KÉPZŐMŰVÉSZET
   
Hetvenöt éve halt meg Derkovits Gyula (1894–1934). Emlékének a kiváló esztéta és művészettörténész, Fülep Lajos (1885–1970) tanulmányával tisztelgünk. Az írás 11 sornyi bevezetését – szerkesztői megfontolásból – elhagytuk.
   

FÜLEP LAJOS
   
Derkovits helye
   
[…] Íróról, művészről szólva gyakran ismételt közhely, hogy azonos a művével, aminthogy úgy is van, minden jelentős, eredeti író, művész azonos vele. Mégis, különbség van azonosság és azonosság között. Olykor az azonosságot nem kell elemzéssel föltárni, kint van, fönt van, szinte úgy látható, mint valami fizikai tulajdonság; máskor a művészt a művével azonosító meghatározókat meg kell keresni – olykor nem csekély munkával, s az eredmény még vitatható is – az alkotó szubjektivitásában, osztályhelyzetében, történeti helyzetében, élete, sorsa milyenségében és mindezek művészetté vált, művészetté átlényegült objektiválódásában. Önmagában az azonosság témája se könnyű téma. Érdemleges tárgyalása sok helyet kívánna, itt gondolni se lehet rá. De teljességgel nem mellőzhető, nem kerülhető meg.
    Derkovits Gyuláról szólva, mivel rá nézve döntő jelentőségűnek látszik, vele kell kezdeni, és ugyanezért majd vele végezni is, ha sikerül a közvetlenül érzett azonosságot elegendőképpen megokolva, megindokolva fölvenni a tudatunkba.
    Elméleti kibontása helyett az azonosság témáját megpróbálom néhány példával megvilágítani. A könnyítés kedvéért előbb jól ismert hazaiakkal. Gondoljunk Vörösmartyra, Aranyra, Petőfire. Kétségtelen, ilyen rangú, jelentőségű eredeti költők, önmagukat, helyzetüket, korukat eklatánsan kifejező, művükben megtestesítő költők azonosak a művükkel. Ahogy már megírták róluk nemegyszer. Mégis, ha azt mondjuk, Vörösmarty helye, Arany helye, Petőfi helye, az első kettő és a harmadik között önkéntelenül arra az ügyre is gondolunk, amely nevének kimondásakor vagy gondolásakor vele együtt, vele azonosultan megjelenik, arra az ügyre, amelyet személye és műve minden ízében reprezentál, s amely a többi azonosító tényezőn túl még sajátosan egyesíti, azonosítja a kettőt. Vörösmarty, Arany is ügyet reprezentál, sőt ugyanazt, amit Petőfi is, amit úgy szoktunk emlegetni, a magyarság nemzeti-népi ügye, de még ezen túl Petőfivel közösen a forradalomét is, tehát reprezentációjuk egész területe közös; Vörösmarty és Arany költészetében is jelentősek a forradalom ügyét reprezentáló művek, Vörösmarty néhány forradalom utáni verse olyan költői erejű, amilyenhez foghatót Shakespeare-en és a görög tragikusokon kívül aligha találunk, Petőfit se mérhetjük hozzájuk. Az itt állított azonosság mégis Petőfiben teljesül, éppen a forradalom ügyével való teljes azonosulás médiumán keresztül, annyira mindenestül, egész lényével és létével életre-halálra reprezentálja. Itt egyúttal megjegyezzük, hogy az így értett azonosság konstatálása nem értékítélet, hanem a mindenkori azonosság mellett valami specifikum tételezése, ami sajátosan meghatározza az alkotó és műve viszonyát egymáshoz.
    Ha most átlépünk a képzőművészet, tehát Derkovits területére, hasonlót találunk. Itt is néhány ismert példát említek, az előzőek módjára segítenek. Előbb néhány külföldi nevet mondok: Delacroix, Corot, Courbet, Cézanne, utánuk néhány hazait: Szinyei Merse, Rippl-Rónai, Egry, Bernáth, Ferenczy Béni – mindről meg lehet ismételni az imént mondottat, ti., hogy valamilyen ügyet képvisel, és azonos vele olyan módon, mint Vörösmarty, Arany (Delacroix egy időben még a forradalomét is, lásd A szabadság vezeti a népet című képét), ha azonban melléjük tesszük Derkovits nevét, nyomban érezzük, hogy az övékéhez hasonlóként föltárható azonosság területén túl még valamilyen más médiumba is jutottunk, amely a név puszta említésére azonnal érezteti a művészt és művét sajátos módon azonosító hatását, valahogy úgy, mint Petőfi neve. Ahogy Petőfi, ha még más is, a forradalom költője par excellence, úgy Derkovits is, hja még más is, a szocializmus festője mindenestül, egész lényével és létével életre-halálra, egész művészetével, benne participáció révén avval is, ami nem kötődik közvetlenül a szocializmus ügyéhez.
    Igaz, de nem elég. Derkovits nevében továbbra is benne cseng még valami, ami az ismert tény ilyen megformulázásán nem tud megnyugodni. Nem elég azt tudnunk, hogy Derkovits a szocializmus festője. Mint ahogy nem elég tudnunk, hogy Petőfi a forradalom költője. Azt is tudnunk kell, milyen forradalomé, és hogyan azonosult vele. Mert forradalom is lehetséges fegyveres harc, életek feláldozása nélkül, ha a helyzet annyira megért, és a szervezés annyira sikerült, hogy csak egy általános forradalmi megmozdulás kell a fennálló rendszer megdöntéséhez, a hatalom átvételéhez. Petőfi forradalma és azonosulása vele, tudjuk, nem ilyen volt, nevét olyannal érezzük elválaszthatatlanul egynek, mely mindenre elszánt küzdelmet, rengeteg élet áldozatát követelte, köztük magáét Petőfiét is. A szocializmus útja, megvalósulása is többféle lehet. Ennélfogva az „életre-halálra” is többféleképp érthető. Lehet a szocializmus ügyével életre-halálra kötött szövetségként, ügyének egy életen át odaadó, hűséges szolgálataként gondolni, történeti létének olyan szakaszában, amikor éppen ezt kívánja, békés, derekas, jól megszervezett, tervezett munkát, pontosságot, gondosságot. Derkovitsra gondolva rögtön érezzük – elsőül éppen ezt érezzük –, hogy az ő szövetsége a szocializmussal nem ilyen volt. Lehetett volna ilyen is, de neki éppen ez nem adatott meg. Az ő szövetsége veszélyes, naponta a szabadságot, életet veszélyeztető. Olyan világban kötött szövetség, amelyben az ügyért naponta küzdeni kell, vállalva az ínség, hajléktalanság, börtön, halálos ítélet kockázatát. Derkovits nevében ez az életre-halálra szóló azonosultság cseng. Neve erre gondoltat, és ez az azonosság már jobban jelzi helyét.
    De még ez sem elég. A szocializmus nem egyértelmű szó. Megvalósulása folyamán a szocializmus változik helye és ideje szerint. Országonként és koronként, sőt ugyanabban az országban a szocializmus tartalmát, szerkezetét és célját többféleképpen értelmezik, ehhez képest valósága is többféleképp alakul, ha a végső értelmét elvben mindenütt és mindenkor egynek, közösnek, azonosnak nyilvánítják is. Szükségtelen részleteznem, benne élünk, tapasztalatból ismerjük; a sajtó és az idevágó irodalom ilyen vagy olyan formában naponként kommentálja és magyarázza a hazai és külföldi fejleményeket, változatokat, mértékül idézi és magyarázza a szocializmus alapítóinak műveit.
    Idők folyamán a különbségek, eltérések olykor olyanná is nőttek, amilyen – mint utóbb illetékes fórumok megállapították – nem egyezik meg, nem fér öszsze a szocializmus közösen elismert végső céljával és értelmével. Nem elég tehát tudnunk, hogy a szocializmusban – vagy legalábbis neve alatt – változatok lehetségesek, azt is tudnunk kell, melyek azok, amelyek igazi célját és értelmét megvalósítják vagy megvalósításához jogosként elismerhető módon közelebb visznek, melyek nem. Erről Derkovits helyének témája érdekében – hogy a lehetőségek közt hova tegyük – elkerülhetetlenül szükséges egyet-mást röviden mondanunk.
    Legáltalánosabb, legegyszerűbb megfogalmazásában a szocializmus a társadalmi és gazdasági rendszer radikális megváltoztatása új emberi viszonylat megszületésének céljával minden dolgozó ember között, osztálykülönbség nélkül, és minden nép között, hatalmi helyzetükre való tekintet nélkül az általános emberi egyenlőség és kölcsönös testvéri megbecsülés alapján. Ennek a meghatározásnak a vége a célt, eleje az eszközöket jelöli meg. A cél és az eszköz fogalmából logikusan következik, hogy az eszköz alárendelendő a célnak, és hogy ennek a viszonylatnak a megfordítása a valóságban kisebb vagy nagyobb bajokat, olykor veszedelmet, olykor katasztrófát okozhat.
    A társadalmi változás tehát, hogy szocialista legyen, nem lehet öncélú, vagyis nem lehet pusztán az a célja, hogy egyik osztály elfoglalja a másik helyét a ôte-toi de lŕ que je m’y mette1 cinikus elve alapján. Ha csak a személyek változnak, a dolog maga nem, akkor közömbös, legyen-e változás, mert ha az elnyomás megmarad, közömbös, hogy már nem azok nyomnak el, akik addig, hanem mások, és úgy lehet, azokat is, akik a helycserében tevékenyen segítettek. (A francia forradalom kihasználói a klasszikus példa.) A hatalom is – a szocializmus megvalósulásának nélkülözhetetlen eszköze – csak úgy jogosult, ha nem öncélú, és ha éppen az önkényes hatalom, az elnyomás minden fajtája ellen irányul. Hasonlókép a gazdasági átalakulás se lehet öncélú. Bármennyire fontos épp a szocializmus végső célja eléréséhez, az ember szabad kibontakozását gátló bárminő nélkülözés megszüntetéséhez és a kielégítő ellátottság kiterjesztéséhez a termelés szüntelen racionális fejlesztése és az elosztás tökéletesítése, semmilyen jólét, még a legnagyobb se, helyettesítheti a szocializmus tulajdonképpen való célját, az emberek közti, az emberhez méltó viszonyok megteremtését. Sőt, az öncélú jólét az emberiség megrontója lehet, mint ahogy az öncélú hatalom – megtartója, biztonságát garantálója helyett – halálos veszedelem.
    Az ilyen lehetőségek láttán – s a sort még szaporíthatnánk – inkább arra kell gondolnunk, mi nem lehet a szocializmus, hogy az lehessen, aminek lennie kell.
    A szocializmus megvalósítása nem sima folyamat, olyan, mint a fa növése, a gyümölcs érése. Minden fajtája, minden változata munkát, küzdelmet, némelyik áldozatot kíván, némelyik a legnagyobb áldozatot kívánja, az életét. Voltak, akik keményen dolgoztak, voltak, akik meghaltak érte, és milyen sokan! De akik meghaltak érte, nem a több, jobb iparért haltak meg, még csak nem is a magántulajdon megszüntetéséért, még csak nem is az osztályok megszüntetéséért, hanem mindezeken túl valami másért. Amit itt mondunk, s amihez őket tanúul idézzük, nem a gazdasági szféra kisebbítése. A rangsor kedvéért idézzük őket. Annak illusztrálására, hogy akik a szocializmusért mindent áldoztak, a gazdasági szférát – és a hatalmat – eszköznek tekintették, célnak azonban valami mást. De persze tudjuk, téveszmékért is sokan meghaltak már – elég a közelmúltból a fasizmusra utalnunk. A mártírium maga nem bizonyíték. A történelemből tudjuk, hogy gazdasági érdekekért is haltak már meg. Azt meg különösen tudjuk, hogy a hatalomért a messzi és közeli múltban sokan meghaltak.
    Hogy a szocializmus mártírjai tévedtek-e vagy nem, illetőleg, hogy mikor tévedtek, mikor nem, ebben a kérdésben a döntés már régen megtörtént, ismeretes. A szocializmus – neve és fogalma szerint – akkor szocializmus, ha lényegében, érelmében, céljában olyan, amilyenként az alapítói megalapították. Ha nem olyan, akkor valami más, nevet is mást kell viselnie. Mivel ezt a kérdést Derkovits miatt itt föl kellett idéznünk, a döntést is idéznünk kell. A döntés benne van a szocializmusnak az előbb néhány szóba foglalt meghatározásában. Hogy ne a magam szavai feleljenek érte, idézhetnék az alapítók műveiből. De aki a műveket magukat nem olvasta is, az idevágó részeket ismerheti, voltak évek, amikor sűrűn idézték őket. Idézni fogom Marx néhány sorát, nem nagyon ismertet vagy nem gyakran közöltet, én legalább nem emlékszem, hogy valahol idézve láttam. Nem a szocializmus klasszikus nagy meghatározásai közül való ez a részlet, nem a kapitalizmus, proletariátus, munka, termelőerők tulajdona stb. stb. fogalmainak elemzésével és dialektikájukkal van bennük a szocializmus elméletileg megfogalmazva, sőt nincs is bennük semmi elmélet. Inkább csak egy kép van bennük szemléletesen megjelenítve, belőle azonban érelemszerűen következik a szocializmus értelmének, céljának gondolata. Tehát nem kész meghatározás, tovább kell gondolni.
    „Mikor a kommunista kézművesek egyesülnek, akkor elsősorban a tant, a propagandát tekintik célnak. Ugyanakkor ezen a réven új szükségletük is támad, a társas együttlét szükséglete, s ami eszköznek látszik, céllá vált. Ezt a gyakorlati mozgalmat gyönyörű eredményein szemlélhetjük, ha francia szocialista munkásokat együtt látunk. A dohányzás, ivás, evés stb. már nem a kapcsolat eszközei vagy összekötő eszközök. A társaság, az egyesület, társalgás, amelynek szintén a társaság a célja, kielégíti őket – az emberek testvériessége nem frázis köztük, hanem igazság és az emberi lét nemessége fénylik munkától megkeményedett alakjukról.” (Kiemelés F. L.)
    Ez a rövid idézet az előképe a marxi szocializmusnak, a terve – ma úgy mondanánk: modellje. Az van benne a szocializmus értelme és céljaként megjelenítve, amit nem pótolhat semmi más, semmilyen fejlett tudomány, technika, a legteljesebb létbiztonság, a legmagasabb életszínvonal, jólét, örök béke sem. Semmi se pótolhatja az emberek egymáshoz való viszonyának emberségességét. Ez a cél, hozzá képest minden más csak eszköz, ha akármilyen fontos is. A szocializmus azt vallja önnön céljának és értelmének, amit az emberiség céljának és értelmének tekint.
    Arra a kérdésre, Derkovits melyik szocializmus ügyét reprezentálja, melyikkel azonos, könnyű a válasz. Ezzel. Saját szavai, egész élete, egész műve tanúsítja. Derkovits nemcsak művészként volt tehetséges, egyébként is eszes, gondolkodó, és a szocializmus elméletében tájékozott volt, jól tudta tehát a gazdasági szféra fontosságát. De, mint Körner Éva a könyvében2 néhány helyen hangsúlyozza, őt nem kapta el a technika, a gép imádata, ellenkezőleg, félt a gép fetisizálásától, annak bizonyságául, hogy mélyebbre és messzebb látott, mint sokan a kortársai és az utána következők között. Ő nem cserélte meg a célt az eszközzel. Egész művészetében „az emberek testvériessége”, „az emberi lét nemessége”, la beauté de l’humain a cél: az emberséges közösség látván látható, megragadó, meghódító művészi megfogalmazásában.
    Ez a szocializmus még nem valósult meg. Nem kell ide sok szót vesztegetnem. Mindnyájan tudjuk, mi van, mi nincs, benne éltünk és élünk, naponta olvasunk, hallunk róla, magunk is minduntalan beléje ütközünk.
    A Marx-idézet, mint mondtuk, modell kicsiben. Nagyban való megvalósításának történeti vállalkozása a szocializmus: céljánál és népeket átfogó méreténél fogva világtörténeti jelentőségű történeti mozgás, összemérhető az emberiség más nagy mozgásaival. Ha a szocializmus már világméretű történeti mozgássá nőtt, akkor nemcsak a szocializmus és népei, akkor az emberiség ügye, hogy milyen a szocializmus. Az egész emberiségnek egzisztenciális érdeke, hogy milyen a szocializmus egzisztenciális érdeke, mit vállalt önnön egzisztenciális érdekévé.
    Nem kell ezt a gondolatsort folytatnunk. Megérkeztünk vele témánk, Derkovits művészete helyének kérdésében a mélyebb réteghez. Röviden megfogalmazva: ha a szocializmusnak az az igazi tartalma és célja – vagy az az igazi szocializmus –, amit a Marx-idézet és műveinek sok alapvető része mond, és ha a szocializmusnak az a tartalma és célja egzisztenciális jelentőségű, akkor, mivel ezzel a tartalommal és céllal Derkovits művészete azonos, Derkovits művészete is egzisztenciális jelentőségű.
    A legfontosabbat mondtuk ki, ami művészetről és bármi egyébről egyáltalán mondható. Mi fontosabb mondható a művészetről és bármi egyébről annál, hogy egzisztenciális jelentőségű? Nyilvánvaló, hogy semmi. Az emberre nézve semmi se lehet fontosabb, mint az egzisztenciája. Mit jelent ez végső fokon? Egzisztenciális az, ami nélkül az egzisztencia nem tud lenni vagy nem tud úgy lenni, ahogy lennie kell, ami, jól megfontolva, ugyanaz. Egzisztencián itt nem a puszta absztrakt létezést értjük, azt, hogy az ember él-e, nem-e, hanem azt, hogyan él, létének tartalma érdemessé teszi-e arra, hogy a lét mindennél fontosabb legyen neki. Hogy az egzisztencia hogyan-ja milyen döntő, mutatja: az ember, és egyedül az ember az élők közt, meg tudja tagadni, meg tudja szüntetni a puszta létet a föltételévé lett hogyan híján, vagy föl tudja áldozni a megvalósítandó hogyan érdekében. A schilleri mondás szerint: Das Leben ist der Güter höchstes nicht. (Az élet nem a legfőbb érték.) De a valamilyen lét a legfőbb érték, mert nincs más érték se égen, se földön, ami még főbb lehet. (Nem kell mondanom, hogy ennek az egzisztencia-fogalomnak semmi köze sincsen az ún. egzisztenciális filozófiákéhoz.) Ennek a legfőbb értéknek megvalósítása a művészetnek is funkciója – saját lehetőségei, csak neki részül jutott lehetőségei szerint. Ha tehát a művészetről azt mondom: egzisztenciális, azt jelenti, hogy arra a közösségre nézve egzisztenciális jelentőségű, a közösség léte, nem léte – to be or not to be – ahhoz van kötve, amit ez a művészet reprezentál, metonimikusan mondhatom, ami az a művészet, mert a művészetnek azonosnak kell lennie azzal, amit reprezentál, különben nem művészet, hanem teória illusztrációja. Röviden: a közösségnek szüksége van arra a művészetre, nélküle nem élhet, vagy nem olyanként élhet, amilyenként vele élhet, ami ugyanaz. Amikor Derkovits művészetét egzisztenciálisnak mondjuk, ezt mondjuk róla. A legfontosabbat, ami művészetről mondható. A következőkben innen, helyének ilyen fokáról tekinthetünk rá, és értékeljük funkcióját.
    De a művészet lehet-e ilyen egyáltalán? Nem túlkövetelés-e a művészetre ekkora terhet, föladatot róni? és Derkovits művészetének ilyet tulajdonítani? ilyen lehet-e, és hogyan?
    Ez a kérdés nagyon is várható a mi korunkban, amelyikben itt van még mintegy a levegőben Kant „esztétikája”, még mindig kommentálják, magyarázzák, vele számot-vetést kívánóként tanítják, holott merő konstrukció, a valóságos, történetileg valaha volt művészethez semmi köze, rá nézve semmi se következik belőle. De különlegesen jellemző korára és az utána következőkre mindmáig. Beethoven süketen komponált, de halló korából tapasztalatból ismerte a hangokat, és süketen magában hordta, belül hallotta őket; a süketen született nyilván sehogy se ismeri, hallja őket, nem komponálhat, zeneesztétikát nem írhat; Kant ilyen születési érzéketlenséggel írta „esztétikáját”, és korszakot csinált vele – ez a különlegesen jellemző. Itt, természetesen nem tárgyalhatom a kanti „esztétikát”, de talán ismertként feltételezhetem axiómáját, s ez itt elég: szép az, ami érdek nélkül tetszik – das Schöne gefält ohne alles Interresse (így többször is, a nyomaték kedvéért rendszerint dőlten nyomtatva). A legnagyobb érdek az egzisztenciális. Ami érdek nélkül tetszik – ha van egyáltalán –, szélső ellentéte az egzisztenciális érdekből tetszőnek. A kanti teóriában és a nyomában csinált, vaskos kötetek légióiban megírt teóriákban a művészethez való viszonyulás az érdek nélkül való, passzív kontempláció. A fogalomból értelemszerűen következik, hogy az ilyen kontempláció tárgya, ha van, ha nincs, mit se változtat, semmi érdek se fűződik hozzá, hogy legyen; hiszen azért érdek nélküli; ingyen ráadás a komolyan, igazán egzisztenciálisan fontos dolgokra; ajándékba luxus. A valóságban ellenben a művészet közvetlenül, nyíltan, vagy nem közvetlenül, közvetve, implicite mindig egzisztenciális érdekű és jelentőségű, és az emberiségnek nagy korszakai vannak, amikor a vallással, erkölccsel, tudással egyenlően egzisztenciálisan jelentős. Ma sincs másként. A művészet nem luxus. Lehet, hogy elsatnyult, lehet, hogy nem képes teljesíteni funkcióját; lehet, hogy csak mellesleg van, a periférián, csak éppen hogy legyen valami azon a helyen; az is megtörténhet, hogy egyáltalán nincs művészet, nincs rá szükség, nem is tud lenni, nincs miért, nincs kinek; százmilliók élnek művészet nélkül; a vallás és a művészet évtízezredekig mintegy kémiai vegyületben elválhatatlanul egyesülten élt, de ahogy a vallás is csak addig van, amíg egzisztenciális, ha luxus, vége, a művészet is így vagy úgy megszűnhet; az, hogy évtízezredekig volt valami, nem garancia, hogy mindig lesz. Mindebből nem következik, hogy amikor és ahol van művészet, érdek nélkül van, hanem csak az, hogy lehet olyan egzisztencia, amelyik teljességgel megvan nélküle, vagy ha nem löki el, engedi élni úgy-ahogy, nem fontos neki. De ha egy közösség fölvette a létébe, akkor szükségképp egzisztenciális jelentőségű is.
    Hogy a művészet, ha van, csakugyan olyan-e, egyáltalán olyan lehet-e, olyan tud-e lenni, amilyennek itt mondjuk, elsődlegesen nem elméleti kérdés; a priori tétellel nem intézhető el – ténykérdés, amelyre először tény-tudomány, a művészettörténelem hivatott felelni, az elmélet csak azután következhet. Felel is, ha válaszát megértjük, és nem fetisizált dogmákat követünk vakon.
    Eljutottunk oda, hogy Derkovits művészetének helyét most már teljesebben lássuk: a szocializmus ügyével való sajátos azonosságon túl egzisztenciális jelentőségében, egzisztenciális funkciójában. Hogy ne csupán mondjuk, hanem csakugyan lássuk, röviden fokozatosan konkretizálnunk kell mindazokban a médiumokban, amelyek meghatározzák. A dolgok logikája szerint, ha már tudjuk a döntő meghatározót, az itt vázolt szocializmus ügyével való azonosságot, a módszeres konkretizálásban elsőül kívánkozik helyének kora művészetében való meghatározása. Ez a természetes sorrend, követjük is, de mindjárt megjegyezzük: annak a kornak a művészetében való elhelyezés, amely korban a művészettel egyidejűleg párhuzamosan olyan elmélet és olyan művészetszemlélet él, mint az említett, nem lehet elég egy olyan művészet helyének meghatározásához, amelyik azzal az elmélettel annyira ellentétes. Sőt megtévesztő lehet. Derkovits művészete, állításunk szerint, egzisztenciális. Ugyancsak állításunk szerint a kornak a közösség létébe valósággal fölvett művészete egzisztenciális funkciójú, tehát a 19–20. század jelentős, java művészete is. De első ránézésre láthatjuk, hogy az egzisztencialitás fogalma a két esetben nem lehet azonos. Derkovitsé más, mint a kora művészetéé. Derkovits – mint az üggyel való azonosságáról mondtuk – fönt van, kint van, közvetlenül látható, tudható, a másik csak közvetve, föl kell tárni, ki kell elemezni. Ha tehát beérnénk Derkovits művészetének a koráéban való elhelyezésével, félreértésre adnánk alkalmat, azt a látszatot keltenénk, hogy az egzisztencialitása is egynemű vele. Derkovits művészete egyezik kora művészetével, nem szakad ki belőle, de éppen közvetlen egzisztencialitásával lényegesen el is tér tőle. Ez ugyanolyan különbség, mint amilyennel legelöl kezdtük: művész és műve kétféle azonosságáé. A korabeli művészetben való elhelyezésében tehát túl kell mennünk a közvetlen egzisztencialitás művészetének fokáig. A művészet egzisztencialitásának kérdését és benne a Derkovitsét, nem az utolsó egy-két század és a ma – mint mondtuk, csak részben egyező, másrészt nem egyező – médiumába, hanem a művészet egész történetének, világtörténetének perspektívájába kell állítanunk; tehát oda, ahol az övével egynemű egzisztencialitású művészetet találjuk. Az egész művészetre és mindenkori funkciójára kell tekintenünk, nem pedig egy kis töredékére és a hozzá költött steril elméletekre.
    Az eddig mondottak talán rövidségükben is elegendők annak megértéséhez, hogy Derkovits helyét nem elég az emberi lét egyik vagy másik szférájában meghatározni; tehát kora hazai művészetében, kora egyetemes művészetében, kora hazai közösségében, kora egyetemes emberi közösségében, meg kell határozni általában a művészetben, általában az emberi létben. Az ügynél fogva, amelyet reprezentál, valamennyiben egyszerre jelen van, és hogy éppen művészetben reprezentálja, művészetét is valamennyiben jelenlevővé teszi. Földarabolni tehát nem lehet, élő egységében kell látni. Tárgyalni azonban a legegységesebb tárgyat is csak diszkurzíve lehet, vagyis egyik aspektusából a másikra áttérve. Ezt a logikai szükségességet fogjuk itt is követni.
    De már az elején megállíthat valaki. Hogyan, hát egy művész miatt ekkora kérdéseket, a legnagyobb, végső kérdéseket kell bolygatni? Nem túlzás ez? A kérdés egy tőről fakad az előbb a művészet egzisztenciális funkciójára vonatkozóan várhatónak mondott kérdéssel. A válasz is egy tőről fakad az ottanival. Röviden: Derkovits a szocializmus művésze; a szocializmus világtörténeti jelentőségű és az egész emberi létet módosító történeti mozgás; ez objektív tény, amit nem alterál, hogy a szocializmus kell-e valakinek vagy nem; nyilvánvaló, hogy a szocializmust magát és vele együtt, ami őt reprezentálja, csak világtörténeti perspektívában és az egész emberi lét dimenziójában lehet jelentőségéhez és funkciójához mérten látni; Derkovits a szocializmust reprezentálja, azonos vele, mindaz, ami a szocializmusra, őrá is vonatkozik.




Beszélgető munkások


    Témánk nehezén ezzel már túl is jutottunk. A többi már következmény a premisszákból, Derkovits művein demonstrálva.
    Most már úgy, ahogy mondtuk, hatoljunk át helyének rétegein. Kezdve a korabeli hazai és nemzetközi művészeten.
    Derkovits művészetének ezt a helyét kielégítő részletességgel és érveléssel megírta Körner Éva a könyvében. Elég rövidre fogva, kivonatosan közölnünk a magunk megfogalmazását, helyet hagyva még Derkovitsnak és művészetének az emberi lét egészében való megjelenítésére, természetesen szintén csak pillanatnyi vetítés módján.
    Derkovits művészete festészet – ha helyét az összehasonlító módszerrel a műfaja felől jelöljük meg, a szakember szemével megnézve nyomban kimondhatjuk, hogy elhelyezésében nincs valami különösen fogas probléma, olyanféle, mint pl. a Csontváryéban, ami a kutatáson, vizsgálaton, elemzésen, összehasonlításon túl még töprengést okoz, és véglegesen talán sohase intézhető el. Nem akarom a föladatot bagatellizálni, könnyebbnek láttatni, mint amilyen; hozzá való szaktudást, érzéket, megbízható ítélőképességet kíván; csak azt akarom mondani, hogy a föladat nem bonyolult, teljesíthetősége nem problematikus. A képlet tiszta, világos. De részletes szétfejtése sok helyet kíván. Én itt nem vállalkozhatom rá, kijelentéseim mellé a bizonylatokat is sorakoztatni nem volna helyem. Szükség sincs rá. Akit érdekel, jól megalapozott eligazítást talál Körner Éva könyvében. (Milyen jó, hogy van mire hivatkozni!) A közvetlen szemlélet megállapítása: Derkovits festészete az, amit „festői festészetnek” vagy „abszolút festészetnek” is szoktunk nevezni, vagyis az a fajta festészet, amely a 16. század nagy velencei festői, majd a németalföldiek, spanyolok művészetében, utánuk az ő nyomukban a 19. század naturalizmusában egyre inkább a színt tette a kép konstruktív tényezőjévé, úgy, ahogy a valóságban is a forma mindig színben látható, szín, fény, árnyék, atmoszféra modellálja, végül a pleinairizmusban, impresszionizmusban, Cézanne-ban, Gauguinban, Van Goghban, neoimpreszszionizmusban, posztimpresszionizmusban a coeleur locale határain túl kiterjesztette a festészet területét a látott világ egész birodalmára, a levegőben, fényben egymáshoz való viszonylatukban módosuló színek kimeríthetetlen gazdagságú matériájára és legillanóbb árnyalataikra. Derkovits művészetének helye a hazai és egyetemes művészetnek ezen a területén van. De maga a festői milyensége, maga a neme és helye nem minősíti a minőségét, azaz nem mondja meg, milyen művészeti fokon van. Ami a legfontosabb: festészetének neme és művészeti foka kongruens a mondanivalójával, nem érzünk köztük egyenetlenséget, mindent hiánytalanul, zökkenőtlenül ki tud fejezni, amit akar. Minőségi foka szerint pedig: különösen rövid élete utolsó éveinek remekművei – Téli ablak, Téli viharban, Hídépítők, Dunai homokszállítók, Híd télen – a festői festészetnek egyetemes mértékével mérhetők. S ez igen igényes mérték. A színeknek és árnyalataiknak együttes életét, végtelen gazdagságát artikulálják. Téli képei speciálisan a hideg színeken olyan skáláját bontják ki és fogják össze, amilyenre nem is tudunk másik példát. Csak ebben a tekintetben is megajándékozta, meggazdagította a világot valamivel, ami így nem volt még. Ezen a réven oda tehetők a nagy művészi korok művei mellé, amiknek helyét szintén a világtörténeti mozgás és saját immanens művészeti jelentőségük határozza meg – úgy, ahogy mint mondtuk, az övét, s most hozzátehetjük: az övét is saját művészi egyetemes jelentősége is.
    Derkovits művészetének ennél tüzetesebb lokalizálása itt szükségtelen, mint mondtuk, más helyen megtörtént, nekünk itt elég, hogy helye a „festői”, „abszolút festészet” területén van, és előkelő hely; de ennyi szükséges. Mert aki nem ismeri, s csak annyit tud róla, hogy szocialista, festett ideológiának, teóriának, propagandának gondolhatná, talán igaz hitvallásnak, de banális festészetnek, amilyenben bőven volt részünk; ezen a kompromisszumon szerencsére túl vagyunk. Derkovits művészete pedig túl van ezen a gyanún. Festői festészet, abszolút festészet, igen magas rangon, de ezzel nincs vége – mint e terület 19–20. századi más nagy festői művében. Még más is. Amivel kezdtük és folytattuk: azonosság világtörténeti jelentőségű üggyel. S ez átvisz helyének más rétegeibe.
    Még kettőben jelöljük meg helyét. Egyik a szűkebb, másik a legnagyobb méretű. Az első a hazai lét, a második általában az emberi lét. A kettőt nem választhatjuk el. Derkovits témái a nagy emberi érzések, indulatok, szenvedélyek, szerelem, barátság, bajtársiasság, öröm, bánat, gond, kétségbeesés, lázadás, gyűlölet, szeretet, düh, elszántság; az emberi élet, úgy ahogy mindenütt van, a házaspáré, a magánosé, elhagyotté, kivetetté, az otthon, a hontalanság, együttlét, közösség; az emberi sors, szenvedés, elnyomottság, kifosztottság, ínség, űzöttség, béke, boldogság; az emberi minőség, az elnyomott és az elnyomó, a kizsákmányolt és a kizsákmányoló, a dolgozó és a henyélő, az emberséges és az embertelen; az emberi munka, pihenés, szórakozás stb. stb., csupa olyan motívum, ami nincs helyhez kötve, hazai is, általános is az emberi létben. Mindezek azonban, és a nagy emberi eszmék, erkölcsi értékek – vagy ellentéteik – nem azért vannak ábrázolva, mert ilyen az élet, ilyen a valóság, mint ahogy a nagy realista regények ábrázolják; nem is azért, hogy esetenként némelyiknek követésére, másoknak elvetésére indítsanak. Hanem mert valamennyi együtt, mindenestül egy nagy üggyel való azonosság demonstrációja. Tehát nem csak együtt érzés, együtt szenvedés vagy fölháborodás, harag, düh, azonosulás az ábrázoltakkal – és nemcsak ilyen indulatokat kelteni akaró a nézőben, mint sok regény az olvasóban –, hanem az egész emberi lét megváltoztatásának akarata, művészi minőségének tudatában most már aggály nélkül mondhatjuk úgy is, program, terv, vállalás; egzisztenciálisként vállalt üggyel való azonosság, amilyen minden világtörténeti jelentőségű mozgásban a vállaló ember és műve, cselekvései azonossága. Derkovits és műve specifikus azonossága nem az interpretáló utólagos teoretizálása, belelátása, beleolvadása – tudatosan akart. Ő maga tudatosan tudja, milyen az ő azonossága, tudatosan tematizálja. Külső jelei: sok önarcképe, és ő maga sok képén jelen van valamilyen alakban. Az azonosító ügy mindenütt jelen van, s ahol az ügy van, a vele való azonosság folytán ő is ott van és viszont. Az egyik soha sincs a másik nélkül. Ahol nincs személyében közvetlenül láttatva, ott is, minden más személyben, minden cselekvésben, mozdulatban, állapotban ott van pró vagy kontra, direkte azonosultan vagy az üggyel való azonosultságból robbanó reakcióban, tehát ha ellenséges indulattal, dühvel, akkor is; sőt az állatokban is; sőt minden tárgyban is, a levegőben, fényben, árnyékban is, mindenben, ami a képen van. Minden, ami a képen van, nemcsak festői motívum, hanem az ügy motívuma is, a kettő együtt akarja az ügyet olyanként, amilyen, olyanként, amilyennek mondtuk. Az ügy irányában semmi se indifferens, semmi se öncélú, önmagáért való, mai szóval úgy is mondhatnánk, minden engage-ált, de az azonosság sokkal több az engage-áltságnál. Mivel pedig az ügy egy, nincs ok, se mód a hazai és egyetemes emberi réteg elválasztására.





Mi ketten (Viki és Derko, 1921)



    Ellenben majd külön fogunk még szólni hazai sorsáról, ami nem azonosítandó a helyével. Derkovits hazai sorsa a helyének a következménye, de nem ugyanaz, mint a helye. A helye: a vállalt ügy. A sorsa: létének akcidenciája. Lehet, hogy másutt vagy máskor másként alakult volna, helye mindenütt és mindig ugyanaz lett volna.
    Ezzel elérkeztünk oda, hogy amint helyét Derkovits maga a művein demonstrálja, mi is rajtuk demonstráljuk. Össze kellene ülnünk az olvasóval, és együtt végignéznünk a képeket Körner könyvében, azokon kezdve, amikben személy szerint jelen van, s azután áttérni a többire, hogy lássuk is jelenlétét valamenynyiben, és megértsük azonosságát a mondott pró és kontra értelmében. Mivel erre a közös szemlére nincs módunk, és sok képnek az elemzése írásban sok helyet kívánna, csak néhány különösen jellegzetes képet emelünk ki, és néhány szó megjegyzést fűzünk majd egyikhez-másikhoz, a többit szintén rábízzuk Körner könyvére, benne az olvasó megtalálja mindazt, ami az itt jelzett úton lépésről lépésre tovább segíti.
    Önként kínálkozik hogy önarcképein kezdjük, említett gyakoriságán túl tessékeli a gondolat is, hogy önmaga képével mégiscsak leginkább azonos. De akárhogy kínálkozik, ne tévesszen meg ez a gondolat. Szubjektíve lehet, és talán másképp nem is lehet, hogy önmagához önmaga van a legközelebb – a múltból ismerünk ellenkező állításokat –, művében azonban mindenütt egyaránt van jelen. Önarcképein is az ügy médiumában azonos önmagával is úgy, mint minden más tárggyal, amit művészetébe fölvett. Vagyis nem azt a Derkovits Gyulát festi csak, akit X. és Y. napján a tükörben lát, hanem mindig azt is, aki az ő ügyével azonos. Ahol ő van, mellette, körülötte ott van az ő világa, ha nincs is odafestve; ahol az ő világából bármi van, ő is mellette, benne van, szintén, ha nincs is odafestve. Nem válnak el egymástól soha. Könnyebbség kedvéért azonban kezdhetjük a sort az önarcképein.
    A részletezést rábízzuk Körner könyvére, az önarcképeket mind ismerteti, a magukban lévőket és a témás képekbe komponáltakat is. Valamennyinek jelentését röviden így foglalhatjuk össze: én, Derkovits Gyula, kifosztott proletár, itt vagyok ebben az ellenséges világban; nem a magamé vagyok; minden kifosztott, elnyomott proletárral azonos vagyok, mindenütt ott vagyok, ahol elnyomott és elnyomó van, a magam sorsában, amelyik magában is éppen elég embertelen, még minden társamét is viselem, ha kell, minden ellen kiállok érte. – Enynyire együtt van rajtuk – az aszketikus, sovány arcon és tekintetében – meggyötörtség, elszántság.
    Valamit még ajánlok az olvasónak. A kontraszt jó eszköze a megértésnek. Konfrontálja Derkovits világát a vele ellentétes világgal, az ő emberiségét az ellenkező emberiséggel úgy, hogy az ő világát reprezentáló önarcképeivel konfrontáljon vele ellentétes világot reprezentáló önarcképet. Frappáns alkalmat könynyen talál hozzá. Vegye elő Bernáth Aurél A múzsa körül című könyvét, lapozza föl benne Benczúr Gyulának ismert önarcképét, amelyen magát nevető szatírként ábrázolja, tegye Derkovits önarcképei mellé és olvassa el azt a 33 sort, amit Bernáth ehhez a képhez írt (antológiába való remek mintája a kritikai röntgenlátásnak). Ha Derkovits önarcképeit szimbolikusnak mondhatjuk, ezt dettó. Két világ néz itt szembe egymással. Az egyik: az elnyomottak, üldözöttek, az emberhez méltó élettől megfosztottak világa; a másik: a mindent fölzabálók, magukon kívül másokkal mit se törődők világa; az egyik: a szenvedésben és az igazság akaratában megnemesült emberi alak képében, a másik: a falánkságtól, jóllakottságtól szétduvadó, hahotázó, elállatiasult alak képében, még szarvat is visel a homlokán, hogy az eszmény felől kétség ne lehessen. S a kettő: ugyanabban a társadalomban. De úgy, mintha az első nem is volna, csak a második, az állati elégedettségé – az elsőt eltakarja, elhazudja, prepotenciájával minden helyet elfoglal előle. Egy hazug, embertelen társadalomnak ennél a képnél tökéletesebb reprezentánsát képzelni se lehet. – Ezt a példát azért is idézem, mert sokáig másképp volt példa, nem ellentétesként, utálnivalóként.
    A témás kompozíciókhoz – a mindent penetráló azonossághoz – jó kalauzaink azok a képek, amelyek vagy kifejezetten önarcképek, de más személlyel, vagy személyekkel képpé komponálva, vagy amelyekben nem kifejezetten, de felismerhetetlenül önmagát portretálta. Az elsőre említem: Én és a feleségem; Mi ketten. Elnevezésükben is benne van, hogy önarckép, de nemcsak ő van rajtuk; ott van még megpróbáltatásos életének sírig hű társa, a vele mindenben azonos Viki, aki „bocslábúan” la beauté de l’humain-t sugározza, „az emberi lét nemessége fénylik” alakján, partneréről visszaverődve is. A másodikra: Szőlőevő; Végzés; mind a kettő másodmagával, feleségével – a másodikon, amint a végzetes kilakoltató végzést olvassa, és felesége az ő arcát olvassa feszült figyelemmel. Ide tartozik a Nemzedékek (Három nemzedék) – múlt, jelen és jövő a nagyanya, apa és kisgyermek képében, az apa, Derkovits, olvasó önarcképe a valóságos térben, a másik két alak, Marx képével a falon, a tükörbe vetült térben.
    Amiken nem személyében is láthatóan, a kép egész matériájában elvegyülten, azonosultan van jelen: főképp a, szenvedés, a gond, nélkülözés, üldözöttség, menekülés, szeretet, munka és más, mélyen emberi motívumok tematizálásai hol néhány, hol sok alak, hol nagy tömegek szerepeltetésével – Menekülő asszonyok; Menekülés – kétségbeesett rohanás gyalog és kocsin az üldöző veszedelem elől; Kenyérért – csak a hatalmat jelképező csizmás láb, a puskatus vége, a földön hanyatt fekvő halott kitátott szájú feje beszél egy egész világról, ami mögötte van; Éhesek télen – a bolt ablakán belül az ennivaló, rajta kívül az éhezők, s a hatalmat képviselő kardos, csizmás rendőr fél alakja – témájában és indulatában rokon Rimbaud A meghökkentek című versével, mégis milyen más szituáció a dermesztő tél képében!; Téli viharban – felnőttek és gyermek védelmet keresőn a kegyetlen tél elől; Gond – a magába süppedt proletáranya a gyermekkel – viharban, embertelen rideg világban kivetetten; ugyancsak Anya – az anya és gyermeke feje egymásba olvadón; Hídépítők, Rakodómunkások, Hajókovács, Dunai homokszállítók – a munka képei; nem a munka glorifikálásai, nehéz, kemény munka ábrázolásai, de a művészet minden gazdagságának, a színek pompájának glóriájában; Kivégzés, a drótsövény oszlopa elé állított, hátrakötött kezű, bekötött szemű, derékig meztelen férfi izmos alakja, Derkovits közösségének legpregnánsabb megfogalmazása, s a vele való azonosságának legtömörebb kifejezése; a kivégzett a közösségért hal meg, amellyel azonos, amelynek minden tagja vele hal meg, az is, aki a képet festi, a festő és a kivégzett ugyanaz, nem választhatók el egymástól; az emberi lét közös ügye azonosítja őket úgy, mint az ősi közösségek tagjait, amelyekben a tagok nem választhatók el egymástól, mindegyik tagra mindig egyformán sor kerülhet, aki a harcot és az elesetteket a sziklafalra festi, holnap maga is ott fekhet az elesettek között.
    Mint mondtuk, az azonosság itt nem áll meg, átáramlik a nem embermotívumú képekre, amilyen a remek Igásfogat, és nem kevésbé remek, csak élettelen tárgyakat ábrázoló Téli ablak: kívül a hordozóját csak sejtető szurony, belül a szobában, a karéj kenyér – a mi mindennapi kenyerünk, ennek a közösségnek és a vele való azonosságnak végsőre redukált szimbóluma.
    Végül az ellenséges indulat, a lázadás, a düh, gyűlölet képei – nem személyes indulat hangja kiált bennük, a közösségé, ezért bennük ugyanúgy azonos velük, akik helyett kiált, mint az említettekben.
    Sorsa, mondtuk, nem ugyanaz, mint a helye, de szükségszerű következménye; megkülönböztethető, de nem különíthető el tőle; máskor, máshol más lett volna; akkor és ott, ahol élt, az üggyel való azonosságának elmaradhatatlan következménye, hogy olyan volt, amilyen volt. Az ő idején az ő környezetében az ő jellemével sorsának így kellett alakulnia: egyfelől üldözött vad, másfelől nagyszerű példa. Első ránézésre evidens, sorsa csak korai pusztulásra ítéltetés lehetett. Ő magának is tudnia kellett. Propagandát lehet „föld alatt” csinálni, művészetet, ebben a korban, nem. A kőkorszak embere a szó nem képletes jelentése szerint a föld alatt, mély barlangokban csinálta nagyszerű művészetét, a 20. század embere nem mehetett művészetével a föld alá. De nem is akart. Derkovits valahogy talán megmaradhatott volna a szűkös otthon remeteségében néhány műbarát kegyelméből. Az ő művészetének azonban csak a közösségben van értelme, funkcióját csak ott teljesítheti. Ott pedig ki van szolgáltatva az ellenséges környezet és hatalom önkényének. A nyilvánosság neki szüntelen veszedelem. Derkovits vállalta minden kockázatát. Nem mérsékelt semmit, nem enyhített semmin. Művészete: vád, provokáció, lázítás. A válasz lesújt rá: Végzés, az, ami a képen van, a nyomorúságos lakásból is kilakoltató végzés, és Kivégzés, ha nem is éppen azon a módon, ami a képen látható. Ezt a művészetet mégis így, engedmény, megalkuvás nélkül csinálni kellett. Miért? Mert egzisztenciális küldetésű és jelentőségű. Ez viszont már túlnő a sorsán, ez már a helye: a sorsát eldöntő hazai létben, de rajta túl az egyetemes emberi létben is. Általában az emberi lét, az emberi egzisztencia milyensége van ahhoz kötve, ami a szocializmus ügye a Marx-idézet szerint és Derkovits művészete szerint.
    Derkovits kis nép művésze. Kis nép nagy művésze. Ez határozta meg helyét korabeli közösségében. De most már akkor is annak az ügynek reprezentánsa, amikor az ügy világméretű mozgása az emberiségnek; most már ennek a világméretű mozgásban levő emberiségnek is nagy művésze. Ez határozza meg az üggyel azonos művészete helyét általában az emberi létben. Ugyanezt viszont most már a posztumusz sorsa is.
    
    1969




Menetelők




Dózsa a várfokon

MÉRLEG
   
ROMÁNY PÁL
   
„Mi megkéstünk néhány évtizedet…”*
Mezőgazdaságunk múltjáról és jelenéről
    
    „Előbb-utóbb módosítanunk kell megszokásainkon, különösen akkor, ha Európához akarunk csatlakozni, hiszen az európai történet értékrendje szerint kell értékelni saját nézeteinket is […]
    A történész feladata az, hogy levonja a tanulságokat a már elkövetett hibákból.”
    Kosáry Domokos (2004)
    
A címadó állítás a Falu című folyóirat 1988. évi 4. számában megjelent egyik interjúban volt olvasható. A mottóban megjelenő figyelmeztetés pedig a Rubiconban (2004/7. szám) jelent meg Kosáry tanár úrtól (ez utóbbi megszólítást kedvelte igazán), s a nagyívű áttekintésből azt is megtudhatjuk, hogy a történelemhez az az érdeklődés vezette, hogy „miért történik annyi baj az emberekkel”. Természetesen a megkésettség, miként az elodázott cselekvés minősítése sem egyszerű kérdés. Hasonló a sorsa az együttes, közös fellépés elfogadásának, vagy elutasításának is. Az érdekek egyeztetésének sikertelenségét követően pedig nem marad más hátra, mint a tanulságok levonása. A hibát még tetézheti, ha ez is elmarad. Következmény pedig – valamilyen – mindig van.
    Magyarországnak az utóbbi évtizedei, de az elmúlt évszázadai is bővelkednek hiányosan levont tanulságokban, nem felejtendő következményekben. (És értelmezésük fölötti vitákban.)
    A Mezőgazdaságtörténeti Tanulmányok 1965. évi kötetében írta például a szerkesztő, dr. Wellmann Imre, hogy „igazában a nagybirtokrendszer megszűntetése nyomában létrejövő szocialista nagyüzemi gazdálkodás tárta szélesre parasztságunk előtt a korszerű gazdálkodás […] kapuját”. A közvetlen jövőt persze döntően a közelmúlt tapasztalatai, esetenként egy-egy nemzedék sikerei, vagy hibái alakítják, készítik elő. Az agrárvilágban, a falvakban különösen. Indokolt kiemelni néhány elemét a bejárt útnak, a tanulságok halmazának, utalással a kilátásokra, a folytatás, a folytathatóság feltételeire.
    
Az útról
Alapvetőnek tekinthető, hogy a múlt század utolsó harmadában – a társadalmi-gazdasági rendszer átalakulásának időszakában – hosszú időn át a reform, azaz nem a visszaalakítás volt a jellemző törekvés. A váltás, az „újkapitalizmus” kihordási ideje viszont ismét elhúzódott. Minderről könyvek, elemzések sora szól ma már. Tény, hogy a hazai és a nemzetközi folyamatok a kilencvenes évek elejére hozták világra azokat a jogi-szervezeti kereteket (vagy törölték el az előzőket), amelyekre a rendszerváltás(ok) épült(ek). A változtatás az agrártársadalomban és az agrárgazdaságban különösen számottevő volt. Átfogta a tulajdonviszonyok teljes területét, az állami irányítás, a szakoktatás, valamint a tudományos kutatás ügyeit, az érdekképviseletek, az üzemszervezési és munkajogi kérdések széles körét, a szociális témákat, a költségvetési összefüggéseket – s a felsorolás korántsem teljes.
    A változtatások kellő előkészítés nélkül és – természetesen – viták közepette mentek végbe. Volt például olyan (később egyik kormányzó párti) álláspont, hogy minden földtulajdon a Szent Koronát illesse. Mások az 1947. évi állapotok „reinkarnációját”, ismét mások új földosztást tartottak szükségesnek. Antall József miniszterelnök az Országos Agrárértelmiségi Fórumon (1991. március 27-én) jelentette ki: „… ezt a kérdést – egy határozott vonalat húzva – el kell intézni, mert egyébként visszamehetünk az igazságot keresve az Árpád-korig.” Közben azonban vetni, a jószágot gondozni kellett – volna. Az Antall-kormány első agrárminisztere már 1991. januárjában leköszönt. Nagy Ferenc Józsefet, volt tsz-elnököt, a Keszthelyen diplomázott agrármérnököt, a Kisgazdapárt elnökét, Gergátz Elemér követte Óvárról, aki az első állatorvos volt Darányi Ignác egykori székében. A kialakult állapotokat jelzi, hogy a jelenlegi miniszter, Gráf József már a tizedik a sorban (1991 óta). A szervezet, az agrárszakigazgatás szinte követhetetlen átszervezéseket élt (él) meg folyamatosan. Nem egy minisztériumi vezető annyi időt sem töltött a beosztásában, mint amennyi egy kecskegida vemhességi ideje…
    Antall József az említett 1991. évi fórumon még ezt mondta: „Akárhogyan is alakul, a magyar gazdasági életnek az elkövetkező években és évtizedekben is kulcs ágazata lesz az agrárszféra, és ebben kell megtalálnia vállalkozóként, vezetőként a szövetkezeti és a privát szférában egyaránt a helyét a magyar agrárértelmiségnek, a magyar agrártudománynak.” A miniszterelnöki beszéd előtt pedig Horn Péter akadémikus, a Magyar Agrártudományi Egyesület elnöke szólt, s kijelentette: „… minden már ismert és még később kideríthető hibája ellenére, az elmúlt 30 év magyar agrártörténete nemzeti önbecsülésünk növelésének elvitathatatlan építőeleme lehetne! Megérdemli, hogy az is legyen!” Nem lett… Nem, mert a napi politikai érdek, a cselszövés, a méltatlan támadások, a tülekedések sora, vagy egyszerűen csak a tudatlanság és az irigység, esetenként a gőg nem engedte, hogy építőeleme lehessen. Ellenkező pályára került.
    Keserves út volt. Tízezrek tanúsíthatják. No, meg az agrárgazdaság adatai. Az is például, hogy az Európa kukorica övezetében található Magyarország ma már sertéshúst importál. Állománya a réginek a felét sem éri el.
    
A tanulságok köréből
A korszerű, a mai agrárgazdaság minden országban sokszereplős ágazat. A hagyományos mezőgazdaság rengeteg embernek adott munkát, ám azok nagy többsége önmagát látta el termelőeszközzel, önellátó volt a fogyasztási javak jórészének tekintetében is, sőt az értékesítést-piacozást is főleg maga (s családja) látta el. Sokszereplőssé akkor válik az agrárágazat, amikor a mezőgazdasági keresők száma lecsökken, miközben az általuk előállított javak (termények és termékek) iránti kereslet pedig növekszik. Ez utóbbi követelménynek akkor tud eleget tenni – a korlátozott kapacitásokkal rendelkező – termelő ágazat, ha a nemzetgazdaság más ágazatai „beszállítóivá” lesznek. Akár úgy, hogy a mezőgazdaságból kivált népesség ezekben a más ágazatokban az agrárigények kielégítését végzi. Gépet gyárt, műtrágyát állít elő, oktat, élelmiszerrel kereskedik (vagyis már nem „paraszt”). A Kínai Népköztársaságban például az 1980-as években évi 10 millió embert adott át az ország (a földrész?) földműves társadalma az egyéb ágazatoknak, hogy ez a munkamegosztás érvényesüljön. Más út a migráció, akár földrészek között.
    Magyarországon – Nyugat-Európa országaihoz képest – későn, a 20. század második felében erősödött fel ez a folyamat. Falusi migráció előbb is volt, amit a 19. századi kivándorlás részben levezetett. A rural exodusnak más részét felszívta a város, az ipar és az infrastruktúra kiépítése: vasútépítés, folyószabályozás, városépítés stb. Amikor azonban a 20. század második felében kialakult az új világgazdasági verseny – pl. az agráráruk, az energia, valamint a hadiipar piacán – akkor súlyosan lemaradtak azok az országok, ahol nem tudtak „átállni”. Magyarország – akkor! – idejében kapcsolt, így aztán mezőgazdasága, parasztsága még fel tudott kapaszkodni a 70-es, 80-as évek gyorsvonatának ugyan már némi késésben levő, de mégis haladó egyik kocsijára.
    A „vonat” beérkezett a rendszerváltozás felvirágozott, új pályaudvarára. Sokan várták. További menetrend azonban – ahogyan már utaltunk rá – nem állt rendelkezésre. Több más „pályaudvar” gyakorlatával ellentétben a magyar szerelvény személyzetét leváltották, a vonatot kifosztották, s évekig vesztegelt az előbb még expressznek tekintett vonat a vakvágányon. (Így legalább karambolt nem okozott.) Ha mozdult, vitákat gerjesztett. Folytassa-e útját és merre? Nem volna-e jobb, kedvesebb, ha csak „tolatna”, egészen az 1947-es számú bakterházig? Egyébként is: miért kellene különbséget tenni egy motorvonat és egy gyorsvonat között? Mindkettő sínen megy és kalauz kezeli a jegyeket, nem? A szaktudás is ugyanaz…
    Akkoriban (is) sokféle bizottságot alakítottak. Egykori kiváló állami gazdasági vezetők – élükön Burgert Róberttel – becsülettel szorgoskodtak például azon, hogy megkezdődjék a rehabilitáció az agrárvilágban. Új vertikális integráció rajzolódott ki a láthatáron. Más: az új Grassalkovichok (más hely, más hálózat) meghívták az egykori agrárminisztert, volt állami gazdasági vezetőt, trösztigazgatót is egy „titkos” megbeszélésre. Ismerték, hogy az innováció nagy barátja, s ezért kérték: támogassa a strucctenyésztés (!) elterjesztését a hazai pusztákon. Roppant gasztronómiai sikert vizionáltak. A vendég másképpen látta Afrikát és Hortobágyot, ugyanis megkülönböztette egymástól. Többé nem is hívták sehová.
    Az agrárgazdaság legelső parancsát, követelményét ismételten mellőzték: az adottságok, a természeti-tenyésztési feltételek korlátozó szerepét. Azt is, hogy Magyarország a földgömb északi felén, a 46–49. szélességi fok között található. S mint Illyés Gyula írta: félúton Kijev és Párizs között… (Nem csak földrajzilag!).
    Fájdalmas (második) tanulság, hogy megváltó szerepben léphettek fel a rendszerváltoztatás pódiumain olyan „igehirdetők”, vigécek is, akiknek a szavait csak indulataik és önös érdekeik irányították.
    Harmadik fontos tanulság, hogy a magyar földkérdésre ismét nem született megnyugtató válasz. A rendszerváltó magyar palamentben nem idézték meg a száz év előtti Áchim András szellemét, aki a 20. század elején mintagazdaságokat, parcellázást és földmegváltást követelt. Hoztak viszont az 1991. és 1992. években egymást követő négy (!) kárpótlási törvényt. Magyarországnak sikerült olyan jogi unikumot produkálnia, amelynek terhes következményeit jelenleg is viseli. A volt földtulajdonosok a kötelezően árverésre bocsátott egykori földjüket, kárpótlási jegyek ellenében, megvásárolhatták!
    Sehol nem működött hasonló „földpiac” a posztszocialista országokban. Az sem, hogy az igazi vevő helyett gyakran a stróman emelgette az árverési tárcsát. Százezer hektárok meg parlag sorsra jutottak, s várják, hogy euróért majd gazdát cseréljenek…
    Az a naiv (?) számítás, hogy a mezőgazdaság majd új, munkaerő tömeg befogadója lesz a rendszerváltás után, természetesen, nem következhetett el. Nemcsak azért, mert némely városiak nosztalgiája volt csupán a „látóhatár alján kaszáját fenő paraszt” képe, hanem a 20. század második felének–végének reálgazdasági követelményei miatt sem. Móra Ferenc, Illyés Gyula, Nagy Lajos írói mércéje, Erdei Ferenc és társai szociológiai leltározása már régen összegezte ebben a Földnélküli Jánosok álláspontját. Megismételt tanulsággá vált az is, hogy az agrártermelés technológiai sajátosságai nem kerülhetők meg. Ha a termesztési feltételek, valamint a technikai-kémiai segéderők nem elégségesek a munkacsúcsok letöréséhez, akkor szezon-munkásokra, vagy a termelési ágazatok arányosítására, vagy éppen a „zavartkeltő” tevékenység kiiktatására van szükség. Akár az extenzív irányú termelési szerkezetet is vállalva. Az olyan „uradalmit”, amelyben csak a vetés és az aratás adott munkát. Évente kétszer. Néhány órát holdanként.
    Hogy az öntözési kultúrák, a kertészeti ágazatok, az ünnepnapokon is munkaerőt követelő állattenyésztő profilok hátrányt jelentenek a prérijellegű agrár-rendszerekkel szemben? Igen, de ki számolt az ilyen üzenetű, finom következményekkel a nagy osztozkodások idején? A negyedik tanulság később, például a levágott tehenek után fizetett prémiumokat követően, vagy a „vendég-munkások” gondjait látva jelentkezett.
    Hasonló „időzavar” (?) állt elő az agrárkereskedelemben. A termelőeszköz forgalom, néhány volt termelési rendszer (IKR, KITE stb.), érdekszövetség nem sok idő múlva magára talált, de a kereskedelmi érdekeltség – mint rendszer! – alig működött. Bozótharcosok nyomultak a dzsungelbe, s egymást lövik – mondták keserűen a tapasztalt régi impexesek, rendszergazdák.
    A felsorolásban ötödiknek, utolsónak említett eme tanulság lehetne akár legelső is. Legelső, hiszen az önellátást meghaladó (esetenként ott megtakarított) agrárjavak a kereskedelem fontos tárgyát képezik régtől fogva. Fontos, ám kényes árufajtáról van szó, amelynek előállításában és forgalmazásában Magyarország sok előnnyel rendelkezik évszázadok óta. Természeti adottságai, demográfiai viszonyai, agrárnépességének tehetsége, s más tényezők elősegítették, hogy előnyét megőrizze. Történelme során talán először fordult elő, hogy kedvező agrárkapacitásainak kereskedelmi hasznosítási lehetőségeit önszántából feladja, hogy szomszédos, legnagyobb vevőjének értésére adja, megüzenje: „konyec”! Még a 150 éves török uralom után is képes volt a magyar adminisztráció szerződést kötni a Portával, hogy az áruforgalom biztonságát kölcsönösen szavatolják és fejlesztésére törekszenek. Ezt a történelmi (Habsburg–házi?) tanulságot, gazdaságföldrajzi előnyt a magyar fél – 1991-et követően – merőben előítéletes alapon feladta. Helyünket elfoglalták mások. Többek között, a dánok, akik már akkor, 1984-ben, amikor elveszítették egykori északi és tengeri területeiket, kiadták a jelszót: „Amit elveszítettünk területben, szerezzük vissza piacban, bevételben.” Hozzáláttak. És az ipari forradalom korát élő Nagy-Britannia élelmiszerszállítói lettek. A dán vaj, hús átevezett – jó áron – a túlsó partra. Új-Zéland messze volt az angoloknak, a dánok győztek. A piacon. És London után – lám, Moszkvában is! Egy alig Dunántúl méretű ország.
    A magyar áruk, a magyar márkák lassanként feledésbe merülnek szomszédjainknál. A húsáru után pl. a konzerv is. A Globus konzervet sok országban keresték. És bezárt azonban – csendben – a patinás Nagykőrösi Konzervgyár is. A mezőgazdasági-kertészeti termőtáj kellős közepén. Az ott élőknek, dolgozóknak – ezreknek – adott munkát. A gyümölcs- és zöldségfeldolgozás összes vállalkozásának jegyzett tőkéjéből külföldi érdekeltségű lett – már 1998-ban – 57,3%. A sörgyártásban ugyanakkor 92,9%, a dohánytermékek gyártásában 88,1%, a takarmány gyártásában 54,8% lett a külföldi tőketulajdon aránya. Az áru és a piac egy levegőt szív.
    Miről beszélünk akkor?
    
A kilátásokról
Az Amerikai Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériumának és a farmer szövetségeknek régi szokásuk, hogy évente konferenciát rendeznek, ahol az árutermelést, a készletezést és a következő év agrárpolitikáját, azaz: a kilátásokat tárgyalják meg. A magyar Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium (MÉM) is kialakított ilyen gyakorlatot az 1970-es évek második felében. Gödöllőn, később a minisztériumban, vagy egy-egy konferencia központban szervezte meg a hasonló célú találkozókat. Volna ismét miről tárgyalni.
    Alapvető ügye az agrárgazdaságnak az, hogy mit termeljen, s mivel foglalkozzék. Számolnia kell azzal, hogy mire szerszámozza fel üzemét, mire rendezkedjék be. Természetesen nem közömbös, hogy bioenergia előállítása, avagy élelmiszer forgalmazása adja majd a profitot meg a profilt, s azt mivel éri el.
    Hasonlóan döntő kérdés, hogy mennyit állítson elő a választott termékből, áruból. Nyilván más az igény egy közepes színvonalhoz, mint a hozamok maximalizálásához. Más a lehetőség például a vízigény kielégítéséhez egy öntözőcsatorna mentén, s persze más arid (száraz) viszonyok esetén. (Sőt azt is jó lenne tudni, hogy – annyi terv után – mikor lesz Duna-Tisza Csatorna, amely öntözést is, új vízi utat is biztosítana a Kiskunság-Nagykunság földjeinek.)
    Nem mindegy az sem, hogy mikor lehetséges az áru előállítása, illetve mikor szükséges az áru a fogyasztóhoz, feldolgozóhoz való eljuttatása. Helyi feltételek, vallási szabályok, szokások, távolságok mindezt korlátozhatják, vagy éppen segíthetik, de súlyos gondot okozhat, ha az agrártermelő megfeledkezik bármelyikről is. Hiszen azokat nem formálhatja, azokhoz alkalmazkodnia kell.
    Végül – de valóban nem utolsósorban – pontosan fel kell mérni, hogy menynyiért tud megfelelni az agrártermelő a célul tekintett, elfogadott követelményeknek. Hol, miként találkozhat a szállító termelő, valamint a fogadó felhasználó érdeke, s az ellenszolgáltatás, a fizetés milyen módon egyeztethető a felek között. A fizetési feltételek, a valuta, a határidők, a szállítás rendje, megbízhatósága, a minőség, stb. meghatározó lehet a siker – és a folytatás! – lehetősége szempontjából. S még mennyi „m” –, ha mindet sorra vennők.
    A folytatás nem maradhat el. A világnak, az emberiségnek kenyérre, élelemre van – és lesz – mindenkor szüksége. Az új és legújabb technikai alkotások káprázatosak, akár bámulatosak lehetnek. Ám nem felejthető: a „Szuper-100-as” űrhajóba is a Földről kell majd bekészíteni az élelmet. Ha lesz!
    Élelemnek lennie kell, mégpedig növekvő mennyiségben, megfelelő minőségben. Riasztó hírek, prognózisok, FAO-aggodalmak ellenére is. Még nem volt a mostani válsághírekkel tele a világ, amikor a Le Monde Diplomatique vezércikket közölt (2008. május 5.) az Ínségek kora címmel. A szerző, a lap főszerkesztője szemére vetette a Nemzetközi Valutaalapnak, a Világkereskedelmi Szervezeteknek, hogy – ígéreteikkel szemben – fennmaradt a világon a szegénység és az éhség. A felét kapta meg a támogatási igényének a Világélelmezési Program (a WFP) is. „Holott csupán annyi pénzért koldult – írta Serge Halimi –, amennyibe az iraki háború néhány órája került.” Majd: „A spekulánsok rehabilitálták a régi Eldorádót, a gabonapiacokat. Miután határidős búza- vagy rizsszállításról szóló szerződéseket vásároltak, azt remélik, hogy még drágábban tudják továbbadni azokat.” Azaz: ütköznek az érdekek. Egyeztetés nélkül nincs igazi haladás.
    A diszkordancia hiánya átkos örökség minden országban. Az ismétlődő megkésettség okai között nálunk is régóta ott található az együttműködés, a kellő összefogás hiánya. A 20. században ezt ország-világ láthatta. A magyar agrármodell, a szövetkezeti összefogás ritka kivételnek tekinthető. Talán az is szerepet játszott ebben, amit az Eötvös Collegium francia nyelvészprofesszora, Aurélian Sauvageot – a harmincas években szerzett tapasztalatai alapján – látleletként rögzített: „A magyar falvakban tett látogatásom meggyőzött róla, hogy a parasztkérdés az, ami a legfontosabb. Évszázadokkal előbb felvetődött már ez a kérdés, és a múló idővel egyre sürgetőbben követelte a megoldást.”
    Sauvageot az 1789 előtti Franciaországhoz hasonlította a magyarországi elmaradottságot, közállapotainkat.
    Mennyit hoztunk be elmaradásunkból? Behozhattunk e valamennyit? Vagy Czettler Jenőnek, a gazdaságtörténet és az agrárpolitika egykori professzorának az intelmét kell megszívlelnie mindenkinek? Idézzük fel befejezésül az 1930-ban írt jeles könyvéből a választ:
    „… a gazdaságtörténelem tanulsága szerint a gazdasági életben hosszú idő alatt, szinte észrevétlenül érnek meg az új irányzatok és intézmények, és az új gazdasági rendet máról-holnapra sem az egyéni tudás és akarat, sem az állami beavatkozás nem képes kikényszeríteni, mert minden erő csak azt formálhatja és fejlesztheti, ami anyagi és szellemi javakban rendelkezésre áll.” (Kiemelés: R. P.)
    A tudás, az akarat mellett természetesen időre, (és nem is „hét napra”), valamint az erőt megsokszorozó összefogásra, együttműködésre (lejáratott fogalommal: szövetkezésre), van – volna – szükség. Egyedül nem megy, még az „árvalányhajas magyar rónaságon” sem. Érdemes volna megfigyelni: hogyan csinálták – csinálják – mások? Elődeink, továbbá közeli és távoli szomszédjaink.
    Ismerjük-e, tudjuk-e, mire, miként készülnek leendő utódaink? Akiknek tudniuk kell – Eötvös József után – azt is, hogy „a politikában minden eszme csak akkor válik naggyá, ha sikerül megvalósítani; különben csak szép álom marad”. Az álmokat azonban – kellő időben – ébredésnek kell követnie.
   

    IRODALOM
    Wenzel Gusztáv (1887): Magyarország mezőgazdaságának története. MTA.
    Czettler Jenő (1939): Az emberi gazdálkodás története. Kir. Magyar Egyetemi Nyomda. 248 p.
    Enyedi György (1965): A Föld mezőgazdasága. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest, 298 p.
    Romány Pál (szerk. 1965). Mezőgazdasági üzemekben Skandináviától Itáliáig. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest, 370 p.
    Enyedi György (1970): Farmok és farmerek. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest, 174 p.
    Berend T. Iván (1983): Gazdasági útkeresés 1956–1965. Magvető, Budapest
    Sipos Aladár – Halmai Péter (1988): Válaszúton az agrárpolitika. Közgazdasági Kiadó. 305 p.
    Sauvageot, Aurélien (1988): Magyarországi életutam. Európa, Budapest, 396 p.
    Burgerné Gimes Anna (1992): A világ mezőgazdasága. Közgazdasági Kiadó. Budapest, 243 p.
    Csete László (szerk. 1994): Mezőgazdasági szövetkezeti kézikönyv. FM-Phare Iroda, Budapest, 352 p.
    Orosz I. – Für L. – Romány P. (szerk. 1996): Magyarország agrártörténete. Mezőgazdasági Kiadó. 806 p.
    Gunst Péter (szerk. 1998): A magyar agrártársadalom a jobbágyság felszabadításától napjainkig. Napvilág Kiadó. Budapest, 436 p.
    Kovács Teréz (szerk. 2000): Integrált vidékfejlesztés. MTA Reg. Kut. Központ. Pécs 532 p.
    Romány Pál (2002): Kortársunk az agrárpolitika. Szaktudás Kiadó. 346 p.
    Romány P. – Tamasi M. (2002): Agrárpolitikai fordulatok – Agrártársadalmi változások. Bába Kiadó. Szeged, 341.
    Perczel György (szerk. 2003): Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 633 p.
    Kapronczai István (szerk. 2003): A magyar agrárgazdaság a rendszerváltástól az Európai Unióig. Szaktudás Kiadó. Budapest, 147 p.
    Pócs Gyula (szerk. 2004): Falvak, földek, földművesek. Agroinform Kiadó. Budapest, 470 p.
    Romány P. – Varga Zsuzsanna (2004): Mezőgazdasági szövetkezetek Magyarországon. MOSZ Kiadás. 171 p.
    Fürj Z. – Jávor A. (szerk. 2005): „… a birtokolt föld… a szabadság maga.” DEATC Kiadó, Nagy János rektor. Debrecen, 220 p.
    Beluszky P. – Sikos T. T. (2007): Változó falvaink. MTA Társadalomkutató Központ. Budapest, 460 p.
    Tamasi Mihály (2008): A rendszerváltozás társadalmi mérlege. Bába Kiadó, Szeged, 216 p.
    Romány Pál (2008): Korszakok és korszakváltók a hazai agrárvilágban. Gazdálkodás 52. évf. 2008/6. sz.
    A Központi Statisztikai Hivatal, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum, az Agrárgazdasági Kutató Intézet és más műhelyek tanulmányai, szakkiadványai, továbbá a szaklapok.




Felkelők (1930)
    

FÓRUM
   
Nyílt tér rovatunkban ezúttal a Junge Welt című német lap szerkesztőjének Allin Cottrell-lel készített beszélgetését adjuk közre, mely a lap 2008. július 5-ei hétvégi mellékletében jelent meg. Allin Cottrell a Wake Forest University (USA) makroökonómiai és ökonometriai tanszékének nemzetközi hírű professzora. Paul Cockshott-tal együtt írt, egyik korábbi tanulmányát („Érték, piacok és szocializmus”) 2001/2. és 2001/3-4. számunkban közöltük.
    
   
ALLIN COTTRELL
   
A parlamenti rendszerek nem demokratikusak
   
El tudná magyarázni részletesen az Ön technológiai szocializmus-modelljét?
    – Részletesen? Hát egy interjúban nem igazán! Azoknak, akik a részleteket ismerni akarják, írtam meg Paul Cockshott-tal együtt a Towards a New Socialism (Új szocializmus felé) című könyvet (német kiadása: Alternatíven aus dem Rechner), amely az interneten a http://ricardo.ecn.wfu.edu/~cottrell/socialism_book/ címmel áll rendelkezésre. Most csak rövid áttekintést adhatok róla.
    Először is én magam a mi elképzelésünket nem nevezném „technológiai szocializmusnak”, jóllehet az igaz, hogy az információs technológia a mi nézőpontunkból kulcsszerepet játszik a szocialista célok megvalósításában. Javaslatunk alapvetően három dolog kombinációja:
    1. az egész nemzetgazdaság tervezése
    2. a munkaidő, mint elszámolási egység és költségszámítási elv alkalmazása
    3. egy olyan demokratikus rendszer, amely a közvetlen demokráciát éppúgy magába foglalja, mint a statisztikai reprezentatív mintát képező, tehát sorshúzással létrejövő népképviseletet.
    Két ponton szeretném megmagyarázni, hogy a valóságban ezek az elképzelések együttesen hogyan működnének. Először is minden társadalom számára alapvető döntés a gazdasági prioritások kijelölése. Mennyit kell erőforrásaink közül az egészségügyre, mennyit az űrkutatásra, mennyit a környezetvédelemre, stb. fordítanunk? A mi modellünkben ezeket a kérdéseket a társadalom úgy válaszolja meg, hogy felosztja a társadalmi összmunkaidőt a különböző tevékenységekre fordítható részekre, s ezt a döntést közvetlen népszavazással hozzák meg – például úgy, hogy az emberek elé terjesztenek bizonyos számú kidolgozott tervváltozatot, amelyek mindegyike az erőforrás-ráfordítások egy-egy kiegyensúlyozott mérlegén alapszik, s mindegyik a társadalom gazdasági lehetőségein belül marad, miközben különböző prioritásokat jelölnek ki. Ezeket a tervváltozatokat bizottságok készíthetik elő, amelyek szakemberekből, valamint – biztosítandó, hogy összetételük a társadalmat reprezentálja – véletlenszerűen kiválogatott polgárokból állnának.
    Másodszor: az emberek azt akarják, hogy a használati javakból kiválaszthassák az ő „preferencia-csomagjukat”, s ezeket hatékonyan termeljék meg. Modellünkben az embereket munkautalványokban fizetnék munkájukért, egyet-egyet minden munkaóráért. Az adók levonása után eldönthetnék, hogy milyen termékekre – amelyeken a bennük megtestesülő munkaórák „ár”-ként lesznek megjelölve – akarják az utalványokat fordítani. Minden újabb termelési periódusban azután a terv alkalmazkodni fog a fogyasztók igényeihez, amennyiben többet fognak azokból a javakból termelni, amelyek az igényekhez képest szűkösen állnak rendelkezésre, és kevesebbet azokból, amelyeket a fogyasztók kevésbé igényelnek. Így a mi modellünkben lesz egyfajta „piac”, azonban pénz nélkül, s nem a profitmotívum mozgatja, hanem az emberek készsége arra, hogy saját idejükből munkaórákat áldozzanak a különböző javak megszerzésére.
    A technológia szerepe ebben annyi: nagyon nagy, ámde technikailag megoldható feladat minden terméknél kiszámítani, hogy mennyi munkaidő testesül meg benne. S hasonló nagyságrendű probléma elkészíteni egy kiegyensúlyozott és megvalósítható tervet a gazdaság egészét illetően. Ennek során az lesz a kritérium, amelynek segítségével választunk a különböző termelési módszerek között, hogyan csökkentheti a minimumra a társadalom az egyes termelési feladatok elvégzéséhez szükséges munkaidőt.
    
De a tervgazdaság ellenfelei azt állítják, hogy a központilag tervezett gazdaságban kevés ösztönző tényező van. Megoldhatja-e a modern technológia alkalmazása ezt a hiányosságot?
    – A modern technológia segíthet ebben, mert a termelés fölötti kontroll egyszerűbbé válik. Azonban az ösztönzők kérdését gyakran felfújják. Vegyük a modern nyitott forráskódú szoftvereket, például a Linux üzemeltetési rendszert! Az emberek az egész világon nagyszerű munkát végeznek ebben, és az ösztönzés elsősorban nem anyagi jellegű. A rendszerben együttműködők élvezik azt, hogy teljesítenek valamit, hogy jó munkát végezhetnek és a munkatársak munkájukat elismerik. Mi örülnénk, ha ez a modell kiterjedne a termelés minden formájára. Az üzleti titok eltörlése segíthetne ebben a vonatkozásban.
    
Az Ön véleménye szerint mi volt az oka a központi tervgazdaságok kudarcának?
    – Ez nagy történelmi kérdés. A válasz egyrészt abban keresendő, hogy 1917-ben az októberi forradalommal a szocializmus elmaradott, legnagyobb részben paraszti jellegű, az ellenségtől bekerített országban győzött. Az ezt követő polgárháború és diktatúra rajta hagyta a maga – szerencsétlen következményekkel járó – nyomait a szovjet típusú szocializmuson, s ezt az örökséget végső soron nem lehetett leküzdeni. Ehhez még hozzátennék két specifikusan gazdasági tényezőt. Először is a szovjetek elkövették azt a hibát, hogy a munkát aláértékelték, s ezáltal elpazarolták. A bérek alacsonyak voltak, a használati javak viszont magas ártámogatásban részesültek. Ahogyan már Marx megmondta a kapitalizmusról: ahol a munkaerő olcsó, ott el is fogják pazarolni; hiányozni fog az ösztönzés arra, hogy munkamegtakarító újításokat vezessenek be. Mi azt javasoltuk, hogy a javak és szolgáltatások költségeit a maguk teljes egészében, azaz a közvetlen költséget plusz a közvetett munkaidőtartalmat beleszámítva számolják ki. Másodszor a népgazdaság hatékony tervezéséhez szükséges számítástechnika csak a nyolcvanas években fejlődött ki – akkor már a szovjetek útban voltak a „piaci” reformokhoz, amelyek aláásták a tervezési rendszer integritását, s előkészítették az utat a kapitalizmus restaurációjához.
    A szovjetek egész jól kifejlesztették a tervezéshez szükséges technológiai szintet a gazdaság azon szektoraiban, amelyek a vezetők szemében a legmagasabb prioritást élvezték, mint például a honvédelem vagy az űrkutatás. Azonban nem rendelkeztek olyan komputertechnikai erőforrásokkal, hogy a részletes tervezést az egész gazdaságra kiterjesszék, ők csak a termékek kicsiny részhalmazára koncentrálhattak.
    
Az angol közgazdász, Pat Devine amellett érvel, hogy az Önök modellje nem állja ki az osztrák közgazdasági iskola kritikáját. Ez a kritika az úgynevezett rejtett, vagy hallgatólagos tudás létezésére támaszkodik. Mi a válaszuk erre az ellenvetésre?
    – Nézzük meg ennek az érvnek fejlett változatát az osztrák iskola legfontosabb képviselőjénél, Friedrich August von Hayeknél (1899–1992), nevezetesen az ő The Use of Knowledge in Society (A tudás felhasználása a társadalomban) című írását 1945-ből. Hayek különbséget tesz az általános alapelvek vagy szabályok között, amelyek szerinte könnyen kommunikálhatóak, és aközött a tudás között, amely „a helyhez és időhöz kötött speciális körülményekről” szól, és amelyekről feltételezi, hogy mindig szétszórtan lesznek jelen: azoknak az egyes embereknek a fejében, akik helyzetükből kifolyólag egyedül lehetnek tájékozottak bizonyos dolgokról. Hayek egy hajóállomási alkalmazott példáját említi, aki feltehetően ismeri a részleteket azzal kapcsolatban, hogy honnan mely hajók hová mennek, milyen időpontban, milyen rakománnyal és mennyi szabadon maradó rakodótérrel. Ez a fajta rendkívül speciális tudás, véli ő, nem adható át közvetlenül, hanem csak a piaci mechanizmus révén integrálható.
    Ez a gondolatmenet túlhaladott. Hayek hajóállomási alkalmazottja régóta eltűnt, egy adatbank helyettesíti, amelyhez minden ember, aki elemi szinten kezelni tudja a számítógépet, könnyen hozzáférhet. Vagy gondoljon az utazási irodákra. Valamikor bármilyen utazás megszervezése céljából, a legegyszerűbbeket kivéve, az utazási irodába mentünk. Csak az iroda rendelkezett azzal a specifikus tudással és tárgyismerettel, amire szükségünk volt ahhoz, hogy megfelelő áron eljussunk az úti célunkhoz. Ma felmegyünk az Internetre, megvizsgálunk egy pár nagy, állandóan frissített adatbankot, amilyen például a Travelocity, az Opodo vagy bármely másik, összehasonlítjuk az árakat, és elektromos jegyeket vásárolhatunk a hitelkártyánkkal.
    Persze igazságtalannak tűnhet Hayeknek felróni azt, hogy ezeket a dolgokat nem látta előre. Ám amikor követői a huszonegyedik században úgy tesznek, mintha semmi sem változott volna, az már más dolog. Kérjük azokat, akik továbbra is az osztrák iskola érveit citálják, mondják meg pontosan, milyen tudásra gondolnak, amely nem artikulálható, nem közvetíthető, vagy számítógépes adatbankban nem gyűjthető össze, és amely mégis fontos a gazdaság működéséhez. Magyarázzák meg, hogyan lenne képes a piac ezt a fajta tudást a közjó szolgálatában integrálni és magyarázzák meg: miért ne tudná a piacnak ezt a működését a tervgazdaság rendszere reprodukálni. Hayek saját érvei távolról sem nyújtanak bizonyító erejű választ erre a két kérdésre, még ha el is ismerjük a tudás szétszórtságáról szóló érvei érvényességét a „hajóállomási alkalmazott” elmúlt korára vonatkozóan.
    
Tud Ön más marxistákról, akik technológiai szocializmus-modelleket fejlesztették ki?
    – Nemrégen felfedeztük a hollandiai Nemzetközi Kommunista Csoport 1930-ból való nyilatkozatát: „A kommunista termelés és elosztás alapelvei”-t. Nyilvánvalóan ők abban az időben nem vehették fontolóra a számítógépesítést, ennek ellenére azonban az ebben a munkában szereplő érvek bizonyos vonatkozásban egészen hasonlóak a mieinkhez. A lengyel közgazdász, Oskar Lange (1904–1965) az 1960-as években azt a felfogást képviselte, hogy a hatékony tervezés a számítógépek segítségével megvalósítható, de gyakorlati értelemben nem jutott ezzel messzire. Abban az időben nem is juthatott: a probléma bonyolultságának matematikai elemzése azt mutatja nekünk, hogy részletezett népgazdasági terv csak körülbelül két évtizede valósítható meg technikailag.
    Javaslataink számítástechnikai aspektusaihoz valószínűleg a legközelebb a menedzsment-kibernetika megalapítójának, Anthony Stafford Beernek az ambiciózus projektje jutott, aki Salvador Allende Chiléjében olyan operációs rendszert épített fel, amely lehetővé tette a nemzetgazdaság rendszere egészének megfelelő időben való áttekintését.
    
Javasolták-e valaha az Önök modelljét olyan szocialista országokban, mint Kuba vagy Észak-Korea?
    – Bizonyos mértékig megvitatták Kubában, de inkább az új – bolivári eszmeiségű – országokban, Venezuelában és Bolíviában figyeltek fel rá. Meg kell várnunk, vajon ott valóban sor kerül-e újabb kísérletként a tervezési mechanizmus bevezetésére. Mindenesetre van érdeklődés iránta. Arról nem tudok, hogy Észak-Koreában a mi modellünk bármilyen figyelemben részesült volna.
    
Befolyásolták-e Önöket mint közgazdászokat munkájukban más közgazdászok, különösen Charles Bettelheim (1913–2006) vagy Paul Sweezy (1910–2004)?
    – Sweezy éppúgy befolyásolt bennünket, mint Bettelheim, ahogyan a szovjet közgazdász, Sztanyiszlav Sztrumilin is (1877–1974). Ő egyik úttörője volt a munkaidővel való költségszámításnak, jóllehet munkássága a Szovjetunióban csupán korlátozott mértékben hatott. Megemlíteném Robert Owent (1771–1858) s az ő elgondolását is, a munkautalványokban való fizetésről. Bettelheimet illetően hozzá kell még tennem, hogy mi – jóllehet, munkáját a „Gazdasági kalkuláció és tulajdonformák”-ról (1970) nagyon izgalmasnak találtuk – végkövetkeztetései némelyikét nem helyeseljük, például azt sem, hogy a Szovjetunió „államkapitalista” társadalom lett volna. Mi úgy látjuk, neki nem sikerült a szocializmus helytálló elméletét megalkotnia. Ezekkel a kérdésekkel foglalkoztunk néhány megjegyzés erejéig, amelyek az Interneten hozzáférhetőek:
www.ecn.wfu.edu/~/socialism_book/bettelheim_etc.pdf
    
A szocializmus ellenfelei azt gondolják, hogy a tervgazdaság a demokráciával összeegyeztethetetlen. Hogyan vélekednek Önök erről?
    – A könyvünkben terjedelmes fejezetet szenteltünk a demokrácia kérdésének. Mi azt gondoljuk, hogy a parlamentáris rendszerek a valóságban nem demokratikusak, és hogy az igazi demokrácia, tehát a nép, a „démosz”, a „köznép” által kormányzott társadalom az athéni rendszer modernizált változatát követeli meg. Az athéni rendszert a népszavazások, valamint az „esküdtek” sorshúzással való kiválasztása jellemezte. Érdekes tárgyalását találhatja ennek a gondolatnak a híres ókortörténész, Moses Finley (1912–1886) írásaiban, vagy az ausztrál filozófus, John Burnham „Is Democracy Possible?” (Lehetséges-e a demokrácia?) című 1985-ös könyvében. Arisztotelész szintén megfelelő forrásmű a demokrácia mibenlétét illetően. Mi nem látunk semmilyen ellentmondást az ilyen „neo-klasszikus” demokrácia és a tervgazdaság között. A kettő közötti kapcsolat egyik aspektusát már az első kérdésre adott válaszomban megjelöltem. Tényszerűen Paul Cockshott és én megmutattuk, hogy a gazdasági tervezés az egyetlen út, amelynek révén a gazdasági fejlődés egészének alakítása a nép által kézben tartott demokratikus irányításnak vethető alá.
    A kapitalista gazdaságban a javak felhasználói egy bizonyos korlátozott értelemben a maguk nagyon egyenlőtlenül elosztott dollárjaival vagy euróival „szavaznak”. Olyan gazdaságban, amely a dolgozók vagy a helyi közösségek által vezetett vállalatokból áll, az emberek gyakorolhatnak bizonyos demokratikus kontrollt munkafeltételeik és közvetlen környezetük felett. Azonban csak tervgazdaságban képes a népesség közösségi és tudatos módon a gazdasági fejlődés jövőbeni alakulását megtervezni. Ez pedig nagyon is reális probléma egy olyan bolygón, ahol, ha túl akarjuk élni ezt az évszázadot, akkor nagy változásokat kell végrehajtanunk az anyagi termelés módját illetően.
    
A szocializmus ellenfelei azt mondják, hogy a cégek közötti verseny hiánya hátráltatja a technológiai újítások születését? Hogyan lehetne megoldani ezt a problémát?
    – Ismeri Ön a Nobel-díjas fizikus, Richard Feynman (1918–1988) kisebbségi véleményét a Challenger űrhajó katasztrófájáról? Feynman egyáltalán nem takarékoskodott a csípős kritikával az űrutazási programot illetően, azonban egy aspektusa, nevezetesen az, ahogyan az űrkomp számítógépes vezérlési rendszerét kivitelezték, nagyon is tetszett neki, és részletesen leírta azt, ahogyan az űrprogram vezetői eljártak. A rendszert darabról-darabra kifejlesztették, és minden egyes részletet gondosan leteszteltek. Azután összeállították a rendszert, majd a kombinált rendszert is gondosan megvizsgálták – mindezt egy mérnökcsoport végezte. A kész rendszert átadták a mérnökök másik csoportjának, akiknek az volt a feladatuk, hogy úgy járjanak el, mintha a leszállított termék megvásárlói lennének, és lényegében mindent meg kellett tenniük, hogy a rendszert elrontsák. Amikor a második csoportnak ez nem sikerült, kétségtelenül bizonyosak lehettek abban, hogy a rendszer megbízható. Mindez teljes mértékben a NASA-n belül zajlott.
    A mi elképzelésünk szerint szükségünk van egyfajta versenyre, vagyis egymással „szemben álló” csoportokra. A kísérletezésre ugyanis szükség van. Nem lenne helyes gondolat bármely iparágban létrehozni egy monolitikus állami monopóliumot, ha ezt értelmes módon el lehet kerülni. Ámde, ahogyan az űrutazási program példája mutatja, ehhez nincs szükség önálló vállalatok közötti profitorientált versenyre.
    Vegyünk egy aktuális példát. Napjainkban a Linux számítógépes rendszer működtetői között verseny folyik a GNOME- és a KDE-projekt között egy felhasználóbarát munkafelület elkészítése érdekében. Nem alapjában kereskedelmi versengés ez, hanem nagyobbrészt technikai, az ismertetőjelekért, a felhasználóbarát jellegért, a gyorsaságért és a felhasználóknál aratott sikerért. A terméket ingyen leszedhetik az Internetről. Közben a GNOME éppúgy, mint a KDE egyre inkább közös „desktop”-standardokat használtak – az XDG. néven ismerteket, amelyek a felhasználóknak könnyebbé tették, hogy ide-oda váltsanak az egyik rendszerről a másikra, és megosszák az információkat a kettő között.
    Erre a fajta versengésre támaszkodnánk a szocialista gazdaságban.
    
    SZALAI MIKLÓS FORDÍTÁSA




Külvárosi részlet. (1929)

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Hazugságok és szemenszedett
marhaságok
   
Az 1990-es magyar demokrácia legfeltűnőbb sajátosságai közé tartozik az infláció. Ez a vívmány már 2008-ban oda fejlődött, hogy a villany- és gázszámlákon kifizethetetlenül magas összegek jelentek meg, idén pedig a svájci frankban felvett hitelek a forint árfolyamának zuhanása miatt – így mondják a rádióban – „bedőltek”.
    Elővettem hát a hazai felsőoktatásban tanított pénzügytanokat. Az alábbiakban idézőjelbe tett szövegek szó szerinti átvételek, de nem tüntettem fel szerzőjüket, mert nem egyéni álláspontokat tükröznek, hanem – ennek is utánanéztem – a közgazdaságtudományban olyan jelleggel uralkodó nézeteket, ahogyan a katolikus vallás szerint Szűz Mária méhében Jézus szeplőtelenül fogant. Szóval, a hallgatóknak arra a vizsgakérdésre, hogy mi az infláció, azt kell válaszolniuk, hogy „az áruk és szolgáltatások általános árszínvonalának folyamatos és tartós emelkedése”. Jómagam viszont rögtön megbuktatnám azokat a nagy tekintélyű professzorokat, akik ezt a feleletet jelessel jutalmazzák, méghozzá két okból:
    a.) egyrészt ugyanis a javakért fizetendő ár nem olyasféle természeti jelenség, mint a tenger dagálya vagy a hőmérséklet tavaszi emelkedése. Az árak nem „emelkednek”, hanem ezeket mindig valakik – nevezetesen az árdrágítók – emelik;
    b.) másrészt pedig még az árszínvonal tartós emelése sem okoz soha semmiféle inflációt, ha a bérszínvonal ugyanilyen mértékű emelésével párosul. Ez ugyanis csupán azt fogja jelenteni, hogy amiért eddig X összeget adtak, azért most – mondjuk – 1000 X jár, azaz ezerszer annyi pénzmennyiséget forgalmaznak, de a társadalmi cserearányok jottányit sem változnak.
    Az ilyen ködösítésekkel szemben (saját zsebünkön tapasztaljuk ezt napról napra) az infláció azt jelenti, hogy az árszínvonal emelésével szemben a bérek változatlanok maradnak, azaz a közép- és alávetett osztályok munkavállalói a munkaerejükért kapott pénzből egyre csökkenő mennyiségű javakat tudnak venni, az árdrágítók a társadalmi cserearányokat az ő hátrányukra változtatják.
    Ha ezt a tényt figyelembe vesszük, bármilyen óriási ötlet, nyilvánvalóan átlátszó hazugság a ma uralkodó közgazdasági elméleteknek az az állítása is, hogy a kapitalizmusban az infláció „általános szintű oka egyrészt a nominális pénzösszeg (pénzjövedelem) túlzott növekedése, másrészt az újratermelés belső arányainak a keresleti szerkezettől való eltérése”. Ha ezt a halandzsaszöveget magyarra fordítjuk, azt jelenti, hogy infláció mindig úgy keletkezik, hogy a közép- és alávetett osztályok munkavállalói túlságosan magas fizetést kapnak. Ennek két oka lehet. Az egyik az, hogy a piaci árukészletek normális mennyiségét, mint kínálatot messze meghaladja az abnormálisan túlfizetett munkavállalók pénzköltési mohósága által keltett piaci kereslet (ahol is meg szokás említeni, hogy bezzeg, ha bankbetétbe raknák a pénzüket, nem okoznának ilyen katasztrófákat). A másik fő ok az is lehet, hogy a termelés csökken, és ezért nincsen elegendő árukínálat a kereslethez képest.
    E hazugság menten lelepleződik, ha azt firtatjuk: ugyan miért fizetnék túl a munkaadók az alkalmazottaikat? Mindenki tudja, hogy a kapitalizmus nem munkaerőhiánnyal, hanem munkanélküliséggel küszködik. Ahhoz pedig a legbutább tőkésnek is elég esze van, hogy ha az emberek sorban állnak a munkahelyekért, akkor azokat vegye fel, akik a legkevesebb bérrel is beérik. És miért csökken a termelés a kereslet növekedése esetén? Amikor ugyanígy azt is tudja mindenki, hogy a kapitalizmus a túltermelési válságokba szokott belerokkanni, és olyan még sose fordult elő, hogy ennek a rendszernek a kereslet növekedése okozott volna gondot. Egyedül a radikálisan jobboldali liberális kormányzatok tesznek úgy, mintha elhinnék ezt a túlfizetettségi elméletet, s ebből logikus következtetésként jutnak oda, hogy amikor a munkáltatók – leginkább a transznacionális mamutcégek – az alkotmányt semmibe véve kitiltják a szakszervezeteket a munkahelyekről, a nemzetgazdaság érdekeit szem előtt tartva a legjobb, ha hatóságaik süketeknek és vakoknak tettetik magukat.
    A közgazdászok körében igen elterjedt, ökonometriai képletekkel és más bűvészmutatványokkal megtámogatott propagandaszólam, hogy a kiegyensúlyozott (minden termékben egyforma) és lassú, kiszámítható ütemben felfelé kúszó infláció jót tesz a termelésnek és még a munkanélküliséget is csökkenti. A kis mértékű áremeléseket – úgymond – „rugalmasan” tudják követni a munkavállalók és a munkaadók, sőt, a vállalkozókat a magasabb ár többlettermelésre ösztönzi, amihez növelniük kell alkalmazottaik számát. A termelés fokozása így túlkínálathoz vezethet, és ennek következtében csökkenhetnek az árak.
    Annyi ebből igaz, hogy az alacsony infláció elviselhetőbb, mint a váratlanul ránk szakadó és óriási „hiperinfláció”, hiszen a cigány szamara is csak akkor döglött meg, amikor „rugalmasan követve” az ételhiányt, már majdnem teljesen leszokott az evésről. Még az is igaz, hogy a változatlan bérek és a felfelé kúszó árak a termelés fokozására indíthatják a tőkéseket, hogy az infláció következtében bezsebelt hasznukat tovább növeljék.
    Ezekhez az epikai hitelt növelő részigazságokhoz két hazugság kapcsolódik:
    a.) jelentős túlkínálat nemigen fog keletkezni, mert az eladhatatlan áruk menynyiségét viszont a tőkések követik igen „rugalmasan”, és munkavállalóikat szélnek eresztve menten bezárják üzemeiket, ha a kereslet csökken;
    b.) ilyesformán pedig az inflációt megszüntető árcsökkenés se következik be, annál is kevésbé, hiszen az inflációt azért gerjesztették, hogy az árak gyorsabban növekedjenek, mint a bérek.
    A legfontosabb azt tudnunk, hogy a szélsőjobboldali liberalizmus hatalomra jutása óta a kúszó inflációt a legfejlettebb kapitalista országokban is állandóvá tették, s így a „legstabilabb” valuták vásárlóértékét is évről évre csökkentik. A Nemzetközi Valutaalap kimutatása szerint 1970 és 2005 között az árakat az Egyesült Államokban ötszörösére, Japánban háromszorosára s még Svájcban is 2,8-szorosára emelték. Amikor a kormányok nyíltan meghirdetik, milyen „tervezett inflációt”, „inflációs célt” alapul véve fogadtatják el a parlamentekkel költségvetéseiket,  az országgyűlési képviselők valójában arról szavaznak, milyen mértékben kell választóiknak szép lassan, lefelé kúsztatottan tovább szegényedniük.
    Számunkra, normális emberek számára a stabilitás azt jelenti, hogy valami állandó, szilárd, és ennek megfelelően az árstabilitás azzal egyenlő, hogy az árak nem változnak. A közgazdászok is használják ezt a kifejezést, sőt, azt is mondják, hogy „az árstabilitás állapota a modern társadalomban vonzó célpont, ezért elérésére a gazdaságpolitika, azon belül a pénzügypolitika részeként a monetáris politika törekszik”. Ám ehhez gyorsan hozzáteszik, hogy „ami viszont már nem egyértelmű, milyen gyorsan, mely eszközök segítségével lehet az ideális szintet elérni és tartósan fenntartani”. Ez a kiegészítés nagyon lényeges, hiszen ha egyszer a kormányzatok kiszámítottan megtervezett „inflációs célokat” tűznek ki maguk elé, akkor bizony, hogy „nem egyértelmű”, miként lehetne ezzel egyidejűleg az árstabilitás vonzó célpontját is elérni, meg tartósan fenntartani. Hacsak nem abban bíznak, hogy a kúszó infláció végül valóban megszünteti önmagát, s ezért törekszenek arra, hogy e cél érdekében igencsak tartósan – mint említettem, több mint harmincöt esztendeje – folyamatosan gerjesszék ezt az önmegszüntető folyamatot. Végtére ez a gondolati modell vezette Sztálint is, amikor leszögezte, hogy a diktatúra megszűnéséhez vezető úton az osztályharcnak egyre fokozódnia kell.
    Kapkodhatjuk viszont a fejünket amikor az is kiderül, hogy az árstabilitás nem azt jelenti, hogy „az összes áru és szolgáltatás ára, így a fogyasztói árszínvonal tartósan állandó”, mert el kell fogadnunk ennek „lehetetlen voltát egy működő piacgazdaságban”. Tehát „az árstabilitás fogyasztói árszínvonal emelkedést jelent, amelynek alsó sávhatára nagyobb, mint nulla, a felső határa pedig megállapodáson alapulhat”. Azaz: az árstabilitás azt jelenti, hogy valamiféle inflációnak mindenképp lennie kell, s ha valakik abban állapodnak meg, hogy az árstabilitás felső határa a hiperinfláció, akkor az akár úgy is lehet. Hát, erre már igazán nem lehet mást mondani, mint azt, hogy szemenszedett marhaság.
    Az infláció ellentéte a defláció, az általános árcsökkenés. Ezt a közgazdászok „az árszínvonal negatív változásának”, káros vagy „nem kívánatos” jelenségnek értékelik, mondván, hogy „a termelés szűkítésére és a pénzmegtakarítás bővítésére ösztönöz”. Ez az érv ugyanolyan nyilvánvalóan légbőlkapott, mint az eddigiek. Ha az árak csökkennek és a munkavállalók bérként kézhez kapott pénzének vásárlóértéke nő, akkor a kereslet nő, és ez éppenséggel a kínálat bővítését, a termelés továbbfejlesztését ösztönzi. A „pénzmegtakarítás bővítése”, azaz a bankók bankba rakása akkor következnék be, ha a munkavállalók mindegyike már olyan dúsgazdag lenne, hogy nem tudna mit kezdeni a pénzével, s ettől – mint tudjuk – igencsak messze állunk.
    A defláció, ha világjelenség lenne, a normális gazdasági fejlődés természetes következménye lenne. Ha ugyanis az új technikák bevezetése csökkenti a termelési költségeket, akkor az ép ésszel gondolkodó tőkések nem vágnák zsebre ezt a profitkülönbséget, hanem az árak csökkentésével növelnék az áruik iránt mutatkozó keresletet. Ellenkező esetben – mint köztudott – túltermelési válságba taszítják a társadalmat.
    Ha az infláció az árdrágítással és a bérek befagyasztásával a társadalmi cserearányokat a közép- és alávetett osztályok munkavállalóinak hátrányára változtatja, akkor ez nyilvánvalóan a nagytőke egyik kizsákmányolási eszköze. Igen leleményes, hiszen ehhez nem kell társadalmi felháborodást kirobbantó, mindenre kiterjedő árdrágítással fellépni. Elegendő pl. az energiaszolgáltatás némi „árkiigazítása”, melyre hivatkozva minden „vállalkozó”, aki energiát használ – és ki nem használ? – szép sorban szintén megemelheti a maga árait. Kivéve persze a munkavállalókat, akik nem hivatkozhatnak arra, hogy a munkaerejük újratermelési költségeit az energiaárakhoz kell igazítaniuk (holott erre hivatkozniuk kellene).
    A kormányzatok is társtettesei ennek a társadalmi bűnténynek, hiszen így maguk is jelentős haszonra tesznek szert. Két kézzel tömhetik a még nagyobb vásárlóértékű pénzt politikusaik és az őket támogató elitek zsebébe, s ha kiürül az államkassza, beindíttatják a nyomdagépeket, és annyi bankót csinálnak maguknak, amennyire szükségük van. Amikorra ennek nyomán továbblódul a „tervezett infláció”, a nemzeti vagyonnak már olyan számottevő részét felvásárolták, vagy akkora szilárd valutatartalékokat halmoztak fel külföldi bankokban, hogy ebből anyagi káruk nem származik. A gond csak az, hogy az ilyen megoldások hiperinflációs katasztrófához vezetnek, s azok megingathatják hatalmukat.
    Két biztonságosabb módszerhez is folyamodhatnak. Az egyik, hogy az állam nevében polgáraiktól (pl. államkötvények, kincstárjegyek formájában) hatalmas belső hiteleket vesznek fel, s a kúszó inflációban leértékeltetett pénzzel könnyű megszabadulni ettől az adósságtól. A másik az, hogy amikor a pénz elértéktelenedik, folyó költségeik fedezésére az embereknek is nagyobb összegeket kell tartalékolniuk, és így a bankjegyek iránti kereslet megnő. A pénzkibocsátás privilégiumával és az ebből húzott haszon kisajátításának jogával („seigniorage”) felruházott kormányzat pedig ebből is akkora bevételre tesz szert, mintha egyfajta vagyonadót – pénztartási adót – vetne ki polgáraira, s ezért e bevételeit a szakirodalomban „inflációs adónak” nevezik. Ami, minthogy mégsem adó, parlamenti ellenőrzés nélkül vándorol a zsebébe.
    A fentiek fényében maradéktalanul egyetérthetünk hát Pikler J. Gyulának, a magyar jogelmélet legkiemelkedőbb képviselőjének nem akárhol, hanem 1922-ben a Nyugatban publikált, az inflációra vonatkozó megállapításával: „amit álpénzzel – éppen úgy, mint minden más immorális kormányzati intézkedéssel – végeredményképpen létre lehet hozni, az a gazdasági bajoknak csak a fokozása és valódi, de mindig hamis irányban és mindig ártatlanok ellen forduló vak és vad dühe […] erkölcsileg vagy értelmileg legalsó embereknek és rétegeknek. E minden poklok kapujának […] nyitó kulcsát képezi a kormányzatnak minden erkölcstelen rendszere vagy intézkedése, és ezek egyike az álpénznek kormányzati kibocsátása, a rossz kormányzatok életének meghosszabbítására szolgáló kormányzati pénzhamisítás”.
    A zseniális közgazdász, legjobb barátaim egyike, akivel – míg élt – egyfolytában veszekedtünk, Liska Tibor már a rendszerváltáskor, 1990-ben leszögezte, hogy a közgazdaságtan „nem tudomány, hanem mindmáig a legreakciósabb hittan”. Akkoriban úgy véltem, hogy mint oly gyakran, ebben is túloz. Nos, neki volt igaza. S a világválság, mely a nyakunkba szakadt, igencsak nyilvánvalóvá teheti, hogy a társadalmakat nem lehet reakciós hittanok szemenszedett marhaságaival működtetni.

OLVASÓLÁMPA
   
KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Éter és étel
   
Két könyvről
   
Essék szó először egy magánkiadásban megjelent, ezért gyakorlatilag hozzáférhetetlen, ám fontos könyvről, hogy legalább az ismertetés szintjén olvasóink tudomást szerezzenek róla. A szerzőt háromnegyed évszázada jól ismerem, máig barátom – és micsoda háromnegyed évszázad volt ez! Ami a ma már nyugdíjas szegedi professzor, dr. Ormos Jenő könyvéből is kiderül (Visszaemlékezések). Bemutat egy – sajnos – nem tipikus hódmezővásárhelyi orvoscsaládot s leírja, amit családtagként, majd diákként, egyetemi emberként tapasztalt. Szó van apróságokról: milyen volt a cselédséghez való viszony (jó!), milyen volt a mosás, hogy jelent meg az ötvenes években a mosógép, és így tovább. Milyen volt az otthoni könyvtár (mintaszerű), hogyan hatott rá a Modern költők című, 1910-es évekbeli válogatás, majd a református gimnázium viszonylag liberális szelleme, a kiváló pedagógus, Szathmáry Lajos vezette cserkészcsapattal, a tanulmányi kirándulásokkal, a németországi diákcsere akcióval, melynek során óhatatlanul hatott rájuk a magasabb életszínvonal és a motorizáció. Mely utóbbival itt is kísérleteztek: leírja, milyen volt a húszas években az autózás: rengeteg defekt, városok szélén mindenütt külön vámfizetés; makadámutak, a gépkocsitól megvaduló lovak stb. De a család – egyáltalán nem tipikus – utazási kedve, vagy a Természettudományi Közlöny járatása. A város (és egész ország) közegészségügye: a gyakori tetanusz, mindennapos tbc, melynek megfékezése a felszabadulás (hadd nevezzem így) után történelmi eredmény volt. Egyetlen mondat arról, hogy a szerző orvos édesapja elsőként próbálta ki Vásárhelyen a diftéria elleni aktív immunizálást.
    Szó esik a középosztály „úri” divatjairól, pl. a „lovagias ügyekről” (párbaj kötelezettség), az általános fasizálódásról, mely tekintetében a különben tipikus értelmiségi család végig mentes maradt. Bemutatja egy páratlanul tehetséges évfolyamtársát (Szalay Elemér), aki egyetemi karrier helyett a falusi orvoslást választja, de tragikus hirtelenséggel meghalt. Szó van arról, hogy 1944 októberében Hódmezővásárhely csaknem teljes értelmisége az orvosokat sem kivéve, elmenekült a városból – otthagyva csapot-papot. Ez éppoly tipikus értelmiségi reakció volt, mint az „emberevő cigányokról” szóló híresztelés, melynek persze nem adtak hitelt, de jellemző volt a korra s közvéleményre.
    Az egyetem s az orvostudományi gyakorlat. Nyoma sem volt a mai aneszteziológiának – klóretillel altattak s az alvást éterrel tartották fenn. De volt egyetemi politizálás – ki nem állhatták a „balos” Levendel Lászlót, nem is sejtve, hogy később a tbc elleni harc – és művészetpártolás – kiemelkedő egyénisége lehetett…
    No és – az alkalmilag a megismert s megcsodált hegyvidékek, de a mindig szeretett alföldi táj, a lágyan simogató Tiszával, amelyben oly jókat lehetett úszni (noha partra érve megrohantak a szúnyogok). Az első külföldi utak – csere révén Angliába! –, ami eleve világnézeti meghatározója volt a szerzőnek (is). De viszonylagos liberalizmus itthon is az angol eredetű cserkészeten belül – ami Vásárhelyen határozottan baloldali jellegű lehetett. Megannyi élmény s emlék – az elemi iskolába mezítláb járó kisdiákoktól a tanulmányi versenyekig (melyek országos földrajzi győztese lett s erről szinte szót sem ejt), Németországba került hölgyismerősről. „Nyelvészet, irodalom terén értékes munkásságot fejt ki, mindez azonban elenyésző amellett, amire kimagasló tehetsége képessé tenné. Ez az asszonyok sorsa.” (Ott is, itt is.) és így tovább – az időnként megjelenő cirkuszok látnivalóitól, a mozin keresztül, a kirándulásokig, csaknem 300 oldal emlékidézéssel…
    Sok szó esik nevelésről, neveltetésről. És ez a tárgya teljes egészében egy másik könyvnek, mely a Leletmentés Somogyországban címet viseli, de sokkal többről van benne szó. Népművelés… Ismeretterjesztés? Erre sincs most pénz s állítólag igény sem. Csak az „önművelés” a járható út. De akik egész életüket az ilyen, igazán emberi s demokratikus, mindenkire kiterjesztő és ható általános, iskolán kívüli oktatásra szánták, akkor is halhatatlanok, ha munkájukat senki sem folytatja. Közéjük tartozott a győri származású, de személyiségét Somogyban, majd Budapesten kiteljesítő Draveczky Balázs, aki az ősi világot felkutató, feltáró s értelmező régészből a vendéglátás, étkezés szakértőjévé és muzeológussá lett, közben folyvást írt, csinos, de jelentéktelen verseket éppúgy, mint „népszerű” cikkeket, sőt tudományos publikációkat.
    Nemrég megjelent cikkgyűjteménye épp pályájának első szakaszát, főként régészeti tevékenységével kapcsolatos írásait közli, melyek mindig „népszerűen” ismereteket terjesztenek, s máig aktuálisak. Mert Somogy már őseink bejövetele óta külön „ország” a változó nagyságú területű Magyarországon belül. Draveczky cikkeiben visszamegy az őskorig s eljut a huszadik század múltat értékelő s értelmező irodalmáig, a többfelé tekintő, de mindig mélyenjáró Móra Ferencig, aki tán jelentősebb ismeretterjesztő, mint szépíró, hiszen legnevezetesebb regényében, az Aranykoporsóban a Krisztus utáni időszak embereinek életét ábrázolja. Őt követi Draveczky is, aki nemcsak bemutat, de bírál is, sajna utóbbit név nélkül; így nem tudjuk meg, ki volt az a kaposvári polgármester, aki a régi vár maradványait lebontatta, hogy helyet csináljon egy gabonaraktárnak, mintha nem lett volna-lenne hely az egész országban, Kaposvárott is… És eloszlat tévedéseket, még az általános tudatban rögzülteket is, mint a Balaton szigetéből kiemelkedő sosem létezett Csillagvárét, vagy különféle alagutakét. De ami létezett, azt évezredekre visszamenőleg ismerteti, mindig nemcsak a leletekre tekintve, hanem a hajdanvolt emberek mindennapjainak bemutatásával, az őskori életről szóló, szinte klasszikus összefoglalástól, a rézkori háztól, a Kaposvár legrégibb településéről szóló cikktől a reformkori Somogyig, a megyének nemcsak régészeti, hanem népköltési s irodalmi emlékeiig. Somogy múltjáról s ezen keresztül a régi Magyarországról könyvtárnyi tudnivalót ismerünk meg Draveczky kötetéből, különös tekintettel arra, aminek specialistájává lett: a hajdani konyhák, főzés, ízek felidézéséig. („Balázs Mester” Alapítvány)