SALAMON ERNŐ
   
Végrendelet
   
Még csak harmincadik évemet töltöttem be, és máris végrendeletem írásához látok, mert a halál leadta első jeleit. Egyik éjszakán, először életemben, megrohant a félelem, hogy megáll a szívem. Nem a haláltól félek. Aki annyi ideje vágyik valami kis önfeledtségre, aki úgy szeretne, ha nem többet, legalább egy óráig ájultan feküdni – az nem félhet attól, hogy pihennie lehet. De a kötelességemet akarom teljesíteni. Rendben akarok hagyni mindent magam után. Legelsőbben, hogy amit az élet szertefújt, vagy ezentúl szór még széjjel, én összeöleljem. Nem tiltakoztam soha az ellen, hogy magányosan, ismeretlenül, pusztán önmagam előtt kellett pályámat megfutnom, hogy nem vagyok utolsó a költők között és ezt senki sem tudja. Férfihez, nemes öntudatú emberhez méltónak tartom, hogy sorsa – akaratán kívül is – összefonódjék azokéval, akik egyedül fontosak számára a világon. Ne ismerjenek, amíg a dolgozók ismeretlenségben tengődnek; ne érjen be az én munkám, míg az ő munkájuk be nem érik. De azt akarom, hogy életművem tanúm legyen. Aki kezébe veszi majd versemet, érezze, hogy jogom volt büszkén viselnem a száműzetést.
    Ha már egy szeget se tudok többé úgy beverni, hogy el ne görbüljön, írtam legalább verseket. S ha a jó munkás büszke arra, amit elvégezhetett, én is arra vagyok büszke. Gyermekkoromban volt egy esztergályos jóakaróm, aki játékból néha akkorát sújtott öklével vállcsontomra, hogy egész testem belezsibbadt. Olyan szerettem volna lenni, amilyen ő volt: messziföldön sem tisztítottak kazánt őnélküle a belső kőlerakódástól. Csakhogy engem ám nem adtak erre a gyönyörű munkára. Kitaníttattak eredménytelenül, mert soha életemben el nem értem, hogy egy tárgykörre vonatkozóan mindent tudjak, ami odatartozik. Felemás lett az életem, hogy úgy mondjam: fizikai része. Ha anyám megengedi, hogy a telepen maradjak, ha nem is esztergályos, de már deszkaosztályozó lehetnék: szakmunkás, kenyérkereső, egész ember, nem kevesebb annál, aminek látszom. Mert fizikailag sincs itt a helyem, a jómodorú urak között, akikkel néha együtt vagyok. Az egyik orvos, a másik császári és királyi kamarás, a többi: tanár, illatszerész, bankigazgató. Egy ruhám van, azt se én szereztem magamnak. A térdemnél ki is lyukadt már; szerencsére a cs. és k. kamarás tudott egy szövettömőszabót, akinek ő maga is jó hasznát látta már a román időkben. Ha föl is hívom figyelmüket rongyosságomra és ők azt hihetik, hogy hetykeségből teszem: nincs úgy. Újra meg újra elmondom az igazságot, hogy nem ott vagyok, ahol a helyem. Várom, ki lök vissza ebből a szép biedermeier szobából a barakk-lakásba. Ott a konyhaasztalon annyi papírt lehetett kiteregetni este, azután hogy anya nekem letörölte, hogy soha semmiféle bútor mellett se tudtam jobban írni. De oda már többé nem jutok vissza. A tömeglakást felosztották kisebb, családi részekre és eladták, másrészt meg már énrám is elhatározó hatással van a környezetem. Szívesen állanék be valami szállítóhoz zsákolásra, habár a feleségemnek ilyen eshetőségre kiadott ultimátumát visszavonatnom aligha sikerülne. Egyébiránt igaza van, hogyha a tavalyi napszámoskodást ki is bírtam, most már nehezebben menne, mert állandóan betegeskedem. Pedig jó lett volna legalább megpróbálnom: hiszen még nem vettem észre, hogy testi erőm is megfogyatkozott volna. Egy zsákot, egy kövér embert még mindig elbírok, legalábbis úgy érzem, és akkor igazán haljak meg, ha már nem érezhetem, hogy erős vagyok. Egyelőre tehát nem lehetek más, mint író, aki ugyan dolgozhatik, de minden ellenszolgáltatás nélkül: a legutóbbi fél évben keresetem ötven pengő volt. Negyvenet a Magyar Nemzet-től kaptam négy versemért, a tízet pedig egy drága öreg tanár küldötte, hogy valamicskét „helyreüsse a hálátlan társadalom hibáját”. Rosszul esett a pénz, mert tudtam, hogy tüdőbeteg, csak a benne soha ki nem hunyó hite élteti, orvosságtól vonta el a pénzt és kerek, izmos unokájától, aki nőjön nagyra és legyen méltó arra a névre, amelynek a nagyapja adta a becsületet, elvhűség és igaz békevágy tiszta tündöklését. De jól esett a kitüntetés. Egész életemben vágytam reá, hogy egyszer ez a számontartója minden értékesnek pirosceruzázza alá az én verseim egyikét. Íme a bizonyság, hogy mégis eléri célját, aki kivárni bírja.
    Ezt a végrendeletet azonban azért írom, hogy az én hagyatékomat ne másnak kelljen rendeznie. A feleségem minden átlagon felüli asszony; ha korhol is néha, és jogosan persze, mégis egy kicsit túlságosan szeret. Ennyi megbocsátható neki, aki második anyám és miért ne legyen egyszer ő is majomszerető? A gyermekek százait nevelte a jósággal párosult tudás könyörtelen tárgyilagosságával. Az építő világnézet eszméiből táplál minden kis teendőt, ami ezeknek az emberre-menendőknek (ez azt jelenti, hogy emberré készülődnek; nem hiszem, hogy az ő növendékei emberre menjenek valaha) a kiképzésénél előadódik. A keze alól kikerültek százai dicsérik tetteikkel nemes munkásságát és ha már az én életemnek rövid tartamúnak kell lennie, válthassam meg vele az övét, érjen el érett öregséget; annyit tud még használni, amilyen imádattal veszik körül tanítványai az én mindent megértő, bölcs „vénasszonyomat”. Ő tehát maradhasson csak elfogult velem szemben, de a hagyatékomat mégse ő rendezze (egyáltalán senki se rendezze), mert képes volna minden versemet kiadni, akkor pedig jaj lenne azoknak, akik még néha verset olvasnak e hazában. Természetesen azonban minden egyébben, ami nem szorosan verseim kiválasztására vonatkozik, mert ezt a jogot egyedül én gyakorolhatom és újabb versek beiktatásáról majd pótrendelkezésekkel gondoskodom – a feleségem feltétlenül rendelkezzék, kiadókkal való tárgyalást illetőleg is. Midőn tehát ép ésszel, a halálra derűsen várakozva, de azért abban a reményben, hogy előrelátásom kifog rajta, mert nem ragadhat el dolgomvégezetlenül – határoztam hagyatékom jövendő sorsa felett, utolsó akaratom íme ez: Verseimet egy kötetben adják ki; címe Gyönyörű sors legyen. Mert ha mondjuk N. I. ezt nem is helyeselheti, mások talán mégis megértik, hogy gyönyörűnek kell látnunk azt a sorsot, mely hőssé avat bennünket. Az, aki maga is szenvedett, nem okoz szívesen szenvedést másoknak; aki börtönök levegőjét szívta, meggondolja százszor is, míg valakit odaküld. Aki sokszor nem ebédelt, örül majd a főtt petrezselyemnek is, egy karéj kenyérről nem is beszélve. Hiszek a dolgozókban, mert keresztülmennek az igazságtalanság, félrevezetés, kiszolgáltatottság, a szolgaság, műveletlenség, éhezés és betegség hétpróbáján. Nem úgy, hogy minden dolgozó egy-egy gáncstalan lovaggá változott volna, vagy minden munkásasszony dicskoszorús matrónává, hanem, hogy kigyöngyöztek magukból okos jóságú, tiszta tekintetű, rendületlenül bízó férfiakat és nőket – olyan élcsapatot, amilyennel rajtunk kívül más osztály vagy réteg nem dicsekedhetik. Ez a hétpróba, melyben jogunk gyökerezik a jövőhöz: ez a gyönyörű sors! És ha N. I. ezt az érvelésemet el nem fogadná, akkor azt mondom, hogy az én életem a gyönyörű sors. Hogy egy félkenyeret se szerezhettem a verseimmel, hogy még Féja Géza sem kiáltott ki az 1942-es Magyarország reményének, hogy verseimnek töredékét se mutathattam be a Solymosi Eszter vérvádját felújító kiadóvállalaton keresztül, mindez és sok más, ami ért engem vagy nem ért – hát ez a gyönyörű sors! Erre aztán nincs mit mondania, remélem… Legyen tehát a kötet címe feltétlenül: Gyönyörű sors…
    … Köszöntöm az olvasót és arra kérem, ha megismeri és megszereti kietlen száműzetésben fogant és megért eme verseket, úgy érezve, hogy ha életben volnék, valami elégtétel illetne meg: fordítsa minden gyengédségét feleségem felé. Ő volt az egyetlen, akiben az élet bebizonyította nekem, hogy érdemes önmagunk rovására is jónak lennünk. Ő az egyetlen viszonzás az élettől mindazért, amit adtam. De milyen viszonzás! Ki mondhatja el, hogy a szerelemhez fűzött minden álma beteljesült? Hogy szerelmében valóban boldog volt? Én elmondhatom. És nem valami kis, könnyű, nyálas tobzódásra vagy andalgó sóhajtozásra emlékezhetem. Egy csodálatosan éleseszű, páratlanul szellemes, jóságos, szeretetébe minden élőt és létezőt belefoglaló, gyönyörű mosolyú, ízes, jóillatú asszony szeretett engem. Nem rendítette meg irányomban érzelmeit semmi. Nemcsak nehezen fáradozott értem, hanem még vigasztalt is, és apró ügyeskedéseket követett el, nehogy olyan munkát vállalhassak, ami elvonna írói működésemtől, habár olvasóim megállapíthatják, hogy annyi éven keresztül termett csak ennyi vers nevezhető-e egyáltalán annak? A feleségem boldoggá tett engem, de tartok tőle, hogy ő nem volt boldog. Igaz, hogy olyan sok felelősségtudattal, annyi felnőtt és gyerek gondjának vállalásával szívén bajosan lehet boldog az ember!… Kárpótolja őt valamelyest az eltöltött rossz évekért a reá halálomból is visszasugárzó mélységes szerelmem. Annak a nőnemzedéknek, amelynek el kell következnie, amikor majd összeolvad a kemény munkavágy a kecses szépséggel, az öntudat és a lágyság: legyen ő a mintaképe. Lássák meg az ő példájából, hogyan egyeztethető össze a munkával a szerelem, a céltudatossággal a gyöngédség; hogy kacaghat „szüfrazsetta” (így nevezzük) fölénnyel a nő a férfiún, de hogy babusgatja, hogyha sír (mert csak a férfi tud igazán sírni), hogy csavargatja ujja köré a kemény, erőszakos medvét, hogy lehet meg is táncoltatni, de végül, hogy lehet megnevelni és boldoggá tenni. Ezt mind meg lehet tanulni életéből, de követni csak az merje, aki olyan okos, olyan jó és olyan ártatlanul tisztességes, mint ő.
    Aki ismert engem, ne nagyon dicsekedjék vele. A kezemen számolhatnám el, ki volt jó velem, de három ujjam is sok lenne azoknak a felsorolására, akik anynyit adtak nekem vissza érzésben, amennyit rájuk vesztegettem. Övezze tisztelet Déry Tibor és Sényi László ragyogó nevét! Szeretettel gondolok Gaál Gáborra, Szentimreire, Molterre, Kacsó Sándorra, Becski Andorra és tündérien kedves feleségére, forrón rajongó érzéssel Józsa Bélára.
    Kishúgom, elszállt anyám helytartója: Viruka boldog lesz, ha újból okot találhat a sírásra. Ne sírjon; nem jól esik annak, aki nem sír vele. Reászálljon Édesanyám című színművem kézirata. Feleségem otthona pedig, tudom, mindig menedéke lesz a kicsi sokatszenvedettnek.
    Szeretném, ha még egyszer láthatnám az édesanyámat, aki azt hiszem – sokszor megsiratta, hogy én lettem a fia. És apámat, akit csak most becsülhetek meg igazán. Örökké dolgozott miérettünk fojtó fűrészporban, savanyú irodákon és nem tudok róla, hogy gyötrő asztmája miatt egy napi szabadságot is vett volna valaha igénybe. Meg is halt negyvenöt éves korában. A hozzábújó meleg szavakat bizony csak utólag szentelhetem neki, mint önfeláldozó, miérettünk hősi halott édesanyánknak is. Az egyik tizenhárom éve halt meg, a másik három éve. Soha sem láttam még sírjukat. Nem tudnám kibírni, azt hiszem. Apám egy kocsmáros-dinasztia sarja volt, keveset tanult és ahogy megdöbbenve láttam néha gyerekkoromban, nagy ünnepek előtt bezárkózott egyetlen szobánkban, hogy népdalokat dúdolgasson s hozzá egy verset sírjon. Nem érthettem meg. Önmagával viaskodott? Vagy valami kifejeződésért való harcnak a kínjával? Nem kérdezhetem meg többé tőle. Mindkettőjüknek fájt a szíve haláluk pillanatában. Most megnyugtathatnám őket, drága áldozatait annak, hogy fiok költő lett.
    Szeretnék még egyszer a kolozsvári Honvéd utcában járni és leülni Brassóban a Vár utcai kis padlásszobában. Milyen sok helyen is kellett szenvednem nekem! Valahány szép emlékem van, mindannyinak szomszédja éhség, szomjúság, fázás, öngyilkossági kísérlet, sztrájk vagy legalábbis kétségbeesett igyekezet annak elhitetésére, hogy az a legjobb, ami velem történik. Magammal azonban békében éltem, talán leghőbb tisztelőm is én voltam, de sokszor erősen fájt a tehetetlenség. Harcolni kellett volna talán, de hogyan? Engem elhanyagoltak azok, akikre hallgattam volna.
    Nyugodjatok meg: egyszer csak béke lesz. És szép béke. Dolgos, jókedvű, tiszta idő. Eltávozik a tudatlanság és elfogultság. Megtanulják az emberek, hogy kötelességüket mosolyogva is teljesíthetik. Megtanulnak majd játszani. Mert mindenki szívesen játszanék, csak nem tud és nem mer.
    Bár a magam pusztulásával minden szenvedőt megválthatnék!
    Nem várok elismerést az utókortól. De megkövetelem, hogy elhiggyék nekem: nem volt hányattatásaiban is harmonikus életemnek egy pillanata, hogy elveszítettem volna hitemet az emberi felszabadulás lehetőségében. Dobjátok el verseimet, ha hiábavalónak ítélitek, de ne köpjetek a síromba: én hittem abba, hogy megteremtődik a munka és megbékülés világszabadsága!
    Ez a végrendelet álljon a Gyönyörű sors élén. Ne engedjétek, hogy feleségem a róla szóló részeket kiselejtezze. A könyvet pedig a lehető legolcsóbban kell árusítani.
   
    Marosvásárhely, 1942. május 26-án

TABÁK ANDRÁS

(Abdán)

Talán nem is a kivégzés volt
az iszonyú számára akkor
(készült már rá egy évtizede),
hanem a kétség: mit zsebe rejt,
a verseivel telt, szerb irka
megkerül-e majd még valaha.

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

„Tarkólövés”
„… csak feküdj nyugodtan”.
(Radnóti Miklós)

„Tarkólövés” – írtad a Razglednicák-ban,
s így végezted te is.
S fogolytársaid mellé zuhantál.
Az egykor büszke árják
vert seregként bőrüket mentették.
Koloncok voltatok a kiherélt bikák nyakán.
Mint tékozló fiú, kit messze sodort az élet,
s országok útjain „bíbor parázson”,
„zuhanó lángok közt” mégis visszatértél.
S bocsánatot kérve
a földanya kötényébe kapaszkodtál.
Viharkabátod zsebéből
már nem volt arra időd, hogy elővedd
a gyűrött noteszodban lapuló
versvirágokat.




Ámos Imre rajza (részlet)


 

VAS ISTVÁN

Boccherini sírja

Ide is? Minek? Még egy félgótikus
Kis csíkos templom, amit elrontottak belülről.
Alja-barokk. Szerencse, hogy sötét van.
Gyerünk innen. De várjunk, ott valami fehérlik.
Egy hatalmas orr, egy domború fej, a falban. És alatta egy lant?
No, nézzük csak meg. Boccherini sírköve.
Hogy kerül ide? Persze, Luccában született,
Bár Madridban élt. Hiszen emlékszel talán
A Madridi őrjárat-ra lemezen.

De én nem ezt hallottam tőle először.
Elég későn hallottam a nevét is.
És a hely meg az idő is eléggé furcsa volt.
Gödöllő, tornaterem. Voltunk benne százan.
Még többen is. Egy kevés rohadt szalma.
Onnan pedig kimenni csak az udvarra lehetett,
Ahol vastagon állt a hó, abban mosakodhattunk,
De aztán – emlékszel? hideg tél volt – keményre fagyott,
Különben is televizelték – de hiszen emlékszel, egyszer
Bejutottál, megvesztegetted az őrt és kivittél mosakodni.
Képzelheted, milyenek lettünk két hét múlva. De nem én
Voltam az egyedüli költő a tornateremben.
Ott volt Dilinós Dönci, aki nem sokkal azelőtt
Fasiszta cikkeket írt, de mióta rájárt a rúd,
Már csak arról beszélt, hogy kiket kell akasztani.
És ott volt egy másik, aki később a zömök vezért
Olyan szép versekben dalolta meg, de igazi
Költő volt néha, és meg kell hagyni azt is,
Hogy jó bajtárs volt és remekül viselkedett:
Bakancsával fenyegette a megfertőzött zsidókat,
Akik a német katonák dalát, a Márikám-at énekelték odabent.
Aki hetykén és gúnyorosan viselte el, ami történt.
A Boccherini menüettjét is ő fütyörészte egész nap,
Azt a gúnyos, pizzicatós menüettet,
Amely csúfot űzött mindenből és magából
A menüettből is. Amikor tífusz ellen
Oltottak be minket és a katonaorvos megjegyezte,
Hogy eléggé piszkosak vagyunk, akkor is
Ezt sziszegte fülembe és valahányszor elkenődtem,
Elkezdte dúdolni külön énnekem és ettől
Visszatért belém a bátorság és nevettem újra.
Aztán, hiszen tudod, hamar kikerültem onnan,
Mert kivétel voltam többnyire, ő pedig ki a frontra,
Ahonnan haza is jutott, isten tudja, miképpen
Be is lépett a pártba, de régóta nem hallottam felőle,
Azt sem tudom, nem vándorolt-e ki valamilyen alkalommal.

De most itt a sötét templomban eszembe jutott
És gondolatban térdet hajtok, de nem Ferencnek,
A szelídnek, a szegénynek, a szuperköltőnek, a szentnek,
Hanem a gúnymenüettnek, Boccherini pizzicatóinak,
Meg Rottmann Andornak (akinek nyugodtan kiírhatom a nevét,
Mert megmagyarosította később, csak elfelejtettem, hogy mire),
Meg C-nek, aki ott lakott akkor, közel a gödöllői tornateremhez,
Amit nem tudtam, hiszen még nem ismertem abban az időben,
De később, amikor még rosszabbra fordult a sorom, elrejtett magánál,
Meg A-nak, aki ugyancsak megmentette az életemet,
Kéretlenül és csak a rosszallásomat fogadva cserébe,
És K-nak, a koszorútlanul kimagasló költőnek, akit
Titkos követségbe küldtem hozzád és aki belépve
Összecsapta bokáját és „K. L. miniszteri titkár”,
Így mutatkozott be a zsidótlanító osztag
Állig fölfegyverzett parancsnokának,
Nem beszélve néhány nőről, akinek a nevét
Nem írom le, mert nem szívesen szerepelnének együtt e papíron –
Szóval, mindenkinek e sötét templomban, aki akkor
Az ép eszemet megőrizni segített.
                                                            1968




Jankai Tibor: Indulás a kínzókamrákba

TANDORI DEZSŐ

„És halni készülő nagy rét”

Apollinaire, Radnóti Miklós fordítása

Hol voltak a kikericsek,
de az is, hogy térkép a táj,
hiszek, de mit mire hiszek,
a jelent elhinni muszáj?
El kell hinni, amit jelent?
Mit oktatná a borjuszáj,
hősnek lenni mi szegre szeg?
Völgy pihenteti odalent,
mit árkán szögbakancs sara,
vér ragacsa a füleken,
a feltápászkodás maga,
a térdberogyás boldogsága,
réten barmok mérgeződése,
akármi nap süt már e nyárba,
ha minden egyebét lekésve,
nem lesz év kikerekedése,
mit ér a kedd, ha nincs szerdája,
köztük rémálom csak a varrat,
akit beletapostak, alhat,
ah, de a beletaposók!
Föld, érdemelsz-e bármi jót!
Már csak mindörököt tudok,
elhagyó, akit messze hagynak.


Radnótinak, Apollinaire postájával,
plusz Vas István

És nincs szüksége többé senkire,
az emlékkel összevéti magát,
az erőt s a hatást, ezt érzi, az egészet,
holt férfi holt nőt, s viszont, szeretett így,
madár, fordított röptű, mi bevégzett,
ősz vörös martján térkép lombja, mit higgy,
kimerült tereptárgyak állagát,
s több nincs mije.

Egy falka kisdiáknak mondtalak Monoron,
emlékszem, kifütyültek, kezemben papirom,
hibátlanság okán, hogy szövegedbe lessek,
elszállt évtizedek, mind röpülő lebernyeg,
törpülő repülő, rendtartás, összezártság,
itt forgóimban érzem, az évszakok leváltják,
napok egymást lerázzák, tünemény realista,
szépségben épp-utódod, egzisztencialista,
ah, az évtizedek szememben mit sem érnek,
kilencszázharminchárom, még hat év, torzra-ének,
barnaing csőcselék, beleszervezhetőség,
félzüllött kispolgárság magába látja hősét:
nincs mindörökre se, ha nem volt mindsoha,
már nélkülem repül lebernyegek sora,
szint felett volt a rét, kéklő kikericsekkel,
egykor: „Egy szint alatt még érintkeznem sem kell”,
már csak: „egy szint alatt…”, és ott különösen nem,
ahogy vörösborom örökre elvetettem
megint, és haragok, így is, visszavonások,
a beforrósodó, túljózan délutánok
fejcsóválásra vesznek, ez volnék, esze-tisztán,
csak mindmegannyi Bloom úr és mindmegannyi Trisztán,
és elhamarkodás, leveleké, a kékség

helyett, és mindhiába látom át cselvetését,
csak az van: „Ez se az…!” És erre még ha innék,
az lenne szép. Ahogy arra, hogy itt, hogy „innét”!
Ó, szépség, belehalni már nem kívánkozásunk,
s a marharépa talmi tarkázza sári másunk.
Ablakomon a feltúrt Duna-partra kinézek,
s rögig és emberig láthatom az egészet,
mely kikericstelen már rég nem az Egész,
s az elmúlás se lesz szentül élhetve Rész.





Ámos Imre rajza (részlet)



 

SÁNDOR KÁLMÁN
   
Zord idők
   
Levél idegenből
   
Illyés Gyulának szeretettel
   
Mint rituális mosószappan írom ezt a levelet, mélyen tisztelt Uram, fogóddzon meg jól, egy szerény izraelita tisztítószer szól Önhöz e sorokból magyar nyelven; egy egyszerű szappan, melyet néhai Himmler Henrik parancsára főztek szorgos német kezek boldogult Sándor Kálmán magyar íróból. Hja, ilyen az élet, tisztelt Uram, mi csak felnövünk, elbeszéléseket írunk, külországba exportálnak bennünket, a végén a messzi idegenben megfőznek, és nincs tovább. Mily tanulságai is vannak nemzetek, fajok, népek, családok, egyének sorsának!
    Itt van például boldogult Fenti élete! Ha meggondoljuk, mily érdekes sorból is származott, mi minden volt már családjában: bádogosok és főrabbik, fülorvosok és sekrestyések, lakatosok és metszők, hegesztők és tóramásolók, és bölcsek is akadtak atyjafiai közt; szegény Vilmos bácsija egyszerű érsek volt Olmützben, a piperkőc Ignác bácsi pedig ellenőr a Búrvasútnál! Mi minden volt már. Szappan azonban még sosem volt az ő családjában! Ő, szegény, az első. De hagyjuk ezt a fájdalmas témát.
    Hajdani nyersanyagom (boldogult S. K.) utolsó kívánságát teljesítem, amikor szerény okulásul leírom az ő egyik szürke, hétköznapi délelőttjét Önnek, kedves Szerkesztő Úr. Hiszen ő gyakran emlegette, hogy az Ön emléke nemcsak mint igaz Baráté, mint Kongeniális Írótársé, hanem mint értékes Hitelezőé is feledhetetlen az ő számára. Hiszen ő még az üstben sem felejtette el azt a zacskó dohányzás elleni mogyorót, s azokat a pénzösszegeket, amelyeket Öntől kapott. Hiszen ő még a messzi idegenben is gyakran emlegette, mily baráti érzés igaz szálai fűzik Önhöz, s mennyire szerette volna Önt viszontlátni: vajha továbbra is együttműködhettek volna otthon rendhagyó igeragozásunk további felvirágoztatása és magánhangzóink hathatós kiküszöbölése terén. És erre mily sokáig minden remény megvolt! Hiszen még röviddel a külországi főzések megkezdése előtt is arról volt szó illetékes tényezők körében, hogy szegény Boldogult, mint utolsó magyar izraelita spirituszban, a Magyar Nemzeti Múzeumban kerül kiállításra.
    Vajha így esett volna! Bizonyosan így is történik, ha néhai Hitler A. nem ígéri azt több ízben nyomatékosan másként a német népnek.
    Boldogult Zsiradékforrásom – akit továbbiakban egyszerűség kedvéért csak B. Zs. megjelöléssel illetek – szóban forgó hétköznapi délelőttjét az alábbiakban van szerencsém röviden vázolni az Ön számára, Érzőszívű Jóbarát.
   
    Délelőtt tíz óra van. B. Zs., ez időben csak egyszerű, ámde rovott jövőjű szappanjelölt, Dachau rabkórházában őrzi az ágyat. Egyazon ágyat őrzik még vele együtt: G., Franciaország válogatott centerhalfja, M., szovjet tüzérezredes, továbbá a gondos német egészségügyi felügyelet megbízásából egy SS katona, aki töltött fegyverrel és szigorú pártatlansággal vigyáz arra, nehogy a szappantöltelékek közül bárki is visszakapja a tüdőbacilusokat, ilyképpen alattomos szabotálással hátráltatván azoknak a német vezérkar tervei szerint megszabott, hadifontosságú munkáját.
    A szalmazsák bal oldali egyharmad részén fekvő, kiváló francia középfedezet időnként szürrealista költőkből szaval, kissé rekedten, s lelkes hangsúlyával erősen Önre emlékeztetően, és ha B. Zs. behunyja a szemét, gyakorta képzeli azt, hogy – az élősdieket leszámítva – az Ön társaságában van, Kegyes Barát. A szalmazsák jobb oldali harmadrészén – taglejtéseit szigorúan Philippe Soupault mondanivalóihoz szinkronizálva – a szovjet ezredes magyarázza, jelbeszéddel, oroszul nem tudó Zsiradékforrásomnak a hadi helyzet állását.
    A teremben körös-körül kötelességtudóan haldokolnak a szappanjelöltek. Künn, a blokk udvarán, tisztelettudó arccal folynak az ürülékkaparás gyorsasági világrekordjának megjavításával kapcsolatos munkálatok; mint az a rövid bevezetésből is tüstént látható, általában minden a legnagyobb rendben van a világon, amikor boldogult Sándor Kálmán egyharmad ágya fejénél megáll mintegy száznyolcvanhat kiló és három méter kilencvennégy centiméter a teremben őrzött katolikus lelkészi kar képviseletében. Ebből kilencvenkét kiló és száznyolcvannégy centiméter: Raggles András innsbrucki lelkiatya, sört hoz a kiváló Zsiradékforrásnak, kilencvennégy kiló, kétszáztíz centiméter: Ketzlick Johann hannoveri antifasiszta plébános pedig kis sétára hívja őt.
    S jobbra-balra köszöngetve már indulnak is a faágyak háromemeletes útvesztőjében. A német lelkiatya feje a harmadik emelet magasságában vonul, a mintegy negyed méterrel rövidebb B. Zs. pedig a második emelet lakóit üdvözli végig. A földszinten amúgy is többnyire üdvözlésre különösebb igényt nem tartó, és e helyütt csupán lábszámozásra váró szappanjelöltek fekszenek.
    E leibnizi harmónia, e létező legjobb világ második emeletén két albán politikus dominózik sötét arccal, egy földszinti ágyon éppen a holland haditengerészet félig kihűlt főkormányosának hamis fogsorát lopja el egy lánykereskedő Szkutari városából, a harmadik emeleten töprengve ül öt liter bükkönyből főzött leves előtt A. Vlaszov ukrán főkönyvelő, a nagybányai metsző behunyt szemmel éppen imádkozik, a terem sarkában egy hordó sörbe a friss csapot veri be a kórház spanyol kantinosa. V. Kolobajev orosz páncélgépkocsi-vezető egy pillanatra abbahagyja a gitározást, kissé kiölti nyelvét, és egy régi, illusztrált lap képéből körömheggyel vakarni kezdi Hitler A. szemét, a kommunista német könyvtáros a polcról a Filozófia történeté-t adja ki valakinek, az első emeleti ágyak egyikén vizeletet öntöget át több, kisebb bádogdobozból egy nagyobba a mongol szobaszolga, a belga parlament egyik tagja csokoládét eszik, egy lett feleségdaraboló tűnődve szidja éppen a zsidókat, majd szemrehányó pillantással leheli ki a lelkét.
    A praestabilizált harmóniát első látásra mintha kissé zavarta volna Békeffi László. Boldogult Zsiradékforrásom e sorstársa ugyanis gatya nélkül, kissé sértődött arccal álldogált odakünn, a drótráccsal elzárt ablakon kívül, ahol az imént vázolt rekordjavítási közérdekek folytak.
    Tizenegy órát csengettek odakünn, amikor a kétszáztíz centiméteres lelkiatya a zsebéből egy magyar nyelvű könyvet húzott elő, s átadta a kerek huszonöt centiméterrel rövidebb B. Zs.-nek. E Károli biblia első oldalán kusza ceruzával ezt írta egy kéz: „Kaptam ezt a könyvet egy bajtársamtól, és én bízom az én Jézusomban, hogy ő hazasegít engem. Magyaróvár, 1944. nov. 15. este 6 óra. Kohus Ignác.”
    B. G., tizennégy esztendős, salgótarjáni cigánygyerek ágya előtt történt mindez: boldogult Zsiradékforrásom ekkor – mintha most jutott volna eszébe valami, mintha majdnem elfelejtette volna – a homlokára ütött, és lábujjhegyre ágaskodva, elszontyolodott arccal súgta a lelkiatya kétszáztizenhárom centiméter magasságban fekvő, kissé szőrös fülébe Isten létezésére vonatkozó, régi, elvi kételyeit.
    – Az a te bajod – mondta udvarias sajnálkozással, de ellentmondást nem tűrően az Óriás –, azért tolmácsolhatsz.
    E pillanatban már az útra készülő kis cigány földszinti ágyának szélén ültek. Fejük felett az első emeleti ágyon a mongol szobaszolga folytatta a vizeleteknek a kisebb bádogdobozokból a nagyobba való átöntögetését, jobbra, a sarokban a német írnok előrelátó gondossággal B. G. halotti lábszámát írta egy madzaggal átfűzött papundeklire, mert a kis cigány halála aznap estére volt hivatalosan előirányozva; a haldokló fiúcska huncutul B. Zs.-re hunyorított az Óriás háta mögött, Boldogult Zsiradékforrásom visszahúzódott, s a két gaz cinkos megkezdte a jámbor Óriás, a gyanútlan lelkiatya rút hitegetésére szolgáló, alávaló játékát. Hangosan kimondott szavaik és ájtatos arcuk: dogma és rítus teljes szigorát tudatosabban és hűbben tükrözték, mint a cinkosi hierarchiájukból kihagyott gyermeki lelkipásztoré; becstelen tökéllyel játszották ezt a halálos játékot: a csak magyarul tudó haldokló és a szertartást tolmácsoló gaz izraelita B. Zs. nem hittek istenben, de a szent áldozás, gyónás és olajozás e pillanataiban a lelkiatya kedvéért szívdobogva és visszafojtott szusszal megjátszották a hitet, s a haldokló vallásilag követelt komolyságát. A főbűnös persze a haldokló volt, a fiatalkorú cigány szélhámos.
    Fizetség volt ez, hiszen kárpótolni akarták valamivel e pompás Óriást, e hivő gyermeket, aki szakadatlanul és különbség nélkül pazarolta már két esztendeje kincseit Dachauban: minden ételét, elpusztíthatatlan testi erejét, vidám gyakorlatiasságát, basszus énekhangját, ártatlan komolyságát, erős hitét – a barakkban lakó összes szappanjelöltekre. A gaz B. Zs. az ellágyulás őszinte pillanataiban néha cinikus ígéretet is tett a lelkiatyának: „Ha valaha hiszek majd istenben, ez csak a te kedvedért történik, s akkor sürgönyzök Hannoverbe.” – Marha! – volt a válasz, és Ketzlick iszonyú öklével mély sajnálattal hátba vágta nagyot nyekkenő Boldogult Zsiradékforrásomat.
    A játék véget ért, a haldokló felkészült, Ketzlick Johann eltette a szent olajat tartalmazó üvegcsét, zsebéből némi kotorászás után egy fő fokhagymát vett elő, s azt megosztotta a haldokló és a tolmács: e két becstelen hamisjátékos között. A kis cigánygyerek mosolyogva szagolta a fokhagymát; – Hát mán tidébájos vágyok, csak á térgyem ne reszketne, tisztelendő úr – szólt végül.
    … A felső ágyon a mongol szolga befejezte a vizeletöntögetést, és a bádogdobozzal kifelé indult; a lábszám elkészült, a világrekordot odakünn megjavították; A. Vlaszov ukrán főkönyvelő elfogyasztotta az öt liter bükkönylevest, a holland haditengerészet főkormányosának fogsora eltűnt, ebédre csengettek; a bacilusok vidáman harapdáltak tovább.
    Általában már első pillantásra is tüstént látszott, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak a nagybányai metsző imádkozott behunyt szemmel, és Békeffi László álldogált kissé sértődött arccal, még mindig gatya nélkül, a drótráccsal elzárt ablaknál.
    Kegyes barát, Kongeniális Írótárs, érző szívű Hitelező: íme, fentiekben sikerült boldogult S. K. végső óhajának eleget tévő előadnom a Néhai Megfőzött egy szürke, hétköznapi délelőttjét Dachau táborában. Belátom, e rajz szerfölött távol áll a tökéletességtől, sőt, a részletező teljességtől is, amelyet egyes, eddig még egyáltalán meg nem főzött íróknak otthon megközelíteniök oly sokszor és oly nagy mértékben sikerült korszerű, realista regényekben. És ámbár éppen a közelmúltban volt példa rá, hogy egy oláh szappanfőző készítménye mint halhatatlan költő is beváljon, én magam tudom, hogy a hozzám hasonló, korlátolt képességű izraelita mosószer irodalmi munkássága sohasem is tarthat igényt különösebb széptani megbecsülésre.
    Ámbár ha mérsékelt is a nemzeti okulás, mely belőle meríthető, ha gyarló is az irodalmi forma, melyet szegény szappani mivoltomban e műnek kölcsönözni képes voltam, ha világnézeti szándékaim nem is mindig a legnemesebbek, mégis határozottan sejtetni merem, hogy B. Zs. végakaratával egyáltalán nem állna ellentétben e kisigényű beszámolónak egy Önhöz, Kegyes Barát, közel álló irodalmi közlönyben magyar nyelven történő napvilágra hozatala.
    De időm betölt! A kötelesség hív. Várnak a bajor férfierő roppant vásznai, vár a germán szennyes: szólít a német gatyamosás! Nem habozom tovább. Távol a hazától, a messzi Germániából baráti búcsúm küldöm
   
    boldogult
    Sándor Kálmán nevében
   
    U.i.
   
    Az üst szélén ezek voltak boldogult S. K. különös nyomatékkal mondott utolsó szavai: AKI MEGFIZETETT ÉRTE, JOGA VAN SAJÁT SORSÁVAL CINIKUSNAK LENNIE.
   

WEÖRES SÁNDOR

In memoriam Radnóti

Majd félszázada, Miklós, fáj nékünk a hiányod,
véresen és ifjan löktek a dudva közé.
Ámde te nem vénülsz, épségben tartanak a versek,
nézek a sír szélén isteni röptöd után.

1987 

KOVÁCS ANDRÁS FERENC

Radnóti-változatok

Szilágyi Julikának
Tajtékos égen ring a hold.
Csodálkozom, hogy élek.
Költő szorong, kutat ma ritka sort:
Jobb szót lelek, csiszolt rímet cserélek.

Tajtékos égen ring a hold.
Ha verset írok – élek.
Lélek rebegne erre, rímbe… Most!
Rezzen kezem, s mégis lejegyzi: félek.
Mint régen… Éppúgy ring a hold.
Csodálkoztam, hogy éltem.
S míg tajtékzó, süket kor újra kinn tarolt,
Benn verset írtam én, bevallom, s néha féltem.

Tajtékos égen ring a hold.
Ha olykor írok – élek.
Oly korban élek én e földön… Itt,
Mást vakmerőn hazudni félek.

Tajtékos égen ring a hold.
Csodálkozom, hogy élek.
Éj szemgödrében virradok:
Magányos, elszórt csont, fehérlek.

ÁGAI ÁGNES

A költő

Meddig mehet el a költő?
A sírgödör széléig vagy mélyéig?
És ha nem szárad fülén
sárral kevert vér?
Ha nincs Abda?
Ha nem vonszolják végig
országhatárokon?
Ha nem pattan tarkóján
a másnak, majd neki szánt golyó?
A költő akkor is belehal
a pusztító viharba,
hogyha megmenekül.
Mert meghal a költészet,
meghal az emberség,
ami élteti.
Mert testére csapódnak
a gyilkos ütlegek,
ha búvóhelyen vészeli át
a zord idők telét, akkor is!
Belehal minden áldozatba,
belehal a világ gonoszságába,
a gyönyörű eclogák véghimnuszával,
az élet legyőzhetetlen diadalával,
a megmentett bori kis notesz
földöntúli és föld alatti üzenetével,
minden korábbi versének
próféciás sugallatával.
Ahogyan utolsó szalmaszálként
a verslábak szép, izmos
vádlijába kapaszkodik,
melyek kihúzzák a sírgödörből,
és hirdetik fennen:
Járkálj csak, életreítélt!
Velünk, közöttünk
maradsz örökre.

TABÁK MIKLÓS PÉTER

az út végén

i. m. R. M.
elárult minden körülötted
gyűlölet és butaság
üvöltő nyála arcodon
bőröd alatt remegő vágy
szeretni valakit örökké
selyemsóhajként lebegni
lágyan országod felett
hol értelmed, szerelmed
millió gyermeked született
kik millió gyermeket nemzenek
s te megfeszülsz kereszten
sírodhoz vezető menetben
utolsó erőddel mosolyogsz
magadra az útszéli tócsa
kitisztult vizében
látod, nincs tovább
nincs tovább

KERÉK IMRE

Radnóti

csikószabadság emléke barakk-
éjszakák idegőrlő némasága
sejtrobbanások vérebek vadak
tébolyában egy szempár tiszta lángja

a homlok súlyos boltíve alatt
szavak kristályrács-renddé összeállva
zuhanó fémek hamusivatag
fatörzsből kiszakított ág magánya

tagolatlan idő se éj se nap
ütött madárszárny béna mozdulat
a drótokon túl is csak a halál van

der springt noch auf csak ölni szabad
folyó hangafű béke megszakadt
árva sor a mindenség noteszában

DOBOS ÉVA

Radnóti naplóját olvasva

A halálraítélt csak járkál
Kávét iszik barátokkal beszélget
Tanári állása elhagyja őt Sebaj
akad fordítás Míves szép szavakkal
bajlódik Örül ha rátalál a
legtökéletesebbre
Járkál a halálraítélt
Szelíd asszonya megérti őt
Kávéház Barátok Egyelőre
az élet elviselhető Tébolyult
újságok de még lehet keserűen
nevetni Az otthon melege Okos
leveleket ír Talán még
titka is van (egy női név felkiáltó-
jellel szemérmesen)
Aztán majd a lapát a vállon
Hétvégén az otthon illúziója
Meleg lakás Feketekávé
Aztán majd a lapát a vállon
Aztán majd a gödör.

GYIMESI LÁSZLÓ

Széljegyzet

Radnóti Miklóshoz

Veresmarton szerb holló károg.
Néki e tájék mit jelent?
Szeleket bont a rügyező fa,
Rommezõn ûzné a telet.

Tolató mozdony füstzenéje
A ma érvényes túlvilág.
Katonakondér öblére várnak
A kis öklelő gidák.

Hiú hazugság torz reménnyel –
A raj az árokban szorong.
Hajtogatnak, de aztán mégse,
aki takács volt, újra szőni fog.

Halottak közt, mint terhes asszony,
A holló billeg, mi mást tehet –
Gránátot hoznak, gyilkos kedvet,
Ha visszatérnek mind a mívesek.

ORBÁN OTTÓ

Szobor az abdai tisztásra

Arcodról leválik és megleng a felhő fehéren,
kemény szélben ülsz, az inged is fehér,
ami voltál, ami vagy, most elfér egy gyerektenyéren,
ami voltál, ami vagy, most villámlik fehéren,
mint parton a hó és fagyban a fán a levél.

Téged az ég félbehagyott, nézed, mi az ára
a fénynek; a harapás virága, mit ér a mosoly?
Mert aki retteg, megtöretik, mert aki páncélt vesz magára,
meztelen lesz, mint a felnyílt seb; mi az ára,
hogy menekülj s falként emléktelenül leomolj?

A romokat láttad, a romokat és a táncot,
most hallgatsz, fázol és őrzöd magad.
Csak azt őrizheted magadban, aki bántott,
csak az örömöt felejtheted, nem a táncot,
hol a csont és kő mint szárnytalan ég leszakad.

Benned az évszak örök, a télnek vége nem lesz,
fázol, mint a halott gyökerek feketén.
Örülhet, akit a vigasz szomorú tenyerére felvesz;
a gyönyör nem épít várat, a télnek vége nem lesz:
egy szál virág hajlong a teremtés tetején.

Az év konokul felejt, arcáról lehazudja a lázat.
Hajnalban épül az ég, estére romokban áll.
Csak a szél fúj, a por formázza a vállat, a lábat,
melyben nem maradt emberi semmi, se kín, se alázat,
csak a meztelen halál.

1984

TABÁK ANDRÁS
   
Búcsú

    „Fölrúgtad, még ifjan, saruidat a Parnasszusra.
    De csak saruidat. Te itt maradtál. Egy tömegsírban.”
    (Költő nagybátyámra)
   
Nemsokkal azután, hogy apu elment katonának oda, ahol három falu van – ahogy mondta: Bor, Sör és Pálinka –, egyik este betoppant Gyuri bácsi és Vera néni.
    Gyuri bácsi apu öccse és anyu azt mondja róla: lehetetlen, bolondos fiú. Gyuri bácsinak ugyanis furcsa szokásai vannak. Bezörget éjfélkor, mindannyiunkat fölver, és közli, hogy Vera néni kidobta hazulról, mert összevesztek, és nálunk szeretne aludni. Máskor azért állít be, megint éjnek évadján, mivel éhes és enni szeretne, vagy egyszerűen csak azért, hogy kölcsönkérjen aputól tíz pengőt. Ilyenkor néha hajnalig is elmulatnak ketten az ebédlőben. Isznak, beszélgetnek, fojtott nevetésüket egész éjszaka hallani. Másnap aztán anyu kemény szemrehányásokat tesz apunak. Olyasmiket mond, hogy a mi lakásunk nem szálloda, meg hogy Gyuri bácsi élhetetlen, könnyelmű éhenkórász, aki örökké csak kuncsorog és mindenkit megpumpolna, s akinek már csak azért sem szabad pénzt adni a kezébe, mert a kávéházban úgyis egy perc alatt elherdálja, együtt a többi mákvirággal – azokat a művész urakat nevezi így anyu, akik az Abbáziában vagy a Japán kávéházban lármáznak és lopják a napot, s akiknek a társaságához tartozik Gyuri bácsi is.
    Anyu persze őt is mákvirágnak tartja, és megvan róla a véleménye – én azonban szeretem Gyuri bácsit. Csöndes, kis, sovány ember, többnyire csak ül, ül és hallgat. Nincsen rajta semmi feltűnő, csak a szeme: ragyogó, nagy, barna szeme, amely csupa szomorúság. Máskülönben verseket ír. Az a foglalkozása, hogy költő. Egyszer, amikor kissé becsípett és felderült a kedve, bizalmasan elárulta nekem, miért is nevezik a magafajta embereket költőnek. Azért, mondta, mert naphosszat csak gubbasztanak a papírosukon, és ahogyan a kotlós tyúk ül a tojásokon és költ, úgy költik ki ők is a verseiket. Nem hittem neki. Erre elővett e zsebéből egy összehajtogatott papirost, kisimította és megmutatta, hogy színtiszta üres, aztán a szék ülésére helyezte és rátelepedett. A homlokát ráncolta, szuszogott, fújtatott, jajongott, a szemét hol becsukta, hol kinyitotta, hol ide-oda forgatta (mindezt pisszenés nélkül, áhítatosan figyeltem), majd hirtelen megkönnyebbülten felsóhajtott, feneke alól kihúzta a papírt, és – csodák csodája! – az előbb még üres lap telis-teli volt betűkkel.
    Kis híján bedőltem neki, amikor valami szemet szúrt. „Gyuri bácsi – szóltam gyanakodva –, hiszen ezek írógépes betűk…” „No, nézd csak – álmélkodott. – Eddig csak tintabetűs verseket tudtam költeni!” Azzal felkacagott, és megmutatta a papiros mindkét oldalát. Hát persze, az egyik fele teljesen tiszta volt, és nekem azt a felét mutatta meg a trükkös költés előtt.
    Egy csöppet sem haragudtam rá emiatt, de Vera néni dohogott, hogy Gyuri bácsi szégyellje magát, és ne olyan kisfiúk előtt fitogtassa a sületlen humorát, mint amilyen én vagyok.
    Vera néni egészen más, mint ő. Erélyes, szigorú és komoly. Gyakran pöröl Gyuri bácsival, s néha egészen úgy bánik vele, mintha legalábbis a kisfia volna. Az igazat megvallva, én is tartok tőle egy kicsit, de hacsak tehetem, lopva elgyönyörködöm benne. Magas termetű és nagyon szép. Sápadt arcával, sötét szemével és hollófekete, hosszú hajával mesebeli hercegnőre emlékeztet.
    Most ott álltak az ajtóban, és anyu ijedten nézte őket.
    Én álmélkodtam, mert Gyuri bácsi úgy festett, mint valami ágról szakadt. Foltozott ruhában volt, melybe talán kétszer is beleférhetett volna, annyira lötyögött rajta, és a kabátujján, könyökéig lecsúszva, gyűrött, sárga karszalagot viselt. Alig lehetett ráismerni ebben az öltözékben.
    – Senki se látott meg titeket? – kérdezte anyu, s olyan sápadt volt, mintha minden csepp vér kiszökött volna az arcából. – Ó, istenem, milyen könnyelműek vagytok!
    Láttam, hogy Vera néni szeme fellobban erre, de Gyuri bácsi sietve megfogta a kezét. Bűnbánóan pillantott anyura.
    – Ne haragudj, hiszen csak egy percre jöttem. Éppen csak elbúcsúzni… Ma délben megkaptam a behívómat.
    – Elbúcsúzni? Így? Ezzel a karszalaggal?… – Anyu indulatosan felnevetett. – Azt hittem, ennél több eszed van!
    Csak bámultam rá. Mi történt vele? Mitől ilyen haragos? Miért van úgy oda, hogy eljöttek? Talán a toprongyos ruha nem tetszett neki, vagy a sárga karszalag? Igaz, elég furcsa ebben a ruhában Gyuri bácsi, és meg kéne kérdezni tőle, hogy minek vette fel azt a sárga karszalagot – de hát a pillanat nem volt alkalmas kíváncsiskodásra.
    – Most az egyszer kibírtam volna, ha nem búcsúzol el tőlem – jelentette ki anyu.
    Gyuri bácsi arcán megfeszült a bőr, a tekintete szokatlanul kemény lett. – Nem hozzád jöttem. A bátyám fiától akarok búcsút venni. Az unokaöcsémtől…
    Anyu hallgatott, én pedig szorongva néztem Gyuri bácsit. Miért akar elbúcsúzni tőlem? Hová megy? Vera nénire kaptam a pillantásomat, ő elfordította a tekintetét, szép arca elgyötört volt. Megdöbbentem. Apu elutazása villant az eszembe, apu búcsúzkodása – és hirtelen megértettem, hogy ugyanaz történik. Gyuri bácsi is katona lesz. Neki is el kellett mennie, habár se puskája, se egyenruhája, ahogy apunak sem volt.
    – Üljetek le – szólt végül csendesen anyu.
    Mindannyian leültünk, csend volt.
    Kínos volt ez a csend. Moccanni sem mertem, még a lélegzetemet is visszafojtottam.
    – De furcsa vagy – rázta meg a fejét Gyuri bácsi, és anyut fürkészte. – Hiszen nem mondtad, egyetlen szóval sem mondtad eddig, hogy ne jöjjek ide… Sebaj – legyintett keserűen –, valószínűleg úgyis ez az utolsó találkozásunk.
    – Gyuri! – csattant fel Vera néni, de azután csak suttogni tudott. – Hogy mondhatsz ilyet?…
    Én sem értettem, miért beszél így, de nem mertem megtudakolni az okát. Volt most Gyuri bácsiban valami szokatlan; mintha nem egészen az az ember lett volna, akinek ismertem. Az arca merev volt, akár a kő, s áradt belőle a komorság és a keserűség. Úgy révedt maga elé, mint aki valahol nagyon messze-messze jár.
    Anyu is hallgatott. Lehorgasztotta a fejét, és ideges ujjaival a nyakláncát morzsolgatta. Az aranyláncon finom kis feszület függött. Sosem láttam rajta azelőtt, de újabban állandóan viselte, méghozzá úgy, hogy minél szembeötlőbb legyen.  Igaz, hogy azelőtt templomba sem jártunk olyan sűrűn, mint mostanában, és ami a legkülönösebb, a katolikus Teréz templomba, ahova a házunkbeliek, holott anyu református volt.
    – Sajnálom, Magda – mondta Gyuri bácsi –, kár, hogy így válunk el… Holnap hajnalban bevonulok Nagykátára. Úgy hírlik, a századunk menetszázad, és egyenesen a frontra indul. Ukrajnába…
    Erre a szóra, láttam, anyu riadtan felkapja a fejét, én azonban még sohasem hallottam ezt a szót, és félénken megtudakoltam, mi az, hogy Ukrajna.
    – Egy ország – felelte Gyuri bácsi, anélkül, hogy rám pillantott volna. – Ott háborúzunk most az oroszok ellen.
    – Te oroszok ellen fogsz harcolni? – kiáltottam fel elborzadva. – Azok megölnek téged, Gyuri bácsi! Kegyetlen, gonosz emberek azok, mindenkit legyilkolnak!
    – Hát ezt meg hol hallottad? – kérdezte szigorúan Vera néni.
    – Az óvodában.
    – Miféle óvoda az?
    – Német óvoda – közöltem büszkén. – Birodalmi német óvoda.
    – Nehezen sikerült… csak nagy-nagy protekcióval – mondta alig hallhatóan anyu.
    – Gratulálok! – biccentett Vera néni.
    – Fräulein Elsa sokat mesél nekünk az oroszokról – folytattam fontoskodva. – Ő az egyik óvó néni. Azt mondja, az oroszok megölik a felnőtteket is, a gyerekeket is, mert ők akarnak uralkodni az egész világon.
    Vera néni szeme ismét fellobbant, szinte megvetően meredt rám. – Ne higgy el minden hazugságot, kis bolond!
    – Hallgass… könyörgök, hallgass… – rimánkodott neki anyu, és még a kezét is összetette kétségbeesésében, én meg csak pislogtam tanácstalanul és megszeppenve. Még sose láttam Vera nénit ilyen haragosnak.
    – Adjatok egy cigarettát – szólt közbe Gyuri bácsi.
    Anyu felállt, a tálalóról hozott neki egy dobozzal, és szótlanul figyelte, amint rágyújt.
    – Biztos, hogy Ukrajna? – kérdezte halkan. – Nagykátáról nemcsak Ukrajnába indulnak muszos századok. Imre is Nagykátára vonult be…
    – No és, ha nem Ukrajna? – fújta ki a füstöt Gyuri bácsi. – Ha én is Borba kerülök, mint Imre?…
    – Bor mégsem harctér. Nem Ukrajna.
    Gyuri bácsi megint csak legyintett. Láttam, nagyon el van keseredve, és öszszeszorult a torkom, annyira sajnáltam. Ott ült lötyögő, bő ruhájában, a kabátujja olyan hosszú volt, hogy még a kézfejét is elrejtette, és arra gondoltam, hogy ilyen gyönge, kis, sovány embert nem is lenne szabad behívni katonának.
    – Bor sem jobb – mondta csüggedten.
    Nem bírtam tovább, közbekiáltottam: – De igenis jobb! Én tudom, hidd el, Gyuri bácsi, tudom, hogy sokkal jobb!
    Csak bámultak rám mind a hárman.
    – Úgy – mondta Gyuri bácsi, s mintha mosoly derengett volna elő az arcán. – Aztán honnan tudod te azt?
    – Apu leveleiből – vágtam ki diadalmasan.
    – Ugyan! Talán levelezik veled?
    – Igen. És ugye, te is fogsz írni nekem? Valami jó kis, vicces verses levelet.
    – Hát… ha megengedik…
    – Megengedik! Apu már kettőt is írt, két rajzos levelet. Az egyiken az a vonat van, amelyik odavitte őt, a másikon meg egy taligás ember, aki ő maga… Mert ott még azt is megengedik, hogy ásója, talicskája és lapátja legyen. Azt írta, hogyha majd hazajön, nekem ajándékozza mind a hármat…
    Gyuri bácsi a fejét csóválta, nagy szemet meresztett, hitetlenkedve nézett rám. – Nem akarsz te engem becsapni, Gábor?
    – Dehogyis akarlak – tiltakoztam, és éreztem, hogy még a fülem is ég izgatottságomban –, nem csaplak én be, isten bizony, hogy nem! Kérdezd meg anyut, ha nekem nem hiszel, ő olvasta fel nekem a leveleket, ő megmondhatja… Úgy laknak ott apuék, mint a cserkészek, sátrakban és nagy faházakban. És mindennap kirándulnak… hegynek föl, völgynek le… Apu azt írja, hogy azok ám csak az erdők meg a hegyek! Gyönyörű szép ott minden…
    Gyuri bácsi egyre csak a fejét rázogatta, nem győzött álmélkodni, és már egyáltalán nem látszott szomorúnak. Ez annyira föllelkesített, hogy hamarjában költöttem egy harmadik levelet is.
    – Aztán meg… fürödni is lehet – nyeltem egy nagyot. – Igen. Van ott egy tó is… csónakokkal, vitorlásokkal… igazi, nagy tó, mint a Balaton, csak egy picivel kisebb… És apu szerint olyan szépségesen kék az a tó, amilyent még nem is látott. Mindennap megfürdik benne, úszkál meg lubickol…
    – Ejha! – kiáltott Gyuri bácsi. – De hisz ez nyaralás! Hiszen akkor nem kell búsulni, nem szabad szomorkodni!
    – Nem szabad szomorkodni… – suttogtam, és lángolt az arcom, reszkettem örömömben, hogy Gyuri bácsi, lám, mindent elhitt, még a tavat, a fürdést, a vitorlásokat is. Lesütöttem a szemem, hogy el ne áruljam magam. Ha most kipróbálta volna, és megnyomja az orrom hegyét, egészen biztosan puhának találja.
    Ekkor már nemcsak ő, hanem Vera néni is mosolygott. Anyu arcán azonban nem látszott mosoly. A homlokát ráncolta, s nagyon féltem, hogy egyszerre csak rám ripakodik: ejnye, Gabó, mit hazudozol itt összevissza, kisfiam?!, mert ki nem állhatja, ha hazudozom, és talán meg sem értené, hogy ez itt most nem is volt hazudozás igazában – én csak azt akartam, hogy Gyuri bácsi ne legyen szomorú.
    De ezúttal nem pirított rám, hallgatott, bizonyára csak magában mérgelődött. Vera néni pedig odahívott magához, az ölébe ültetett. Sötét szeme párásan csillogott, és hosszú ujjaival, amelyekkel vázákat, hamutartókat meg mindenféle mókás kis állatokat formál, a hajamat kócolgatta.
    – Ó, te kisfiú – suttogta a fülembe. – Te okos, buta kisfiú! Milyen kicsi is vagy te… mint egy mogyoró…
    És mély hangján olyan kedvesen, annyi gyöngédséggel duruzsolt hozzám, hogy behunytam a szemem, és mosolyogtam örömömben. Boldog voltam, hogy sikerült elkergetnem a bánatukat.
    Már besötétedett, amikor elbúcsúztak. Az előszobában utoljára még megölelgettük egymást, miközben Gyuri bácsi megígérte, hogy amint megérkezik, első dolga lesz, hogy írjon nekem verses levelezőlapot, majd anyu eloltotta a villanyt, és kiengedte őket a folyosóra.
    Inkább csak sejtettem, semmint láttam, ahogy az elsötétítéstől szurokfekete gangon a lépcsőház felé osonnak. Ott egy kékre festett égő derengő fényénél megpillantottam őket egy pillanatra, azután eltűntek a szemem elől.
    Soha többé nem láttam egyiküket sem.

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

egészen hazáig

i. m. Radnóti Miklós

a világ mit sem változott negyvennégy óta:
múlnak a napok, az évek,
mi egyre öregebbek leszünk az idő elrendelése szerint,
s ha isten meg is hallgat minket,
az nem egyéb puszta formalitásnál:
leszakadt villanyvezetéket sodor a szél,
s mi néha árnyékot vélünk felfedezni,
egy kabát szárnyát,
egy ismerős arcot, az emlékezés ködébe rejtve,
egy képeslap sziluettjét, a vad szerbiából:
iz tvojih usta  uši:
ha látnád hajnalban a hegyeket,
mikor felkel a nap, már nem is olyan rémisztő,
mikor furulyaszó, csengettyű hangja lengi be a tájat,
pásztor énekel, szófoszlányok szállnak a madarakkal,
magasan, a szögesdrótok felett,
egészen hazáig…

GYÖRE IMRE

„Sem emlék, sem varázslat”

A száz éve született Radnóti Miklósnak

Melléd zuhantam szinte test a testre
„Sárral kevert vér” száradt rá fülünkre
majd a messzi csillagokat néztük
együtt hanyatt fekve
Fiastyúk csirkéit
szemet csipegetve
Tejutat is néztük
ki megy rajta s merre
percre nem gondoltál
eme földi útra
Fannira gondoltál
ahogy senki másra
néhány holt barátra
aztán a hazára
akkor mostohára
tán majd más lesz holnap
jobb haza lesz hátha
tenyerébe fog majd
nem hagy a halálra
nem hágy feledésbe
néhány követ is rak
csontunk köré védve
hol fekszünk min fekszünk
egész ország Abda
aki sírni akar
bárhol is sírhatna
új falat húzhatna
mindőnkből magasan
tövében szavad is
messze hangozhatna
messze hangozhatna
harangot kongatna
s harangot kongatna
vihart kavargatva

SIMOR ANDRÁS

Radnótit idéző

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ezt kérdezted félszáz évnek előtte hazátlan,
míg hazaindult álmod, vágyad, a szép szabadító
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Szerbia vak tetején most megvan-e még az az otthon,
értik a szép szót még, vagy lángszavu bomba riasztja
onnan a verset, mint mikor írtad várva a jóhírt,
ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva.
Hangos olasz, szakadár szerb úgy él vén Európa
rémei közt, mint félszáz évnek előtte az álom
drága reményét váró, s úgy vár emberi sorsot
ismét, mint várt férgek közt fogoly állat, a költő?
Szerbia vak tetején még értik e hexametert is?
Lesz-e jövendő, kérdezem én is, hexameterrel,
asszonyi szóval, büszke reménnyel, vagy csak a vég lesz,
hol sorsunk keretét elereszti a lassu tekintet,
várva a semmit, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Félszáz évnek utána megint horkolva repülnek
onnan a foglyok, szállnak a holtak – s hol van az otthon?
Horvát, méla muzulmán, vad szerb otthona hol van?
Látom az árnyad, vaksin, hernyóként araszolgat
ott a homályban az árnykéz, sort sor alá tapogatva,
míg a szabadság angyala őriz fénytelen éjben.
Fénytelen éjben őriz-e minket egykori angyal,
és van-e még ügy, amelyért halni lehetne, akár ők,
kik mentek némán, önként fegyverrel a kézben,
mert akkor tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn.
Hol van az ügy, mondd, és hol vannak a harcra tiportak?
Guillén és Zogovi, Roque Dalton, drága barátok,
erre az éjre, amelyben szólok jajteli szóval,
hozna-e hajnalt versetek, eltűnt, jóval erősebb,
szép haragú szavatok, mert én csak hallgatok itten,
vagy nemet intek, nincs igenem már erre a korra.
Nincs születőben az ország. Útrakelünk, de hová s mért?
Nem közelít az az óra, megálltak mind mutatói.
Próféták s költők dühe gyávul. S étek a népnek
s innivaló nincs! Mégis útrakelünk, gyere, gyűjtsük
össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már.
Új falak őrzik holnap a porba, a vészbe lehulltat,
és a világ majd újra felépül, lesz Ige s Törvény.

LÁSZLÓFFY CSABA

Bűnös békeidők

(Emlékező versek Radnótival)

1.
„s férfifiad rád úgy emlékezik immár,
mint társára a harcos…”

Mint te az ősz haju férfit az esteledő temetőben
(fél évszázada múlt hogy apádat idézte előtted),
kézen fognék én is örömmel most valakit, ki
ismert téged: mondjuk egy erdei séta vasárnap,
Fanni aranyló kontya mögött állsz, tétova árnyék,
s téli lesiklások tüneményes útjain, mint a
síléc, hókristályoktól ha kifenve a kedved.
Jaj, de hiába ragyognál újabb versben, a bölcsebb
hetvenöt évet elérvén, míg szörnyű gagyogás a
visszhang, mindegy már, hogy tíz vagy húsz vagy akárhány
esztendőt kihagyott: mert ünnepi díszbe-menetbe
zárt s tapssal-kitapétázott-téríszonyú lelki-
ismeretünkre! –
Ne kérdezd, mit használtak a győztes
szózatok ott, hol a rokkant vesztesek önmaguk ellen
ostoba őzgida-hittel több rosszat cselekedtek.
S az, kire későn jött kegyelem vár, s az, ki a szív és
értelem elpazarolt lehetőségét soha többé
nem képes már visszaperelni a kényszerüségből
mint földrengés romjaiból, mint árvíziszapból,
kit csak kényszerképzete sarkall s arra vezérel,
hol sziget és barlang, ama négy fal nem menedék már? – – –
Csúszik a múltak iszapján, süllyed a vacsoraasztal,
messze kerültek a társak, az eltemetettek, a végleg
elszigeteltek; mint kifordult könyvfedelek, még
felsajdúl a tekintet s félve magába csukódik.

Vársz, mint verstöredékek, míg idomult koponyáknak
vaksi lidérclobogása világít át valamennyi
szennyet
(a lelkesedéstől nem vált senki szabaddá).


2. (Razglednica)

Mérges füvektől megdühödött a nyáj;
az elvadult, füstös egű kopár
kert végében közben
kiserken a gonoszság. Hiába töpreng
egy fának dőlve a dús hajú férfi
a bűnbeesésről (ki érti?
a letört ágakon nem ring felette
gyümölcs), mind kevesebb fecske
cikázik a veszett
varjúrajzásban, s mind kevesebb
a szívósság és az akarat
a férfi mellkasa alatt. –
Térdén ül, lovagol a kölyök,
s ő elnéz a feje fölött;
máskor elkóborol céltalanul mind messzibbre;
a tüdő a szennyet is be-
leheli a must-ízzel. Nem könnyű elmélázva
ülni: a bankárok sárga
tigrisszemeit látod szelíd őz helyett,
ha behunyod a szemed.
Bomlik a világ könyöke is régóta,
nem bolondít a hajdani nóta
s nem fiatalít. Hullámzik az őszi
mező, sárguló nyelve alatt őrzi
s mint fehér fogakat el-eltakarja
a kilométerköveket. Az ég alja
érdesedik; átélesedik csendben
mint szárított kender az idő; átellenben,
az árnyakkal teli völgyben dús
vízcsobogás, visszhangja, igaz, lassúbb
a sugallatnál.
Holott az élet csak egy pillanat már.




Ámos Imre rajza (részlet)

ÁDÁM TAMÁS

.Ütő.er.em.

. Vártam, majd felolvassa ildi néni,
mert, mondta, nagyon jó. De negyedikben
mégsem olvasta fel fénylő hangján
azt a radnóti-dolgozatot; az őr bakancsának
félelme így nem is jött elő.

Aztán, évek múltán bőrcsizmát suvickoltam,
hogy a nap arca olvasható legyen, és
eszembe jutott er.em., a nagy gyalogló
és az űr, a feloldhatatlan helyzetek,
a felolvasatlan dolgozatok magánya.

Most, öreg kamaszként az alig ismert
szerelmi ciklusa villanyoz. Tényleg
kikerülném, mert rohadtul divatos,
de kell, de jöjjön finom vendégszöveg.
Néha fiadnak érzem magam,
ki lopva nézi vetkőző anyját.

Ez az év is erőltetett, mint a menet.
Mert most állítólag figyelni kellene rád…
Máskor meg kimosnák könyveidből
a betűket. Naponta meghalunk. És
tudod, ildi néni bordái is már rég
beragadtak korhadó deszkák közé.




Ámos Imre rajza (részlet)

SIMON LAJOS

Örökség

„hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én…”
(Radnóti)

Van aki cselez, m ég incselkedik,
színlelve Kháron ladikjában ül,
de itt hagyja szétszórva lényegét:
szívét, szemét vagy csordogáló vérét,
hogy idegenben éljen még tovább.
Istenem, ilyen költői öröklés,
de prózain is élhetünk tovább!
Elment barátom! Volt egy parányi kuckód,
abban egy ősi sublót, s benne cipők, cipők,
barnák, feketék álltak katonásan.
Ahogy ikreké, egyforma volt a lábunk,
s ahogy mások szemet avagy szívet,
így cipőidet örököltem én,
s bármerre űz a hajsza, loholás,
szívemmel hallom:  te kopogsz velem!
S megvallom majdnem szörnyű szégyenem:
minap már-már mentem a hatalomhoz,
üres zsebemnek, üres életemnek
némi irgalmat kérni, könyörögni,
egy új, úrhatnám utcán keltem át,
de meg ne törjek aznap, egy kőre léptem én,
ahogy Radnóti, még a kisdiák!




Ámos Imre rajza (részlet)




Jankai Tibor: A nagyváradi gettóban