KOSZORÚ

Tabán (eredeti nevén Tabák) Gyula a nagybátyám volt. Csak homályos emlékeim vannak róla, hiszen hatévesen láttam utoljára, de a családi legendárium szerint kisgyerektől nem várt vigasztalásokkal búcsúztam el tőle, amikor elköszönni jött hozzánk bori munkaszolgálatos bevonulása előtt. Ugyanott volt tehát, ahol egykori szegedi évfolyamtársa, Radnóti, bár nem biztos, hogy ugyanabban a lágerben, a Heidenau-ban. Az viszont bizonyos, hogy ugyanabban a halálmenetben vonszolta magát ő is, és a kivégzés is alighanem ugyanott érte, Abdán – szemtanúk ugyanis Győrnél még látták a menetben.
Életében két kötete jelent meg, a Csend, muzsika, ünnep 1932-ben, Szegeden és a Szalmakoszorú 1937-ben, Szolnokon. Kiadás előtt levő két kötetét, amelybe 1937 után írt verseit gyűjtötte, 1938-ban (I. zsidótörvény!) már hiába próbálta kiadatni; a kéziratok közvetlenül bevonulása után egy ostoba lakástűzben megsemmisültek, a másodpéldányok pedig a háború alatt kallódtak el nyomtalanul. Hogy aztán voltak-e neki is munkaszolgálatban írt versei? Hogy őrzött-e féltve ő is egy szerb irkát? Egy bori noteszt? Őt soha nem agnoszkálták, ismeretlenül maradt egy jeltelen tömegsírban. Ami költői mű fönnmaradt utána, csekélynél csekélyebb töredék.
Száz éve született.
Tabák András

         Tabán Gyula
(Pólya Tibor rajza, 1932)

TABÁN GYULA

Ülök magamban

Ülök magamban. Este van;
az estnek fáradt színe van;
a színnek bágyadt íze van
és minden, minden messze van.

Az ablakon túl végtelen
és csillagtalan végtelen
és minden olyan végtelen
reménytelenül éktelen,

mint a hosszú csend-lepel,
mely kedvet és vágyat lep el,
mit szél himbál le, fel,
noha egy már a le! a fel!

Ülök magamban. Este van;
az estnek bágyadt színe van,
a színnek bágyadt íze van –
és mindeneknek könnye van.


Táj

A fűz a tóba néz, májusi alkony,
szótlanul száll a lepke a nádon,
sötétebb ruhát ölt fel a vetés
s lassan aludni ballag a nap.

A dűlőúton a gulya baktat,
színét váltja egy árva tanya,
s mire a varjú még egyet károg,
látszik a tejút, s itt van az éj.


Ballada

– Édesanyám, valaki kopog.
– Az eső kopog, az eső kopog.

– Édesanyám, valaki lépked.
– Az éjszaka lépked, az éjszaka lépked.

– Édesanyám, halld, mihozzánk jön.
– Jaj, mihozzánk jön, jaj, mihozzánk jön.

– Édesanyám, nyiss neki ajtót.
– Felkelek, megyek, nyitom az ajtót.

– Édesanyám, mondd, hová mentél?
A nyitott ajtón, mondd, hova mentél?


Dal

Elrebben, s az
éjbe vesz.
S bánatos hold
fénye lesz.


Bánat

A lomb nem mozdul. Madarak
ülnek az arany ég alatt –
és nem dalolnak… Hallgatok:
testvérek mind a bánatok.


Emlék

Elmúlt e nap is. Este lett,
komor barnák a fellegek
s a nap-madár a tölgy felett
nem trilláz arany éneket.


Tűnődés

Vajon merre járnak holnap
a tegnap még arany holdak?
S vajon hova, merre múlik
fényük, mely az éjbe hull itt?


Végzet

Szellő érkezik: üzenet,
a mindenségen átremeg,
felé dobbannak száz szivek,
de: jaj! nem érti senki meg.


Szerelem

Borongsz magadban téveteg,
mint szertefoszló fellegek,
s míg rád hajol a szende csend,
egy távoli kép feldereng.


Mindenek

E kósza, kusza jegyzetek
olyanok, mint a levelek,
levelek, miben címezett
a kusza, kósza Mindenek.


Egyedül

E fáradt percben úgy vagyok,
mint hullám, melyet elhagyott
a folyó árja, s hallgatok,
mint a kialvó csillagok.

1940 után


A vers

Azt kérdezed, a vers, a dal
e fáradt mában mit akar?
De kérdezed-e, mit dalol
a hattyú, mikor haldokol?

1940 után

SIMOR ANDRÁS
   
Pásztor Béla
   
Bóka László Pásztor Béláról szóló arcképvázlatát így fejezi be: „… nemcsak Radnóti Miklós áll József Attila mellett, hanem Pásztor Béla is”, Weöres Sándor pedig a Holdaskönyvhöz írt magyarázó jegyzetben azt írja zsidó kényszer-munka-szolgálatosként eltűnt költőbarátjáról: „Abban a költőnemzedékben, melyhez mindketten tartozunk, Pásztor Béla volt valamennyiünk közt a legszövevényesebb képzeletű; zsúfolt és szeszélyes motívumok halmozója.”  A magyarázó jegyzetet így folytatja: „1940-ben, mikor Pesten éltem, gyakran eljött hozzám, ilyenkor valósággal fürödtünk a felelőtlen, kacskaringós, elszabadult vers-fabrikálásban. Négysoros strófákat rögtönöztünk, furcsa és kusza versikéket; ha az egyik elkezdett valamit, folytatta a másik; ha az egyik leírt valamit, belejavított, vagy belerontott a másik; javítás-e, rontás-e, nem sokat törődtünk vele: úgy hajszoltuk az ötleteket, mint a szél a vízfodrot, a lehullt lombot, a port.”
    Ehhez képest az 1994-es Új magyar irodalmi lexikon hat sort szentel Pásztor Bélának, és a Gaál József rajzaival 2004-ben megjelent Holdaskönyv recenzesei közt olyan is akad, aki feltételezi, hogy a közös versciklust az „amorf szövegekből valószínűleg Weöres formálta meg, véglegesítette”; megállapítás, amely minden bizonnyal Weöres Sándor tiltakozását is kiváltaná, hiszen a versciklushoz fűzött jegyzete éppen arról tanúskodik, hogy mennyire nagyra értékelte Pásztor Béla kivételes költői egyéniségét.
    A harminchat évesen meghalt Pásztor Béla (1907–1943), aki életében csupán egyetlen verseskönyvet publikált (Méregkóstolók, 1937), és akinek tragikus halála után két posztumusz verseskönyve jelent meg (Bábuk és halottak, 1948; Válogatott versek, 1959), elfeledett költő. Tegyük hozzá azonnal: felháborító módon elfeledett, hiszen költészete valóban Radnótiéhoz mérhető, miként Bóka László írta 1962-ben, három évvel a Válogatott versek megjelenése után, amelyből új kiadás fél évszázadon át nem készült.
    Költői képalkotásának bravúrjait számtalan versének elemzésével szemléltethetnénk.
    Válasszuk ki a Rőzsehordók című költeményt:
   
    Mint rőzsehordó asszonyok,
    Mennek az őszi fák,
    (Szoknyájuk rongyosszélü dér)
    A holt vidéken át.
   
    Vállukon száraz gally csörög.
    Mennek a hegyre fel.
    Nyomukban róka-alkony lép
    Vörös kölykeivel.
   
    Mint kemence a hegytetőn,
    Zubog az őszi nap,
    Belévetik az asszonyok
    Koldus batyuikat.
   
    S azóta nézik: ég a nyár,
    Hogy hamvad, sistereg!
    Sovány varjakat forgatnak
    Az őszi tűz felett.
   
    Ujjukról álmos varjuháj
    Csöpörög szerteszét…
    S tüzük fölé tartja az éj
    Didergő tenyerét.
   
    A hasonlattal induló versben a fák József Attila-i természetességgel válnak rőzsehordó asszonyokká, vagy a rőzsehordó asszonyok fákká, hiszen szoknyájuk a rongyosszélű dér, amely a fák levelét fedi, és rongyos, mert a rőzsehordó aszszonyok viseltes szoknyája az.  Az alkony róka, vörös kölykeivel érkezik, mint a kóbor kutyaként járó szél. És folytatódik a lírai azonosítás: a zubogó őszi nap kemencévé válik a hegytetőn, és belevetik a fa-asszonyok koldus batyuikat. A sovány varjakat sütő tűznél kik melengetik didergő tenyerüket, a rőzsehordók, vagy az éj melengeti tenyerét, amelyben az egész világ szegény rőzsehordó aszszonyokká változott?
    Nem öncélú képalkotás ez, hanem egy félelmekkel és veszélyekkel teli világ pontos látlelete.
    A költő olyan ijesztő látomással emlékezik születésére, mintha egész életsorsát idézné fel benne:
   
    Terhes anyámnak megjósolták,
    Hogy fiút szül, zord lapvetők.
    Épp sötét lovas lovagolt át
    Uccánkon, ablakunk előtt.
    Mikor a bába megszállottan
    Szederjes fenekemre vert
    S egy vemhes tehén istállónkban
    Szörny, háromszemű borjat ellt.
   
                              (Sötét házban)
   
    Hasonló látomásokkal terhelt képekben jelenik meg a gyerekkor is:
   
    Egy sötét házban voltam gyermek,
    Kanyar folyosón éltem én.
    Mint kóbor macskák farka lengett
    A háztetői füst felém
    S betöltött kormos gyűlölettel.
    Vihogva lestem, hogy ugat
    Nyúzott kutyánk s ha pókra leltem,
    Téptem a rángó lábakat.
   
                                    (Sötét házban)
   
    Négyéves öccsének tíz évesen a halálról beszél indiánosdi közben:
   
    „A halál az – hogy a levél lehullik
    És pókhálóknak repül a bogár.
    A hintalónak eltörik a lába,
    S a búgó csiga nem búg soha már!”…
   
    „És én?” Te is! – „és anyus?” Ő is meghal!
    És meghal mind, mi él, repül, mozog!…
    (Ekkor egy csillag konyult le az égről.)
    „A csillag is?” Az is, nézd – láthatod!
   
                                      (Indiánok és a halál)
   
    Huszonegy évesen a vágbesztercei patakra emlékező versét így fejezi be:
   
    És most így messziről, béna férfi-korból
    Úgy tűnik fel nékem:
    Vízikirály voltam s meleg vizek alatt
    Volt a gyermekségem.
   
    Most halálos ívben kilendít mélyéből
    Mindent a pillanat,
    S éveim úgy hullnak ismeretlen partra,
    Mint kifogott halak.
   
                            (Patak Vágbesztercén)
    
    Vészi Endre írja: „Nyelve, minél inkább előrehalad az időben, s mélyebbre hatol költészetének tárnáiban, egyre tömörebb, érzékletesebb; képei mindinkább vadabbak, végzetszerűbbek; hangja egyre jóslatosabb, fellebezhetetlen. A gyermeki világ vad és tragikus – shakespeare-i díszletek között él! Ballada-hősök, régtűnt alakok, vadak és vadászok tűnnek fel költeményeiben. Tudatosan és biztonságosan válogat mitológiai hősök, bibliai alakok között, s ezek mind-mind embertelen rettenetet fejeznek ki, s a költő végzetsejtő iszonyatát. Minél inkább közeledünk a háborúhoz, az előretörő fasizmushoz, annál borzalmasabb víziókat fest Pásztor Béla költészetének és emberi láthatárának egére.”
   
    Bőszen horkanva, sörényük megrázták
    S két lábra állottak minden lovak.
    Mint roppant dob dobbant a föld alattuk –
    Tágult orrukból fúvó láng szakadt.
   
    Merre ügettek, folyók sorvadoztak
    S hét város gyúlt föl – el nem lohadott.
    Sarkantyút, zablát s ostort elhajítva
    Zuhantak porba mind a lovasok.
   
    És ekkor minden ökrök bőgni kezdtek.
    Sarlós szarvuk az eget tépte szét,
    Mint igás-eke vasa lenn a földet…
    És hétszer hét városban lőn setét.
   
    Minden hű kutyák eltörték a láncot –
    Lemarcangolták szöges örvüket.
    Száz tartomány visszhangzá a vonítást,
    Hol bevont farkkal járt az őrület.
   
    A juhok, a mészáros udvarában,
    A véres tönkre tolongtak legott.
    Szétzúzott kordén lázadt a szamár is –
    Nyelve mint száraz ostor csattogott.
   
    Halak ugrottak tátogva a partra.
    Nagy, hínárból-vert hálót vontak ők.
    A véres őzek bosszúért lihegtek;
    Dobbantottak s az erdő rombadőlt.
   
    S úgy gyülekeztek, mint kaszás parasztok,
    Dühödt munkások, lázadt béresek –
    És jégesőként zuhogtak a földön –
    Fű rohadott, a kalász szétesett.
   
    És nyerítés és bőgés és vonítás
    Szó lett, ítélet lőn az éjjelen.
    Csak a leláncolt ember maradt néma.
    Szederjes arcán kín ült s félelem.
   
                                               (Jelenés)
   
    A szövevényes képzeletű, groteszk képek sorát egymásra halmozó Pásztor Béla különös világú verseiben társadalmi körképet tár elénk. Egyetlen, életében megjelent kötetéből való versét, a Jobbágy uccai éj-t idézzük. Pásztor Béla éje mintha Arany János Hídavatásának modern párverse volna, öngyilkosságot fontolgató szövőnővel:
   
    A szövőnő szertefeslik,
    „Száz vég vásznat szőttem estig.
    Kérd meg kezem, nagykövet,
    Hogy ne igyak lúgkövet!”
   
    Ágyra járó hableánnyal:
   
    Ágyra jár a hableány is
    A ligetből. Mint az árvíz
    Csapzik, zúg, locsog a csend:
    „Gyöngybarlang vár odalent.”
   
    József Attila világával rokonítható képek is megjelennek ebben a sajátos remekműben:
   
    Zeng a gyérvilágu kocsma:
    „Zsíros palikat falok ma.
    Zsebest, zsugást szeretek
    S vastagláncu kupecet.”
   

    A háború éveiben szavai bődülve futnak, sziszegve szállnak, mint rémült állatok felgyulladt erdő ág-bogain, mint a vád, mint szörnyű üzenet.
    Hagyatkozzunk ismét barátjának, Vészi Endrének elemzésére: „Önmaga gyászát öngyilkosok kórusában szólaltatja meg, s kőszobrok beszélnek helyette. A költő, aki a valóságot a maga kohójában átgalvanizálja, aki verseiben rembrandti grandiozitással, majd keleti miniatúrákra jellemző dús és buja színezéssel, szó és jelzőkészletének gazdagságával teremt félelmes, hátborzongató kép-sorozatokat, a pestises halottak csontjaiból templomot emelő Vaclav herceghez kiáltó, remekművű ciklusában saját koráról ad grandiózus és félreérthetetlen körképet”:

   
    Ó ébredj! Vaclav herceg!
    Tépd fel penészes szemfedőd.
    Zöld páncélingben lengj közénk
    Még harmad-kakasszó előtt!
   
    Most újra itt jár nyúlt lován
    A nagypalástu, sárga vész!
    Nem tartja vissza kopja, kard, 
    Szenteltvíz, seprő, szemverés.
   
    És nincs már városunkban ház,
    Mit vad keresztje nem jelöl.
    Pincékbe rejtjük életünk,
    Mint gyertyafényt a szél elől.
   
    Bősz arcunkon a félelem,
    Mint redős, sűrű kámzsa ráng.
    Elűzzük beteg gyermekünk,
    Csók nélkül nézzük holt anyánk.
   
    Hiába ölel kedvesünk
    Zord füstölők közt, hajnalig,
    Bénultan lessük keblein
    A lámpák pestisfoltjait.
   
    És lázas sóhajként repes
    Szánkban a mind fogyó idő –
    Ébredj hát, Vaclav hercege,
    Te híres templomépitő!
   
    Kegyúr, ó hárítsd újra el
    A halál ránkcsapó kezét,
    Ígérjél néki templomot,
    Hisz van halott és csont elég!
   
                           (Vaclav temploma, I. A kegyúr)
   
    Kémény mellől című versét így fejezi be:
   
    Mit építettem, mind-mind rombadőlt,
    Csak néhány torony küzd még reszketeg,
    Mint hullámsírból halott téritők,
    Konokul nyújtva fel keresztjüket,
   
    Azok felé, kiket még fenn dobál
    Málló facsonkján egy-egy kurta nap
    S kiknek nem sorsuk, hogy a vad halál
    Mélyébe  küzdés nélkül hulljanak.
   
    A negyvenes években költészete a világhiány rettenetes kiáltásává sűrűsödik:
   
    A puszta föld vagyok, – aszálytól féljek?!
    Kopár faként a jégtől féljek én?
    Könnyes szememet kéritek? vegyétek!
    Minek a szem, az éjek éjjelén.
   
    Radnóti írta 1944-ben:
   
    Zsivajgó pálmafán
    ülnék legszívesebben,
    didergő földi testben
    kuporgó égi lélek.
   
       (Zsivajgó pálmafán)
   
    Pásztor Béla 1941-ben:
   
    Ha üldözik a kígyót,
    Hozzásimul egy ághoz.
    Szárnyaival a lepke
    Kék szirmokat utánoz.
   
                      (Vörös havon)
   
    Idézzük újra Weöres Sándor jegyzetét: „Képzelete, akárcsak az enyém, folyton kikívánkozott a náci terror és a háború által leszűkített emberi sorsból, ez kapcsolt össze bennünket.”
    A közösen írt strófák pirinyó démon-, ember-, állat-alakjai mögül olyan világ sejlik föl, ahol az embernek rejtőzködnie kell:
   
    A tök-disznó én vagyok,
    rejtőzködnöm bölcs dolog:
    adu les rám mindenütt,
    ha nem búvok, agyonüt.
   
          (A bohócok énekeiből)
   
    Az utolsó év versei, egy-két kivétellel, nem kerültek elő. Elgondolni is ijesztő, mit vesztett volna költészetünk, ha Radnóti Miklós utolsó versei elvesztek volna. Pásztor Béla versei elvesztek, köztük az is, amelyet az éhségről írt, „s amely – egy ideig vele szolgált költőtársa szerint – egészen nagy jelentőségű irodalmi mű” lehetett.
    De ami költői kivirágzásának öt rövid esztendeje (1937–1942) között született, jelentős költővé teszi, és igazolja a bevezetőben idézett mondatot: „… nemcsak Radnóti Miklós áll József Attila mellett, hanem Pásztor Béla is.”   

MEGMENTETT OLDALAK
   
BÓKA LÁSZLÓ
   
Eaton Darr
   
Gönczy Gáborral üldögéltem a Centrál kávéházban. Ma sem tudok róla többet, mint akkor tudtam. Középtermetű, hízásra hajlamos, lógó bajszú ember volt. Ha bemutatkozott, azt mondta: Gönczy Gábor, író. Senki sem tudta megmondani barátaim közül, hogy mit írt Gönczy, de mindenki ismerte. Volt, akivel kávéházba járt, volt, akivel kocsmába, szegény K. Havas Gézával sakkozott a Japán-kávéházban, egy barátunknak mindig ő vette meg a mozijegyet. Nagyon megbízható volt, csak olyankor nem bírt magával, ha irodalomról esett szó. Akkor még hazudni is képes volt. Később kiderült, hogy valóban író volt, nem is rossz írónak indult, amint azt egyetlen általam ismert könyve, az 1940-ben megjelent Nobody Nemo bizonyítja.
    Ezen a délutánon homályos célzásokat tett családi birtokperekre, és rajongva beszélt egy csehszlovákiai asszonyról, akit egy novellával hódított meg. Aztán hirtelen a tárcáját húzta elő (szép bőrtárca volt, ötágú ezüst korona volt a bal felső sarkában – „családi holmi” – mondta szememet követve), és egy avítt papírlapot vett elő.
    – Nagy munkában vagyok. Radnóti Mikó – ismered? – megkért, hogy korrigáljam nehány angol versfordítását. Tudod, nem tud szegény angolul, de pénzért elvállalta, és megkért, hogy nézzem át őket. Most ezen dolgozom.
    Elképedtem. Ez annyira nem vallott Radnótira, hogy nem tudtam elhinni. Másrészt szilárd meggyőződésem volt, hogy Gönczy nem tud angolul.
    – Mutasd – nyúltam a kézirat felé.
    Gönczy visszahúzta a kéziratot. – Nem könnyű munka. Azt hiszem, hogy alapjában elhibázott fordítás. Mikó nem ismeri eléggé a modern angol lírát, és az angolok groteszk humorát félreviszi, szürrealista irányba. És Darrt egyáltalán nem ismeri, őneki egészen különleges angolsága van, csak az érti, aki Cambridge-ben végzett, az oxfordiak például nem értik, á, egyáltalán nem értik!
    Aztán elém tette a verset:
   
    Eaton Darr: Alkonyat
   
    A nyúl vigyorgott, a vadász futott,
    puskája nem volt, lőni nem tudott.
    Így szórakoztak szépen nyolcig ők
    s megjöttek akkor mind a lakkcipők.
    Komorlón jöttek mind a tájon át,
    vadászunk félt, lenyelte önmagát.
    Mikor már látta, hogy bealkonyul,
    haptákba állt a harmatékü rét,
    a fáradt ég vörös lett, és a nyúl
    zsebébe dugta kajla balfülét.
   
– Nehéz lesz helyrepofozni – mondta Gönczy gondterhelten.
    Úgy nevettem, hogy megfájdult a véknyom.
    Gönczy meghökkenve nézett rám. Tudta, hogy sohasem nevetek hangosan.
    – Mit nevetsz? – kérdezte gyanakodva.
    – Jó lenne, ha a szerző nevét is lefordítanád, pontosabban megfordítanád. Marha, Eaton Darr, fordítva Radnóti.
    – Marha vagyok – szögezte le Gönczy, és maga is nevetett. – Mindig beugratnak.
    Aztán megígérte, hogy lemásolja a többit és elküldi. Nem küldte el. Meghalt valami betegségben.
    Nehány napja egy vaskos borítékot kaptam postán. Szalai Sándor barátom küldte: „Irataim rendezése közben véletlenül előkerült egy kis gépelt kéziratköteg, amit Radnóti Miklós barátom bízott rám 1944 tavaszán: ő maga gépelte le akkor meg nem jelent verseit és egy-egy példányt adott át néhány közelebbi jóbarátjának, hogy bizonyossággal túléljék a kataklizmát.” A köteg végén három vers: Eaton Darr strófáiból. Köztük az Alkonyat, Radnóti kéziratos javításával, s még kettő:
   
    Korongosok
   
    Mert értem én a hámorod
    bakorrú lepkeszeg,
    pártigazolványt rámol ott
    két röppenő keszeg.
   
    S bár józan ésszel, jó korán
    kiáltottál „csaló”-t,
    szerintünk testét is sovány
    sójegyre kapta Lót.
   
    Ballada
   
    Egy gyermekrabló járt itt fel s alá,
    szemébe könny, fülében hosszu szőr,
    Londonban élt s azóta néha: sir.
    Nadrágja rikító pepita volt
    s mindig oly hosszú, hogy belébotolt.
    Két újja közt egy ringó rózsaszál
    virult, hogy itt járt épp ma két hete.
    Börtönben üldögél most s tudja már
    mindenki róla; ő a Vész Ede
    s hogy gaz nadrágja lett a végzete.
    Nadrágja (mondtam már) pepita volt
    s a pepitában egy kis hiba volt.
   
    Kemény kalapban, bottal jött a rend
    s a gyermekrabló gyorsan véle ment.
   
    Most könnyezni kell. Hogy ezeket is át akarta menteni az új világba. Hát persze. Mivé lennénk a játékaink nélkül!
   
    1962




Jankai Tibor: Péntek este a gettóban





Ámos Imre rajza


 

ABLAK
   
Az osztrák Jura Soyfer (1912–1939), aki nálunk jószerével ismeretlen, az 1930-as években – főleg a német nyelvterületen – közismert és népszerű költő, sanzonszerző és szatíraíró volt. Itt közölt, magyarul először megjelenő verse, a Dachau-dal (Dachaulied), mely a korszak legfontosabb antifasiszta versei közé tartozott, a dachaui koncentrációs táborban született, ahová Soyfert az Anschluss után hurcolták el a nácik. A lágerben raboskodott a szintén bécsi Herbert Zipper (1904–1997) zeneszerző és karmester is (a Brooklyni Filharmonikus Zenekar későbbi alapítója), akinek egy ízben Soyfer elmondta versét. Zipper memorizálta, majd „fejben” (férfikarra és gitárra) megzenésítette, amelyet csak a háború után kottázott le. A Dachau-dal azonban így is elterjedt, és a náci haláltáborokban keletkezett művészi alkotások egyik legszebb darabja lett. Magának Soyfernek – aki végül nem Dachauban, hanem Buchenwaldban pusztult el – ez az utolsó ismert alkotása (1938).
   
   
   


            Jura Soyfer

   
    JURA SOYFER

    Dachau-dal

    A dachaui koncentrációs tábor bejáratán
    ez a felirat állt: „A munka szabaddá tesz.”
   
    Drótban lüktető haláltól
    bekerített földdarab.
    Fenn az égbolt zord honából
    fagy sújt ránk, vagy tűz a nap.
    Jó barátok messze távol,
    asszonyunk is ott maradt,
    vár a munka, kél a tábor,
    fölriaszt a pirkadat.
    Megtanultuk mi jól Dachau jelmondatát,
    sziklaszilárdan kitartunk.
    Bajtárs, ember maradj,
    bajtárs, férfi maradj,
    végezd a munkád, föl ne add:
    mert a munka szabaddá tesz!
    Mert a munka szabaddá tesz!
   
    Fegyverek kémlelnek téged,
    telik nappal, telik éj,
    lecke számunkra az élet,
    és kicsordul, mint a vér.
    Telnek napok, hetek, évek,
    megszámlálni mit sem ér.
    Ennek arca semmivé lett,
    amaz többé nem remél.
    Megtanultuk mi jól Dachau jelmondatát,
    sziklaszilárdan kitartunk.
    Bajtárs, ember maradj,
    bajtárs, férfi maradj,
    végezd a munkád, föl ne add:
    mert a munka szabaddá tesz!
    Mert a munka szabaddá tesz!
   
    Emelj követ, húzd a kordét,
    mert föladnod nem lehet.
    Senki sem az, aki volt rég,
    senki vagy már, nincs neved,
    de az ásód földet fordít,
    mély fájdalmat eltemet,
    vért, verejtéket kicsordít,
    kővé teszi testedet.
    Megtanultuk mi jól Dachau jelmondatát,
    sziklaszilárdan kitartunk.
    Bajtárs, ember maradj,
    bajtárs, férfi maradj,
    végezd a munkád, föl ne add:
    mert a munka szabaddá tesz!
    Mert a munka szabaddá tesz!
   
    Megszólalnak a szirénák:
    utolsó gyülekező!
    Ott leszel, hol álltunk némán,
    nem nyelt el e temető.
    Szép szabadság nevet énrám,
    hőseit ünnepli ő.
    És a munka tényleg szép már,
    emberarcú a jövő.
    Megtanultuk mi jól Dachau jelmondatát,
    sziklaszilárdan kitartunk.
    Bajtárs, ember maradj,
    bajtárs, férfi maradj,
    végezd a munkád, föl ne add:
    mert a munka szabaddá tesz!
    Mert a munka szabaddá tesz!
   
    KISS GÉZA FORDÍTÁSA

MÚLTUNK
   
PALÁSTI LÁSZLÓ
   
Két ember golyót kap*
   
Husztit, az újságírót a Berlin-táborba küldték Katz szakaszvezetővel és Kaszó tizedessel a postáért. Havonta jött posta. Ha megjött. Az amerikai gépek néha lelőtték a „gólyát”, a futár-repülőgépet. Ilyenkor nem volt posta. És nem volt posta akkor sem, ha Pál zászlós vagy Tálas hadapród eltüntette a leveleket. Mert ez is előfordult. Sajnos, elég gyakran. Egyszer az elküldött leveleket találták meg a deportáltak széttépve a szemétdombon, máskor az érkező postát. Pál zászlós különleges élvezetet talált a levelek elsikkasztásában. Ha mégis megkaptuk a leveleket, és parancshirdetés alkalmával kiosztotta a levelezőlapokat, mindenkinél tett valami durva megjegyzést a munkaszolgálatos feleségére. Egyszer arra kényszerített egy fiút, hogy feleségének olyan lapot írjon, amilyent ő diktált. És diktálta. A munkaszolgálatosnak azt kellett írnia, hogy közeli ismeretségbe került egy szerb nővel, akitől súlyos betegséget kapott. Mindezt a legtrágárabb szavakkal kellett megírnia. Az illető rajongásig szerette feleségét és mindössze féléve volt nős. A lap elment…
    Katz a privát életben mészáros volt és ha berúgott, félelmetesen viselkedett. Józanon egyenesen rokonszenves volt. A Borba vezető úton arról beszélt, milyen csúnyán akart vele elbánni a főnöke, és azzal dicsekedett, hogy ő nem engedett magával kitolni. Ezt a történetet vagy huszadszor mesélte el, és ilyenkor helyeselni kellett neki. Volt még egy lemeze, a most folyó háború befejezésének története. Szerinte a japánok tönkreverik a világot, és az egész földtekén német-japán uralom lesz.
    Ráhagytunk mindent, mint az őrül teknek.
    Kaszó tizedes, a keretlegénység kevés számú rendes tagjai közé tartozott. Egyetlen kikötésen sem vett részt, nem bántalmazta a munkaszolgálatosokat és arra sem volt kapható, hogy az éjjeli őrségen bántsa a mellékhelyiségre igyekvő munkaszolgálatosokat.
    Külön fejezete a munkatábornak a mellékhelyiségek használata. Este kilenc óra után hangosan oda kellett kiáltani az őrségnek, hogy hova igyekszik a munkaszolgálatos. Erre állítólag azért volt szükség, mert a keretesek féltek a partizánoktól. Ha a keret este bort ivott, éjszaka senki sem mert kimenni. Ilyenkor ugyanis megállították a munkaszolgálatosokat.
    – Miért nem jelentkeztél? – ordították a muszosnak, aki természetesen idejében és hangosan kiáltotta a furcsa szöveget.
    – Alázatosan jelentem, én jelentkeztem.
    – Szóval, én süket vagyok?
    A szerencsétlen nem válaszolt. Ugyis tudta, mi következik. Ha sár volt, akkor ötven „feküdj”. Ha nem volt sár, akkor három-négy pofon, vagy egy-két puskatus-ütés. Még az orvosokat sem kímélte a keret. Szokolics honvéd a legvadabb tréfákat követte el a mellékhelyiségre menőkkel. Méltó társa volt Asztalos szakaszvezető és Szalai tizedes. Legkedvesebb „mókájuk” az volt, hogy a szerencsétleneket másfél óráig meneteltették az udvaron, közben békaugrást és bukfencet kellett veniök. Csak azután engedték őket dolgukra.
    Térjünk vissza Katzhoz és Kaszóhoz.
    A postáért az ügyeletes tiszthelyettesek egy-egy munkaszolgálatost szoktak magukkal vinni. Katz és Kaszó ez alkalommal Huszti társaságában ment Borba. Szótlanul haladtak, Katz már leadta mindkét lemezét.
    München táboránál letértek a völgybe. Husztit kint hagyták a kapu előtt, ők pedig bementek inni. Félóra múlva Katz már illuminált állapotban jött ki a lágerből. Kaszó keveset ihatott, mert nem volt részeg.
    Tovább mentek. Katz egy ideig hallgatott, aztán Husztihoz fordult: – Ha Curcil és Stalin győz, akkor végetek. Van két gépfegyverünk, tudjátok, azzal elintézünk benneteket. Sorakozót rendelünk el és megindítjuk a tüzet. Nem fogjátok Curcil győzelmét élvezni. De ez marhaság! Jönnek a japánok és a német-japán-magyar csapatok bemasíroznak Londonba. Meg Nevjorkba. Értem?
    – Parancsára! – válaszolta Huszti.
    Megérkeztek Borba. Katz és Kaszó nyomban betértek a kocsmába. Husztit az ívó udvarában hagyták, hogy ne tűnjék fel a németeknek az utcán őgyelgő munkaszolgálatos.
    Ugyanez ismétlődött meg, amikor a két keretlegény egy rosszhírű házba ment be egy negyedórára.
    Bor, a szerb bányavároska élete fellendült, amióta a helység mellett hatezer zsidó dolgozott. Bármennyire is megtiltották nekik, hogy vásároljanak, az áru mégis jó áron eljutott a munkaszolgálatoshoz. A hírhedt házakat természetesen a legszigorúbban tilos volt felkeresniök a munkaszolgálatosoknak. Ezekbe csak a keretesek és a német katonák járhattak. Hatezer, jórészt fiatal férfi élt a táborokban. Hosszú hónapokon át dolgoztak reggeltől-estig. És néha eljutott hozzájuk a híre, hogy a bori nyilvános házakban összeverekedtek a németek a magyar katonákkal…
    Amikor Huszti a két altiszttel a falu mellett fekvő hatalmas Berlin táborhoz ért, szokatlan kép tárult eléjük. A tábor temető mellett épült és ez szinte jelképezte lakóinak sorsát. De most nem a városi nagytemető, hanem a munkaszolgálatosok kisebb temetője mellett láttak nagy mozgást. A tábor háromezer lakója négyszögalakban sorakozott fel.
    – Persze, ma van a kivégzés – állapította meg Katz. – Na, ezt megnézzük!
    A munkaszolgálatosok négyszögének közepén kisebb fegyveres négyszög állott. A huszonkét sírból álló zsidó temetőben, ahol a munkaszolgálatos bajtársak pihentek az agyagos szerb földben, egy kis domb emelkedett. A domb mellett állott két fiatalember.
    Előttük tíz lépésnyire asztal, mellette Marányi alezredes és helyettese, Pataky főhadnagy. Tőlük jobbra a kivégző osztag. Balra, jóval hátrább, a polgári nézőközönség: néhány bori lakó és a tisztek metreszei. Néhány német egyenruha is látható volt, az egyenruhához símuló, elmaradhatatlan nővel együtt.
    Marányi intett. Felolvasták az ítéletet. Szökés bűntette miatt golyó általi halál. Igen, az elítéltek megértették az ítéletet. Utolsó kívánságuk nincs.
    Egy platinaszőkére festett démon odasúgta német barátjának: – Egészen bátrak ezek a büdös zsidók. Nem is remegnek. Azt hittem, szűkölni fognak a félelemtől. Így nem is érdekes.
    – Várj egy kicsit, Trude. Még nincs itt az utolsó percük. Talán még reménykednek az ő Messiásukban.
    A két elítéltet különválasztották. Pesti fiúk voltak, otthon szüleik és menyaszszonyuk várták őket. A hadbíróság kilenc megszökött és elfogott munkaszolgálatos közül a két legfiatalabbat halálra ítélte.
    Most még egy percük volt. Gondolatban elbúcsúztak szüleiktől, akik odahaza Pesten várják a legfrissebb levelezőlapot, a hírt arról, hogy gyerekük jól van és Isten segítségével nemsokára hazatér. Elbúcsúztak menyasszonyaiktól is…
    Az egyik pribék már megfogja a magasabbik elítélt karját és a domb felé vezeti. A fiú szilárd, bátor léptekkel tart a fegyverek csöve elé.
    A tiszt int, és öt fegyver eldördül. Öt golyót kap a zsidó munkaszolgálatos. Kettőt a fejébe, hármat a szivébe. Látni kiloccsanó agyvelejét. Az elítélt szinte a lövés pillanatában lezuhan. Vége. Meghalt.
    A másik, akire három keretes vigyáz, halkan, de azért úgy, hogy a kivégzést parancsra végignéző bajtársai is meghallják, megjegyzi: – Ennyi az egész?
    A következő percben már ott fekszik a társa mellett.
    Trude, a démon, odasímul a német mellé: – Ez sem remegett, ez is bátor volt. Nem értem. Pedig zsidó…
    Huszti a kivégzés után elment a postáért. Visszafelé Katz kolbásszal és kenyérrel kínálta. De nem tudott enni. Egész úton nem látott mást lelki szemei előtt, csak két bajtársát, akiket hiába várnak haza Budapestre.
   
    1945
 

ZELK ZOLTÁN
   
Dorosici tűz
   
1943 áprilisában érkeztük Dorosicibe. Jellegzetes ukrajnai télutó volt, havas eső és szél vert az arcunkba, és bevert a pajtába is, ahol hetven kilométeres gyaloglás után, holtfáradtan feküdtünk a vizes szalmán.
    Oroszországi munkaszolgálatunk évfordulója volt ez a nap. Fél éjszakán át erről beszélgettünk dideregtető szállásunkon, városneveket mondogattunk, s mint pöcegödörre szállt légy lábához a piszok, úgy tapadtak a városnevekhez borzalmas emlékeink. Csernigov – mondtuk, s láttuk a feldúlt, széttaposott temetőt, ahol még a holtak nyugalma is fájt a barbár hódítónak. Nyezsin – mondtuk, s magunkat láttuk a trágyadombok fölé hajolva, amint marokkal raktuk meg a szekereket. Tim – mondtuk, s láttuk a lemészárolt orosz foglyokat, az aknamezőkre hajtott munkásszázadokat.
    Sztarij Oszkol – mondtuk, s megint csak magunkat láttuk negyvenfokos hidegben, napi húsz órát görnyedve a zsákok alatt, társunkat, akit agyonvertek, mert kesztyűben dolgozott, éhségtől motyogósra hülyült munkaszolgálatosokat. S láttuk a visszavonulást Kurszkon, Vorozsbán, Kijeven keresztül, az autókon megszökő parancsnokokat, a fagyott lábú, éhező honvédeket, akiknek kását főztek s krumplis lepényt sütöttek az orosz parasztasszonyok. S láttuk az országutak árkaiban szétvetett tagokkal a legyilkolt munkaszolgálatosokat. […]
    Hajnalba billent az éjszaka, a napos ébresztőt kiáltott, második esztendőnk kezdődött odakint, új beosztásban: kórházellátó század lettünk Dorosiciben.
    A „kórház” a falu közepén volt, a kolhozban. Kétezernél több kiütéses tífuszos munkaszolgálatos feküdt a szalmatetős pajtákban, dohányszárítókban, köztük negyven-ötven századtársunk. Úgy hittük, minden poklot megjártunk már, de a dorosici kórház udvarára lépve minden pokolnál mélyebb pokolba kerültünk. A pajták előtt, a bokáig érő sárban „felvételre” váró betegek feküdtek napok óta. Naponta nyolc-tíz beteg halt meg, mielőtt bekerülhettek volna a dohányszárítóba, ahol egymás piszkában s holttesteken feküdtek a félmeztelen betegek. S volt olyan is, aki teljesen ruhátlanul hevert a bűzölgő, mocskos szalmán. A lábadozók kint dolgoztak az udvaron. Fát vágtak, s a felügyelők vastag husángokkal verték ezeket a csontvázzá soványodott szerencsétleneket. Az egyiket megkérdeztem, milyen kosztot kapnak.
    – Reggel feketét – felelte –, este levest. Ma délben egy fél uborka volt az ebéd…
    S ugyanezt kapták a negyvenfokos lázban fetrengő betegek is.
    Amint a munkahelyünk felé mentünk, sorban jöttek velünk szemben emberek, valaha volt emberek, akiknek csontjaikra ráragadt a bőr, akiken hemzsegett a tetű, akiken foszlányokban lógott a ruha, s akiknek hátán, tarkóján percenként kopogott a husáng. A temető felé haladtunk, új munkahelyünk felé. Tízen dolgoztunk itt, teljesen meztelen holttestek között, tömegsírokat ástunk. Naponta huszonöt-harminc halottat dobtunk egy gödörbe, aminek halmára kis deszkadarab került: T. F. és huszonnyolc társa…
    Szakadt a tüskés, havas eső, bőrig ázottan lapátoltuk a fekete ukrán földet, egy társam leejtette a lapátot, leült a pergamenbőrű holtak közé, zsebéből kenyérdarabot kotorászott elő, s egykedvűen enni kezdett… Csak így, ilyen egykedvűen, ilyen végső fásultsággal lehetett elviselni ezt a munkát.
    S egyik éjszaka, valamivel éjfél után, a napos üvöltő hangja tépett fel álmunkból:
    – Ég a kórház! Ég a kórház! – üvöltötte, s mi rémülten futottunk az utcára, a lángoktól pirosra festett ablakok közé.
    A kolhoz legnagyobb pajtája, ahol hétszázötven beteg feküdt, jajgatva recsegett az égő szalmatető alatt. Hajdani, drága társammal, szegény Dallos Árpáddal álltunk egy ház tövében, s ő, mint az eszelős, egyre hajtogatta:
    – Ki víz által, ki tűz által…
    S ki fegyverek által: egyre sűrűbb fegyverropogás hallatszott. A menekülő betegek lángoló ruhában, fáklyaként futkostak az udvaron. Rájuk lövöldöztek, ők buktak alá, mint a pajta gerendái, amiket a tűz kettéharapott…
    Több mint ötszáz tífuszos beteg pusztult el a karóval betámasztott ajtó mögött. S a padlás létráját is hiába keresték ezen az éjszakán a fent fekvő betegek. Kik gyújtották fel a pajtát? Élnek-e még a gyilkosok? Tudnak-e aludni? Álomra csukott pilláik alatt nem futkosnak az égő hajú, tűzmarta szerencsétlenek?
    Három nap múlva temettünk. Szekerekről, villával hajigáltuk gödörbe az elszenesedett holttesteket. Orrunkat szaggatta az égett hús iszonyú szaga, s körülöttünk pernye kavargott a szélben, oly sűrűn és feketén, mint szülőanyjuk, a bűn.




Ámos Imre rajza





Jankai Tibor: És miért?

KÉPZŐMŰVÉSZET
   
ZSOLT BÉLA
   
Jankai Tibor rajzaihoz
   
Ott voltam a nagyváradi gettóban és könyvet is írtam róla, de igazi teljességében csak akkor elevenedett meg számomra ez a példátlan élmény, amikor a művész képpé formálta – minden egyéb kifejezési eszköznél időtállóbban megrögzítette. Valahányszor evvel az anyaggal irodalmilag foglalkoztam, mindig azt éreztem, hogy a legfontosabbat nem tudom róla közölni – azt, ami nem a tudatomban maradt meg, hanem ami álmaimban és gyakori nappali vizióimban kísért belőlük. Ebben a mappában most találkoztam legnehezebb álmaimmal és leggyötrelmesebb látomásaimmal – minden benne van ezekben a képekben, amit nem tudtam elmondani, s amit sohasem lehet elfelejteni.
    Kinek készültek ezek a rajzok? Elsősorban az örök művészetnek, amelynek szerintem, tárgyuktól függetlenül is pompás alkotásai. S elsősorban hozzánk szólnak, akiknek a szenvedés nemcsak elképzelhetetlen gyötrelmet jelentett, de az élettől és az emberben való hittől is elkedvetlenített bennünket, amíg csak élünk. Ha ezekkel a rajzokkal szembenézünk, csodálkozunk önmagunkon, hogy továbbra is teszünk-veszünk, vegetálunk, gondolkozunk, állást foglalunk, bírálunk, sőt néha bágyadtan mosolygunk is. De szólnak ezek a rajzok azokhoz is, akik nincsenek éppen jelen – ahhoz a társadalomhoz, amely a palánkon kívül volt, s amely ugyanakkor élte életét az akkori életrend szerint, s tudott bűntudat nélkül imádkozni és zavartalanul aludni is. Most alkalmunk van látni azt, amit akkor nagyon sokan nem akartak látni, vagy ha látták, nem lepődtek meg és nem éreztek felelősséget azért, hogy mi telik ki az embertől. S ezek a rajzok szólnak a nagyvilághoz is, s éppen az a céljuk, hogy a világnak az a része is rosszul álmodjon tőlük, amely nem bűnrészes abban, hogy ez az infernális nyárspolgári szörnytett ilyen remekművekre ihlette a művészt. Ezek a rajzok alkalmasak arra, hogy a legártatlanabb kortársban is felébresszék a lelkifurdalást a bűnért, amelyért valójában a XX. század ingatag alapokra épített civilizációját és erkölcsi rendjét kollektív felelősség terheli.
   
    1945

JANKAI TIBOR
   
Rajzaimhoz
   
1944 májusa. – Német csizmák döngenek. Gestapo-autók cikáznak az alföldi kisváros kövezetén. Roskadtan, megtört lélekkel, nyomorult kényszerotthonába zsúfolva néz vigasztalan jövője elé a kiközösített zsidóság.
    Munkaszolgálatos kálváriámnak most indul el második szakasza. Az elsőt Erdélyben robotoltam végig. Hosszú hónapok keserű rabszolgasága után leszereltek s haza kerültem.
    Most újra behívtak, és ezúttal nincs irgalom. Rabszolgatársaimmal együtt Hajdunánásra indítanak. Irány Nagyvárad. Vonatunk éjszakának idején lomhán, vontatottan mászik be az állomásra. Itt kiszállítanak bennünket, hogy a nánási vonaton folytassuk utunkat tovább. A sötét, kietlen állomáson áldozati barmok módjára sárga karszalagosan állunk összeterelve s megbújva. Várjuk a nánási vonatot s vele ismeretlen, baljós sejtelmekkel teli sorsunk beteljesedését.
    Most csendőrszuronyok villannak az éjszakába s árva csoportunk már ott áll a kakastollasok gyűrűjében. Még csak igazolni sem kell magunkat. Karunkon a sárga szalag. Nincs mit tagadnunk, zsidók vagyunk. Felmutatjuk Hajdunánásra szóló bevonulási parancsunkat, ahova reggelre várnak bennünket. A csendőröket mindez nem érdekli. Sorakozót vezényelnek s elindítanak bennünket ki az  állomásból, Várad kihalt, sötét utcáin keresztül. Vonul a fáradt, szomorú sereg az ismeretlen cél felé. Végre, hosszú és kétségekkel teli út után ott állunk Várad gettójának kapuja előtt. Oda hajtanak be, e borzalommal teli infernóba. Ott élem át mindazt az írtózatot, melyet a német szadista raffinéria kitervelt és famulusai, a csendőrök zord kárörömmel teljesedésbe visznek.
    Az a néhány nap, amelyet a váradi gettóban töltöttem, az egekig felfokozott tragikus borzalom volt. Láttam az ártatlan emberek tízezreit állati sorban, baromcsorda módjára egybeterelve, a fájdalom és kétségbeesés paroxizmusában. Láttam a kínzókamarákba szánt áldozatok remegő vergődését, a rájuk váró szörnyűségek extázisában. Láttam a mindennel megbékélt, sorsában megnyugvó, péntek estének gyertyagyújtással áldozó, imádkozással Istenhez menekvő családot s láttam sok mindent, ami festő számára amióta a világ világ, témául soha nem kínálkozott. És e pokoli környezetben, bár munkaszolgálatos bajtársaim akkori véleménye szerint a fájdalom és gyász kicsúfolása volt ez, előkotortam hátizsákomból vázlatkönyvemet s ebben a mérhetetlen infernóban, melynek magam is szenvedő és mindennel leszámolt lakója voltam, skicceket kezdtem felvázolni az elém táruló borzalmakról.  Hogy miért s mi célból tettem ezt, jómagam sem tudom. A festő ösztönös, célnélküli vállalkozása volt ez csupán. Visszakerülni valaha a régi milliőbe, felhasználni valamikor is a nyert impreszsziókat, itt, e helyen végképpen kilátástalan volt.
    Határtalan szenvedések és megaláztatások után most mégis visszajöttem. Vázlatkönyvem néhány darabját feldolgozva, itt közreadom, hogy egy szerény festő néma krétája is odaálljon vádlónak azok ellen, akik galád tetteikkel az isteni és emberi eszményeket gyáván és kegyetlenül megcsúfolták.
   
    1945

NAPLÓ
   

Ámos Imre (1907–1944) naplója – amelyet 1937. december 7-e és 1944. április 5-e között, olykor-olykor nagy kihagyásokkal vezetett – először, s akkor sem teljes egészében, 1964-ben a Magvető Almanach első számában került nyilvánosság elé, Németh Lajos előszavával. (Magvető Almanach 1964/I. Magvető Könyvkiadó.)     Az első teljes terjedelmű kiadás húsz évvel később jelent meg (Pataki Gábor–György Péter: Ámos Imre naplója. Ars Hungarica, 1984/1.), majd a kiváló Ámos-kutató, Egri Mária adta közre Ámos Imre: Naplók, versek, vázlatkönyvek, levelezőlapok című forráskiadványában. (Múlt és Jövő Könyvek, 2003.)     Jelen válogatásunk szövege részben különbözik az eredeti kéziratétól. Ámos ugyanis saját használatra és nem kiadásra szánta naplóját, ezért egészen sajátos helyesírást alkalmazott. Például teljességgel mellőzte a központozást, bizonyára a gyorsabb bejegyzés kedvéért. Mivel ez megnehezíti a napló olvasását, sőt helyenként értelmezését is, szövegét – a tartalmi hűség megőrzésével – mai helyesírásunk szerintire igazítottuk át.

ÁMOS IMRE
   
Napló
   
(Részletek)
   
1938. nov. 9. 
Nagy a lelkesedés az egész országban, most vonulnak be katonáink a csehektől visszaszerzett városokba.1 Szörnyű napokat éltünk át az elmúlt hetekben, egy hajszálon függött hogy vérbe boruljon a világ. Egyelőre elcsendesedtek az ijesztő hangok s reméljük hogy hosszú időre kiküszöbölték a háború gondolatát, vagy talán csak erőgyűjtés a még nagyobb és borzalmasabb háborúhoz? Egyelőre a nyugtalanság nem kedvez a művészetnek, nagyobb pangás alig volt még művásárlást illetőleg. A kiállításokon semmi, egyetlen rajz sem cserél gazdát, a műteremben is csak a szomorú, lógó fejű kollégák keresik fel az embert. Mostanában gyakran jön fel hozzánk Bokros Birman.2 Ez az elég idős, remek szobrász egyik napról a másikra él fáradt idegekkel, műterem nélkül vegetál; legutóbb egy gipszkezet hozott fel szárítani, amit egy öregasszony teteméről öntött le a halottasházban; lábán új cipőt ropogtatott, annak az árát szerezte meg ezzel a kellemetlen munkával. Szomorú rágondolni, hogy ötven éves korára, a legjobb kvalitások mellett, annyira se vigye az ember hogy egy nyugodt otthona legyen, ahol dolgozzék. Ez az állapot nehezedik azonban minden komoly művészre. Nálunk is kezdik, külföldi mintára, a művészet olyan irányú bírálatát meghonosítani, amely nem engedi meg az individuális alkotást, hanem néhány magát kompetensnek tartó kritikus szeretné tűzre dobáltatni a neki nem tetsző műtárgyakat, és ami még rosszabb és érthetetlenebb, a művészetet szeretnék áthatni világnézeti elvekkel, miáltal megkötik a gyöngébbek kezét és kitermelik a maguk diktálta művészetet, ami többé nem őszinte, hanem egy programművészetté válik. Szomorúan látjuk, hogy sokan a legjobbak közül is áteveznek a tiszta művészet területéről egy diktált és huszadrangú területre, csakhogy közelebb lehessenek a megélhetésüket megkönnyítő húsosfazékhoz.
    Egyre többször olvassa az ember kritika helyett, hogy ki zsidó, kinek a felesége az, és így tovább, mintha egy művésznek nem a művészete lenne a vallása és hite, mellyel az emberiséget tiszteli és szolgálja. Súlyos, megpróbáltató idők ezek, s azt hiszem, hogy sokáig nem jönnek rá az emberek, hogy ne akarják irányítani a művészeket is; a művészi munka a léleknek teljesen szuverén megnyilatkozása, melyhez idegen ember szelleme nem közeledhet sem jó, sem rossz akarattal anélkül, hogy az az eredmény őszinteségén ne rontana. Hagyják meg a művészt a sovány falatja mellett – amit a mai napokban keservesen szerez meg rendszerint nem művészi munkával –, hogy nyugodt lelkiismerettel tegye vászonra elképzeléseit, ne zavarják és ne kényszerítsék gondolkodásának megváltoztatására. Ma csaknem ott tartunk újra, hogy a katakombákba kell elbújnunk, hogy szabadon dolgozhassunk, mert nem elég, hogy nem lehet kenyérre váltani; munkánkat szeretnék diktálás után csináltatni olyanok, akik nem értenek hozzá.
   
1938. dec. 21.
Hetek óta nem dolgozom, teljes bizonytalanságban élünk a jövőnket illetőleg, hónapok óta nem járt nálunk senki vásárlási szándékkal, a kiállításokra beküldött képeink sem akadtak gazdára, mivel semmi eladás nincs azokon sem. Átmenetileg, hogy a létminimum meglegyen (kis szalonna reggel, este) valami fűszeresnek festünk kulacsokra ornamentikát, persze filléres dotálás mellett, de nem lehet visszautasítani ezt a munkát sem, mert más nem akadna, és élni mégiscsak kell, akárhogyan is. A napokban írtam amerikai rokonaimnak, hátha tudnának valamit csinálni, hogy kimehessünk oda, mert most még le tudnánk mondani pár évre a piktúráról abból a célból, hogy bármilyen munkával kis pénzt gyűjthessen az ember, hogy azután csak festhessen. Itthon ezt nem lehet megtenni. Olyan lealázó, ahogyan visszaszorítanak bennünket csaknem minden foglalkozási ágból; valami szörnyű sötétség fekszik az embereken, mintha meg lennének fertőzve valami bacilussal, ami embertelenül gondolkozóvá teszi őket. Minden baj levezetését az antiszemitizmusban látják, és bár tudják a vezetők, hogy ezzel nem oldják meg az égető problémákat, homokba dugott fejjel végigcsinálják az embereket a legszörnyűbb nélkülözésbe kergető törvényeket. Hiába a tisztánlátóbbaknak figyelmeztető szavai, rövid pünkösdi királyságot jelentő eredményekért kitaszítanak egy embercsoportot a szabadság-egyenlőség-testvériség nehezen kiharcolt bástyáiból. […]
   
1939. jan. 14.
Szörnyű lelkitusákon megyek át, éjjelente felébredek s csaknem mindig azt mondom magamnak: „Ember, ébredj fel, el kell menned innen, ez a talaj nem bírja befogadni a munkáidat, annál pedig több vagy, hogy csak a gyengébb qualitású munkáidból élj, ha lehet abból itt egyáltalán élni. Menj olyan helyre, ahol a te szellemiségedet megértik, és kifejtheted teljes tevékenységedet, és a megélhetésen kívül az emberek doppingoló megértését is megkaphatod.” Utána soká nem bírok elaludni, hiába töröm a fejemet különféle terveken, mindig beleütközöm mint egy szigorú kegyetlen falba: a pénztelenségbe, ami megakadályoz abban, hogy bárhová is elmehessünk. Istenem, pedig mennyi fölösleges pénzt dobnak ki az emberek semmire, szeszélyes nevetséges pózolásból! Valahol olvastam, hogy Hollywoodban egy ócska stúdióban megtalálták Rudolf Valentino állítólagos fürdőkádját, mire a filmsztárok között verseny kezdődött, hogy melyikük szerezze meg az ócska ütött-kopott bádogkádat (melyről talán csak az élelmes amerikai találta ki, hogy köze volt Valentinóhoz) és 10 000 dollárért boldogan vitte haza magához a nyertes sztár (Loretta Young). És hány ilyen hülye pazarlást olvas az ember! Na, de a pénz az furcsa szerzet, azt kerüli el a legjobban, akinek leginkább kellene, s hány komoly ember tört le már amiatt, hogy nem bírta a filléres napi gondok miatt megoldani nagy problémáit.
   
1939. szept. 20.
Újra Pesten vagyunk,3 pár napja otthon voltam a falumban, rettentő rossz hangulatban teltek a napok, a német-lengyel háború és a készülődő európai kitörés teljesen felforgatta az embereket.4 Otthon kaptam kézhez a Poldi bátyámék levelezőlapját, melyen lemondják az eddigi segítségüket (20-20 P). Pont a legjobbkor, semmi lehetőség képeladásra vagy bármilyen más munkára. Rokonaim a legteljesebb önzés álláspontján nem akarják tudtul venni kétségbeejtő helyzetünket; minden oldalról a mély hallgatás; legjobb esetben a velem sóhajtozás, pedig átmeneti segítségről volna szó csak kölcsön formájában, de hát egy festő talán sohasem adhatja meg, tehát nem adnak. Műtermünk nincs, napok óta nem bírok már ránézni becsomagolt, összezsúfolt dolgaimra, mert félek, hogy sírni kezdek; én, a dolgos munkás ember tétlenül ülök egy földszintes szobában, ahol olyan homály van, hogy ha kimegyek, pislogva tudok csak szétnézni, és alig van kilátás megoldásra, mivel mindenütt biztosítékot kérnek, amit most, hogy rosszul állunk, senki sem fog felajánlani eddigi melldöngető rokonaim közül.
   
[1]939. okt. 7.
Hideg szobában didergek, náthásan már elszoktam (négy év meleg lakás után) a fázástól, most újra megtanulom majd, de nem is az a legfontosabb, mert a hidegben beburkolódzhat az ember melegebb rongyaiba, de nem bírja kizárni azt a dermesztő hideget, amely a tespedés, a közhangulat kulturálatlan emberüldözés stb. miatt rakódik le a lelke körül. Hat hete nem dolgozom, nincs külön szobánk és nem bírom rászánni magam, hogy a kályha és szekrények mögé elrakott tekercseket elővegyem. Szörnyen lapos az egész város, se kiállítás, sem más művészeti megmozdulás. Mit is festhetnék most, ha lenne is hol? Nem bírom kizárni magamból a körülöttem levő élet komiszságát, megint csak szubjektív dolgokat vetnék papírra vagy vászonra, ami talán mást nem érdekel.
   
[1939.] okt. 11.
Hetekkel előbb beadtam a kérvényt segély iránt a Képz. Orsz. Szöv.-hez annak ellenére, hogy több egyesület tagja vagyok, felszólítottak, hogy a bíráló bizottsághoz mutassak be pár db. munkát, hogy aszerint döntsenek, hogy megérdemlem-e az esetleg adandó 20-30 P. segélyt. Ma kaptam meg a választ, hogy beküldött képeim alapján nem vehetnek fel a segélyezendők listájára. Nagyon szégyellem magam, hogy levetkőztettem szegénységemet egy műcsarnoki bizottság előtt, amely természetes, hogy nem tartja elfogadhatónak a munkáimat, mivel a saját szűk látószögéből nézi a dolgokat. Szégyellem naivságomat, hogy újra beugrottam egy előre várható dolognak, habár igyekszem megnyugtatni magam azzal, hogy bíztam abban, hogy a velem egy egyesületben levő bírálók (Munkácsy céh) túlteszik magukat azon, hogy másképp festek, mint ők és betartják a KOSZ azon kijelentését, hogy minden felfogást akceptálnak, minthogy segélyről van szó. Gyalázatos idők; a föld alá szeretnék bújni, ha meggondolom, hogy olyanokon múlik pár pengő segítség, akik rövidlátó konzervatív látásuktól megvakultak minden haladó dolog számára.
   
1940. jún. 10.
Készülődünk Szentendrére, s most jön elő belőlem ennek az egész szörnyű évnek a súlya. Ez a vakítóan sötét szoba úgy nyomja a fejemet, mintha mázsás súlyok lennének rajta. Mindenkit hibáztatok, aki ehhez a lakáshoz közel áll és módot adott rá, hogy idejöhessek; felháborít az a tudat, hogy a ház legsötétebb zugában kell tétlenségre ítélve ülnöm, amíg az itteni műtermekben varrodák működnek sötétségnek szánt ruhadarabok készítésével, vagy egész nap lehúzott redőnyökkel alszanak gigolók, akik a sötétség beálltával kezdenek élni. Belecsúsztam egy számomra mindig idegen szituációba, családi körülményekbe, melyeket mindig büszkeséggel féltékenyen igyekeztem távol tartani magamtól. Nem vagyok elég erős ahhoz hogy mindent felrúgva kiragadjam magam ebből a tespedésből, úgy érzem, sem elég nagyvonalú sem elég könnyelmű nem vagyok, pedig ilyen esetben csak az segít egy gyenge emberen. Jaj, hogy undorodtam az olyan lakásoktól, ahova nem ért be a fény és a szembe levő ablakokból bekönyököltek és böfögtek az emberek egymás gyomrába; most én marha mindezt élvezhetem megtoldva azzal, hogy körüljárhatok mosakodni egy folyosón, ahol összetalálkozom törülközővel a vállamon a handlékkal és a cselédlányokkal!
    A rádiók éppen a francia-német szörnyű mérkőzést üvöltik ezer és ezer ember pusztulását5 és én ilyen semmi lakásügyeken nyavalygok.
    Korán reggel bekopogott hozzánk Kelemen Emil6, elbúcsúzott, mert azonnal be kellett vonulnia katonának. Szegény már hetek óta várta a behívóját, pedig, mint mondta, most nagyon jól megy a munka és ma reggel, ki tudja mennyi időre, abba kell hagynia. Egyáltalán nem alkalmas a légkör a munkára bármennyire igyekszik az ember nem törődni a körülötte levő dolgokkal, mégis benne él az időben és a levegő tele van nyugtalansággal ami ránehezedik. Csabáékkal találkozunk naponként, ők is lesik a híreket, hátha valami megnyugtatót hallanak. A munka nemigen megy, dolgozunk eleget, de látszik rajta, hogy nem nyugodt légkörben készült képek.
   
[1940.] júl. 10.
Kapunk előtt (Kucsera F. 1.) állandó vezényszavak pattognak, bakancsokat csapnak a földhöz. Manci7 mondja, hogy itt gyakorlatoznak az öreg katonák. Nem valami megnyugtató ihletet adó légkör a munkához, érdekes, hogy véletlenül egy olyan képen dolgozom, amin az önfeledt festő feje fölött ég a ház s talán csak a tetőn fekvő és tűzzel mit sem törődő angyal nyugtatja meg az embert, ha nézi. Mintha a kapu előtt levő dolgok sugallták volna a képet.8
   
1941. jan. 12.
940. dec. 13. érkeztem vissza munkaszolgálatból. Csaknem három hónapot töltöttem el kemény fizikai munkával; ujjaim reggelente még most is fájnak, nem tudom, nem szereztem-e reumát a hideg vagonok tolásánál és vassínek, talpfák emelésénél. Mulatok magamon, hogy egészen beletanultam a vasúti munkások szakmájába. Balatonaligán hoztunk rendbe egy sínpárt, és ez a munka annyiféle dologból állott, hogy nem is képzelné az ember, legkomiszabb volt a vagonokból kidobálni az apró köveket, mert ennél a munkánál időre kellett végezni, s bizony nemegyszer azt hittük, nem bírjuk a hajszát. Én nem vagyok kényes, falusi gyerek voltam, hát megszoktam az ásó, lapát forgatást, ha nem is oly mértékben, mint ott kellett, így nem tartottam olyan nehéznek a munkát, csak az volt elszomorító számomra, hogy elvettük a kubikosok kenyerét, ugyanakkor el kellett hagyni a palettámat, ecsetemet, és nem hiszem, hogy többet szolgáltam volna fizikai munkámmal a hazának (pedig soha nem húztam ki magamat), mint a piktúrával. Na, de annyi más értelmetlen dolog is van a mai sötét világban, hogy mért csodálkoznék épp ezen? Most újra itthon vagyok, szinte mohón estem neki a munkának, féltem, hogy nehezen fog menni ennyi idő után, de csodálatosképpen egész bőven buzog a munkakedvem, és mintha pótolni akarnám az ellopott időt, nagyon sokat és szerintem elég eredményesen dolgozom. Most a Hunyadi tér 3. III. 1-ben vettünk ki egy világos szobát, amit sajnos csak munkára használhatunk, pedig lakóhelyünk sem a legmegfelelőbb, így reggelente elmegyünk dolgozni, délben ebédre le az Üllői útra9, persze így szétdarabolva időben és térben elég fárasztó, nehézkes az életünk, de mégis jobb, mint a múlt évben, amikor a sötét földszintes szobában alig dolgozhattunk valamit. Nyomasztóan hat ránk a háborús helyzet, az örökös bizonytalanság, a szükség; mindenféle megszorítás lépett életbe, nincs jó kenyér, cukor, tüzelő, az utcák sötétek, ellenségesek annak, aki szereti a vidám, nyugodt világosságot.
    Sokat olvasunk mostanában, ma fejeztem be Kosztolányiról feleségétől írt könyvet, megsirattam szegény nagy embert, mennyit szenvedett ő, aki úgy félt a szenvedéstől. (Feleségem kinyitotta a rádiót, valami szép Haydnt játszanak, nagyon szeretem a komoly muzsikát anélkül, hogy érteném, a minap az Eroicát hallottuk Dohnányi vezényletével, amit szörnyen dirigált, elnyújtotta, agyonfárasztotta azt a hatalmas dübörgő alkotást.)
   
1941. febr. 10.
Valami kis pénzhez jutottunk. Most azután szaladgálok, hogy egy ruhát csináltathassak magamnak. Nálam ez óriási esemény, mert évek óta készülök rá, hogy egy rám szabott ruhát szerezzek (általában rokonoktól levetett ruhákban járok, amik bizony mikor hozzám kerülnek, már eléggé elviseltek). Hány kirakatot néztem végig, hányat hordtam el már képzeletben, és most sem mentem volna bele, ha feleségem nem sürget és szinte kényszerít rá, hogy végre egy új ruhám legyen.
   
   
1941. szept. 8.
Vajda Lajos10 elment tegnap este közülünk. Szomorú életét levegetálta, mindvégig megértetlen művészként küzdött. Kevés hozzáértő a legkomolyabb embernek ismerte, szerintem pótolhatatlan űrt hagyott maga után a szélsőségesen modern ill. absztrakt művészek között. 8 hónapja feküdt. Mikor utoljára láttam, jóízűen evett és bizakodott felgyógyulásában. Két nap múlva halott volt. Mint hozzá közel álló barátok, Bálint Bandival intézkedtünk temetése körül. Budakeszin11 ott voltunk ketten az öltöztetésén, amit két szegény zsidó végzett a kis halottasházban. Hozzátartozói nem tudják, hogy felboncolták, az egyik jelenlevő orvos mondta, hogy nem volt egy cm2-nyi ép felület a tüdején, a tbc alapos munkát végzett. Holtan úgy nézett ki, mintha aludna és mosolyogna álmában, semmi merevség a testében, kezei úgy mozogtak mosdatás közben hajlékonyan, mintha élne, az egész emberen csak a fekete öltések hatottak megdöbbentően; a boncolás nyomai. Halotti ruhájába (pár búcsúszót írtunk) kis papírdarabot tettünk a szíve fölé. Lerajzoltuk többször, de nem akart sikerülni, haja teljesen megsötétedett. Temetése után összejöttünk nálunk és áhítatos csendben leforgattuk rágondolva Beethoven D-dúr hegedűversenyét (ott volt Dési Huber12, Kelemen, Szin13, Bán14, Bálint15, Erdei V.16 és mi ketten.) […]
   
1941. nov. 7.
Most jöttünk haza Vajdánétól, átnéztük a Lajos munkáit, egészen lenyűgöző hatást tettek ránk, különösen a legutóbbi munkái; mintha egy másvilági vagy más bolygóbeli eddig nem látott furcsa szövevényes élet kivetítései lennének; szuggesztív kavargása a vonalaknak, formáknak, kozmikus örvénylések, álombeli figurák toldott-foldott darabjai keringenek a fehér papíron, úgy látszik, minden terv nélkül, mégis, aki rezonál a transzcendens dolgokra érzi, hogy minden vonás (minden eruptív kitörés ellenére) szinte előre kipécézett, tervszerűen egyensúlyban van. Úgy érzem, mintha a legutóbbi dolgai idejében előre érezte volna hátralevő napjai korlátolt számát, minden erejét és gátlás nélküli érzéseit belerajzolta nagyméretű sötét rajzaiba. Nem hiszem, hogy ezeket a dolgait tovább fejleszthette volna, munkássága így befejezett egész, ami ha tovább csinálhatja, csak visszafelé ment volna, vagy teljesen más irányt vesz. Azt mondhatnám munkáit illetőleg, hogy a legjobb időben ment el hátrahagyva egy teljesen érett egész oevre-t.
   
1941. dec. 8.
34. évemet töltöttem be tegnap. Kissé belefáradtam a mesterségemmel járó harcba, mert ahhoz hogy megéljek, érintkeznem kell az emberekkel, főleg festőkkel. Furcsa eset állt elő a mostani KUT17 kiállításon. Bernáth Aurél18 a zsűrizésnél ki akarta dobni képeimet, mire Egry19 – aki évek óta nagy figyelemmel követi munkálkodásomat – rászólt: „Hallgass, Aurél! Te pukkadsz az irigységtől, ezért beszélsz így, ezek remek dolgok és ki fogjuk őket állítani.” Nagyon meglepett a dolog, de rehabilitálva éreztem magamat Egry részéről, aztán másnap elolvastam Kassák interjúját Bernáthtal, ami teljes magyarázatát adja az ő állásfoglalásának. Én neki (Berénynek20 is) túl franciás vagyok és hibáztatják, hogy új kifejezési formák után kutatok, és nem állok meg, mint ők, a jól bevált álláson, ezt meg is mondtam nekik. Persze, ezt a nézeteltérést én bánom meg, mert egyelőre ők irányítják a szűkebb gyűjtők véleményét, igaz, hogy már régen elvágták a falathoz vezető utat ebben az irányban, mert félretették a darab kenyerüket. Nem baj, az egész ügy reakciójaképpen a legkomolyabb emberek részéről (Ferenczy Béni21, Hatvany22 stb.) viszont a legjobb véleményt hallom a képeimről. Úgy látszik, kezdek komoly ellenfél lenni a beérkezettek számára, mert egyre több ellenkezéssel találkozom. Sajnos, nem nagy kedvem van dolgozni; most újra zavaros lett a politikai helyzet, az angol hadüzenet23 újabb légoltalmi intézkedéseket von maga után, ami nyugtalanságot jelent a művészi munkamenet tekintetében. Istenem, csak már újra békesség és nyugalom lenne, hiszen olyan kevéssel beérem!
   
1943. aug. 16.
Nagyon régen nem írtam fel már naplómba semmit. Közben szomorú napjai peregtek le életemnek. 1942. március 18-án bevonultam munkaszolgálatra, kivittek bennünket az orosz frontra, s most 1943. június 29-én szereltek le. Kínos keserves napok emlékei maradtak bennem, egy téli visszavonulás úttalan utakon, hófúvásban, 35-40°-os hidegben. Csak a jó isten védő keze segített meg, hogy hazajutottam. Koroszten-ben24 megbetegedtem flekktifuszban; egy ukrán parasztház földes szobájában feküdtem pár szalmán. A magas láztól és fekvéstől kétoldali tüdőgyulladást kaptam, majd bélhurutot, s persze semmi gyógykezelés nem volt; azt hiszem, hogy Isten segítségén kívül még az a mérhetetlen vágy segített át a betegségen, hogy nagyon haza akartam jutni feleségemhez. Rettenetes, mit szenvedtek az itthon levők, az aggódás és tehetetlenség őrölte idegeiket, lapjaik, amik eljutottak hozzánk, legalább olyan szomorúságot okoztak, mint örömet. Most újra itthon vagyok, a háború talán még kegyetlenebb módon dúl a világon, mint eddig, s hogy mikor lesz újra békesség, csak az Isten tudja. Majdnem két éves kiesést jelent nekem munkámban ez az idő. Odakint rajzoltam, aquarelleztem egyet-mást, de sajnos, a határnál szolgálatot teljesítő csendőr a vizsgálatnál – anélkül hogy megnézte volna ártatlan vázlataimat, miket századparancsnokom engedélyével csináltam – mind eltépte és a szemétbe dobta. Istenem, mit tehettem! Egy művészileg képzetlen, primitív embert úgysem tudtam volna meggyőzni vázlataim ártatlan voltáról, legyintettem szomorúan és eljöttem nélkülük.
   
[1943.] aug. 20.
Ünnepi díszben a város, Szent István napja van, nincs kedvünk kimozdulni, olyan sok ember van, az utcán tolonganak, nem lehet csendesen nézelődni, mint hétköznap. Különben is, ajánlatos otthon maradni, mert azt mondják, hogy az angol rádió légitámadással fenyegette meg Pestet, ami igazán szomorú lenne, ha bekövetkeznék. Istenem, ezt a gyönyörű várost talán megkímélik a borzalmaktól. Igaz, Rómát sem sajnálták, pedig ott pótolhatatlan kincsek pusztultak el, de miért nem céloznak pontosan, ha már rombolni akarnak katonai célpontokat, miért dobálják vaktába le bombáikat? Bár vége lenne már ennek a szörnyű verekedésnek, hát az ember semmit sem javult évezredek óta? Millió és millió ember pusztul el, az eredmény pedig újabb verekedés magjának elvetése.
   
    *
Nehezen tudok visszajutni önmagamhoz; úgy nézem munkáimat, mint egy idegen, aki valamikor festett, ez a másfél éves kényszerű pauza eredményezte, hogy tárgyilagosan tudom nézni a magam és a más képeit is. Megvilágosodott előttem az átélt napok alatt sok minden, amit addig fontosnak tartottam, jelentéktelenné zsugorodott, s amit azelőtt figyelemre se méltattam, jelentőséget nyert. Egyelőre grafikákat csinálok, a fekete-fehér a maga szűkszavúságával, teljesen kifejezi mostani érzéseimet. Érdekes, hogy Hincz Gyula25 munkáit nézve, nála is a rajzokat találtam jóknak, míg a képeit üresnek, nem eléggé mélyen átgondolt és megmunkáltaknak láttam, pedig Hincz fő erőssége a színérzéke. Átnéztem rajzaimat, feleségeméit is; igen sok gyűlt össze évek folyamán. Néha szeretném, ha kérnének tőlem az emberek rajzokat, olyan szívesen adnék azoknak, akik szeretik. Jó lenne látni, hogy örülnek egy-egy szép darabnak az emberek, hiszen pénzt úgyis nehéz művészi munkáért kapni, s valahogy úgy van, hogy amennyi kell, mindig kiparancsolja az Isten.
    1936-ban volt legutóbb kollektív kiállításom, nem túl nagy eredményt hozott, kissé korai volt az első, egy évvel előbbi után, ami igen sokat jelentett számomra; sok barátot szerzett és anyagilag is felemelt a semmiből; a másodikat inkább Lázár26 és szegény Ernst Lajos27 kérésére csináltam meg. Azóta hét év telt el, rendkívül erősen megváltoztam, hiszen a természetes fejlődés mellett is annyi minden volt velem ez alatt (négyszeri bevonulás, Páris, zsidótörvény stb.), hogy a régi felfogásomnak csak a gyökerei maradtak meg, másban teljesen megváltoztam. Míg azelőtt egy narancsvörös vagy mélykobalt színt nem tettem volna föl a vászonra, most a legtisztább színeket tartom a legszebbeknek, igaz, hogy kellőképpen beágyazva a képszerkesztés megkövetelte módon. Igen gyakran absztrakt és szürreális vonatkozású dolgokat kell csinálnom, érzésem szerint, s bizony meggondolkoztat, hogy összeegyeztethető-e az általános művészi felfogással, hogy egyidőben másirányú dolgaimmal, ezeket is csinálom, úgy gondolom, erőszakkal nem szabad kitépni magamból ezeket a hajtásokat sem, hiszen elég objektíven figyelem magam, s ha ez kívánkozik ki belőlem, hát nem szabad megsemmisíteni; a mindent tisztázó idő úgyis szelektálólag hat, és pár év múlva magam is látni fogom meghagyhatom-e őket, vagy sem. A mai idők felszínre sodortak egész sereg gyenge kvalitású művészt; mint a forgószél a szemetet, úgy kapta fel őket a nem magasabb művészeti szempontból ítélő mai hivatalos rendszer, hogy szomorúan hajtja le az ember a fejét. Művészeti könyvek jelennek meg, melyek elhallgatják az igazi értékeket és felmagasztalják a jelentéktelen tehetségeket. Tiltakozni nem lehet, és nem is érdemes ellene. El fog jönni egy tisztultabb szemléletű kor talán, amikor mindenki megkapja majd a maga helyét. (Hol van még ettől Csontváry, Czóbel, Gulácsy, Vajda, Derkovits stb.!) A politikum mely még a művészetbe is beleavatkozik sötét folyó, mely csak majd a mindent kiegyenlítő tengerben, az időben veszti el piszkos foltjait.
   
1943. nov. 7.
Második vasárnapja van nyitva a KUT kiállítása; örömmel látjuk, hogy a szalon termeit megtölti a közönség, nagy érdeklődéssel nézik a kiállított tárgyakat; valami, talán a háború fárasztó évei fogékonyabbá tették őket a művészettel szemben. Sajtója alig van a kiállításnak, oka, hogy nemigen vannak komoly folyóiratok, melyek művészettel foglalkoznának, a napilapok pedig tele vannak háborús és politikai hírekkel, ami most jobban érdekli az embereket. Még jó is, hogy nem mindegyik újság hoz kritikát, mert egyik-másik megbízta ilyen írásával egyik-másik újságírót, aki talán meglátja a hétköznapok apró-cseprő érdekességét és ki tud kerekíteni egy riportot belőle, de képzőművészethez nem ért, amikor ilyeneket írtak (kritikát) azok szörnyű hozzá nem értésről tanúskodnak, és csak rossz irányban befolyásolják az érdeklődő laikusokat. Most zárult Vajda Lajos emlékkiállítása. Kállai28 írt róla szépen a Lloyd-ban és a katalógusban. A kiállítás remek volt, nagyon szépen rendezve, így együtt lévén az anyag, tiszta képet nyertek képességeiről az érdeklődők, persze sok támadást kapott, de csak az abszolút hozzá nem értők részéről. Vajda az absztrakt ábrázolás egészen tiszta, magas fokáig jutott el. Korábbi dolgain még a naturális objektumok jelenléte felfedezhető, de későbbi dolgain valami megfoghatatlan – egyszerre vonzó és taszító erő – köti le a nézőt. Ezeken már nem rajzol és fest Vajda, hanem jeleket ír fel a felületre, melyek hieroglifái egy vége felé közeledő élet vetületeinek. Amiket az utolsó nyáron festett, ill. rajzolt, valami furcsa, szinte más planétákon vagy transzcendens síkon mozgó léleknek látható grafikonjai, kusza és mégis hihetetlenül rendszeresnek mondható vonalak kavargásai, rostos kötegek, melyek egy belső építő erő elrendezését mutatják. Általában, érthetetlen dolgok azok számára, akik az eddigi festészeti formák nyelvét keresik a képeken, de akik rezonálnak egy nagyszerű lélek utolsó vonaglására, akik spekulálás nélkül engedik magukra hatni egy távozó erő grafikába transzponált rezgéseit, azok csodálatot éreznek a Vajda utolsó képei előtt.
   
1944. febr. 6.
Barcsay Jenő29 kiállítása nyílt meg az Alkotás-ban. Nagyszerű művész, aki következetesen megy a maga útján. Most már teljesen megállapodott kifejezési formája van, eddigi sötét képei kissé megszínesedtek, összefogott formái árasztják magukból az erőt, kormos feketéi közül kivillanó fehérek, vörösek zöldek, okkerek.
   
1944. III. 21.
Súlyos napok, nehéz megpróbáltatások várnak ránk, a háború elérte a magyar földet; 30 nem tudhatjuk, hogy mi lesz. Bízunk az Istenben, és erős lélekkel, tiszta lelkiismerettel nézünk a dolgok elébe; mi eddig is a tőlünk telhetőt megtettük a hazáért és emberségünkért. Hiszem, hogy a megpróbáltatások megtisztítják a lelkünket, és bármi történik is velünk, állítom, hogy becsületes, őszinte életet éltünk, úgy is mint művész, úgy is mint ember. Adja az Isten, hogy még folytathassam feljegyzéseimet békességgel az emberi lelkek teljes megnyugvása után! 31
   

  
JEGYZETEK
    1 1938. november 2-án az ún. első bécsi döntés (a náci Németország és a fasiszta Olaszország döntőbírósági határozata) visszajuttatta Magyarországnak a trianoni békeszerződésben Csehszlovákiához csatolt Kárpátalját és Dél-Szlovákiát.
    2 Bokros Birman Dezső (1889–1965): szobrászművész.
    3 Ti. feleségével, Anna Margit festőművésznővel (1913–1991), akit 1935-ben vett el.
    4 1939. szeptember 1-jén Hitler lengyelországi agressziójával kitört a II. világháború.
    5 1940 nyarán a németek lerohanták Franciaországot.
    6 Kelemen Emil (1895–1975): festőművész, grafikus.
    7 Felesége, Anna Margit.
    8 „A festő égő ház előtt” című képről van szó.
   9 Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) egyik jóléti intézménye volt az Üllői úti Menza Academica, ahol a budapesti zsidó egyetemi hallgatók ingyenesen étkezhettek. Az Ámos házaspár is részesült ebben a kedvezményben.
    10 Vajda lajos (1908–1941): festőművész.
    11 Vajda a budakeszi tüdőszanatóriumban halt meg.
    12 Dési Huber István (1895–1944): festőművész.
    13 Szin György (1906–1944): festőművész.
    14 Bán Béla (1909–1972): festőművész.
    15 Bálint Endre (1914–1986): festőművész.
    16 Erdei Viktor (1879–1945): festőművész, grafikus.
    17 KUT (Képzőművészek Új Társasága), amely 1924 és 1949 között állt fenn. Ámos 1937-ben lett a tagja.
    18 Bernáth Aurél (1895–1983): festőművész.
    19 Egry József (1883–1951): festőművész.
    20 Berény Róbert (1887–1953): festőművész.
    21 Ferenczy Béni (1890–1967): szobrászművész, grafikus.
    22 Hatvany Ferenc (1881–1958): műgyűjtő, mecénás, festőművész.
    23 Miután a magyar kormány elutasította Nagy-Britannia ultimátumát, mely azt követelte, hogy a magyar hadsereg december 5-éig vonuljon ki a Szovjetunió területéről, London kinyilvánította a hadiállapotot az Egyesült Királyság és Magyarország között.
    24 Koroszteny: ukrán helység Kijevtől északnyugatra, az egykori Szovjet-Ukrajna Zsitomiri Területén.
    25 Hincz Gyula (1904–1986): festőművész, grafikus.
    26 Lázár Béla (1869–1930): művészeti író, az Ernst Múzeum igazgatója.
    27 Ernst Lajos (1872–1937): műgyűjtő, a róla elnevezett Nagymező utcai múzeumot 1912-ben alapította.
    28 Kállai Ernő (1890–1954): kritikus, művészeti író.
    29 Barcsay Jenő (1900–1988): festőművész, grafikus.
    30 1944. március 19-én a náci hadsereg bevonult Magyarországra.
    31 1944-ben Ámost újra (negyedszer is) behívták munkaszolgálatra. Utolsó munkaszolgálatáról – az 1944. nyarán készített, az ún. „Szolnoki Vázlatkönyv”-ben fennmaradt, nagyszerű rajzait kivéve – nem maradt fenn dokumentum. Haulisch Lenke szerint (Ámos, Corvina Kiadó, Bp. 1966) a türingiai Ohrdruf Kádár György festőművész és Sorr Tibor iparművész 1944 végén még találkozott vele. Ez az utolsó híradás róla.




Ámos Imre rajza





Jankai Tibor: Újonnan érkezettek a gázkamrában (részlet)

VALLOMÁS
   
RADNÓTI MIKLÓS
   
Levél Komlós Aladárnak1
   
Kedves Barátom, mindenekelőtt ne haragudj, hogy egyhetes késéssel válaszolok leveledre.2 Ennek egyik oka hanyagságom és nehézkességem, ez tudom, nem enyhítő körülmény, de a másik ok mindenesetre felmentést ad: nem akartam néhány sorban válaszolni Neked, nem akartam csupán a kérdésedre felelni.
    Azonban essünk át előbb ezen, ez az egyszerűbb rész. Természetesen félreértés történhetett, azért „természetesen”, mert szinte megszoktam már, hogy a mondások nem úgy kerülnek tovább, ahogy elhangzottak. Nem vagyunk „fachéban”, csak elhidegült közöttünk a barátság a zsidókérdésben… stb. (s ezt őszintén fájlalom). Legutóbb Vihar Bélával beszélgettem ilyen kérdésekről s ő Rád hivatkozott valamelyik érvével kapcsolatban. Mondtam, hogy Veled nem értünk egyet ebben stb… ennyi az egész, szó sincs semmi haragról, vagy másról. Viszont baráti mozdulatod, hogy e néhány sort megírtad, s az, hogy e kérdésben nézeteimet hallomásból ismered, mint írod, indít arra, hogy ne csak a föntieket írjam meg Neked. Úgy emlékszem, hogy mi beszélgettünk ezekről a dolgokról, s ha Te nem emlékszel, mégis meg kell magyaráznom magatartásomat s hogy miért utasítottam vissza kétszeri szíves szerkesztői meghívásodat (Ararát-almanach), miért nem csatlakoztam munkádhoz, miért hidegült el a viszony köztünk, miért helytelenítem vállalt szerepedet, kritikai szempontjaidat stb. Igyekszem megmaradni a levélforma keretei közt s ha itt-ott talán töredékes leszek, folytasd, légy szíves a gondolatot, hisz nem új és nem ismeretlen előtted, igyekszem a műfaj lazább törvényeivel kissé kényelmesebbé tenni ezt a nehézkes explikációt.
    Hogy is kezdjem… A szobám falán három „családi kép” van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik „nem bennfentes” látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: „a nagybátyád?” vagy „a rokonod?” Igen, felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitét vállaló Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmiesetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Nem mondtam ezzel újat Neked, azt hiszem. Ezt így érzem és ezen a „belső valóságon” nem változtathatnak törvények.
    Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, „zsidó felekezetű” vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem „szellemiségem” és „lelkiségem” és „költőségem” meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom „életproblémám”, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, „életileg”), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy-Meizlernek, Féjának, vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én „nemzetem” nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és máskép gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is, – (ne nevess ki, tudom, hogy megjártad a háborút, de az más volt, nem volt megalázó) kiszorítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érő költőcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkező napok, hónapok, évek tudatában is. S ha megölnek? Ezen ez sem változtat. Kissé patétikus vagyok, ne haragudj, s ez a levél is nyúlik, nyúlik s úgy érzem, semmi újat nem mondok Neked, s hogy egyetértünk. Vitatkozz!
    Mibe kötnél bele? Igen, tudom már, visszatérek. Nem érzem zsidónak magam. Miért vagyok mégis zsidó vallású? A valláshoz semmi közöm, a faj, stb., szellemalakító erejében csak igen-igen kis mértékben, vagy még annyira sem hiszek. Hát nehéz megmagyaráznom s nehezítésül még hozzátehetem, hogy ha valláshoz egyáltalán közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm. Költői pályám legkezdetén, huszonkétéves koromban elkobozták a második verseskönyvemet, pörbefogtak és elítéltek vallásgyalázásért.
   
    Huszonkét éves vagyok. Így
    nézhetett ki ősszel Krisztus is
    ennyi idősen; még nem volt
    szakálla, szőke volt és lányok
    álmodtak véle éjjelenként!
   
    Ez volt a vers, Töreky súlyosbító körülménynek vette, hogy „más vallás tisztelete tárgyához hasonlítja magát” s majdnem egyetemi pályámba került, mert a József Attila révén legendássá lett Horger Antal kari ülés elé vitte a dolgot. Sík Sándor mentett meg, sőt a piarista-rend tagjai nevében levelet adott a táblai tárgyalásra, mely szerint egyházi szempontból semmi kivetnivalót nem találnak a versben. A Tábla felfüggesztette a büntetést, el is évült. Akkoriban elhatároztam, hogy megtérek, hogy ne „más vallás” jelképeivel éljek, mert ez nékem nem „más” vallás, az Újtestamentum költészete ép úgy az enyém, akár az Ótestamentumé s Jézusban is „hiszek”, nem tudok jobb szót rá, bár a hit… De aztán egyre rosszabb lett zsidónak lenni, itt-ott előnyöm lehetett volna a „vallásváltoztatásból” s ez megcsúfította; a gyámomat egyre jobban megszerettem, neki nagyon rosszul esett volna stb. Szóval maradtam vallásra is zsidó. De költőségem szempontjából ez nem lényeges. A tanúsítványos Vas István költészetében több szerepe van a zsidóságnak, mint az enyémben, vagy a zsidó Zelk Zoltánéban. Nem hiszek hát a „zsidó író”-ban, de a „zsidó irodalomban” sem. A gyakorlat, ne haragudj, engem igazol. Néha nézegetem a zsidó lapokat… féltehetségek és gyönge tehetségek menekülnek egy kis meleg közösségbe, mert a szabad írói versenyt nem bírták volna zsidótörvény és 1942 nélkül sem, és két-három ragyogó költő és író, kenyérért, száraz kenyérért és nagyon kicsinyke elismerésért. Mert ott is szolgálni kell, sőt kiszolgálni. S láttam híradást irodalmi estről, amiben Csergő Hugó neve „fettel” volt szedve, a Szép Ernőé „petittel”. S az olyan író, aki azelőtt nem vett részt zsidó irodalmi megmozdulásokban – de most, a zsidótörvények óta felfedezte magában a zsidót – kicsit olybá tűnik nekem, mint a nevét visszanémetesítő sváb származék, kicsit disszimiláns nekem. Ezért sem adtam írást felekezeti kiadványnak. S esztétikai síkon? Vihar Béla beszélt valami zsidó antológiáról. Ingerkedve mondtam neki: ha Patai, Csergő, Szabolcsi, Sós, Barát stb. kimaradnak belőle, de Szép Ernő, Nagy Z., Füst M. és Vas István (mert faj vagyunk, ugye, maguk szerint?) benne lesznek, akkor szép magyar versgyűjtemény lesz. Körülbelül ez a véleményem a „zsidó irodalomról”. Ne haragudj, hogy agyonírtalak, Te vagy az oka, a megtisztelő kedvességed s ne haragudj, zavaros talán ez a levél, de valamit mégis mond, ha vázlatosan is arról, hogy mit gondolok ezekről a dolgokról. Szeretettel és tisztelettel köszönt igaz híved…




Jankai Tibor: A félelmes menet






Ámos Imre rajza

MÉRLEG
   
PAPP LAJOS
   
Radnóti-stációk
   
„Jelentkezzenek az Abdán meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozói. A győri Izraelita Szentegylet felkéri az alant felsorolt, Abda községben exhumált, június 25-én a győri zsidó temetőben eltemetett, meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozóit vagy azokat, akik az alanti, meg nem állapított kilétű munkaszolgálatosokra az itt közölt ismertetőjelek alapján ráismernek, hogy a győri Izr. Szentegyletnél, Győr, Kossuth Lajos utca 5. sz. írásban vagy személyesen jelentkezzenek. Megjegyezzük, hogy az itt felsorolásra kerülők még semmiféle veszteséglistán nem szerepelhetnek, tekintettel arra, hogy kilétüket a velük együtt eltemetett, az enyészet által sulyosan megrongált okmányokból csak most állapitottuk meg.” (Uj Élet, 1946. augusztus 2.)
   
    „… 12. Dr. Radnóti Miklós névre szóló névjegy. Levélboriték… Budapest, V. Pozsonyi ut 1. sz.… Keresztlevél… különféle iratok, kettő aranyfog, polgári személyi lap… Anyja Grósz Ilona, Apja: olvashatatlan. Szül. 1909. május 5. Budapesten. Fejlövés.”
    (Részlet az exhumálási jegyzőkönyvből.)
   
    „… Az itteni koporsó nélkül elföldelt 20 férfi holttest között a kihantolás során volt egy, akinek a nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvizzel és az oszlásban levő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett kis jegyzetfüzetet. Ezt napon megszáritottuk, és a talajtól óvatosan megtisztitottuk. A verses formájú szöveggel teleirt kis füzet első lapján Radnóti Miklós neve állott, mindezt ceruzával írta az elhalt. Ez is, mint fontos személyi adat, a vizsgálóbiró számozott borítékjába került, további nyomozás céljából.”
    (Dr. Ruppenthal Miklós bírósági orvosszakértő leveléből.)
   
    „… Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
    súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
    Halált virágzik most a türelem. –”
   
    (4. Razglednica, Szentkirályszabadja, 1944. október 31.)
   
    *
    A költő meggyilkolásának időpontját alapos utánjárásra, az egykori fogolytársak és őrök, Abda környéki lakosok mint szemtanúk nyilatkozataira támaszkodva Kőszegi Ábel 1972-ben megjelent Töredék. (Radnóti Miklós utolsó hónapjainak krónikája) című munkájában – amelyben az 1944. május 18-án megkapott harmadik és utolsó SAS-behívó kézhezvételétől s a 20-ai bevonulástól a mártíriumig követi nyomon Radnóti útját – 1944. november 8-ára teszi. A krónika a bori Lager Heidenau-ban töltött nyári hónapokat mind a front közeledése s az egyre gyakoribb partizántámadások miatti kiürítést és az azt követő „halálmarsot” egészen Győrszentmártonig1, illetve Écsig, az utolsó nap, november nyolcadika délelőttjéig részletgazdagon s hűséggel rekonstruálja. (Itt Écsen, a községháza előtt száll fel a két szekér egyikére a beteg, járni már képtelen költő, az orvos utasítására. Győrben a szekerek elszakadnak a menetoszloptól. A kórházhoz hajtanak, de túlzsúfoltság miatt ott nem veszik át a betegeket, ugyanígy a másik, iskolában berendezett szükségkórházban sem. A két szekeret kísérő katonáknak az altiszt vezetésével este Mosonmagyaróváron jelentkezniük kell alakulatuknál, különben mint szökevényekre, felkoncolás vár rájuk. A kocsisok „rövid fuvart” vállaltak, haza akarnak menni. S immár Bortól egyfolytában a foglyokat és őreiket kíséri, követi a közeledő front ágyúmorajlása, foglyok és őreik egyformán menekülők, elhatalmasodó rettegéssel.)
    Dienes András – Petőfi tragikus életútjának, halálának kutatója – Kőszegit megelőzően, 1960-tól két éven át kutatta Radnóti halálának körülményeit. 1962 augusztusában azonban Balatonalmádiba utaztában a vonaton eltűnt irattáskája, vele jegyzetei és kézirata. Jegyzetei később sem kerültek elő. Ő már teljes bizonyossággal állította, hogy az abdai tömegsírt magyar katonák ásatták a két szekéren levőkkel, magyar katonák lövöldözték őket egymás után bele az általuk ásott gödörbe. Tettükre nincs mentség; csak magyarázata lehet, hogy az események során, amelyek a pokoli menetelést kísérték, a helyzet, a körülmények kegyetlenkedőkké, gyilkosokká tehettek s tettek is eredendően talán józan s nem elvetemült embereket. Hogy a menekülés kimenetelének bizonytalansága, a torkot szorító félelem, a sokkoló rettegés megbénította lelkiismeretüket s elvesztve minden erkölcsi gátlást, ott a Rábca-parton, Abda határában így választották a legegyszerűbb, leggyorsabb s leginkább célravezető megoldásként a magatehetetlen munkaszolgálatosok meggyilkolását.
    És Radnóti? Egy parasztasszony emlékezni vélt rá, hogy amikor a gátőrház irányába indult azon a novemberi napon, látott egy férfit a munkaszolgálatosok között, aki a szekérkeréknek támaszkodva ült, és írt egy füzetbe. Amikor ő visszafelé jött már a gátőrrel, a férfi nem írt, hanem csak feküdt a gát oldalában, arccal a bécsi országút felé, és az eget nézte. Így volt-e, vagy másképpen volt? A kérdésre nincs hiteles válasz. Mint ahogy a kocsisokat s a kísérő katonákat és a vezető altisztet sem ismerjük. Ha élnek is, hallgatnak; halálukig hallgatni fognak arról a napról.
    De mit is mondhatnának el? Kérdések sorjáznak csak, gyötrőek s megválaszolhatatlanok…
    Miért kellett a költőnek meghalnia; neki, aki annyira tudott örülni az életnek, a napsütésnek, feloldódni minden boldog pillanatban, minden sugaras idillben? Miért nem rejtőzött el, amikor mások elrejtőztek? Miért nem hallgatott pályatársaira, barátaira, akik feleségét is bújtatták azután a nehéz időkben? Hiszen tudta, tudhatta már, hogy harmadszorra nem lesz visszaút. Tudta, miután szinte tudósi alapossággal megfontolt minden eshetőséget, hogy az út végén ott „fú a förtelmes halál”.
   
    *
    A halál óhajtása? Ödipusz-komplexussal párosult bűnhődésvágy, mint ahogyan Huszonnyolc év című versének pszichologizáló elemzői állítják? Túlérzékenység? Neurózis, mely a bántó világ elleni indulatot önpusztító szenvedélybe fordítja át? Vagy mániás lobogású mártír-elszánás, hivalkodó messiás-póz? Enerváltság, individualista dekadencia? Forradalmi tett, egy forradalmár hősies sorsvállalása?
   
    Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
    bokorból bíborban bútt elő
    és lassan vonult a réten át
    két fölpattant ajkú szerető;
   
    és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
    gőzölgő katonák jöttek reggel,
    homlokukat rohamsisak ótta,
    erős illatok szálltak utánuk,
    férfisorsunk nehéz lobogója.
   
    (Jaj szőke gyermekkor, de messzire szálltál!
    ó, hóhajú vénség, téged sem érlek el!
    a költő bokáig csúszós vérben áll már
    s minden énekében utolsót énekel.)
   
    Tegnap és ma című versét 1936-ban írta, pontosan nyolc évvel meggyilkoltatása előtt. Nem mérhető későbbi nagy versei, az eclogák s különösen az utolsók, a nem is e világi tisztaságú, emberfölöttien tömör razglednicák és az Erőltetett menet mértékével. Mégis, valamiben szinte minden utána írt vers formai előképe. Ebben a versben ugyanis didaktikus precizitással valósítja meg azt, ami utóbb – ha tetszik szemléletként, költői látásmódként, ha tetszik a közlés kereteként, a vers belső formájaként, struktúrájaként – művei mindegyikében tettenérhető. Ez az idillnek és az idillt erőszakosan leromboló valóságnak drámai ütköztetése; egy sajátos, ellenpontozó szerkesztésmód. De ennél több is tán. Lehetséges, hogy Huizinga humanista életfilozófiája, a természetes és idilli életvitelben feloldódó, szabadon játszó homo ludens éli itt át drámai kudarcát, verődik vissza tépetten, véresen a tudatlan és jóra, szépre érzéketlen hatalom, a nyers erőszak fenyegető betonfaláról. A korszak polgári liberális értelmiségének sorstragédiája szól át ezeken a konkrét vers-búcsúzásokon, ezeken az „utolsó énekeken”. Az éthoszra, a mindenen felülálló erkölcsösségre alapozott passzív ellenállásé; az emberi méltóságé, mely ím, a gyilkos és törvénytelen káoszban mutatja fel bátran az értékek rendjét, a külső és belső tisztaságot – halálraszántan, mégis törhetetlenül.
    S mi táplálja föl 1936-ban az erőszaknak, a háborúnak az „előérzetét” Radnóti versében? Váteszi képesség, különös jövőlátó adottság? Aligha. A költőt nem hevítette a látnokok, jósok egzaltált lobogása. Sokkal inkább tudatos költő volt, csakhogy a poeta doctus-nak nem a babitsi fajtájából. Nem a „tudós” volt, hanem a „mindig-tanuló”, a világra nyitott lélekkel, érzékenyen figyelő s reagáló intellektuális típus. Ez a nyitottság, ez a tudnivágyás magyarázza, hogy versei gyakran olvasmányaiból, így szerzett információkból táplálkozva hevülnek, nemesednek alkotássá, s nem közvetlen valóságélmény, átélt-szenvedett tapasztalat serkenti őket. Ezért is érzi később, tábori magányában a tudós barátokkal való beszélgetések, disputák hiányát oly keservesen, mégha tehetsége erősebb is annál, hogy művészete megsínylené ezt a magányosságot, szellemi elszigeteltséget.
    1936 sorsfordító éve a Horthy-rezsimnek s díszmagyarban parádézó uralkodó osztályának. Noha Gömbös Gyula demagógiája és kalandor külpolitikája népszerűtlenné lesz, magát Gömböst a csúfos bukástól csak halála menti meg, a megszerzett hatalomban már berendezkedő német fasizmus agresszivitása nyíltan megmutatkozik. Darányi Kálmán kabinetjének programja nem tetszik a náci Németországnak; ügynökeik megjelennek a dunántúli svábok közt, szervezik a Volksbund csoportjait, térképeket terjesztenek, amelyeken a Német Birodalom határa a Balatonnál van, s a MOVE kormányellenes puccsot készít elő, a jobboldali sajtó pedig tele van uszító, a kormány politikáját vadul támadó, fajgyűlölettől csepegő cikkel. A Milotay-féle zsurnalizmus virágkorát éli. A hol angol, hol francia orientációval kacérkodó uralkodó körök megrettennek. 1937-ben Darányi tisztelgő látogatást tesz Hitler Németországában. 1938-ban a magyar tisztikar kardcsörtető memorandumot nyújt be a kormánynak, amelyben a fegyverkezés meggyorsítását, a baloldali agitáció radikális korlátozását, zsidótörvények bevezetését s a szélsőjobboldal szélesebb szervezkedési szabadságát követeli. Darányi 1938. március 5-én, Győrben elmondott beszédében bejelenti az új fegyverkezési programot, s ugyanott az első zsidótörvény kidolgozását is. Pár nappal később megtörténik az Anschluss; a náci Németország bekebelezi Ausztriát. A Wehrmacht egységei Magyarország határán állnak.
    1936 ennek a nyílt fasizálódáshoz s a háborúba való belesodródáshoz vezető „meredek útnak” tehát különösen fontos szakasza. A mind erőszakosabb, mind nyíltabb fasiszta, fajgyűlölő, antiszemita uszítás légkörében egy, a spanyol vagy a francia népfrontpolitikához hasonló fellépés lehetőségében bízni nem tudó vagy nem merő, szervezett tömegkapcsolatokkal nem rendelkező értelmiség az ellenállásnak csak azt a módját választhatta, amit Radnóti Miklós választott életében és költészetében.
    S az események egyre vadabb iramban követik egymást; Darányit Imrédy Béla váltja fel a miniszterelnökségben, s az elsőt 1939 karácsonyán a második zsidótörvény, amely már a náci ideológia szellemében, faji alapon korlátozza a zsidóság emberi jogait. Radnótit 1940-ben, nem sokkal a második zsidótörvény hatályba helyezése után viszik el első ízben munkaszolgálatra. Erdélybe, Szamosveresmartra kerül. A román erődvonalat bontják ott a munkaszolgálatosok.
    1940-41-ben Magyarország teljesen Berlin befolyása alatt áll már. Teleki Pál erőtlen kísérleteit egy lavírozó politika folytatására a Jugoszlávia lerohanásába való bekapcsolódás végérvényesen zsákutcába juttatja; az angol kormány közli: a magyar csapatoknak a támadásban való részvételét Anglia casus bellinek tekinti. Teleki öngyilkos lesz, utóda, Bárdossy László pedig már nyíltan nácibarát és háborúpárti politikát folytat. Ő jelenti be 1941-ben a zsidók és keresztények házasodását megtiltó harmadik zsidótörvényt a Parlament ülésén, s ugyancsak ott Magyarország háborúba lépését a Szovjetunió ellen.
    A második SAS-behívó 1942 nyarán érkezik Radnóti címére. Újra Erdélybe kerül, Nagyvárad környékére. „… Rossz és nehezen viselem egészségileg is. Gyöngébb az alap, mint negyvenben. S lelkileg is, úgy látszik, rosszabbul és rosszabbkor jött az egész…” – írja 1942. augusztus 5-én kelt levelében. Október végétől a hatvani cukorgyárban dolgozik, majd Pestre kerül, ahol – 1943 nyarán barátok, írótársak közbenjárására – leszerelik és felmentik a további szolgálat alól.
    A megkönnyebbülés, a reménykedés, a csalóka ábrándok hónapjai… Horthy és újabb miniszterelnöke, Kállay Miklós tudják már, hogy Németország a háborút menthetetlenül elvesztette. A „kilépésre” irányuló kísérletek azonban bátortalanok és felemásak. S a Margarethe-terv nem is hagy rájuk időt. 1944. március 19-én a német csapategységek (csaknem 10 hadosztály) megszállják Magyarországot. Sztójay Döme fasiszta, szélsőségesen jobboldali kormánya megkezdi „a zsidó kérdés végleges megoldását”.
    Radnóti április első napjaitól nem mozdul ki a lakásából; a megbélyegző sárga csillagot nem hajlandó viselni. Élt-e még benne a remény? Hiszen tudhatta, hogy a német megszállás után a felmentés érvényét vesztette… S 1944. május 20-án be kellett vonulnia az „utolsó út” kezdetét jelző harmadik SAS-behívóra. Kénytelen volt abbahagyni Shakespeare Vízkeresztjének fordítását, a második felvonás közepén, hogy a „közérdekű munkaszolgálat”-nak eleget tegyen.
   
    *
    S az igazi munka, a versek, fordítások… Még 1936-37-ben, Vergilius bukolikus költeményeinek fordítása közben fogalmazódik meg benne az eclogák terve. Az 1938-ban írt Első ecloga mottójául is Vergilius-idézetet választ, s ragaszkodik a pásztorköltemény formai hagyományaihoz is. A pásztor és a költő dialógusában, e látszólag szelíd, méla diskurzusban az események drámai tudósítása rejtezik s bomlik elő… García Lorca halott!… hova futhat a költő?… nem menekült el drága Attila se, csak nemet intett folyton e rendre. S Radnóti vall, hitet tesz tudatos sorsvállalásáról: „Írok azért, s úgy élek a kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt…” A kibomló levelek mind ennek az elszánt sorsvállalásnak a tükrözői; örökhagyó vallomások, búcsúzások élettől, örömöktől, barátoktól, feleségtől. Az élőt az élőkhöz kapcsoló szálak fájdalmas sorra elpattanásának hangjai. A meggyilkolt Lorcát búcsúztató vers „költő voltál – megöltek ők” kegyetlen tanulsága visszhangzik tovább verseiben. Talán az öngyilkosság gondolata is fölmerül benne. „Némuljak én is el? mi izgat versre ma, mondd? a halál? – ki kérdi…” – írja Nyugtalan órán című versében s öngyilkosságokról tudósít a Csütörtök című vers is. De elfojtja magában ezt a gyöngeséget. A Tajtékos égben írja: „… Lenyúl egy ág. Nyakonragad? nem vagyok gyáva, gyönge sem, csak fáradt…” A Két karodban mindenről megfeledkezni akaró szerelmes idillje után a Második ecloga gyönyörű humanista vallomása tiltakozik a Repülő és a Költő dialógusában a háború, a pusztítás embertelenítő, léleknyomorító kegyetlensége ellen. S a Harmadik ecloga pusztuló emberi értékekről leltárt készítő elégikus fájdalma után újabb halottaktól, Babits Mihálytól, Kosztolányitól, Dési Huber Istvántól, Bálint Györgytől búcsúznak el a versek. Aztán a hazaszeretetnek a kétségbeesésből elívelő himnikusan szép vallomására, a Nem tudhatom soraira immár a véglegessé lett elszigeteltség, a lélekmagány borzongat a Sem emlék, sem varázslat-ban:
   
    … magamban élem én már mindazt, mi hátravan,
    nem nézek vissza többé, s tudom, nem véd meg engem
    sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
    ha megpillantasz, barátom, fordulj el és legyints.
    Hol azelőtt az angyal szállt a karddal, –
    talán most senki sincs.
   
    A vers megírásának dátuma: 1944. április 30. A költő ekkorra már számot vethetett élettel-halállal, minden dologgal. Az utolsó utat, az „utolsó énekek” útját így, a halálra eltökélten járja végig. A versekből majd már nem is a humanista szellem kiált, tiltakozik a gyilkolás ellen, hanem a meztelen életösztön vergődik és sikolt. Feledhetetlenül, megrázóan, ahogyan az Erőltetett menet-ben is: „… de hisz lehet talán még!…”
    Aztán kihunyt a megmaradni-élni akarásnak ez az utolsó szikrája is. Aki az úton vánszorog dagadt-sebes lábbal, fásultan, üres tekintettel, már nem a költő, már nem is az ember, aki él, csak vérző, lüktető fájdalom, rángó hús-csont-idegcsomó.
    1944. november 8., Abda. Lövések; koporsó nélkül, sebtében elföldelt húsz halott. Tömegsír.
   
    *
    Ma hová vezet az út?




Jankai Tibor: Kivégzett munkaszolgálatosok (részlet)

SIMOR ANDRÁS
   
A világ ellen készülő lélek gyakorlata
   
A Tajtékos ég egyharmada szerelmes vers, vagy olyan lírai vers, amely a szerelemről is szól. Beszédes ez az arány, és önmagában is jelzi, hogy Radnóti számára élete utolsó szakaszában mit jelentett „szerelme rejtett csillagrendszere”. A kötet első szerelmes verséről Napló-jában is ír:
   
    [1938.] október 12.
    Frankl Sándornak mutatom a Szerelmes vers-et, néhány napja írtam. Egészen elfullad a gyönyörűségtől – Látja, az ilyen vers az, amin Isten kezét érzem. Egy igazi költő gyakran ír sikerült, kitűnő, sőt remek verseket, de néha-néha olyant, amin Isten kezét érezni, ami – csoda és nem művészet! – A különbség meghatározása kitűnő.
   
    Figyeljünk fel a naplórészlet egyik szavára. Radnóti számára csoda a hétköznapi szerelem, ám erről a csodáról csak szemérmes tartózkodással tud szólni. Ahogyan elődje tette, a niklai magányos, a világ ellen védekező nagy Egykori.
    „Radnóti talán az egyetlen mai fiatal költő, akire Berzsenyi hatott. Alig észrevehetően, de jótékony, termékenyítő erővel dolgozik költészetében ez az értékes örökség” – írja 1939-ben Bálint György. Maga a költő három évvel hamarabb vallott erről, a Nyugat-ban.  „Leveszem a polcról a könyvet. Tizennégy éve kísér. Bánóczy-féle jó szövegű kiadás, Remekírók Képes Könyvtára. Négy éve a képeket kiszedtem lapjai közül és újraköttettem. Könnyen nyílik, s a verseket nem kell keresnem. Gyerekkorom óta gyakran és hetekre visszatérő olvasmányom.
    Utoljára tavaly nyáron olvastam és hordoztam a hónom alatt napokon át. Akkor, mikor hétévi jegyesség után elhatároztuk a feleségemmel, hogy összeházasodunk, lakást bérlünk. Kemények voltunk és súlyosak, mint a hegyek, és úgy is mozogtunk a készülő háború röpülő árnyai közt.
   
    Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
    A Dardanellák bércei dörgenek,
    A népek érckorláti dőlnek,
    S a zabolák s kötelek szakadnak.
   
    Ijesztő gondokkal mellünkön aludtunk, s szabad perceink lélegzetét Berzsenyi segítette, könnyítette. A világ ellen készülő lélek gyakorlata volt.”
    „Állandóan a halál közelében él, mégis örök reménykedő” – írja Berzsenyiről a Járkálj csak, halálraítélt és a Meredek út költője, mintha önmagáról írná az eszszét.
    A világ ellen készülő lélek a visszafogott szenvedélyt tanulja el Berzsenyitől. A nagy előd szemérmes líraisága munkál a Tajtékos ég szerelmes verseiben is. Olvassuk párhuzamos versekként Berzsenyi Levéltöredék barátnémhoz és Radnóti Csodálkozol barátném… című versét:
   
    Berzsenyi:
    Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
    S távolléted alatt kedvem miben lelem?
   
    Radnóti:
    Csodálkozol barátném, – miért vagyok sovány,
    világok gondja rajtam, világok gondja fáj.
   
    Berzsenyi:
    A képzelet égi álmába merűlök,
    S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
   
    Radnóti:
    Ó, bárha azt hihetném, futóbolond vagyok,
    rögeszméim között ím lobogva futkosok,
    de háború van, látod, s utána rom, mocsok
    marad csak és oly mindegy: átélem? meghalok?
   
    Berzsenyi:
    Az őszibogárnak busongó hangjai
    Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
    S az emlékezetnek repdeső szárnyai
    Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.
   
    Radnóti:
    … s mosolygok néha mégis, mosolygok néha, mert
    a földbebútt mag is csak örül, hogy áttelelt.
   
    Berzsenyi:
    Még két mulatótárs van ébren mellettem:
    A szelíd szerelem hamvadó szikrája
    S bús melencholiám szomorgó nótája.
   
    Radnóti:
    Rád gondolok barátném s szerelem, szerelem,
    egy tigrisléptű álmos szeszély játszik velem.
   
    A „szelíd szerelem hamvadó szikrája” és a „tigrisléptű álmos szeszély”, a „képzelet égi álma” és a „rögeszméi közt lobogva futkosó futóbolond”, az „őszibogár” és a „földbebútt mag” képei mögött rokon alkatú költőkre bukkanunk. Az időmérték és a magyaros ritmus ötvözése is rokonítja őket, a kötött forma mindkettőjüknél a lélek védekezése és egyetlen lehetséges megszólalási módja. A vulkán nem a kitörés ritka pillanataiban vulkán elsősorban, hanem akkor, amikor a föld alatt fortyog, ijesztő fegyelemmel. Ijesztő fegyelem árad a Berzsenyi-sorokból, és ezt az ijesztő fegyelmet csodálja és tanulja el a világ ellen védekező Radnóti Miklós.
    De nemcsak a költői alkat hasonlóságáról van szó.
    A szerelem a vizsgált periódusban már egyik költőnél sem lángoló szenvedély, nem küzdelem, nem udvarlás, hanem az önéletét őrző ember menedéke. Ebből a szempontból mellékes, hogy a szerelmes természetű Berzsenyi voltaképpen érdekházasságot kötött, s nyilván ezért is csitult el benne a mohó férfiszenvedély. A lényeg az, hogy elcsitult.
    A Tajtékos ég Radnótijának szerelmes versei nem a Szerelmes játék vagy Az áhitat zsoltáraiból kéziratban maradt darabjainak hangján szólnak a szerelemről. A fenyegetettség, a közelítő halál árnyékában élő költő, akit „új fájdalom űz a világban, mindig újra csak új!”, harmincöt évesen, egyre soványabban már nem veti magát a szerelembe, asszonya nyakán a konty már nem „olyan, mint szuszszanó arany pont egy boldog vers után”, mert nincs boldog vers, csak félelmes világ van. A szerelem rejtőzés, hiszen „béborult az élet vidám álorcája!”, lélegzetvétel két tanóra közt, elmélkedés a füst szárnyán, s reménykedés, hogy „mint a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty”, őt is újraszüli, „az ifjú régi tetőkre, a vágy kamaszos vadonába” röpíti. De hová lett a kamaszos vadon? Berzsenyivel vallja: „Már elestveledtem…” Még csillog felé a szerelem, a testi szerelem, de a világ minduntalan azt kérdezteti vele: „szerelemről írhatok én még?”
    Radnóti szerelme az álom sötét egébe zuhan, amelyből motyogva, szavalva, süvöltve ébred, és két karját úgy tárja ki, „mint félelemtől borzas madár rebbenti szárnyát, ha árny leng a kertben”. A felriadót a halál ijeszti, s álmába visszahullva „talán egy más halált” álmodik tovább. Ennek a szerelemnek leheletfinom dala a Két karodban:
   
    Két karodban ringatózom
    csöndesen.
    Két karomban ringatózol
    csöndesen.
    Két karodban gyermek vagyok,
    hallgatag.
    Két karomban gyermek vagy te,
    hallgatlak.
    Két karoddal átölelsz te,
    ha félek.
    Két karommal átölellek
    s nem félek.
    Két karodban nem ijeszt majd
    a halál nagy
    csöndje sem.
    Két karodban a halálon,
    mint egy álmon átesem.
   
    Két szövetséges, egyenrangú ember szerelmének dala ez. Az igazi európaiság éneke 1941-ben, s ettől egyike a legnagyobb magyar szerelmes verseknek.
    Nagyságát még nyilvánvalóbbá teszi, ha ellenverseivel vetjük össze. Nem akármilyen költő írta meg Radnóti szerelmes verseinek ellenpárjait, hanem a Semmiért Egészen költője, Szabó Lőrinc. Szabó Lőrinc szenvedélyes erotikájú szerelmes versei, amelyek voltaképpen a szeretkezés himnuszai, már 1923-ban az önfeladás elvére épülő szerelmet követelik meg a nőtől:
   
    Félek tőled, akkor is, ha kívánlak,
    szeretlek, s mégis titkolom,
    vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
    mintha ellenség volnál: óvatos
    lelkem tüskéit fordítom feléd,
    mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
    (Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol)
   
    Két év múlva imát ír a nők ellen:
   
    Nézz rám: meghalnék örömest
    s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék
    (vasban atom, fűben klorofil) –
    de a nő, jaj, szétszedi magányom:
    belevihog a bánatomba, mágneses
    mellei kitűzesednek, emléke is
    leopárdként ólálkodik
    körülöttem, és ha szeret, mind
    csak magát érzi, a maga kicsiny
    területére akar korlátozni…
   
    Innen érkezünk el a Semmiért Egészen perzselő szenvedélyű, ismert soraihoz:
   
    Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
    még nem szeretsz.
    Míg cserébe a magadénak
    szeretnél, teher is lehetsz.
    Alku, ha szent is, alku: nékem
    más kell már: Semmiért Egészen!
   
    Szabó Lőrinc a végletekig kiélezi ezt az individuális, az egyik fél számára teljességet követelő, „az egész világot Erosz szemüvegén át néző” férfiszenvedélyt:
   
    míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
    halott és akarattalan:
    addig nem vagy a többieknél
    se jobb, se több,
    addig idegen is lehetnél,
    addig énhozzám nincs közöd.
   
    Ugyanez a világlátás szólal meg 1942-ben írt szerelmes verseiben is:
   
    Ki fájhat legjobban? Ki tudja,
    hol vagy a legvédtelenebb?
    A nő, akinek odaadtad
    rajongó, bolond testedet.
    Az önzés, melyre jogot adtál,
    szent lesz, szentséges háború,
    ellened fordul, őröl és fojt,
    mint az angina, mint a szú.
                                     (Intelem)
   
    „Élve is csak az volt enyém, / ami egészen birtokom” – írja a Titkos követelés-ben, amelynek első sora: „Halj meg, ha meghalok.”
    „Nem az ember magánya ez, de az Egy magánya, aki sem a természetben, sem a másik emberben nem találja saját létezése metaforáját” – írja Kabdebó Lóránt. Szabó Lőrinc a két világháború közti reménytelenséget éli ki önmaga számára is végletes és végzetes individuumként szerelmes verseiben, tagadva, átkozva, gyűlölve a szerelem-szövetség József Attila-i, Radnóti Miklós-i alaptételét.
    Idézem a fiatal Radnótinak a Titkos követelés Szabó Lőrincével szinte közvetlenül vitázó ellenversét: „Ha meghalsz, meghalok; porainkból / egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél” (Dicséret). Vagy az 1943-as Kis nyelvtan-ból: „S ketten mi vagyunk.”
    Radnóti igazát A huszonhatodik év Szabó Lőrince is tanúsítja, aki saját magával perelve, híres lírai rekviemjében valósággal kitépi magából a Semmiért Egészen költőjét. A halott kedvest visszaképzelő Szabó Lőrinc – egykori szerelmi lírájának ellentételeként – a szövetséges szerelem himnusz-szonettjét varázsolja elénk:
   
    Képzelt képzeleteddel képzelem,
    hogy idegondolsz, kedves, mialatt
    gyors kerék visz: sóvár magányomat
    hívja magányod, együtt vagy velem,
    ahogy veled én, és ahogy nekem
    vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
    fájdalmad fájdalmamban érzi csak
    enyhülni szorítását szíveden.
    Képzelt képzeleteddel képzelem,
    hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
    volna, magában, míg így, szüntelen
    kettőződve, mint tündér repesés
    hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
    egymásba zárva tart a szerelem.
   
    Az „igazabb, mint én, szivek szive lettél” fájdalmas Szabó Lőrince a haláltól megérintetten talál rá Radnótinak az övénél mélyebb igazára: „mossa az esső / össze szivünket” (Bájoló).
    Radnóti egyszer összegzi mindazt, hogy mit jelent számára a szerelem, a Tétova ódá-ban. Máskor a szerelem inkább része a versnek, törékeny páncél, a 2 × 2 józanságát elvesztő világban.
    A Tétova óda két előversét, az Együgyű dal a feleségről és a Hasonlatok című verset Radnóti beépíti az új költeménybe. Az elsőt úgy, ahogyan a régi piktorok szokták felhasználni kis remekműveiket a nagy kompozícióhoz.
    „A tárgyak összenéznek” – írja a Tétova ódá-ban, mintha három évvel azelőtt írt verse képeit festené újra:
   
    A vén villanyzsinór is felrikolt,
    sodorja lomha testét már felé
    s minden kering, jegyezni sem birom.”
                       (Együgyű dal a feleségről)
   
    Folytassuk az idézetet a Tétova óda megfelelő részletével:
   
    … s magától csendül egy üres vizespohár.
    Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
    hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
   
    A Hasonlatok című vers megkérdőjelezve kap helyet a Tétova ódá-ban: „Hasonlat mit sem ér. / Felötlik s eldobom.”  Ám a nemet csak azért mondja ki Radnóti, hogy azonnal igennel folytassa a verset:
   
    És holnap az egészet újra kezdem,
    mert annyit érek én, amennyit ér a szó
    versemben s mert ez addig izgat engem,
    míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
   
    A versírás a világ ellen készülő lélek gyakorlata. A költő ellenálló, s ellenállásának fegyvere „a szó a versben”. Ezzel ijeszti a halált. A halált, amit ezúttal nem nevez nevén úgy, mint a Tarkómon jobbkezeddel vagy a Két karodban című versekben. De jelen van, az alvó kedves álmában, amikor:
   
    Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
    de benned alszom én is, nem vagy más világ.
   
    A halál szót ezúttal ki nem mondó költő, aki másutt éppen az álom-halál párhuzamot idézte, mindig készen áll a búcsúzásra. Bálint György írta: „Végtelen érzékenységgel reagál a társadalomból, a történelmi helyzetből kiáradó halálveszélyre – azután visszavetíti e hangulatot a konkrét világra, a konkrét történelmi helyzetre, mely az erőszakos, korai halál szimbólumává válik strófáiban.” De a vers mindig az élettel ér véget, még ha a „türelem halált is virágzik”. A Tétova óda utolsó soraiból megrendítő életigenlés árad:
   
    S idáig hallom én, hogy változik a sok
    rejtelmes, vékony, bölcs vonal
    hűs tenyeredben.
   
    Bálint György cikkzáró szavai kívánkoznak ide: „Igen, a halált is le lehet győzni, ha vállaljuk, és nem törődünk vele, mikor csap le; ha a halál közvetlen közelében is úgy dolgozunk, mintha örökké élnénk.”




Jankai Tibor: Ebéd Auschwitzban

CSALA KÁROLY
   
Lírai staféta,
avagy mit szabad a költőnek
   
    I.
    Bizonyára föltűnt már a versszeretőknek – a tudós lábjegyzetszerzőkről nem is beszélve –, hogy József Attila egyik leghatásosabb rímpárja Ady Endrétől való:
   
    Az éjjel hazafelé mentem,
    éreztem, bársony nesz inog,
    a szellőzködő, lágy melegben
    tapsikolnak a jázminok,
   
    – erre a ritka „inog-jázminok” szópárra gondolok, amely a Hazám ciklusa első szonettjének első szakaszában oly meghökkentően légies hatással képes elénk állítani a gondtalan természeti gyönyörűséget, hogy aztán a társadalmi borzalom – „a nemzeti nyomor” – annál gorombább hirtelenséggel taglózza le a már-már elandalodó olvasót (… „s háltak az utcán”).
    Ady Vörös szekér a tengeren című versében, amely szimbolikus képben állítja olvasója elé a nagy megrázkódtatást ígérő, közeli jövendő dilemmáját (forradalmi megújulást hoz-e – „Új Hajnalnak a pírja, lángja” –, vagy csak egy újabb pusztító háborút – „Vagy vér az, újra vér?”), nem páros, hanem hármas rímsor tagja volt e két szó:
   
    A tenger, ez a sápadt részeg,
    Ezüstlávát ivott.
    Reszket a Föld. Bús ragyogásban
    Várunk valamit s szörnyű lázban.
    A pálmás part inog,
    Vadkaktuszok összehajolnak,
    Sírnak a jázminok.
   
    A hármas rím másként csapódik, más ritmust szolgál és szolgáltat, mint a páros, a költő-utód József Attilát azonban szemlátomást csupán az „inog-jázminok” ritka szépségű összecsengése nyűgözte le annyira, hogy elkölcsönözze magának.
    Mit szólunk ehhez a rímelvételhez? Szabad-e ilyet csinálni? Csak úgy fogni, és a sajátjaként versrendbe állítani?
    Mindkét költőnél fölöttébb eredeti hatást kelt ez a rímelés. Ám nem csak úgy magában. A „verskörnyezet” meghatározó, domináns elemeként. Mégpedig két roppant különböző költői forma és lírai világábrázolás szolgálatában. De mind Adynál, mind József Attilánál ez a rímcsattanó adja meg a költői nyomatékát az összes addigiaknak, ez alakítja ki, teszi véglegessé és tökéletessé a versszak nyelvi, formai és egyben tartalmi, hangulati egészét, ezek a szavak adják meg a versformát alakító verskezdet teljességét.
    Ezek a rímszavak meghatározzák, uralják ugyan a verskörnyezetüket, ám nekik maguknak a valódi, egyedi, pontos költői tartalmuk teljes mértékben éppen az általuk dominált környezettől függ, tehát attól, amire épp itt, és nem másutt vonatkoznak. Nem hordoz eleve magába zárva semmilyen végleges lírai jelentést e két rímszó, csupán az adott vershelyen – helyeken telítődik ilyenekkel.
    A szavak általában nem hordoznak magukban lírai jelentést és átvitt értelmet, érzelemkeltő hangulatot, s nemcsak hétköznapi, de irodalmi használatuk folytán, valamint pusztán hangzásbeli vagy akár csupán írásképi hasonlóság okán is kialakulhat a hozzájuk társuló – asszociálható és asszociálandó – rokonsági körük, fölrajzolható holdudvaruk: gondolat- és érzelemtársító mezejük, csakhogy mindez még nem teheti őket „költői szavakká”.
    Mert mindez egy igazi versben, igazi költészet darabjában: csak előfeltétel lehet. A művészetnek ugyanis valami új mindig feltétlen velejárója (Majakovszkij mondta ki kereken: „Költői műben kötelező az újdonság”). Mindenekelőtt: a szavak megújítása. Eredeti módon való szerepeltetésük. Egyéni érelemben, egyedi, nem ismétlő és megismételhetetlen tartalmi összefüggésben történő megjelentetésük.
    No persze, korántsem minden szónak és korántsem mindegyik, bármelyik helyén a versnek. De azokon a vershelyeken mindenképp, ahol eldől, hogy milyen is lesz a vers, hogyan (és e hogyan által: miről) is fog szólni? (A művészet nem egyszerűen azzal hat a közönségére, hogy mond valamit, hanem azzal, ahogyan mondja.) Tehát a domináns vershelyeken.
    A rímelő sorvég mindig domináns egy versszövegben (pontosabban mindaddig, amíg a költő – megvan rá az eszköze – valami okból, tudatosan nem gondoskodik róla, hogy „elvegye az élét”; ám ez más lapra tartozik, nem ide).
    Ady Endre és József Attila két idézett költeménye nemcsak két különböző lírai világszelet, világábrázolás, hanem mindkettő teljesen önálló, eredeti és semmiképp sem „irodalomfüggő”, tehát nem a mások – elődök, kortársak – létrehozta irodalmi-kulturális előzményekből kötelezően következő verseredmény. Olyannyira eredeti mindkettő, hogy szóba sem jöhet az időben későbbinek, a Hazám-nak a függése az előbbitől. S ezzel el is intézhetjük a kérdést: szabad-e olyan eredeti rímleleményt, amint amilyen Ady Endre versében az „inog-jázminok”, minden ráutalás nélkül, „gátlástalanul” elsajátítani?
    Ha új környezetében új eredetiséget képes kölcsönözni neki a kölcsönzője, akkor igenis, minden további nélkül átveheti. Ha újat és új módon képes mondani vele. A nagy költő számára az olyan szópárosítás is, amelyet valamelyik utánozhatatlan egyéniségű költőelődje teremtett meg, éppúgy a közösnek, közösen használhatónak vett közkincsnek a része lehet, mint akármely, véletlenül elkapott, anonim utcai szóváltás alkotórészei. A gyérebb tehetség azonban, aki óhatatlanul csak silányabbat tud produkálni a kölcsönzött szóeszközzel, inkább ne nyúljon utána, másutt próbáljon kereskedni!
    A jó olvasónak pedig nem árt tudnia, hogy mit olvas. Hogy költője honnan veszi költeménye anyagát. Hogy – példánkban – József Attila Ady Endrére támaszkodik.
   
    II.
    A Hazám második verssorában „bársony nesz inog”. József Attilának ez a „bársony” jelzője már két évvel korábban, a Levegőt! című nagy költeményében is jelzett szó után jó messzire nyaláboló asszociációja föltűnő szokatlanságával, eredetiségével tesz mély hatást olvasójára: „A gyepre éppen langy sötétség szállott / mint bársony-permeteg”. Még korábban nyelvileg nem ily szokatlanul, de az adott költői képben vitt szerepét tekintve úgyszintén nagyerejű szóújdonságként hat eredeti, tárgyjelölő főnévi mivoltában: „ugatások némán hullanak / nagy bársonyokra…” (Falu). Nézzük az évszámokat az idézetek sorrendjében: 1937, 1935, 1934.
    Amikor Radnóti Miklós 1937-ben írott Ez volna hát című versében azt olvashatjuk: „Bársony sötétség nem vigasztal” – akkor szinte lehetetlen nem gondolni arra (s ez bizonyára megint nem újdonság a versszerető magyar olvasóközönségnek, az irodalomtörténet tudorairól nem is beszélve), hogy tudatosan idézi jelzőjével a kortársként is előd költőtársat, József Attilát. S ha mégis némi kétségünk maradna afelől, hogy szándékolt költői kölcsönzésről van-e szó csakugyan, az is eloszolhat, hogyha Radnóti-kötetünket az 1943-ban kelt kis remekműnél ütjük föl –
   
    A mécsvirág kinyílik
   
    A mécsvirág kinyílik
    s a húnyó láthatárnak
    könyörg a napraforgó;
    a tücskök már riszálnak,
    od vában dong a dongó
    s álmos kedvét a bársony
    estében égre írta
    egy röppenő pacsirta;
    s ott messzebb, kint a réten,
    a permeteg sötétben
    borzong a félreugró
    nyulak nyomán a fűszál,
    a nyír ezüstös ingben
    immár avarban kószál,
    s holnap vidékeinken
    újból a sárga ősz jár.
   
    A „bársony est” önmagában talán még nem adna bizonyítékot, ámde hogy aztán négy sorral lejjebb „permeteg sötétben” következzék Radnótinál – az már semmiképpen sem lehet véletlen a József Attila-i „sötétség […] mint bársony-permeteg” előzménye után.
    József Attila költői kamatoztatásra kikölcsönözte magának az „inog-jázminok” rímleleményét Ady Endre kincsestárából.
    József Attilától eredményes továbbvitelre átvette a „bársony-permeteg” szóképének stafétabotját Radnóti Miklós.
   
    III.
    Radnóti a magyar líra formatörténetének egy egész új, önálló fejezetét nyitotta s írta meg maga azzal, ahogyan a költői leírást mint képalkotási módot minden elődjéhez képest továbbfejlesztette. Nagyszabású költői nyelv- és formaújító munkásságát mindvégig kifinomult művészi tudatossággal leplezte: folyton másokra, mindenféle ókori, középkori meg újkori tanítómesterekre utaló, klaszszicista formakészlet használatával. Mintha csak briliáns követő volna, s nem újító!
    Ezt a magatartását – amelynek csakis mélyreható vizsgálata vezethet mélyre, most azonban puszta említésével kell beérnünk – jól jellemzi Radnóti apró költői afférja az asszonánccal. Tréfás kis összekoccanás ez – de nagyon árulkodó. Sőt: nagyon is jelentékeny a költői lélektan számára. Egy olyan poéta önismereti adaléka, aki sosem akart félni, mégis egész életében félt, ámde minden félelmét képes volt végül legyőzni. Mint némely próféták: mert tudta, hogy igaza van, s képtelen volna igazának árulójává válni. Az élet és halál kérdésében éppúgy, miként az olyan apró ügyekben is, amilyen holmi rímtechnikai kérdés.
    A Hajnaltól éjfélig című, Istenhegyi jegyzetek alcímet viselő rövid versek ciklusában olvasható az Este lett, majd rá a Bűntudat:
   
    Este lett
   
    Este lett, a vén tető aszú
    fájában alszik most a szú.
    S a ringató homályban ringó
    virágon dongat még a dongó.
    Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
    szagosat fú felém egy jázminág.
   
    Bűntudat
   
    Ringóra dongó.
    Leírtam, s nem merek
    felnézni most. Csak várok és sunyítok;
    kezemre ütnek-é a régi mesterek?
   
    Aligha kíván különösebb kommentárt a Meredek út című, 1938-ban megjelent Radnóti kötetnek ez irónia-villanása. Mármint így magában tekintve. Csakhogy a dongó tovább dong még Radnóti költészetében, s vele – vagy nélküle az ilyen „törvényszegő” asszonánc problémája is.
    Ugorjunk csak előre – illetve most: vissza – A mécsvirág kinyílik soraihoz-rímeihez. A „dongó” rímpárja itt kifogásolhatatlan: „könyörg a napraforgó – odvában dong a dongó”. És körötte is teljes rímek sora: „láthatárnak – riszálnak”; majd még hangsúlyosabban egy nagyon tiszta rím (azért hangsúlyosabb, mert ölelkezőről párosrímre vált vele a vers, tehát lerövidül a hívószó-ra adott rímválasz útja-ideje): „… estében égre írta / egy röppenő pacsirta…”.
    De aztán valami furcsa dolog történik. Kiderül, hogy tökéletes-tiszta rímeléshez hamar odavezető, rövidített út csak egy csaliút volt. Éppen a fordítottjára kell következtetnünk belőle, mint amit első látásra jelenthetne: korántsem a tiszta, csengő-bongó rímek felé halad valójában ez a vers, hanem egészen más irányba! Mert ezután éppenséggel nekilát „elrontani egy kicsit” a rímeit a költő. Mintegy „odaken” két helyhatározós ragrímet: „A réten – sötétben” (az „írta – pacsirta” tündöklése után!), és ami szinte már mindennek a teteje, úgy csinál rímtelen sort, hogy dilemma elé állítja verstanász olvasóját: vajon csakugyan rímtelen-e az a sor (volt már rímtelen sor, kettő is, eddig a versben: mindjárt az első, azután meg a  hatodik), vagy valami mindentől elrugaszkodott, távoli aszszonánc akar netán lenni?! Ez a – klasszikus rímtanilag – istentelen ötlet még azáltal is mintha erősítést nyerne, hogy grammatikai szerkezetére nézve nagyon-nagyon hasonló vágányon halad ez a sor azzal a kettővel, amelyikkel sorvégi rokonságba keverhető volna. Hiszen úgy hangzott föntebb: „könyörg a napraforgó – odvában dong a dongó”, s most pedig ez következik: „borzong a félreugró…”.
    Ha ennyiben maradna a dolog, hát nem is érthetné a versértő emberfia. Dehogy marad ennyiben! És bizony az derül ki, hogy e verstani kedélyborzolás – nem véletlen a kései Radnótinál. Abszolúte tudatos formaművészeti fogáshalmaz. Már túl van félelmén a „régi mesterektől”.
    Mert olyan rímölelkezés lesz ezekből az előkészületekből, amelyik párját ritkítja a magyar költészetben, s mindenesetre Radnóti Miklós bár aprócska, de nagyszerű s vitathatatlan formai újításainak egyikeként, nevezetesen a magyar asszonánc új útirányát kijelölő verstényként tartandó számon: „fűszál–kószál–ősz jár”.
    Ez a hármas asszonánc ebben a Radnóti-versben nagyobb erejűnek bizonyul a legzengetesebb tiszta rímpárnál. Szebben szól, mint előtte a szép tiszta „írta – pacsirta”. S hogy közvetlenül is összevethessük, közibük vet a költő még egy kifogásolhatatlanul tiszta rímpárt: „ingben – vidékeinken”. Mintha csak afféle szünet volna e két teljesrímes sorvég az igazi rím szerepében valósággal föltündöklő asszonáncok közén! Mint egy Beethoven-zárlat, üstdobokkal:
   
    borzong a félreugró
    nyulak nyomán a fűszál,
    a nyír ezüstös ingben
    immár avarban kószál,
    s holnap vidékeinken
    újból a sárga ősz jár.
   
    A kétszótagos, első tagjukon nyomatékos rímek (ún. nőrímek) első szótagjaiban hallható „ű-ó-á” magánhangzósor ugyanis pusztán alárendeltjévé lépett le a váratlanul, „szabályellenesen”, ámde minden magyar fül számára abszolúte meggyőző módon rímszótag-meghatározó elemmé előlépett háromszoros „sz” mássalhangzósorával szemben, s csupán a sorvégek hangsúlytalan ütemzáró második szótagjainak vissza-visszatérő „á” magánhangzói igazodnak a magyar rímelésnek a 20. századra kialakult szabályaihoz. Azt a lehetőséget, amely az aszszonáncban mint olyanban kezdettől benne rejlik, hogy ti. a mássalhangzó egybecsengésének nagyobb szerepe várható, mint amilyen kiosztatott rá a „szabályos” magyar rímelés gyakorlatában és elméletében, itt most nem egyszerűen úgy realizálja Radnóti Miklós rímleleménye, hogy a funkcióerősödését mutatja meg asszonáncaiban a mássalhangzónak a hagyományosan vezető szerepű rímelemmel, a magánhangzóval szemben, hanem sokkalta radikálisabban: teljesen megfordítva a meghatározónak és az alárendeltnek a viszonyát.
    Kit érdekelhet, mit szólnának erre mégoly érdemes „régi mesterek”! A magyar rím történetének pirosbetűs napja volt az, amelyiken ez az asszonánc-fűzér versbe született.
   
    IV.
    Nem szabad azonban azt hinni, hogy egy efféle Radnóti-bravúrral egyszer s mindenkorra megfordult az asszonánc és a teljes-tiszta rím, valamint a magánhangzók és a mássalhangzók rímbeli erőviszonya a magyar költészetben. Szó sincs róla!
    Radnóti csodálatos zengésű asszonáncainak példája csupán arra példa, hogy mit szabad a költőnek, s mikor, milyen feltételek mellett.
    Mindent, bármit szabad, ami cáfolón ellentmond a kialakult költői gyakorlatból levont szabályoknak, de csakis akkor, ha a megújított részelem verskörnyezetében bizonyítható módon belerajzolva, elemzéssel kimutathatón jelen van a lírai-logikai folyamat, út, lépcsőzet, amely szükségszerűen vezet el az újításhoz magához, egy ponton szükségszerűvé teszi annak megjelenését. A réginek, a szabályosnak, a megszokottnak, az ismertnek tehát benne kell lennie a születő újdonság környezetében – ellenpólus szerepére kényszerítve bár, de összevethetőleg az újjal: hogy világosan kitessék, mi és mihez képest akar újnak és jobbnak lenni! A hagyomány az újítás táptalaja. Nem lehet hát egyszerűen „kihagyni” a megújítandó költészetből a rendszeralkotó, törvénykövető hagyományt – nélküle ugyanis nem, csakis vele szemben (tehát a jelenlétében!) születhet meg az, ami új. A hagyományt afféle palántából, virágból az újítás táptalajává kell átváltoztatni, „lefokozni”. Hogy az éltesse meg az újfajta virágot. (Hogy aztán mi lesz az újítások sorsa – az megint más, érdekes kérdés, mert egyáltalán nem biztos, hogy minden életképesnek látszó újdonság valóban meg is él, s ha igen, elszaporodni is képes.)
    S akinek ez a művelet sikerül, az bátran fütyülhet régi mesterekre, régi törvényekre. Annak „mindent szabad” a költészetben – újrarendezni. Merthogy most ő teremt újabb törvényeket. De csakis és éppen ennyi a szabadsága. Téveszme volt egykor, hogy „a zseniknek mindent szabad”. Éppenhogy nehezebb a dolguk, hiszen ők kötelesek példát mutatni minden hagyomány eminens ismerete mellett (lásd Radnóti klasszicizmusát!) a még nekik is oly szokatlan, alig ismert új költői kötöttségek, törvények – saját szüleményeik – mintaszerű alkalmazásából.




 Ámos Imre rajza

MŰHELY
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
A meghamisított Radnóti
   
Az alábbi gondolatok summáját előre bocsátva: az a kép, amelyet napjaink hivatalos irodalomtudománya Radnóti Miklós költészetéről nyújt, hamis. Ráadásul pedig messze le is értékeli ezt az életművet. „Nevét alig említették annak az ülésszaknak a résztvevői, melyet a két háború közötti magyar költészetről 1991-ben a pécsi Janus Pannonius Egyetemen rendeztek– írja Szegedy-Maszák Mihály (1998) –, s ebből óhatatlanul is arra lehet következtetnünk, hogy a legtöbb irodalmár nem sorolja Radnótit a korszak kezdeményező erejű költői közé.” „A posztmodern – mondja Tverdota György is – alaposan átrendezte a 20. századi magyar irodalom értékrendjét. Ennek az átrendeződésnek lettek vesztesei és nyertesei. […] A vesztesek közül négyet érdemes kiemelni. Ady Endrét, Babits Mihályt, Illyés Gyulát és Radnóti Miklóst. Négyük árfolyamesésével viszont egyáltalán nem tudok egyetérteni” (Rónay László–Tverdota György 2005).
    Megjegyzem, ennél sokkal nagyobb baj – hiszen kit érdekelnek a Magyarországon kívül már mindenütt rég megbukott posztmodern halandzsák –, hogy a hazai irodalomoktatás és ismeretterjesztés nemhogy korrigálná ezt a torzképet, hanem leegyszerűsíti és így még szélsőségesebbé teszi. Meg az a másik katasztrófatünet, hogy a teljesen érdektelen vetélkedés, melyik Radnót mondhatja magáénak az érdemet, hogy a költő reá gondolva vette fel a Radnóti nevet, immáron cigányozásba és zsidózásba torkollik (vö. Felföldi Polgár Info 2009).
    A teljes igazság kedvéért azonban ehhez két gondolatot is előre kell bocsátanom. Az egyik, hogy – paradox módon – az általam itt elmarasztalt időszakban jelent meg Ferencz Győző (2005) monumentális monográfiája, amely forrásfeltáró és forráskritikai munkájával a Radnóti-kutatás eddig legkiemelkedőbb teljesítménye. Legendafoszlató is, kimutatja, „mennyire téves a Radnótiról kialakult több nyelven is kitűnően beszélő poeta doctus képe. A korabeli levelezésekből kiderül, hogy Radnóti gyakran kért nyersfordítói segítséget barátaitól, franciául késve kezdett el tanulni, illetve hogy németül is inkább csak olvasott, mint írt, azt is meglehetősen lassan” (Szaniszló B. Judit 2006). Ez azért fontos, mert Radnótiról sokan írják, hogy az általa fordított külföldiektől tanulta el a versírás igazi művészetét. Holott – szerintem – a legtöbb általa tolmácsoltnál sokkalta nagyobb költő volt, és éppen azért tudott ilyenné válni, mert nem tőlük tanult.
    Az alábbiakban azonban kénytelen vagyok azt is kimutatni, hogy az a prekoncepció, amellyel Ferencz Győző az általa feltárt tényekhez közelített, nem kis mértékben hozzájárult a Radnóti-életmű körüli legendák egyik válfajának elterjedéséhez.
   
A pártköltő és a Babits-tanítvány legendája
A másik, amit előre kell bocsátanom, az, hogy az 1948 utáni Radnóti-értelmezés privilégiumát birtokoló Ortutay Gyula és Tolnai Gábor ugyanilyen, csak ellenkező előjelű hamisítás tettesei voltak. Ennek lényege – Ortutay (1959: 15, 22.) szavaival – az, hogy Radnóti versei már „a harmincas évek elején” „a [kommunista] párt politikájához” kapcsolódtak, s attól kezdve végig kitartott e mellett, aminthogy „költészetének utolsó korszaka is elválaszthatatlan az illegális párt politikai eszméitől”, mert „úgy érezte, számára egyetlen út marad a fasizmus elleni harcban: a kommunista költő útja, aki meg nem retten többé, nem ingadozik” (vö. még Tolnai Gábor 1958). E hamisítást súlyosbította, hogy mindketten Radnóti szoros baráti köréhez tartoztak, s így pontosan tudhatták, hogy Radnóti sosem volt kommunista. Igaz, a szó szoros értelmében ők se voltak soha azok. „Szegedi fiatal” korában, a harmincas évek elején még Ortutay is „katholikus szeretettel” ajánlotta versét Bálint Sándornak, Tolnai Gábor (1937) pedig a Nyugatban azért dicsérte Radnótit, mert végre abbahagyta a politizáló verselést. (Egyébként szerintem később se lettek kommunisták, csak kollaboránsok.)
    E kanonizált képen a szakma sokáig csak annyit tudott-mert módosítani, hogy nem nevezte Radnótit kommunistának, csak „szocialistának”, de kénytelen volt messze túlhangsúlyozni „kapcsolatait” a kommunista párttal, és fenntartani életművének „harcossá” stilizált összképét (vö. Koczkás Sándor 1954; Réz Pál 1965). Csupán az 1980-as évekre sikerült megszabadulni ezektől a korlátoktól, s nemcsak az irodalomtudományban, hanem – Madocsai László (1984) más vonatkozásban okkal bírált, de Radnóti-fejezetében kiváló tankönyvének köszönhetően – az oktatásban is.
    Ferencz Győző (2008) igen pontos megfogalmazással összegezi ilyen kutatásainak eredményét: Radnóti „baloldaliságnak tartalma társadalmi igazságérzete volt, amely az emberi egyenlőség és szolidaritás eszméjén alapult. Érzelmileg volt marxista, vagy az, amit annak tartott. Párthoz nem kötődött, sőt igen kritikusan tekintett az illegális kommunista mozgalomra […]. Egy rövid időszaktól eltekintve (1930–1931) távol tartotta magát az aktív politizálástól. Közvetlenül agitatív versek csak Lábadozó szél című kötetében szerepelnek, később nem írt ilyeneket”.
    Ugyanakkor viszont Ferencz Győző nem csatlakozik azokhoz a kritikusokhoz, akik szerint e kötet „alighanem a költő pályafutásának mélypontját jelenti” (Szegedy-Maszák Mihály 1998), meg azokhoz sem, akik úgy vélik, „Radnóti mindenekelőtt azért volt baloldali, mert nem volt jobboldali” (Márton László 2006). Tarbay Ede (2000) tanulmánya bizonyíték arra, hogy ma is fontos elemzési tárgy lehet Radnóti költészetében az „én, aki ugyanakkor testvéreinek tekinti a milliókat”.
    A „pártköltő”-koncepcióval természetesen nem volt összeegyeztethető, s ezért elhallgatottá vált az a tény, hogy Radnótinak szorosabb köze lehetett volna az 1930-as években a – Babits „erőtlen és félrevezető polgári liberalizmusának” következtében lehanyatlott – Nyugathoz, amellyel „a két háború között felnövekedett írói nemzedék legjobbjai elégedetlenek is voltak” (Koczkás Sándor 1954: 29.). Holott Radnóti már 1931-től ostromolta Babitsot versküldeményeivel, s 1935-re el is érte, hogy a folyóirat folyamatosan közölje költeményeit. 1936-os, Járkálj csak, halálraítélt! című kötetét a Nyugat adta ki, és 1937-ben még Baumgarten-díjat is kapott Babitstól. Ezért kellően hálás is volt, és ravatalánál (igaz, eléggé gyönge) verssel búcsúzott tőle. Alighanem mint olyantól, akinek hatalma a kisebb rossz volt a nagyobbnál.
    Fel is zengett a rendszerváltás után a kórus, amely ezen az alapon azt a legendát terjesztette el, hogy „Radnóti verseit Babits nézőpontja alakította, alávetette magát befolyásának” (Sebők Melinda 2008), s neki köszönheti, „hogy a múltban találja meg alkotói törekvéseinek bő vizű forrását” (Zsuzsanna Ozsváth 2004: 112.). Ez ahhoz a legendához kapcsolódik, miszerint Babits a magyar irodalomban új fejezetet nyitó programot hirdetett meg az „új klasszicizmus” kiáltványával (vö. Pomogáts Béla 1984a), és ennek hatására, mint sokan mások, Radnóti is klasszicista lett.
    Ezzel szemben a tények a következők. A húszas évek derekán Babits Mihály (1925) olvashatott valamit arról, hogy külföldön már nem az avantgárd dívik, hanem – miként cikkének alcíme is mondja – egy „új klasszicizmusról beszélnek”. Ebből az alkalomból írt egy rövidke, vázlatszerű töprengést arról, hogy „az írónak választania kell idő és örökkévalóság, korszerű mondanivalók és örök emberi között: a kompromisszum mindinkább lehetetlen.” El kell hát vetni a korszerűséget egy új klasszicizmus jegyében, „büszke daccal fordítva hátat a Kornak, alkotásokba menekülünk, melyeknek igazsága mélyebb, mint a Kor változó igazságai.” Dilettáns kis írás volt ez, és visszhangtalan is, hiszen Babits még igazi rangjának megfelelő helyet töltött be irodalmi életünkben, s nem a Nyugat szerkesztője és a Baumgarten-díj kurátora volt, akinek szeszélyétől egyaránt függött az írók elismertsége és anyagi jóléte. A jelek szerint átlapozás után még a Nyugat munkatársai sem tartották észben (vö. Németh László 1931). Hatására senki nem lett klasszicistává. Azok a költők, akiket az utólagosan, 1945 után elterjedt irodalomtörténet-írás újklasszicistákká (neoklasszicistákká) minősített, nem Babits tartalmi igényei, hanem egy zavaros formai besorolás alapján kerültek e skatulyába. Radnóti azért, mert „klasszikus verselést, (időmértéket: tiszta hexametert, disztichont, szapphói strófát, anakreóni jambust) alkalmazott” (Sebők Melinda 2008). Csakhogy egyrészt a többi „klasszicistára” ez nem volt jellemző – Babitsra különösen nem, aki e mértékeket nemigen volt képes „tisztán” kivitelezni –, másrészt pedig e formák pl. József Attilától sem voltak idegenek. Stiláris tekintetben az antik versformák megjelenése nem valamiféle klasszicizmussal párosult Radnótinál, hanem – ahogyan Pomogáts Béla (1984: 665.) hangsúlyozta – „a bukolikus romantikától a költői realizmushoz vezető folyamat”-tal, ahol „a stílus tárgyias igénye, a beszámoló dokumentatív hitele” lép előtérbe.
    Radnóti és Babits viszonya pedig igen bonyolultnak mondható. A fiatal költő igen pontosan látta, hogy az irodalmi érvényesüléshez elengedhetetlen Babits jóindulata és a Nyugat köréhez való tartozás, s mindent megtett annak érdekében, hogy ezt a célt elérje. Ugyanilyen pontosan látta azonban azt is, hogy „az agg koszorús nem szereti a kényelmetlenül nagy tehetségű fiatal költőket” (Radnóti Miklós 1989: 14.). Ferencz Győző, noha a „halálköltészet”-koncepció jegyében azt hangoztatja, hogy Radnóti „az árva gyerekek elmaradhatatlan apapótléka” után sóvárogva e pótlékra „a szegeden tanító Sík Sándor, majd később Babits Mihály személyében bukkant rá” (vö. Elekes Dóra 2006), a maga szigorú adatközlési módszerének megfelelően (Ferencz Győző 2005: 302.) azt sem hallgatja el, hogy Radnóti Babits-gyűlölete más helyen idáig fokozódott: „Szitává kéne lőni ezt a rohadt diktátort, ezt az idegbeteg átkot a magyar irodalom testén.”
    Ilyen dühöt a Szovjetunió külpolitikája és az illegális magyar kommunista párt sosem váltott ki belőle.
   
A felekezeten kívüli magyar zsidósága
A kényesebb mai vitakérdésekre rátérve: Ortutay (1959) kivételével, aki e helyett a szemérmes „polgári” jelzőt használja, a költőt, valamint szüleit és rokonait a szakírók vagy zsidónak mondják, vagy „asszimilálódott zsidónak”. A tény pedig az, hogy jóllehet mindannyiuk anyakönyvi kivonatának vallás-rovatában az állt, hogy „izr.”, e vallást nem gyakorolták és a fiatal Radnóti Miklóst sem e hitben nevelték. Vagyis, ha a zsidóságot vallásnak tekintjük és nem fajnak – az utóbbi manapság már, finoman szólva, igencsak korszerűtlen nézet –, akkor felekezeten kívüli magyarok voltak, s nem zsidók vagy asszimilálódott zsidók. Mondhatni, „színmagyarok”, ha a nemzetiség objektív ismérveit vesszük alapul, azt, hogy kinek mi az anyanyelve és milyen kultúrában nevelkedett fel. S ami olyan egyszerű tény, amilyen az, hogy egyes élőlények tüdővel, mások kopoltyúval lélegeznek: azt határozza meg, milyen közegben tudunk a magunk természetének megfelelően úgy létezni, hogy ne okozzon gondot az oxigénfelvétel (vö. Panek Zoltán 2000). Ha így fogjuk fel, nem lehet senki büszke a magyarságára (vagy franciaságára stb.), legfeljebb a magyarság (stb.) lehet büszke arra, hogy valaki az ő soraiból lett kiemelkedő valamiben (pl. Radnóti a költészetben).
    Ám ha abból a ma divatos liberális butaságból indulunk ki, miszerint mindenki az, aminek vallja magát – ebben az esetben a diliházak minden Napóleonja korzikai származású francia –, Radnóti Miklós akkor is „színmagyar”. Egyértelműen kitűnik ez az Ezredvég e számában is olvasható válaszlevélből, amelyet 1942-ben Komlós Aladárnak írt, aki verseket kért tőle egy zsidó költők műveiből összeállítandó antológia számára: „nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának”. Takács Ferenc (2002) – Melczer Tibor (1984; uő 1989) kutatásaira hivatkozva – egyébként arra is felhívja a figyelmet, hogy Radnóti „a kötelező csillagviselés napjától (1944. április 5.) az utolsó, bori bevonulásig nem lépett ki az utcára, csakhogy ne kelljen a sárga csillagot viselnie, azaz hatóságilag zsidónak lennie”.
    Komlósnak írt levelében olvasható az is, hogy akkor sem lesz zsidó, ha zsidóként ölik meg; „ezen ez sem változtat.” Számomra így egyértelmű, hogy a „zsidók a magyar irodalomban” s más hasonló kiadványokban, rendezvényeken való szerepeltetése nem helyénvaló. Korántsem lennék erről így meggyőződve a „holokauszt” tematika esetében, de mások ezt sem tekintik egyszerű ügynek. Kőbányai János (2004) „problematikusként” állítja szembe Radnótit olyan alkotókkal, akik „zsidó hitükben nemcsak megmaradt, de egyetemes művészetüket abból fölépítő mártírok”, s ehhez hozzáteszi azt is, hogy Radnóti özvegye „megtiltott minden zsidó, s így holokauszt kontextust férje emlékével kapcsolatban”.
    Meg kell jegyeznem azt is, hogy effajta „identitásával” – avagy, hogy a mai irodalmárok is értsék, „szelfjével” – Radnóti korántsem állt egyedül. Ugyanez jellemezte barátját, Vas Istvánt (vö. Gömöri György 1999), és a sor hosszan folytatható lenne. (Érdekes ellentmondás itt Szerb Antal „szelfjének” változása, vö. Takács Ferenc 2001).
    Ferencz Győző (2008) mindebből azt a következtetést vonja le, hogy „Radnóti pozitív értelemben vett kultúrnacionalista volt, nemzetfogalma kulturális alapokon nyugodott.” Tudom én, hogy a „kultúrnacionalizmus” manapság ismét divatos kifejezés, de azt is tudom, hogy ahányan használják, annyiféle értelme van; jómagam igencsak tartózkodnék tőle. Márton László (2006) például már egyáltalán nem „pozitív értelmű”, hanem „romantikus-liberális kultúrnacionalista elemek”-ről beszél Ferencz Győző monográfiája alapján.
   
A felekezeten kívüli magyar nyelvi felpofozása
Kapott Radnóti épp elég nyelvi pofont a „magyarkodásért”. Lackó Miklóstól (1995) még csak szájbiggyesztést, amikor Vas István és Sárközi György mellett „az asszimiláció eminensei” közé sorolta, akik „belsőleg egész fiatalon megoldották vagy tudat alá szorították a zsidó asszimiláció régebben oly sok válságot okozó problémáit”. Reagálhatnék erre hasonló modorban, de minek, nézzük a nyilvánvalóbb eseteket. 1943–1944 fordulóján – amikor már mindennaposak lettek a légitámadások – írta Radnóti egyik legszebb, Nem tudhatom… című költeményét, melyet nagyon illenék ismerni, de ma már bizonyára nem árt legfontosabb sorait ide másolni:
   
    […]
    Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
    s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
    annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
    de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
    az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
    míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
    erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
    a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
    s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
    az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
    piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
    s a gyárak udvarában komondor hempereg;
    […]
    Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
    s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
    de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
    és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
    világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
    míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
    s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
   
    Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
   
    Pomogáts Béla (1984: 187.) tudósít arról, hogy amikor Radnóti fölolvasta barátainak, Tolnai Gábor zavarban volt, és csak később értette meg, hogy „az emberi és állampolgári jogaiból kiforgatott költő éppen ebben a versben perelte vissza magának hazáját”. Tarbay Ede (2000) szerint ez 1943 szilveszterén történt, s a társaság tagjai szemére vetették: „Nicsak, ez »hazaffyas« vers! Mit akarsz ezzel, Miklós!” (Ferencz Győző 2005: 618.) úgy tudja, Major Tamás éppenséggel azt mondta: „ez nem helyes gondolkodás, mert igenis jöjjön a pusztítás, jöjjenek a bombázók és nem számít a haza, gyerekkori emlék”.
    Ferencz Győző monográfiájáról írt kritikájában Márton László (2006) perújrafelvételt jelent be ebben a kérdésben. „Bennem – írja – a „bűnösök vagyunk mi” kijelentés nem a közlendő miatt kelt kétséget (még csak az hiányzik, hogy ne legyünk bűnösök), hanem azért, mert nem tudom, kinek a nevében szól Radnóti. Honnét veszi a többes első személyt, a nála előzmény nélküli képviseleti beszédmódot? De ha már képviseleti beszédmódban szólal meg „fojtott szavunk”, akkor további – elismerem, akadékoskodó és kicsinyes – kérdések vetődnek fel. Például: miért is ölelik lángok ezt a kis országot? Vagy mondjuk: milyen pártra is szavazott a bakterház előtt álló bakter? (Nem arra, amit a kezében tartott „piros zászló” sugall a verssel ismerkedő gyanútlan gimnazistának.) Vagy: miért hisszük „mi” (a bűnös közösség tagjai), hogy a csecsszopókban majd nagyobbra nő az értelem, mint bennünk? Mi ennek a bizakodásnak az alapja? […]  Nekem – nem úgy, mint Major Tamásnak és a többieknek – nem az a bajom az utolsó sorral, hogy Radnóti oltalmat kér a bombák, az angolszász bombázók ellen. Nekem az a bajom, hogy csak ezek ellen kér oltalmat, méghozzá egy egységesnek, egységesen fenyegetettnek gondolt és mutatott közösség nevében. Nincs ebben egy szemernyi hazugság? Tényleg csak az idegen pilóta látja térképnek a tájat? A magyar állam, a kormányzat és a tisztviselői kar nem annak látja? Tényleg „tudjuk, miben vétkeztünk”? Olyan jól tudjuk, hogy nem is kell konkrétan beszélni róla?” Az összegezés: Radnóti jóhiszeműen írta ezt a verset, de az éppen „ettől annyira szörnyű”.
    Igyekszem maximális önfegyelemmel reagálni erre a szövegrészre.
    1. Radnóti pontosan megmondta, kiknek nevében szól: a „dolgozók”, az „anyókák”, a „bakterek” és a körülötte álldogáló gyerekek, a „bűntelen költők”, a „csecsszopók”, meg a magyar nép azon milliói nevében, akik – ki nem mondottan, de a költészeti „beszédhelyzet” értelemszerű általánosításával – ezek mellé állíthatók.
    2. Radnóti nem azt írta, hogy „bűnösök vagyunk mi”, hanem azt, hogy „akár a többi nép”. Ezzel világosan jelezte, hogy mi sem áll távolabb tőle, mint a „kollektív bűnösség” elgondolása, amelyet a 20. századi nemzetközi jog is egyértelműen elutasít. Márton László szövegéből az tűnik ki, hogy ebben nem ért egyet Radnótival. Álláspontja meglehetősen egyéni. Még az 1942-1945 között koncentrációs táborokba zárt amerikai japánok esete és az 1945-ös potsdami értekezlet is csak nemzeti kisebbségeket sújtott a „kollektív bűnösség” elve alapján, egész nemzeteket csak a terrorszervezetekben és a kocsmákban szokás ilyen vádakkal illetni. S ha ezt úgy fogalmazza meg, hogy „még csak az hiányzik, hogy ne legyünk bűnösök”, akkor én tehetem fel a kérdést, amit Radnótival szembeszegezett: „honnét veszi a többes első személyt?” Ha úgy érzi, bűnös, jelentse fel magát az ügyészségen, de én a magam részéről kikérem magamnak, hogy így nyilatkozzanak rólam.
    3. A genfi egyezmény régóta tiltja, hogy háború esetén a polgári lakosság tömegei ellen tervszerűen végrehajtott terrorakciókat hajtsanak végre. S Radnóti okkal aggódott, hogy ezt nem fogják figyelembe venni azok, akik gépen szálltak hazánk fölé, s akiknek csak térkép volt e táj. Semmi nem garantálta akkoriban, hogy a brit és amerikai tábornokok szeszélye ne juttassa Budapestet Drezda sorsára. Ebben az esetben a földfelszínen nálunk is órákon át tartó 1700-1900 C fokos hőmérséklet alakult volna ki, az oxigén 3-4 méter magasságig eltűnt volna, s akik nem égtek el, nem fulladtak meg, azokat a forróság miatt kialakult légörvények röpítették volna a magasba, ahol hamuvá válnak a levegőben. Kétszer annyi ember pusztult volna el, mint Hirosimában és Nagaszakiban együttvéve. Beleértve Radnótit, Tolnai Gábort, Major Tamást, engem, és az Ezredvég minden akkor Budapesten élő olvasóját.
    4. Márton László ama igénye, hogy Radnótinak bele kellett volna írnia költeményébe, milyen pártra szavazott a bakter, konkrétan milyen bűnöket követett el a magyar nemzet, továbbá oltalmat kellett volna kérnie a magyar állam, a kormányzat és a tisztviselői kar ellen is, számomra nagyon ismerős. Ez az a zsdánovi esztétika, amelytől a magyar kulturális élet már az 1950-es évek végén megszabadult. De nem csodálkozom azon, hogy a rendszerváltás utáni liberális terror igyekszik visszahozni.
    Folytatva az effajta pofonok szemléjét: 1989-ben írott visszaemlékezésében Fejtő Ferenc (1990: 171.) azt írta „szegény Miklós”-ról, hogy „olyan szekér után futott, amelyik nem volt hajlandó felvenni őt”. Nos, ha itt a „szekér” a magyarságot jelenti, Radnóti pontosan tudta – miként Komlóshoz írt levelében olvasható –, hogy nem a nemzet „kiabálta le” a könyvespolcról. Irodalmi életünkben mindvégig rangja volt. 1934-től a Nyugat állandó munkatársa lett, 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, verseskötetei az egyre elvadultabb háborús években is elismerést arattak, és mielőtt a legyilkolásához vezető útra rálépett volna, 1944 elején még kezébe foghatta a Pharos Könyvkiadó által publikált utolsó műfordításkötetét (Radnóti Miklós 1944), félvászon kötésben, Ortutay Gyula utószavával és Csillag Vera illusztrációival. 1989-ben pedig Fejtő pontosan tudhatta, hogy ezen a szekéren – már és még – Radnóti Miklóst a 20. századi magyar költészet legkiemelkedőbb képviselőinek egyikeként tisztelik. S e tiszteletet még emeli is az a tragikum, hogy 1944-ben magatehetetlen testét félanalfabéta gyilkosok fellökték egy olyan szekérre, amely kivégzésének helyére szállította. Nem Radnóti volt hát 1989-ben „szegény Miklós”, hanem Fejtő volt a „szegény Ferenc”, aki lábjegyzetekben sem fog már szerepelni, amikor Radnóti nevét még mindig áhítattal fogja kimondani mindenki, aki magyar és némiképp kulturáltnak mondható.
    Fent már említett kritikájában Márton László (2006) lényegében ugyanígy tekint Radnótira, amikor arról értekezik, hogy ő „a magyar irodalom leggyökértelenebb költője, és talán az egyetlen, aki jelentős költészetet formált önnön gyökértelenségéből”, abból, hogy „a zsidóságból kiiratkozott, a társadalom egészéből viszont kirekesztődött”. S hogy „Radnóti gyökértelensége költőileg nagyon is radikális”, mert a 20. században „a dolgokban való gyökerezés […]  nem egyéb, mint lesüllyedés a férgek közé. (Melyek, ne feledjük, a Heidenau-tábor sokat emlegetett, reális férgei voltak.)”
    Mindez azonban semmi ahhoz képest, amit Szalai Anna (2002) angol nyelven, Tel-Avivban kiadott antológiáját ismertetve Naftali Kraus (é. n.) ír: „Van a könyvben néhány teljesen fölösleges és nem odavaló »tanulmány«, míg hiányzik néhány alapvető dolog. Azonban egy ilyen nagylélegzetű mű a természeténél fogva nem lehet teljes, ahogy ezt a szerkesztő Sz. A. helyesen írja a bevezetőben. Úgy látszik ezért nem írta meg a Zsidók a magyar irodalomban című átfogó esszéjében, hogy Radnóti Miklós, kb. 20 évvel a Holocaust előtt, meggyőződésből kikeresztelkedett és a bori haláltáborban fehér karszalaggal járt, aminek ott egy jelentése volt: nem azonos, én nem vagyok zsidó, mint ti… Ezt »otthon« a Kádár korszakban nem lehetett megírni, de »itthon«, Tel-Avivban már lehet.”
    Remélem, hogy Tel-Avivban valamikor majd azt is meg lehet írni, hogy mindebből egy szó sem igaz. Egyrészt ugyanis illik tudni, hogy – Melczer Tibor (1999) szavaival – „Radnótiról a »puha diktatúra« során minden lényeges dolog leírhatóvá vált”. Másrészt a Naftali Kraus által említett 20 esztendő se áll. Nem lévén járatos a – Krausz Tamás (2004) kifejezésével élve – „Holokauszt-ipar” rejtelmeiben, nem tudom, honnan számítja ezt a húsz évet, de akárhonnan, 1943. május másodika, amikor Radnótit Sík Sándor megkeresztelte a pesti bazilikában, semmiképp nem eshetett attól ilyen időtávra. Az eseményt felidéző Jelenits István (2003) egyébként több helyen idézi a költő leveleit, amelyekben hangsúlyozza, hogy e lépést voltaképpen régen tervezte, de egyre halogatta, mert „itt-ott előny is lehetett volna a »vallásváltoztatásból« s ez megcsúfította”, most viszont már nem kerülhet abba a látszatba, hogy az érdekeit követi, hiszen ennek „semmi reális előnye nincs”. Jelenits hozzáteszi: „A költő titokban tartotta a keresztelőt, minden jel arra mutat, hogy legszűkebb baráti köre sem tudott róla. Ezután született verseiben sem jelennek meg hitvalló, keresztény gondolatok.”
    Ami aztán azt illeti, hogy Radnóti a bori táborban „fehér karszalaggal járt, aminek ott egy jelentése volt: nem azonos, én nem vagyok zsidó, mint ti…”, ezt a kitételt már nem is lehet ildomos kifejezésekkel minősíteni. Elég, ha azt közlöm, hogy egyrészt az effajta táborokban az emberek nem olyan jelzésekkel „jártak”, amelyeknek a „jelentésével” maguk akartak valamit közölni, hanem olyanokkal, amilyeneket fegyőreiktől kaptak és mukkanás nélkül kötelesek voltak viselni. Másrészt a fehér karszalagokon hatágú csillag is volt, amit egy hiteles tájékoztatásban mások nem szoktak elhallgatni. Harmadrészt e táborban keresztények is dolgoztak, s a zsidók közül – Csapody Tamás és Tomislav Paji (2005) tanulmányának szavaival – a „legnagyobb csoportnak” ilyen fehér szalag volt a karján. A bori táborok – több is volt belőlük – ugyanis nem haláltáborok voltak, hanem a Todt Szervezet (vö. Rudolf Dittrich 1998) kényszermunkatáborai, ahol a náci birodalom számára alapvetően fontos hadianyagot, rezet bányásztak. A munkaerőt itt – borzalmas életkörülmények között, de – életben kellett tartani. Radnótinak ezen belül is szerencséje volt, nem bányában, hanem vasútépítésen dolgoztatták, és táborparancsnoka, „Száll Antal hadnagy részvétet érzett az ártatlanul elhurcolt emberek iránt, s igyekezett könnyíteni a barbár munkakörülményeken. A költő kultúrelőadásokat szervezett, felolvasásokat tartott Háy Károly festővel és Lorsi Miklós hegedűművésszel” (Szigeti Lajos Sándor 2004; vö. még Mária Béla 1975; Lator László 2005).
    A tömeggyilkosságokat csak a tábor kiürítése után, a Németország felé tartó halálmenetben engedélyezték az illetékesek (vö. Tihanyi Péter 2005).
   
A felekezeten kívüli magyar megkeresztelkedése
Ami Radnóti katolicizmusát illeti, ezt az 1980-as évek előtt is megemlíthették az irodalomtörténészek, de csak futó szellemi kalandként. Ferencz Győző fontos érdeme, hogy e problémának tüzetesen utánajárt, és a tények feltárásával erősen korlátozta az itteni félreértelmezések lehetőségeit (noha saját értelmezése sem látszik számomra mindig egyértelműen pontosnak). A gyökerek feltárása igen hiteles: a Magyar Ifjúsági Balassa Bálint Irodalmi Körnek –, amelyhez középiskolás korában csatlakozott – a „vezéralakja Reinhold Alfréd volt”, akinek „misztikus eszméi hatással voltak jóság- és tisztaságfogalmának kialakulására, érdeklődése ekkor fordult Jézus alakja felé, és ekkor kezdett egyidejűleg a baloldali eszmék felé tájékozódni. 1928-ban megvette és elolvasta Henri Barbusse Jézus című könyvének magyar fordítását, amely megerősítette abbéli felfogásában, hogy Jézus szociális forradalmár volt” (Ferencz Győző 2008).
    Radnóti osztálytársa, Reinhold valóban különösen szuggesztív egyéniség lehetett. Szobotka Tibor is így emlékezett rá, bár némi botlásokkal, mert a Sziget Klub elnökeként említi, és azt mondja, Névtelen Jegyző címmel szerkesztett irodalmi folyóiratot 1932-ben (vö. Axioart 2008). Valójában e (mindössze májustól októberig létező) lapocska főszerkesztője Rózsahegyi György, szerkesztője pedig Őri László volt. Az viszont igaz, hogy Reinhold különös, Reinhold Alfréd első és utolsó lírai kötete című versesfüzete 1932-ben a Névtelen Jegyző kiadásaként jelent meg. Az Országos Széchenyi Könyvtárban nem található, de egy könyvárverésen 12 ezer forintért kelt el, és fotokópiája az Interneten is olvasható (vö. Reinhold Alfréd 1932). Mindezt azért nem árt tudnunk, mert az 1936-ban Angliába kivándorló, s ott Alfred Reynolds néven a háború alatt a titkosszolgálat ügynökeként, majd novellistaként és misztikus filozófusként tevékenykedő Reinolds az erdélyi irodalmi köztudatban – Bréda Ferenc és Szőcs Géza írásainak köszönhetően – igencsak híressé vált. Halála után Sántha Attila (2008) azzal búcsúztatta, hogy „legnagyobb magyar költőink egyike” volt. Vagyis – értelemszerűen – legalább akkora, mint Radnóti.
    Visszakanyarodva költőnkhöz, ilyen hatásoknak tulajdonítja tehát Ferencz Győző (2005: 145.), hogy Radnóti első kötetében, a Pogány köszöntőben (1930) a pogányság egy jézusian szelíd természetvallást, a természeti idill és béke kultuszát jelenti, hozzátéve, hogy „a pogány tehát nem a nemzetből kirekesztett zsidó szinonimája”. Ez utóbbi kétségtelen, a természetvallásnak azonban semmi nyomát nem látom, és a jézusi szelídségét sem. Ahol hangsúlyosan szerepel Jézus, az éppenséggel a Szegénység és gyűlölet verse című helyzetdal, ahol így jelenik meg:
   
    Verejtékkeresztektől görnyedő ráncokkal terhes
    Golgotha volt a szememalja, ahol az éjek
    szénporos Krisztussal feszültek kéken.
   
    Következő kötetével aztán éppenséggel vallásgyalázási ügybe keveredett a költő. Márton László (2006) így summázza az esetet: „az Arckép című, 1930-as keltezésű ötsoros vers nem biztos, hogy önmagában véve az életmű fontos darabja volna. Mégis kiemelten kell foglalkozni vele […], mert miatta foglalta le az ügyészség az Újmódi pásztorok éneke című kötetet: az ügyész vallásgyalázást vélt kiolvasni abból, hogy a (zsidó vallású) fiatal költő Krisztushoz hasonlítja magát a versben. Az ügyészségi eljárás nagyon fontos életrajzi tény, nagy hatással volt Radnóti személyiségének alakulására, sok minden kiderül belőle irodalom és hatalom akkori viszonyáról is. Ezenkívül ez Radnóti első közvetlen tapasztalata az üldöztetésről. Fontos tény, hogy ezt ő költőként éli meg, s ez mintegy előképe lesz a költőként elszenvedett későbbi halálos üldöztetésnek.”
    Márton László persze éktelenül feltupírozza ezt az ügyet, elhallgatva – vagy nem ismerve – annak tényeit. Először is, az ügyészség nem csak az Arckép vallásgyalázását sérelmezte, amely imígyen hangzott:
   
    Huszonkét éves vagyok. Igy
    nézhetett ki ősszel Krisztus is
    ennyi idősen; még nem volt
    szakálla, szőke volt és lányok
    álmodtak véle éjjelenként!
   
    – hanem a Pirul a naptól már az őszi bogyót is:
   
    Szőke, pogány lány a szeretőm, engem
    hisz egyedül és ha papot lát
    rettenve suttog: csak fű van és fa;
    nap, hold, csillagok s állatok vannak
    a tarka mezőkön. És elszalad. Por
    boldogan porzik a lábanyomán.
   
    Pedig fönn a kertek felé
    feszület is látja a csókját és
    örömmel hull elé a búzavirág,
    mert mindig hiába megcsudálja őt
    egy szerelmetes, szakállas férfiszentség.
    […]
   
    A kötet hat másik versét pedig szeméremsértés okán inkriminálta az ügyészség. A bíróság az utóbbi vádat elejtette, a vallásgyalázásért viszont nyolcnapi fogházbüntetést kapott. A fellebbezéshez Radnóti csatolta Sík Sándor mellette érvelő nyilatkozatát, de ennek csak annyi eredménye lett, hogy a leülendő nyolc nap végrehajtását felfüggesztették. Az egész balhénak semmi jelentősége nem volt „jellemfejlődésében”; imígyen reagálta le Új könyvemet tegnap elkobozták című költeményében:
   
    Új könyvemet tegnap elkobozták,
    most egyedül ülök, ujjaim
    átfonva bokám körül, piros
    pillét ástam ma babonásan
    a küszöb alá és lassan elalszom.
    […]
    Majd fölébredek én is! kedvesem arany
    varkocsán sikongat a napfény,
    lóbálva nő föl árnyam az égig és
    huszonkét szemtelen évem az éjjel
    bevacsorázik három csillagot!
   
    Az év decemberében Főtárgyalás című lírai reflexiójában aztán úgy emlékszik vissza az eseményre, hogy „pattogni s köpni szerettem volna”, mint szalonnasütés közben a tűz. Márton László tudhatná, hogy a tüzek nem szokták üldöztetve érezni magukat a szalonnák által.
    Zsidóságának semmi köze nem volt az egészhez. Az ügyészség irodalomszakértői ekkortájt mindenbe belekötöttek, amibe csak lehetett, a fiatal költőkre pedig különösen pikkeltek. A számos példa közül csak egyet említve: az őskeresztény Berczeli Anzelm Károly első, Mise (1926) című kötetét ugyanezzel a váddal kobozták el.
    Visszakanyarodva a lényeghez: Radnóti ekkori verseiben nemhogy bármiféle vallásos hit tükröződnék, épp ellenkezőleg, ironikusan kezeli a keresztény szimbólumokat. S ha ehhez hozzáteszem, hogy soha egyetlen vallásos verset nem írt, még „istenest” vagy „istenkeresőt” sem, és Mécs Lászlóról igencsak lekezelő véleménye volt (vö. Radnóti Miklós 1989: 146-147.), voltaképpen le is zárhatnánk ezt az ügyet, mint költői pályája szempontjából érdektelent. Mégse árt, ha szembenézünk Ferencz Győző (2008) állításával, miszerint Radnóti „katolicizmusára 1930-tól döntő hatással volt szegedi professzora, Sík Sándor”, amit másutt éppenséggel úgy fogalmaz meg, hogy nála „a tételes katolicizmus vállalásában nagy szerepe volt Sík Sándornak” (uő 2005: 75.).
    Sík Sándor valóban nagy hatással volt Radnótira, de nem hittant okító „tiszi” volt, hanem a kor legkiemelkedőbb hazai esztétája. Esze ágában sem volt a „tételes katolicizmusra” áttéríteni Radnótit; Obbágy László (1995) külön kiemeli, hogy „soha nem agitálta a keresztségre”. Tudósképző – úgynevezett „teázó” – szemináriumába hívta meg, az irodalom iránt igazán érdeklődő tanítványai körébe (vö. Rónay László 2004). Máté Zsuzsannától (2007) pedig az is tudható, hogy a költő később is átnézette vele versesköteteit, levelezésük nagy témája a költészet, főleg a stílusprobléma volt. Radnóti Miklós budapesti tartózkodása alatt a professzor rendszeresen felkereste a házaspárt, és folytatták a szegedi évek elmélyült beszélgetéseit a művészet megannyi problémájáról.”
    Monográfiája egy másik helyén Ferencz Győző (2005: 577.) is cáfolja önmagát, mondván, hogy Radnóti katolicizmusa „nem teológiai dogmákon nyugvó, hanem lélektani vallásosság volt”. Jómagam teljesen valószínűtlennek tartom ezt is. Szerintem egész lelki habitusa, életfelfogása merőben – nemcsak idegen, hanem – ellentétes volt az európai kultúrkör valamennyi vallásáéval. Világosan kiderül ez már a szexuális kapcsolatról alkotott felfogásából is. Amint erre később részletesebben visszatérek, 19 éves korában egy ideig a csehszlovákiai Reichenbergben (ma: Liberec, Cseh Köztársaság) tanult, és itt – annak ellenére, hogy már szoros érzelmi szálak fűzték későbbi feleségéhez, Fannihoz – egy Tininek nevezett, nála egy évvel fiatalabb, 18 éves német gépírólány „avatta be a testi szerelembe”. Minthogy Fanni eladdig nem hajlott erre, a dolog eléggé természetesnek tekinthető. Az viszont már aligha, hogy a fiú egy levélben minderről nemcsak beszámol Fanninak, hanem azt az igényt is támasztja vele szemben: „Nagyon kell, hogy szeressük Tinit mind a ketten.” (Ferencz Győző 2005: 119.). Még kevésbé az, hogy Tini 1937-ben felkereste Radnótit Budapesten, aki – jóllehet már két esztendeje házas ember – korántsem kihűlt érzelmekkel fogadta. Az 1938-as kötetébe is felvett Emlék (1937) című költeményében ilyen sorok világítanak:
   
    Fellebben lebke inged,
    penderinted, szerteszáll,
    kis pára messze fenn
    és látlak meztelen, –
   
    A reichenbergi emléket pedig ezt követően Pillangó című novellájában is felelevenítette, amelyet németül tett közzé a Pester Lloyd 1938. április 9-ei számában (vö. Réz Pál 2008). Három évre rá, 1941-ben pedig Radnóti a felesége, Fanni barátnőjébe, Beck Judit festőművésznőbe lett szerelmes, akivel felesége tudtával egy évig tartó, olyan különös viszonya volt, hogy ezenközben össze is jártak, és a szerető önportréja ott függött az otthonuk falán. „Tizennégy évi ismeretség és hatévi házasság után nem meglepő, hogy valamelyik fél, vagy akár mindkettő nyitottá válik más kapcsolatokra”, írja Ferencz Győző (2005: 523.), kiemelve azt is, hogy naplójának bizonyítéka szerint e viszonyról Fanninak is az volt a véleménye, hogy „ha Miklósnak örömöt okoz, örüljön” (uo. 522.).
    Rendben van, napjainkra az ilyen „nyitott házasság” már kezd társadalmilag is elismertté válni. De nem a vallásos emberek körében. Egy keresztény férj, ha félrelép, töredelmes bűnbánatot tart – ha katolikus, meg is kell gyónnia –, és nemhogy nagydobra verné, hanem mélységesen szégyenkezik, amiért a tízparancsolatot megszegve halálos bűnbe keveredett. De ugyanez áll a zsidókra is, hiszen a tízparancsolatot a keresztények tőlük örökölték. Sőt, a zsidóknál ez éppenséggel a három legszörnyűbb bűn egyike, a másik zsidó megölése és a bálványimádás mellett.
    Hogy mindenféle vallásossággal kapcsolatban milyen képzetei voltak, ez a Komlós Aladárhoz írt, fent már idézett 1942-es leveléből egyértelműen kitűnik: „hogyha valláshoz egyáltalán közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm. Az Újtestamentum költészete ép úgy az enyém, ahogy az Ótestamentumé s Jézusban is »hiszek«, nem tudok jobb szót rá, bár a hit…” Ez a „hogyha”, meg az idézőjelbe tett, majd három ponttal odébblökött hit számomra azt mondja: a fene tudja, nem érdekel a vallás annyira, hogy egyáltalán elgondolkozzam rajta. Persze, ki tudja Ferencz Győzőn kívül, mi az a „lélektani vallásosság”.
    Itt van azonban az a kőkemény tény, hogy – amint fent már jeleztem – saját kérésére 1943. május 2-án Sík Sándor megkeresztelte a Bazilikában, másik szegedi professzora, Zolnai Béla keresztapai közreműködése mellett. Nemigen szokás emlegetni, ezért jegyezzük meg azt is, hogy „feleségével együtt” (Szegedy-Maszák Mihály 1998). Sokakkal szemben Borbély Szilárd (2007) világosan felismeri, hogy e lépése látványosan „mellőz minden racionális mozzanatot”, de arra következtet, hogy akkor a magyarázat transzcendens: „Jézus belépett az életébe”, és Radnóti vállalta „a megváltó halál krisztusi mítoszának” követését. Amit bizony igencsak alátámasztani látszik a keresztapaságra felkért Zolnai Bélához 1943. április 23-án írt levelének folyvást idézett mondata: „mintegy tizenöt esztendeje elhatároztam, hogy harmincnegyedik életévemnek betöltése előtt megkeresztelkedem: Krisztus harminchárom esztendős múlt, s még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették, – ezért gondoltam így” (Radnóti Miklós 1989: 381.).
    Jómagam másutt keresném e „minden racionális mozzanatot” mellőző lépés okait. Ismeretes, hogy Radnóti 1942 őszétől munkaszolgálatos volt, előbb a hatvani cukorgyárban, majd a budapesti ládagyárban dolgoztatták. 1943. március 16-án eltávozást kapott, s a villamosmegállóban újságot olvasva nem tisztelgett egy bakának, aki ezért belökdöste a közeli Albrecht-laktanyába. Ott mint „tetves zsidót” kopaszra nyírták, az udvar sarában kúszatták, bukfenceztették, öszszerugdosták. Véletlen lenne, hogy naplójába többé soha egy sort sem írt? (Az utolsó bejegyzés dátuma március 14.) Véletlen lenne, hogy megkeresztelkedése idején, májusban barátai segítségére rohannak, kérvénnyel fordulnak a honvédelmi miniszterhez, hogy mentesítse a munkaszolgálat alól? Aki – az aláírók sorában olyan neveket olvasván, amilyen Bajcsy-Zsilinszky Endréé, Bethlen Margit grófnőé, Herczeg Ferencé, Pátzay Pálé vagy Zilahy Lajosé – nyomban teljesíti ezt a kérést.
    Ekkor kezd magához térni a sokkból. Május 26-án már megírja gyönyörű szerelmesversét, a Tétova ódát, de még augusztusban is felrémlik lelki szemei előtt A félelmetes angyal, „az őrület”, ami
   
    […]
    Rámnéz néha s előre letépi a naptár
    sorjukra váró lapjait.
    Már tőle függ örökre
    meddig s hova
   
s ami arra bíztatja, hogy végezzen magával: „no itt a kés, nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!”. Ezzel azonban egyszer s mindenkorra vége is a rémálmoknak.
    A saját állítása szerint tizenöt esztendeje elhatározott Jézus-követésnek pedig semmi nyoma. Ahogyan azelőtt, eztán sem ír egyetlen vallásos költeményt se. Még Borbély Szilárd (2007) is kénytelen megállapítani: mindmáig „a katolicizmusnak sem volt arra válasza, hogy mit kezdjen Radnóti katolicizmusával”. Jómagam Panek Zoltánnal (2000) értek egyet: Radnóti „nem cserélt, nem vallást váltott; megkeresztelkedett, szeretett professzora, Sík Sándor keresztelte meg, nem sokkal halála előtt; ő azonban saját szellemének eredendő sugallatát követte: pogány lett, az maradt, aminek született.” A trauma sokkoló hatása múltán ugyanolyan felekezeten kívüli, mint azelőtt. Világosan kitűnik ez Sem emlék, sem varázslat című, 1944. április 30-án írt költeményéből, melyben az áll, hogy: Eddig…
   
    […]
    tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
    mögöttem jár, vigyáz rám, s megvéd, ha kell, a bajban
   
    de mostantól
   
    magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
    nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
    sem emlék, sem varázslat, – baljós az ég felettem;
    ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
    Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
    talán most senki sincs.
   
    Mind az életrajzi tények – barátai csak hamis papírokat tudtak neki felkínálni, de rejtekhelyet nem –, mind a költemények tükrében légből kapott hát az a sokfelé visszhangzó állítás, hogy Radnóti 1944-ben önkéntes mártíromságot vállalva vonult volna be a munkaszolgálatba. Ezt a fikciót gyakran nemcsak olyan elgondolások tükrözik, melyek szerint a náci népirtás ellen akart így demonstrálni, hanem olyanok is, amelyek azt állítják, hogy – Arató László (2003: 50.) legnyíltabban megfogalmazott szavaival – „Radnóti tudatosan felépített vértanúsága egyfajta reflektált imitatio Christi-ként is értelmezhető” (vö. még Szarka Judit 2006). Bencze Lóránt (2000) fennkölten szép szavakkal próbálja igazolni, hogy „Krisztus vértanúja ő”. Nem volt az, ennél jóval több volt. Tarbay Ede (2000) szerint „élete derekával szemben, amikor még a Pásztori Múzsát hívta segítségül – annak arcán akkor is átütött már a vér –, Krisztus felé fordult, és krisztusi alázattal – de utolsó versei szerint nem megalázkodással – élte választott passióját – az utókorért.” Mondatnak ez is gyönyörű, de Radnóti ennél sokkalta racionálisabb volt. Tudta, hogy a holnapért nem meghalni kell – legfeljebb a halál kockázatát is vállalva küzdeni –, hanem élni. Esze ágában sem volt meghalni, épp ellenkezőleg – ahogyan erre alább térek ki –, „a 2x2 józanságá”-val akart mindent túlélni, hazatérni.
    Persze, Krisztussal minden és mindennek az ellenkezője magyarázható. Bencze Lórántnál (2000) az is olvasható, hogy „amíg Petőfi élt, amíg Radnóti élt, egyáltalán nem tűrték, hogy áldozatok legyenek. Szembeszálltak a gonoszsággal. Egyenes gerinccel jártak, intoleránsak és tűrhetetlenek voltak a környezetüknek, mint Krisztus”.
   
A „halálköltő” Radnóti legendája I.
Az az ötlet, hogy Radnóti egész életműve egyfajta „halálköltészet”, már Beney Zsuzsa (1996) tanulmányában felbukkant, a költő Mint a bika című, 1933 augusztusában írt versének elemzésében. Ez így hangzik:
   
    Úgy éltem életem mostanig, mint fiatal bika,
    aki esett tehenek közt unja magát a déli
    melegben és erejét hirdetni körberohangat
    s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót.
    És rázza fejét s fordul, szarván a sűrü,
    repedő levegővel és dobbantása nyomán
    gyötrött fű s föld fröccsen a rémült legelőn szét.
   
    S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint
    bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén
    és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön
    az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,
    mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, –
    fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
    az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, kűzd
    és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda –
    és lassan, szomorun bőg a kövér levegőben.
   
    Így küzdök én is és így esem el majd,
    s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.
   
    Beney elemzésének első mondata: „Huszonhat éves korától a halál igézetében.” – Tudniillik: élt a költő. S aztán hosszan és kifinomult eszközökkel igyekszik bizonyítani, hogy Radnóti e költeményében a bika képe mint „az első fontos halál-érintettség” jelenik meg, s ettől kezdve „a halál vált élete központi témájává”. Így „költészete felfogható halál-költészetnek”, mert „mindaz, amivel élet- és idillvágyát bizonyítani akarta, szerelmi költészetének nagyrészt szenvedélymentes, szintén idillikus szelídsége, a boldogságkeresés kényszere, mely gyakran a felismert és a veszélyeztetett boldogság képében jelentkezett, nem más, mint a halál fordított arca, menekülés a halál árnyékából…” Amire könynyű a válasz: borzasztó az effajta pszichologizálás. Ilyen alapon mindennek minden a fordítottja is lehet, ha valaki azt írja, hogy „Talpra, magyar, hí a haza!”, akkor ez arra vall, hogy egész költészetével azt akarta rekompenzálni, hogy lelke mélyén abszolút gyáva és közömbös minden közösségi ügy iránt. Amellett, hogy a fenti versben semmiféle „haláligézet” nincsen, egyértelműen a halálmegvető bátorságról szól, s ráadásul nem több – e nemben egészen jól sikeredett – fiatalkori stílusgyakorlatnál, amelynek nincs köze Radnóti kiforrott költészetéhez. Azok a célozgatások, melyek szerint a farkascsorda szagát érző bika képzete itt arra vall, hogy a 24 éves egyetemista felismerte volna a náci veszedelmet, nemcsak a költemény alapállásával ellentétesek, hanem anakronisztikusak is. Az igaz ugyan, hogy Hitler ebben az esztendőben lett kancellár, de posztja még rendkívül ingatag, s a vers megírása előtt két hónappal, június 15-én írt alá Rómában Olaszország, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia tíz évre szóló egyetértési és együttműködési szerződést, amelynek tervezetét előzőleg a kis-antant Állandó Tanácsa is jóváhagyta.
    Ferencz Győző (2005) monográfiája – s ennek nyomán irodalomoktatásunk – még korábbra teszi halál-traumájának okát, nevezetesen oda, hogy ikergyerekként jött világra, s e nehéz szülés nemcsak édesanyja, Grosz Ilona halálát okozta, hanem ikertestvéréét is. Ez „megmérgezte” volna egész életét, úgy érezte, ő a felelős a kettős tragédiáért. Amikor pedig e traumát „feldolgozta”, az elkerülhetetlen erőszakos halál tudatának megszállottjává vált, amely 1936-tól költészetének fő szólama, s így életműve a maga egészében „halálköltészetként” értelmezendő. A monográfia többszöri ismétléssel sulykolja belénk ezt a képzetet, amelyet két önálló tanulmányban is megfogalmazott (Ferencz Győző 2004; uő 2008).
    Csakhogy éppen az általa feltárt tények cáfolhatják legjobban mindezt. Ferencz Győző maga írja le, hogy Radnóti édesanyja, Grosz Ilona halála után apja – középosztálybeli kereskedelmi tisztviselő – hamarosan újranősült, és második felesége, Molnár Ilona saját édes gyerekeként nevelte Radnóti Miklóst, akinek lánytestvére is született. (Erdélyi Ágnes néven lett később költő és újságíró.) Olyan harmonikus körülmények között cseperedett fel tehát, hogy csak 1921-ben, tizenkét éves fejjel értesült arról, hogy Molnár Ilona nem vérszerinti anyja, és Ágnes csupán a féltestvére. Ekkor ugyanis apja egy vidéki útján agyvérzést kapott, Budapestre szállították, és negyvenkilenc éves korában meghalt.
    Ez a sorsfordulat valóban radikális változást hozott számára, mert elszakadt az édesanyjának hitt Molnár Ilonától és testvérétől. Gyámja ugyanis nagybátyja, édesanyjának öccse, Grosz Dezső lett, akit „jómódú textil-nagykereskedőként” szokás emlegetni, de voltaképpen a budapesti Brük és Grosz ruhagyár dúsgazdag társtulajdonosa volt. Amit ezzel kapcsolatban hangsúlyoznom kell, az, hogy e kétségtelenül megrázó élmény azzal párosult, hogy a kamaszfiú életkörülményei a középosztályi sorból nagypolgári szintre emelkedtek. Gyámja matematikatanárt fogadott mellé nevelőnek, Danis Tamás (é. n.) kutatásaiból pedig azt is tudjuk, hogy „a gyámszülők nem csupán Miklós tanulmányainak irányítását biztosították, hanem gyakran az ország határain kívül élő rokon családok körébe vitték látogatóba. Így próbálták az érzékeny lelkületű fiú traumáját mérsékelni, orvosolni és a nagy család erejében számára támaszt adni.”
    Grosz Dezső azt tervezte, hogy felnővén gyámfia az ő helyére lép majd, s ennek megfelelően taníttatta. Kereskedelmi érettségit szerzett, majd 8 hónapon át a csehországi Reichenbergben, a német tannyelvű Állami Textilipari Szakiskolában tanult tovább. 1928 júniusában tért haza, s két éven át nagybátyja vállalatánál volt gyakornok.
    Grosz Dezső bölcs és nagyvonalú ember lehetett, akit nem zavart, hogy gyámfia mindezen közben nem textilmágnási, hanem költői ambíciókat táplál magában. Bizonyára azt gondolta, előbb-utóbb úgyis benő a feje lágya; elvégre nagy focista is volt, az iskolai csapatban centercsatárként jeleskedett (vö. HunBook 2006). Hagyta, hogy tanulás helyett verselgetésre pocsékolja idejét, s gyakornok korában barátaival folyóiratokat alapítson, antológiát jelentessen meg. Talán nem alaptalan az a gyanúm, hogy e vállalkozások nyomdaköltségeinek fedezésénél – közvetlenül vagy közvetve – az ő vagyona is szerepet játszhatott.
    Nem állta útját még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy itt nem múlékony kamaszkori próbálkozásról, hanem eltökélt életcélról van szó. Nélküle aligha lett volna lehetséges, hogy a fiatal Radnóti 1929 decemberében megszerezze az egyetemi tanulmányok előfeltételét jelentő gimnáziumi érettségit, s hogy 1930 őszén, gyakornoki állását otthagyva beiratkozzon a szegedi egyetem magyar-francia szakára. Amikor pedig itt szerzett diplomájával meg költői hírnevével éhkoppon maradt volna, nem azt mondta neki, hogy na látod, mire mentél, hanem – ameddig tehette, 1943-ig – lényegében ő tartotta el. Olyan bőkezűen, hogy abból még tengerparti üdülésre is futotta, meg arra, hogy Radnóti büszkén visszautasíthassa a neki felkínált újságírói állást. Ami, ugye, még akkor sem mindennapos gesztus, ha az ember saját édes fiáról van szó. Vári György (2007) szemére is veti Radnótinak, hogy ebben a helyzetben egyik írásában „milyen alapon fintorog a kereskedőszellem ellen”. Hát azon az alapon, hogy Grosz Dezsőnek nem a szelleme, hanem a foglalkozása volt kereskedő.
   
Közbevetés: a kamasz zseni és a Jóság-nemzedék legendája
Itt meg kell állnunk azonban egy rövid kitérőre a „halálköltészet”-legenda vizsgálatában, hogy ezen belül egy másik legendával nézzünk szembe, amelyik zseniális kamasznak mutatja be Radnótit. Sebők Melinda (2008) pl. azt írja, hogy „A fiatal Radnótinak már 1923-tól [14 éves korától, Sz. I.] jelentek meg írásai a Mindnyájunk Lapjában és a Haladásban, majd 17 éves korában megjelent első verse Ősz címmel az Új Századokban. A Haladás és az Új Századok folyamatosan közölte verseit […]. 1928-ban a Mindnyájunk Lapjában jelent meg Halál című elbeszélése […]. Még ekkor létrehozta 1928 című folyóiratát, mely 600 példányban jelent meg, de csak két számot ért meg. […]  A folyóirat […]  a fiatalok lázadását hirdette, ellentmondva a Nyugat hagyományainak, csakúgy, mint a Kortárs című lap 1929–30-ban” amelynek indításában Radnóti szintén közreműködött, s „a „két folyóirat-alapítási kísérlet között jelent meg a fiatal költők első antológiája: a Jóság”, amellyel „új nemzedék jelentkezett a magyar költészetben, »nemzedékké« szervezte őket a választott közös program és azonos »költői« életkoruk.” Radnótinak így „még egyetemi tanulmányai megkezdése előtt, 1930-ban megjelent első verseskötete, a Pogány köszöntő a Kortárs kiadásában.” Mások ez utóbbi tényt úgy jelzik, hogy Szegedre „már költőként érkezett”.
    Merőben más megvilágításba kerülnek azonban ezek a tények, ha nem az áll a szövegben, hogy versei „a” Mindnyájunk Lapjában stb. jelentek meg – mintha ezek ismerendő folyóiratok lennének –, hanem úgy, hogy „különféle obskúrus diáklapokban”. Bár, ami éppen a Mindnyájunk Lapját illeti, ezt csak Ferencz Győző (2004) említi diákújságként, alcíme szerint szépirodalmi, művészeti és társadalmi hetilap lett volna, melyet a ma már teljesen ismeretlen Jankovich György szerkesztett. Mikor kutakodásaim során oda érkeztem, hogy e lap a legolcsóbb pesti újságként volt híres, meg arról, hogy 1927-ben Szolnokon szépségversenyt rendezett, ahol „a vágyva vágyott első helyezést Rácz Joli vívta ki 63 ponttal” (Kósa Károly 2007), feladtam a buzgalmat. Igaz, az alcímekben nem lehet megbízni, mert az Új Századok is „szépirodalmi folyóirat”-nak mondta magát, noha szerkesztője, Halassy Károly gyorsírótanár Rákospalotán kifejezetten középiskolás írók, költők és grafikusok munkáinak adott helyet kőnyomatos, házilag előállított lapocskájában (vö. HunBook 2006).
    Ami a Haladást illeti, ez a Magyar Ifjúsági Balassa Bálint Irodalmi Kör (nem hivatalos nevén Haladás-kör) „kritikai és szépirodalmi szemléjeként” jelent meg. E körben a 17 esztendős Radnóti vezetőségi tag volt, s itt nemcsak – mint említettem – Reinhold Alfréd barátsága jelentett fontos hatást szemléletére, hanem megismerkedett Gyarmati Fannival, későbbi feleségével, és Vas Istvánnal is (vö. Vas István 1972). A lap főszerkesztője egyébként a nála egy évvel fiatalabb Wagner (későbbi nevén Tamássi) György, felelős szerkesztője pedig Reinhold Alfréd volt.
    Az állítólag Radnóti által „létrehozott” 1928 című, két számot megért lap főszerkesztője szintén Reinhold Alfréd, Radnóti (még Glatter néven) csak szerkesztőként jegyezte. Egy Neugebauer Frigyes nevű ember jelentette meg, akiről ma már nem tudni, ki lehetett. Nem kisebb bukás lehetett a Kortárs című „havi szemle”, amely nem „1929–30-ban” jelent meg, hanem – az egyetlen lexikon szerint, amelyben megtalálható (Péter László 1994: II. 1101.) – 1929 novemberétől 1931 januárjáig, de ezt nem állt módomban ellenőrizni, mert az Országos Széchenyi Könyvtár katalógusában nincsen nyoma. A szerkesztésében (Vajda János, Kármán Rezső) és kiadásában (Brünauer Albert, Lantos Andor) résztvevők neve (Vajda János kivételével) bizonyára már az akkori irodalmi köztudatban sem mondott semmit. Azt, hogy – miként a lexikoncikk állítja – József Attila verseit közölte volna, még Szabolcsi Miklós (1963; uő 1998) hatalmas monográfiái sem regisztrálták.
    A legrejtélyesebb a Jóság című 1929-es antológia, amely a maga idején a fentiekhez hasonlóan ismeretlen kiadvány lehetett. Az Országos Széchényi Könyvtárban ennek sincs nyoma, de biztos, hogy megjelent, mert egy – Wagner György által Ellenbogen Imrének dedikált – példányát 2006-ban megvette valaki egy árverésen (vö. HunBook 2006a). Kubista stílusú borítóján Lakatos Péter Pál, Sükösd Ferenc, Vajda János, Forgács Antal, Radnóti Glatter Miklós, Dán György, Wagner György, Kalmár Magda és Fekete Alfréd verseit kínálta az olvasóknak. Szerkesztője és kiadója nem volt, csak azt tüntette fel, hogy a Hoffmann és Társa könyvnyomdában készült. A költők közül Kalmár Magdáról és Fekete Alfrédról nem tudni, kik lehettek, Dán Györgyöt talán azonosítani lehetne. Lakatos Péter Pál, Sükösd Ferenc és Vajda János bejutottak ugyan az irodalmi lexikonokba, ám inkább újságírókként, és önálló verseskötetet sosem tudtak összehozni, Wagner [Tamássi] György is csak egy vékony versesfüzetet produkált 1930-ban. Radnótin kívül így egyedül Forgács Antal lett valóban költőnek tekinthető. A felderíthető korúak többsége a 20. életéve körül járt, csak két „öreg” akadt köztük, a 31 éves Lakatos és a 37 esztendős Sükösd.
    Kenyeres Zoltán (1967) írta róluk, hogy „új nemzedék jelentkezett velük a magyar költészetben; nemzedékké szervezte őket a választott közös program s az évjáratok különbségét is kiegyenlítő azonos »költői« életkoruk.” E program az lett volna, hogy „a háború utáni nyomorúságban és embertelenségben” a „jóságot” „dalolják és éneklik”. Kenyeres szerint „a harmincas években folyamatosan bővültek e nemzedék sorai” – s itt már valóban olyan neveket említ, amelyek jelentős teljesítményeket fémjeleznek, köztük Vas Istvánét, Weöres Sándorét –, mígnem 1935-ben egy újabb antológiával léptek fel, a Korunk cíművel. „Harmadik nemzedéknek” Kenyeres Szerb Antal nyomán nevezi őket, aki a Korunkról írt kritikájában közvetlen elődeikkel, a harmincas éveikben járó és férfias hangon verselő „második nemzedékkel” szembeállítva azt írja róluk, hogy fő törekvésük a „holdvilág rehabilitációja”, visszatérés a preromantikához. (Az elnevezés könnyen – és zavaróan – összekeverhető Babits „a Nyugat harmadik nemzedéke” terminusával.)
    Szabolcsi Miklós (1992) is megemlékezik egyik tanulmányában a Jóság-antológiáról, s ő valahonnan azt is tudja, hogy „a kötet szervezője láthatólag ifj. Vajda János” volt (ez az „ifj.” Szabolcsi megkülönböztetése, az illető sosem élt vele), továbbá úgy látja, hogy „az uralkodó hang és forma itt […]  a posztexpresszionista, konstruktivista dikció, némi adys beütéssel. Mint ifj. Vajda János versében:
   
    Óh ne higyjétek, hogy ez világfájdalom!
    Én csak a világszépségben s világboldogságban
    hiszek,
    de látom a mérhetetlen emberi szenvedést
    és egyedül vagyok a megváltó hitemmel.
    Egyedül vagyok,
    de százezer jános is egyedül van
    és Nekik dobog a szívem!
    Én!
    Én!
   
    Jómagam ezt és az antológia uralkodó hangját-formáját nem stíluskategóriába sorolnám, hanem minőségibe: menthetetlenül gyöngék. Radnóti se vett be köteteibe itt közölt verseiből csak kettőt. Hangsúlyoznám továbbá, hogy a Jóságnak és a Korunknak semmi köze egymáshoz, az előbbiben fellépő kilenc és az utóbbiban szereplő tizenkét szerző közül csak kettő – Radnóti és Forgács – volt azonos. A Jóság próbálkozásai észrevétlenek maradtak, a Korunk feltűnő visszhangot váltott ki. Nem volt hát a költészetben „Jóság-generáció”, de azt sem hallgathatom el, hogy az effajta sterilen korosztályi csoportosítás az irodalomban – amely együvé skatulyázza „ifj.” Vajda Jánost Radnóti Miklóssal, Sértő Kálmánt Weöres Sándorral – nem ér többet annál, mintha aszerint osztályoznánk az alkotókat, hogy melyikük sovány vagy kövér, illetve ki kopasz és ki nem az.
    Ami pedig végezetül azt illeti, hogy első verseskötete, az 1930-ban, a Kortárs kiadásában megjelent Pogány köszöntő okán Szegedre „már költőként érkezett”, ehhez szintén nem árt néhány megjegyzést fűzni. Egyrészt nem kötet, hanem 48 oldalas füzetecske. Másrészt a Kortárs „kiadó” az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa szerint ezen túl összesen két munkát publikált, nevezetesen Radnóti barátja, Tamássi György Áhítat (1937, 43 oldal) című versesfüzetét és A totális állam (1937, 47 oldal) című brosúráját. Aligha fogadhatták hát „költőként” a szegedi egyetemen, legfeljebb verselgető „gólyaként”.
    Mindez persze érdektelen, hiszen az egyetlen fontos kérdés itt az, milyenek voltak a versei. Hát ilyenek:
   
    Most már a kezedet csókolom, – így
    paraszt bánattal oly szép megállni
    a napban, lelkes földeken csörren
    ütődő szárba szökkenve a búza!
   
    Nézd! ahol hevertünk eldőlt a szár,
    szigorú táblán szerelmi címer, – hogy
    bókol a tájék! bókolva ellőtted
    csúszik a porban a messze torony!
   
    Álmos délután jön: csöndben köszöntsd!
    Csók virágzik ujjaid csúcsán és
    tenyeredben megszületik az árnyék!
    Te csak köszöntsd! Szétnyitott tenyérrel
   
    köszöntsd a napot, mert most még
    feléfordulva állunk és lelkes
    földeken, csillanó földeken csörren
    ütődő szárba szökkenve a búza!
              (Köszöntsd a napot! 1929. október 8.)
   
    Most térjünk vissza gondolatban 1929-be, és vegyük tekintetbe, hogy egy 19 éves fiúval állunk szemben. Hát óriási. Nem hibátlan, csodagyerekre valló remek, de olyan kiforrott, kulturált, hogy számos akkori 30 esztendős költő is megnyalhatta volna a szája szélét, ha ez fut ki a tolla alól. Semmi köze persze Szabolcsi „posztexpresszionista, konstruktivista dikció” -jához, „némi adys beütéssel”, de Szerb Antal preromantikájához se; biedermeieres pásztoridill. Ha hozzám hozta volna ez a 19 éves fiú, azt tanácsoltam volna neki, hogy legyen még „neóbb”. Kerülje a „csók virágzik ujjaid csúcsán”-okat, és szaporítsa a „tenyeredben megszületik az árnyék”-okat, sőt, teremtsen szintézist az idill és „posztexpresszionista, konstruktivista dikció” által bevezetett vakmerő asszociációk között. Legyen modernebb Juhász Gyulánál. Amely tanács persze célt tévesztett volna, hiszen végül Radnóti lett, s nem egy modernebb Juhász Gyula.
    Amihez hozzá kell tennem, hogy vannak, akik éppen az idillikus szépség költőjeként zárták a szívükbe a költőt. „Nem tudhatom, Radnóti másnak mit jelent – írja Kis Tímea (2008). – Nekem azt a költőt, aki sértett nemzetek gyilkos indulatai közepette, csak azért is a természet harmóniájáról énekelt, aki akkor is képes volt szeretni hazáját, amikor országa aknát szedetett vele. Radnóti nem rázza öklét sem az égi, sem a földi hatalmak ellen, egyszerűen csak igyekezett jelen lenni az életben. Radnóti tehát nem jó semmire. El is felejtették. Én mégis szeretem a verseit, mert szépek.” „Nem arról van szó, hogy megpróbálnám kikerülni a halálköltészettel való találkozást – hiszen megrendítő, őszinte és (remélem) minden embert elgondolkodtató költemények. Ezek a versek is közel állnak hozzám. Az ingadozás talán annak köszönhető, hogy Radnótit alapvetően nem búskomorságra hajló, szinte depresszív alkatként képzelem el, aki a haláltudattal vívja eleve vesztes csatáját. Korai, szinte pogányos hangütésű, nekem az antik élet- és gondolkodáseszményt, szerelmet hirdető versei mást sejtetnek. Érzékeny lelkű, az igaz, de állíthatjuk-e az ellenkezőjét egy olyan emberről, aki a »modern« technika vívmányai helyett inkább a fűszálon egyensúlyozó katicabogárra, a nap és a szél keltette impresszióra, a színekre, hangokra ügyel? Így indult pályája – és szerintem ez az érzés, énje egyik éltető ereje végigkísérte egészen a tömegsír nyirkos sötétségéig.”
   
A „halálköltő” Radnóti legendája II.
A fentiek ismeretében már visszatérhetünk ahhoz az elgondoláshoz, amelyet Ferencz Győző (2004) így foglal össze: „Radnótinak a szülei halálával foglalkozó versei […]  azt mutatják, hogy a trauma egész személyiségépítésére kihatott. Ez az élmény késztette versírásra: a költészetet ösztönösen olyan terepnek érezte, ahol traumáját feldolgozhatja. Költészete ennyiben terapikus funkciójú vallomásos líra – legalábbis indíttatásában. A trauma feldolgozása során azonban nemcsak lelki problémáját oldotta meg, hanem megalkotta önmagát mint költőt is. Úgy is mondhatjuk, ebből a problémából alkotta meg önmagát mint költőt. Ez az oka, hogy a halállal olyan sajátos viszonya alakult ki. Verseiben jól követhető, hogy a múltat feldolgozva egyre élesebben tudatosul benne saját rettenetes jövője. Zárt és élesen fókuszált életműve egyetlen ívet alkot: szülei halálának traumatikus élménye vezet el az utolsó, páratlan remekművekhez. A tragikus sorsú költőnek valóban »mindennap újszülött borzalommal« kellett élnie.” A bizonyíték erre az, hogy „összesen tizennyolc olyan verse van, amelyben szülei halálát dolgozza fel”. Amihez azért – irodalomtörténészi tisztességgel – hozzáteszi: „ezek nem mindegyike jelent meg nyomtatásban”.
    Az ezzel szembeállítható tények a következők. Radnóti apja 12 éves korában, 1921-ben halt meg, legelső ilyen írása viszont az 1925. augusztus 24-én keltezett Apámhoz az égbe című iromány, melynek első versszaka:
   
    Apám ott fenn az égbe!
    Gondolsz-e néha rám?
    Mert én sokszor bámulva a légbe…
    Elgondolom, hogy milyen kár…
    Hogy ily korán meghaltál… Apám!
   
    Négy esztendőn keresztül, 16 éves koráig nem volt hát szüksége „személyiségépítésében” arra, hogy „terápikus funkciójú vallomásos lírá”-val gyógyítsa „traumáját”, ami igencsak furcsa, hiszen ha lett volna neki ilyesmije, ennek már jóval korábban jelentkeznie kellett volna a gyerekkori neurózis eléggé közismert tüneteivel. S akkor sem valamiféle kamaszos sikoly robban ki belőle, hanem egy abszolút nyugodalmas-merengő közhely póza. Azaz: 16 éves korában, mint szinte mindenki, írni akar, s ehhez témát keres. Nagypolgári jólétben élő úrifiú lévén, a kamasz-szerelmen kívül egyetlen érdekesség adódhat életében, az, hogy árva.
    Életkori sajátosságai természetesen – mint minden egészséges kamaszt, és Radnóti testileg és lelkileg egyaránt makkegészséges volt – magától értetődővé tették, hogy elsősorban szerelmesverseket írjon. Annál is inkább, hiszen 1928-ban, reichenbergi tartózkodása idején, mint említettem, megtörtént vele a csoda: „Tini”, azaz Klementine Tschiedel fel-felszökött a lakására, és beteljesítette vágyait. Persze, hogy 1928-29-ben ez a mindent elsöprő élmény tükröződik verseiben. Ez a lányokat az utcán leszólító, mozizó, szeretőjével szórakozóhelyen táncoló, életvidám fiú bizony, hogy nem „haláltraumákon” nyűglődött. Ha pedig mégis ilyen témához nyúlt, elég hamar rájött arra is, hogy nem az apja halála az igazán jó versanyag, hanem az anyjáé és ikertestvéréé; a Nem volt anyám című próbálkozását 1926. december 31-én vetette papírra, hármaspontokkal dramatizált formában:
   
    Nékem talán nem is volt Anyám…?
    Hisz az Anyám nem ismert engem…
    Mert… meghalt… mikor én… élni kezdtem.
    Ő meghalt mikor fia lett neki…
    Nem szerette bennem a… fiát…
    Az anyámnak nem volt fia…
    S nekem nem is volt Anyám… A… nyám.
   
    Nem idézem tovább effajta gyerekes irományait, amelyek közül egyetlen egyet sem vett fel köteteibe; Ferencz Győzőnél olvashatók, részletes elemzésekkel, amelyek – mint jelzi is – egy Vikár György nevű pszichoanalitikus sémáit követik. A monográfiájáról írt kritikájában Hatos Pál (2006) igen finoman jelzi, hogy a mai tudomány az ilyen eljárásokkal szemben erős fenntartásokkal él; jómagam erőteljesebb szavakkal minősíteném ezt az asztrológiához hasonlóan jól jövedelmező, a társalkodónői foglalkozás modern formájaként működő üzletágat. Elemzéseinek másik alapgondolatával, miszerint „Radnóti költészete a nyelvi önmegalkotás hatalmas kísérlete” (Ferencz Győző 2008), végképp nem tudok mit kezdeni. Ha Radnótinak valóban ez járt volna az eszében versírás közben, a dilettánsok körében is a legnaivabbak közé tartozott volna.
    Az ifjúkori „halálköltészet” bizonyítékaiként Ferencz Győző a kiadatlanok mellé állít négy, a Pogány köszöntőben megjelent verset is, de ezek közül egyiknek sincs semmi köze ehhez az élményhez, s a sort olyanokkal is bővíti, amelyekben egy-egy mondatos utalásként bukkannak fel ilyesmik:
   
    Szülőanyád s apád meghaltak rég, egymástól
    száz lépésnyire áradnak a földbe már
                                            (1932. október 6.)
   
    – de a költemények egészen másról szólnak, miként a fenti is arról, hogy
   
    Néped közt jöttél s ha igaz
    amit az erdélyi lap írt rólad egyszer,
    (hogy Angyalföld és a Lágymányos
    proletárjainak költője vagy te),
    akkor hazaértél! Hajtsd le a fejed. Még jobban!
   
    Ahol valóban ezt a témát dolgozza fel, az az apjára Emlékező vers (1933. augusztus 4.), de nemhogy gyötrelmes traumára emlékeznék, hanem épp ellenkezőleg, úgy szól, mint egy ókori spártai harcos:
   
    S bár mostani férfifiadnak már
    asszony a gondja, sok gondja mögött
    s göndör könnyekkel nem koszorúzza helyed;
    tudja, hogy egyszer elveszti Ő is a harcot és elesik
    majd! ezért hát férfiként idéz, ha ritkán
    rólad esik szó és összeszorítja utána a száját.
   
    Anyja halála a Huszonnyolc év (1937. szeptember 23.) romantikus pózában tükröződik:
   
    Erőszakos, rút kisded voltam én,
    ikret szülő anyácska, – gyilkosod!
    öcsémet halva szülted-é,
    vagy élt öt percet, nem tudom,
    de ott a vér és jajgatás között
    úgy emeltek föl a fény felé,
    akár egy győztes, kis vadállatot,
    ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
    mögötte két halott.
   
    Végül azonban hepienddel zárja a vériszamos látomást:
   
    Anyácska, véres áldozat
    a férfikorba nőttem én,
    erősen tűz a nap, vakít,
    lepke kezeddel ints felém,
    hogy jól van így, hogy te tudod,
    s hogy nem hiába élek én.
   
    Ferencz Győző (2004) szerint „valamennyi verse közül, amelyben ezt a traumát dolgozta fel, ez tűnik a legerősebbnek”. Szerintem a leggyöngébbnek.
    No, de itt van az Ikrek hava (1940), ami alcíme szerint Napló a gyerekkorról, s ahol  az apja halála csak futó epizód ugyan, de Ferencz Győzőnek abban igaza van, hogy itt az elbeszélés hőse születéséről szólva „már leülepedett szomorúsággal […]  elmondja, az ikertestvér halála komoly identitásproblémát okozott. Ki ő akkor, honnan tudhatja, hogy nem ő halt meg, hanem a másik, kérdezi: öszszezavarodott, elmosódtak benne személyiségének éppen szilárduló határai.” Nos, alcím ide vagy oda, Radnóti legközelebbi barátainak egyike, Vas István (1940) már annak idején megírta a Nyugatban, hogy e mű nem emlékirat, hanem fikció, az ő műfaji besorolása szerint „kisregény vagy hosszabb elbeszélés”. Amelyben az a legfeltűnőbb, hogy „sok szó esik költészetről: Valéry Larbaudról és Tibullusról, a szürrealistákról és a fordítás művészetéről”, s ahol „a gyerekkort sem azért idézi vissza, hogy egy lélek fejlődését magyarázza. Egy-egy motivumból nem fuga lesz, hanem dal, önmagáért való.” Vas azt sem hallgatja el, hogy Radnóti, aki (ne feledjük, 1940-ről van szó) „lényegében és legjobb verseiben idilli költő s természetesen az maradt ebben az elbeszélésben is”, itt elsőként próbálkozik szépprózával, és ez „helyenként, különösen egy-két, a szereplők szájából közvetlenül idézett mondatban, nem is sikerült tökéletesen.” A fenti „identitászavar” tehát nem Radnótié, hanem egy – csak fikcióvá átalakítottan önéletrajzi elemekből felépített – elbeszéléshősé. A „ki halt meg” problémán való töprengés egyébként jellegzetesen olyan mozzanat, amely kiagyaltsága okán „nem is sikerült tökéletesen”.
    Radnóti nem volt „sérült személyiség”, melankolikus töprenkedő, hanem – naplója is ezt bizonyítja – mindvégig meglehetősen indulatos természettel rendelkezett. Nem volt hát semmi szüksége arra, hogy öngyógyító, a személyiségtudat terápiájára szolgáló „halálköltészettel” szenvelegjen. S így eleve hibázik Ferencz Győzőnek (2008) az a tétele is, hogy „miközben a haláltrauma feldolgozása lassan befejeződött, felerősödött személyes haláltudata, hogy aztán a Meredek útban és az utolsó versekben átvegye a főszólamot”; mert (uő 2004) „az elkerülhetetlen erőszakos halál tudata az évek előrehaladtával valósággal megszállta, 1936-os kötetétől, a Járkálj csak, halálraítélt!-től költészetének főszólamává vált.”
    Először is, a Járkálj csak, halálraítélt! -ből sem tűnik el az idill. Az 1936-os esztendő – az etiópok elleni olasz háború és a spanyol polgárháború éve – csupán azzal hoz változást Radnótinál, hogy az idill mellett felragyogtatja egy másik műfaj, az elégia remekeit is, de a kötet egyetlen sora sem tükröz semmiféle megszállott halálpánikot. Ahogyan nem volt soha anyuci-apuci halálán nyafogó kiöregedett csecsemő, nem volt a háború előszeleiben sipítozó hisztérika sem. A kötet címadó versének halálmegvető bátorságával nézett a jövőbe:
   
    […]
    Ó költő tisztán élj te most,
    mint a széljárta havasok
    lakói és oly bűntelen,
    mint jámbor, régi képeken
    pöttömnyi gyermek Jézusok.
   
    S oly keményen is, mint a sok
    sebtől vérző, nagy farkasok.
   
    1940-ben kiadott Válogatott verseiről Bálint György (1940) azt írta: „fennkölt elszántsággal hirdeti a megnemalkuvó munkát, a szellemi ember és a társadalomkritikus rendíthetetlen kitartását a veszéllyel és a halállal szemben”.
    Mindvégig ezt tette. El nem tudom képzelni, miféle poétika alapján lehet „halálköltészetnek” címkézni az élniakarás költészetének messze legkiemelkedőbb világirodalmi remekeit:
   
    ha kell zuhanó lángok közt varázslom
    majd át magam, de mégis visszatérek;
    ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg,
    s a folytonos veszélyben, bajban élő
    vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
    nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
    a 2x2 józansága hull rám.
                                            (Levél a hitveshez)
   
    Soha egy pillanatig nem uralkodott el rajta „az elkerülhetetlen erőszakos halál tudata”, az Erőltetett menet gyötrelmei közepette is azt sikoltja a költemény utolsó sora, hogy ha földre rogynék,
   
    Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! Fölkelek!
   
    Esküszöm, hogy e „halálköltészet”-elgondolásnál már az is sokkal hihetőbb, amit cikkem elején Ortutay Gyulától idéztem: „költészetének utolsó korszaka is elválaszthatatlan az illegális párt politikai eszméitől”.
   
   
    HIVATKOZOTT IRODALOM
    Arató László 2003: Radnóti, a halál szülötte. Kegyeletsértő beszély. In: Radnóti Miklós és kora. Szerk. Gordon Győri János. Bp. 2003.
    Axioart 2008: Reinhold Alfréd [Alfred Reynolds] – Reinhold Alfréd első és utolsó lírai kötete…[Versek]. In: http://axioart.com/index.php?op=live_item&id=427659
    Babits Mihály 1925: Új klasszicizmus felé. (Mai író töprengése valami oltárnál) (Most, hogy új klasszicizmusról beszélnek). In: Nyugat, 18. sz.
    Bálint György 1940: Radnóti Miklós versei. In: Nyugat, 7. sz.
    Baróti Dezső 1977: Kortárs útlevelére. Radnóti Miklós 1909-1935. Bp.
    Bencze Lóránt 2000 (letöltés 2009. febr. 12.): Epilógus. Radnóti délután – Zsámbék, 1995. november 21-én. In: Távlatok, 50. sz. http://w3.externet.hu/~tavlatok/kultura-es-elet.htm
    Beney Zsuzsa 1996: Radnóti Miklós: Mint a bika. In: Holnap, 5. sz.
    Borbély Szilárd 2007: Megjegyzések az életszentségről. Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. In: Jelenkor, február.
    Csapody Tamás–Tomislav Paji 2005: A bori munkaszolgálat jugoszláv szemmel. In: Új Honvédségi Szemle, 2005. december.
    Danis Tamás é. n. (letöltés 2009. febr. 12.): Radnóti Miklós Dobsinán. In: Gömörország, http://www.gomororszag.sk/641.html
    Dittrich, Rudolf 1998: Vom Werden, Wesen und Wirken der Organisation Todt. Osnabrück.
    Elekes Dóra 2006: Ŕ la recherche… Egy Radnóti-monográfiáról. In: Litera. Az irodalmi portál, február 27. http://www.litera.hu/object.8c40f58c-36b8-4ef7-9311-6eebb35875b0.ivy
    Fejtő Ferenc 1990: Radnóti Miklós. In: uő: Budapesttől Párizsig: Emlékeim. Bp.
    Felföldi Polgár Info 2009 (letöltés 2009. febr. 9.): Az Új Szó, Kövesdi Károly által bértollnoki módon becsmérli a Felföldi Polgár Infot és munkatársait. In: http://www.felvidek.polgarinfo.hu/modules.php?name=News&file=print&sid=6689
    Ferencz Győző 2004 (letöltés 2009. febr. 9.): Trauma és költészet – Radnóti költővé érése. In: A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából 2004. november 8-án, hétfőn 10.00 órai kezdettel megrendezett Radnóti Miklós-emlékülés előadásai. http://www.mta.hu/nytud/Radnoti.html
    Ferencz Győző 2005: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. Bp.
    Ferencz Győző 2008 (letöltés 2009. febr. 13.): Trauma és költészet: a nyelvi önmegalkotás folyamata. In: http://irodalom.elte.hu/villanyspenot/index.php/1946:_Trauma_%C3%A9s_k%C3%B6lt%C3%A9szet:_a_nyelvi_%C3%B6nmegalkot%C3%A1s_folyamata
    Gömöri György 1999: Újrakezdés a második világháború utáni magyar költészetben. In: Kortárs, 12. sz.
    Hatos Pál 2006: Radnóti újraértelmezéséről. Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. In: Kommentár, 1. sz.
    HunBook 2006: Egy megkerült Radnóti-fotó és egy kezdő költő zsengéi. In: http://www.hunbook.hu/index.php?op=news&id=517
    HunBook 2006a: Radnóti (Glatter) Miklós első versei a 6. árverésen. In: http://www.hunbook.hu/index.php?op=news&id=443
    Jelenits István 2003: Nyitva látta az eget... Radnóti Miklós megkeresztelkedésének hatvanadik évfordulóján. In: Új Ember, 2003. május 18.
    Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő (szerk.) 1992: „de nem felelnek, úgy felelnek” – A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján. Pécs.
    Kenyeres Zoltán 1967: A „harmadik nemzedék” fogadtatása. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 275 skk; ugyanez uő: Gondolkodó irodalom. Bp. 1974.
    Kis Tímea 2008: Radnóti Miklós. In: 108 Magazin, http://108magazin.hu/bolcseszet/irodalom/radnoti-miklos.html
    Koczkás Sándor 1954: Radnóti Miklós 1909–1944. In: Radnóti Miklós: Versek és műfordítások. Bp.
    Kósa Károly 2007: Szépségverseny Szolnokon, 1927-ben. In: Szolnoki Napló, augusztus 19.
    Kőbányai János 2004: Cinkosok földjén II. In: Múlt és Jövő. 4. sz.
    Kraus, Naftali é. n. (letöltés 2009. febr. 10.): Miért Hágár és miért nem magyarul? In: http://www.or-zse.hu/konyv44.htm
    Krausz Tamás 2004: A Holokauszt-ipar. In: Eszmélet.
    Lackó Miklós 1995: Zsidók a budapesti irodalomban (1890-1930). In: Budapesti Negyed, 2. sz.
    Lator László 2005: Az Ŕ la recherche körül. In: Mozgó Világ, szeptember.
    Lengyel András 2004: A Szegedi Fiatalok mozgalma és Bálint Sándor. In: Tiszatáj, augusztus.
    Madocsai László 1984: Irodalom a gimnáziumok IV. osztálya számára. Bp.
    Mária Béla 1975: Radnóti utolsó bori napjairól In: M. Pásztor József és mások 1975.
    Márton László 2006: Költőélet, költőhalál. Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. In: Holmi, november.
    Máté Zsuzsanna 2007: Összefoglalóan a tudós Sík Sándor műveiről. In: uő: Megérthető műalkotás? Esztétikatörténeti és befogadásesztétikai tanulmányok. Szeged.
    Melczer Tibor 1984: Eretnek hadak között hűségre példakép. Biblikus és hitbéli vonatkozások Radnóti Miklós költészetében. In: Irodalomtörténet, 2. sz.
    Melczer Tibor 1989: Kell az áldozat. Sík Sándor és Radnóti lélekrajzához. In: Vigilia, 1. sz.
    Melczer Tibor 1999: Erőltetett menet – In memoriam Radnóti Miklós. In: Magyar Szemle, 5. sz.
    M. Pásztor József és mások 1975: A 2x2 józansága. emlékezések Radnóti Miklósról. Bp.
    Obbágy László 1995: Könyörgök, hallgassanak a költőkre!”. Barangolás „delejtű embereink” nyomában. In: Athanasiana, 1. sz.
    Ortutay Gyula 1959: Radnóti Miklós. In: Radnóti Miklós 1909–1944. Szerk. Baróti Dezső. Bp.
    Ozsváth, Zsuzsanna 2004: Orpheus nyomában. Radnóti Miklós élete és kora. Bp.
    Panek Zoltán 2000: Radnóti Miklós magyarsága. In: Látó, január
    Péter Lászó (főszerk.) 1994: Új Magyar Irodalmi Lexikon. I–III. köt. Bp.
    Pomogáts Béla 1984: Radnóti Miklós. Bp.
    Pomogáts Béla 1984a: Az avantgarde-tól a klasszicizmusig. In: Új Írás, 11. sz.
    Radnóti Miklós 1944: Karunga a holtak ura. Néger rapszódia/Néger mesék. Bp.
    Radnóti Miklós 1989: Napló. Bp.
    Reinhold Alfréd 1932: Első és utolsó lírai kötete. Bp. Fotokópiája: http://www.bredafrancoise.ro/index.php?option=com_content&task=view&id=157&Itemid=8
    Réz Pál 1965: Radnóti Miklós. In: Magyar Irodalmi Lexikon. Főszerk. Benedek Marcell. II. köt. Bp.
    Réz Pál 2008 (letöltés 2009. febr. 16.): Radnóti ismeretlen novellája. Először magyarul. In: http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&kat=1361&n=sayuri
    Rónay László 2004: Radnóti Miklós és Európa. In: A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából 2004. november 8-án, hétfőn 10.00 órai kezdettel megrendezett Radnóti Miklós-emlékülés előadásai. http://www.mta.hu/nytud/Radnoti.html
    Rónay László–Tverdota György 2005: A Vigilia beszélgetése Tverdota Györggyel. In: Vigilia, 4. sz.
    Sántha Attila 2008: Nagy, fekete virág a télben. In: Helikon, Kolozsvár, 10. sz.
    Sebők Melinda 2008: Radnóti Miklós szemléletváltása a babitsi hagyomány útján. In: Tiszatáj, február.
    Szabolcsi Miklós 1963: Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. Bp.
    Szabolcsi Miklós 1992: Paradigmaváltás? Korszakváltás? In: Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő 1992.
    Szabolcsi Miklós 1998: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937. Bp.
    Szalai Anna (szerk.) 2002: In the Land of Hagar. The Jews of Hungary. History, Society and Culture. Tel-Aviv.
    Szaniszló B. Judit 2006: El nem azonosulni. Ferencz Győzővel Radnóti Miklósról. In: Litera. Az irodalmi portál, február 1. http://www.litera.hu/hirek/el-nem-azonosulni
    Szarka Judit 2006: A munka éthosza. Olvasói gondolatok Ferencz Győző Radnóti Miklós élete és költészete című monográfiájáról. In: Pilpul Magazin, 03.12.
    Szegedy-Maszák Mihály 1998: Radnóti Miklós és a holocaust irodalma. „A magyar zsidó irodalom létformái” címmel, 1996. január 8-9-én Budapesten rendezett ülésszakon elhangzott előadás szövege. In: uő: Irodalmi kánonok. Debrecen.
    Szigeti Lajos Sándor 2004: Radnóti Miklós poétikai identitása. In: A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából 2004. november 8-án, hétfőn 10.00 órai kezdettel megrendezett Radnóti Miklós-emlékülés előadásai. http://www.mta.hu/nytud/Radnoti.html
    Takács Ferenc 2001: „De nem abba halunk bele…” In: Mozgó Világ, 8. sz.
    Takács Ferenc 2002: Halálhír. In: Mozgó Világ, 2. sz.
    Tarbay Ede 2000 (letöltés 2009. febr. 12.): Az ember és költészete (Radnóti Miklós). In: Távlatok, 50. sz. http://w3.externet.hu/~tavlatok/kultura-es-elet.htm
    Tihanyi Péter 2005: Radnótival egy menetben. Pap Lajos nem mindennapi története. In: Hetek, április 22.
    Tolnai Gábor 1937: Járkálj csak, halálraítélt. Radnóti Miklós versei. In: Nyugat, 3. sz.
    Tolnai Gábor 1958: Radnóti Miklós és a felszabadulás előtti szocialista irodalmunk egyes kérdései. In: Kortárs. 871 skk.
    Vári György 2007: Aki nem száll gépen fölébe. Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. In: Jelenkor, 2. sz.
    Vas István 1940: Ikrek hava. Radnóti Miklós kisregénye. In: Nyugat, 6. sz.
    Vas István 1972: Nehéz szerelem. Bp.

FÓRUM
   
HARSÁNYI IVÁN
   
Az antifasizmusról 2009-ben
   
Barátaim, meglehet, most nem a kedvetekre szólok. Ezt őszintén sajnálom, de közös érdekünk, hogy megtegyem. Először azért, mert mostanában újra fölharsannak a régi, visszataszító jelszavak, harci és gúnydalok, tagolatlan üvöltések. Másodszor azért, mert a sötét mélység újra felbugyborgó kitöréseit a vele szemben állók többnyire ijesztően elavult szellemi fegyverzetben próbálják elhárítani. Talán a harc régi, mámorító, egyszersmind fájdalmas mozzanatai tartanak túlságosan fogva minket. Netán túl kevés körülöttünk a fiatal, aki számára természetes, hogy a külső döbbenetes hasonlóságai mögött ne egyszerűen a régi belsőt kutassa, hanem ezt közvetlen tegnapi és mai mozzanatokhoz kösse. És talán a tudni-nem-akarásnak a többféle érintettségből eredő ösztönös gátlásai is akadályozzák a hideg, pontos elemzést.
   
A fasizmus fogalmának gubancai a két világháború között
Amióta a marxista történetírás az 1960-as években megkezdte a közelmúltra vonatkozó, a közvetlen világháborús tegnap nyomasztó élményeinek terhét hordozó egyszerűsített fogalomhasználat és látásmód helyesbítését, a baloldali történészek egyre nagyobb óvatossággal használják a fasizmus fogalmát. Nem azért, mintha a jelenség nem létezett volna. Nem is azért, mert a múlt túlélő vagy újsütetű madárijesztői kifütyülik, egyéb érv híján záptojással, kővel dobálják őket érte. Inkább azért, mert megértették, mennyire két-, sőt több élű fegyver ez. Szinte elfelejtették viszont (vagy nem is tudták), hogy a maga idején, az 1920-as, 1930-as években a marxista baloldaliakon kívül hányféle politikai csoport és személy alkalmazta ezt az elítélő jelzőt minden jobboldali, tekintélyelvű rendszerre, tekintet nélkül fokozati különbségeikre. Polgári liberálisok és radikálisok, baloldali és mérsékelt szociáldemokraták, humanista értelmiségiek, pacifisták, szabadkőművesek, anarchisták, nem egyszer és nem kétszer progreszszív keresztényszocialisták is. Szögezzük le: a fasizmus differenciálatlan, egyszerűsített fogalmát a kommunisták nem egyedül eszkábálták össze (közreműködtek ebben a fasiszták különböző nem-kommunista ellenfelei; sőt, maguk a fasiszták is, akik más oldalról adtak primitív magyarázatot saját mozgalmukra és politikai rendszerükre)1. Ám a kommunista pártok mindenképpen részesek voltak benne, éppúgy, mint később a több fordulós tisztázási kísérletekben. Az azonban talán az eddigiekből is kiderült, hogy a fasizmusnak volt és részben még ma is létezik egy amőbaszerű, habár olykor a gyakorlatban elég jól működő politikai célú definíciója, amely leginkább egy nem szelektív hulladékgyűjtőre hasonlít. Emellett létezik vagy legalább is szükséges egy másik, történettudományi meghatározása, amelybe már nem fér bele minden autoriter rendszer, szélsőjobboldali mozgalom, embertelen ideológia. Végtére is se szeri, se száma a jelenkori történelemben a kegyetlen, véres konzervatív rendszereknek, a törzsi, a nemzeti létre, mint az ember legfőbb vagy szinte egyetlen dimenziójára hivatkozó, más népekkel vagy egyes társadalmi csoportokkal szemben ellenséges, nem fasiszta kormányformáknak, a vér, a faj, a „szerves közösségek” elsődlegességét vagy egyedüliségét hangoztató ideológiákkal, az öntudatos tömegektől irtózó, de a manipulálható tömeget kedvelő, megfelelő pillanatokban felhasználó, sőt idealizáló elitista szemléletükkel. Az olasz fasizmus, majd a nemzetiszocializmus fölívelése azonban létrehozott egy világméretű kirakótáblát, amelyben a szélsőjobboldali, a jobboldali-konzervatív rendszerek, kivált, ha képviseleti rendszereik hiányoztak vagy fogyatékosak voltak, egyetlen ábra különböző árnyalatú puzzle-darabkáinak tűntek. Kivált ezt a benyomást keltették, amikor többségük a német vezetésű világháborús blokk keretében harcba szállt a világ újrafelosztásáért.
    Az 1930-as évek antifasisztái egy időszakban már kapiskálták, hogy a fasizmus fogalmának ennél szűkebb, nem az egész polgárságot és nem mindig minden államát felölelő zsáknak kell lennie. Az ide sorolható, vagy ehhez közelíthető áramlatok és kormányrendszerek forrásvidéke nem a konzervativizmus általában, hanem a neokonzervativizmus, annak is specifikált változatai. Új típusú reakció ez; csak egyik, de döntő jelentőségű megkülönböztető vonása, hogy fölfedezte az elitek által addig (és sok esetben később is) olyannyira rettegett tömegeket, elsajátítva mozgatásuk szervezési fogásait, és az elitek érdekének megfelelő manipulációjuk lélektani technikáját. Elődei fölfedezték, ő maga pedig szinte tökélyre fejlesztette, hogyan lehet az érdekeikért fellépő öntudatos tömegekkel az utcán – amely addig szinte monopolisztikusan az övék volt – ugyanakkora vagy nagyobb, egyszerű, ösztönöket felkorbácsoló jelszavakkal tetszés szerint mozgatható, terelhető, fölülről szervezett, fölfegyverzett sokaságot szembeállítani.
    Ez az újfajta reakció óvakodott attól, mint ahogy ezt Lukács György Az ész trónfosztásá-ban olyan találóan írta le, hogy a kapitalizmus (akkoriban a világgazdasági válság által eléggé megingatott) viszonyait egyenesen védelmezze. Sőt, a szociális demagógia mesteri kifejlesztésével képes volt azt a látszatot kelteni, hogy szemben áll a gazdagokkal, főleg azokkal, akik ideológiájának etnocentrikus fő vonala szempontjából amúgy is útjában álltak. Ám ezek az ellenségek – a mai, szinte általános közhiedelemmel szemben – nem feltétlenül a zsidók voltak. Lehettek valamely nem kívánatos külföldiek is (esetleg egész, bajaikért indokoltan vagy indokolatlanul felelőssé tett államok, szomszéd népek). Nem is kellett feltétlenül gazdagoknak vagy idegeneknek lenniük; lehettek az elitben (néha nem csak ott) viszolygást keltő egyéb csoportok: cigányok, színesbőrűek, testi fogyatékosok, homoszexuálisok, kozmopolita gondolkodók, modernista művészek, koldusok, vallási szekták hívei, szabadkőművesek, katonáskodást megtagadók, pacifisták, tébolyodottak. Hányféle tudatlanságot, alantas érdeket és gyűlöletet tudott meglovagolni, végső soron éppen azok ellenében, akiket ezekkel az eszmékkel megfertőzött, magához vont! S milyen nehéz volt lehántani róla ezt a brutális, de erőt sugárzó, féligazságokat és vészes hazugságokat amalgámozó eszmei álöltözetet! Pedig a kor emberei között sokan átláttak rajta. Bálint György, a nagyszerű publicista esztétikai eszmefuttatásba csomagolva pompásan elmagyarázta a fasizmus specifikumát. Az igazi irodalom nevében a „best seller”-rel hadakozva írta, hogy az irodalomnak ez a fajtája úgy ölti magára a valódi művészet jelmezét, ahogyan „egyes politikai áramlatok” a tömegek védelmezőinek köntösét. És a világ – mint tudjuk – e tekintetben nem sokat változott.
    A második világháború utáni első két évtizedben ez a szellemi és politikai áramlat a szörnyű tapasztalatok nyomán karanténba szorult. Ám elég volt két nemzedékváltás, és újra előjön, sokszor még nem is mindig új jelmezben, nyíltan vállalva a sokáig nem hangoztatható folytonosságot.
    De már túl sokat csepültük a fasizmust és vidékét. Egy kicsit a magunk köpenye alá is kell néznünk, különben magunk is ködevőkké válunk.
   
Eljátszott lehetőség? Vagy végzetszerű fejlemény? Egy jóvátehetetlenül elmulasztott történelmi pillanat
A magyar történelem egy súlyos pillanatában, 1944–45-ben – de facto és jelentős részben de jure is – létrejött, és meghatározott ideig eléggé gyümölcsözően működött nálunk egy olyan együttműködés, amely a politikai, társadalmi és gazdasági erők meglepően változatos csoportjait hozta közös nevezőre, abban az idősíkban éppen a szélsőséges reakció összefonódott hazai és nemzetközi erőivel szemben. A Magyar Front, majd a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF) résztvevői nagyon különböző kiindulópontból fordultak szembe a német megszállókkal és legközelebbi magyar kiszolgálóikkal, fegyverhordozóikkal. A tulajdon, a birtoklás szempontjából egymással akár szögesen ellentétes érdekűek lehettek. Az előző évtizedekben mély sebeket is ejtettek egymáson (néha nem is csak jelképesen). A Horthy-korszak politikai-intézményi szerkezetében nem egyszer élesen ütköző pozíciókat foglaltak el. Neveltetésük, eszmei beállítottságuk gyökeresen különbözött. Eltérően illeszkedtek a munka társadalmi szervezetébe. És mégis: egyszerre csak egymás oldalán találták magukat.
    Vannak, aki szerint ez természetellenes összefogás volt, aminthogy annak tekintik az Egyesült Nemzetek 1941 végén létrejött világméretű katonai-politika blokkját is. (Ez ismétlődően rengeteg drága piros festékébe kerül a Churchill városligeti és Károlyi Mihály Kossuth Lajos téri szobra, sőt mostanság már Antall József emlékszobra körül is settenkedő hazafiaknak, és sok vizébe a londoni köztisztasági hivatalnak, amelynek hivatása, hogy tisztán tartsa a nagy yorkshire-i trockisták által hasonló okból leköpdösött szobrát). Ebből aztán az a rövidre zárt következtetésük adódik, hogy ez a blokk eleve, lényegénél fogva magában hordta a későbbi szakítás, a végletes szembekerülés távlatát. (Bizonyos szint alá azért ne menjünk; ne foglalkozzunk azokkal, akik szerint eleve káros volt létrehozni.) Mindkét állítás nyilvánvaló ostobaság. Ilyen szövetségeket a nagyhatalmak éppúgy, mint a politikai csoportosulások a maguk és a mögöttük állók érdekei alapján kötnek, ami a politikában (a világpolitikában is) természetes dolog. Ez azt jelentette, hogy félreteszik tegnap lezajlott összeütközéseik emlékét, és jegelik holnap valamilyen mértékben sejthetően kiújuló érdek- és nézetellentéteiket. Ám aki a kommunisták akkori szövetségeseit általánosságban antifasisztaként minősíti, alighanem nagyot téved. Ezzel egyáltalán nem leértékelni kívánom őket. Csupán arra akarok rámutatni, hogy ezek a politikai és egyéb csoportok zömmel nem fasizmus és antifasizmus ellentétpárjában gondolkodtak. Nem mintha korábban fasiszták lettek volna (bár, mint a korban sok minden, elvétve ez is előfordult, mint a fordítottja is). Egy kis erőltetéssel még azt is elmondhatjuk, hogy a megszálló német hatalom rendszerének politikai arculata révén, megismerkedve ennek a súlyos magyarországi konzekvenciáival, gondolatvilágukban, ritkábban szóhasználatukban is megjelentek az antifasiszta eszmék vagy akár retorika elemei is.
    Nota bene: a korabeli baloldal (soraiban a kommunisták is) ebben a másságukban fogadta el őket. (Később a népi demokrácia irányítói visszahullva a szektaszellem fogságába, ezt csak azok esetében tartották fenn, akik meghaltak vagy fenntartásaikat félretéve, esetleg azok dacára, ilyen vagy olyan okból tartósan megalkudtak, beilleszkedtek.) De másságuk 1944-1945-ben egy sajátos realitás keretében mégis közelítette őket a baloldaliakhoz. Gondoljuk meg: a március 19-e utáni történelmi szituációban akár olyan kétes érzelmeik is pozitív energiákat hordozhattak, amilyen az elvont, soviniszta németellenesség, a németekkel mint legnagyobb hazai kisebbséggel szembeni elutasító többségi-nacionalista magatartás, „kuruc” szemlélet. Hiszen ezt támogatták a kommunisták is („400 év küzdelem a Habsburgok ellen”).
    Ez a különbözőség a német megszállás évében nemhogy gyengítette volna, sokkal inkább erősítette az összefogást. Praktikus előnye is volt. A különböző antifasiszták más és más rétegeket tudtak szembefordítani a megszállókkal és kiszolgálóikkal. Ám ugyanez a tényező, amilyen ütemben megvalósulóban volt a közös cél, a németek kiűzése, szükségképpen vezethetett a szövetség szálainak a lazulásához. A háború menetében ez persze lehetetlen volt. Egyrészt föl sem vetődhetett, hogy a közös fő célt külső erők közreműködése nélkül, a maguk erejéből érjék el. Legfeljebb az volt a kérdés, hogy milyen mértékben tudnak hozzájárulni. A sikert csak a Szövetséges Hatalmak katonai győzelme hozhatta el. Az angolszász felszabadításba sokak által vetett remény eloszlása után, legkésőbb 1944 kora nyarán, maradt a Vörös Hadsereg általi felszabadítás. Ezt a Magyar Front, majd a MNFF egyik szárnya lelkesen üdvözölte, társadalmi-politikai céljainak a megvalósulását is remélve tőle. A Front mérsékelt szárnya viszont a Német Birodalom igájától való felszabadulás kényszerű, ki nem kerülhető (egyetlen reális) útjaként fogadta el – bár elfogadta, mert nemcsak elkerülhetetlennek tartotta, hanem a mind nagyobb pusztulást hozó német uralommal szemben előnyben is részesítette! 1943-tól, a háború menetében beállott fordulattól a megrogyott Berlin–Róma–Tokió tengely totális vereségét józan mérlegeléssel aligha lehetett kétségbe vonni. A hazai ellenállás fokozását a nem baloldali ellenállók is az ország háború utáni megítélését és kezelését esetleg előnyösen befolyásoló tényezőként tartották számon. Eközben távlatban a földkérdés, az államforma, az állam és az egyház viszonya, a közoktatás célrendszere és szerkezete, az egész népre kiterjesztendő szociális biztosítás megannyi időzített aknaként ketyegett, különösen mert várható volt, hogy ezek a felszabadító hatalom jelenléte és arculata miatt a vele leginkább koherens politikai erők túlsúlyával fognak megoldódni.
    Még ha Sztálin és a Moszkvából hazakészülő kommunista vezetők valamenynyien földre szállt betlehemi angyalok lettek volna, a Front különböző erői közötti ellentétek akkor is felszínre kerülnek, legkésőbb 1945 tavaszától-nyarától. Az sem változtatott volna ezen, ha a szovjet hadsereg valamennyi katonája politikai komisszárjai előtt szüzességi fogadalmat tesz (ilyen esküről egyelőre nem szólnak levéltári okmányok, bár arról igen, hogy az erőszakoskodást, ha fény derült rá, nem egyszer halállal büntették a parancsnokok).
    A magyar társadalom régóta érlelődő dilemmái, amelyek megoldását a magyar politikai és gazdasági elit hosszú évtizedek óta akadályozta, akkor sem lettek volna félretolhatók, ha az Egyesült Államok kormánya és elitje úgy dönt: nem fogja kiaknázni azt az egyedülálló történelmi lehetőséget, hogy a háborús győzelem után uralkodó pozícióba kerüljön a világ „nyugati” részén, és nem próbálja minden erejével diszkreditálni, teljes gazdasági, politikai és ideológiai erejével karanténba zárni, fejlődésében akadályozni a világ másik felét. Ez olyasmi lett volna, mintha egy futballcsatár, aki a kapu előtt pár lépéssel már elfektette a kapust (hogy örülne szegény Mezei András ennek a hasonlatnak!), szándékosan elmulasztja, hogy fölötte beemelje a labdát a hálóba. Ellenkezett volna a hatalmak, kiváltképp a tőkés verseny logikája által vezérelt hatalmak természetével. De a magyar társadalom örökölt szociális feszültségei önmagukban is nagy konfliktusok csíráit hordozták.
    A szituáció – az idő, a földrajzi térség, a nemzetközi erőtér óriási különbségei dacára – kísértetiesen hasonlított 1808–1813 Spanyolországára. Oda a francia forradalom mámorító eszméit Napóleon hadseregének szuronyai vitték el, gyökeresen eltérő (nagyobbrészt negatív) reakciókat váltva ki a spanyol társadalom különböző csoportjaiból. Eközben a franciák elől az angol hadsereg szárnyai alá húzódott spanyol képviselők 1812-ben, a cádizi parlamentben a rettegett ellenségtől eltanult szabadító liberális reformokat kodifikáltak. Nesze neked, primitív történészkedés!
    Az eddigiekben vázolt, sokak által furcsának tartott együttműködést tehát hatalmas objektív tényezők parancsolóan írták elő, más tényezők pedig (sokáig a háttérből) ellene hatottak.
   
Egy zavarba ejtő tapasztalat
Eddig az, amit a történésznek szabad tennie. Ettől kezdve lassan, de biztosan közeledünk egy olyan gondolatmenethez, amely már a „mi lett volna” tilalmas kategóriájába tartozik. Kezdjük ezért azzal, ami kézzel fogható.
    Az MNFF hosszú időszakon át kötelességszerűen végezte a munkáját. Létrehozta a felszabadulóban lévő ország első, ideiglenes törvényhozó szervét és központi végrehajtó hatalmát, nem szűkítve, hanem a Horthyhoz hű tábornokok és a régi elit irányába még ki is szélesítve táborát. Háttere volt a helyi nemzeti és népi bizottságok országos rendszerének, amely még kifejlett, spontán elemeitől „megtisztított” formájában is pártlogika szerint működött. Aláírta a győztes hatalmakkal a fegyverszüneti megállapodást. A nyilvánvaló nézetkülönbségek dacára nagyvonalú kompromisszummal kiizzadt egyfajta megoldást a földkérdésre. Agrárszakemberi szempontból később lehetett ezt bírálni (és ezt nemcsak „agráriusok” tették meg, hanem a kommunista Donáth Ferenc is). Ám Dózsa népének a szempontjai akkor mások voltak, és bizony mondom, botorság lett volna, ha elsősorban nem ezekre figyelnek. Elfogadtak egy Kelettől Nyugatig elismeréssel fogadott választójogi törvényt, és (már nem feszültségektől mentes légkörben, amelyek a baloldalon belül is súrlódásokat okoztak, pl. a novemberben meg nem valósult közös jelöltlista körül) le is bonyolították a parlamenti megmérettetést, amelynek eredménye, a centrum-jobbközép gyűjtőpárt, a Kisgazdapárt fölényes győzelme aligha volt a szovjet politika ínyére. Mégis: a következő év elején – a jobbcentrum és a jobboldali erők közötti, akkor még nem csupán a kommunisták szította nézetkülönbségnek köszönhetően – közös elhatározással megtörtént az államforma-váltás is. A legnagyobb nehézipari és energetikai vállalatok államosítása sem ütközött jelentős koalíción belüli ellenállásba olyan nemzetközi erőtérben, amely Nyugaton is jelentős, helyenként évtizedekre rögzült államosításokat eredményezett. Úgy tűnik, hogy a bipolaritás logikájának gépies visszavetítése erre a korszakra csak erőltetetten lehetséges.
    Természetesen mint történész könnyen föl tudnám sorolni azokat a mozzanatokat, amelyeket a későbbi fejlemények ismeretében a közelgő szakítás, a szembekerülés, az összecsapás kezdeményeinek nyilváníthatnék. (A kommunista belügyi hegemóniától a szakszervezeti belharcoktól a földreform reformjáért indított támadásokon át a köztársaságot elutasító, az egyházak nagyobb közjogi szerepét szorgalmazó katolikus-monarchista álláspontig.)
    Mindezt azért fontos elmondani, mert megerősíti: a jelentős különbözőség nem akadályozta az előrehaladást olyan óriási jelentőségű társadalmi, politikai és gazdasági ügyek közös megoldásában, amelyekre nézve a közös fő cél (vagyis a németek kiűzése) elérése utáni első években a koalíció fő erői között nem az álláspontok távolodása, hanem a sokszor heves csatározások dacára a kompromisszum-keresés, néha a közeledés volt a jellemző. Hasonlítsák csak össze a Kisgazdapárt 1930-as évekbeli programját azzal, amihez 1945-46-ban még különösebb kényszer nélkül adta a beleegyezését; a kommunisták kezdeti taktikáját azokkal az elvekkel, amelyeket az 1920-as években vagy az 1930-as évek első harmadában fennen vallottak.
    Amivel azt akarom mondani, hogy a magyar demokrácia kialakulóban lévő szövetének 1947 utáni fölbomlása (függetlenül attól, mit gondolt Rákosi Mátyás a front távlatairól) nem elsősorban a MNFF belső viszonyaiból bontakozott ki, hanem a nemzetközi politika hatalmi rendszerének gyökeres változásai okozták. Ezek azoknak a konfliktusoknak a sokszorosát generálták, amelyek természetesen is következtek volna a Front erőinek a különböző arculatából és társadalmi-kulturális hátteréből. A Rákosi-féle vezetés is a „két részre szakadt világ” diktálta nagyhatalmi viszályra kapcsolódott rá, jócskán növelve a konfliktus-potenciált. Ezzel csak azt mondtam ki, ami lelkiismeretes interpretáció esetén (félig-meddig) kiolvasható a jobb iskolai történelemkönyvekből is.
    A magyar progresszió markából akkor óriási történelmi lehetőség csúszott ki, mégpedig jóvátehetetlenül, mert a helyzet megismételhetetlen. Kevéssé vigasztalhat bennünket, hogy ebben a magyar tényezők közvetlen felelőssége, bár komoly, de alárendelt.
    A konkrét múltat nem lehet eltörölni; „így volt”. De nem lehet ebből valamiféle következtetésre jutni a mára nézve? Valamiféle széles, heterogén frontot mégis összekovácsolni az „újjáéledő” (vagy csak dehibernált) fasizmus föltartóztatására?
    A jelek szerint erre csekély a lehetőség, legalábbis most. Ennek nemcsak a valós gyökerű és a mesterségesen keltett aktuális bizalmatlanság, a légkör felforrósodása/felforrósítása állja az útját. Az akkori, 1944 utáni front kommunista felszámolásának ténye, módja, főképpen pedig következményei magas, szinte átugorhatatlan gátat emelnek minden mai, a hagyományos baloldali antifasizmus fő erőin túl terjedő szervezett összefogás útjában. Ezt a gátat egyesek – ebbe vagy abba az irányba haladva – átugorhatják. Az „átkelés” általánossá tétele viszont már csak azért is nehéz, mert a számba vehető partnerek az elképzelt antifasiszta front mindkét oldalán már olyan életszakaszban vannak, amely nem a gátfutás kora.
   
Mi a „neo” a mai magyar szélsőjobboldalban? Mi a jelenkortörténeti háttere?
Ha a szélsőjobb mai domináns érvrendszerét és retorikáját nézzük, alig valami. Ez egyébként tisztább, bizonyos értelemben becsületesebb álláspont a néhány év előttinél, amikor a hasonló üzeneteket enyhén kódolták, igaz, csak annyira, hogy azért érteni lehessen a mondanivalót. Ma alig kell csavarni egyet a rádió- vagy a tv-készülék gombján, hogy az ember – ha elég idős – a második világháború előtti és alatti évek leggonoszabb stílusát nyíltan visszhangozó adásba botoljon, szinte átélje ifjúkori múltjának legrosszabb epizódjait.
    A legnagyobb újdonság talán a szélsőjobb erősödését elősegítő, neki kedvező nemzetközi tényezők sajátos, ellentmondásos hatásában található.
    Az 1930-as évek jellegzetessége az volt, hogy a német nemzetiszocialisták hatalomra jutására nem akárhol, hanem egy újabb világháború kirobbantására gazdasági, politikai és lélektani szempontból is alkalmas, hatalmas, magasan fejlett tőkés országban került sor. Ez sodró történelmi hátszelet biztosított a kisebb országok szélsőségeseinek, mintákat adott nekik, „érveket”, jelszavakat kölcsönözhettek tőle, alkalomadtán konkrét anyagi, politikai és katonai segítségére is számíthattak (még ha ez gyakran végső soron az ő háttérbe szorulásukat jelentette is, mint pl. Ausztriában). Bár a fasizmus kérdése nem elsősorban zsidókérdés, azért szögezzük le: ha akkor nincs egy olyan nagyhatalom, amely az általa birtokolt területet, magas technikáját, erre kialakított különleges infrastruktúráját a zsidóktól megszabadulni akaró kishatalmak rendelkezésére bocsátja, sőt erre ösztönzi is őket, a kelet-középeurópai holokausztra nem kerülhetett volna sor. Ez nem jelenti, hogy bárki is a holokausztért a német államra és fegyveres gépezetére háríthatja a felelősséget. De azért vegyünk egy kézzelfogható példát: ha a Sztójay-kormány ötszázezer magyar zsidót az ország területén akart volna megsemmisíteni, ez nyilván meghaladta volna lehetőségeit. Ám a náci állam jelenlétében elég volt ezt a maga eszközeivel és buzgó apparátusaival hatékonyan és lendületesen előmozdítania (tisztelet a kivételeknek).
    Ilyen külső hatalom ma nem létezik.
    Hol vannak tehát az 1945 utáni történelemben a szélsőjobb késleltetett újjászületésének a nemzetközi tényezői?
    Vannak a befejezett múltban gyökerező okok. A Szovjetunióban 1937–38-ban lezajlott tömeges leszámolás emléke kevés magyarázat erre. Bár erről a félelmetes két évről és folyományairól a kommunisták disszidensei, bírálói, ellenfelei és ellenségei akkoriban is sokat írtak, 1945 körül a szovjet állam presztízse világszerte mégis minden addiginál magasabban, zeniten állt. A miénkhez hasonló széles frontok Európa-szerte, de Európán kívül is alakultak. Ezek résztvevői nyilvánvalóan abból indultak ki, hogy a kemény sztálini hatalmi módszerek jelentős részben a Szovjetuniót szorongató nemzetközi vasgyűrű, az általa keltett aggodalmak következményei voltak. Ám 1937–38 későbbi fölújulása a Szovjetunióban, majd megismétlődése csaknem minden új, kommunista vezetésű államban roncsoló erejű „emlékeztető oltás” volt a potenciális szövetségesek számára. Ezen az sem változtat, hogy az áldozatok első sorában nagy számban ott voltak a valami okból céltáblául választott kommunisták is. Nehezen tagadható bizonyítéknak tűnt ez arra, hogy ezek a megrázó események a marxista elméleti alapra épülő centralizált társadalomépítési kísérletnek nem alkalmi kilengései, hanem a jelek szerint szerves tartozékai. A kommunista vezetésű kormányzatok az egyre feszültebb nemzetközi szituációban, az erőltetett felzárkózási kísérletek közepette nem tudtak tartós társadalmi többségeket felsorakoztatni „érdes” modernizációs kurzusaik mögé. De jure (vagyis elektorális) legitimációjuk nem lett volna beilleszthető az átvett szovjet modell keretébe; kisebb-nagyobb de facto legitimációjuk is csak jóval később alakult ki és korántsem mindenütt. Magyarországon például, ahol a Kádár-korszak derekán kétségkívül megvalósult, már későn jött. Addigra a rendszerek küzdelme és a történelmi megrázkódtatások talaján a társadalmat már újabb repedések hálózták be, amelyek utóbb mély árkokká lettek.
    Amint a hosszabb életű jobboldali mediterrán diktatúrák is példázzák, mindenütt szerepet játszott egy generációváltás. Eljön egy nemzedék, amely számára már nem személyes élmény az Ellenállás, sem az ötvenes évek kegyetlensége és egyidejű nagyfokú társadalmi mobilitása, szegénysége és ellentmondásos felemelkedése, a kultúra indoktrinációja, egyben az értékes kultúrtermékek tömeges terjedése. Ennek a korszaknak a tényei többféle, egymásnak ellentmondó (szükségképpen egyoldalú) közvetítéssel, megcsócsálva jutnak el hozzájuk. Fontos, hogy egy idő után maguk az ötvenes évek munkás és paraszt „kiemeltjei” is lázadtak. Ez mozgási lehetőséget biztosított a háború utáni évtized politikai, gazdasági és eszmei kárvallottjainak is, faltól-falig. Ezek 1956-ban meglehetős cselekvési térhez jutottak, ami természetes, de ma legalább annyira embargós, elmaszatolt tabu téma, mint a következő évtizedekben a felkelés leverésének és megtorlásának a tényei. Ne felejtsük el: a népes 1956-os emigrációban is nagyon hamar marginalizálták az 1956-ot forradalomnak tekintő, elsősorban szociáldemokratákból álló, Kéthly Anna vezette csoportot. 1957 végére a Kádár-rendszer száműzött ellenfeleinek domináns része még az emigránsok szervezetének nevéből is „kiciánozta” a forradalom szót.
    Az 1945-ös cezúra rendkívül fontos választóvonal. A nemzet, a „faj” fogalmával való durva visszaélés, majd hordozóinak a katasztrofális veresége – úgy tűnt akkor – leveszi a napirendről az etnocentrikus, nemzetközpontú gondolatrendszereket. Hogy helyükbe a való élet szociális, kulturális problémái léptek. Hogyisne, hiszen a fejlett centrum társadalmai túlvannak a nemzet kialakulásán. A jóléti állam, annyi megrázkódtatás után, tompítja a nyelvi, vallási, etnikai ütközéseket.
    Valójában ez csak részben igaz. Európa területén a határmódosítások, a kitelepítés, a lakosságcsere, a spontán menekülés tízmilliókat mozdított ki egykori szálláshelyükről. Ez olyan megrázkódtatás, amelyet nehéz másként megélni, mint nemzeti sérelemként. (Akkor is, ha pl. a németek esetében azért vastagon meg van kenve az előző évek politikai tényeivel.) S ennél nagyobb mozgás is van. A gyarmatbirodalmak területi igazgatási egységei helyén – ez a II. világháború utáni történelem legnagyobb emancipatorikus folyamata! – több tucat önálló állam alakult. Ezek számottevő része nem volt és ma sincs birtokában a korszerű nemzeti lét kialakulásához elengedhetetlen gazdasági és kulturális feltételeknek. Ám hozzáfogni ezek megteremtéséhez csak „nemzeti” lobogók lengetésével, címerek megalkotásával, himnuszok és harci énekek dalolásával, létezett vagy álmodott ősgyökerek kiásásával lehet, ott is, ahol több etnikum, több vallás, több bőrszín szorul egy állam kereteibe. Így aztán az ázsiai, az afrikai egység egy időben lendületes eszméivel szemben hamarosan kialakultak a nacionalizmusokhoz elkerülhetetlenül hozzátapadó gyűlöletek, az öntudatra ébredt, bár anakronisztikus vérségi alapú elkülönülés, egymás lenézése, gyűlölete. Megkezdődik mindezeknek a történelmi „megalapozása”, jókora hazugságokkal.
    S ez nem minden. A szocialista blokknak és államainak az összeomlása és -omlasztása nem pusztán a társadalmi rend, a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítása formájában megy végbe. A rendszerváltás e társadalmak többsége számára egy rövid eufórikus időszak után mindinkább a megrendülés élményét adja. Ez a bűnbakkeresés egymást követő hullámait indítja el. Ezek első célpontjai a bukott rendszer elitjének azok a csoportjai, amelyek nem találtak idejekorán új politikai „hazát” az újdonsült perzekutorok oldalán. Ám nagyon hamar célgömbbe kerülnek a nemzeti, vallási, etnikai kisebbségek is. A keleti blokk jó néhány, valaha etnikai tömbökből összeállt állama nemzeti–vallási–etnikai–kulturális határok mentén szétesik. A szétválás ebben a térségben, ahol a 20. században a határok Európa más térségeihez képest sokkal többet mozogtak, azonnal konfliktus formáját ölti, vagy éppen a konfliktus mozdítja elő a szétválást. Csehszlovákia többé-kevésbé fehér holló, maga is repedt, de vér nélkül. A jugoszláv köztársaságok (Szlovénia kivételével) azonnal egymás torkának esnek, súlyos, évtizedes kihatású sebeket ejtve egymás állami és az állampolgárok fizikai testén. De jure nem létező területi egységek keletkeznek, amelyek utóbb, több-kevesebb vérontás nyomán, kivívják de facto, majd de jure elismertetésüket, sokszor külső nagyhatalmi, nem ritkán katonai segítséggel. Az egyik vérengzésnek (Bosznia) alig van vége, jön a következő (Koszovó), tovább reped Szerbia. Új határok szabdalják szét az egykori Szovjetunió területét, súlyos, etnikai mozzanatokkal terhelt szociális-kulturális (sőt, immár katonai) konfliktusokkal. De meglepetésre Nyugat-Európa (az EU-hoz tartozó része is!) etnikai robbanóanyagokkal telítődik. A lapok már-már Belgium ketté vagy háromfelé hasadásáról cikkeznek. A baszk nacionalisták Spanyolország határait feszegetik, a katalánok egy része tartományukban „békésebben” a spanyol nyelv pozíciójának megrendítésén munkálkodik. A görögök az ókorig visszanyúló érveléssel akadályozzák Macedónia létének államnévben is megnyilvánuló kodifikálását, kilátásba helyezve akár az ország (még a horizonton is alig derengő) EU-felvételének megvétózását is.
    A fegyveres összeütközések által közvetlenül nem érintett, de a 20. század folyamán valamilyen nemzeti sérelmet szenvedett államok (köztük nem utolsósorban Magyarország) lakosságának egy része, amely maga is az új társadalmi rendezés szociális kárvallottja, előássa a régi harci bárdot, lobogókat. „Ha nekik szabad határsorompókat zúzni, mi akadályozza, hogy mi is megtegyük? Hátha ezt utólag nekünk is jóváhagynák? S aki ezt nem támogatja, mi köze annak a nemzethez?” Ürügy, indíték mindig van erre, olykor még jogos is. Persze a határ túloldaláról is bekiabálnak, ottani sérelmek itt bensővé válnak, akárcsak a mi oldalunkon történtek odaát.
    Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a szélsőjobb kedvenc etnocentrikus eszméit nem csak elszánt, demagóg propagandisták és aktivisták vagy őket lelkiismeretlenül felhasználó politikusok táplálják, hanem egyrészt a 20. századi, kivált a II. világháború utáni történelem, másrészt az 1989-es földcsuszamlásnak a kelet-középeurópai rendszerváltásokon túlmutató mázsás objektív tényezői is. Ezek közt még pozitív fejlemények is vannak, mint például új önálló államok tucatjainak keletkezése a volt gyarmatvilág helyén. De hogy is gondolhattuk, hogy a nemzetté válás ezekben az országokban, kialakulásuk gazdasági, történelmi, lélektani terheivel gördülékenyebben és gyorsabban zajlik majd le, mint a „sápadtarcúak” államai esetében, ahol évszázadokat vett igénybe? Hogy maradhatna ez a világméretű nemzetreneszánsz hatás nélkül Európára? Ezek nélkül a mozzanatok nélkül a szélsőjobb partra vetve tátongó hal lenne. Ugyanúgy a fordítottja is igaz. Elvileg elképzelhető, hogy ugyanezekből a tapasztalatokból az emberiség érintett (vagyis túlnyomó) része racionális, a megismétlődés elkerülését szolgáló következtetést von le (bár ez nem szokása). A gyűlöletkeltő propaganda akkor is nehezítené a helyzetet, de korántsem ekkora hatással. Ám ameddig az emberiség, benne az elmaradott térségek szociális problémái nem enyhülnek, vagy ameddig legalábbis ennek a világosan kirajzolódó tendenciája nem válik vitathatatlanná, a bajok okát legegyszerűbb a más nyelven beszélő, más istenekben hívő, más bőrszínű, kultúrájú „másfélék” jelenlétében keresni. Ez pedig újabb tengernyi szenvedést ígér, a nacionalizmus áldozatainak, de hirdetőinek is.
    S minderre óriás lapáttal rátesz a 2008-ban kibontakozó és egyelőre inkább terjedni, mint enyhülni látszó világgazdasági földindulás.
    Lehet, hogy korunk antifasisztáinak (vagy nevezzük őket úgy, ahogy tetszik) korlátozott feladat jut? Hiszen aligha hihető – és jó, ha ezt tudjuk –, hogy az emberiség nagy problémáinak a megoldása az ő kezükben volna. Ez a „kisebb” feladat, a múlt hiteles felmutatása, a mába nyúló csápjainak a leleplezése, a kettő közötti átjárás megvilágítása viszont maga sem csekélység. Ebben jelentős része lehet azoknak, akik még látták a régi fasizmust teljes glancban tündökölni, érezték csapásait, megélték szégyenteljes pusztulását.
    Ebben az értelemben bőven lesz mit tennünk ezután is.




Jankai Tibor: Villamos drótok mögött Auschwitzban

MORFONDÍROZÁS
   
RADNÓTI MIKLÓS
   
„Böngészde”
   
Egy körúti „böngészde” ládájában kotorgálok. Az árus mellettem áll és figyel, majd hátramegy, be a kapu alá. Kis idő múlva visszajön és egy régebbi könyvemet rakja elém.
    – Ez biztos érdekelni fogja!
    Gyanakodva nézek rá, – mosolyog.
    – Mért gondolja, hogy ez érdekel?
    – Azt hittem. A múltkor itt járt Kassák, volt egy Máglyák énekelnek raktáron, és megvette.
    – Honnan tudja, hogy ez az én könyvem?
    – Tudom. A múltkor itt tetszett beszélgetni böngészés közben a kapu előtt valakivel és az illetőnek tetszett mondani, mikor kért ebből a könyvből, hogy már nincs.
    – Jó memóriája van.
    – Igen. Abból élek, és – nevet – abból, hogy az írók még megveszik néha a saját könyveiket.
   
    1934
   

    „Pax alma veni...”

    A napilap hírei között olvasom, hogy augusztus másodikán, kedden hajnalban, az angyalföldi elmegyógyintézet szomszédságában egy férfi fára mászott és a magasból beszédet intézett a csoportosuló emberekhez. Felszólította őket, hogy parafadugóikat azonnal szolgáltassák be neki, mert azokkal akarja betömni a világ összes fegyvereit. Aztán harsány hangon a békét éltette. A rendőr leszedte a fa tetejéről és bevitte a közeli tébolydába, ahol „megállapítást nyert”, hogy a szónok az intézet szökött „ápoltja”.
    Cigarettára gyújtok, és újra elolvasom a hírt. Dédelgetem, színezem magamban a képet. Egy ember a fa tetején békességért kiált. Egy „ápolt” végre nem Napóleonnak, nem japán császárnak képzeli magát. Majd borzongani kezdek és óvatosan körülnézek. Nyár elején felkapaszkodtam egy dobogóra s békehimnuszt szavaltam egy irodalmi társaság előadóestjén.
    Csak a fatetőn múlna, s a parafadugón? Viselkedés és műforma kérdése lenne az egész?
   
    1938

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Szeged, 1939
   
Az alföldi nagyváros a háború kitörésének évében kellemes hely volt, Szent-Györgyi Albert és más kiváló professzorok: Kerényi Károly, Bartucz Lajos és persze, Sík Sándor meg a többiek magatartása határozta meg az egyetem általános szellemiségét, s a város egészére is a viszonylagos korszerűség, liberalizmus nyomta rá bélyegét. Egy ötszáz méter átmérőjű körben együtt volt universitas, színház, mozi, szerkesztőség, kollégium, korzó, eszpresszó, édességbolt, könyvkereskedés – az utóbbi kirakatában még svájci művészeti könyveket (Skira) is lehetett látni. Radnótival nem találkoztunk, de műveit (pl. az Újholdat) megvehettük. Főként a már ismert és tisztelt Buday György metszetei ragadtak meg bennünket. Az egyetemen nem esett szó Radnótiról, noha Sík Sándor, a magyar irodalom professzora előadássorozatot tartott a „kortárs” költészetről. Adyval kezdte és elemezte Babits, Kosztolányi, majd Erdélyi József és Szabó Lőrinc verseit, végül József Attiláét is, noha a maga tanári szobája a Horger Antalé mellett volt.
    De Síkkal a fiatalok nemcsak a katedrájával szemben találkozhattak, az Auditórium Maximumban (amit magunk között csak Circus Maximusként emlegettünk), többszáz hallgatóval együtt, köztük a tanárképző főiskola ifjú apácáival. Hetenként egyszer a piarista rendházban, jókora szobájában (körös-körül könyvespolcok) fogadta Sík tisztképző cserkészcsapata nem egészen tucatnyi tagját, köztük a makai Strausz (később Nyikos) Gyulát, aki Espersit János unokája volt, s maga is lelkes híve József Attilának; noha nézetei a katolikus hivatásszervezethez kapcsolták, ám ez nem akadályozta abban, hogy lelkes vezetője legyen a Szent-Györgyi által kezdeményezett független (tehát nem fasizált) diákegység szervezetnek.
    Nos, Sík ezekkel a cserkészeivel őszintén beszélt, még történelemről, politikáról is. Ott mondta el, hogy Witz Béla kanonok, aki a Cserkészszövetségben legfelsőbb vezetőségi tagtársa is volt, s halála napján Teleki Pált gyóntatta, nem hitte, hogy az államférfi öngyilkos lett (jóllehet, a gyónási titkot megtartotta). De beszélt Sík arról is, hogy az akkor még békésen egymás mellett élő náci Németország és sztálini Szovjetunió problémáira utalt az, miszerint Molotov a finn miniszterelnöknek kijelentette: azért van szükségük Viipurira (Viborg), mert adott esetben a németek onnan Leningrádot fenyegethetik.
    Számtalan téma merült fel e beszélgetések során – és Sík, aki maga volt a lendület és a sugárzó szeretet, nem titkolta véleményét még napi politikai kérdésekben sem, pedig ez rá nézve nem volt egészen veszélytelen.

OLVASÓLÁMPA

Bálint György (1906–1943) az 1930-as években öt kritikát írt Radnótiról. Azért tartjuk fontosnak mind az öt bírálat együttes közlését, mert világosan kitűnik belőlük, hogy Bálint a kezdetektől megkülönböztetett figyelemmel kísérte Radnóti pályáját és fejlődését, s nemcsak értő és támogató kritikusa volt, hanem azok közé tartozott, akik felismerték tehetségét és már korai verseiben is egy nagy társadalmi költészet lehetőségét és ígéretét. Az évtized közepe táján barátság szövődött kettejük között, amelynek legszebb tanúsága Radnóti verse, a Bálint Györgynek ajánlott Harmadik ecloga.

   
   
   

   BÁLINT GYÖRGY

    Kritikák Radnótiról
   
    Pogány köszöntő
    (Radnóti Miklós versei)
   
    A líra válságának egyik legfontosabb momentuma a lírai mondanivaló válsága. Soha nem volt ilyen tömegtermelés a lírában, mint most: és sohasem születtek ennyire líraiatlan versek. Igen sok fiatal lírikus ír állandóan versbe szedett (esetleg szabadversbe szedett) vezércikkeket vagy értekezéseket. Ne értsük félre: a lírikust nagyon is megihlethetik az életnek olyan adottságai, amelyek állandóan témát adnak a vezércikkírók vagy esszéisták számára. Csak éppen a költőnek nem lehet ezekről a dolgokról ugyanaz a mondanivalója, mint a cikk- vagy a tanulmányírónak. És a nagy költők mindig is foglalkoztak cikk- vagy tanulmánytémákkal – és mindig igaz lírát adtak róluk. Az igazi költő mindig azt mondja el, amit a prózaíró már nem tud elmondani.
    Mindezek előrebocsátása után térjünk át Radnóti Miklósra, aki igen tehetséges fiatal lírikus – abból az egyre ritkább fajtából, amelynek százszázalékosan lírai mondanivalói vannak, és amely sohasem lépi át az „önmagunk” demarkációs vonalait. Ez az autizmus az ő esetében nem jelent tartalmi szegénységet. Sőt: Radnóti Miklós a költői Kleinkunst avatott művelője, apró hangulatrezdülésekből, egy felrajzolódó sziluettből, egy távoli, felbukkanó asszociációból, egy billentyű leütéséből finom és színes érzésskálákat tud kiépíteni. És ennek az exkluzív jellegű lírának felbontott, szabad formáiban néha találkozik az expresszionisztikus kifejezés a bukolikus hanggal. Például:
   
    Tenyered gödrén forró ligetek
    mesélnek elhagyott egekről
    ahonnan együtt zuhantunk.
   
    A tartalom itt: impresszionista borzongás, a forma: expresszionista képösszedobálás. És az egész vers hangulata mégis egységes és sajátos, és több és meggyőzőbb az impresszionizmusnál és az expresszionizmusnál. Líra.
    Egy másik vers pedig így kezdődik:
   
    Testvérem, látod mennyi koldus és
    nyomorult és mennyi az úri rongyszedő,
    csak mi vagyunk ketten: zártkörű koldusok
    és néma nyomorultak.
   
    Testvérem, add ide a kezed, sok autó
    jár itt és sok úriember és vigyázni kell;
    sötét kapualjak elölelnek, ha eleresztlek.
   
    Csupa líra ez is, és mégis mennyire mai. Lehetünk tehát korszerűek és poétikusak is egyszerre. Nem is kell ehhez nagy költőnek lenni. Csak tehetségesnek.
   
    Nyugat, 1930
   

    Radnóti Miklós: Lábadozó szél
   
    Babits Mihály, a Nyugat egyik nemrégi számában, újabb irodalmi jelenségeket összefoglaló tanulmányában megemlékezett már Radnóti Miklós új verskötetéről. Hibákra mutatott rá, de jelezte, hogy Radnótit tehetségesnek és költőnek tartja. A kötet jó oldalaira – tanulmányának sajátos témája miatt – nem terjeszkedett ki. Hadd essen most itt szó arról, ami Radnóti új verseinek erőssége és értéke. Szeretem Radnóti Miklós verseit. Szeretem azt a komoly és alig észrevehető pátoszt, amely strófáiból kicseng. Ez nem a szokásos, kissé ódai hang, mely együtt jár a bukolikus költészettel. Önkéntelen pátosz ez, a tömegek mozgásának, a társadalmi események történésének természetes, hogy úgy mondjam, potenciális pátosza. Radnóti verseiben a természeti elemek, a virágok, az állatok, a hegyek, a szél rendszerint emberi hangulatok, érzések és – igen gyakran – szociális események szimbólumai. Szellő, holdfény, szagok aktív forradalmárokká válnak ebben a strófában:
   
    ó, tavaszra már zöldkontyu
    csemetefákat is csemeteszellők agitálnak
    és késeket hordoz a szaladó holdfény majd
    a guggoló méla szagoknak!
   
    A társadalom és a természet egységbe olvadnak Radnótinál. A természet nála szakadatlan kis forradalmak és harcok végtelen szövevénye, és a társadalmi forradalom: természeti jelenség. Az utóbbira példa ez a néhány szép sor:
   
    fizessetek nékem két erős cipőt és
    elmegyek napnak Indiába sütni, hol
    fehér uccákon reggel a lázadás szalad
    szép rőt haján a fiatal tömegekkel!
   
    vagy elmegyek fényleni hónak az erdélyi
    tetőkre, hol balladák hímzett szoknyáit
    fújja feketén éjjel a szél, mert szél
    se fúj itt már!
   
    Személyes versek ezek, és m égis kórusként hatnak. Talán ez teszi őket vonzóvá és hatásossá. Emberi írások. Forradalmiságuk nem elhatározott és szárazon programszerű, hanem a költő pszichéjének szerves része. Radnóti új kötete felfelé mutat, az értékes fiatal költő eddigi rövid fejlődési vonalában.
   
    Nyugat, 1933
   

    Radnóti Miklós: Újhold
   
    Öt évvel ezelőtt írtam először a Nyugatba Radnóti Miklós verseiről. Az egészen ifjú író első kötete jelent meg akkor. Pogány köszöntő címmel köszöntött be az alig húszesztendős költő az irodalomba. Hangja kissé érdes volt és csikorgó, de határozottan más, mint a többi fiatalé, és az érzékeny fül az érdesség mögül kiérezhette a jövő gazdag és tiszta zengésének előjeleit. Most, hogy öt év után megjelent Radnóti ötödik verskötete, az Újhold, a korán és szeretettel figyelő fül megtalálhatja benne akusztikai reményeinek teljes igazolását. Az ifjontian nyers hang most már, az ötödik kötet ötödik fejlődési fokára érve, tökéletesen felolvadt a komoly, férfias zengésben. A Kraftaudruckok, melyeket Babits jóakaratú szigorban fogant, gyomláló kritikája egy régebbi kötetben kifogásolt, már eltűntek. Eltűnt az „erőteljesség”, és megmaradt az erő. Az új Radnóti-kötetben (melyet Buday György nagyszerű illusztrációi díszítenek) teljes gazdagságában és érettségében áll előttünk egy sajátos ízű és színű, jelentős súlyú, különlegesen magyar zenéjű költészet.
    Mi a tárgya ennek a költészetnek? – kérdezhetjük kissé iskolásan. Mint minden költészetnek, ennek a tárgya is maga a költő. De a költő egyénisége, mint minden emberé, jó részben külső ingerek reflexe. Általános, korszerű vagy örök, természeti, társadalmi és emberi behatásokra válaszol egyénien. Voltaképpen minden költészet ilyen válaszadás; ösztönösebb vagy tudatosabb felelet külső simogatásokra és ütésekre vagy esetleg csak fojtott, homályos jeladásokra. Aszszony, természet, társadalom: ezek a legörökebb és legkiapadhatatlanabb forrásai a külső világ simogatásainak, ütéseinek és jeladásainak. Radnóti költészetének is ezek a legerősebb kiváltói. A három elem: a szerelem, a természetimádás és a szociális lázongás szoros egységbe fonódik érzelmi világában. Egy közös ős-érzés forrasztja össze a párjával, az erdővel-mezővel és a kizsákmányolt emberek közösségével. Ez az egy gyökerű és sok ágú Erosz az érzéseknek külön panteizmusát teremti meg sokszor Radnóti lírájában. A természeti és társadalmi vonatkozású képek különös, szinte dionizikus egysége mutatja ezt a legerősebben. Egy hirtelen elboruló tájról például ezt a képet festi:
   
    … Kutyák lábnyoma gyászos paszomány
    a vékonyka sáron köröskörül
    és lánc, amely csöngve köti össze
    fa, madár és szél szipogó ijedelmét;
    két csendőr, kiket árnyékuk kísért,
    jött a szántáson tollasan által.
   
    Egyik levegős, illatos alkonyati versében a nap bujdosóként jár a „magas füvek között”, a pipacsok „tüntetnek”, a büntető ég „szuronyos szellővel üzen”, de a virág „könnyedén aligha hagyhatja el piros hitét”. Ha asszonya, mezei séta közben, pipacsra mutat és vidáman füttyent, hirtelen felszökken benne az asszociáció: „Pipacspirossal zendüljön a világ”. A szerelem magánöröme, a harc szociális öröme és a nyár kozmikus öröme oszthatatlan lírai egységben jelenik itt meg. Dús, erős képekben nyilatkozik meg ez az érzés-panteizmus.
    A komoly és mégis oly derűs erdő néha a kedvesre emlékezteti, némelykor  viszont „… asszonyomnak nyakán a konty tán olyan, mint szusszanó pont egy boldog vers után”. Minden jelkép a számára, minden tárggyal mély és benső kapcsolata szövődik. Végignéz az egyszerű holmival megrakott asztalon, és az máris egy lelki állapot kifejezőjévé lesz:
   
    Oly félelem nélküli így az életünk és egyszerű,
    mint a papír, vagy a tej itt az asztalunkon
    és kegyetlen is,
    mint mellettünk a lassútekintetü kés.
   
    A kötetnek egyik legszebb verséből való ez a szakasz. Az élet örömeinek és gondjainak majdnem tárgyilagos vállalását érezni ki belőle. Ez a hangulat, mely több versében is visszatér, közel jár a rezignációhoz. Így, mikor halott apjához szól a fiú, aki
   
    tudja, hogy egyszer elveszti ő is a harcot és elesik
    majd! ezért hát férfiként idéz, ha ritkán
    rólad esik szó és összeszorítja utána a száját.
   
    Egy másik verse szerint a sors „nehezebb máris, mint a só vagy a bánat”. Csaknem rezignált már ez a líra, de mégsem az. Sejti, hogy a harc egyelőre reménytelen, de mégsem tehet egyebet, sorsa és természete szerint. Vállalja a harcos életformát, mert minden más életforma idegen tőle. Úgy áll e tekintetben, mint Malraux regényeinek hősei.
    E céltalannak látszó és mégsem céltalan harcot ajánlja önmagának és kortársának, mert ha harcolsz: „jövendő fiatal koroknak embere hirdet s pattogó hittel számot ad életedről”.
   
    Nyugat, 1935
   

    Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt!
   
    Megdöbbenten veszek újra meg újra a kezembe egy verseskötetet. Címe: Járkálj csak, halálraítélt; szerzője: Radnóti Miklós. Nem tudok szabadulni ettől a verskötettől – de nem esztétikai okokból vagy legalábbis nemcsak ilyenekből. Ez a könyv többet ad nekem az irodalmi örömnél – talán nem is örömöt, hanem valami nyugtalan, bonyolult érzést, amiben öröm is van, de egyben kín is. Az a kínos érzés, amit akkor érez az ember, amikor valakitől nyíltan meghallja a saját titkos érzéseit és gondolatait. Én nem mertem határozottan bevallani magamnak – ő világosan és kegyetlenül kimondja. Reméltem, hogy talán nem is igaz, talán csak képzelődtem, egyre sokasodó lelki vereségeim hatása alatt: most aztán jött ez a verskötet, és kertelés nélkül megállapította a diagnózist. Igen, mondta, valamennyien halálraítéltek vagyunk. Az ítéletet már régen kihirdették, jogerős, csak még a végrehajtás időpontja bizonytalan. Mit tehetünk addig? Járkálj csak, halálraítélt. Más költő is írt már a halálról, mindegyik írt róla. Schopenhauer szerint a halál nagy „múzsavezető”. De rendszerint akkor írtak róla, ha vágyódtak utána. A magyar költészeten például – a középkori Halál himnuszától Adyig – hol hangosan, hol fojtottan végigvonul a halálvágy. Végre is mindnyájunk öntudata mélyén ott lappang egész szerényen és rendszerint észrevétlenül a megsemmisülés vágya. De most nem erről van szó. Mi, akik ma élünk és gondolkozunk, nemcsak ritka, ködös-romantikus pillanatainkban gondolunk a halálra. Sokkal gyakrabban, és akkor a legerősebben, amikor éppen a legjobban érezzük magunkat. Ezt árulják el Radnóti Miklós versei. Igazán nem bánatra hajló költő. Lázadó temperamentum, szereti az életet. Ízét megtalálja még a proletárok eledelében is, ódát ír nyári táplálékunkról, a szilváról és a dinnyéről. „Ó, ének, dicsérjen két gyümölcs, olcsó vacsorák dísze, kilós eledel.” Imádja a megfogható valóságot, a természetet, boldoggá tudja tenni nemcsak a szerelem, hanem egy tavaszi pocsolya a mezőn, mókus futása a nyári erdőben vagy a „tücsökugrás kicsi zaja”. Kevés egészségesebb költőt ismerek ma – mégis mindig eszébe jut a halál. A legváratlanabb helyzetek emlékeztetik rá.
   
    Ó, ez a kert is aludni s halni készül,
    gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé.
    Sötétedik. Halálos kört röpül
    Köröttem egy elkésett, szőke méh.
   
    S fiatal férfi, te! rád milyen halál vár?
    Bogárnyi zajjal száll golyó feléd,
    vagy hangos bomba túr a földbe, és
    megtépett hússal hullsz majd szerteszét?
   
    Így ír egy kertben, melyben boldog perceket töltött. Így ír, mikor napjai eredményét méri le, mikor egy táj szépségét élvezi, mikor szeret. Bármi történjék, a halálmotívum mindig visszatér. Semmi esetre sem mint vágy, nem is mint szorongás, hanem mint kemény, szinte tárgyilagos bizonyosság. Mondom, ezt érzem magam is régóta, csak nem mertem kimondani, reméltem, talán a letagadás segít. És ezt érzik, azt hiszem, nagyon sokan a mi nemzedékünkből. Éljük az életet, ahogy lehet, munkába, gondolatokba, érzésekbe fogunk: és közben tudjuk, hogy mindez csak ideiglenes, talán már holnap, de legkésőbb holnapután jön valami: „bogárnyi zajjal” és kérlelhetetlen biztonsággal. Gyakran jut eszünkbe a Halál himnusza: „Elmegyek meghalni, mert a halál bizony, de a halálnak órájánál semmi bizonytalanabb”. Ez az érzés, melyet nagyon sokan rejtegetünk, és melyet Radnóti most nyilvánosságra hozott, távol van az érzelgős, kispolgári pacifizmustól. Nem halálfélelem: egyszerűen csak haláltudat. A halált tudomásul vesszük, beiktatjuk napi életünkbe, számolunk vele, és ha bekövetkezik, nem fogunk meglepődni. Ezek a versek minden nyavalygás és ellágyulás nélkül szólnak róla, csaknem szigorú hangon állapítják meg. Halálra ítéltek bennünket, egyelőre haladékot kaptunk, addig mindenesetre élünk, ahogy tudunk, sőt, néha még a jövőre is gondolunk, amely nyilván nem lesz a miénk, de kétségtelenül eljön: „mert fagy készül itt, utána hull a hó majd” – de aztán „egy hajnalon az új fű kidugja tőrét”. Addig pedig járkáljunk csak, amíg lehet. Tudjuk, hogy nem sokáig lehet, de ez nem kedvetleníthet el, nem mondhatjuk, hogy nem érdemes. Mennél rövidebb ideig lehet, annál inkább érdemes.
   
    … tisztán élj te most,
    mint a széljárta havasok
    lakói, és oly bűntelen,
    mint jámbor, régi képeken
    pöttömnyi gyermek Jézusok.
   
    S oly keményen is mint a sok
    sebtől vérző, nagy farkasok.
   
    Hát igen: tisztán vagy kevésbé tisztán, keményen vagy kevésbé keményen, de nagyjából mindenesetre így.
   
    Pesti Napló, 1936. november 11.
   

    Radnóti Miklós versei
   
    Megvallom, nagyon szeretek verseket olvasni. Sohasem értettem, miért nem tömegszükséglet a vers, miért akad mindig csak kevés olvasója, és miért csappan meg az amúgy is csekély verskereslet, ha az élet válságosra fordul? Számomra a vers – éppen nehéz időkben – olyan fontos, mint a japánok számára a tea. A japánok, mint számos leírásból tudjuk, esténként leülnek szobájuk egy feldíszített szögletébe, szertartásosan elfogyasztják a szertartásosan elkészített teát, és közben a nap apró válságai fölé emelkedve, kisimult idegekkel elmerengenek az élet örök dolgai fölött. A tea szerepe más, mint az ópiumé: nem kábít, hanem üdít, nem feledteti el az életet, hanem magasabb, bölcsebb szempontból mutatja meg. Így vagyok a versekkel. Időnként titkos vers-szertartásokat rendezek, ha nem is olyan ünnepélyesen, mint a japánok. Foglalkozásom erősen hozzáláncol a napi eseményekhez, de éppen amikor a legtöbb dolgom volna, néhány percre a könyvszekrényhez lopózom, és vers-szenvedélyemnek hódolok. Már egy egészen kis adag líra is megteszi hatását: sikerül kiszabadulnom a pillanatnyi szempontok nyomasztó szorításából, sikerül frissebben, szabadabban, fölényesebben szemlélnem az életet. Nem is értem, hogy tud a legtöbb ember teljesen versmentesen élni. De éppen így nem értem azt sem, miért ír az emberiségnek egy elég tekintélyes hányada verseket, ahelyett hogy csak olvasná? Miért nem látják be, hogy sokkal jobb verseket olvashatnak, mint amilyeneket írni tudnak? Az igazán értékes vers nagyon ritka. Nincs vigasztalanabb a közepes versnél. Irodalmi életünk tele van átlagköltőkkel, akik amúgy is nehéz napjainkat nagyszámú közepes alkotásaikkal teszik még nyomasztóbbá. Körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdtem irodalmi kritikákat írni. Nagyon sok fiatal költőről írtam akkor bírálatot. Mi lett a legtöbbjükből? Ha elhallgattak, az még a jobbik eset. Komoly, értékes oeuvre-t alig néhányan alkottak az akkori kezdők közül. E keveseknek is legelső sorában van Radnóti Miklós, aki most egy kötetre valót válogatott ki tízévi terméséből.
    Emlékszem, én írtam a Nyugatban első verskötetéről. Most viszontlátom azoknak a verseinek egy részét az új kötetben. Abban az időben sokan írtak kellemesebb és korszerűbb verseket. Radnóti lírája akkor nem hatott feltűnően, de nekem az első pillanattól kezdve gyanús volt: éreztem, hogy túl fogja élni, és túl fogja fejlődni legtöbb ifjú kortársát. Azóta hét kötete jelent meg, és mindegyik egyre meggyőzőbben igazolta gyanúmat. Jött egy korszaka – második és harmadik verskötete idejében –, melyet nem helyeseltem mindenben. A nyelvi felfogás korszaka volt ez, az ifjú Radnóti lázasan kísérletezett, és megoldásait nem tartottam mindig szerencséseknek. Kissé túlságosan sűrű, bonyolult volt a nyelve: furcsa, népies-archaizáló expresszionizmus. És mégis értékesek voltak azok a versek, erő volt bennük, kultúra, meg nem alkuvó, önkínzó lelkiismeretesség, tisztaság. Ma már Radnóti régen túl van a nyelvi Sturm und Drangon: hangja kristályosan harmonikus, nemesen higgadt, latinosan mértéktartó. És ami a legfontosabb: senkire sem emlékeztet a modern magyar lírában, sem a kortársakra, sem a régebbi nemzedék nagyjaira. Babits példája minden értékes fiatal költőnkre nevelően hatott: tőle tanulták a kemény önkritikát, mely nem tűr lazaságot, pongyolaságot, bőbeszédűséget, könnyű és hálás megoldásokat. Ennyiben nyilván Radnótira is hatott Babits, de csakis ennyiben. És hatott rá, valamivel erősebben, Berzsenyi is. Versei, bár tele vannak nyugtalan, váratlan, csaknem szürrealista képzettársításokkal és villanó, válságos hangulatokkal – alaphangjuk mégis a csendes, emelkedett, férfias pátosz. Légiesen könnyed, látszólag játékos tájhangulatai, idillikus természetleírásai is súlyosak, szinte ünnepélyesek, ha jobban odafigyelünk. Hangulatskálája nem túlságosan széles, sok verse csak változata ugyanannak a hangulatnak – de az árnyalatoknak milyen gazdagságát találjuk bennük!
    Költészetének alaphangja tragikus. Korának gyermeke; tudomásul veszi e kort, és tíz év óta növekvő keserűséggel tiltakozik ellene. Nem éppen politikus költő, de szemlélete ösztönösen dialektikus. Feszültségekben, ellentétekben látja a világot, a társadalmat éppúgy, mint a természetet. Minden élő mélyében megérzi a készülő halált, de érzi azt is, hogy a halál nem szakíthatja meg az élet örök, herakleitoszi patakzását. Remek, erős levegőjű természetleírásai tulajdonképpen mindig saját lelki állapotáról adnak beszámolót. A fák, az állatok, az elemek mind megelevenedett hangulatok – hangulatait viszont lenyűgöző erővel formálják e természeti jelenségek. A szemlélő és a szemlélt világ, a szubjektum és az objektum tökéletes egységbe forr e versekben.
   
    Elment s szigetek intettek feléje
    a Kettős Zátonyoknál, fényes bóbiták.
    És intenek azóta folyton,
    s mint egy sötét virág,
    közöttük Borneo is integet.
   
    S az ég a tengert tükrözi,
    a tenger az eget.
   
    – írja egyik legújabb és legszebb versében egy matrózról, aki elment az ismeretlen és izgalmas világba. „S az ég a tengert tükrözi, a tenger az eget” – e kettős, kölcsönös tükrözés jelenti a költő és a világ örök, dialektikus kapcsolatát. Borneo, a sötét virág, a költő vágyálma csupán, de e vágyálom nem született volna meg az igazi Borneo nélkül, mely a távolból küldi súlyos üzenetét. Más verseiben tárgyak, növények, hangok a halálfélelmet jelentik csupán, a víziók nyelvén – de ez a halálérzés nem volna oly erős, ha a tárgyak, növények és hangok anyagában nem lappangana, nem érlelődne a reális halál. A halálérzés különben egyik alapmotívuma Radnóti újabb költészetének, melyben csodálatos harmóniában egyesül valóság és vízió. Végtelen érzékenységgel reagál a társadalomból, a történelmi helyzetből kiáradó halálveszélyre – azután visszavetíti e hangulatot a konkrét világra, a konkrét történelmi helyzetre, mely az erőszakos, korai halál szimbólumává válik strófáiban. Az adott világ ijeszti és meggyötri – az ijedtség és gyötrelem megtestesülését látja tehát az adott világban. Ez a költő bosszúja – erkölcsi bosszú, szigorú és tehetetlen, mint a kisgyermeké. De Radnóti nem marad meg e lírai bosszú álláspontjánál: fölébe nő, fennkölt elszántsággal hirdeti a meg nem alkuvó munkát, a szellemi ember és a társadalomkritikus rendíthetetlen kitartását a veszéllyel és a halállal szemben.
   
    Ágyúdörej közt? Üszkösödő romok,árva falvak közt?
    Írok azért, s úgy élek e kerge világközepén mint
    ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
    bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
    már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.
   
    Igen, a halált is le lehet győzni, ha vállaljuk, és nem törődünk vele, mikor csap le; ha a halál közvetlen közelében is úgy dolgozunk, mintha örökké élnénk. Ilyen leckékkel csak a költészet szolgálhat manapság. Ezért van szükség ilyen szép versekre a mai időkben.
   
    1940




Ámos Imre rajza

BISTEY ANDRÁS
   
Lét és írás egysége
   
Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete
   
Havi folyóirat ritkán közöl recenziót egy több éve kiadott könyvről. Hogy az Ezredvég most mégis megteszi, azt Radnóti Miklós születésének századik évfordulója indokolja, és az, hogy Ferencz Győző – mellékletekkel együtt több mint nyolcszáz oldalas – nagymonográfiája valószínűleg még hosszú ideig a legteljesebb képet adja Radnóti életéről és költészetéről. Ez a könyv aprólékosan feltárja az életrajzi adatokat, de nem vész el a részletekben, makacsul továbbélő legendákat oszlat, miközben elemzéseivel lét és írás olyan egységét bizonyítja, amelyre a magyar irodalomban legföljebb Petőfiről szólva beszélhetünk.
    Az előszóban a szerző a következőképpen határozza meg könyve jellegét: „Ez a könyv kritikai életrajz. A következő rétegekből épül fel: (1) bemutatja Radnóti életrajzát, (2) alkotói pályájának alakulását, (3) költészetének és egyéb irodalmi munkásságának fogadtatását és (4) utóéletét, (5) kísérletet tesz arra, hogy költészetét elhelyezze a korszak irodalmában és a líratörténetben, továbbá (6) kísérletet tesz elemző értékelésre.”
    Ezek a rétegek azonban nem ilyen sorrendben épülnek egymásra. A könyv szerkezetét, vázát alapvetően az életrajz határozza meg. A szerző végigkíséri Radnóti életét a gyerekkortól a szerbiai Borból induló halálmenet abdai végállomásáig, s az életrajzzal szoros összefüggésben mutatja be alkotói pályájának alakulását, közben pedig, mint az előszóban szerényen írja, „kísérletet tesz” Radnóti helyének kijelölésére a korszak és általában a magyar líra történetében, sőt nemzetközi összevetésekre is vállalkozik.
    Ám az életrajzi eseményeket sem követi merev sorrendben, ahol szükségesnek tarja, utal későbbi eseményekre, vagy visszatér korábbiakra; elemzi, hogy egy-egy motívum hogyan kap a költői eszközök fejlődésével sokrétűbb, kifejezőbb jelentést. Az életút felvázolásában felesége pontosan vezetett és a költő kevésbé rendszeresen írt naplójára, illetve leveleikre támaszkodik. Felhasználja a barátok, kortársak meglehetősen nagy számban fennmaradt emlékezését, önéletírását. Ezeknek a dokumentumoknak a szembesítésével több téves életrajzi adatot helyesbít, különösen a kortársak visszaemlékezéseiből, amelyek sok esetben évtizedekkel az események után születtek. Mivel élet és költészet Radnótinál szoros egységben volt, felhasználja a költő verseit és prózai írásait is.
    Radnóti életének és költői pályájának alakulásában több traumatikus eseménynek meghatározó jelentősége volt. Apja halála volt az első megrázó esemény, de még mélyebb nyomokat hagyott benne ezután rokonai elbeszélése arról, hogy akit addig anyjának hitt, valójában nevelőanyja, mert édesanyja és ikertestvére meghalt az ő születésekor. Mindez bűntudatot és identitásválságot keltett benne. A halál tudata ettől kezdve életének állandó kísérője maradt, amely költészetében is, természetesen változó, alakuló formákban, mindvégig jelen volt. Körülbelül az 1930-as évek közepéig elsősorban ez a gyermekkori trauma határozta meg haláltudatát, attól kezdve pedig a külvilág eseményei, az egyre jobban elvaduló hazai és nemzetközi viszonyok is erősítették meggyőződését, hogy számára elkerülhetetlen az áldozattá válás.
    Ferencz Győző finom különbséget tesz áldozat és áldozat között, amikor öszszehasonlítja Petőfi és Radnóti halálát. Az életút és a költészet elemzésével kimutatja, hogy mindkettő áldozat volt, de Petőfi áldozatot hozott a halálával, Radnóti pedig áldozattá vált. Egyúttal vitatkozik azokkal a széles körben elterjedt nézetekkel, amelyek szerint Radnóti tudatosan készült a halálra, ezért nem fogadta el a meneküléséhez felajánlott segítséget. Dokumentumokkal bizonyítja, hogy nemcsak elfogadott volna, de kért is segítséget, s a felajánlott hamis papírokat azért utasította vissza, mert nem tartotta őket elég biztonságosnak. Úgy gondolta, több esélye lesz az életben maradásra, ha bevonul munkaszolgálatra, mintha megbízhatatlan hamis papírokkal bujkál. Igazán hatékony segítséget, búvóhelyet ugyanis senki sem ajánlott föl neki.
    A halál a fiatal költő számára büntetés, amelyet elfogad, nem lázad ellene. Ártatlanul is felelősnek érzi magát anyja és ikertestvére haláláért. Ez az érzés egész életében elkísérte, ez ihlette az 1940-ben megjelent Ikrek hava című prózai írását. Később egy másfajta haláltudat is megjelenik a költészetében. 1933-ban született a Mint a bika című verse, amelyben még nem valóságosan, csupán előérzetként jelenik meg a halálveszély.
    Az 1936-ban megjelent Járkálj csak, halálraítélt! verseiben történik meg a váltás. „A gyerekkori halálélményt ekkor transzportálta létélménnyé: ez a kötet a kétféle haláltudat közötti váltás pillanata.”
    Ferencz Győző kimutatja, hogy a gyermekkori tragédia késztette Radnótit versírásra. Ennek bizonyítására és csak ebben az összefüggésben, a „zsengéket” is nagy terjedelemben elemzi. Már az első, kiforratlan versek is azt mutatják, hogy Radnóti költészetének volt egy terapikus jellegű vonulata. A versírás segített a traumák feldolgozásában. Azzal, hogy kimondta, megnevezte a tragédiákat, szembenézett a veszteségekkel, el is távolodott tőlük, s egyúttal megalkotta önmaga költői világát. Ezzel pedig élet és költészet szoros szimbiózisában önmagát, mint személyiséget is megalkotta.
    Radnóti szinte első verseinek megírásától kezdve tudatosan készült a költői hivatásra. Költő, magyar költő akart lenni. A monográfiában többször is szóba kerül, hogy noha a korabeli törvények szerint zsidónak számított, nem volt zsidó identitástudata. Ez erősítette kirekesztettségét, hiszen ahová tartozni szeretett volna, ott nem fogadták be, ahová pedig tartozhatott volna, oda nem akart tartozni. Családi okok mellett ez is befolyásolta abban, hogy noha fiatal korától kezdve készült a katolikus vallás fölvételére, erre csak 1943 májusában került sor. Feleségével, Gyarmati Fannival együtt katolizált, a keresztelő pap Sík Sándor, atyai jó barátja és a szegedi egyetemen tisztelt és nagyra becsült tanára volt, aki sokat tett költői fejlődése érdekében is. Bántotta, hogy áttérését sokan félremagyarázták, menekülésnek tartották, holott az áttérés gondolata már akkor foglalkoztatta, amikor a veszély még korántsem volt olyan fenyegető; illetve akkor szánta rá magát, amikor a zsidótörvények értelmében már nem adott lehetőséget a menekülésre.
    Radnóti költői pályája korán indult, de a költő viszonylag lassan találta meg saját hangját, többféle stílussal, hanggal próbálkozott. Első kötetét, a Pogány köszöntőt az első köteteknek „kijáró” jóindulattal fogadta a kritika, noha mint Ferencz Győző is megállapítja: „A Pogány köszöntő versei között nincs kiemelkedően jelentős vagy akár hibátlan alkotás. Radnóti hangja kiforratlan, gyakran megbicsaklik, stílusérzéke nem működik kifogástalanul.” Inkább a kötet tudatosan felépített kompozícióját dicséri. Az átgondolt, feszes kompozíció egyébként Radnóti valamennyi kötetére jellemző.
    A Pogány köszöntőben, az Újmódi pásztorok énekében a kritikusok az expresszionista szabadversek mellett fölfigyeltek szecessziós, népies hangjára is. Ezekben a kísérletekben azonban szerepet játszott, azért szólalt meg más, többféle hangon, mert a sajátját még nem találta meg. Az úgynevezett proletárköltészet vonzása is megérintette, talán elsősorban az általa tisztelt József Attila versei nyomán. Már akkor tudatosult benne József Attila költészetének jelentősége, amikor ez a kortársak számára még egyáltalán nem volt magától értetődő. A monográfiában utalás történik arra, hogy bár jól ismerték egymást, Radnóti azért nem kereste József Attila mélyebb barátságát, mert költőként nem akart a hatása alá kerülni. József Attilának valószínűleg nem volt hasonlóan jó véleménye Radnóti költészetéről, azt némileg görcsösnek, középszerűnek tarthatta. Ez ismeretségük idején nem is volt túlzóan elmarasztaló vélemény, a késő nagy verseket pedig József Attila már nem ismerhette.
    A változás, a saját hang megtalálása a Lábadozó szél kötetben válik egyértelműen érzékelhetővé, majd az Újholdban és a Járkálj csak halálraítélt! verseiben teljesedik ki, hogy végső, világirodalmi szintjére a halála előtt közvetlenül írt nagy versekben érjen el.
    Ferencz részletesen foglalkozik Radnóti szegedi éveinek eseményeivel. Ott érték a költőt olyan hatások, amelyek nagymértékben alakították személyiségét és költészetét. A kedvező hatások között említhető elsősorban Sík Sándor barátsága és támogatása, valamint az az inspiráló közösség, amelyet a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma jelentett számára. Kedvezőtlen, sőt félelmetes hatásként ott kellett tapasztalnia a társadalomban meglévő gyilkos indulatokat. Az egyetemen ugyanis gyakoriak voltak a zsidó hallgatók elleni atrocitások, amelyeknek nem egyszer szemtanúja volt, és személyesen is bármikor a szenvedő alanya lehetett volna. Szegedi diákévei alatt sajtóper folyt ellene az Újmódi pásztorok éneke című kötete miatt, amelyet az ügyészség el is koboztatott, s amely sajtóper azzal fenyegette, hogy kizárják az egyetemről. Ennek elkerülése érdekében Sík Sándor nyújtott neki segítséget.
    Szeged mindezzel együtt rendkívül fontos állomás volt az életpályáján, nemcsak azért, mert több kötete a városban jelent meg, de azért is, mert szellemileg fontos és egész költészetére hatást gyakorló impulzusokat kapott. Szegedi diákéveinek végétől figyelhető meg költészetében a klasszicizáló fordulat, amely egyébként akkoriban korjelenség, abban az időben más költőknél is kimutatható, de Radnótinál különös jelentőségű, mert mintegy előkészület volt a későbbi nagy versek megírására.
    1933-tól kezdve a szabad versek szinte teljesen eltűnnek, helyüket rímes és időmértékes költemények foglalják el. Kezdetben csupán időmértékes ritmustöredékek jelennek meg a verseiben, de szabályszerű kötött ritmusa még nincs a verssoroknak. Ez jellemzi a Mint a bika című verset. Ez fontos lépés volt a kötött formák felé. Az első rímes verse, amely szintén a klasszicista fordulat felé mutat, a Pipacs, noha ennek rímeit Ferencz Győző még „afféle  tanulórímek”-nek nevezi: „lát-át”, „szár-már”, „világ-virág”.
    A monográfia szerzője sok versről tesz elemző-értékelő megjegyzéseket, bár több szempontú, komplex elemzései viszonylag ritkák. Inkább bizonyos motívumok továbbélésére, a költői eszközök fejlődésére, életrajzi elemek költészetté transzponált ismételt felbukkanására figyelmeztetve nyúl vissza, egyes művekhez, akár tucatnyi alkalommal is.
    Az életrajz felvázolása közben Ferencz részletesen bemutatja Radnóti baráti körét Szegeden és Budapesten is. Fölbukkan a könyvben Sík Sándor, aki szinte apaszerepet játszott Radnóti életében, fölbukkan a kezdetben gyűlölt-tisztelt Babits, akinek elismerésére más, korabeli fiatal költőkkel-írókkal együtt Radnóti is törekedett, fölbukkan Bálint György, aki az első, még kiforratlan kötetekről írott kritikáiban is meglátta a későbbi nagy költészet csíráit, továbbá Vas István, József Attila, Fejtő Ferenc és mások. Megjelennek azok is, akik a jobboldali lapokban és folyóiratokban megpróbálták Radnóti jelentőségét irodalmi, de főleg irodalmon kívüli szempontok alapján kétségbe vonni. Ebből az arcképcsarnokból szinte kibontakozik a korabeli magyar irodalom képe.
    Radnóti költészetében különös szerepük van az eclogáknak, amelyekben, mint Ferencz Győző bizonyítja, összeérnek az életmű legfontosabb elemei. A monográfia szerzője ennek megfelelően mintegy húsz oldalon elemzi őket, felhasználva többek között Kemenes Géfin László elemzését. Kár, hogy Kemenes Géfin több gondolatgazdag megállapítása mellett egyetértően idézi néhány minden bizonyítékot nélkülöző ötletét is. Például Kemens Géfin úgy látja, hogy az Első ecloga Vergiliustól vett mottójának nem is idézett, csak a három ponttal jelzett folytatásában más sorok mellett szereplő „itt Euphratesz, ott Germánia szít háborút” sortöredékkel Radnóti, Németország mellett, a Szovjetunióra utal. Azt hiszem, hogy akinek az Eufráteszről is a Szovjetunió jut eszébe, annak bármiről bármi eszébe juthat. Kevésbé nyakatekerten, de hasonlóképpen bizonyíték nélkül állítja, hogy a Harmadik eclogában szereplő „városi berken” kifejezés ironikusan a kávéházat jelenti.
    Radnóti költészetének legtermékenyebb szakasza, nem föltétlenül a versek mennyiségét, inkább érettségét, kiforrottságát tekintve, az 1940–1944 közötti évekre esik. Azokra az esztendőkre, amikor rövid megszakításokkal a legnehezebb körülmények között, állandó bizonytalanságban és a közelgő halál biztos tudatában élt. Ebben az időszakban jelent meg a Válogatott versek, az Ikrek hava, a Vas Istvánnal közösen fordított Apollinaire-kötet, a Naptár, a Don Quijote-átdolgozás, három fordításkötet (La Fontaine: Válogatott mesék; Orpheus nyomában; Karunga, a holtak ura. Néger mesék).
    Első munkaszolgálatára 1940. szeptember 9-én vonult be, és december 18-án szerelt le. Már ennek az első munkaszolgálatnak az idején is jellemző volt a durvaság, a besorozottakkal szembeni verbális erőszak, de a munkafeltételek még elviselhetőek voltak, ám később a körülmények fokozatosan romlottak, a második munkaszolgálat idején is, a harmadikban pedig már szinte alig különböztek a megsemmisítő táborokétól. Radnótinak minden orvosi vizsgálaton megállapították, hogy kétoldali sérve van, ez azonban nem volt elegendő ok a mentesítésére.
    1942. július 1-jén hívták be másodszor munkaszolgálatra. Az ezt megelőző másfél év a mind sötétebbé váló hazai és európai helyzet ellenére életének viszonylag nyugodt és termékeny szakasza volt. Ebben az időben huszonkilenc verset írt. Ezekben, mint Ferencz Győző megállapítja, jellemző, hogy visszanyúl több korábbi versének motívumaihoz. A módszer jellemző Radnóti költészetére, és nagy része van az életmű erős kohéziójának létrejöttében. Költőként és műfordítóként is mind nagyobb tekintélyt szerez az irodalmi életben. Ekkor írta többek között a Második és a Harmadik eclogát, a Rímpárok holdas éjszakánt, Babits halálára a Csak csont és bőr és fájdalom című költeményt. Némelyik ekkor írott versében fölbukkannak a későbbi nagy versek egyes motívumai, például a Rímpárok holdas éjszakánban a későbbi Nem tudhatom… néhány motívuma.
    A második munkaszolgálat idején a körülmények már nagyon rosszak voltak, egyre gyakoribb lett a munkaszolgálatosok fizikai bántalmazása, értékeik elkobzása, ok nélküli vagy mondvacsinált okok miatt rendszeresen aránytalanul kemény büntetéseket kaptak. 1943 márciusában igen súlyos megpróbáltatás érte. Egy villamosmegállóban belekötött egy katona, majd a közeli laktanyába kísérte, ahol mindent elvettek tőle, kopaszra nyíratták, megverték és szórakozásból egy órán át „gyakorlatoztatták”, ami egyebek mellett hasoncsúszásból és bukfenceztetésből állt. Amikor már nem bírta tovább, akkor megrugdosták. S ez még nem a nyilas csőcselék műve volt, a becsületükre és lovagiasságukra oly büszke magyar honvédtisztek művelték vele.
    Az ilyen és ehhez hasonló öncélú, szadista kegyetlenkedések később, a harmadik munkaszolgálat idején szinte mindennaposak lettek. Ferencz Győző szerint – és nincs okunk, hogy véleményét vitassuk – ennek a rendszer részéről fontos pszichológiai célja volt, noha az elkövetők ennek aligha voltak tudatában. Így akarta megerősíteni a kínzók felsőbbrendűségi tudatát, illetve megtörni az áldozatok emberi tartását. A szakirodalom ezt traumatizálásnak nevezi, és a német haláltáborokban szervezett módon folyt.
    Második munkaszolgálata 1943. április végén fejeződött be.
    Már esett róla szó, hogy Radnótinak nem volt zsidó identitástudata. Izraelita vallású magyarnak tartotta magát, majd át is tért a katolikus vallásra. Magyar identitástudatát Ferencz Győző hosszasan elemzi, elsősorban a Nem tudhatom… című vers alapján. Ez a költemény azért a legalkalmasabb erre, mert a magyarság egészéről szól, bűnösökről és ártatlanokról egyaránt. A hazát öleli magához megbocsátóan, noha az kitagadta, a munkaszolgálat poklába küldte, végül pedig meggyilkolta. A kor viszonyai között ez olyan gesztus volt, amelyet a barátok jó része is értetlenül fogadott.  Noha, mint Ortutay Gyula visszaemlékezéséből tudjuk, mindenkit megérintett a vers „hatalmas hulláma”, többen is vitatták. Akadt, aki „hazaffyas” hangot hallott belőle, és olyan is, aki a költőt megalkuvással vádolta miatta. A körülmények tették sok közeli barátját is érzéketlenné a vers igazi mondanivalója (és értékei) iránt. Ferencz hosszan elemzi ezt a Radnóti életművében is kitüntetett helyet elfoglaló verset, amelyet a béke iránti sóhajtásnak tart, békeversnek, abban az értelemben, ahogy Babits Húsvét előttje békevers. Kimutatja, hogy nem lapos pacifizmusról van szó, még kevésbé megalkuvásról. Radnóti feloldozást kér a nemzet számára, amely fiainak bűnei miatt szenved. Ezzel a gondolattal visszautal a magyar költészet korábbi korszakaiba Kölcseyn át egészen Zrínyiig, azon túl pedig a bibliai hagyományig.
    A harmadik munkaszolgálatra szóló behívó értelmében Radnóti 1944. május 20-án vonult be Vácra. Innen, mint az több tanulmány és emlékezés (Kőszegi Ábel, Tolnai Gábor, Hulesch Ernő, György István) alapján széles körben ismeretes, több közbeeső állomás után a munkaszolgálatosokat a szerbiai Bor rézbányájába szállították munkára. Bor környékén több láger is volt, Radnóti a Lager Heidenauba került. Ezek a lágerek német felügyelet alatt álltak, a bányát a német Siemens cég és a Todt Szervezet működtette. Az ellátás viszonylag megfelelő lett volna, hiszen a németeknek munkaképes emberekre volt szükségük, ám a magyar keret tagjai, miután a munkaszolgálatosok értékeit nagyrészt elrabolták, az ellátmány egy részét is ellopták, így az élelmezés rendkívül rossz volt, és a rendszeresen folytatott kegyetlenkedések is rontották a foglyok fizikai állapotát. Olyannyira, hogy, mint Ferencz Győző utal rá, néha a németek kénytelenek voltak közbelépni a foglyok munkaképességének megőrzése érdekében.
    A Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt a bányát a németek elhagyták, a munkaszolgálatosok pedig szeptemberben két csoportban gyalogmenetben indultak Magyarország felé. Radnóti az első csoportba került. A második csoportot jugoszláv partizánok meglepték, a keretet lefegyverezték, a foglyokat kiszabadították, és a legkegyetlenebb keretlegényeket kivégezték. Az első csoport mintegy másfél hónapos menet után ért a Győr melletti Abdára, ahol azokat a halálosan kimerült foglyokat, akik nem bírták folytatni az utat, közöttük Radnótit, tömegsírba lőtték.
    Radnóti a Lager Heidenauban és a visszafelé vonuló halálmenetben is írt, ekkor születtek az életmű legnagyobb versei. Az abdai tömegsírt 1946. június végén tárták föl, ekkor találták meg az irodalomtörténetben Bori noteszként ismeretes füzetet, amely Radnóti utolsó verseit őrizte meg az utókor számára. Ebben maradtak meg a Razglednicák, a Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez, a Gyökér, az Ŕ la recherche, a Nyolcadik ecloga, az Erőltetett menet. Az életműben elfoglalt helyüknek és jelentőségüknek megfelelően Ferencz Győző rendkívüli alapossággal foglalkozik az utolsó versekkel. Elemzésében azt kutatja, hogy mi adja a világirodalomban is egyedülálló értéküket és jelentőségüket. Megállapítja, hogy Radnóti utolsó versei összegzések: ezekben érik el a költészetében már korábban is megjelenő képek, motívumok a végső, letisztult formájukat, végleges alakjukat.
    Ennél azonban tovább megy, és rámutat a versek másik jellegzetességére is. Radnótiéhoz hasonló szenvedéseket mások is átéltek, s noha a túlélők többsége inkább magába fojtotta az emlékeket, nem beszélt az átélt szenvedésekről, azért voltak – például az olasz Primo Levi, a magyarok közül Betlen Oszkár és mások –, akik visszaemlékezésben vagy szépirodalmi formában megörökítették emlékeiket.
    Ezek az írások azonban évekkel, olykor évtizedekkel az átélt események után születtek, és óhatatlanul magukon viselik íróik későbbi benyomásait, ismereteit, természetes módon hiányzik belőlük az „itt és most” érzelmi többlete.
    Ferencz Győző így ír erről: „A halált ugyan minden ember megtapasztalja, de erről a tapasztalat természeténél fogva nem lehet beszámolni. Radnóti versében ezt az ellentmondást a társa halálával való metonimikus viszonyában oldja fel. Testközelben éli át társa kivégzését, és mivel esetleges, hogy éppen ki válik az öldöklés áldozatává, biztosan tudja, hogy ez lesz az ő sorsa is a nem túl távoli jövőben. Együtt mozdul társával, mellézuhan, és ha sorsuk most elválik is, a szó szerinti érintkezésen alapuló átvitel során társa halálának részesévé válik, amikor beszámol róla, a saját haláláról számol be.”
    Radnóti, a világirodalomban egyedülálló módon, megírta, versben megörökítette a saját halálélményét a 4. Razglednicában:
   
    Mellézuhantam. Átfordult a teste
    S feszes volt már, mint húr, ha pattan.
    Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
    Súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
    Halált virágzik most a türelem. –
    Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
    Sárral kevert vér száradt fülemen.
   
    A vers alapján Ferencz Győző azonosítani véli a helyzetet, sőt azt a bajtársát is, akit mellette végeztek ki a menet kíséretét egy szakaszon átvevő volksbundistákból toborzott SS-ek. Mint Ferencz a továbbiakban írja: „A vers a költő halálának víziója. Radnóti Lorsi Miklós tényleges meggyilkolásának minden mozzanatát felhasználta ugyan, de a létrehozott szöveg nem Lorsi halálának az eseményekhez hű leírása. Sőt, valószínű, hogy több hasonló jelenet tapasztalata sűrűsödik össze benne.”
    A tömegsír föltárása után készült boncolási jegyzőkönyv diagnózisa szerint a 4. Razglednica megírása után néhány nappal Radnótival is „tarkón fejtető irányú koponyalövés” végzett. (Osiris Könyvkiadó)




Ámos Imre rajza

Következő – első nyári összevont – számunk, a június-júliusi, június végén jelenik meg.