Ezredvég

GELLÉRI ANDOR ENDRE

[Csillag a szívem felett*]

Reggel virágzó fákra nézek. Mintha fiatal állatok lennének, csodálatos szarvasok, agancsaik fehérek, rózsaszínek és lilák, mint az orgonák. Mintha most érkeztek volna a tavasz forrásai mellől, s most az égre merednének; igen, olyanok ezek a fák, mint a fiatal állatok. S amarra kedves mezőimen, dombjaimon, az óbudai hegyeken már tündöklik a zöld. Édes szőnyeg; de az utcán lent a Gestapo emberei sétálnak párosával, és félénken húzódnak el előlük a csillaggal jelölt zsidók.
    Tavaszt vártam; a költők, a szabadság tavaszát. Munkatáboraink történetét akartam megírni; a megbékélt vándor hangján, aki elbeszélése közben gyermekei fején tartja fáradt kezét. Azt hittem, hogy új emberségben, önmagam igazi hivatásában bízva, napról napra, prousti módon minden emlék árnyát lerajzolhatom. S vallomásaim végén nemcsak az igazság örömét adhatom, hanem megtisztulva a tétova múlttól, csak annak élek, amiért születtem: a teremtésnek. Úgy éreztem, hogy rettentő analitikai órákon, végül is tiszta hittel és lélekkel megtalálom az utat az örökösebb, boldogítóbb eszményekhez.
    Ha munkatáborba mentem, csak én mentem el; én ültem a pöfögő vonatokra, búcsút intve családom tagjainak; s most meg mindannyian szoros gyűrűbe vonva, mintha víztartályba került halak lennénk.
    Igen, egy hal úszik nálunk a kádban; a lányom kenyérrel és hússal eteti; s reggelenként még friss vizet is kap. Ilyenkor a vízcsobogástól a kád falához lapul; így lapulok én is a falhoz, ha meglátom a Gestapo embereit. S amikor a feleségem kimondja, hogy még ma leöli a halat, keserű lesz a szívem, az ablakhoz megyek, és könnyes szemmel nézem gyermekkorom szép mezőit, a virágfejű fákat s a nedves gomolyokkal borított óbudai hegyeket.
    Még úszik a hal; még én is élek hitvesemmel, két gyermekemmel, özvegy anyámmal. Nyomorok, kínok, rettentő betegségek után szerény, de boldogító vágyaink is voltak. Mulatni a gyerekekkel egy csendes kerti házban; s írni, folyton csak írni… ezt kívántam én.
    Körülöttem behívókat cipel a postás; s ma épp olyan félve nézem a postást, mint 1940 óta. Pedig most másképp vonulnak be a zsidók, mint eddig. A családok szinte örömmel mondják, hogy a fiúk, férjük, apjuk behívót kapott. S akik bevonulnak, azok azzal hitegetik magukat, hogy katonáskodásukkal bizonyos védelmet nyújtanak itthon maradottaik számára. Talán nem bántják a lakásukat; talán a munkaszolgálatosok hozzátartozói akkor is kapnak majd élelmet, amikor a többiektől megvonják.
    De én semmit se értek a jövőhöz; a szabadságom június huszadikán jár le. S én úgy képzelem, jó lesz nekem legalább addig is a családomnál maradni; s egy-egy nyugodtabb órában zsidó Archimédészként, szenvedélyem köreivel foglalkozni. Hogy szerettem volna egy befejezett regényt visszahagyni; annyi letörés, annyi félmunka után, a teljes kifutás boldog fáradalmából azt mondani: befejeztem, maradjon örök emlék és példa.
    Mi minden volna még megírandó; bámulva szemlélem rejtekeimben növő s a napfényre kívánkozó titkokat. Ebben az írásomban, mint kígyó, úgy vedlettem volna le régi magamat.
    De merjek-e hinni abban, hogy élni fogok, mert írnom kell még? Hogy ahogy menetszázadokból, reménytelen helyzetekből szinte bűvösen kiemelt a nemtőm, most is elémbe áll és kivezet. Kivon a végső rontásból, s nem engedi kihűlni a számat, amíg csak el nem beszéltem minden forróságomat.
    Néha ezekben a napokban is érdeklődve nézem az életet, mint Plinius nagybátyja a vezúvi hamuesőt; máskor vak emberként rettegve lépek egy napot előbbre, mint aki a következő lépésnél már a szakadéktól tart.
    Egyre gyakrabban szól a sziréna; mély dördülések rázzák az eget. De ez kevésbé bánt, mintha csak a villámcsapásokat észlelném. A bombázás közös s nem kiválasztott rettegés. De ez a csillag itt a szívem felett messziről ordító cégtábla. Ez, hogy elkeverhetetlenül és megjelölten a legrosszabbra vagyunk kiszemelve, olyanná teszi legtöbb órámat, mintha siralomházba lennék zárva, várva a porkolábot, aki a vesztőhelyre visz.
    Lesz-e erőm, elszakadva a jelentől, a könnyebbnek tűnő múltat, az akkori kínos hitével felmutatnom? Nem gondolkozik-e a lelkem máris úgy, ugyanúgy, mint a most munkatáborba vonuló zsidók? Hogy minden régebbi szenvedés semmis, játékos a mostanihoz.
    Ne bántsátok azt a halat a kádban! Ne öljétek le! Vigyétek a szabad Dunához, hadd meneküljön. Abbahagyom az írást, hogy felfussak, papírba csavarjam ezt a szimbolikus rabunkat, s a vízbe ejtsem: meneküljön, ahogy én szeretnék menekülni. Már darabokra szeletelve találom; fehéres húsán rózsaszín patatokban folydogál a vér. Talán így szaladnak ide egyszer hónapok múlva a megmentők. Talán keresni fog engem Hoffmann barátom, meg az a kis Szabó, akivel együtt voltam Nagykátán a menetszázadban. Igen, a kis szabó ugyanúgy siet felém lobogó kabátban, mint Nagykátán, amikor Hoffmann odaadta neki a Szállítókat elolvasni, és a kis szabó lihegve mondta: – Az életemmel is megvédlek téged. Vagyunk itt négyen szegény proli fiúk, majd dolgozunk helyetted, ne félj! Majd aknát szedünk helyetted, semmitől se félj, mert neked életben kell maradnod. Hiszen te úgy írsz, mint egy Csehov!
    Milyen pici emberke volt ez a szabó; s még ő biztatott, s még ő akarta helyettem a csákányt forgatni parányi öklöcskéjével; és szűk mellecskéjét ő akarta odatartani a golyónak, nehogy engem érjen!
    Sírva öleltem át őket, amikor egyetlen emberként Pestre indultam a kórházba. S volt egy pillanat, amikor a szívem azt mondta, inkább meghalni ezekkel együtt, mint náluk nélkül visszamenni.
    De Demjén Jóska, míg megcsókolt, ezt mondta: – Két olyan pofont kapsz tőlem, hogy észhez térsz. Ha mi meg is halunk mindannyian, hidd el, boldog leszek, ha te élni fogsz, és írni fogsz. Csak egyet ígérj meg! Nem nyavalyogsz, hanem végre is munkához látsz.
    – Majd elküldöm az új könyvemet néktek – ígértem könnyezve, s még egyre fogtam Demjén Jóska kezét, amikor az őrmesterem hátba vágott: – Amíg tízig számolok, túl legyen a kapun, vagy bizony isten magammal viszem!
    Két éve ennek! S ki tudja, mi lett volna a jobbik? Kimenni Voronyezshez, ahol a századom eltűnt, s eltűnni velük együtt, vagy ez az újabb két év, a novemberi behívással, a kilencszáznegyvenhármas aszódi behívással, amikor két héten át folyvást sorbaálltunk, hogy kit választanak ki közülünk Szerbiába vagy Ukrajnába?
    Tudom, hogy az élet nem olyan, mint Keller meséjében a bűvös cicavár, ahol sült egerek hevernek, és tejpatakocskák folydogálnak. Tudom, van betegség, hirtelen halál s ezernyi csapás. De ezeknél a tragédiáknál nem látom előre a várható katarzist.
    Nem látom a kislányom ágyból kicsüngő kezét, s nem iszonyodom el attól, hogy ez a drága kezecske hidegen, sárosan hever majd valahol; s nem élem át magamban ennek a félénk érzelmű kicsikének iszonyatát, amikor majd – úgy érzem, bizonyosan – el kell fogadnia, el kell szenvednie az idő előtti halált, mert egy csillagos férfi gyermeke. Nem fordul a tekintetem dunyhájára terült kisfiamra, akit az egész ház kedvel, de akit se a kedvessége, sem a csicsergő gagyogása nem menthet meg attól, hogy egy zsidó ember kisfia.
    Igen, ezekre a gyerekekre nézve látszik oly iszonyúnak a várható sors kegyetlensége. Nem mert az én magzataim, de oly ártatlanok. A lányom már elérti a csillag jelentőségét, és ha kiabálni kezd, megrettenve elhallgat: – Kilakoltatnak, ha kiabálok?
    Miért is élnek? Csak apjuk mohó vágyáért, aki sóvárogva vadászott szeretetre. Aki a gyerekkorába akart visszajutni, kicsikéi kezét fogva s elmerülve játékaikba. Mert sohasem voltam fáradt arra, hogy közébük üljek.
    1944

Jankai Tibor: Munkaszolgálatosok

SZÉP ERNŐ

Tessék fölkelni*

Október huszadika volt, a Szálasi-világ hatodik napja: fél hatkor (reggel) legédesebb álmomból riaszt a lakásparancsnok, T. úr.
    – Tessék fölkelni. Tessék fölkelni, kérem.
    Nem mondhatnám, hogy valami nagyon örültem a kakasszónak, elolvasgattam éjszaka egyig, fél kettőig. Mire felkönyököltem, ott állottak már az ágy előtt, vagyis a rekamié előtt a húgaim, és mosolyogtak: – Nincs semmi baj. Valami sorozás lesz megint.
    A lakásparancsnok már kiszaladt, néki is készülni kell.
    Október elsején voltunk zsidósorozáson; a tisztiorvos úr, megismervén, a szememhez hajolt, vizsgálta vagy harmadpercig, azután bediktált valami gyulladást, hozzá még szívgyöngeséget is, és adatott háromhónapi haladékot, január 1-ig. Hol lesz már akkor a háború?
    Bekopogtatott a házparancsnok is, K. úr, fölkeltem-é? Sajnálja, az összes zsidó származású uraknak sorakozni kell a kapu alatt. Fél órán belül. Két napra való élelmet vigyünk magunkkal. Megmosdottam derékig, öcsém megborotvált (ő is jött), lenyeltem a plantateát, karéj kenyeret ettem (vajunk akkor nem volt), meg vagy hat szem szilvát; húgaim aközben szélsebesen megrakták a hátizsákokat, enyémet is feladták a két vállamra, karomra a botom meg egy könnyű plédet. A lépcsőn negyedik emeletről lefelé a cigarettám is elszíhattam, pár perces késéssel lenn voltunk.
    Volt már ott vagy harmincöt csillagos, álldogáltak, felsorakozva lazán, arccal a kapu felé, fel- és megrakodva, némelyiknek óriási zsebes hátizsákja volt, és azonkívül négy-öt csomagocskát, skatulyát lógattak a kezökből. Az urak ötven-hatvan évesek voltak, volt egy-két ötvennél fiatalabb is, meg volt hatvanöt, hetven, hetvenkét éves is köztük. Megmondta fenn a házparancsnok, nincs korhatár, mindőnknek menni kell. Odaállottam egy kedves ember mellé, B. igazgató úr mellé. Jött lefelé minden percben újabb felpakolt csillagos lakó. Háttal a kapunak állott fekete ingben, mellény, zakó nélkül egy tizenhét esztendős forma nebuló, karszalagos, hajadonfővel, friss, sárga bőrövén revolvertáska, két kézzel azt a régimódi, undok nagy puskát tartotta, a puskaagy a két cipője közt nyugodott. A szurony fel volt tűzve rohamra készen. Nézegetett ez a gyerek bennünket moccanatlanul, igen barátságtalan szemekkel. A kapu be volt zárva. A névtábla alatt a falnál rendőr állott, az is fiatal, az is puskásan-revolveresen. Fenn a folyosókon, hat emeletig, asszonyok, gyerekek néznek a korlát mögül lefelé. Nem szabad lejönniök. Idelenn jön-megy a házparancsnok, meg a helyettes házparancsnok, D. báró (ők keresztények), átvesznek kis kéréseket; egyik csillagos a cigarettát felejtette fönn, másik a borotváját, harmadik valamilyen orvosságot. Fölsétálnak mindenért. Ereszkedik a lépcsőn lefele egy idős úr, rápillant felkapott fejjel egy jó emberére (ki fel talált nézni); evvel a pillantással azt szoktuk mondani: no mit szólsz ehhez, öregem?
    D. báró megsúgta, hogy négy másik nyilas siheder az emeleteket járja, hátha elbújt valahol valaki. Jön, még mindig jön egy-egy csillagos lakó. Vagyunk már ötvenen. Itt-ott halkan diskurálnak, a legtöbb hallgat, néz lefelé.
    No, most már körülbelül mindenki lenn van. Falióránk van a kapu alatt: tíz perc múlva fél hét. Jön le a lépcsőkön a négy karszalagos, szuronyos, revolveres ifjú, a házfelügyelő a hátuk mögött. Kettő most lemegy a házfelügyelővel az óvóhelyre, kettő meg liften föl a tetőteraszra. Az emeleteken csak két nehéz beteget hagytak, azok nem tudnak lábra állni. Egyszer csak rákiált a kapunál őrködő nebuló valakire:
    – Vesse le azt a kesztyűt.
    Ott elöl egy úr kesztyűt húzott, vékony zsinegen lógatta valami csomagját, vágta az ujját a zsineg. Ezt kezdi szépen halkan a nebulónak magyarázni, de az újra ráharsant:
    – Simon duma!
    Nagy csend lett. Csak a hátam mögött sóhajtottak.
    Ez egész jóképű gyerek, hosszú, fényes haja van, lekente; festőnövendéknek is nézhetné az ember, ha civilbe volna. Gondolom, gyárba volt; az a temperamentum, aki ordít a meccseken, míg be nem reked. Lehet, nem is rossz gyerek, csak a revolver meg a szurony vadítja, meg hát az eszme.
    Felhúzza a fejét, közénk kaját:
    – Szabályosan felsorakozni! Négyesével!
    Megtörténik, kis hezitáció után; egyik úr e mellé, másik a mellé a jóembere mellé kívánkozott. Öt-hat perc múlva elhal a keramiton való csúszás-kopogás, állunk szép rendben. Állunk tíz percig, húsz percig. Se rágyújtani nem lehet, se korty vizet inni, se támaszkodni, se lekönyökölni. Nem szabad beszélgetni. Elmúlt hét óra. Hol lesz az a sorozás? és mikor indulunk már? Az urak búsan, búsan merengenek lefelé. Fiaikra gondolhatnak, vejökre, kiket esztendők óta nem láttak, kiktől levelet se lehet kapni. Meg leányukra, ki vidékre ment férjhez, meg vidéken lakott vén szülékre, akiket mind-mind elvittek a nyáron Németországba. Húzogatom idegességemben hol a jobb, hol a bal vállamat; a szíj is kényelmetlen, a hátizsák két szíja. Másokon is észreveszem, hogy rándítják a vállat, húzogatják, meg a kezöket emelik, megnézik, úgy mint a színpadon a drámai színészek. Meg babrálnak a jobb kéz hüvelykjének a körmével a bal kéz körmein, csupa unalomból. Egy úrnak köztünk ticje van; szaporábban kapkodja most fel a fejét, mint rendesen szokta, felfelkapás után háromszor nyitja a száját, de oly sürgősen, mintha legyet akarna bekapni. Másik úr, kézicsomagja nincsen, az a jegygyűrűt nézegeti, forgatván lassan jobbról balra. Egy meg kifordított kézzel a jobb orcáját simítja, simítja, mint szokták az urak borotválkozás után; de ez negyedórája csinálja, kis szünetekkel. A harmadik sorban előttem valaki pecsétet kapar a kabátja ujján, szép türelmesen. Odafenn a harmadik emeleti korlátnál egy asszony a szemét kezdi törülgetni. Azután megfordul, bemegy a lakásba.
    Lejött a két karszalagos ifjú a lépcsőn, ezeken katonaruha van; végignéz a társaságon az egyik (őrvezető) az utolsó lépcsőfokon megállván, onnét vezényel: – Hármasával sorakozni.
    Csoszogás, kopogás, perc múlva hármasával sorakoztunk fel. Az én soromból hátrább lépett egy sorral dr. A. vegyészmérnök úr, huszonöt évig Párizsban dolgozott valami laboratóriumban. Vagy tizenöt éve jött haza. Úgy rágta őt is, feleségét is a honvágy, nem volt maradásuk.
    Az őrvezető odaszól a kapuhoz: – Szabó meg Trajcsik még lenn-e van?
    – Igen.
    – Mi az istent csinálnak olyan sokáig?
    Evvel a két katona utánok megy Trajcsiknak meg Szabónak, le az óvóhelyre. Állunk, csak állunk. Lenn vannak ezek is jó negyedórája, nem akarnak feljönni. Állunk, állunk. Állunk, állunk, állunk. A kaszárnya udvarán kellett így állani és állani sorakozva, parancskiadásra várni. Állani, várni, várni, várni, fogyasztani a drága fiatal időt, majd megveszni az unalomtól, a türelmetlenségtől. Ezen mód preparálja az embert a katonaság, így csinál szófogadó tetemet belőle. Szerencse, ha légy száll itt a kezünkre, vagy viszket az ember orra, van valami dolgunk, mulatságunk. Kinn a kapu előtt elmegy asszony, ember, gyerek, megáll némelyik, megnézni a csillagosok csapatát; mi is odanézünk, aki csak ellép a kapu előtt, követjük végig a tekintetünkkel. Köhent valaki: tízen-húszan utána köhentenek, akár a színházban; örül a tüdő, hogy eszébe juttatták. Érettebb férfiak, aki dohányos, azok így reggel öt meg tíz percen átal köhögnek-krákognak; egypárat most is elővett ez az első cigaretta után való krákogás rohama; csóválják a fejöket, sajnálkozólag; nagyon igyekeznek a feltörekvő köhejt visszaszorítani; némelyik a kézicsomag miatt nem is tudna a zsebkendőér nyúlni. Csönd lett, csak a villamos zötyög, meg autó horkan imitt-amott. Háború van most a Földön, istenem; a háború az a dühöngő őrültség, ugyebár. És milyen rend és csend tud a világon lenni. Mennyi ráérés, lassúság, unalom. Soha, soha olyan unalmakat, olyan döglött órákat, mint tizennégyben Szerbiában, ha nem éppen a fejünk felett fröcskölt a srapnel. Mi a fészkes fecskét csinálhat ez a négy vitéz odalenn, ilyen sokáig. Idesúg H. igazgató úr, balfelőli szomszédom: kezdi félteni a légóbőröndjét. Ő is lenn tartja az óvóhelyen azt a legbecsesebb holmit, amit a légó-táskába tömünk. Azoknak polcuk van az óvóhelyen egy sarokban.
    Végre napvilágra kerül a négy katona. Az újabb kettő is olyan fiatal, húszéves formák. Végigtekint rajtunk az őrvezető, parancsot ád: – Számláljátok meg őket. Ötvennégy embernek kell lenni.
    Ugrik kettő, a kapuig kocognak, az első azután elkezdi ott, oldalt fordulván, karjával a levegőt hasogatva s minden hasítással hátrább lépve:
    – Három, hat, kilenc.
    A másik, mintha ellenőrizné, a nyomába lépked. Megvan az ötvennégy.
    Az őrvezető: – Vigyázz!
    Vigyázzba állunk, akár a kis leventék. Mellettem B. igazgató úr elmosolyodik, magam sem állom meg; nem vették észre, szerencse. A lekent hajú gyerek kinyitja a kaput. Megint megszólal az őrvezető; mintha csak hangszórót hallanánk, olyan visszhangos ez a hatemeletes kapualj. Középen megy föl a modern csigalépcső.
    – Figyelem, az úton a legnagyobb rendbe és csendbe haladunk. Beszélgetés meg van tiltva. Egyforma távközökkel csatlakozunk fel. Aki hátramarad vagy görbén megy, az majd meg fogja érezni a puskatust. Indulj!
    Óvatosan pislantottak az urak fölfelé, búcsúzni, aki az emeletekre felláthatott. És mentünk kifelé a házból; nyolc óra múlt tíz perccel.