtalanok, nárcisztikusok (önmaguk szerelmének a megszállottjai), morális koherencia híján menekülnek önmaguktól, hódításaik mindig fájdalomhoz, kiábrándultsághoz és unalomhoz, majd rosszindulathoz vezetnek, boldogtalanok, mert Goethével szólván életük kezdetét nem képesek annak végével összekötni. „Az öregedő Don Juan nem magára, hanem csömöre tárgyára haragszik. A lelkét emésztő méreg ide-oda űzi, mindig máshoz és máshoz menekül. Bármily ragyogó a látszat, minden kalandja fájdalommá változik, más választása nincs, mint az unalomé. Végül felismeri és megvallja magának a végzetes igazságot: és ettől kezdve egyedüli élvezete hatalmát éreztetni és nyíltan rosszat cselekedni, magáért a rosszért.” (Stendhal, I. m. 253. o.) Ezzel ellentétben az ideális wertheri szerelem fogékonnyá teszi a lelket a művészetek és általában a szép valamennyi formájának élvezete iránt. „Lehetővé teszi a boldogságot gazdagság nélkül is” (Stendhal, I. m. 248. o.), mert a wertherek magatartásának vonatkoztatási kerete az örömszerzés és annak elfogadása (az élvezet és önélvezet), a szenvedélyes wertheri szerelem megszépíti szerelme tárgyát, s ekként humanizálja az embernek a másikhoz és önmagához való viszonyát, a wertherek, akárcsak a költők, álmodozók és merengők, szerelmük javát akarják, aki iránt felelősséget éreznek, a „wertheri lelkek” túlérzékenyek, ez veszélyt jelent önmaguk számára, mert „őrültekké válnak, mint Rousseau” (Stendhal, I. m. 249. o.), a wertheri szerelem megszázszorozza az élet örömeit, mert a szeretett lény köré vont holdudvar a világot is bevilágítja.
    Stendhal művének vannak olyan fejezetei, amelyek a témát illetően az „összehasonlító szerelemtudomány” fogalmához sorolhatók, s amelyekben a szerző azt taglalja, hogy miként befolyásolják a történelmi és társadalmi körülmények a szerelem konkrét megjelenési formáit. Jóllehet ezek számos érdekes megfigyelést tartalmaznak, egészében nem emelkednek felül bizonyos, az egyes nemzetekre jellemző (sokszor találó) közhelyeken, ezért ennek a problémakörnek az elemzésétől itt eltekintek.