Ezredvég

Korom az üvegen

Az ablaküveg élesen választotta ketté a kinti este kormos feketeségét és a benti mesterséges fény időtlen keserűségét. A korom finom bevonatot képezett az üvegen, Szomor Zsolt saját tükörképét fedezte föl az ablakkeretben, mikor odapillantott. Lejátszásra kapcsolta a diktafont. Amikor a Nyakast – ahogy a Juli mondta – elültették, hallottam, hogy a hivatalnok azon panaszkodik, mennyibe került ennek a koszos kaffernak a temetése. Porcsalmán rakott ki a fószer, emlékezett Szomor Zsolt (akkortájt éppen tollnok egy megyei napilapnál) Pósa szavaira, alkonyodott, a határ nincs messze, de Porcsalma széle igazi gettó, vályogputri vályogputri hátán. Mi stoppoltunk, a kafferok meg szűkülő körökben keringtek körülöttünk. A kör egyre szűkült, mi kis híján már szűköltünk. Alig három-négy méterre voltak, mikor végre fölvett egy móc, elvitt egészen Szatmárnémetiig, ahol a pályaudvaron ücsörögtünk hajnalig. Mellettünk egy megokolhatatlanul kékre festett fülű, potrohos cigány hevert a padon, valahányszor a másik oldalára fordult, mindannyiszor fingott egyet; szemben velünk egy fiatalabb merevrészegen, üveges tekintettel bámulta Olgát, a farka állt, mint a cövek, jól láttam. Szar egy éjszaka volt, reggel az első vonattal húztunk Avasújvárosba, a cimborákhoz. Rajtam kívül senki nem jött ki a temetőbe. Egyedül kísértem a koporsót, csak a hivatalnok volt ott, meg a pap. Összecsapták. Egy jó szó el nem hangzott, még a trógerek, akik a gödröt kiásták, aztán bedúrták, még azok is csak morogtak, hogy mennyi bajuk van ezzel a büdös brazillal. Közben pálinkát leheltek és fokhagymás kolbászt böfögtek föl. Ennyit a szagokról… Kifelé menet láttam az öklöket, az eltorzult arcokat. Nem hiszem, hogy Nyakasnak szólt az a mélyről felfakadó düh. Közvetlenül bizonyosan nem neki. Szegény Nyakassal amúgy egész életében csak a baj volt. A nagyapja még olyan rézüstöket csinált, hogy a csodájára jártak, az apja már többet járt a kocsmába, mint a gyárba, ahol udvarosként foglalkoztatták, ő meg összesen, ha pár hónapot, legfeljebb, ha egy évet dolgozott életében; írni se tudott, csak olvasni valamennyire. Emlékszem, az osztályfőnökünk egy kiránduláson, ahol Nyakas persze nem volt jelen, azt mondta róla: tipikus cigány. Mindenki értette ezt a két szót. Mindenkiben él a tipikus cigány képe. Nagyjából ugyanaz a kép. Foltos, pontatlan, pecsétes, több helyen elmosódó másolatokban hordozzuk magunkban… Szomor Zsolt kikapcsolta a diktafont. Jól emlékezett Nyakasra ő is. Elálló fülű, vézna kölyök volt, pedig három évvel öregebb náluk. Harmadiktól hatodikig jártak egy osztályba, akkor Nyakas bevégezte iskolai pályafutását. A tornatanár nevezte el Nyakasnak, mert mindig csupa retek volt a tarkója. Szelíd volt – ahogy a földrajztanár nevezte: jámbor muzulmán –, ezért gyakorta elagyabugyálták. Ilyenkor az apja is jól elverte otthon, amiért hagyta magát elpáholni. Matekórán alázták a legjobban: képtelen volt elvonatkoztatni, megérteni a számok elméleti, testetlen mivoltát. Hibátlanul adott össze negyvenhét forintot száztizennégy forint ötven fillérrel, de a hét meg három számára éppúgy lehetett kilenc, mint tizenöt. Többnyire durván lehülyézték. Szomor Zsolt megnyomta a lejátszás gombot. Arra is emlékszem, amikor ötödikben olvastunk a harangokról, amik Rómába mennek. Nyakas teljesen begőzölt. A töritanár mesélt arról a hajdani diákról, aki nagycsütörtökre virradó éjjel a városi templom nagyharangjának nyelvéhez kötözte magát, mert annyira szeretett volna eljutni Rómába. Másnap reggel a Szent Péter bazilika káplánja ébresztette. Nyakas azt tervezte, így cselekszik ő is. Hiába magyaráztam neki, hogy ez csak legenda, és ha ő ilyet csinál, csúnyán megmurdel, mikor a harangot megkongatják és a nyelv teljes erejével a bronzfalhoz vágja, összetöri a tagjait, szétloccsantja a koponyáját. Hajthatatlan volt. Rómát akarta, azt hajtogatta, az olaszok közül nem sír majd ki. Szegény Nyakassal mindig csak a baj volt… Szomor Zsoltnak váratlanul eszébe jutott a népszámlálás. Akkoriban sem volt rendes munkája, vállalta a házalást. Nyakas bátyjáéknál is járt. Móravároson laknak, kidőlt-bedőlt deszkakerítés mögött, amúgy takaros házikóban. Öt gyerek, szoknyás asszony, Nyakas bátyja feszt dohányzott, pálinkával kínálta. Meg kellett néznie a lovakat is az istállóban. Szépen csutakolt állatok, rendezett környezet, előttük takarmány. Mi nem vagyunk gazemberek, mint a tezsvéreim, közölte Nyakas fivére, tisztességes kereskedő vagyok, abból tartom el a családom, amit adok-veszek. A gyerekek iskolába járnak. A legkisebb lány jobban tanul, mint a magyarok. A nemzetiséghez Szomor Zsolt beikszelhette a cigányt. Nyakas bátyja még egy lovári mondókát is elsorolt. De a lovakat feltétlenül jegyezd bele, tesó, búcsúzott tőle a kapuban a Nyakassal ellentétben igen formás, magas, erős cigányember. Szomor Zsolt újra benyomta a Play feliratú gombot. Talán két hivatalos munkahelye lehetett egész életében. Trógerolt valami fuvarosnak, aztán egy építkezésen dolgozott. Biciklire gyűjtött. Egyszer eltűnt a betonkeverő az építkezésről. Másnap Nyakas megjelent egy kerékpárral. Addig verték, míg be nem ismerte, hogy ő lopta el a keverőt. Három hónapig dolgoztatták ingyen. Később kiderült, hogy az egyik idősebb szaki fújta meg a gépet, ötezerért adta el a szomszéd építkezésen, mert kellett a pénz piára. Nyakastól senki nem kért elnézést. Szerencsétlenül játszottak össze a körülmények, mondta a vállalkozó, mikor kirúgta. Akkoriban halt meg az apja is, aki súlyos alkoholista volt ugyan, de legalább megtűrte maga mellett. A nővére viszont azonnal kitúrta a házból, az utcára került. Amikor legközelebb találkoztam vele, az egyik unokatestvérének dolgozott. A piacon pakolta a ládákat. Fülig szerelmes lett egy sukár lánykába. Sikerült meghódítani, teherbe ejteni szintén, de feleségül venni nem, mert csóró volt, akár a templom egere. Innen már egyenes az út a temetőbe bárkinek – ám Nyakast nem ez vitte el. Szomor Zsolt tisztán emlékezett arra a derűs életörömre, ami áradt belőle mindig. Akik felületesen ismerték, azt gondolták, egyfajta bugyuta vigyoriságról van szó, idiotizmusból fakadó értetlen derűről, nem másról; aki azonban egy kicsit is megismerte, egészen másként látta Nyakas vidám kedélyét. Valami olyasféle kapcsolatban állott a világgal, mint a buddhisták. Nem lázadozott, nem méltatlankodott. Mintha egy magasabb elrendelésnek engedelmeskedne, mintha egy fölsőbb, olykor rejtőzködő erő híve volna, egy megnevezhetetlen rend része – keleti módon. Elfogadóan, megengedően. Szomor Zsoltnak az egyetlen tincs híján kopaszra nyírt utcai zaklatók ötlöttek eszébe, akik csökönyösen, levakarhatatlanul, rámenősen árulják vallási igazságaikat, holott ezektől az igazságoktól kevés dolog állt távolabb, mint a zaklatás, a rámenősség. Nyakas hozzáállása összehasonlíthatatlanul hitelesebb volt, bár ösztönös: nem rezignált, hanem életvidám beletörődés a sors akaratába, töretlen hittel, mosolyogva. Egyszer azt mondta, a szerelemhez elég egy ember is. Más is mondta már ezt, én tudom, de olyan magától értetődő természetességgel és olyan tisztán, olyan hihető, megkapó egyszerűséggel, ahogyan ő, aligha ejtette ki más ezeket a szavakat a száján. Mindemellett akárhányszor kiejtette, mindig elhittem, gondolta Szomor Zsolt. Az ember az idő teltével lassan már csak nyomokban emlékeztet önmagára, Nyakas azonban megőrizte mindazt, aki valójában volt. Ilyen értelemben a világon alighanem páratlan tettet vitt véghez. Végül éppolyan egyszerűen, ahogyan szokatlan kijelentéseit tette, egyszersmind profánul és tragikusan elütötte egy kamion. Vizsgálódtak ugyan, hogy szándékosan történt-e, vagy véletlen baleset volt, végül az utóbbi mellett döntöttek. Gondolom, ez is az igazság. Azt hiszem, senki nem tudott erről a vizsgálatról a temetőkapuban tiltakozók közül. Maga a felzúdulás sem hinném, hogy Nyakas ellen irányult. Egyszerű cigányozás volt és a csövesek szidalmazása zsigerből, semmi több. Nincs köze személyekhez, tömegekkel áll csak kapcsolatban. Szomor Zsolt végleg kikapcsolta a diktafont. Előkotorta az újságot, benne a hírt: „A …-i temető kapujában tucatnyi tüntető tiltakozott tegnap délután K. I. roma származású hajléktalan állami temetése ellen. A tüntetők szóvivője a sajtónak elmondta, felháborítónak tartják, hogy válság idején az adófizetők forintjait olyanokra pazarolják, akik egész életükben csak élősködtek a társadalom tagjain, mindig kizárólag kárt okoztak, hasznot sosem hajtottak az államnak és embertársaiknak. Beszéd közben többször használta a csöves és a cigány jelzőket. Véleménye szerint ezeknek az embereknek a holtteste legfeljebb kutyaeledelnek alkalmas, semmiképpen nem drága temetésre. A rendőrség egy óra elteltével feloszlatta a hőzöngőket, négyüket, köztük a szóvivőt, előállították.” Miután újra végigolvasta, újfent elfogta az émelygés. Hátteret akart festeni, értelmet adni, magyarázni, érvelni, tenni – ezért a diktafon, ezért a készülődés… Semmi nem lesz belőle mégse. Leküzdve az émelygést, már érzi, tudja, hogy nincs rá energiája. Nincs benne kellő elszántság a vitához, előre undorodik, amiért a politika óhatatlanul belekevertetik majd ebbe is, mindenbe. Ehhez ő már régóta nem elég erős. Kihunyt a forradalmi tűz, könnyen csihad az igazságérzet. Marad a tehetetlenség, kényszerpályák, mellébeszélés. Ahogy lassan hozzászokik.

Kuporgó (részlet)

J.A. Milyen magas…

    Hárman feküdtünk a kórteremben. A vénember saját lábán jött be hozzánk, bár egyik oldalon a lánya támogatta, aki hatvan év körüli volt, másik oldalon a nővér, aki az ágynál átvette az asszonytól a pizsamát és ráhúzta az öreg elaggott testére, majd végigfektette az ágyon és ráparancsolt, hogy várjon rá, mert visszajön hozzá. Ekkor az öreg lánya már nem volt sehol. Nesztelenül kiosont a teremből, s nem is láttuk többé.
    A nővér valóban visszajött az öreghez, s maga előtt tolta az infúziós állványt. Feltűrte a pizsama ujját, beszúrta a tűt az alkarjába, egy sebtapasz darabbal pedig leragasztotta. Aztán kiment.
    Később már csak én figyeltem a jövevényre, a többiek – mindegyik súlyosabb eset nálam – magukkal voltak elfoglalva, vagy aludtak. A vénember nem törődött sem a helyiséggel, ahova került, velünk mégkevésbé, egyetlen igyekezete a tűhöz kapcsolódott. Legalább kilencven éves volt. Egyszerűen kihúzta a tűt a karjából. A sebtapasz nem érdekelte. A sikertől aztán megnyugodott, s a hátára fekve elvackolódott az ágyán. A tűből ütemesen csöpögött az oldat a karja mellé, terebélyesedő foltot hagyva a kifeszített lepedőn.
    Csengetnem kellett a nővérnek. A nővér azonnal érkezett. Kérdőleg nézett felém, én a fejemmel intettem az öreg felé. Odament, s némi mormogás közben újra beszúrta a tűt, ezúttal két sebtapaszt rakva keresztbe rajta, s jól meg is nyomogatva őket. Azután megint kiment.
    Lopva odasandítottam az aggastyánra. Ahogy az ajtó becsukódott, rögtön feszegetni kezdte a tűt, s bár ezúttal nehezebben boldogult, egy-két perc alatt így is végzett. Közben továbbra sem nézett körül, azt hiszem, tudatában sem volt, hol tartózkodik. Kénytelen voltam újra szólni. Ezúttal már két nővér érkezett, rögtön az öreg irányába tartottak, s szemmel láthatólag ingerültek voltak. Újra beszúrták a tűt az öregember csont-bőr karjába, s most már négy vagy hat sebtapasszal is rögzítették, egy fáslival még körbe is csavarták az egészet, amit külön leragasztottak. Azt hiszem, hibátlan munkát végeztek. Felém biccentettek köszönésképpen, majd távoztak.
    Már tudtam, mi következik. A jövevény újra küzdeni kezdett a szabadulásért, de ezúttal valóban lehetetlenre vállalkozott. Vagy tíz percig mégis derekasan harcolt, aztán egy pillanatban felhagyott az erőlködéssel. Egész testében hátára hanyatlott – és meghalt. Talán (ma legalábbis így emlékszem rá) mintha a kezével is legyintett volna előbb. Biztos voltam benne, hogy e pillanatban halt meg. Gondolhattam volna, hogy pihen egy keveset, mielőtt újra próbálkozik, de nem. Fogalmam sincs az okáról, de tudtam, hogy befejezte. Hogy vége…
    Huszonkét éves voltam akkor. Azt hiszem, maga író. Megérti-e, hogy sokáig gyilkosnak éreztem magam, pedig a vénember szándéka ugyanaz volt, ami bekövetkezett. Nem akart élni, ezért utasította el az infúziót. S a másik. Hogy lehet meghalni anélkül, hogy fizikailag tennénk valamit magunkkal, pontosabban: hogy lehetünk így öngyilkosok? Hiszen egyszerűen elhatározta, mintha azt mondanám: én most belépek ebbe a szobába. Lehet másként is magyarázni. Tudom, hogy az ember halálához „objektív feltételek” szükségesek, s ez a vénember a csaknem száz évével nyilván meg is volt. Az öreg mégis „felülről”, önszántából döntött úgy, hogy nem akar tovább élni. Valami ilyet gondolhatott: „Essen a fene ebbe a ronda világba, ha ezt is elveszitek tőlem, még ezt is, hogy csövek nélkül fejezzem be!…”

Egyszárnyú, vázlat

    Először úgy volt, hogy ez a nyári délután nem fog különbözni a nyári délutántól. Semmi jel sem mutatott arra, hogy a változó jövőtől gyűrődött fel a vastiszta, kék ég, és lett olyan, mint nagypapa garázsán a mohás hullámpala. A két srác ugyanolyan nemtörődöm hangulatban gyalogolt végig a meggyfák lombárnyékától pettyes utcán, ugyanolyan beletörődő, közömbös mámorban, mint tegnap meg tegnapelőtt.
    A fiúk egészen véletlenül kerültek egymás közelébe, és ugyancsak a véletlen számlájára volt írható, hogy jövőre vágnak bele az ötödik osztályba, mely – a rokonok egybehangzó állítása szerint – nem lesz különösebben nehéz annak, aki rendesen tanul (és minden reggel megmossa a fogát). Történetesen eddig is összefuthattak volna, hiszen nagyszüleik, sőt, az ő nagyszüleik is, egy tapodtat sem mozdultak ebből a furcsa faluból, ám eddig a szülők mindig tudtak elég időt szakítani a közös nyaralásra; ha nem, egy-egy tábor belefért a családi költségvetésbe.
    – Biztosan ott lesz? – kérdezte most Zoltán, a szőke, szemüveges, mihelyt kitakaróztak a meggyfák árnyékaiból.
    – Nyugodt lehetsz – jött a magabiztos válasz Ferenctől, akinek barna haját szintén szőkére hívta a nap, de jóval erősebb testalkata miatt soha nem keverték össze Zoltánnal. – Nyugodt lehetsz, fiacskám.
    És caplattak tovább a néptelen, a hőségtől megáradt, riadt pataknak tűnő út mentén, vékony, lesült lábaikkal kaszálva a nyurga füvet.
    Mialatt az ismerős utcán mentek, bekukkantottak az udvarokba, titkon remélve, valaki megállítja őket. De a felnőttek igen elfoglaltak voltak ezen a délutánon, így Ferenc, az ötletgazda, egy idő után csúfondárosan kacsintott Zoltánra, valahányszor elkapta a rácsos, festésre szoruló kapukon beiszkoló pillantását; mint macska az egeret.
    Friss bácsi mesebeli madárijesztőként hajolt kedvenc málnabokrai felé, csoda, hogy a szalmakalap meg bírt maradni feje tetején. Az udvar sötét volt, magas falakat behálózó repkénnyel súlyos.
    Egy másik ház hatalmas portáján zsávolykék nadrágba öltözött, verítéktől csillogó testű férfiak dagadó zsákokat cipeltek. Zoltán úgy vélte, kukoricát a disznóknak.
    A hangokat röptében kapták el a lesben álló ereszcsatornák, dús lombú fák éhes csőrei. A fiúk olyan csendesen lopakodtak, mintha sűrű erdő puha talaja simulna szandálba bújtatott talpaik alá.
    – És mi van, ha mégse lesz ott?
    – Ott lesz, nyugi.
    – Honnan tudod?
    – Mindig ott van – mondta Ferenc, és arcát jobb tenyere árnyékába bújtatva, vágott egy grimaszt, amit Zoltán nem vett észre, mert minden erejével azon volt, miképpen tudná alkalmi barátját rávenni a hazatérésre.
    Folytathatnák az indiánosdit, legfeljebb nem nagyi tyúkjai lennének az elárult mohikánok, Csingacsguk testvérei, gondolta, de lehetnénk árbocőrök is azon a hajón, amelyik a fehér bálnát üldözi.
    – Tudod jól, hogy ki nem állhatja a napsütést – érvelt Ferenc.
    – Ha éjszaka mennénk?
    Ferenc oldalra kapta a fejét, és Zoltán máris úgy érezte, egy ki-tudja-milyen-mély-árokba csúszik lefelé. Gyorsan visszakapaszkodott: – Csak vicceltem.
    Ferenc minden vágya az volt, hogy rábeszélje őt egy holdvilágos kalandra, amikor mindenki alszik, csak a szörnyek nem; az utcák lámpafénytől csatakosak, és a sötét ablaküvegeken száz és száz sápadt holdarc lesi, merre igyekszik az a két reszketeg árny a rémisztő álarcot öltött meggyfák alatt.
    Most mindketten a maguk mögött hagyott világra gondoltak: visszaszaladtak, elrejtőztek a megszokott helyszínek szalmakazlaiban, az ismerős érintések padlásán, az ebédről maradt almás vagy túrós rétes biztonságos illatában, de nem maradhattak sokáig.
    Akár a szabadságolt katonák, ők is az emlékek felszínét érinthették meg óvatosan, kisujjuk hegyével, hogy ne hagyjanak fájó nyomot – azután tovább kellett menni, először le, majd fel, újra le a kiserdőt kettévágó, örökké nedves ösvény nyílásán át a halastót övező tiltott vadon felé.
    Miért volt tiltott? Erre egyikük sem kapott elfogadható választ.
    A fölnőttek kerek-perec kijelölik a gyerekek országhatárait, és ragaszkodnak ezekhez a magántrianoni mezsgyékhez. Valójában tulajdon félelmeik vezetik a választóvonalat rajzoló ceruzát, saját rémséges gyermekkoruk állítja meg őket, mielőtt kimondhatnák azokat a bizonyos szavakat: menjetek nyugodtan!
    Még a legrendesebb szülő vagy gondviselő se merészkedik messzebb annál, hogy két időpont közé illessze az ő szabadságukat, olyan hányaveti, mégis gondos mozdulattal, miképp nagyi helyezi két szelet kenyér közé a rántott húst.
    Most mégis itt vannak, megszegve egy sereg szabályt.
    Zoltán idegesen fészkelődött, mintha hirtelen nem csupán szandálját, hanem bőrét is kinőtte volna, és igyekezett nem gondolni arra, mi van, ha nagyi elkezdi keresni őt, és nem találja. Ahhoz már elég nagy volt, hogy tudja, a fölnőttek életében ez a legborzasztóbb pillanat; amikor a rend szépen felépített gátjai összeomlanak, és a külvilág saras vize elmossa épületeiket…
    Sorba járja majd az általa ismert és számon tartott búvóhelyeket: a fás sufnit, ahol nagyapa a szerszámait tartja (esetleg egy tűzokádó sárkány őrizetében); a hűvös pincét, a padlást, ahonnan nagyszerűen ki lehet mászni a lapostetőre; az udvar ilyen-olyan kalyibáit, a soha nem használt garázst, amit tavaly ősszel még egy egyetemista párnak adtak ki.
    Ezek is veszélyes helyek – megannyi rablótanya, elvarázsolt kastély, jégfalú iglu és forgókaszás kút –, ám labdába sem rúghatnak a Ferenc által felfedezett vidék mellett, amelyről azonban nincs tudomása senkinek. Rajtuk kívül természetesen.
    A százszor tiltott erdő ezerszer tiltott mocsarába tartanak, ahol egy bizonyos Aklujj tanyázik.
    Ferenc állítólag beszélt vele az elmúlt éjszaka, de hogy milyen körülmények között, azt nem kötötte az orrára.
    Ki ez az Aklujj? Ferenc szerint egy elátkozott király, aki a mocsár közepén él – métermázsa arany és gyémánt tetején trónol –, és sohasem mutatkozik az emberek előtt, csak éjszaka, amikor nem perzsel a nap.
    Ferenc szűkszavú beszámolója alapján Zoltán Darth Vader nagyúrhoz hasonlította, akit a mozivásznon sem bírt elviselni.
    Úgy megijedt, hogy lába alól kifutott a talaj, és egész hosszában elvágódott.
    Az volt a szerencse, hogy karjaival tompította a földet érés erejét, így csak végtagjai fájdultak meg, ő egészben maradt.
    Szemüvegének se esett semmi baja. Az hiányozna még!
    – Mi van veled? Ki gáncsolt el?
    – Senki se gáncsolt el. Megbotlottam, és kész – mondta Zoltán, és összeszorított kézzel tápászkodott fel. Nem nézett Ferencre.
    Ez a hülye baleset eleve lehetetlenné tette, hogy bátran fellépjen a hazatérés eszméje mellett; nem elég, hogy Ferenc nagyobb és erősebb nála, ráadásul talpraesettebb is.
    Most döbbent rá, hogy szinte semmit sem tud barátjáról, csak annyit, hogy nincs apukája, vagyis van, de nem velük él (lepattant nyugatra, közölte Ferenc, felfújt képpel, anyja szavait kikölcsönözve), ezen kívül… mit is?
    Utál rendet rakni a szobájában, utálja a spenótot és a tojásos nokedlit (Zoltán imádja mind a kettőt), kedvenc rajzfilmhőse nincs (Zoltáné Herkules, a macska), viszont meghal a Sötét Úrért (Zoltánt az aranykabátos robot udvariassága nyűgözi le), úgy egyáltalán: utál mindent, ami kötelező, beleértve a felkelést, a reggeli kakaót, a nyárra feladott könyveket (Zoltán két nap alatt felfalta a Távolban egy fehér vitorlát az Ezüst tó kincse mellett).
    Mégsem veszekednek soha.
    Ennek igen egyszerű a magyarázata: mindent ráhagy Ferencre, ő megy utána, és érdekes, különc és okos megjegyzéseivel – ő szeretné azt hinni, hogy valóban azok – gátolja meg nyári barátját valami ostobaság elkövetésében. Akkor kerül csak pácba, amikor önmaga előtt kellene bizonyítania.
    Az égbe nyúló nyárfa megmászása például a világ legnagyobb butasága volt, mégse szólt ellene, mert Ferenc a bátorságra hivatkozott, arra, hogy minden férfi életében eljön a pillanat, amikor megmutathatja, mi rejlik benne valójában.
    Zoltán megrökönyödve ismerte fel a rövid és harsogó példabeszédben annak a Tom Sawyernek a szavait, akit ő mutatott be június elején Ferencnek – igazságtalanságnak tartotta, hogy saját fegyverét fordították ellene, mégsem ellenkezett. Feltolta szemüvegét az orrán, sóhajtott, azt is csak befelé és halkan, majd követte társát a kalandba.
    És innentől már nem számított, hogy fennakadt a fán, és Ferencnek egy mezőn csellengő bácsiért kellett rohannia, hogy lehalássza a fa törzsét alattomos módon befolyó indák közül, a feladatot teljesítette. Furcsa, de Ferenc is így gondolkodott.
    – Mondhattad volna, hogy nem tudsz fára mászni – közölte, amikor hazafelé baktattak az ég sötétkék lámpaburáját narancssárgára izzított napsütésben, mire Zoltán (immáron a saját harcterületén) diadalmasan vágta rá:
    – Tigris se tud!
    Ezt Ferenc nem értette, mire Zoltánnak két teljes, boldog napjába került, mire barátját beavatta a Micimackó rejtelmeibe. Az ő udvarukban ültek, nagyi pompás almafája alatt, amely mulatságos árnyjátékban részesítette őket, és mesélt Malackáról, Kangáról és a többiekről.
    Aklujj/Darth Vader sötét szelleme nem homályosította még el a nyár ragyogó tekintetét.
    Újabb perc telt el zavart némaságban. Már látszott a bekötő út, amely az elátkozott király mocsarához vezetett. Zoltán épp azon törte a fejét, vajon miért mindig náluk játszanak, miért nem hívja át Ferenc sohasem a roskatag kis házba, amely olyan rejtélyes, akár egy kísértetkastély, amikor Ferenc megtorpant, és félrevonta az út menti bozótosba.
    A hűvös jólesett.
    Zoltán kikandikált az ágak közül (egy levél megcsiklandozta az orrát, és majdnem tüsszentett egy hatalmasat), mert nem értette a dolgot. Ferenc lehasalt, és a vasparipa után kémlelő indiánok módszerét utánozva fülét a földre tapasztotta.
    – Mi van? – kérdezte idegesen Zoltán.
    – Maradj csöndben! – mondta dühösen a másik. – Nem látsz a szemedtől?
    Ezúttal mellőzte a szemüvegre való célzást; ez is mutatta, valóban ingerült, és nem maradt ideje a szokásos baráti huzavonára, amit pedig Zoltán a legjobban szeretett. Lehetett barátjának akármennyi hibája, uralkodhatott rajta kénye-kedve szerint (ezt nagyi mondta az egyik este, amikor felfedezte, hogy unokája mindenféle botokat rámol az ágy alá, védekezésül az éjszaka támadó pattantyúsok ellen), és hiába vágott hozzá mindenféle gorombaságot, Zoltán akkor is mindent vállalt a véd- és dacszövetség miatt.
    Az iskolában nem voltak barátai, igazság szerint soha senkivel nem tudott két-három mondatnál többet váltani: a lányokkal eleve nem állt szóba, a fiúk nagy része megszállottan focizott, és ebben ő vele született ügyetlensége miatt nem vehetett részt, a többiek hozzá hasonló elvadult könyvmolyok voltak, és ritkán tettek egy-egy villámlátogatást a valóságban.
    Vajon közülük hányan mernének szembenézni Aklujjal, a… várjunk csak egy pillanatra!
    – Biztos, hogy ott lesz?
    – Cssss! Ott, ott! Nem látod?
    Zoltán nem tudta, mit kellene látnia, így képtelen volt eldönteni, hogy amit lát, megegyezik-e azzal, amit Ferenc szerint látnia kellene. Mindenesetre biccentett. – Látom hát!
    Ferenc megragadta a felsőkarját, és roppant erővel préselte össze. Mindezt fektében, arcát szinte a poros fűbe fúrva.
    – Látod a fekete embert?
    Zoltán ismét kipillantott. A mocsárba vezető ösvény leágazása előtt feküdtek egy félig akácos, félig ismeretlen cserjésben, testük merőleges volt a főútra, amelyen emberemlékezet óta nem járt autó, csak a távolsági busz és néhány kerékpáros, aki a tanyához vagy a présházhoz igyekezett.
    A betonút túloldalát búvóhelyükhöz hasonló, csak még sűrűbb, még sötétebb csalit foltjai pettyezték, helyet adva a bőséges napfénynek. Az árnyékos részt világos területek követték; sárga, kék, sárga, kék. Zoltánt egy furcsa gyöngysorra emlékeztette. Aztán… rémülten huppant Ferenc mellé. Csak jól látta az előbb az árnyék szürkéjénél erősebb színt, ott, ahol az akácfa nyaklik az útra.
    Egy ember ült ott, törzsét a fa törzsének támasztva. A hőség dacára fekete posztókabátot viselt, amit mintha kötéllel rögzített volna testéhez. Szőrös mellkasára trikót húzott ugyan, de az összhatáson mit sem javított. Amikor később kifaggatták őket, Zoltán nem tudta megmondani, hány éves lehetett a férfi. Ötven? Harminc? Aklujjnak nincs kora, évezredek óta tanyázik a mocsárban, és várja… Ferenc szerint harcosokat vár, Zoltán szerint hódolni kész szolgákat.
    A barnára sült, csaknem fekete arcban hideg, kék szempár villant – a mesebeli katona lámpása volt ilyen színű –, és a férfi, felnézve az ölében tartott könyvből, körbepislantott a téren.
    Miután meggyőződött róla, hogy sehol senki a láthatáron, beletemetkezett a könyvbe (Zoltán egyetemi évei alatt olvasta el aztán A lepkegyűjtőt), olyan természetességgel, hogy a leskelődőknek nyilvánvalóvá vált: akár az egész délutánt, az egész hetet képes ott tölteni a csonka akác alatt, sőt, lehet, megvárja, míg a birodalmi gárdisták elözönlik a békés bolygókat, azután áll csak tovább.
    Zoltán bámulta a feketébe öltözött, borostás, nagydarab férfit, miközben a félelem jeges hullámai mosták a hátát; de egyszeriben eszébe jutott mindaz, amit Ferenc Aklujjról és az ő országáról mesélt, és tudta, hogy képtelenség az egész. Bumhug, ahogyan anyu mondta egyszer, idézve egy könyvből, amit olvasott, humbug, helyesbített apa, aztán megcsókolták egymást. Viszont… ez az ember… megborzongott.
    – Te beszéltél vele? – lökte oldalba Ferencet.
    A másik bólintott, válla rázkódott. Csak nem sír az ő erős, határozott barátja?
    Újra meglökte, ezúttal erősebben. – Ő mondta, hogy gyere el ide? He? Ez az ember mondta? Hogy hozzál el engem is, Aklujjhoz, a mocsár királyához? Jimnek, a néger fiúnak is több esze van nálad! Tűnjünk innen!
    Mielőtt Ferenc rákérdezhetett volna, kicsoda az a Jim, és milyen jogon rángatja őt Zoltán, már azon vette észre magát, hogy rohannak, lélekszakadva futnak, vissza az úton, a meggyfák karistolta árnyékos utcácskába, bele nagypapa karjaiba, aki szokásos nyugdíjas sétájáról tért vissza, arcán a jól végzett időtöltés összes örömével.
    Egyikük jobbról, a másikuk balról fúrta bele magát nagypapa bő, kigombolt nyári zakójába, és Zoltán arra gondolt (később kiderült, barátja is), hogy ennél a búvóhelynél nincs klasszabb a világon.

Kuporgó

Gyanú

Tulajdonképpen elégedettek voltak. A világ, a rendszer, amelybe a háború után néhány évvel mindketten beleszülettek, meglehet, nem a legtökéletesebb – de hát mi tökéletes ezen a világon? – mondogatta Tibor a feleségének, és Melinda őszintén bólogatott hozzá, hiszen az életük, érezték, tapasztalták is, egyre jobb, békésebb, kellemesebb, sok szempontból színesebb is lett mindahhoz képest, amire gyerekkorukból még maguk is emlékezhettek. Hát még ha arra gondoltak, amit a szüleik, idősebb ismerőseik vagy a barátaik, kollégáik szülei még mindig ilyen vagy olyan kibékíthetetlen indulatokkal mondtak el nekik a háborúról, emilyen meg amolyan üldöztetésekről, megszállásokról, deportálásokról, bombázásokról, romokról, éhezésről, újabb és újra csak meghiúsult reményekről, csengőfrászról, hamis vádakról, halálos ítéletekről, forradalomról vagy mások szerint éppen ellenforradalomról, újabb romokról, áldozatokról, dicsőségről, gyalázatról, elnyomásról vagy megbékélésről. Soltész Tibor pedig mégiscsak már egy megállapodott, megváltoztathatatlannak tűnő világban végezte el a műszaki egyetemet és kapott állást az egyik fővárosi tervezőirodában. A nála három évvel fiatalabb Halasi Melinda pedig az egyetem, majd a rövid kórházi gyakorlat után Kispesten lett körzeti orvos. Ott is utalták ki nekik, az addigi ilyen-olyan albérletek után, az első, főbérleti lakásukat. A nem sokkal később megvett első, Lada kocsijukat nem is olyan nagyon sokára egy új, lengyel Fiatra cserélték, a nyári szabadságukon mátrai és balatoni üdülőkbe kaptak beutalást, de bejárták autójukkal a Tátra és Erdély legszebb vidékeit is. Később, egy társasutazással és a hivatal kegyéből két alkalommal megkapott „nyugati” útlevelükkel eljutottak Bécsbe, Párizsba meg az olasz tengerpartra is. – Apám, aki ugyancsak mérnök volt, nem is akármilyen, soha nem láthatta meg a tengert – jegyezte meg Tibor. Csak amire legjobban vágytak Soltészék, a gyerek, az nem akart megszületni.
    A többször is elvégzett vizsgálatok megállapították, hogy mindketten egészségesek – előfordul az ilyesmi, van néha ilyen inkompatibilitás, magyarázta nekik Melinda tekintélyes szülészorvos kollégája, és félig tréfásan még azt is hozzátette: ha elválnának és mással házasodnának össze, minden bizonnyal itt is, ott is születne gyerek. – Amerikában – mondta –, mesterséges megtermékenyítéssel is kísérleteznek már, de hát itt ez csak a jövő zenéje…
    Próbálkoztak Soltészék továbbra is ezzel-azzal, gyógyszerekkel, gyógytornával, Melinda még egy kisebb műtétnek is alávetette magát; elmúlt csaknem másfél évtized is, amikor mind gyakrabban gondoltak arra, hogy örökbe fogadnak egy gyereket. Aki nem ismeri sem anyját, sem apját, aki, mint mondták: Csak a mi gyerekünk lesz! A mi édes gyermekünk!
    Esztendőnél is hosszabb ideje járták már az országot, szülőotthonok, kórházak tucatjait, gyámsági és ki tudja még hányféle hivatalokat, amikor egy Békés megyei csecsemőotthonban az a göndör barna hajú, kék szemű kisbaba rájuk mosolygott és piciny kezével mintha Melinda felé kapkodott volna. – A mi gyerekünk! A mi édes gyerekünk! – nézett egymásra abban a pillanatban Soltész Tibor és a felesége.
    – A Julika nevet kapta – közölte a csecsemőgondozó nő. – Május végén, Júlia napján tette az ismeretlen valaki ezt az egy szál lepedőbe burkolt újszülöttet a kórház küszöbére – magyarázta.
    – Az én második keresztnevem is Júlia – mondta elcsukló hangon Melinda –, és nekem is kék a szemem és barna a hajam… ő az… ő a mi gyerekünk! – A férje pedig, mintegy a régi, heves szerelemmel ölelte át, szorította magához a feleségét. – Igen! Ő az! Ő lesz a mi édes kislányunk!
    Az ő elhatározásuk, a fellobbanó szeretetük, bármily őszinte is, persze nem volt elegendő. Papírok kellettek, bizonyítványok, kimutatások, munkahelyi és újabb orvosi és környezettanulmányi igazolások, gyámsági és városi meg kerületi és megyei tanácsi hivatalok újabb meg újabb aláírásai, miközben ők minden hét végén, minden szabad idejükben kocsiba ültek és meglátogatták, egyre nagyobb szeretettel, elragadtatással dédelgették, figyelték a kislányuk – már csak úgy mondták: a mi kislányunk – fejlődését.
    Arra azonban mégiscsak jó volt az a hosszú hónapokig tartó várakozási idő, hogy közben felkészüljenek a teljesen új, kibővült családi életükre. Hogy a szomszédoknak, ismerősöknek, Melinda munkatársainak, betegeinek fel ne tűnjön a várandós anyának sohasem látott asszony karjában a csecsemő, hogy senki, hogy Julika senkitől soha meg ne tudja… – Mert ő a mi Julikánk, a mi édes, egyetlen gyerekünk! – mondogatta Melinda elragadottan, és a férje bólogatott hozzá.
    Elintézték – sok izgalommal, utánjárással, rábeszéléssel, akkoriban, a magyarországi szocialista rendszer végnapjaiban még mindig „szocialista összeköttetésnek” is mondott ilyen-olyan protekcióval, hogy Melindát Kispestről a főváros onnan egyik legtávolabbi kerületének körzeti rendelőjébe helyezzék át. A lakásukat is elcserélték, nem is jelentéktelen ráfizetéssel – de hát akkor már azt is megengedhették maguknak – egy nagyobb, háromszobásra, méghozzá ugyancsak Óbudának még messzebbi, jobb levegőjű csillaghegyi részén, ahol – és ez sem volt lényegtelen szempont – a szomszédok közül bizonyára senki sem ismerhette korábban az akkor még gyermektelen házaspárt.
    Múltak az évek, és Julikában – Soltész Julikában – a kedves, szerető, ragaszkodó, okos lányukban soha, semmi értelemben nem kellett csalódniuk. Igyekeztek is minden lehetőséget megadni neki a boldoguláshoz. Meg is tehették: Soltész Tibor a régi, valamikor állami tervező és építési vállalatnak előbb főmérnöke, idővel pedig igazgatója és többségi részvénytulajdonosa lett; Halasi Melinda doktornőt is megszerették, nagyra becsülték a betegei. Mire Julika leérettségizett és sikeres felvételi vizsgát tett az egyetemen („Olyan fáradhatatlan, szívvel-lélekkel gyógyító, igazi orvos akarok lenni, mint amilyen az anyám” – mondta), már elég jól beszélt németül, angolul pedig kitűnően. A budai elit iskola osztálykirándulásaival járt már Prágában, Párizsban és Rómában is, karácsonykor legutóbb az apja vitte magával ausztriai sítúrájára, nyáron pedig másodszor vett részt egy hónapos londoni nyelvtanfolyamon.
    Melinda orvosi munkája mellett igyekezett ellátni – ahogy anyjától, a kis fizetéséért látástól-vakulásig szorgalmasan körmölő Halasi Sándor bírósági segédtiszt feleségétől tanulta annak idején – a háztartási teendőket is, de idővel hetenként egyszer, majd később kétszer, aztán háromszor is úgynevezett bejáró takarítónő segítségét vette igénybe. Megbecsülte a munkájukat, megvetéssel gondolt azokra a csak hírből és olvasmányaiból ismert hajdani „naccságos asszonyokra”, akik szinte rabszolgasorban tartották a vidékről Budapestre került cselédlányokat.
    Egy napfényes márciusi napon kezdte el a munkát Soltészék lakásában az új bejárónő, Tóth Mária. – Tessék engem csak Marikának szólítani – mondta a doktornőnek, ő pedig meglepetten látta az őszülő hajú, ha nem is barázdált, de fonnyadt arcbőrű, fáradt tekintetű takarítónő személyi igazolványában, hogy az több mint tíz évvel fiatalabb nála.
    Szorgalmasan, ügyesen, tisztán dolgozott, a szobákban, a konyhában, a mellékhelyiségekben ragyogott minden a keze nyomán. Harmadik alkalommal volt náluk, amikor először találkozott az egyetemről hazaérkező Julival. Ahogy egymásra néztek, rögtön megkedvelték egymást. – A kisasszony szobáját már kitakarítottam – mondat a bejárónő.
    – Jaj, ne szólítson engem kisasszonynak! Az én nevem Juli.
    – Juli kisasszony… Julika – Nézte még egy ideig, aztán szótlanul, gyorsan kiment a konyhába.
    Rohantak a napok, a hetek, elmúlt a március, az április, Marika, ha lehet, még a kezdetinél is szorgalmasabban végezte a munkáját, új meg új feladatokat talált magának, mintha csak arra várna, hogy Juli is hazaérjen. – Kivasaljam a ruháját, Julika? – kérdezte.
    Egy másik alkalommal meg: – Hoztam egy kis kóstolót. Házi barackbefőttet. A múltkor azt mondta, Julika, hogy nagyon szereti…
    Melinda, Halasi doktornő meglátta őket, amint egymás mellett ülnek a konyhaasztalnál, és Juli a befőttet kanalazza az üvegből. Nézte annak a Tóth Marikának a korán, szürkén megőszült (valamikor talán barna?) haját, azt a tompán zöldes szürke szemét – nem, kékes árnyalatot mégse lát benne…
    És a következő alkalommal korábban jött haza a rendelőből. A takarítónő éppen Juli szobájában porszívózta a szőnyeget, ő meg beszólt neki: – Mária, kérem, valamit kérdezni szeretnék magától…
    – Örülnék – kezdte, az ebédlőasztalnál ülve –, ha beszélne nekem valamit magáról… az életéről… a gyerekkoráról… Hol is született?
    – Azt hiszem, mondtam már… Egy tanyán. Szarvas mellett.
    – Szarvas… Az Békés megye – jegyezte meg a doktornő.
    – Igen. Miért? – kérdezte. És azt is hozzátette: – Aztán másutt is éltem, sokfelé, szerte az országban, ahová a sorsom elsodort, ahol munkát…
    – Férjnél nem volt soha?
    – Nem.
    – Gyereke sem…? Soha?
    – Nem. Mondtam már, hogy nem – felelte, talán kissé türelmetlenebbül.
    Melinda elszédült. Az asztal szélébe kapaszkodott. Sok minden átfutott az agyán, orvos létére a DNS-vizsgálat is, de máris észbe kapott: éppen én? Megőrültem? És hátha ő… ha ő akarná?
    El kell küldeni. El innen. Véget kell vetni ennek a furcsa vonzódásnak. De hiszen semmi se biztos… – Köszönöm – mondta.
    Éjszaka álmatlanul forgolódott az ágyában. Ha elküldöm, ha felmondok neki, gondolta, nem tudom megakadályozni, hogy néha meg ne látogasson minket, hogy meg ne látogassa Julit, akit úgy megszeretett… akit annyira… Megtiltani? Azt nem lehet. Hogyan is? Megsérteni? Vérig sérteni? Igen, akkor talán… Eszébe jutott, amit réges-régen, még gyerekkorában hallott, ahogyan azelőtt, még abban a háború előtti, úgynevezett úri világban, azok a magukat nagyságos úrnőnek képzelő, azok a műveletlen „naccságos asszonyok” próbálták ki a cselédeik megbízhatóságát: krajcárokat, filléreket, esetleg egypengősöket hagytak mintegy véletlenül asztalon, éjjeliszekrényen, pohárszéken –, elcsennek-e belőlük egyet-kettőt?
    És legközelebb azzal fogadta Tóth Máriát: – A múltkor egy ezrest felejtettem a konyhaszekrény polcán. Nem látta? Hová tűnhetett? – Aztán meg: – Nem tudja, hová tűnt a gyűrűm az éjjeliszekrény fiókjából? Ugyan ki járhatott itt…?
    Aztán meg még durvábban: – Nem maga vette ki azt a kis meisseni bohócot a vitrinből?
    És utána: – Tessék, fogja a pénzét, ide többé be ne tegye a lábát!
    Amikor az előszoba ajtaja becsapódott Tóth Mária mögött, Soltészné, dr. Halasi Melinda úgy érezte, rádől a ház, az egész világ. Hogyan nézhetek a tükörbe? Hogyan nézhetek a férjem szemébe? Hogyan a lányom szemébe? A lányom…? Az anyja lehetek-e továbbra is? Így?

Korabeli híradás szerint Ghana lett az első afrikai ország, amely felszabadult a gyarmati sors alól. A legendás afrikai forradalmár, Kwame Nkrumah elnökletével köztársasággá alakult 1960-ban. A diadalmámor pillanataiban úgy tetszett, azonnal a szocializmus útjára léphet Ghana népe. A Szovjetunió és az akkori szocialista világtábor igyekezett megadni mindazt, ami az elképzelt átalakuláshoz kellett. A segítés jegyében – egyebek mellett – az a kultúrpolitikai döntés született Magyarországon a hetvenes évek második felében, hogy le kell rakni a ghanai-magyar irodalmi kapcsolatok alapját.
    Az Irodalomtudományi Intézet főmunkatársát, dr. Bodnár Györgyöt és engem, az Írószövetség akkori külügyi titkárát jelölték a feladat elvégzésére.
    Kölcsönös látogatás szerepelt a tervben s az első látogatók mi lettünk. Látogatásunk alkalmával kellett aláírnunk az írószövetségek közötti egyezményt, aminek vázlatos szövegét magunkkal vittük.
    Mindketten világlátott emberek voltunk. Bodnár tanár úr előző évben Japánban járt, én kettővel korábban Vietnamban. Egyéb jövés-menéseinket is figyelembe véve elmondhattuk, annyi különöset láttunk már, hogy semmit nem tekintünk különösnek. A társas utazásról is voltak tapasztalataink, ezért bizonyos részletek megbeszélése céljából összeültünk egy eszpresszóban. Utólag bevallottuk egymásnak, hogy ezen a találkozón főképpen azt akartuk szemügyre venni: kicsoda-micsoda az a muki, akivel hetekre össze leszek zárva a világ másik végén?
    Ilyen összezártság pokollá válhat össze nem illő párok, vagy csoportok esetén. Örömmel nyugtáztam tehát, hogy az addig felületesen ismert Bodnár tanár fogékony például a humor iránt. Ezt felfogva nyomban közöltem vele, hogy én vagyok a Head of the Delegation, vagyis a delegáció vezetője, amit hosszú távra szólóan véssen a fejébe. A tanár úr tar koponyája oldalra billent, a szája sarkában pedig megjelent a nyelve és jócskán kilógott. Azonnal megértettem, hogy kizárólag kettőnknek szól a produkció. A későbbiekben többször ismétlődött, valahányszor érthetetlen jelenségbe botlott a tanár úr. A teljes megadás, a demencia tünete mutatkozott így – szavakban kifejeződő kommentár helyett. Nekem tetszett ez a doktori idiotizmus.
    A tanár urat meg a vezérségemről előadottak szórakoztatták. Annyi valóságtartalma volt persze a nyilatkozatomnak, hogy tényleg engem jelöltek a kötendő egyezmény aláírójának magyar oldalról, őt meg csak arra, hogy velem utazzék. Az alá-fölérendeltségi viszony tisztázása komoly szamárvezetőként szolgálhatott a későbbiekben is. Harmadik világbelinek mondott országokban, jelesül Észak-Koreában – a nagy vezér idején – tapasztalhattam, hogy vezetők és vezetettek között ég és föld lehet a különbség. (Megtörtént, hogy az általam vezetett delegáció tagjait nem engedték be a VIP mellékhelyiségbe, mert az nekik nem járt. És nem játszhattam a demokratát, mert megsértettem volna vendéglátóink jogérzékét.)
    Nyilvánított vezetői minőségemben utasítottam a tanár urat, hogy vásároljon ajándékokat, amiket majd a helyszínen osztok szét arra érdemesek között. Figyelmeztettem, hogy ne legyen pazarló, de szűkmarkú se, mert szegény országból indulunk ugyan, de még szegényebb országba megyünk!

2.
Kilencvenöt százalékos volt a páratartalom és negyvenöt fokos a hőség, amikor leszálltunk a ghanai főváros, Accra repülőterén. Az égen fénylő napnak is melege lehetett.
    Alacsony, vékony, szinte gyerek testű férfi fogadott bennünket. A nyakán viszont öregnek látszó fej billegett. Meglehet, nem volt öreg, de valamilyen értelemben bölcsességet jelzett, hogy keveset beszélt. Annyira, hogy semmit se mondott. Hiába kerestük a szemét, angolna módján siklott le rólunk a tekintete. Hiába faggattuk a szállodáig tartó autózás alatt, nem akart idegenvezetőként működni.
    Nélküle is láthattuk, persze, a végtelen mennyiségben halmozódó putrikat s itt-ott a pálmákkal szegélyezett palotákat. A szegénység mellett mindig virul a gazdagság. Egyik oka a másiknak. Óriási foltokban tarkállottak a piacok, vagy kirakodó vásárok. Kókuszdiót, narancsot, banánt, cukornádat, édesgyökeret, meg házilag készített használati eszközöket és csecsebecséket árultak. Ki ad itt el? Kinek? Hiszen ezeket a cikkeket bárki előállíthatja! Lehet, hogy a társadalom lelki együtt élésének igénye fejeződik ki ebben a gigantikus csereberében?
    Az általános, de szervesnek ható rendezetlenségben a rend nagyképű felkiáltójelei voltak a külföldi társaságok benzinkútjai. Vonzódtak ide azok is, akiknek nem benzin kellett, csupán élvezték a csillogást, amitől vidámabbnak tetszett a máskülönben eléggé lehangoló, félig városi, félig falusi élet.
    Elfáradtam, amikorra a szállodához érkeztünk. Olyan kapkodva szedtem a levegőt, mint aki hegyet mászik, vagy terhet cipel. Csupán bőröndjeimet vittem pedig gyalog, a második emeleti szobámig, mert lift nem volt, vagy elromlott. Éppen villany sem volt. Az egész épület úgy festett, mint amit még építenek, vagy már bontanak.
    Öregfejű barátunk elbúcsúzott a portán. Azt mondta, egy óra múlva jönnek a kulturális minisztériumból, meg az írószövetségből valakik. Elment és az elmúlt harminckét évben egyszer sem láttam azóta.
    Vizet paskoltam a nyakamra, aztán leültem és szemlélődtem. Olyan volt a szoba, mint az átlagos szállodai szobák, de az éjjeli szekrény, az íróasztal meg a ruhás szekrény zárszerkezetei hiányoztak. Vagy nem tették még be, vagy már kivették. Lyukak voltak a zárak helyén. Lehet, hogy itt lopott valaki. Ha ezen múlt a boldogsága, legyen vele boldog.
    A Drink Bar bútorzata egy lócából és kecskelábú asztalból állott. Rajtunk kívül senki emberfia benne. Szomjaztunk s Bodnár doktor lement a recepcióra, intézkedni. Azt mondták, nincs kiszolgálás a bárban. Javasoltam, próbáljunk ennivalóhoz jutni, hátha adnak hozzá vizet is. Ernyővel árnyékolt asztalokat láttam a teraszon, mikor megérkeztünk s most oda levonultunk. Jött is a pincér, de közölte, hogy már csak egyfajta ételük van. Kérdeztük: mi az? Mondta az étel nevét és lelkesen bólogattunk, hogy éppen arra vágytunk.
    Amennyire megnyugtató, csendesítő a kék szín festményen, égen, tengeren, leányruhán, annyira meghökkentett bennünket, amikor a tányérunkon láttuk. Az összetevőkből csak a rizst azonosítottuk s abból meg is rágtunk néhány szemet. Közben jó húszcentis gyíkok futkároztak az asztal alatt. Némelyiknek hiányzott a farka, amiből arra következtettünk, hogy harapós fajták. Riadozva kapkodtuk is a lábunkat. Inkább szelíd háziállatok lehettek azonban, mert nem bántottak bennünket, hanem hálásan szedték össze az ételt, amit ledobáltunk. A végén mi is hálát éreztünk irántuk.
    Ebéd után olyan jégbe hűtött narancslevet kaptunk, amilyen finomat azóta se ittam.

3.
Három órányit késtek vendéglátóink. Bodnár úr kiválóan bírta a gyűrődést és én is megpróbáltam összeszedni magam.
    Látványosságok tekintetében sok az eltérés Ghana és Magyarország között, de a szegénység azonosító jegyei mihamar a szemembe ötlöttek s ettől ismerősebb lett az a világ. Gyerekkorom, tehát a második világháború előtti magyar falu nyomorúságait idézte megannyi kép, ami a szememhez ért. Formálódni kezdett bennem a szükséges ész a látottak megértéséhez. Mindenek előtt pedig szolidaritást éreztem azokkal, akik Ghana földjére születtek, itt élnek s itt halnak meg majd.
    Úgy fogalmaztam a dolgot magamnak, hogy amivel találkoztam, az közel esett várakozásaimhoz.
    Milyen várakozásaim lehettek a továbbiakban?
    Hivatalos fogalmazás szerint az volt a feladatom, hogy lerakjam a ghanai-magyar irodalmi együttműködés alapjait. Így fogalmazva ez kétségkívül kínált gunyoros meg komikus értelmezési lehetőséget, ámde gondolhattam a dologra pöffeszkedés nélkül is. Felfogható a tennivaló úgy is, hogy Bodnár doktor meg én találkozunk néhány itteni irodalmárral, irodalmi hivatalnokkal és addig bíbelődünk, bogarászunk, amíg rálelünk néhány kölcsönösen értékes kulturális haszonra. Akárcsak éteri jellegűre is. Nem lesz nagy ez a haszon, de annyit mindenképpen ér, amennyibe az itteni időzésünk belekerült. Nem potyázó utasok vagyunk tehát.
    Sejtettem viszont, hogy akkori magyar kulturális cégvezetők néhánya kevesebbre értékeli erőfeszítéseinket, mint amennyi odavissza reptetésünk forint értéke. Sőt, semmi hasznot nem remélnek ilyen küldetésektől. Egy feladat kipipálásának vélik. Nem állítom, hogy merő butaság, vagy cinizmus az ilyen gondolkodás. Hiszen ma is kérdés, hogy miképpen lehet mérni, kiszámítani a kultúra hozadékát? Vagy, ha nem pénz a mérőeszköz, akkor milyen más mutatók segítségével minősítjük a kultúra jelenlétét az emberi világban? Rengeteg változata van a közelítésnek, de abszolút mérce nincs.

4.
Ketten jöttek az írószövetségből, egy személy a minisztériumból. Utóbbi gyűrt arcú, kialvatlannak látszó ember volt és nem sok vizet zavart. Háromszor elismételte az időpontot, amikor majd a kulturális miniszter fogad bennünket, de ezt kivéve mindenre kiterjedő érdektelenséggel ücsörgött. Olykor hosszan bámult egy pontra, majd olyan hirtelenséggel hullatta le a fejét, mintha eltört volna a nyaka. Rangjelzés nélküli katonai egyenruhát viselt, s a zubbonyt kigombolva tartotta. Együttlétünk ideje alatt hat csésze teát rendelt az ideiglenesen munkába állt pincértől. Gömbölyű hasacskája szemlátomást gyarapodott.
    Az írószövetségiek egyike örök-vidám, ifjú költő volt. Minden alkalom jól jött neki, hogy rosszul nőtt fogait kivillantva, meggyőző erővel nevessen. Naponta új verset írt s mindig elszavalta, többször is. Amikor nem nevetett, figyelemmel hallgatta a beszélőt és okosakat szólt közbe. Emlékezetes megjegyzése volt, hogy akinek semmije sincsen, annak mindegy, milyen kormány alatt él. Ezt akkor mondta, amikor jól tájékozott, rangos ismerőseinket megelőzve tudatta velünk, hogy politikai puccs előkészülete zajlik és nemsokára polgárháború is lehet. Reszketett a szája, amíg beszélt, aztán a szokásos, harsány nevetése következett. Akkor gyanítottam először, hogy derűje nem feltétlenül örömöt fejez ki, vagy éppen: takar.
    Másik partnerünk úgy mutatkozott be, hogy ő az írószövetség főtitkára. Később az derült ki, hogy voltaképpen menedzsere az írószövetségnek. Amennyire megismerhettem tevékenységét, pompás képviselője volt választott műfajának. Mindig pontosan kérdezett, válaszolt, általában szépen fogalmazott, holott se prózát, se verset nem írt, hanem ügyvéd volt eredeti szakmája szerint. Oxfordban szerezte diplomáját s vele annyi európaiságot, amennyitől még öntudatosabban és hatékonyabban lehetett ghanai Patriot. Hazafi. Ő használta először a szót egy jó hangulatú beszélgetésünk alkalmával. Szokott higgadtságával, de érzelemtől sem mentesen fejtegette, hogy a gyarmati világ országainak szükségük lesz majd olyan emberek sokaságára, akik előbányásszák hazájuk hiteles történetét az idegenek által épített díszletek romjai alól. S az a történet nem lehet más, csak dicső – ezért a mának erőt adó.
    Mindig nyakkendős, mandzsettagombos öltözékben jelent meg. Maga volt a megbízhatóság. Kivétel volt jó tulajdonságai között az idő érzéke. Az időről úgy vélekedett, mint az a Gorkij-hős, aki szerint soha semmi nem sürgetőbb, mint bolhát fogni. Természetesen ezt nem publikálta, de viselkedését figyelve, erre lehetett következtetni.
    Közös programunk formálása közben szalajtotta hozzánk munkatársát a magyar nagykövet. Arra kért bennünket, ragaszkodjunk egy Kumasiba vivő úthoz, illetve a Kumasiban székelő asantei királynál teendő hódoló látogatáshoz. Háromtagú küldöttséget jelentsünk be, mert ő is csatlakozni kíván hozzánk.
    Utóbb elmondta, hogy hónapok óta próbál bejutni a királyhoz, de a központi kormány nem adott engedélyt. Minthogy azonban a kormány és a királyság bonyolult alá-fölérendeltségi viszonyban leledzik, betarthattak a királyi bürokraták is, vagy csak azok. Lehet, hogy ez máig rejtély. Mindenesetre örült a nagykövet, amikor íróküldöttségünk tagjaként belophatta végre magát a királyhoz. Őfelsége majdnem a fél ország felett uralkodott és az ott élő, létszámra legnagyobb törzs vallási vezetője is volt. Magyarország számára azonban ennél nagyobb jelentőséggel bírt, hogy a királyi országrész nagyon gazdag timföldben. Erős magyar gazdasági érdek diktálta, hogy részt vegyünk a bauxit feldolgozásában.
    Forintos értéke is lett hát utazásunknak.
    A nagyon intelligens főtitkár hamar elhitte, hogy lángra kapott írói képzeletünk és királynézőbe szeretnénk menni az ugyancsak irodalmi érdeklődésű nagykövetünkkel kiegészülve. Mindent kívánságainknak megfelelően intézett.

5.
Rögzített programunk szerint az ország három nagy egyetemi városában: Cape Coastban, Legonban és Kumasiban vettünk részt irodalmi rendezvényeken, ottani kollegák, egyetemi hallgatók meg tanárok társaságában. Nem esett sok szó az irodalomról. Adtunk tájékoztatást a magyar irodalmi életről, sőt, az olvasó népért mozgalmat is szóba hoztam. Szerencsére hamar észrevettem hibámat és bennem rekedt a szó. Akkori statisztika szerint Ghana lakóinak mintegy fele analfabéta volt s arcpirítónak éreztem, hogy ott olvasó népről hencegjek. Máskülönben a fogalom nálunk is hamisan hangzott. Elítélően nyilatkozott róla például Veres Péter, mondván: a nép egésze soha nem lesz olvasó. Ezt megcélozni is félrevezető és nevetséges.
    Noha restellettem, hogy felemlítettem, talajt fogott a gondolat egyik vendégprofesszor fejében. (Sok volt a vendégprofesszor, mert nélkülük tanerőhiány lett volna.) Bírálta a magyar viszonyokat, ahol íme, hivatkozott rám hamisan, mindenkinek kötelezővé teszik a párttitkárok által írott brosúrák olvasását. Ghanában jelenleg a mozdulatlanság reménytelensége uralkodik s úgy segíthet ebből kimozdulni az irodalom, hogy közel megy az emberekhez s kipuhatolja, hogy mit szeretnének olvasni, azután erről ír. Beismerte, hogy ez nem áll messze attól, amit a kommunista íróknak is parancsolnak világszerte. Ámde a ghanai nép alkalmatlan a kommunista módszerek befogadására.
    Tény, hogy az akkori ghanai viszonyokat cifráknak nevezte és javasolta az íróknak, hogy tartsák távol magukat a politikától. Azután olyasmit mondott, hogy az európai kultúra kollektív tudatában olyan koherencia uralkodik, amelyben áttételesen minden mindennel összefügg. Zajos tetszést és tiltakozást váltott ki. Nyilván valami ott élő, állandó vita anyagát érintette és ezzel felborzolta a kedélyeket.
    Felszólalt ellenében egy honi tanár, akinek a viselkedésén az látszott, hogy zsebembernek tekinti önmagát az előtte szólóhoz képest. Tisztelettel sorolta a vendégprof összes címét, rangját, majd azok módján kezdett hadarni, akik megszokták, hogy félbe szakítják, mielőtt beszélni kezdenének. Amit mégis mondott, azzal minket, illetve a kommunizmust próbálta védeni és bírálta a vendégprofesszort.
    Tűnődtünk Bodnár tanár úrral, hogy belekeveredjünk-e a vitába, ám gyorsan beláttuk, hogy ez olyan örvény, amelybe nemhogy belekeveredni, de a széléig menni sem szabad.
    Lógattuk a fejünket, mint báránykák forró délidőben. Akkorra pedig már késő este lett és a hold úgy fénylett, akár egy velencei tükör, ismeretlen ujjlenyomatokkal.

6.
Ellátogattunk múzeumokba, templomokba, temetőkbe és megcsodáltuk a voltai vízierőművet.
    Eleget tettünk a kulturális miniszter meghívásának is és jól megtárgyaltuk, de nem írtuk alá az egyezményt.
    Az itthonról vitt tervezetünk egy példánya nála volt, fel is mutatta, meglobogtatta a levegőben és visszahullajtotta íróasztalára. Az asztal mellett állt és lassan álla alá emelte összefont ujjait. Hosszan szemlélt bennünket, mintha a koponyánkba akarna látni. Hirtelen széttárta kezeit, arca minden izma külön mozgásba kezdett és mintha verset mondana, hangosan deklamálta, hogy olyan frissek és egészségesek vagyunk, mint a héjából éppen most kiszedett mogyoró.
    Ennek nem volt köze ahhoz, amiről beszélnünk kellett volna, de türelemmel és bizonyos, kijáró tisztelettel várakoztunk, hagyva, hogy haladjon a maga útján.
    A tanár úr, a költő meg a főtitkár társaságában ültünk, szorosan egymás mellett, egy foszlott huzatú kanapén. Két kényelmes szék üresen terpeszkedett, de hát a miniszter a kanapéra mutatott, amikor hellyel kínált bennünket. Ő maga járkált, mint az órainga. Valamiért csak egyenesen tudott nézni, ezért egész testével arra kellett fordulnia, amerre a fejét mozdította. Egyszer csak homlokára ütött, felragadta a papírt és azt mondta, rögtön írjuk alá, mert minden pontjával egyetért.
    Magam részéről kész voltam. Felállottam és léptem az asztal felé, de figyelmeztetőn felemelte a kezét a miniszter és nagyon halkan mondta, parányi kiegészítést kellene eszközölnünk. Annyit, hogy évente tíz ghanai könyvet kiadunk Pesten, ezer-ezer példányban.
    Bodnár doktor magyarul figyelmeztetett, hogy ne siessem el a választ. Magam is úgy véltem, hogy erre az ajánlatra nem bólinthatok rá. Nincs felhatalmazásom. Ilyenre nem is adnának felhatalmazást. A költségektől függetlenül se tehető ilyen ígéret. Nem is pusztán az a baj, hogy az én döntési jogom kicsi, de a teljes magyar kormány meg egyetlen más kormány sem vállalna ilyen zsákbamacska-kötelezettséget. Kinek a művét, miről szóló művét kellene kiadni?
    Azt mondtam, hogy nagyon jó a gondolat. Igazi segítség lenne Magyarország részéről. Ismertetem az elképzelést otthoni illetékesekkel és ha majd hozzánk utazik a ghanai delegáció, akkor lehet aláírni az írószövetségek közötti megállapodást.
    A miniszter arcán értelmezhetetlen ütemezésű lüktetés kezdődött. Lila meg fehér foltok is megjelentek bőre felszínén. Mindez együtt zavaros, tarka jelleget adott. Az jutott eszembe, hogy premier mozi bejáratához hasonlít, amely moziban éppen a Csalódottság című filmet mutatják be.
    Szótlanul bólintott s ernyedten fogott velünk kezet, amikor elköszöntünk.
    Nem tudok róla, született-e azóta egyezmény a két írószövetség között.

7.
Államférfi szabású volt a nagykövet, kissé kimértebb is a kelleténél. Feloldóan hatott, amikor jókedvre derülve, játékos szánakozással figyelte a tanár urat, amint előmutatta a királynak szánt két matyó babát és három darab, egyenként tenyérnyi halasi csipkét, amelyeket még az én kívánságomra vásárolt Pesten. Én is most láttam először a holmikat. „Viccel a tanár úr?” – nőttek nagyra a követ szemei, amikor befejezte Bodnár doktor a kicsomagolást. Azzal mentegetőztem, hogy nem kalkuláltunk a királynál teendő látogatással s ezzel egy kis felelősséget a követre is áttoltam. Azzal toldottam meg, hogy a királyok nyilván elég tájékozottak és tudják, hogy az írók nem gazdag emberek.
    „Bízzák rám” – legyintett a nagykövet, majd közölte, hogy ő meg rám bízza a sok láda whiskyt, porcelánkészleteket, egyebeket, amiket nekem illendő átadni a koronás főnek, hiszen én vagyok a Head of… stb. Bodnár tanár úr nyelve kilógott a szája sarkán.

8.
A Kumasiba vezető háromszázötven kilométeres úton mindennél jobban érzékelhette a tanár úr, hogy mit jelent harmadik világbeli delegációban másodosztályú tagnak lenni. Leharcolt dzsipben utaztunk, én a sofőr mellett, a tanár úr hátul a vidám költővel, a főtitkárral és két fegyveres katonával egy széltében, olykor egymás ölében rázódva a kátyús, őserdei úton. Mögöttünk jött feleségével a nagykövet. Szép volt a Mercedes, zsúfolásig tele az ajándékokkal. Egyébként sem illett volna velük utaznunk, a dzsipben hagyva kedves vendéglátóinkat.
    Álomszerű volt, amikor az aranykapu szétnyíló szárnyai között a királyi portára bevonultunk. Pompás fogadóterembe tereltek bennünket, s hamarosan megjelent a díszruhás király. Illetlenül hosszan csodáltam nemzeti viseletét és benne a termetes uralkodót. Ő viszont kedves közvetlenséggel viselkedett. Nem jelentettünk számára egzotikumot, hiszen angol egyetemeken szerezte nyelvszakos diplomáját, amint azt a kezünk ügyébe helyezett kis brosúra előre tudatta. Őt is nyilván tájékoztatták rólunk, mert rögtön a magyar irodalomról, sőt, Petőfi Sándorról érdeklődött. Kérésére elszavaltam az Anyám tyúkja című verset. Izzasztóbb feladat volt, hogy énekszót is kívánt hallani. Nekilendültünk a tanár úrral és elénekeltük a Himnuszt. Beleénekelt a nagykövet, hogy javítson a hangzáson, de inkább rontott. Ráadást kért a király s az én kezdeményem nyomán elénekeltük a Perelj, uram kezdetű református éneket, mert bíztam benne, hogy a fiatalabb korosztályhoz tartozó követ ezt nem ismeri, ezért nem is tudja elrontani. Így lett, s ezen úgy felbuzdultunk, hogy a tanár úr belevágott a Boldogasszony anyánk előadásába, hadd kapják meg a tiszteletet a katolikusok is.
    Produkciónk után italokat, szivarokat kínáltak körbe. Mint a delegáció vezetője, én ültem legközelebb a királyhoz és kitüntetett egy bizalmas, halk csevegéssel. Ennek során megkérdeztem, hogy jobb volt-e neki, mármint a királynak, a gyarmati felszabadítás előtt. Azt felelte, hogy a múltba lehet visszavágyni, de nem lehet visszatérni, ezért vágyakozni sem érdemes. A változatosság kedvéért azt a kérdést is feltettem: örül-e a gyarmati állapot megszűnésének? Kijelentette, hogy nincs egészségesebb, mint együtt kelni a nappal. Élénken helyeseltem.
    A nagykövet és a doktor hegyezték a fülüket, de nem sok értelmeset tudtak kihalászni az uralkodó és első számú vendége társalgásából. Én sem, de azért nagyon szerettem magamat abban a szerepben. Nem sokáig élvezhettem. A tanár úrral együtt parkot nézni vezényeltek bennünket a protokoll emberek. A nagykövet pedig lehetőséget kapott arra a beszélgetésre, amelyre magasabb érdekek irányították mind az ő, mind a vendéglátók figyelmét.

9.
Délutáni időben érkeztünk vissza Accrába, s akkor már második napja sztrájkoltak a fővárosi elektromos művek munkásai és közalkalmazottak csoportjai. A bevezető út mentén pompázó benzinkutakat most halott élet övezte. Szünetelt a benzinárusítás. Az ott várakozó autók utasai bágyadtan szédelegtek, vagy az autók mélyén hevertek. Szünetelt a folyóvíz-szolgáltatás is. Az ilyenkor mindenütt megtermő hiénák pénzért árusították a ki tudja, milyen pocsolyából merített, ihatónak mondott vizet. Izgatott csoportok tülekedtek körülöttük.
    A nagykövetségre érve bővebben tájékozódhattunk. Az áramhiány következtében kiolvadtak a városban a hűtőgépek, sok tonna romlott hús került a vízhez hasonlóan piacra. Kiolvadtak a vérbankok és kegyetlen állapotok kezdtek uralkodni a kórházakban. Felsejlett a járványos megbetegedések réme. A váratlan és fenyegető helyzet felzaklatta az amúgy is folyamatos nyomorúságban élő népet. Több helyütt betörtek a magas falakkal övezett gazdag házakba, főként azért, hogy hozzájussanak a ciszternákban tárolt ivóvízhez. Elharapózott azonban az általános fosztogatás is.
    A nagykövet azt a friss értesülést osztotta meg velünk, hogy a sztrájkolók szociális követelései politikai-hatalmi érdekekkel ötvöződnek. Ezt azonban fél órával korábban, Kumasiból jövet a költő már megsúgta nekem a dzsipben, amint azt fentebb említettem is.

10.
A követség autóján visszamentünk a szállodába. Természetesen ott sem volt semmi, amihez áram kell. Korábban sem volt üdítő lakhely, de most külön is rátelepült valami zártság, titokzatosság, komorság. Börtönre vagy kórházra emlékeztetett.
    Készültem, hogy feketébe öltözzek, mert a program szerint irodalmi estünk lesz a fővárosban. Mosakodni is akartam, de hát nem volt víz. Tétován bámészkodtam az ismerős terepen és egyszer csak furcsa legyeket láttam a bútorokon, ajtókon, ablakokon. Egyre többet. Úgy szaporodtak, mintha varázslat történne. Közel mentem a szekrényhez s akkor fedeztem fel, hogy fehér porral van beszórva a legyek háta, azért különösek. Már alig-alig mozogtak. Öregeknek, petyhüdteknek látszottak. Haldokoltak. Amíg a királynál jártam, beszórták őket ezzel a gyilkoló porral. Ezek már biztosan elpusztulnak, fölösleges agyonütnöm őket.
    Visszaültem a helyemre és bámultam a semmit.
    Jött a húsz év körüli boy és fél vödör vizet hozott. Azt mondta, egy napi adag mosakodni, WC-t leönteni, de nem inni. Bólogattam, ő meg álldogált. Kis pénzt adtam, elfogadta, de még mindig maradt és azt kérdezte: tudom-e, mért van ez a helyzet és meddig marad így? Tagadóan ingattam a fejem. Nagy kört rajzolt vékony karjával és arról akart faggatni, mikor fogják el a bűnöst, aki felelős mindazért, ami a körön belül van. Erre végképpen nem adhattam választ. Hirtelen úgy tett, mintha vicsorítana. Kivillantotta cukorfehér fogait és kiáltott is valamit, de nem értettem. Tovább hangoskodott s rájöttem, hogy nem angolul beszél. Anyanyelvén mondta a magáét, de olyan bőséges volt a mondanivalója, hogy így is összetorlódtak szájában a szavak. Kiment s a folyosón ismét angolra váltott. Azt kiáltotta, hogy akasszanak fel valakit, akár bűnös, akár nem!
    A szomszéd szobában lakó tanár úr kíváncsi és riadt arca jelent meg az ajtóban. Behívtam és mondtam neki, hogy az irodalmi estre készülőben, feketébe öltözök. Fölöslegesnek tartotta, mert szerinte bizonyosan elmarad az est. Hivatkoztam a főtitkárra, aki azt mondta a délutáni búcsúnál, hogy akár gyertyafénynél is megtartjuk az estet, márpedig, ha ő azt mondta… A tanár úr szerint most mást mondana.
    Elbizonytalanodtam és csendben várakoztunk. Növekedett bennünk az aggodalom, amint azt később megvallottuk. Mindinkább szomjasak lettünk s már nem is csak a vízre, hanem valamilyen hírre. De a telefon se szólt.
    Gyorsan esteledett. Máskor ez az élet pezsdülését jelentette a szálloda körül, most mindinkább kihalt a környék. Fogyatkoztak az autók a parkolóban, menekültek a szálloda lakói. Más városba, de leginkább más országba, elsősorban a szomszédos Togóba igyekeztek. Végül egyetlen autó maradt, de annak nem volt kereke. Ismertük, tudtuk, hogy az éjjeliőr lakik benne. Hosszú bambuszrúd volt a fegyvere, azzal sétálgatott, időnként pedig ugyancsak a hóna alatt szorongatott zsebkendőnyi imaszőnyegére borult és muzulmán istenéhez fohászkodott.
    Szobám ablakában könyököltünk s egyszer csak észrevette a tanár úr, hogy eltűnt az éjjeliőr is. Helyette két dögkeselyű szállott a parkoló túlsó oldalán magasodó pálmafára és ingatták súlyos testüket az ágakon. Talán a csak általuk érzett szagok s finom ösztönük vezérelte őket ide, nagy lakoma reményében. Nem türelmetlenkedtek. Tollászkodtak kevéssé, majd kényelmesen elhelyezkedtek és gubbasztottak. Vártak, akárcsak mi.
    Más tevékenységi lehetőség híján emlékeztettem a tanár urat, hogy még mindig én vagyok a Head of… Haptákba vágta magát és közölte, hogy rendelkezzek vele! Bevallottam, hogy nincs készségem a parancsoláshoz.
    Vallomásos hangulatomban azt is mondtam, hogy hiszek Istenben, de nem hiszem, hogy egymagában képes lenne most segíteni rajtam. Ilyen helyzetekben maga mellé kell vennie olyan társakat, mint doktor Bodnár György.
    Visszhangzott a szoba ünnepélyessé emelkedett hangomtól. Végső elképedése jeléül megint kilógatta nyelvét a tanár úr.
    Valószínűleg örökre így maradtunk volna, vagy az elmebaj egyéb jelei hatalmasodnak el rajtunk, ha be nem lép koromsötét szobánkba a nagykövet egy olyan viharlámpával, amit gyerekkorom idején akasztottak a szekerek rúdjára.
    Pesttel egyeztetve az a döntés született, hogy át kell költöznünk a nagykövetségre.
    Mély álomba merültünk ideiglenes szálláshelyünkön, de éjféltájban soha nem hallott zajra riadtunk. Hamarosan kiderült, hogy a város milliónyi embere üdvözölte – hangorkánnal – a kigyulladó villanyokat. Katonaság szállta meg az erőművet, azért indult meg ott a munka, máshol viszont folytatódott a sztrájk.
    Másnap rendkívüli állapotot hirdetett az államfő, először az ifjú köztársaság történetében. Bezárták a repülőteret s hírlett, hogy lezárják az országhatárt is. Mielőtt ez megtörtént, gépkocsival jutottunk el mi is Togo fővárosába, Loméba.
    Elhagytuk a titokzatos és szenvedő Ghanát.

Oktató