TANDORI DEZSŐ

Egy József Attila-emlékvers

Nem éhenhalni csak akkor lehet,
ha saját ennivaló van.
Érintkezni csak akkor lehet,
ha közös tennivaló van.

álomkeresők

talán egy álom,
talán egy graffitivel díszített metróalagútban
elhalkuló rabbi-ének,
egy vacsora az empire state building
égi teraszán, miközben benny goodman játszik
a carnegie hall besötétített színpadán,
talán az utolsó tangó párizsban,
marlon brando és bertolucci véget nem érő sakkpartija,
egy használaton kívüli raktárépületben,
talán a tamás bátya-arcú louis armstrong amint
a wordl trade center romjai között keresi
éppen elveszett hangszerét,
talán egy karnevál a 62. utca sarkán,
hol édes-bús szemű lányok álmodják maguknak a holdat,
hajukat óriás ventillátorok borzolják,
talán egy ruhájától megfosztott csavargó,
aki edgar allan poe verssorait dadogja a bitang szélnek,
s akinek elárvult szívét marijuanas cigaretta erősíti bátorrá,
s aki a fénymadaraktól várja a megváltást,
talán bartók béla,
a fájdalom-gyökerű, emlékeiben élő,
bodzafa-vékony ujjú bartók béla,
ahogy ott áll magába roskadtan a novemberi esőben
az east 57th street egyik piszkosszürke házfalának dőlve,
akár a megszeppent gyermek,
talán szilágyi domokos kőpor-törmelékes haja,
kondor béla rajzolta alakja nekifeszül a vasbeton roncsolta
időnek, akárcsak prométheusz háta a sziklafalnak,
talán egy levegőt markoló kéz,
mint a kései rózsa megfagyott levele,
egy apa üvöltése,
talán illyés gyula léptei párizsban,
van gogh éppen a hajnalt festi a pont neuf
egyik pillérén ülve,
kakasok úsznak az égen,
elmetszett szívbillentyűjükből vér csurog,
mint az óarany bor,
talán egy szőlőlugas,
tihany egyik utcája, ahonnan énekszó hallik,
s egy rég elfeledett patkolókovács veri az ütemet,
haza a magasban,
talán egy csendes hóesés ebben a szívzuhogásos időben,
egy szürrealista festmény a fűtetlen szoba ablaküvegén,
egy kabát szárnya alá rejtett kőtábla,
talán kínszenvedés-gyötrelem arcunk,
mikor szétrobbannak a virágok szirmai,
gaudí kőcsipkés arca spanyolország ág-könnyű kéményei felett,
talán bulgakov, a moszkvai hetes villamos megállójában,
a végtelenbe vesző sínpárok mellett,
mikor lángoló hajú férfiak írják feljegyzéseiket
az őrültek házából,
jézust kiáltanak, némelyek barrabást,
mikor a kartonpapír-díszletek a tűz martalékává válnak,
s csak poncius mester mosolyog a súgólyuk árnyékában,
majd beleharap egy félbevágott almába,
talán gérald, szájában az elmaradhatatlan cigarettával,
szemben a vörösen hömpölygő folyóval,
háttal a halott napnak,
barna kofferjével lassan átballag a holnapba,
talpa alatt aprót csikordul a kavics,
mozdulatai szétfolynak,
elvesznek az idő mindent felemésztő alagútjában,
elvesznek az emlékezet boncasztalán,
magába szippantja a hold,
talán sára, egy útmenti mcdonald’s vagy motel
üres parkolójában,
egy átmulatott gin-tonicos éjszaka után,
valahol big sur és a szilánkosra tört hajnalok között,
az ég, akár a szétrepedezett tükör,
önmaga mása,
ebben a betonfalak és szögesdrótok kreálta világban,
mikor rivall a magányos lélek,
mikor a szilvafa lombján átszűrődő fény betűket rajzol
a tűzfalra,
mikor a homlokon túli csendet megtöri a pillanat,
megtöri az áhitott dallam:
isten játszik az angyallal –



Süveges önarckép (1922)





A világ rendje (1930)

NEMES LÁSZLÓ

   
Kinek szurkoljunk?
   
Amikor Kósa Péter, az öreg író kivette postarekeszéből a világoskék légiposta borítékot és a félhomályos lépcsőházban, csálén feltett olvasószemüvegén át kibogarászta a feladó nevét és címét, azt se tudta, ki lehet az a  Paolói-i Veronica de Melo. Fenn, a lakásában bontotta csak ki a lila tintával, angolul írt levelet. „… én a Marosi Vera vagyok… bocsánat, de magyarul nehezen és nagyon rosszul tudnék csak írni… anyu (ezt a szót az angol mother vagy mammy helyett mégis magyarul írta) három héttel ezelőtt meghalt Miamiban… a temetésre Louis is hazarepült Hongkongból… A te címedet az anyu noteszában találtam meg… én terád nagyon jól emlékszem…”
    Marosiné, vagyis Darabont Edit doktornő Kósa Péter feleségének, Julinak volt azokban a háború utáni években a legjobb barátnője. Évfolyamtársak voltak az egyetemen, 1945-ben, utolsó éves orvostan-hallgatónő korukban a tanulás mellett buzgón takarították a romokat, az új, demokratikus ifjúsági mozgalomban mindketten lelkesen szerveztek, agitáltak: újjá kell építeni ezt a lerombolt, meg kell gyógyítani ezt a nem csak testileg, de lelkileg is tönkretett, megnyomorított, oly régen félrevezetett országot! Abban a fáradhatatlanul nyüzsgő, tettre kész szervezetben ismerte meg és szerette meg a csaknem hét esztendei távollét után boldogan hazatért Kósa Péter Horváth Julit, Darabont Edit pedig a mindig mosolygó, jóképű, atléta termetű Marosi Lajost. Alig egy év múltán, csaknem egyidőben került sor mindkét pár puritán nézetének annyira megfelelő, szerény esküvőjére: Marosiék a kilencedik, Kósáék a nyolcadik kerületi Elöljáróság szürke hivatali helyiségében kötöttek házasságot. Lajos nem sokat beszélt a munkájáról – a minisztérium, a belügy, ahol dolgozom – mondta, de azt is csak nagyritkán –, ma az osztályharc legfontosabb frontszakasza. – Ezt a katonás megfogalmazást támasztotta alá az is, hogy a Kósa Péterék néha egyenruhában is látták a barátjukat. Mi tagadás, remekül állt rajta a tiszti uniformis.
    Hamarosan megszületett Marosi Lajosék fia, Lali, és alig egy évre rá a kislány, Vera. – Persze, nem olyan időket élünk, hogy ez meggátolhasson minket a munkánk végzésében, mert a társadalom… – mondta Lajos, és csak a pezsgőspalack dugójának pukkanása akadályozta meg a mondat befejezését. Kósa Péterék köszöntötték fel a barátaikat a második gyermekük megszületésének örömére azzal a szerencsésen beszerzett szovjet pezsgővel. Marosiék addigra már az újonnan kiutalt két- és félszobás lakásukban laktak Budán, az akkoriban gúnyosan Káderdűlőnek mondott Pasaréti úton. A házigazda, otthon – persze civilben – a vacsora előtt a szekrényből eredeti skót whiskyt vett elő és Kósa Péter ámuló pillantására, nevetve mondta: – Egy kis szocialista összeköttetés… – Majd azt is hozzátette: – Van azért valami jó is abban az imperializmusban! – Az asztalon, az új pecsenyéstál mellett egy üvegben magyar bor volt. Badacsonyi.
    Érdekes, gondolta az öreg Kósa Péter, hogy erre most milyen pontosan emlékszem. Meg a két régi barátnő arcára is, amint összebújva, hol komolyan, hol meg nevetgélve beszélgetnek – talán az orvosi munkájukról, talán a házaséletük titkairól. Csinos fiatalasszony volt az ő sötét hajú felesége, Juli is, komolysága még valami többlet bájt is adott az arcának, de az aranyszőke, két gyermekének születése után is bámulatosan karcsú, többet mosolygó Edit talán még szebb volt. A már több éve özvegyen élő Kósa Péter pontosan emlékezett Marosiék pasaréti lakásának szinte minden zugára is, hiszen annak idején ők, a bánatukra gyerektelenül maradt pár, oly sok időt töltöttek ott, a barátaiknál. Megbeszélték a világ- és a hazai politikának a legújabb fejleményeit, ő maga, Péter, ott olvasta fel barátainak az éppen készülő első regénye frissen megírt fejezeteit. Lemezjátszójuk is volt már Marosiéknak, a gyorsan serdülő szép kislány, Verácska boldogan – és nem is ügyetlenül – táncra perdült akár Beethoven vagy Verdi, akár Zerkovitz vagy Horváth Jenő zenéjének dallamára. Az egy évvel idősebb Lali pedig, aki a futballért rajongott, kipirult arccal ült a másik szobában – otthon is a kék, kisdobos nyakkendőjével a nyakán – a rádió előtt, úgy hallgatta a labdarúgó mérkőzések közvetítését.
    Ott, abban a pasaréti lakásban mondta el nekik egyszer Edit, hevesen magyarázkodva, hogy a roppant fontos, semmiképpen el nem hagyható társadalmi munkája és a két gyerek nevelése mellett a mindennapi gyógyító munka, a sok beteg otthoni kezelése, a látogatásuk hóban, fagyban, kánikulában, olyan megterhelő, hogy Lajossal egyetértésben úgy döntött, ezentúl – és ebben, mint mondta „Lajosom” is segíti – inkább a minisztériumban… – Hiszen – folytatta, mintegy mentegetőzve – az egészségügy jobb megszervezése, irányítása talán még fontosabb is…
    
    Az idő tájt derült fény a már korábban is sejtett, de addig nyíltan soha be nem vallott bűnökre, a hamis vádak alapján, színjátékszerűen megrendezett tárgyalásokon hozott halálos ítéletek megbocsáthatatlan gazságára, ártatlan férfiak és nők tömegének bebörtönzésére, megkínzására, meggyilkolására, a hibásan vezetett gazdaság megroppanására – de felvillant valami újabb fény is: lehetne talán okosabban, igazságosabban, emberségesebben – ahogy akkoriban mondták – építeni a szocializmust. – Van miért lelkesedni megint – mondta Juli, és Kósáék boldogan jártak újra gyűlésekre, megbeszélésekre, ahol mások voltak, újak voltak, azoknak a régi, szép, igaz céloknak megfelelők voltak újra a jelszavak: szabadság, egyenlőség, sajtószabadság…
    Egy újabb este, egy nyári, feledhetetlen este Marosiéknál. – Holnap este gyertek át hozzánk – mondta a telefonba Edit, és nyomatékul még azt is hozzátette: –, de feltétlenül! – Majd, néhány perc múltán Lajos is felhívta Kósáékat: – Nyolc órakor! Fontos. Nagyon fontos!
    Amikor a Pasaréti úton leszálltak a buszról, megcsapta őket a hegyek felől áradó friss levegő. Edit új ruhában, frissen fodrászolva, a szokottnál is hevesebben ölelte meg és csókolta arcon őket, jobbról is meg balról is, Lajos ingujjban volt és bemutatta nekik az addig szótlanul a sarokba húzódott magas, szikár, egyenruhás vendéget – ha ugyan jól értették a gyorsan mondott nevét, Újréti ezredest.
    – Marosi barátomtól sok szépet hallottam az elvtársakról – mondta, és Kósa Péterhez fordulva hozzátette: –, és elolvastam az új regényét is. – Száraz hangjából nem lehetett kivenni, hogy elismerőn vagy rosszallón, netán fenyegetőn mondta-e. De mindenesetre mosolygott, valamennyire. Edit kávét, süteményt tett az asztalra, Marosi Lajos az akkoriban oly népszerű cseresznyepálinkából töltött mindnyájuknak. Aztán a beszélgetés mind kínosabbra fordult. – Csak a ti érdeketekben… – mondta Lajos. – Hiszen észre kellett volna vennetek, tudnotok kellene, ugye, hogy miféle társaság, milyen elemek azok, akikkel ti mostanában… és hová vezet az a felelőtlen… – az ezredes pedig hozzátette: –, demagóg beszéd.
    – Neked különösen vigyáznod kellene – nézett Kósa Péterre az a régi jó barátja –, neked, aki egyszer, ugye, már éppen hogy megúsztad…
    – Hiszen, mint tudjuk – folytatta Újréti ezredes –, Kósa elvtárs évekig nyugaton… és ott is a hadseregben…
    – Én a háborúban a nácik, a fasiszták ellen akartam harcolni – csattant fel az író hangja.
    – Na persze, persze… tudjuk… – csitította Marosi Lajos, Juli pedig megnyugtatóan tette a kezére a tenyerét.
    Mi tagadás, kínos este volt. Segítő vagy vádló, beugrató beszélgetés? Kihallgatás? Fenyegetés?
    Gyalog mentek haza, egymásba karolva, lassan a még mindig langyos éjszakában, végig a hosszú budai fasoron, a Margit hídon, a körúton, a józsefvárosi lakásukig.
    – Az én Lajosom csak segíteni akar – mondta Edit másnap telefonon Julinak. De a barátság már nem volt a régi; akadozott, lassan-lassan kimúlt.
    1956 októberében, amikor remények, indulatok, új meg új programbeszédek, ígéretek, fogadkozások, ágyútűz és fegyverropogás idején régi barátok, szerető családtagok váltak egymás ádáz ellenségeivé, hosszú szünet után egy este Marosiné, Edit felhívta Julit. Belezokogott a telefonba: – Hogy vagytok? – Aztán meg: – Ki tudja, mi lesz itt?… Mit tegyen az ember… két gyerekünk van… ki mellé… hova…? – Na! – hallatszott Lajos hangja, aztán egy kattanás és csend, minden bizonnyal Lajos vette ki a felesége kezéből és csapta le a telefont. November második hetében hallotta Juli az egyik kolleganőjétől, hogy az eltűnt Marosi Lajosék Bécsből küldték rádión a szabvány üzenetet: Szerencsésen szabad földre értünk.
    
    Mintegy két év múltán kaptak Kósa Péterék Amerikából egy New York-i postabélyegzővel pecsételt, de a feladó címe nélküli, színes, nyomtatott karácsonyi és újévi üdvözlő lapot, négy aláírással: Edit, Lajos, Lali, Vera.
    Kósáék a hetvenes évek elején jutottak ki – csodák csodája! – először Amerikába. Juli, vagyis dr. Horváth Júlia főorvosnő kapott meghívót egy New York-i orvoskongresszusra, és az útra férje, Kósa Péter is elkísérhette. Egy, a kongreszszuson résztvevő New York-i magyar orvos mondta Julinak: ismerősei, bizonyos Marosiék mondták neki, hogy Kósáék régi jó barátaik, és Marosiék boldogak lennének, ha találkozhatnának velük.
    Az East Side-i Second Avenue egészen más világ volt, mint a Central Park környéke, az elegáns szállodákkal, ahová a kongresszus vendégeit szállásolták el. De azon a szürke, sivár Második Sugárúton azért megdobbant a szívük, amikor a magyar cukrászdát, a „Paprikás Weiss” híres csemegeüzletét, az Emke kávéházat és a többi magyar üzlet cégtábláit megpillantották. Marosiék bizony nagyon megváltoztak. Lajos csaknem egészen megőszült, Edit változatlanul szőke volt, de meghízott, mintha még magasabb is lett volna, mint ahogyan Kósáék emlékeztek rá. Sírva borult Juli és Péter nyakába, ölelte, csókolta őket. A gyerekek közül csak Lali, vagyis Louis volt otthon: húsz egynéhány éves karcsú, szabvány amerikai fiatalember, farmerben, sportcipővel a lábán. Edit azt se tudta örömében, hogy a vacsora előtt mivel kínálja őket. Elég nagy volt a lakásuk, három, de lehet, hogy négy szoba; Edit szaladt, szinte röpködött nagy testével egyik szobából a másikba, nyitogatta a konyhában az óriási hűtőszekrény ajtaját. – Előbb egy drinket? – kérdezte Lajos.
    – Igazán nem panaszkodhatunk – mondta Edit –, elég jól boldogultunk ebben az Amerikában. Lajos, alig egy-két szó angol nyelvtudásával, rögtön kapott állást az eredeti villanyszerelő szakmájában. – Ő maga, úgy gondolta, amíg az orvosi diplomája honosításához szükséges nyelvi és szakmai vizsga letételéhez szükséges tudást elsajátítja, ápolónői vagy valamilyen orvosasszisztensi munkát vállal. Idővel azonban a „Lajosom” – ahogy Edit mondta – már elég jól keresett, szerényen megélhettek belőle, őt pedig fárasztotta az a kórházi, hol nappali, hol éjszakai robot, az angol nyelvvel, az angol nyelvű egyetemi, orvosi szakkönyvekkel is nehezen boldogult, abbahagyta hát az egészet, inkább a gyerekek nevelésével foglalkozott. – Itt, Amerikában – tette hozzá elmosolyodva – nem a diplomán múlik a siker. – És a hivatás? – akarta kérdezni Juli, de nem mondta ki.
    – Lajos igazán sikeres lett –, folytatta Edit. – Szinte hihetetlen érzéke van a pénzhez, a tőzsdéhez. Sok éves tanulás nélkül is lekörözi a régi brókereket. – Az mi? – kérdezte Juli. – Tőzsdeügynök – magyarázta Edit. És hozzátette: – Louis, vagyis Lali az apja tehetségét örökölte. Tavaly végzett, nem is akárhol: a Yale-en. Jövő hónapban utazik Kuala Lumpurba. Ott most óriási a konjunktúra. Lali gazdasági, üzemszervezési tanácsadó…
    A fiú szótlanul evett az asztal túloldalán, az ünnepi pezsgőt csak megkóstolta, a whiskyhez hozzá se nyúlt, sört és valamilyen kólát ivott.
    – És Vera? – kérdezte Kósa Péter.
    – Ő már nem lakik itthon – felelte Edit. – Greenwich Village-ben van gyönyörű stúdiója… – Kis lakása – tette hozzá magyarázón a férje.
    – Vera igazi, nagy karriert csinált – folytatta a felesége. – Topmodell.
    – Az mi? – kérdezte a pesti orvosnő.
    – Kurva – szólalt meg, szinte először, az ifjabb Marosi Lajos.
    – Hülye! – mordult rá az anyja. – Veronika sose hagyja magát teljesen meztelenül fotózni. A legnagyobb magazinok címlapján… És a legnagyobb dél-amerikai galéria dúsgazdag tulajdonosa fülig szerelmes belé. Csak a válóperére vár…
    Vacsora után Lajos elnézést kért: a hálószobájuk tévéjén meg kell néznie a legfrissebb tőzsdei árfolyamokat. – A Wall Streetnek állandó, külön csatornája van – tette hozzá magyarázóan. A fiatal Louis a maga szobájába vonult vissza: ő a tévéjén a kosárlabda-mérkőzésre volt kíváncsi.
    – Hát, így élünk… és öregszünk – mondta Edit. – Láttátok, a Lajosom teljesen megőszült. Éppen elhatároztuk, befesteti, másképp boldogul fekete hajjal a szakmájában a sok rámenős… ugye, így mondják? – nézett Kósáékra – fiatal bróker között.
    Amikor Lajos, kissé kipirult arccal visszajött és újra koccintott a régi barátjával, ránézett és megjegyezte: – Hát ti, odaát, még mindig ezeket az ósdi, nehéz, kitömött öltönyöket viselitek? – A felesége meg Juli lábára pillantott: – És ilyen trampli cipőket? Holnap elmegyünk a Woolworthba, ott szél van éppen…
    – Szél? – kérdezte Juli.
    – Sale. Kiárusítás – magyarázta Edit.
    – Köszönjük, de jó ez nekünk így – mondta Kósa Péter.
    – És küldd el nekünk a legújabb regényedet – kérte Edit, azaz Mrs. Marosi, amikor búcsúzóul megcsókolták egymást. – Tudod, hogy ez minket mennyire érdekel.
    – Tudom – bólintott udvariasan az ötven és valahány éves író.
    
    Mintegy újabb tíz év múltán vitte el a jó sorsuk Kósa Péteréket ismét New Yorkba. Ez idő alatt mind ritkábban váltottak levelet Marosiékkal, jószerivel csak ünnepi üdvözleteket. Azt azonban tudták, hogy Marosi Lajos egy évvel azelőtt meghalt. Edit – még mindig szőkén és kissé lefogyva – egyedül fogadta őket a Madison Avenue-i hatalmas lakásban. A portás fülkéjéből az őr csak a házitelefonon, Mrs. Marositól kapott engedély után engedte be őket az épületbe, a félhomályos, tizennegyedik vagy tizenhatodik Lajos korabeli, csipkés, koszorús bútorokkal berendezett szalonba fekete ruhás, fehér bóbitás néger szobalány hozta be az italokat és az aprósüteményeket, később, az óriási ebédlőben, a tizenhat terítékre is elég hosszú asztalnál fehér szobalány szolgálta fel az ebédet, a kristály poharak és porcelán tányérok mellett. – Herendiek – jegyezte meg Edit, rájuk kacsintva –, arany evőeszközök.
    – Szegény jó Lajosom – sóhajtott ebéd után, a kézzel festett, eredeti olasz feketekávés csészék fölött –, mennyire örülne nektek… mindig várt benneteket. Arany szíve volt.
    Azt már ebéd előtt elmondta, hogy Vera  Paolóban él, a férje, Fernando de Melo, nemcsak Brazília, de egész Dél-Amerika legnagyobb képgalériájának a tulajdonosa. – Milyen kár – nézett régi, pesti barátaira –, hogy nem két hónappal ezelőtt jöttetek ide, itt, a sarkon, a vejem New York-i nagy galériájában volt éppen a francia impresszionisták kiállítása. Persze, Veráék is itt voltak, áthozták a limuzinjukat is, a karosszériája kívül-belül Gucciéknál készült. Hogy örült volna nektek Vera!
    – És Lali? – kérdezte Kósa Péter.
    – Ő most Szingapúrban van – felelte Edit. Aztán átvezette őket – ahogy mondta – a dolgozószobájába.
    – Te dolgozol? – kérdezte Péter. Edit mintha kissé pajkosan kacsintott volna rá. – Belekontárkodom kissé a te mesterségedbe – mondta. – Könyvet írok. – A nagy, fehér íróasztalra mutatott. – Látod, én már komputeren írok! És angolul! Egy újságíró azért, persze, átfésüli a szöveget. Nem is kerül túl sokba…
    – És mit írsz? – érdeklődött Juli.
    – Az életünkről. És természetesen arról, hogyan harcoltunk Magyarországon a forradalomban, hogyan szöktünk, két gyerekkel, a ruszkik és a magyar kommunisták gépfegyvertüzében, szögesdróton, aknamezőn át a szabad világba.
    Másnap indultak haza Kósáék. – Elküldöm értetek a sofőrömet. Kivisz benneteket a Kennedy Airportra.
    – Köszönjük – mondta Kósa Péter. – Már megrendeltük a taxit.
    
    Elmúlt megint egy évtized. Kósa Péter is megőszült, Juli sokat betegeskedett. Leomlott a berlini fal, megszűnt, felbomlott a Szovjetunió, Magyarországon kezdett kialakulni, úgy-ahogy, az új rendszer. Egy őszi reggelen a telefonban kissé reszelős, kissé bizonytalan női hang. – Kósa Péter? Az író? – Aztán a folytatás: – Itt Edit. A Darabont Edit… vagyis Marosi Lajosné… azaz Rónáné…
    – Edit… te vagy? New Yorkból?
    – Igen… azaz, innen, Pestről. – És gyorsan, kissé izgatottan elmondta, hogy férjhez ment, a férje is magyar származású… – Ez most… – és kissé elnevette magát – az én európai honeymoon-om… izé… nászutam. – Kibéreltek, mondta, egy hétre egy szép, egész lakást a Váci utcában, és délután szeretettel várják Julit és Pétert.
    – Juli beteg – mondta Kósa Péter.
    Végül abban állapodtak meg, amire a fotelben ülő Juli is rábólintott, hogy Péter egyedül megy át hozzájuk, egy órára, legfeljebb másfélre.
    A csengetésre Edit nyitott ajtót, Péter nyakába borult, hevesen megcsókolta. Lefogyott, könnyű, fiatalosan kivágott, rövid selyemruha, magas sarkú cipő volt rajta, arca erősen kikészítve, meglepően hosszú szempillája sötétre festve – és az az egykor még szőke haja magasra fésülve, bodorítva, bronzvörös.
    – Ő meg a Pisti – mutatta be a férjét –, azaz Steve Róna.
    Magas, karcsú, sportos, kissé hosszú hajú szőke fiatal férfi volt az a Róna István – ahogyan ő mondta a bemutatkozáskor: Steven Róna.
    – Menj, darling, hozd be a kávét és az italt – mondta a férjének Edit.
    Péter csodálkozva nézett utána. – Hány éves? – kérdezte.
    – Negyven – közölte Edit. Aztán, látva régi barátja elképedt arcát, nevetve hozzátette: – Megengedhetem magamnak.
    Az a Róna Pisti nevű ifjú férj a kávé és az italok mellett egy nagy tálcán szendvicseket és süteményeket is hozott a szobába.
    Miközben a fiú, vagyis Edit férje, poharakat rakott eléjük az asztalra és whiskyt töltött, az egykori Darabont Edit elmondta, hogy a lánya, Vera megözvegyült, de változatlanul Brazíliában él. – A Lali fiam – közölte –, most Jakartában, holnap ki tudja, hol… – Aztán arról beszélt, hogy ő maga Miamiban vett házat. – Tengerre nézőt – mondta –, ott élünk most Pistivel, boldogan, nem abban az undok, piszkos, hideg New Yorkban. Úszunk – folytatta –, napozunk, táncolunk… Gyertek el ti is… te meg Juli… Bármikor jöhettek, van hely bőven, nagy a ház. Úszómedence, teniszpálya, szolárium, edzőterem is van. Mutasd meg, Pisti!
    Ott volt a szobában, előkészítve a vetítő is. És a falra akasztott vásznon megjelent egy nagy fehér ház, egy úszómedence, a kitárt ablakon túl a tenger… – Bármikor, Péter – mondta Edit. – Amikor akarjátok…
    Aztán lemezeket tett fel Pisti a lemezjátszóra. De az is lehet, hogy magnó szólt, Kósa Péter erre később nem is emlékezett már. Az ifjú férj felhajtotta a szőnyeget, hevesen magához szorította a feleségét. Nem is táncoltak rosszul.
    – Gyere – hívta Pétert Edit. – Hadd táncoljak most veled.
    – Sose szerettem táncolni – mondta ő.
    – Ugyan! Gyere! Nem vagy olyan öreg… – Felhúzta a székről, átkarolta, vezette, szinte hozzátapadt.
    – Elég volt! – mondta Kósa Péter.
    Szédült az utcán, nem is ment az autóbuszmegállóig, taxiba ült.
    
    Talán tíz esztendő telt el azóta, Juli régen meghalt, az öreg Kósa Péter csak nézte, forgatta a kezében azt a  Paolói-i levelet. És látta megint a régi otthonukat, és látta maga előtt Marosi Lajosék lakását is a Pasaréti úton, a kedvesen, ügyesen táncoló, szép kis Verát, nyakában a rádió előtt is kék kisdobos nyakkendőjével ülő Marosi Lalit, amint izgatottan, kipirulva hallgatja a futballmeccs közvetítését. És az is eszébe jutott Kósa Péternek, hogy amikor megkérdezte: – Kinek szurkolsz, Lali? –, Marosiék kisfia azt felelte: – Annak, aki győz.




Igásló

APATS GÁBOR*
* A Gábor Andor Alapítvány és az Ezredvég közös irodalmi pályázatának I. díjával jutalmazott szerző. A pályázatra beküldött valamennyi versét közöljük.

„Laissez-vous emporter…”

látod Lily fekete ma a hold
mikor elindultál otthonról tudtad jól hogy ez az út más lesz mint a többi
csak tekergeted az autórádió gombjait látszólag unottan de hiába
nem hallasz mást csak a
virágok sikolyát mikor fordul egyet rajtuk a kerék csak ez van most
meg birkák zaja az úr az ő
pásztoruk nem szűkölködnek semmiben látod fivér és nővér egyformán
becéz e furcsa kis
házban a kígyót majd ők adják át mely elülteti méhedben az almafát
de nem tudom szűk ma
valahogy az este és szűkek az utak képzeleted ösvényein nem tudlak követni
állj meg kicsit
hadd hajtsam szűz öledbe egyszarvú-fejem igen itt vagyok köszönöm
hogy beengedsz
kertedbe házadba hol lánytejen nevelt öregasszony mond patkánymesét
és fivér és nővér
egyformán becéz ahol a holtak a fák alá nőnek itt tanítasz meg átbújnom
az álom hurkain
anélkül hogy rám zárulna a fulladás közben csak küldözgeted jelentéseidet
rólam
telefonkábelen futnak tétova mozdulataim ahogy tested belvárosában
tévelygek te már fogoly
vagy Lily melled tejtől duzzad az öregasszonyt te is megszoptatod
és nyelved édes dallamát
meztelen gyermekek hada veszi át de te csak dalolj és zongorázz
ne törődj semmivel most
már tudom mindig a magunk nevelte állat húsa a legízletesebb
én is megszoptatlak majd
férfimellemből ne félj de addig még elcsepeg párszor a nyitott ablakon át
minden mit
megszülünk én meg csak írom sorra a verseket hátha a papír a hús


mikor hozzám beszél

hátát az égnek feszíti
kivár egy kicsit
aztán kezd el csak beszélni
mozgása elhalkul közben
a szeme most valahol
máshol jár
ép perceit elvették Tőle
öldöklése lassú
mint szűkléptű folyó
mely mégis tengerre
úsztatja habjait

én meg keresem Őt
mikor hozzám beszél
keresem házak falán
macskakő-utcák repedéseiben
és közben számat bőrömet
kimarja lassan a só
mert én iszom tengervizét


remete

itt nálunk a városban
har mincötezer remete lakik
mindegyik külön szobában
éli külön életét
az aszkézis már nem divat
a hedonizmus meg túl fárasztó
úgyhogy mindenben a középutat keresik
mértékkel esznek mértékkel álmodnak
mértékkel járnak ki vécére
és mértékkel gyilkolják szomszédaikat
akik remetebőrükből nem bújva ki
csak mértékkel halnak meg

én nem vagyok remete
én Veled élek
de Te is remete vagy


csak beszélj hozzám

elhagyom festményeim bútoraim
lépem májam ablakban virágaim
csak beszélj hozzám
hangodban zörögnek a folyók kavicsai
kezeddel etetsz iszap folyik kanál-ujjaid között
csak minden érzésemet ezerszer mossa át
nem akarom újra testedbe fűzni
végtelenített magnószalagon
hogy miért nem hogy miért nem hogy miért nem hogy miért nem
hogy miért nem
szeretsz? csak egyetlen kirakott kérdőjel
válaszod elmosódik tükröm csiszolt falán
csak beszélj hozzám nem kell semmi más
tudom nem vagy itt de biztos figyeled
hogy mi ez a zaj mögöttem travist hallgatok
talán tetszene Neked bár csak néha van benne
szenvedély amit mindenben keresel
ahogy vállamba harapsz kezed a csípőmre helyezed
térképet készítesz száddal a testemről
1:1 léptékű kell legyen hogy igazinak látsszék
csak beszélj hozzám
hangodban eső csepeg szeretek elázni
nem jöttél egyszer esős sétára mert vizsgára készültél
akkor volt az is hogy beállítottam Hozzád váratlanul
otthoni ruhádban voltál zsákruhában
szeretlek így látni megfosztva nőiességed kellékeitől
mert így is nő vagy a leggyönyörűbb
csak beszélj hozzám
hangodban ajtók nyílnak egymás után
egyre sötétebb és egyre őszintébb szobák
ez egy másik versemből van de attól még igaz
mint ahogy ez is: „így kellesz: mindennel együtt és minden nélkül”
csak beszélj hozzám
mert kell az ereimbe a vér
ülök a metrón és egyszer csak elfog a rettegés
hogy nem hallak már csak félhangos fákban
házfalakban autókban konzervdobozokban
vizeletem cseppjeiben az alföldi csempén
náthám szipogásaiban sírgödrök ásódásaiban
és mikor elfogy a város napfelkelte-készlete
én is végleg kihunyok
de addig még beszélj hozzám
21:54 van október elseje
még felhívhatnálak de nem akarom
füledbe fűzni azt a végtelenített szalagot
hogy miért nem hogy miért nem hogy miért nem hogy miért nem
hogy miért nem
szeretsz? elfutok Belőled inkább
lihegek tüdőm elfogyott
a szívemet már régóta a cipőmben hordom
csak beszélj csak beszélj hozzám
nem akarom az emtívít a szíenent az ertéelklubot
most is a lomtalanításkor végig a bajcsyn
kibelezett tévédobozok csak a képet
tartják meg az emberek nem kell a körítés nekik
csak beszélj hozzám megint
ne csak ruhám gyűrődéseiből
mikor megtalálom egy-egy elkószált hajszáladat
itt fekszem fonnyadnak szárnyaim
elittam az összes pénzemet
Te biztos óravázlatot írsz
mert holnap tanítasz megint
ujjaid a tollal játszanak
szádat összecsücsöríted úgy próbálsz
kigondolni valami eredetit
amit eddig tamási áronról még senki nem tanított
pedig úgysem érdekli a hetedik kerületi srácokat
hogy miket csinál ábel a hargitán
hótiszta hangjából elvesznek a rengeteg erdők
csak fehér lapon görget nagysúlyú betűket
mint ahogy én is ezt teszem
hogy beszélj hozzám beszélj hozzám végre
de csak végtelenített szalagom surrog kéretlenül
hogy miért nem hogy miért nem hogy miért nem hogy miért nem
hogy miért nem
szólsz? csak a szád mozog


búváriskola

szeretnék egy búváriskolát
ahol az emberek oxigént böfögnek a víz alól
és antik amforákat keresnek
de azt úgyse találnak
a medence kékes-hideg csempézett fenekén


teremtés
– és ami abból fakadt –

erdők-mezők-rétek
összessége fut át
a vonatablak
előtt
az út végén acél
villanyoszlopok a fák
Te jöttél ott
és mondtad
hogy menjek tovább
egyik lábam a másik
elé és
szaxofon szólt az
éjfélt jelezte tizenkét
harangütés
és ott állt az első ember aki még
tudta magáról hogy
ember
végbélnyílásából
virágok nőttek és
befonták ezt a hasztalan
vágyat melynek
szégyen a neve.
pontokat tettek a
mondatok végére
és nem lett többet
végtelen szóömleny a
beszéd.
megszűntek a kicsire
zárt ablakok
az ég lett csak
keretbe szorítva
vége lett az éveknek
csak egy naptár lett örök
és a villanófény.
hangszálrepedés.
molyette függönyök.
csigalépcső.
csak a tested üregeibe
kértek bebocsátást
az istenek
zongora szólt és
te engedted nekik
a pályaudvarból lett
egy otthon
és a másik a sarki bár
fiatal koldusok nincsenek
csak gyermekek és
öregek tisztára mosta
őket a szél.
mindenki undorodik
tőlük.
rozsdás acélrugókat
tesznek szájukba
és hátrafésülik hajukat
hogy legyen a kompoknak
szabad ösvény.
és mózes mondta áronnak:
menj öcsém gyújtsd
fel azt a csipkebokrot
hadd legyen végre sorsom!
és lőn.
küldetése lett és
megjelent többeknek isten
de csak vele beszélgetett
kérdezte hány óra
meg hogy hogy ityeg.
aztán visszahúzódott
burkába néha kirágta
magát de már soha
többé nem lett ugyanaz
mint azon az éjszakán.


őrangyal

csak ül mellettem a kapart festékű padon
itt ül mint egy nagy döglött madár
kövéren és szuszogva
papírzacskót vesz elő tele fényképekkel
és mutogatja hogy ez itt a felesége
ezek meg itt a gyerekei
ez meg itt a háza stb.
sok szemcsés fotópapír fekete-fehér
én a fák kérgét nézem
nem törődöm az illemmel
közelít – távolít
most érzem csak hogy egyedül vagyok
fogselymeken sikolyok függnek
zsinóron nevetések de ollóm sincsen
gyerekek labdáznak fejekkel
hozzájuk nőtt könyök- és térdvédő
törékeny a testük üvegből kisfiú kislány
nagymama is ha erre van igény
mások meg kutyákat sétáltatnak
és nők is vannak itt rövid szoknyában
cipőjük sarkán kopog az aszfalt
de ugyan kit érdekel ez a látszat-világ
mikor a fák kérgén ugyanez pereg
csak sokkal színesebben
ő meg csak ül itt mellettem
mint egy nagy döglött madár
már nem szuszog és széttépte fényképeit
zavartan szedegeti a bolyhokat szárnyáról
már nem vár tőlem semmit azt hiszem


játszótéri jegyzetek egy csütörtök délutánon

egy feketerigó száll ide mellém
ilyen közel még sohasem volt szárnycsattogás
nézem a lábak hogy tekergőznek a forró homokon
már vesszők sincsenek kimondott szavak sincsenek
isten hozott a babaházban

a másik padon
egy szép külföldi nő könyvet olvas
szívesen pihen rajta a szem
szürke rövidnadrág és fekete felső van rajta
cipő és napszemüveg
szőke a haja pirosak a csúszdák
és barnák a fák a tetejük zöld

a szép külföldi nő itt marad
kockás rövidnadrág és piros felső van rajta
a madarakat eteti szerelmével
fekete a haja kékek a csúszdák
és lilák a fák a tetejük hiábavaló

elbújok elrejtőzök ágakkal borítom magam
fehérek a csúszdák és lángolnak a fák
barna a föld és kék az ég
barna a szemed az enyém kék
vagy zöld?
most úgysem nézel bele
 



Heverő nő

SZANISZLÓ JUDIT*
    * A Gábor Andor Alapítvány és az Ezredvég közös irodalmi pályázatának III. díjas szerzője.

   
Részletkérdés
   
    „Gyuszónak is vegyél, légy szíves egy körömvágót.
    A vásárláskor a vágót nyomd össze, és ellenőrizd,
    hogy tökéletes, hézagmentes legyen a vágóél.
    A gázmérő állása 2007. április 18-án 11924 m3 volt.”
   
A vezetőülés mindig a vezetői baloldalon van, a lányülés mindig a lányi jobboldalon. Apa a vezető, én a lány. Akkor sincs ez másképp, amikor már jogosítványom van. Apa vezet, én lány. Visszük Gyuszót az esti gimnáziumba, pár óra múlva meg elhozzuk. Minden hétfőn, szerdán és pénteken ezt csináljuk. A másodikra és a harmadikra kell felvinni, lift nincs, Apa felhúzza kétkeréken. Apa harminchat évig mindig mindenhová felhúzza Gyuszót kétkeréken. A Földes Gimnázium nappal nappali elitgimnázium, este esti dolgozók gimnáziuma. Gyuszó nem dolgozó, csak tolókocsis, de ide jár. Ide húzzák kétkeréken. Szereti.
    Nincsenek izgalmas történetek. Apa van. Apa volt. Apát kiterítem, Apa nem haragszik, Apa nincs. Apa előtt, közben és után mindent lehet. Apát én be nem fejezem sose, Apát befejezni lehetetlen. Elkezdeni is az.
    A zárt udvarú gimnázium sportpályája kicsi. Az elitgimnáziumok úgy látszik, sportpálya-gondokkal küszködnek, akkoriban a Herman sportpályája is kicsi. Apa a barna bőrkabátjában áll az ablakban, nézi, ahogy a nappali gimisek a kis sportpályán kosaraznak. Apa később leemel egy szovjet könyvet az egyik osztályterem hátsó szekrényéből. Kezdenek összekeveredni a dolgok, és ez innentől csak még fokozódni fog. A pedellus mindig kinyitja a kétszárnyú ajtót a földszinten, kék a köpenye, pedellusos. Apát csak a Törökországban vett barna bőrkabátjában látni. A farkaskalandot olvassa oroszul a Toldiból az utolsó padban állva. Rendesemberes bőrkabát ez, középkorú férfira való, nem jampecos. Nincs karcsúsítása derékban, van válltömése vállban. Apa Toldit olvas.
    Apa szereti Aranyt. Petőfit is szereti. Van egy Petőfi-mellszobra, a Petőfi Összes mellett tartja. A március tizenötödikei kokárdákat mindig a Petőfi-szobor üreges aljából szedjük ki, ott a helyük, az alá vannak dugva. Anya masnira köti a trikolort, az lesz minden évben a kokárda. Apa a kokárdát a barna bőrkabátra tűzi. Apa még a jászapáti kempingben is a barna bőrkabátjában van. Az van rajta akkor is, amikor Anya hasára teszi a békát, és a barna bőrkabátban merül a víz alá is. Anya sikít. Gyűlöli a békákat. Ez Apa, mindig barna bőrkabátban. Apa szeret enni. Azt mondja, az ő evése lényege az, hogy a szája folyamatosan tele legyen. Tehát ő nem úgy csinálja, hogy beveszi a szájába, megrágja, lenyeli, majd beveszi a szájába, hanem beveszi a szájába, rágja, de már veszi is be a következő falatot a szájába, hogy amikor az előző megrágottat lenyeli, rögtön legyen utánpótlás a szájüregében. Ezáltal Apa látszólag folyamatosan ételt lapátol a már amúgy is tele szájába Anya szerint. Apa ugyanakkor mindig szól, hogy ne érjen a könyökünk az asztalra evés közben, mert nem illik. Lapátol, mint egy éhes apaállat, és közben ránk, gyerekállatokra szól, hogy ne könyököljünk.
    Három. Ezt mondja nekem az étkezőasztalnál mindig. A három azt jelenti, húzd ki magad, csukd be a szád, ne könyökölj. A három az tehát három darab felszólítást jelent egymás után. Húzzam ki magam, mert gerincferdülésem van. Csukjam be a szám, mert enni csak csukott szájjal szabad, meg különben is, elindultak előrefelé a szemfogaim, próbáljam meg őket kordában tartani. Ne könyököljek, mert nem illik. Apa szerint, ha a fogszabályozás mellett igyekszem becsukni a szám akkor, amikor éppen nem beszélek, tehát nem bámulok bambán, nyitott szájjal magam elé, mint teszemazt a Málé Vali, akkor egyrészt értelmesebb a képem, másrészt a fogaim sem fognak majd előre állni. Apa szerint a szemfog a nyitottszájjalevéstől is előre tud állni.
    Kovásznai, a fogszabályozásomért felelős fogorvos a Mátyás király utcában rendel. Oda is kocsival járunk, Apa vezet, én lány. Kovásznai a panellakása egyik szobájából csinált rendelőt, a rendelő várószobája tulajdonképpen egy házgyári lakás előszobája. Hallom, ahogy a gyerekei a másik szobában veszekednek, az egyik néha hegedül is. A felesége a konyhában főz. Az egész házgyári családi életük semmi különös, csak éppen Kovásznai a kisszobában fogszabályoz és fogorvosol.
    A szám gipszlenyomatát otthon kitesszük a polcra, hogy lássuk majd, milyen sokat fejlődött a fogsorom ahhoz képest, amilyen volt. Az éjszakai fogszabályozót reggelre mindig kiköpöm, és az ágy alatt találom meg. Már jönnek a pattanásaim, de az orrom még félig puha. Félig kisgyerek vagyok. Később egy reggel arra ébredek, hogy az orrom megcsontosodott. Határozottan emlékszem rá, ahogy azt gondoltam azon a reggelen: íme, nem vagyok gyerek többé.
    Négyéves vagyok, Apa zsebébe teszem a kezem, ahogy többször is telente. Felgyalogolunk a dédesi temetőbe. Apa sír. Nagyapa meghalt nemrég, az ő sírjához gyalogolunk. Nagyapa addig mindig egy nagy kövér dunyha alatt feküdt. Most látok egy szürke műmárvány téglatestet. Nem sejthető akkor még a különbség, nekem nem. A dunyhán sokszor feküdt egy macska is, és akkor a dunyha egy ponton be volt nyomódva Nagyapán. Apa már sose lesz nagyapa, illetve nem élő nagyapa lesz, ha lesz.
    Apa sír. A vasgyári kórház belosztályán vagyunk, azt mondják, cukorbeteg lettem. Nem értem, miért kell sírni. Ezt ma se értem. Jár be látogatni a barna bőrkabátjában, ilyenkor Cicvarek vagyok, meg Záli, meg zsuzsi. Zsuzsinak gyakran hív, amikor porcos orrú kisgyerek vagyok. Ez a becézésem, ilyen argós, kisbetűs. Mint amikor a fiúkra azt mondják, pali. Én azt hittem, hogy más apa is hívja így a lányát. A fiúkat ő Pöcörőnek hívja, nagybetűvel. A garázs jut eszembe mindig a pöcörőzésről. Kisfiúk futkároznak, labda gurul, Apa visszarúg, ne arra, Pöcörő. Ilyenek.
    Apa most nem sír. Apa almákat rendez a garázsban. Ősszel mindig veszünk szatmári almát, azt a lakótelepi garázsban szétválogatjuk kék műanyag ládákba. Szín, típus, érettségi fok, méret, ne abból vegyél, ezt edd előbb. Mindig a pötytyöseket kell először megenni. Mindig a pöttyösöket kell megenni. Ő a delicseszt szereti, én a jonatánt. Nekem minden nemdelicsesz jonatán akkoriban, a jonagold és a starking is. A garázs a kocsié és az almáké mindig. Minden garázsban kell almának és almaszagnak lennie azóta is. Haldokláskor félrebeszél, azt kéri, könyörgi, hogy szedjük le róla az almákat. Apára az almát teherautóról öntik, amikor haldoklik.
    Zsófi egy nyúl, egyszer húsvétra kapjuk Gyuszóval. Mindenütt nyuszibogyók vannak, a szivacskockáinkon is. Biztos, hogy minden panelban vannak akkoriban ilyen szivacskockák, csak a huzatjuk más. A Zsófi névről ez a nyúl jut először eszembe, aztán a nyitott hátgerinces Zsófi. Zsófinak is az a veleszületett baja van, mint Gyuszónak, csak a Zsófié enyhébb, ő tud járni. Egyszer az anyja elzavart tőlük, mert lelocsoltam vízzel Zsófit. A nyitott hátgerincest, nem a nyulat. Hogy én oda többet ne menjek, mert lelocsoltam a lányát. Akkor éreztem magam először és valóságosan gonosznak, de már annyira, hogy azt is elkezdtem közben érezni, hogy pont ezért az erős érzetért nem lehetek annyira gonosz, mint amennyire azt hiszem, hogy az vagyok.
    Szégyellem magam. A szégyen a legerősebb bennem mindig. Akkor is, ha jópofa vagyok, meg akkor is, ahol nem rám van figyelve. Szégyenkezni bármikor, bármitől tudok. Hazudni, elsunnyogni is. Azt nem tudom, hol van ebben Apa pontosan, de ott van. Én szégyenkezem, Apa itt van.
    Ülök Apa mellett a kocsiban, ő vezet, én lány. Szégyellem, hogy a buta, málé lánya vagyok, a kérdéseire akkoriban – Gyuszónak esti gimnázium, nekem nappali sötétkék iskolaköpeny – nem tudok érdemben válaszolni. Onnantól datálom, hogy én azt hiszem, ő azt hiszi, buta, lassú észjárású, gyáva lány vagyok. Elég lenne ezt egy jelzővel is leírni, az érzetem magamra nézve ennél sokkal egyszerűbb, mint ez a három minőségjelző, de pont olyan szó, mint az az egyszerű érzet magamra nézve ott a kocsi anyósülésén, az nem létezik. Ilyenkor Apa lánya vagyok az anyósülésen, mondjuk így. Apa szépnek lát, csak nem látom. Ő se látja, hogy annak lát, de később mindig észreveszi.
    Platán söröző, csoki, puncs és vanília. Sok-sok évig csak csoki és puncs. Anya megkér, hogy a bolt után, ha veszek magamnak fagyit, vegyek Gyuszónak is. Elrontom. Apa lánya leeszi, kiszakítja, nem vigyáz, Apa lánya körbeeszi. Mire hazaérek, körbeeszem a Gyuszó fagyiját, de már annyira, hogy a tölcsérét rágom körbe, mert nem akarom, hogy lecsöpögjön. Anya kiborul. Kinyitja a vécét, engem megsuhint, a fél fagyit meg kidobja a vécébe. Azt kiabálja, inkább ne is vettél volna neki egyáltalán fagyit. Ezt ma sem értem, de nagyon érzem. Erre sincs csak egy szó, pedig lehetne, a fagyi érzete nagyon is egyszerűen, erősen van. Hogy ne alázzam meg Gyuszót azzal, hogy egy félig megevett fagyit kap. Hogy Gyuszó nem tud járni, de én igen, és még a fagyijának a felét is megeszem. Hogy nekem fagyit venni semmi, ő viszont nem tud lemenni venni magának. Hogy megalázom azzal, ha félig megevett fagyit adok neki. Ezt mind jelenti az a kiabálva a vécébe kidobott fagyi. Apára ezalatt a kiabálás alatt nem emlékszem, ebben a mozzanatban ő nincs. Itt Anya lánya vagyok. Jogosan vagyok Anya lánya, megjegyzem. Annak a fagyinak tényleg a vécében van a helye.
    Apa nem fagyizik. Soha életemben nem láttam fagyizni. Érzékeny a torka. Mindig azt mondja, hogy imádja a fagyit, de nem ehet, mert akkor fájni fog a torka és krepegni fog. Krepegés, így hívja azt, amit a torkával csinál ilyenkor. Néha krákogás. A sört is beteteti hat másodpercre a mikróba. Vagy eleve a pincében tartja, hogy a szobahőmérsékletnél alig legyen hűvösebb. Minden hidegnek szánt ételt langyosan eszik. Szeret túlöltözni is. Harisnyanadrág, barna bőrkabát, phlogosol, meg faringosept, amikor még létezett faringosept. Apa fázik, Apa vigyáz, Apa mikróz. Én is szoktam krepegni és krákogni. Az intenzitása változó, Apa a hideg kajákra fogja. Látod, ez azért van, mert nem melegítetted meg a meggylevest. Most toroktikkelésnek hívnám. Ha látja, nem iszom kólát. Ha nem látja, nem idegesíti. Kérdezi mindig, hogy mit érzek ilyenkor, miért kell. Nem tudom, Apa. Krepegni kell. Ha elfelejtem, nem kell. Apa krepegése az én krepegésem is, magánmitológiai.
    Egyszer, amikor megyek haza általánosból, veszek egy fagyit az Avasiban. A Nyolcgombócosban is jó lenne venni, de az messzebb van, akkor már későn érnék haza. Úgy képzelem, hogy mire hazaérek, megeszem, és nem tudják meg. Viszont amikor a garázssorra kanyarodok, meglátom hirtelen Apát a garázsunk előtt kocsit szerelni. Gondolkodás nélkül elhajítom a fagyit balra, a garázssor takarásába. Nem tudják meg. Hány kisgyerek hány fagyija lehet hány garázssor mellé dobva.
    Apa nem egy lakótelepi szerelő típus, pedig lakótelepen lakunk, és gyakran szerel. Apa egy lakótelepi arisztokrata. Marika néni mérnökúrnak hívja, pedig én sose látom Apát mérnökösködni. A mérnök az fekete-fehér magyar filmben van, vonalzóval, inggel meg rajztáblával. Apa nem mérnök. Pedáns, de nem mérnökös. Görizik velem felcsatolható görivel. Ő is görizik, nemcsak én. Az erkélyről sokan nézik. Pedánsan görizik, barna bőrkabátban, egyenes háttal. Az a hát mindig egyenes. Az a hát régóta rossz meg fáj.
    Apa nem hajlik. Apa háta merev egybetömb. Apa sokszor nem bír, és szégyelli.
    Nekünk volt mikrónk a legkésőbb az egész tízemeletesben. Sőt, amíg a tízemeletesben laktunk, nem is volt mikrónk. Minek vegyünk, egy év múlva kijön a piac egy még fejlettebb mikróval, várjuk meg azt. Így volt nekünk fekete-fehér kistévénk a legtovább az egész lakótelepen. Apa úgy mondja, nézzétek meg ezt a színes tévét, amit végre vettünk, most ez a legkorszerűbb az egész lakótelepen. Apa szerint érdemes várni. Szóval sokáig várunk mindig a legjobbra, és ha már megvesszük, annak sokáig a legjobbnak kell lennie. Ha mégsem az, nem firtatjuk, nem mutatjuk, nem mondjuk Apának. Az a legjobb, és kész. A német goffrisütő, a háztartási robotgép és az aprító is. Annak olyan fordulatszáma van, mint semmi másnak akkoriban a piacon. Vagy még talán manapság se.
    Apa a junosztyot megtávirányítósítja. Egy narancssárga kapcsolót vezet ki a falra, és amikor azt felnyomjuk, a sarokban bekapcsol a tévé. Kilencig le kell feküdni. Apa korán kel, ezért korán fekszünk. Sosincs külön tévé a gyerekszobában, minek, nem hiányzik. Apa reggel negyed ötkor indul dolgozni minden reggel a nyugdíjig. A nyugdíjig vezető út tehát sok darab sokszor megtett út oda és vissza Kazincbarcika-Miskolc viszonylatában, barna bőrkabátban. Szerintem kell neki a monotónia. Apának kell a monotóniája. Panaszkodni lehet rá. Van munkába járó aktatáskája. Barna, mint a bőrkabátja, belefér egy vastagabb szelet kenyér, ami már nem is szelet, hanem kenyérdarab, de ő szeletnek hívja. Meg valami felvágott. A BVK (az utóbbi években Borsodchem) büféjében olcsó, tehát jó a krémes, néha azt ebédel. Három darabot, simát, nem franciát.
    Megfigyelhető, hogy Apa mindig leírások tárgya, történéseké alig.
    Minden apának vékonyak a lábai, és lapos kicsit a feneke. Minden apa dróthajú, szigorú és következetes, alacsony, konok homlokkal akarja nekem a legjobbat. Átkai Ildi apukáját nem értem, tehát az ő valója kívül esik az én valóm értelmezési tartományán. Ő szelíd, kopaszodik, nem baj a rossz jegy. Mondjuk, Ildi nem is visz haza sose rossz jegyet. Az én rossz jegyem baj. De hát egy apának ez a dolga. Tanítson életre, a rossz jegy rossz, a jó jegy jó. Átkai Ildi apja az én szememben nem apa. Hát apa az ilyen, folyton mosolyog, megenged, szavakkal nem tanít életre? Nagybetűs meg pláne nem. Apa Apa. Nem enged, mosolya mindig négyszemközti. Apa privát. Apa rám szól, mert Gyuszóval pakoltatok be az iskolatáskámba, Apának iskolai ráncai vannak, amiket mellettem növesztett. Gyuszó cinkos, nem mond semmit, de amikor Apa kimegy a szobából, a szemével jelez, hogy továbbra is bepakol nekem. Az a szabály, hogy amikor délutános vagyok, akkor én viszem le délelőtt a kutyát, és ő pakol be a táskámba. Persze Gyuszó mosogatni se tud, meg kutyát sétáltatni se, meg krumplipürét melegíteni se, ez a minimum, hogy bepakol nekem. Ez így nincs kimondva, meg kigondolva se. Csak van. Fagyit se tud egyedül venni, olyankor Anya lánya vagyok. Most nem vagyok az. Be kell nekem pakolni, az vagyok.
    Krumplipüré gázon, tolókocsival nem megközelíthető. Gyuszónak celluxszal kiragasztott órarend a mankója, az órarend alapján pakol be nekem. Általában minden tantárgyhoz van egy könyv, egy füzet meg egy munkafüzet, angolra pedig szótárfüzet is. Sose kell ellenőriznem, sose felejt el semmit. Néha a kutyát már úgy viszem le a ház elé, hogy iskolaköpeny van rajtam, Marika néninek köszönve van, a hintába, ha még belefér a seggem, kicsit beleülve van, a kutyának a babája eldobva van, a kutya a babát visszahozza. Ha délután dolgozat van, akkor izgulva is van. Hogy a fenébe lehet pénteken dolgozatot íratni, elszakadt a madzag, elfogyott a műszaki rajzlap, nagyi fánkot süt, a fánk a kredencen szotytyosodik.
    Apa elmagyarázza, követ nem dobálunk a kutyának, attól a kutya foga tönkremegy. Nem figyelünk a kutyára, ha követ hoz nekünk. Ha nem figyelünk a kutyára, amikor követ hoz nekünk, a kutya többet nem hoz követ nekünk. A kutya aztán évekig nem hoz követ nekünk. Én egyszer belerúgok egy kavicsba, a kutya felemeli a fejét, és kezdődik minden elölről, minden, ami évek óta elfelejtve volt.
    Mi van, ha én is kutya vagyok. Apa tanít valamit, elfelejteti azt is, amit el kell, én keservesen megtanulom, amit kell, keservesen elfelejtem, amit kell, és ha Apa nincs éppen, visszajönnek a régi reflexek. Mi van, ha akkor nem is vagyok, amikor Apa van, csak a reflexek hiánya van. Vagy ha Apa nincs is, amikor én vagyok. Ha egyszerre nem is vagyunk, pedig mindketten azt hisszük. Apa nem ért most belőlem semmit. Apa rám szól. Apa lánya vagyok, nincs baj, délután technikára tutaj, matekból dolgozat, este nagyiéknál alszunk, fánk.
    Van, hogy hiányzik a patetika, Apa tetikája. Tessék helyett azt kérdezi, mi?, anyádpicsájázik ellentmondáskor, Anyának nem válaszol. Ugyanakkor meg is mutatkozik Apa tetikája. Ugyanakkor neki Petőfi arany. Memoritereket fejből, áhítattal szaval, beszél természetről, naplementéről, kisbogárról, és mindezt csak pontosan szépen.
    Apa szakszervezeti bizalmi is. Vagyis gyalogolunk fel az avasi lépcsősoron a fabódéhoz, ahol a gyűlések vannak, és Apa visz engem magával. A gyűléseknek akkoriban sosincs vége, és nekem Apa ilyenkor szakszervezeti bizalmi. Kabátokat kell kupacba hordani, a fabódéban nincs fogas, kapok töltetlen puncsos cukrot, ott Apának is bácsiszaga van.
    Puncsos cukrot osztunk körbe alsó tagozatban is, amikor valakinek születésnapja van. Meg selyemcukrot és gyümölcszselét. Egy osztálynyi cukorra vágyó gyereknek csak az ilyenek gazdaságosak. A gyümölcszselé a dobozban többemeletes, legszebb a sárga, legfinomabb a zöld. Kristálycukorba van mindegyik hempergetve, leszopogatható, belül élénk zselészín, tessék venni Ági néninek is. Anya szopogatja, Gyuszó szopogatja, Apa szétrágja, én szétrágom.
    Egyszer hazaviszem a kék bevásárlókosarat a kisboltból, Anya röhög, visszaküld. Azóta is sok kék bevásárlókosarat viszek haza véletlenül. Néha nem kékek, néha meg nem bevásárlókosarak. Anya szerint szétszórt vagyok. Szerintem a világon mindenkinek van szétszórtsága, csak van, akinek a másé is feltűnik, van, akinek meg a sajátja sem. Részletkérdés, fiam, részletkérdés.
    Apa már beteg, amikor felmegyünk a Petőfi-lelátóhoz, csak ezt még nem tudja akkor egyikünk se. A nem beteg beteg Apa tehát felvisz a lelátóhoz. Felmegyünk, hogy lelássunk. Gyorsan megy, a bőrkabátját meg a hátrakulcsolt kezét csak kicsiben látom. Apa úgy halad mindig fölfelé, hogy előredől és hátrateszi a kezét. Apa halad mindig fölfelé. Fönt fúj a szél, egy nyitott tűzlétrán menetelünk. Úgy félek, mint álmomban szoktam a létrákon Apa után. Földbe állított magas létrák, álmomban támadnak mindig. Élőben, életben nem különösebben félek a magasságtól.
    Várom Apát, jöjjön haza. Én ezen a héten délelőttös vagyok, ő meg minden munkanapon háromra ér a lépcsőházba. A kutya tíz perccel korábban jelez, már akkor odamegy az ajtóhoz, amikor Apa a felső megállónál leszáll a buszról. Tehát ha a kutya jelez, hogy Apa jön, én kimegyek dobogó szívvel az előszobába, és lehasalok a földre. Érzem a lépcsőházi huzatot az arcomon, és az alsó résen figyelem a lábát, ha jön. Ha jön, akkor vége mindennek, hármast hoztam. Vagy legalábbis félig vége mindennek, mert Anya még hátravan ötkor, mert Anya csak akkor ér haza a Távhőből. Apa tehát jön. Félig vége van a mindennek. A kutya izgatottan csóválja a farkát, én meg felpattanok a földről, hogy mire benyit a bejáratin, ne lássa, hogy a földön hasalok. Itt aztán mindig időhúzás következik, vagy a dolgok gyors egymásutánja. Kinek mit jelent az a hármas. Nagyon lehet félni egy hármastól, mindegy, hogy biológia, matek vagy történelem. A hármas rossz, Apa vezet, én lány – most éppen anyósülés nélkül. Apával félig vége mindennek. Nem vagyunk befejezve, sose vagyunk befejezve, befejezve, na, nem, azt aztán nem, befejezni mi, Apa, sose.
    Anya ötórai érkezéséig átmeneti az állapot, félig elviselhetetlen, félig elviselhető a hülye rögvaló. Judit él, Judit hármast kapott, Juditnak le kell hasalnia.


    

LÁZÁR BENCE ANDRÁS*
* A Gábor Andor Alapítvány és az Ezredvég közös irodalmi pályázatán II. díjjal jutalmazott szerző. Valamennyi beküldött versét közöljük.

Maguktól záródnak

„Ne mondják többé, hogy az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott bele.”
(Jeremiás könyve, 31.)

1.
A klórszagú reggelekkel kezdeném az egészet.
Amikor még hideg volt itt is.
Anyám többször rám szólt,
hogy húzzak zoknit, mert fel fogok fázni.
Sosem értette: így érzem magam igazán tisztának.

Persze a kétségek között,
mindenhol ott a bizonyosság.
Például, hogy nem volt rajtam sapka,
pedig tél volt, és át kellett sétálni
a hídon. Szerettem sétálni.
Úszni már kevésbé. Igazából nem is
a víz miatt jártam ki, a szagok kellettek,
testek, a klórral átitatódott bőr.
Majd visszafelé: árusok,
kirakatok, útszéli rakodás.

Kinőtt zoknikat keresek a fiókban,
hogy bebizonyítsam.

2.
Aztán a fehér égbolt jönne.
Apád keze, a mozdulat,
ahogy rágyújt, nem keres szavakat.
Figyelsz, kinyitod a szád, elköszönsz.

Nincs ebben semmi különös.
Délután, a levegő száraz,
akár egy kenyérdarab.
Anyám végig törölgeti,
a gyertyatartót.
Elhiszem, hogy ez
jelentőséggel bír.

Én testekre vágyom,
legyenek kinyitva,
lássak mindent: vesét,
májat, gyomrot, ereket.
Legszebb szabályosságukban.

A hamutálat naponta
kétszer kell kiüríteni,
köszönni szintén,
az ajtóra ki lett írva:
vezeték-, mellette keresztnév.

3.
Az estéket kiimádkoztuk a naptárból.
Sokszor féltem a sötétben is.
Párnákat gyúrtam a fejem alá.
Esti mese nem volt. Persze, nem is kellett.
A húgomnak magyaráztam
az évszakok, a napok neveit.
Ő nyugodtan aludt.

Apám kabátja a fogason,
ak ár egy nyitott könyv.
Az előszobát átjárta a szaga.
Ezt érzem most is,
nem kell bizonygatnom,
az eleje és a vége úgyis
meghatározhatatlan,
hiszen mindenben ott
van egy törött kulcs
rejtjeles csillogása.

4.
A levetett ruhadarabokat
anyám szedte össze.
Vett szappant, tusfürdőt,
sampont, hogy tisztítsam
meg a bőröm minden nap.
Elmagyarázta, hogy kell,
hogyan a legpraktikusabb.

Persze, neki volt köntöse is,
abban ült a fotelben. Olvasott.

Elhittem, hogy nem fél, tud mindent.
Aztán rájöttem, hogy
mért szeret mosogatni,
mért nem hagyja, hogy
mezítláb járjak a csempén.

Most tél van, semmi különös,
hideg, akár egy pinceablak.
Az ajtók maguktól záródnak.






Téli ablak





Szereposztás

Szabó Marcellnek

A székeket még délután, mikor még
nem jöttek a madarak, kivittük.
A levegőt, mint egy homokágyat
kisimítottuk, nem fulladtunk meg.
Aztán hirtelen beesteledett.
A madarak, mint muslicák
egy barack alatt, kitöltötték a teret.

Megegyeztünk, hogy osztunk szerepet,
mindenkinek lesz funkciója.
Elkerüljük így az esetlegest.

Aztán ettünk szendvicset, hozzá meg ittunk sört.

Figyeltük a nőket fehérben, a szőke kisgyereket,
és beszéltünk a semmiről.

Egy asztalnak a sarkát, egy ajtón a kilincset.
A végleteket. Egy napszemüveget egy műanyag
fejre, inget egy nem is létező mellkasra.
Most ezt képzelem.

Madarakat a kisimított levegőbe.

Csakis a szükség követi a pontokat.
Ahogy izzósorban vákuum a fényt.

Az elfáradt karlejtéseket és a szorítást,
ahogy mosni ablakot, vagy sepregetni
otthon, el kéne felejteni.


Családi album

A cipőket anyám minden vasárnap kipucolta.
Apám fekete bőrben járt dolgozni, nyáron
meg drappban. Reggel úgy haraptuk a kiflit,
ahogy borotva vége a habot.

Aztán már vártuk a vacsorát. Anyám
estére főzött, délre nem. Vagy csak keveset,
nekem meg a húgomnak. Akit már akkor is
jobban érdekelt a terítőn a tányér, mint engem,
a csipkék száma rajta.

Délután anyám kiporolta a lábtörlőt. Az üvegasztalt
fényesre súrolta. Terítésre nem fogott be. Ő csinált mindent.
Nálunk mindenki jobb kezes volt, szalvétából
csak egyszínűt használtunk: zöldet.

Aztán akár egy hülye kisvárosi filmben,
leültünk egymással szembe.
Néztük a húsokat, a salátát, a szalvétát, a zöldet.
Fröccsöt ittak két decit, fehérből, szikvízzel,
mi meg kólát.

Az éjszakát átaludtam, ahogy terítő elfedi az asztalt.
Az éveket, amik úgy kopnak el, mint pucolatlan cipőorr,
apám töltötte fel.

Most magamnak terítenék meg.
A fröccsszagú gyerekkort egy legyintéssel,
akár a családi albumban egy képről a port, eltörölném.

Apámat csak borotválkozás közben néztem,
ahogy most ő engem,
mikor cipőt húzok, nyárit, a lábamra.

Két pont között távolságot mérni szinte
csak méterben szabad.


Nem történt semmi

Leülsz mellém. A fejed a vállamra hajtod.
Egy fotóról mesélsz.
Pesten láttad valamelyik műteremben.
Hogy egy férfi meg egy nő elindul a lépcsőn.
Aztán a férfi elesik.

A füled mögé simítod a hajadat.
B.-mnek szólítasz.
Megkérsz, hogy dobjam ki a szemetet.
Azt mondod, hogy fura ez az egész.
Hogy ki van írva az aluljáróba, hogy vigyázz lépcső.
Hogy mért kell kiírni ezt.

Úgy hallgatlak, ahogy apámat szoktam.
Az ésekre és a vagyokra is figyelek.
Nem azért mert amit ő mond, az szent vagy ilyesmi.
Csak egyszerűen van benne az a fajta méltóságteljesség.

Az öregekről faggatsz, hogy én is érzem-e ezt a szagot,
ami nekik van. Az elmúlás szagát.
Nekem erről egy kéz jut eszembe.
A földnek az illata. Az ültetés.
És persze nagyanyám. Ahogy megtörik a háta, krumplit szed.

Aztán egy mosoly és egy félbehagyott
mondat között arcodba süt a nap.
Fogaid fényessé válnak, mint a zselatin.
És az egész olyan, mint mikor a festék lekopik a körömről.
Most az átszállásra várunk.
Csak a vágány számát mondják, és az időpontot.

Leszállunk. Innen kétfelé visz az út.
Most tavasz van. Virágoznak a fák.


Kertvárosi naplemente

A tájakat most gondoljuk át.
A házat, benne a százéves lakást,
az ablakokat, rajtuk a függönyt,
nézzük végig aprólékosan, mérjük fel.

Mintha utoljára, akár kezdetlegesen,
mint szomszéd macskája fején a sebet,
figyeljük, ismerkedjünk vele.
A nappaliban a kanapét,
hány test csúszott rajta végig,
pontosítsuk, számoljuk a rezdüléseket.

Mintha végleg, egy kertvárosi naplementét,
a kempingszékeket.

Anyád száján a mosolyt, mikor még tényleg,
hajtogatott háromszögre szalvétát, zöldet.
Apádat, ahogy összegyűri, rongyra, táskájában,
a feketében, a csekkeket, úgy nézd, ahogy tágra
nyílt szemmel tükörben tarkód hajlatában a gyűrődéseket.

Mintha mégse, akár utcasarkon tömötten álló,
rózsafaágakat, mintha nem bokád alján apró,
friss, hegeket.

Gondoljuk most át a tájakat.
Vegyük sorba, szedjük szépen,
ahogy anyám szokta rendbe a dolgokat.
Tartósítsunk most mindent.

Mintha végleg egy kertvárosi naplementét,
a kempingszékeket.

Téged zárjanak a tájak, engem,
akár ablakokat a függöny, és ne nézzük
a szomszéd macskája fején a sebet, most ne
a kanapét, a testeket, hagyjuk másra a szájakat,
a csekkeket, felejtsük a gyűrődéseket,
a friss hegeket.

Mintha végleg, ahogy anyád szokta,
akár rendbe szedni a dolgokat,
mintha most tényleg, felejtsük

a kertvárosi naplementét, benne téged,
együtt a kempingszékeket.


Szerepcsere (1)

Aznap este, emlékszem, átmentünk a Dunán.
A bejáratnál üldögéltünk, ahol a hegyeket
lefedte a nap.

Mint vakok, tapogatóztunk ott,
elkerülve a szerepcserét, hogy megmaradjunk
egyszerűen csak nőnek, férfinak.
Ne házasítsuk feleslegesen a dolgokat.

A várost onnan, két kézzel, akár
egy könyvet ki tudtuk nyitni,
az egyik oldalon Pest,
a másikon Buda,
a ragasztásnál meg a Duna látszik.
Így bontottunk részekre egészeket.

Át a kereszteződésen mintha téged,
ahogy szoknyád a szél begyűri mögéd,
mint cigisdobozon a fóliát kezem,
balra menni láttalak.
Mintha én meg jobbra.

A hidakat két oldalról építik.
Talán a legkegyetlenebb munka.

Emlékszem annál a bejáratnál,
ahol a hegyeket lefedte a nap,
ahol tapogatóztunk mint a vakok,
próbáltuk elkerülni a szerepcserét,
hogy te megmaradj nőnek, én meg férfinak,
hogy ne házasítsuk feleslegesen a dolgokat.

Legyen köztünk egy ragasztás,
folyjon köztünk a Duna.

Valaki elejtett egy söröskorsót,
csak a széle repedt meg,
a fóliát a kezembe gyűrtem,
és téged balra menni láttalak.


A rózsaszálról kell

„Mintha te volnál a hős és
én ejteném fehér kézzel
erkélyről a rózsaszálat.”
(Weöres Sándor: A lélek éjszakája)

1.
A kertajtót ma nem csaptam be
magam mögött. Gondoltam, nyitva
hagyom, kövessen a lakásig,
az aki akar. Nézze a hátam,
képzeljen elé egy testet,
arccal, végtagokkal.

Voltam nálad is, ittunk t eát,
te mézzel, én cukorral.
Kérted, hogy tanítsalak meg
franciául, mert az olyan elegáns.
A coeur szót ismételgetném neked,
mert az szívet jelent, amiből erek
jönnek, olyat. Néztük az ablakon át,
ahogy kijavítják az utak hibáit,
műtétnek is lehetne nevezni.
De talán több annál.

Aztán ismerkedtem a tested darabjaival.
Melyiket, hol, mire használod.
Néztem a hátad, testet képzeltem
elé, arccal, végtagokkal.
Próbáltam törni az ujjaidat,
de nem adtak hangot, nincsenek
hibák a kezedben, nem úgy, mint
az enyém, az ropog.

Azt mondták, havazik majd a hétvégén.
Elterveztem, hogy majd rajzolok neked
lenn a hóban, a kertajtót bezárom,
hogy ne lássa senki. A nevedet, négy
betű, ezt írom majd le, hogy mindenki tudja.

Itt nincs történet, csak pontosítás.
Hogy mit, miért, nem én döntöm el.

2.
Elképzeltelek, ahogy tusolsz.
Végig mosod szépen lassan
tested minden hajlatát.
Aztán megtörölközöl,
és felveszed azt a rózsaszín
fürdőköpenyt, amit valamelyik
családtagodtól kaptál, amin
szívek vannak meg zöld foltok.

Eszembe jut, ahogy kávéval
kínálsz, felforralod a vizet,
majd minimum kétszer megkavarod.
Ebben van valami zárójeles.
Ahogy vitánk a borokról.

Tudnod kellene, hogy én
nem szoktam csak úgy,
kérni, akár egy imában szokás,
bármit.

Persze, neked rózsákat kell venni,
hogy megértsd: a lassú mozdulatokat,
tisztára mossa a vetkőzés.

3.
Most már lassan kezdem
megjegyezni a kapukód számait.

Emlékszem, kiszóltál az erkélyről:
így kell, így kell megnyomni, beütni.

Aztán álltál a fűtőtestnél,
akár egy szebb szobor darab.
Nem akartam mondani,
hogy maradj, alapvetően,
minden mondatom mögött
keresztbe fekszenek a szavak.

Ahogy a hajad például,
fel volt kötve, mondjuk
én jobban szeretem, ha nincs.

De nem ez számít.

A rózsaszálról kell,
hogy beszéljünk. Meg
arról, mit jelent franciául,
az, hogy coeur. Szívet, de
olyat, amiből erek jönnek.

A kertajtót becsapta mögöttem
a szél, majd besötétedett.
Csak az illatodat érzem,
hogy mit, miért, szerintem nem én döntöm el.


Hallgatni a legegyszerűbb

H. A.-nak tisztelettel

Nagyapámat csak képről ismerem, anyámtól.
A házról, ahol kifutott, leégett a tej.
A kertről, ahol hajléktalanok fekszenek.

Csak sósat szabad enni. Az édes felkavarja a gyomrot.
Zserbóval kínál. Azt szeretem. Azt az egyet.
Egyenes háttal kell ülni, meg kell adni a módját.
Így ülsz te is. Viszket a hátad. Nem vakarod meg.
Az apjáról beszél. Hogy kilenc évig látta,
aztán már csak ő is képről. Hogy a felesége főzte
a húslevest, hogy csak azt szerette.
Hogy vitte neki a cigit, hogy belehalt.

Amikor poharakat hallottam összetörni,
visszaültem a fotelba. Véletlen, megesik.
Nem tört össze semmit a temetés óta.
Megvakarod a hátad. Figyelsz te is.
Pontatlan dolog a halál.
Hallgatni a legegyszerűbb.

Most húslevessel tölteném a kádat, beleülnék.
Nézném az ablakon át, ahogy reggel lesz,
ahogy megduzzad az ég, mint mikor a szivacs
vízzel szívja meg magát. Megtörölköznék,
figyelném, ahogy borotvám rozsdásodik.
Aztán tejet innék, fahéjjal, magában soha.

Most reggel van, a kert megtelik, nehéz lesz,
mint egy kimosott kabát. A kaputól a kerítésig
a legkönnyebb eljutni. Ruháim a teraszon száradnak.
Anyám tejet forral, az apjáról beszél.




Dorongvivők



 

CSOBÁNKA ZSUZSA*
    *A Gábor Andor Alapítvány és az Ezredvég közös irodalmi pályázatán III. díjban részesült szerző. A pályázatra beadott valamennyi versét közöljük.

A kékszakállú

Ráfordultam, a jegenyékkel kikövezett
úton rajtam kívül nem volt senki.
Ahogy egyre beljebb mentem,
körvonalazódni kezdett egy arc,
lett két füle, szeme és orra,
olyané, akiben megbízik az ember.

Az arc élni kezdett, ahogy ráleheltem,
nekem élt, és nyújtotta a karját,
félszegen belékaroltam.
Közben elfelejtettem a fákra figyelni,
pedig kiabáltak a feltámadt szélben,
magadat lépd meg, hagyd el ritmusát.

Beszűkült a világ, az az arc volt a sötétben,
ha kérdeznéd, elmondom minden pórusát,
de ne akard tudni a tekintetét.
Mi van a szemében, még nem tudom.
Rettenet, hogy mindezzel
szembe kell most néznem.

Van sok, mi csodálatos, ő is az,
de rettegek, mire az utca végére érek.
A táblának már bölcsen biccentek,
zsákutca, na persze, mi mást reméltem.
A jegenyék részvét nélkül,
sudáran állnak a szélben.

Nézd meg, ember, a házakat,
a kapucsengő mintáját, a kiszűrődő fényeket,
engedd át magad a szélnek.
A hetedik jegenye helye üres,
odakövesedsz az útra,
ha nem figyelsz.


Sugarak

A reggeli kapkodásban elfelejtettem valamit.
Most csak a tébolyban, hogy van valami,
amire emlékeznem kellene,
akad józanság, másnap.

Még az ágyból figyelve a reggelt
– ritka csönd – a fák fagyott ujjai után nyúltam,
mint izzó elé tartott két kezem alatt,
amikor köreim kutattam, az ereket.

A zúzódások felszívódnak,
és nincs seb, ami nem heged.
Valaha azzal tartottak sakkban,
hogy ha lekaparom, injekciózni fogják.

Csak hogy ne rágjam le.
Pedig a megvastagodott védőhám izgatott,
a barna kérges var, hiába rettegtem a tűt.
Lerágtam. És vérzett.

A fák az üvegen túl egyre véresebbek, égnek.
Göcsörtös ágaikon verdesnek a cinkék,
hiába a narancsos reggel, hiába a képtelen színek,
hiába az üveg, a múlt idő, az ablak előtt a kezem,

nem int vissza. A cinkéknek kalicka.
Az izzó előtt gumirózsaszín az ujjam,
átvilagíthatónak látszik a belső tér.
Figyelj, ember, a vérkörökre,

figyelj, a fák ágai mit zörögnek,
mind te vagy. A te ujjaid zörögnek,
te vagy kihalt és kopár, ugyan
tavasszal benned épít fészket a cinke,

a kalicka is te vagy. És te vakulsz meg attól
– a fa már tudja, csak napba és tükörbe lehet –,
ha nem leszel gyáva az izzóval farkasszemet nézni,
ha belátod, a retina és az ágak egy – és elég.


21 gramm

Gázzal bélelt szoba a test. Tegnap óta vacog.
Néhány pénzérme, darabka csokoládé,
egy kolibri súlya oldja el.
Ott nem lesznek se színek, se szagok.

Nem lesz gyerekzsivaj, se krokodilkönnyek,
nem lesz kapkodás, se zsúfoltság a buszon.
Nem lesz levél, ami hulljon, mert csak hullás lesz,
nem lesz vizespohár nyoma abroszon.

Nem lesz. Erezet, derengés, se szoknyalibbenés, se szél,
hajlás, csüngés, szoktatás, mert csak szállás lesz –
ha ember lennék, hasonlíthatnám a szellőt,
könnyű nyárét. De nem vagyok.

Csak anya, csak verem,
csak terem, csak láng,
nyugalom, élet.

Nem vagyok.


Szamuráj

A tökéletes virág ritka.

Egy életen át lehet keresni,
s nem hiábavaló pillanatnyi
ködösen virágzó reggel a titka.

Az ember teszi, kiderül sorsa,
ami kell, csillagról csillagra űzi,
a tigrist és sárkányt nem felejti.

Rút időket láttam vonulni a szérűn.

A tigris szeme sem más, mint enyém,
de hozzám mély, nyugodt tengeren ér.
Mindegyik cseresznyevirág gyönyörű.


Kojot

Egy férfi áll a ház előtt esőben.
Árnyék az utca, ahogy a teste megfeszül.
Kapucni alatt az arc odvas, az eső meleg.
Néhány levél részegen zörög felette,
külön utakon jártak,
mikor a többi hullott.
Ők kapaszkodtak,
és most kétségbe vannak esve.

A prérifarkas kigombolja kabátját,
az arca még mindig vaksötét.
Vadszagára gyűlik köré bogárka és a szél,
szívós állat, hát még sarokban,
ezt duruzsolja, és viszi messze.

Valaha nagyvad lehetett,
aki óvatlan volt, és elejtették,
hős, ha vannak még ilyenek.
(Bizonyíték erre, bárcsak lenne kivétel.)
Mohó ragadozó, aki emberre sose támad.
A hűség mintaképe, egynejű keverékállat.
Ha ember lenne,
kétségbeesne, de így csak
ravaszul felszagol az esőbe,
méri a veszélyt.

Szomorúság van a levegőben,
az a néhány lepke levél,
nincs nagyobb büntetés számukra,
minthogy élniük kell a télben.
A fa nedve nem kering,
és nem adnak fogódzót a szárak,
magukra hagyják őket.
Legalább méltóság lett volna bennük,
mint a többiekben.

Az ugató kutya lezárja sisakját,
felsorakoztak, alatta tücsök ciripel,
rendben a hadak –
vezényszóra vonít fel a félvér.
Mintha rengetegen tennék, olyan.
Nincs rettenetesebb annál,
minthogy ez nem igaz.


Advent

A konyhába lassanként nem merek kimenni.
Ne lássam a kredencet, amin a húst csontoztad,
felejtsem kicsit, hogyan cserélsz vizet az itatótálban.
Hadd hazudjam a könnyített pályát.

A híradóban leépítések, műhiba,
sziesztám előtt még sütőtököt is beraktam sülni,
az olaszok ilyenkor jóízűt, gondolom,
engem labirintus kerget őrületbe ébredés után is.

Ebből csak az következne, nem va gyok olasz.
Ebből tehát nem következik semmi.
Ahhoz, hogy ébredés után rágyújtsak,
előbb pisilni kell, a wc a konyhán túl van.

Nem merek. A konyhában csak magány van.
Didereg a télben, tanul vágyakozni, ott az ablak.
Mutatóujjal képregényt köt a jégvirágból,
egész történet rajzolódik ki, míg ücsörög vaksin.

Csönd van és tél és hó és halál is.
Órák telhettek el – mert közben megindult a világ,
ne fűtenék, kiolvadnak a gondosan
megrajzolt képregény-figurák.

Nincs rá szabály, mely részük csorog le előbb.
Az egyik arctalan, a másik hamarabb tud nem járni.
Az ablak előtt a csöndben és sötétben
szemem láttára bénul meg mind.

Az első grimaszokat vág. De nincs grimasz.
A negyedik a húst csontozza. De üres a deszka.
A harminchatos vizet cserél. De nincs kinek.
Ne legyen gyerekem, hogy ezt megélje.


A gyerekek várnak. Az életem

Keress hűvös hematitot –
Már magamban beszélek,
a sárgaborsót ma a főzelékhez
nem válogattam.

Míg fő a víz, lassan élesedik ki,
puhulnak a szemek.
Milyen nagyszerű aljas ember tudok lenni.
Már-már megindító.

Visz az út, nyilván nem tehet mást,
én pedig – mint mindig régen –
hitelt keresek a hajnalhoz.
Az élet, hiába, nem ad.

A szavakat kell újraértelmezni,
a közös szótárból kivonatot,
szinonimagyűjtés,
de már a fachok sem a régiek.

Megtörtént, ami megtörténhetett.
Odakeveredtem, ahol valaki
szőnyeget szőtt, rongyos volt és színes,
kiválóan láttam bele madeiramintát.

Egy egész életet. A szőnyeg az olyan,
hogy beszippantja az embert.
Emlékszel, mint a korbács,
a húsodba vág, de visszaállsz a sorba.

És most repeta után, túlevett gyomrom,
próbálok visszaemlékezni arra,
milyen az iskolatej és a kifli,
hogyan várnak napköziben ránk.

Mert ezt biztosan láttam.
Ketten voltak. Persze, hogy ketten.
Egy lány és egy fiú,
sötéthajúak, tintaszeműek,

ikrek talán, és biztosan szoronganak.
A csontjaikat nem látom. A nevük titok.
Szeretném, ha vastag lenne.
A vadállat a szélbe szimatol,

miközben pirkad.
Hogy tudjam, van kijárat, és élni is miből.
A gyerekek várnak.
Az életem.


Nincs kijárat

Az ajtókeret vérzik, és még csak az első,
ami utánad van. Korbács hever a padlón,
rátekeredett a pók, tudod,
hálójából nem talál kiutat. És csak nézed.

Tudod, a késeket mivel fenték.
Éjjelenként forgolódott mind,
akibe később mártottad,
nem hagy nyugodni.

A második küszöbben fényes ércek,
törik vas-, ezüst- és aranyszerszám,
nincsen ami fényem fogja,
mint vizes kövön a szappan, csúszkál.

Tudod, a hamuból hogy lesz gyémánt,
palást levetett hajamból, puha,
igazgyöngyöt kotorászok,
a kagylóhús megint hideg.

Negyedjére édenkerted, hűs liget
és rovátkolt fák, a moha közt
a lét sivatag, szomjazza, de harmadnapra
bűvésztrükk a feltámadás. Tudom.

Az ég alja véres, miközben széthasítják.
Nevetséges pénzérme a nap, úgy ragyog.
Képzelhetsz mellé csillagokat,
a hold párja, tudd, én vagyok.

A hatodik ajtót koboldok nyitják,
harsonáikkal ringatnak el, ne féljek,
csöndes, fehér tóba, sikolysima víztükör,
könnyeim hordják.

A hetedik ajtó mögött a nők.
Riadt arcuk már-már éles,
az utolsó kép, amit rögzített a blende,
mielőtt látni akartak.

A hetedik ajtó tükör.





Anya

---

BENE ZOLTÁN
   
Meg se történt

   
Amikor kiléptem a lakásomból, mesélte Tibi, a lépcsőn kuporgott. Először azt hittem, valami hajléktalan araszolt föl a negyedikre, de ahogy bezártam magam mögött az ajtót és indultam volna lefelé, megszólalt: – Tibi, én vagyok.
    Ismerős volt a hangja, de nem jöttem rá, ki az.
    – Nem rémlik? – kérdezte, és felemelte a fejét. – Én vagyok. Baltazár.
    – Baltazár? – dadogtam. – Vagyis… Horváth Jancsi?
    – Személyesen – sóhajtott.
    Előkotortam a mobilomat, beszóltam az irodába, hogy ma nem megyek be. Felemeltem Baltazárt, betámogattam a lakásba. Anna zord tekintettel fogadott bennünket. A barátom erősen bűzlött. Levetkőztettem, beleállítottam a kádba és lecsutakoltam.
    – A lábszáradra rászáradt a fos, Baltazár – mondtam neki.
    – Agyvérzésem volt – felelte. – Becsinálok elöl, hátul.
    – Így már értem.
    Mire elkészültünk, Anna elindult dolgozni, de kávét azért főzött nekünk. Baltazár elveszett a köntösömben, úgy gubbasztott a konyhaszéken, akár egy megkopasztott csirke.
    – Fázok – nyöszörögte, a tenyerei közé fogta a kávéscsészét, melegítette vele magát, közben néha belekortyolt.
    – Mi történt veled, szép testvérem?
    – Mondtam. Agyvérzés.
    – De mit keresel itt?
    – Téged.
    – Jó, jó, azt kitaláltam. De miért jöttél haza?
    Hallgatott egy sort, kortyolt, megszívta az orrát. Fél arca petyhüdten lefitytyent. – Honvágyam volt.
    – Nem jó a taljánok között?
    – Sose volt az. Tetű népség. – Keserűen köpte a szavakat.
    – És a feleséged, a grófnő?
    – Sose volt az. Egy gyáros elkényeztetett lánykája, újgazdag ribanc. Kirúgott hét éve, mert megcsaltam a szobalánnyal is.
    – És még kivel?
    – Majd az összes barátnőjével, de azok nem derültek ki. – Úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Erről végképp ráismertem: ez tényleg Baltazár, csak ő tudja ennyire semmibe venni a nőket.
    – És hol éltél az utóbbi hét esztendőben?
    – Egy Valeria nevű jogtanácsosnál, Genovában.
    – Szeretted?
    – Melyiket?
    – Valeriát.
    Baltazár legyintett. Megszólalt a csengő. Ajtót nyitottam: Miki érkezett.
    – Anna hívott, hogy Baltazár hazajött – lökött félre, és berontott.
    – Hazajött – erősítettem meg. – A konyhában üldögél. Agyvérzése volt. Beszarik, behugyozik, összement és a fél pofája béna.
    Miki a konyhába rohant, megölelte Baltazárt, alighanem nedvesen csillogtak a szemei.
    – Mit is mondjak? – topogott.
    – Semmit – morogta Baltazár. – Ülj le a seggedre és kussoljál.
    Miki leült, a kezeit tördelte, a fejét csóválta: – Úristen, hány éve nem láttalak, komám! – Aztán hirtelen felém fordult: – Anna nagyon harapós volt a telefonban…
    Vonogattam a vállam: – Megjött neki, ez mindig tortúra.
    – Valóban szar lehet a menstruáció – bólogatott Miki. – Én úgy tudom elképzelni, mint egy istentelen szarást, amikor majd kiszakad az ánuszom. Ilyenben gyakorta van részem, mivel aranyérrel és szorulással egyaránt rendelkezem…
    – Jó neked – vetette közbe Baltazár. – De a nőkről semmit se tudsz.
    Röviden összefoglaltam Mikinek mindazt, amit megtudtam barátunkról, majd újra faggatózni kezdtem: – Valeriát szeretted?
    – Jó segge van… Mikor agyvérzést kaptam, kirakott a lakásból.
    – Miért? – kérdezte hülyén Miki.
    – Mert a seggem kellett törölje és ki kellett vakarnia napjában ötször a saját szaromból – fakadt ki Baltazár.
    – Ezért jöttél haza?
    – Nem. Mariának így is kellettem, de én nem bírtam nála. Nem tetszik. Lófejű és lapos. Meg a honvágy is gyötört. Hazajöttem.
    Hát, mesélte Tibi, így vált az életem részévé újra egykori elválaszthatatlan barátom. Két hétig maradt is nálunk. Akkor Anna közölte, hogy takarítsam el a lakásból. Átvittük hát Mikihez, aki az anyjával él. Ott három hétig tűrték. Az volt a kisebbik baj, hogy maga alá piszkított. Ezen felül egész nap ténfergett a lakásban, kikutatta az eldugott piákat és benyakalta őket az utolsó kortyig, aztán megrészegedve meztelenre vetkőzött és az ablakba állva közszemlére tette satnya, elformátlanodott testét, melyen két-három számmal nagyobb bőr csüngött…
    Az lett a vége, hogy bepakoltuk az autóba és visszavittük Genovába, Mariához.
    Maria Máriának született, erdélyi lány volt. Román apától és magyar anyától származott. Öt éve élt Olaszországban. Mikor meghoztuk neki Baltazárt (eleinte úgy terveztük, csak lerakjuk az ajtaja elé és elszelelünk, de mivel nem lehettünk biztosak abban, hogy barátunk jó címet mond, hát bezörgettünk, hogy megbizonyosodjunk arról, jó helyre hoztuk-e), tapsikolni kezdett örömében. Behívott az egyszerű kis lakásba, Baltazárt körbepuszilta, nekünk süteményt és kávét hozott, hálálkodott, amiért hazavezettük az eltévedt báránykát. Törve beszélt magyarul, de érthetően. Szerette Baltazárt és gondoskodni akart róla. Mikor idáig érkezett mondandójában, szeretete tárgya egy vaskosat káromkodott magyarul, aztán megismételte olaszul és románul, nehogy célt tévesszen.
    – Nem okoz valami nagy örömöt, hogy te gondoskodsz rólam – nyögte.
    – Az nem baj – mosolygott Maria.
    Miki könnyes szemekkel nézte a nőt.
    – Ez hülye – motyogta Baltazár Mikire mutogatva, aztán dühösen ránk förmedt: – Húzzatok a vérbe!
    Elbúcsúztunk, azzal sietősen magukra hagytuk őket. Az autóban aludtunk, másnap hajnalban indultunk haza.
    – Te – mondta Miki. – Romantikus, sőt szentimentális gondolat, tudom, de ez tényleg szereti, ez a nő. Önzetlenül.
    – Olyan anyáskodó típus, nyilván – mondtam. – Vagy ápolónő-fajta.
    – Minek megmagyarázni?
    – Miért ne?
    Mire hazaértünk, megkönnyebbültem, mesélte Tibi. Olyan, mintha meg se történt volna.




Ucca (1927)

---

BOZÓK FERENC

Nyári színek

A lanyha, lomha nyári éjben
miként a szép, szelíd örökmécs,
mi templom éjjelén piroslik,
rubinpiros likőr világít.
Rubinpiros likőr pohárban,
s a krepp-papírfedős pilácsok
lilák meg enyhe rózsaszínek.
Fehér cseréppipára gyújtok,
s a füst, ha leng a barna éjben,
a lampionra fújva szürke,
de kék, ha nem nagyon figyelsz rá.


Kései olvasómhoz (ha lesz)

Reám figyelj, te nyájas olvasó.
Ha még leszek, s miként a konyhasó
eláll, s elér ma itt e vers tehozzád,
ma hadd kopogjon itt e rím be hozzád.
Hisz itt neked ma engem felmutat
e furcsa vers, e tompa hangulat.
Mutatja azt, hogy én is éltem, és
nekem se volt lazább a szenvedés,
s miként reád ma, nyájas olvasó,
reám talált a gúny, a könnyü szó.
Papíron élek itt, ha még vagyok,
folyóiratba rejtezett halott.
De mégis: élni úgy szerettem én,
miként te, kedves olvasóm, szegény.

---

DRÉGELY ISTVÁN

Benne hiszek

Én a názáreti Jézusban hiszek! A ember fiában, aki anyja emlője után
nyúlt, ha az éhség keserűje kínozta. Benne hiszek, aki kisgyermekként
éppen úgy sírt, toporzékolt – mint hajdan én, te, s mi mindannyian –, ha
nem teljesültek földi vágyai. Neki hiszek, aki hitének erejével ragadott
kötélből font ostort s kiverte a templomból a kufárokat.

Jöjj el hát újra és tedd, amit kell, mert most nem az öröm-bódulat idejét
éljük; nem a tiszta ábrándozások kora köszöntött ránk – hanem Júdások
járnak közöttünk, akiknek tigrisvérszomj tágítja szájukat s hazugságfertőt
csókolnak arcunkra.

---

GYÖRE IMRE

Elfecsérelten életem…

Elfecsérelten életem a zsákban
mit viszek s jobbról bal vállra vetek
könnyebbnek ott és emitt sem találtam
nyomomban járván mert a Föld kerek

Egykor hittem új korról üzenek
házról amelyben téglánk benne van
s mi meglengeti érzem a szelet
és hallom ahogy fölnyög hangosan

Egész se volt s már látom szétesőben
ugrálok hulló téglái elől
töpörödünk magunkhoz föl se nőtten
s mit föl se húztunk fölszáll messze föl


Rímjáték

És az ablak is vakabb ma
mintha az éj rátapadna
s holnap estig ott maradna
bámulva a csillagokra
mik magukba omlanak
Kaszás Csillag Tejutak
tétováznak hol a Nap
mindegyiknek más a Napja
máskor ébred virradatra
persze az is máskor van ma
s máshol is mert körbefutva
hol kihunyva hol gyulladva
végzik régtől dolgukat
s kezük is mert ujjaikra
nézve látod feszül íjjuk
s nyílhegyük épp rád mutat


A Dunánál

„s én lelkes eggyé így szaporodom”
(József Attila)

Te lelkes egy,
ki mink vagyunk,
apánk, bátyánk
öcsénk, fiúnk
most sokasodj
és szaporodj,
fogatlan szánkban
légy a fog –
ernyedt tenyér
helyett marok,
és kalapács,
mit marka fog





Tükörkép

---

VIDECZ FERENC
   
Lecsókolbász

   
Gondolkodott-e már valaki azon, mennyibe kerülhet a Pershing-rakéta kilója? S ha igen, máris előtolakodik a következő kérdés: a nem csekély összegből átlagosan mennyi jut egy magyar állampolgárra, csecsemőtől az aggastyánig? Természetesen nem a Bevétel, hanem a Kiadás rovatban. Mert ugyebár, a szóban forgó közszükségleti cikk közösségi tulajdon, mindannyiunké, valamennyiünk biztonságát szolgálja. Logikus tehát, hogy a mi pénzünkből vásárolták; az adónkból, a fondorlatosan manipulált inflációból, az egyre-másra emelkedő árakból, a kisemberekkel huncutul vagy éppenséggel pofátlanul játszadozó uzsorakamat-politika segédletével. Boncolgathatnám tovább is, de teljesen felesleges. Csupán a nemesebb célokra érdemes papírt és az egyesek szerint eurokonformizálódó, valójában balkanizálódó árú energiát pocsékolnám.
    Venyige Józsit abszolúte nem érdekelték a Pershing-rakéták. Azt viszont rutinosan tudta, hogy a számára boldog békeidőben – ami nem volt túlontúl rég – a lecsókolbász kétszázhúsz forintot kóstált. A többi haszontalan dolog árával a felesége foglalkozott, aki profán, családi pénzügyminiszterként tökéletes teljesítményt nyújtott. A fejében évek során kifejlődött komputer segítségével rutinosan elkészítette a fizetéstől-fizetésig érvényes költségvetést, amely sosem volt deficites. Lehetővé tette, hogy mindenki minden nap jóllakhasson, az átlagnak megfelelően öltözködjék, s neki, érdemei elismeréséül az innen-onnan megtakarított aprópénzből havonta egyszer fodrászra is fussa.
    Vasárnaponként az ünnepi alkalomnak megfelelő, alig használt viaszosvászon terítőn ínycsiklandóan párolgott az elmaradhatatlan pörkölt, természetesen gusztusos, sárga, kövér nokedlivel. Józsi – a harmadik derekas adag leküzdését követően – kedélyesen meglaptyogtatta az asztali romok eltakarításán szorgoskodó neje kerekded, nem lebecsülendő méretű hátsó fertályát, majd a láthatósági szint alatt egymás bokáját rugdosó, s mindeközben ártatlanul bazsalygó gyermekeikre pillantva, mélázó tekintettel megkérdezte:
    – Mondd, anyukám, hát kell ennél több a boldogsághoz?
    Süsüke – férje megismerkedésüket követően ezt a mesebeli becenevet találta ki számára, amely egyesek szerint egyéniségének tökéletes tükörképét, ha úgy tetszik, keresztmetszetét nyújtotta – ugyan kapásból tudott volna néhány dolgot elsorolni, amely még belemagyarázható a boldogság terminológiájába, de nem volt szíve megzavarni az idilli hangulatot. Inkább hallgatott. Hiszen férje ritka rendes ember volt. Valami jelentéktelen összeget leszámítva rendszeresen hazaadta a fizetését. Azt a bizonyos csekélyke pénzt a kézhezvétel napján költötte el. De nem ám haverokkal, kocsmában! Havonta egyszer a szenvedélyének áldozott.
    Olyankor betért a vásárcsarnokba, a pecsenyesütő soron odapenderedett a Vigyorgó Hurka Snack Bár névvel büszkélkedő bódé pultja elé, e szavakkal: – Gizike, tündérke! Fél kiló lecsókolbászt dobjon, annyi mustárral, amennyi a fél kebelemelőjébe férne, és két szelet kenyérrel; az egyik lehet sercli. S hogy ki ne száradjon az öntudatos dolgozó, csurrantson egy korsóval a világosból is!
    Mindezt teljesen felesleges volt elmondania, mert a hajdanán eseménydúsabb napokat látott, de történetünk időpontjában már inkább tippadó katángkóróra emlékeztető mindenes hölgy pontosan ismerte ciklikusan visszatérő vendége választékos igényét. Olyannyira, hogy a jeles napokon gyakorta átkiáltott a szomszéd standon tébláboló kolléganőjének: – Ma fizunap van, kettő után jön a Lecsó! Hogy az milyen jóízűen tud zabálni! Még nekem is megjön az étvágyam, pedig állandó hányingerem van a tömény olaj-, zsír- meg halszagtól.
    Annyira rászoktak a „lecsózásra”, hogy egy napon Józsi munkatársaihoz is eljutott a titulus, s ettől kezdve a háta mögött ők is így tisztelték. Szemtől-szembe nem merték megkockáztatni, mert hősünk olyan fizikai adottságokkal rendelkezett, hogy ökölcsapásától egy kafferbivaly is erősen gondolkodóba esett volna támadó szándékait illetően.
    Süsüke kezdetben gyanakodott Gizike tündérkére, de jó édes anyukája, aki kanyargós életútja során már találkozott néhány hasonlóan kóros jelenséggel, tapasztalataiból sarjadzó bölcsességgel megnyugtatta leányát: – Nyugi, kislányom! Józsidnak csak Gizike kolbászára van szüksége. Baj akkor lenne, ha ez az igény visszájáról jelentkezne.
    Sajnos, e világon minden múlandó, így ez az édenkerti állapot sem tartott sokáig. Józsi egy napon arra eszmélt, hogy fenekestül, üzemestül feje tetejére állt a világ. Régi főnökéből tulajdonos lett, s a régi dolgozók felét – köztük az eseményekkel lépést váltani nem tudó Lecsót is – csak úgy ukmukfukk utcára tette. Szorgos ember lévén próbált másik munkahelyet keresni, de ekkor országszerte éppen a Madách-szindróma érvényesült: sok volt az eszkimó, kevés a fóka. A segélyből pedig egy idő után már arra sem futotta, hogy Süsüke mindennap megcsillantsa gasztronómiai mestertudását. Márpedig ő semmilyen vonatkozásban nem szeretett parlagon heverni. Ezért a további események a giccses, hétköznapi forgatókönyv szerint peregtek: bíróság, válóper. A körültekintő, humánus döntés értelmében a szűköcske lakásban a nej és a gyerekek maradhattak. Kárpótlásul Józsinak jutott a tágas külvilág. Helyébe rövidesen beköltözött egy új apuka, akiről megint lehetett gondoskodni, mert biztosítani tudta a felemás família monetáris alapjait.
    Venyige Józsi világéletében törvénytisztelő ember volt, most tehát – hogy élni tudjon velük – meg kellett ismernie az utca törvényeit is. Kevés pénzét egykori, maga teremtette otthonából elhozott motyójával egyetemben már a negyedik napon ellopták. Ettől kezdve úgy élt, mint az erdő vadjai, a vizek halai és az ég madarai: csak a gondviselésben bízhatott. No meg a szerencsében, amely azonban valahogyan mindig elkerülte. Hitét mégsem veszítette el. Csupán egy dolog felett nem tudott napirendre térni: minden hónap harmadik napján iszonyatos elvonási tünetei támadtak. Lecsókolbász-elvonási tünetek. Olyankor úgy érezte: éhen döglik. Bármi mást evett, nem enyhültek bensőjének mardosó kínjai.
    Gizike tündérke első alkalommal még hitelezett neki, de legközelebb, mivel kuncsaftja akkor sem volt fizetőképes, egyszerűen elzavarta, mi több, hivatalos közeg segítségül hívását is kilátásba helyezte. Józsi jobbnak látta elkullogni.
    Egy napon váratlanul kigyúlt felette a szerencsecsillag: a hajléktalanszálláson este lecsókolbászt osztottak vacsorára. Fél kilón ugyan körülbelül hat embernek kellett osztoznia, de lecsókolbász volt, mustárral, cingár szeletke kenyérrel. Józsi gyomornedv-rendszere és állkapcsa összehangolt működésbe kezdett. Még vagy négyen álltak előtte a sorban, de máris kéjes gyönyörűséggel élvezte a várható mennyei ízeket. Ezért csak utóbb vette észre, hogy egy jóval később érkezett, vadidegen pasas pofátlanul elébe tolakodott. Ünnepi hangulatában ezt is elnézte volna, csakhogy az a pokolfajzat elvitte az utolsó adagot. Vele pedig közölték, jöjjön holnap, akkor bableves lesz. De ha beéri zsíros deszkával, azt azonnal kaphat, akár kettőt is.
    Felindulásában meg akarta fenyegetni az őt kisemmiző szégyentelent. Igazán nem tehetett róla, hogy mozdulatából kiadós jobbhorog lett. Még ebből is a pernahajdernek támadt haszna: egyheti, gondos kórházi ápolásban részesült: fürdés, tiszta ágynemű, napi háromszori étkezés. Józsi pedig feketelistára került, többé nem engedték be egyetlen éjszakai szállásra sem. Mint mondták, nincs szükség balhéra. A menedékhely vezetője, az egykori neves, de munkahelyén leépített pszichológus helyesen diagnosztizálta a jelenséget: „Akinek túl erős az önuralma vagy a tűrőképessége, olyannyira, hogy soha semmiért nem emeli fel a szavát, az előbb-utóbb a lelkében felhalmozódott indulatok következtében az öklét fogja felemelni.”
    A tudományos magyarázat mit sem változtatott Lecsó alias Józsi helyzetén. Ellenben csattanós problémakezelésének híre lapostetűként terjedt csöves körökben. Észrevette, hogy tisztelik, respektálják. A hangoskodók kitérnek előle. Mi több, sokan próbálnak melléje szegődni, a kegyeibe férkőzni.
    Egy napon valamelyik társa bizalmaskodó alázattal megkérdezte: – Nem jössz tüntetni? Jó kis vircsaft lesz, és állítólag sört meg sült kolbászt is osztanak, lehet, hogy babgulyást is. Zsebreteszünk néhány szelet kenyeret, ahhoz meg csak tudunk kanyarintani holnap valamit.
    – Tüntetni? – kerekedett ki Józsi szélfútta, kissé véreres szeme. – És miért?
    – Miért, miért! – vonta meg vállát a cimbora. – Mit tudom én! Hát sörért meg kolbászért! No, meg a balhéért!
    – Sörért meg kolbászért tüntetni baromság! Még valódi lecsókolbászért is, pedig az nem semmi! Balhéból pedig egyszer és mindenkorra elegem van. Tüntessen, akinek van miért! Én inkább hazamegyek a kéglimbe. Van itt nem meszsze, az építkezésen egy félreállított, ottfelejtett, üres konténer. Jó hely, elférünk benne ketten is. Ha akarod, beköltözhetsz.
    Társa elmenőben csak a fejét rázta, s magában dohogva megjegyezte: – A Lecsó lehet, hogy bivalyerős meg vajszívű, de tök biztos, hogy nincs ki minden kereke. Kihagyni ezt a jó kis balhét meg a potya kaját-piát!
    A történtek óta derekasan meglódult az idő. Józsi önállósította magát, elkerülte a hajléktalanok társaságát. Időnként itt-ott sikerült napszámot, feketemunkát találnia, s áttelelt a befuccsolt építkezés leállításakor végképp gazdátlanná lett konténerben. A környéken lakók eleinte idegenkedtek tőle, de aztán látták, hogy a légynek sem árt, sőt, igyekszik mindenkinek segíteni. Az idős nénikék nyugodtan rábízhatták nehéz bevásárlószatyraikat, esze ágában sem volt bármit is meglovasítani belőlük. Gyakran a felajánlott jattot sem fogadta el. Az óvodából hazatérő gyerekek nap mint nap körbefogták és bíztatták, mondjon még olyan izgalmas lecsókolbász-meséket, mint legutóbb. S ő nem fogyott ki az ötletekből. Gyártotta a történeteket a világszép Lecsókolbász-hercegnőről vagy épp a rendíthetetlen Lecsókolbász-lovagról, aki legyőzte a mások javain élősködő, minden gazdagságot megkaparintani akaró, telhetetlen sárkányokat.
    Az egyik apuka a minap megszólította: – A fiam elmondta, milyen érdekes történeteket tud. Biztosan nagyon kedveli a lecsókolbászt. Jöjjön, meghívom egy nagy adagra. Ejnye már, ne kéresse magát! Jó szívvel teszem.
    Józsi mosolyogva maga elé révedt, mint egykor, otthonában, családja körében, s csöndes szerénységgel hárította el a meghívást: – Ugyan, kérem, utálom a lecsókolbászt. Már a nevének hallatán is kiráz a hideg! Amit a gyerekeknek mondok, csak közönséges halandzsa. Mindenesetre köszönöm az invitálást.
    E pillanattól kezdve, mintegy varázsütésre, megszűntek periodikus elvonási tünetei. Néha már rendesnek mondható munkája is akadt, de fizetési napokon messze elkerülte a vásárcsarnokot, s benne Gizike tündérkét. Pénzét – korábbi tapasztalataiból okulva – bankba hordja. Csak létminimumnyit költ. Azt pusmogják, lakásra kuporgatja a forintokat, új életet kezd, állítólag asszony is van a dologban. Néhány bennfentes azonban minderre csak legyint. Ők tudják a pőre igazságot: Lecsó saját Pershing-rakétára spórol. Ha igyekszik, fél kilót hamarosan meg is vehet belőle, pedig az már egy kényelmes otthon ára. Persze, ezzel a mennyiséggel még semmit nem tud kezdeni. De talán jobb is, mert ha összejönne neki a biznisz, csak a jóisten a megmondhatója, hogy a mai világban mire akarná felhasználni.



Tüntetés II. (1930)

---

BODA MAGDOLNA

(anyám)

Ne halj meg!
Nem is halsz meg
csontod nem vegyül a földdel
a halál mint szó is
idegenül hullik ki belőled
soha nem is ejtettél a-t a h után
és az l az a után
milyen rettenet s á
se következhet közvetlenül
az l után na és az l
már megint!
látom karod is libabőrös
és puha is nagyon
izmok már alig vannak
a bőr alatt
de egybetartanak még
a kegyelmes és lágy kötőszövetek
egyre több rajtad a májfolt
és cukrod is tízen felül volt
mert nem bírtam ki
hogy ne adjak dinnyét.
Sokat alszol.
Mint a csecsemők.
Álmokból álmokba lépsz
de nem kérsz számon már senkit
miért csak az vagy aki lettél
fáraszt a beszéd is
helyette dúdolsz
a muskátlijaimnak.

    
(firka)

Kihagyom a helyet
a papíron
a versnek
a margókon szívek
nyilakkal persze
közte
geometriai minták
és pöttyek
írnám a verset is
de valaki folyton
közbevág
belőlem
semmi lényeges
mondja
borzasztó lármás ez az
este is
pedig csak rajzolok


(margaréták)

celofánba csomagolom
a margarétákat
hogy jól lássák majd ők is
a mosolyom
mikor átadom
hát persze hogy magamnak
ezzel is kifejezve
közöm van hozzám
kezemhez arcomhoz
megrémít
hogy holnap
széthullhatok ahogy
a reggelek: vezényszóra
ha úgy döntenek az istenek
de addig is tündöklök
celofán börtönébe őrzött
margarétáimnak.

---

KUTAS JÓZSEF

A te tigrised az én tigrisem

„Gondolom, mindenki ismeri a lidércnyomásos
álmot, amikor végtagjainkat megbénítja a
rettegés; valamely szörnyű, hatalmas rém
közeledik, hogy megsemmisítsen bennünket.”
(Jim Corbett: Hideg veríték)

„Egy állat hagyta lábnyomát
A havon a homokban vagy a sárban
Messzebbről jött csapása lépteimnél
Egy ösvényen ahol az élet
Lépéseivel surran a halál.”
(Paul Éluard: Farkas)

Meth Singhről mindenki azt állította, hogy derék legény: kerüli a bajt, tartózkodik a túlzott borivástól, tudja, melyik a munkának az a vége, amit meg kell fogni; e mellett csinos külsejű s ékes beszédű, és – nem előny, de nem is hátrány, fecsegték a faluban – több pénz csörög a tarsolyában, mint némely nagyhangú kereskedőnek, aki vaseszközökkel házal az indus hátságokon.
    Vajon miért beszéltek ilyen szépeket a Kosi-patak feletti fehér hegység lábánál elterülő apró településen, amikor mindenki tudta, hogy karikalábú, korán megkopaszodott, szégyenlős fiatalemberről van szó, aki, ha teheti, elbújik az emberek elől, beveszi magát a dzsungelbe, s kámforrá és köddé válik, mihelyt egy szép leány rá emeli tekintetét?
    Nem szánalomból, nem is holmi homályos együttérzésből terjesztettek kedvező híreket a kócslábú Meth Singhről, hanem azért, mert nem akarták, hogy a legény – megharagudván rájuk a csúnya szavakért – meglopja őket, elvigye utolsó ökrüket vagy bivalyukat, amely nélkül lehetetlen az életben maradás a madárhangú vadonban; kiforgassa őket utolsó rúpiájukból, amit váratlan balszerencsére rejtegettek a kunyhó földbe ásott ládikájában.
    Egy család akadt csak a környéken, aki nem törődött Meth Singh mesébe illő képességeivel, és nem hagyott fel a legény ócsárlásával.
    – Mert miféle ember az olyan, aki abból él, hogy másoktól elvegye azt, amiért az derekasan megdolgozott – hangoskodott Benu, a szikár családfő, és a tűzbe sercintett (éjszaka volt, nagy, súlyos sötétség lapított földre embert és állatot egyaránt, míg a tárgyaknak egészen más formát adott, mint amilyennel a napfény ajándékozta meg őket) –, az ilyen meg amolyan! Nekem beszélhettek, hogy Meth csak a gazdagot lopja meg, a szegény békiben hagyja! A lopás, az lopás! Különben is – felemelte csonka, sérült, tigrisharapástól borzalmasan elcsúfított arcát –, mutassatok nekem a Kosi völgyében egyetlenegy gazdag családot!
    Benu öreg, ám szívós anyjával és tizenhat éves lányával éldegélt a patak feletti, dzsungeltől rabolt tisztáson. A lány, Koli, feltűnően csendes, áldozatkész, engedelmes teremtés volt, aki mindenben alávetette magát erőszakos természetű apja és makacs nagyanyja akaratának, és sohasem mondott ellent, miként azt a hozzá egykorú lányok tették más parasztcsaládokban. Férjhez menésről sem gondolkodott, és, úgy tűnt, örömét leli az egyhangú, verítékes munkában, ami pirkadattól napszálltáig tartott.
    Sohasem mosolygott, de gyakran fakadt dalra; ismeretlen, szomorú nótákat énekelt, arcát leengedett, fajdszemfekete hajába temetve.
    Benu, amikor a kelleténél több alkalommal látogatta a kölespálinkás korsót, ráripakodott, honnan, kitől származnak ezek a dalok, ám Koli mindannyiszor azt válaszolta, hogy édesanyja tanította meg rájuk őt.
    Jól tudta, hogy anyja említése dühös hallgatást parancsol Benura (az asszony nem bírta nézni férje borzalmas szörny-ábrázatát, és megszökött tőlük), így nem kell bevallania, hogy (bizony-bizony) a dalokra Meth Singh tanítgatta őt a Wyndham-hegység egyik ember nem járta hegygerincén, ahol ők mindenkit láthattak, ám őket nem láthatta senki.
    – Ha apád megtudná, hogy velem vagy, talán a nyakadat is kitekerné – mondta Meth Singh.
    – És akkor ki legeltetné azokat a nyomorult jószágokat, te bolond? Ő, aki húsz lépés futás után elfárad, mert beteg a tüdeje? Vagy nagyanyám, aki szívesen szed zabfüvet a hegyoldalban, csakhogy a többi öregasszonnyal pletykálhasson? Nézd csak!
    Koli kinyújtotta a kezét, és a tőlük jobb kézre eső meredek hegyoldalra mutatott, ahol, valóban, vagy egy tucat sötét vászonba öltözött asszony hajladozott.
    Az élénksárga fűben hullámzó, fekete alakjuk az iszapos nagy folyón széllel szemben haladó gyékényvitorlásokhoz hasonlított.
    A zabföld alatt néhány méternyire kék sziklákkal szegett, százméteres szakadék ásított. Ha megcsúszna valamelyikük, vagy elvétené a lépést, esetleg roszszul lenne… sohasem térne vissza épségben a hegygerincet elvágó, keskeny útra, ahonnan jó egy óra a faluba a járás.
    A veszély viszont hozzátartozott a mindennapokhoz: vele járt; akár a tigris, amely öt éve kerülgeti a Kosi-folyó szurdokait és a zuhatagok menti, félő falvakat. Benu az egyetlen, aki élve szabadulhatott a halálos ölelésből, ő is emberfeletti erejének köszönhette életét, no meg annak, hogy az emberevő elhibázta az ugrást.
    Az asszonyok a biztos halál árnyékában aratták a zabot, míg Koli és Meth Singh egymás karjaiban töltötték a délutánt.
    – Apám azt mondta, ha kiteríted a kunyhó földjén annak a tigrisnek a bundáját, amelyik őt megnyomorította, hozzád enged feleségül – súgta a lány. – Megismeri a bundáját tízezer között is.
    – Én is megismerem – felelte rosszkedvűen Meth Singh –, mert egy helyütt keresztbe csíkos. Csakhogy én tolvaj vagyok, nem vadász.
    Remélte, Koli elérti a célzást. Egyetlen porcikája sem kívánta a tigrissel való találkozást. Ha rágondolt is, kiverte a hideg veríték, tagjai elerőtlenedtek, és homloka mögött furcsa, fémes dobok szólaltak meg.
    – Lesbe állhatnál. Ásol egy jó mély vermet, kirakod karókkal az alját…
    – Aztán jön Buldeo, a kerületi felügyelő, beleesik, engem meg a tartomány összes rendésze fel-alá hajszol majd a völgyekben – vágta rá Meth Singh. – Nem, nem. Várnunk kell, kicsi Koli. Úgy hallottam, egy fehér vadász veszi erre az útját. Mohan elöljárója hívta ide.
    – Na jó – sóhajtott a lány, felállt, lehúzgálta a ruháját, nyújtózott egyet, mint egy kismacska, görbítette a hátát. – Mennem kell, Meth. A bivalyok biztos elkódorogtak, és apám leszedi a fejemet, ha valami bajuk esik. Holnap?
    – Holnap ugyanitt – bólintott a fiú, és már majdnem kibökte, hogy: – Hozok neked ajándékot –, de nem lett volna tanácsos előre eldicsekedni zsákmányával. – Holnap ugyanitt, kicsi Koli! Járj szerencsével.
    Nézte a lányt, amint szökdécsel az árnyékszakállat növesztő dzsungelbe vezető nem-is ösvényen, melyet sötétpiros vadvirág szegett, bámulta leesett állal, és azon tűnődött, miért éppen őt választotta Benu lánya, Benu egyetlen kincse, aki tíz ujjára tíz férjet kaphatna a faluból – mit a faluból, egész Mohaniból tódulnának a kérők, ha híre menne a dolognak…
    Mivel foghatta meg a lányt? Meth Singh nem volt ostoba ember, így cseppet sem értette az ügyet. Külsejével igazán nem büszkélkedhetett. Esze, csavaros beszéde lenne az ok? Vannak nála értelmesebb, sőt írástudó fiúk a faluban, olyanok, akik órák hosszat képesek beszélni a káprázatos nagyvárosi életről: dobozokról, amelyekben távoli világok tájain mozognak emberek, állatok, szakasztott úgy, akár a valóságban; apró botokról, amelyek segítségével úgy társaloghatsz bárkivel, mintha ott lenne melletted (mobili a nevük, gondolta Meth Singh, és rázta a fejét), de Koli rájuk se hederített. Mit eszik rajta?
    Csak nem azért választotta őt kedveséül, mert az, ami? Tolvaj? A tigris mellett az éjszaka ura? Sőt… Meth Singh habozott. Koli talán nem tudja, hogy nincs olyan tigris, amelyik az éjféltől négyig tartó időt vadászatra használná fel?
    Őt nagybeteg apja tanította erre.
    – Figyelj rám, Meth – mondta –, de nagyon. Az emberek hiszékenyek, fiam, és babonásak. Ezt a kettőt kell kihasználnod. Félnek a tigristől, aki beugrik a nyitva hagyott ablakon, és elragadja a csecsemőt, mert azt hiszik, ártó szellem költözött a csíkos bundába. A fenét! Nincsenek szellemek, Meth, se jók, se roszszak. Az emberek félnek, mert nem a saját eszükkel gondolkodnak. Te is lehetsz tigris, ha nagyon akarod.
    – Hogyan? – Mohón figyelte apját, aki összezsugorodva kuporgott az ágyon; azon az ágyon, amelyből soha többé nem fog már felkelni.
    És ekkor apja a fülébe súgta a titkot, a nagy titkot, amit csak a hosszú puskás, lábszárvédős fehér vadászok tudnak. A tigris éjszaka éjféltől négyig pihen.
    – Ezt az időt kell kihasználnod Meth. Az emberek mindkét fülükre ráfeküsznek ekkor, és álmaikba burkolóznak. A tigris pihen, mindenki pihen, csak te nem pihenhetsz. Ha kövér a hold, a járásod is biztos; hangtalan, mint a tigrisé.
    Meth Singh megfogadta apja tanácsát, és évek alatt jelentős hírnévre tett szert e könnyű és (csaknem) veszélytelen módszer következtében. És valóban csak azokat a portákat, a falutól távol eső tanyákat látogatta, amelyek udvarán valóságos bivalycsordát látott, vagy amelyikről pontosan tudta, gazdája csempészett holmik továbbadásával foglalkozik.
    Ezt a mostani éjszakát is ilyen mutatványra akarta felhasználni. Hiteles forrása szerint a hegység alatt elterülő zabmezők szomszédságában élő Hati az éjszaka leple alatt tér vissza egyik szerfölött jövedelmező kalandjáról. Hati egyedül élt, és biztosan megünnepli majd szerencsés hazatérését valamilyen finom külföldi itókával. Éjfélkor alszik majd, mind a hajnali szél, vagy… a tigris.
    Tervét is erre alapozta Meth Singh, amikor napszállta után fellopakodott a zabfű elsötétült rétjén át Hati tanyájáig, amelynek határait óriási semulfák szabták ki: ezek levelei alatt, erős ágain megvárhatta, míg a telihold eléri a fehér hegység égbe szökő csúcsait. A legnagyobbat választotta. Arcát a közeli dzsungel fűszeres, vad légáramlatai simogatták, és ez az állandó, mindig élő szél némi nyugtalansággal töltötte el a tolvajt, ám a verandán járkáló, potrohos Hati látványa megnyugtatta.
    A kereskedő elbocsátotta már embereit (Meth Singh hallotta egy ideig mocorgásukat a félreeső bambuszházból, azután ők is elcsendesültek), és minden esély megvolt rá, hogy Hati is álomra hajtsa fáradt fejét.
    A dzsungel hallgatag volt, és a fák lombjait a hold sápadt fénye fürösztötte.
    Hati ásítozva vonult be a házba, és a tolvaj tudta, hogy értékeit a tornácról nyíló pincehelyiségben tartja. Nincs más hátra, mint kivárni az éjfelet… megtehetné, hogy hamarabb munkába lép, de apja szavai minden kaland előtt hangos visszhangot vertek a fejében:
    – A tigris ellen nincs esélyed, fiam, mégsem futhatsz el előle. Mert – felköhögött egy keveset a légcsöveit elborító váladékból, majd folytatta: – mert mindenkinek megvan a maga tigrise. Az én tigrisem, a te tigrised. Azt senki sem kerülheti el. Látod… – széttárta két kezét, felsóhajtott, és elájult.
    Erre gondolt Meth Singh a hatalmas fa ágán kuporogva, és lépten-nyomon az égre sandítva, mikor jön el végre az ő órája… Hati egy hónapig járta a tartományt, minden bizonnyal eljutott a tengeri kikötőkig is… ha elengedő kézzel állna Benu elé, az acsarkodó atya nem tagadná meg tőle Koli kezét… idáig ért a számára kedvező gondolatmenetben, amikor megpillantotta a hold sütötte nyílt terepre kilépő tigrist.
    Óriási állat volt; mintha valóban egy istenség vette volna kölcsön csíkos bundáját.
    Meth Singh megdermedt ültében.
    Az első pillanatban arra gondolt, leugrik a földre, és a kereskedő házában keres menedéket, de belátta, hogy semmi esélye a tigrissel szemben, ezen kívül tudta azt is, hogy az öreg emberevővel van dolga, aki fütyül a tigrisek éjszakai pihenőjére: csak a maga útját hajlandó járni, miképpen ő, Meth Singh, a tolvaj. S ezek az utak most keresztezték egymást. A második pillanatban pedig az jutott eszébe, hogy a tigris Hatiért jött – neki csak meg kell várnia, míg elragadja a házban horkoló kereskedőt.
    Most érthetővé vált a dzsungel csendje is. A harkály vagy a langurmajmok éjszaka alszanak – napközben ők gondoskodnak a riasztásról – , az ébren levők pedig megnémultak rettenetükben és megdöbbenésükben.
    Meth Singhnek azonban csalódnia kellett. A lomhán lépkedő állat nem a tanya felé vetet útját, hanem – Brahma, segíts! – egyenesen az ő fája felé.
    Honnan tudta, hogy éppen az a semulfa rejti a tolvajok tolvaját? Nincsen ebben semmi varázslat. Hát nem megmondta apja, hogy mindenkinek megvan a maga tigrise? Íme, itt van az övé.
    A tigris megérkezett a fa, az ő fája alá; ott, a macskafélék szokása szerint, forgolódott egy darabig, majd szépen karikába feküdt, és nem moccant. Végül is kivette rendes éjszakai pihenőjét; csak nem ott, ahol Meth Singh gondolta.
    A fiatalember, némileg megnyugodva, elhevert az ágon, és követte a tigris példáját. Tahi egy ideig nem szalad sehová sem, és holnap is lesz nap. Meg holnapután is. Igaz, hogy Kolit nem tudja megörvendeztetni semmilyen kinccsel – milyen jó, hogy nem járt el a szája délután a szerelem mezején! – de sebaj.
    Az elalvás előtti másodpercben arra gondolt, tulajdonképpen teljesíthetné is Benu kérését. Itt alszik védtelenül a tigris (alatta, éppen alatta!), még csak vermet sem kellene ásnia, hanem elég egy jó erős lándzsa meg egy felülről lefelé irányzott döfés, utána jöhetne az esküvő… itt elnyomta a buzgóság a derék Meth Singhet. Álma rövidre sikerült, de szép lehetett, mert végig mosolygott közben.
    Éles asszonykiáltások szaggatták szét álmát.
    Hirtelen és pánikszerűen ébredt, így eleinte nem is igen tudta, hol van. A semulfa durva kérgének érintése azonban hamar felidézte az elmúlt éjszakát. Meth Singh első tekintetével a tigrist kereste, a másodikkal a tébolyult kiáltozás okát.
    A két pillantás egy célban futott össze.
    A tigris két lábra ágaskodva éppen egy sötét ruhás öregasszonyra vetette magát, akinek ősz haja úgy szállt körülötte, akár a lehántott, friss fakéreg csíkjai. A többi nő rikoltozva szaladt a szélrózsa minden irányába.
    Meth Singh szíve hatalmasat dobbant. Megismerte Koli nagyanyját a tigris (az ő tigrise) mancsai között. Az asszonyt a zabmező alsó szegélyén érte a váratlan támadás, ott, ahol a szakadék mindig éhes szája ásított. A tigris rohama a mélybe taszította – szerencséjére, máskülönben élete ott maradt volna az óriási állkapocsból meredező agyarak között.
    Meth Singh tarkóján felborzolódott a szőr az asszony sikolyát hallva. Felugrott az ágon, ide-oda hintázott, mint egy dühös majom, de nem tudta rászánni magát a cselekvésre. Szapora szívdobogása kissé elcsendesült, amikor látta, hogy a tigris, prédáját elhagyva, lassú léptekkel a dzsungel felé véve az irányt, válla felett vissza-visszatekintgetve.
    A tér egyetlen szempillantás idejéig csöndes és néptelen maradt, utána azonban több minden is történt egyszerre. Hati és emberei kitódultak az udvarra (láttukra Meth Singh a fa törzséhez simult), és a szétrebbent asszonyok is viszszaszállingóztak. Néhányan a szakadék pereméig merészkedtek, majd füttyögve, integetve hívták társaikat.
    A felharsanó hangzavarból a tolvaj kivette, hogy az öregasszony (Koli nagyanyja: ezt egy minutumig sem felejtette el) testét egy keskeny párkány fogta fel, mintegy ötméternyi mélységben, s az is tudomására jutott, hogy az asszony, noha jártányi ereje nemigen maradt, és fájlalja minden porcikáját, valójában épségben élte túl a támadást.
    Közben vita támadt az egybegyűltek között, hogyan segíthetnének az asszonyon. Hati emberei vállukat vonogatva álltak odébb, arra hivatkozva, hogy ők egy másik völgyből jöttek, ez az ügy nem az ő ügyük, nekik már félúton kellene lenniük a hazafelé vivő ösvényen, feltéve, hogy Hati kifizeti a kialkudott öszszeget.
    – Menjetek a pokolba valamennyien – mondta erre a kereskedő. – Ilyen gyáva patkányokra, mint ti vagytok, nem bízom többet az árumat!
    Az asszonyok rémüldözve locsogtak-fecsegtek, egészen addig, míg a visszatérő Hati rendet nem parancsolt.
    – Azt a nőt kötéllel kell felhúzni onnan, azután el kell vinni a faluba – közölte határozottan –, de mi ehhez erőtlenek vagyunk. Valakinek az öregasszony mellett kell maradni, míg mi elsietünk a faluba. A tigris bármikor visszatérhet, ezért csak az maradjon, aki elég bátornak érzi magát, vagy akit nem vár otthon család.
    Az én tigrisem Koli családját bántja, gondolta Meth Singh, és olyan erővel szorította a fát, hogy az eset után hetekig nem volt képes összezárni az ujjait; nekem kellene segítenem.
    Összeszedte magát, és már azon volt, hogy leveti magát a fáról, és a csoporthoz vágtat (már a megfelelő magyarázatot is kiagyalta arra a kérdésre, hogy mit keres itt, hajnalok hajnalán a vagyonos Hati házánál: egyszerűen azt felelné, hogy a kiáltozás csalta ide, különben is, azt tesz, amit akar, ahol és amikor ő akarja), amikor tekintete megakadt egy törékeny teremtésen, aki most csatlakozott a tanakodó csoporthoz.
    Koli volt az.
    – Én maradok itt, öreganyámmal – jelentette ki, és Meth Singh szíve újra feldobogott, mert a lány sokkal bátrabban viselkedett, mint ő, a fán kuksoló –, ez így természetes. Lemászom mellé a párkányra, amíg ti visszatértek… – Hangja itt megbicsaklott kissé, és Meth Singh mozdult, hogy lerohanjon, és a karjaiba zárja.
    Erre azonban nem került sor, mert Hati helyeslő bólogatások közben nekilátott, hogy a riadt asszonynépet – a dzsungeltől legtávolabb eső csapáson – lekalauzolja a faluig.
    Meth Sing tudta, hogy délnél korábban nem térhetnek vissza, hiszen a férfiak, kihasználva a derült, csendes időt, kivonultak már földjeikre, és a faluban csak öregek és magatehetetlen vénségek maradtak. Mire összehívják őket… Közben a tigris befejezi, amit elkezdett, megöli az öregasszonyt… és Koli?
    És megeszi Kolit! Ha a lány beváltja, amit ígért, és leereszkedik arra a párkányra, elállja a tigris útját. A tigris pedig nem sokat válogat, elviszi azt, akit talál.
    Az én tigrisem, gondolta haraggal Meth Singh, nekem kell megvédenem tőle Kolit és a mámit! Minden ízében remegve gubbasztott a semulfa biztonságos ágán, és reménykedve fürkészte a napfényt szinte magába szívó, sárga zabfű határtalan mezejét, abban bízva, hogy a tigris, megrémülve Hati volt embereinek lármás elvonulásától, elvonul a dzsungel mélyére.
    Elképzelte Kolit, amint ott kucorog öreganyja mellett – kicsire összehúzva magát, miképpen ő, Meth Singh az ágon, azzal a különbséggel, hogy neki, Meth Singhnek nincs félnivalója, mert a tigris, ha emberevő, ha bivalyölő, nem tud fára mászni –, és szíve, a csörtetve vágtázó, összefacsarodott.
    A tigris óriási feje mintegy ötvenlépésnyi távolságban bukkant fel a tüskebozót pávatollszerű levelei között.
    Csak állt, és meredten nézett – nem Hati háza, nem a menekülő embercsapat, nem is az asszonyok menete után lesett; tekintete a szakadék sötét nyílására szegeződött, ahonnan – még Meth Singh is hallotta a fa tetejéről – sutyorgó hadarás nesze szűrődött fel, a zabfűmezőhöz.
    Meth Singh ekkor nagyot fújt, és óvatosan előhúzta dereka mellől a kését. A kés éles volt, hiszen zárakat helyettesítő szíjak és kötelek elnyisszantására szolgált, ezúttal azonban az egyik karvastagságú ágat vette munkába vele. Pillantását le nem vette volna a figyelő tigrisről, aki nem mozdult a dzsungel szegélyéről, de fülét izgatottan billegtette előre-hátra a szakadékból felszüremlő beszélgetés hallatán. Két perc múlva a fiú ölébe fektette élete első (és remélhetőleg utolsó) lándzsáját.
    Most már csak egy volt hátra. A fa alá kellett csalogatni a fenevadat.
    Kinyitotta a száját, hogy egy emberes kiáltással felriassza a tigrist, de becsukta rögtön.
    A tigris eltűnt.
    A zabmező alsó mezsgyéjén pávakakas lármázott, és Meth Singh a szeme sarkából látta, hogy egy langurhorda viharzik a vadon belsejéből a szakadékot környező fák koronái felé. Ezek a jelek csalhatatlan pontossággal jelezték, hogy a tigris merre folytatja a vadászatot.
    Meth Singh előbb a szakadék felé nézett (a beszélgetést mintha elvágták volna), majd a kezdetleges lándzsára, majd újra az előző irányba.
    – Az én tigrisem, a te tigrised – mondta utolsó lélegzeteivel az apja –, nem futhatsz el előle.
    És Meth Singh, akinek eszébe sem jutott, hogy Hati háza tárva-nyitva tátong, s hogy ő karnyújtásnyi távolságra került az áhított vagyontól, lopva leereszkedett a semulfáról (izzadt nyakán érezte a friss hajnali szellő érintését, meztelen talpa olyan érzékeny lett, hogy szinte meg tudott volna számolni minden barázdát a törzsön, de ugyanígy volt összes érzékszervével), elindult a szakadék irányába szembenézni a tigrissel; az ő tigrisével, aki szerelme után cserkészik.
    Bárki mondhatná, hogy nem volt más választása. A Kosi-völgyben élők azonban tudják, hogyha a föld összes embere úgy cselekedne, miként Meth Singh cselekedett azon a hajnalon, kevesebb könny hullna a kunyhók s a paloták termeiben, és a boldogság úgy hajtana ki a szomorú országokban, mint eső után sarjad a zabfű a fehér hegység déli nyúlványain.

    
    
   

---

DONKÓ LÁSZLÓ

A front a gyepre ért

1945. április 4.

Hol a tanyáknak vége volt
Furcsa fácánkakas dalolt
Vijjogó-éles hangja szólt

És félt az istenadta félt
Ősfarkas rinyálta szivét
S rimánkodott az istenért

Petrólámpa-oltáskor én
Is féltem árva kislegény
Remegett számban a remény

Hogy miben bíztam nem tudom
Betyárok jártak az uton
Sobri s Rúzsa a két kujon

Kihunyt a láng – gyász feketéllt
S a front s egy tank a gyepre ért
Szétlőtte – s hasadt a remény


Zápor után hajnali fények

Süpped a kert zuhogott éjjel
Jósolták hát megjött a szél is
Fönn valaki vihart vezényel
Pedig időm a csend felé visz

Nézem a gyászt: fekete földem
Tulipángumókat a mélyben
Csak el ne könyörögje tőlem
A vihar szelíd békességem

Szerencse: ébrednek a színek
Tetőn bíbor mennyben a kékek
Gumók lüktetnek: gyönge szívek
Gyász után friss nyugalom éltet

Zápor után vénembert megillet-
Nek szemvillanásnyi lézerfények