KÉPZŐMŰVÉSZET
   

A Tanácsköztársaság leverése után Bortnyik Sándor (1893–1976) – oly sok író- és művésztársával együtt – emigrációba kényszerült. Kezdetben Bécsben, később Berlinben és Weimarban élt s dolgozott. Ekkor már megfestette korai nagy műveit (A vörös mozdony, 1918; A vörös gyár, 1919), amelyeket a német expresszionizmus és a francia kubizmus hatása jellemez, s a holland és az orosz avantgárd hatására a konstruktivizmus felé közeledett, noha változatlanul kitartott alapvetően realista ábrázolásmódja mellett. Életművének igen jelentős darabjai keletkeztek ekkor (Kovácsok, 1921; Az új Ádám, 1923; Az új Éva, 1923; A zöld szamár, 1924), s mindenekelőtt főműve, egyben a magyar avantgárd legjelentősebb festői alkotása, az 1921-ben készült Lámpagyújtó. Ezekben az években mélyül el elméleti érdeklődése és aktivitása is. Számos cikket és tanulmány írt. Ezek közül közlünk egyet, amely a bécsi Akasztott Ember című folyóirat 1923. januári számában jelent meg, s amely hűen türközi a korszak progresszív művészeinek gondolatait és problémáit.

  
BORTNYIK SÁNDOR
  
Művészet és proletárforradalom

Tulajdonképpen igen meddő dolognak tartom a „konstruktivizmus” és a proletárforradalom egymáshoz való viszonyáról hasábokon keresztül vitatkozni. Ilyen esztétikai problémák a proletariátust kevéssé érdeklik. Képzőművészeket meggyőzni arról, hogy alkotásaikat a szociális forradalom határozott irányvonalába nem lehet beállítani, majdnem lehetetlen. Ha az illető művész ezt maga nem érzi, képtelenség a fülébe beverklizni.
    Egy ilyen vitatkozásnak csak egy célja lehet: hogy a művészet és a forradalmi proletariátus – melynek ma a művészettel, épp ennek polgári tendenciája miatt, kevés vonatkozása van – valahogyan közelebb jussanak egymáshoz. A művész és a proletár egymáshoz való közeledésének első alapfeltétele a művésznek proletárorganizációkba való beolvadása. Kihangsúlyozottan: nem „leereszkedés” a proletariátushoz, sem a proletariátusnak a művészhez, annak szellemi nívójára való „felemelése” – ilyen nagyképű kijelentések azt mutatják, hogy a művész emberek és korok felett állónak, „teremtőnek”, „istennel” egyenrangúnak tekinti magát; sem fel, sem le, hanem vele, mellette.
    Ha a művész megtalálja helyét a forradalmi munkásság soraiban, ha szorosabb érintkezésbe jut vele, ha elméletileg és gyakorlatilag magáévá tudja tenni a proletariátus problémáit, úgy hamarosan meg fog győződni arról, hogy a művészet tisztán esztétikai alapon álló forradalma egyáltalán nem azonos a szociális forradalommal, sőt céljában, lényegében merőben ellentétes vele. A művésznek, aki nem akar belefelejtkezni a polgári művészet szépség- és harmóniakeresésébe, ma csak egy feladata lehet: hiány és fenntartás nélkül minden esztétikai törvény megvédésével a forradalmi proletariátus álláspontjára kell helyezkednie, ennek az állásfoglalásnak minden konzekvenciájával. Nem rokonszenvező vagy emberbaráti, de teljes mértékben aktív állásfoglalásról van szó. Minden egyéb az eddigi művészi kifejezőeszközök, metódusok, formák, tartalom átalakulása, realizálódása, az élethez való szoros kapcsolata, a szociális forradalmi tartalom kihangsúlyozása szükségszerűen magától bekövetkezik.
    A különbség, ami a proletariátust és a kommunista művészeket a formában forradalmas, ma „konstruktivistáknak” nevezett művészektől elválasztja, a kiindulási alap ellentétességében rejlik. A kommunista művészek kiindulási alapja, mely egy a proletariátus álláspontjával: a gazdasági-politikai forradalom és az „egyetemes” életnek erről az álláspontról való szemlélése; kifejezési formái kizárólag ennek az álláspontnak következményeként alakulnak ki. A konstruktív művészek álláspontja tisztán szellemi, esztétikai. A művészetet a természeti jelenségekkel egyenrangú jelenségnek tekintik, melynek megvannak a maguk speciális törvényei, „egyedül érvényes” kifejezőeszközei, és ők ezeknek a törvényeknek kikutatásán, megalapozásán dolgoznak. Náluk tehát a művészet „alkotás”. A kommunista művész ezzel szemben a művészetet nem alkotásnak, csupán kifejezésnek tekinti.
    […] Figyelemre méltó, milyen ellentétek vannak az egyes konstruktív művészek és teoretikusaik gondolatmenete között. Egyik-másik praktikus feladatokat akar megvalósítani, mások a szellemi élet szükségét érzik, felglorifikálják a művészt és vele a művészetet emberek fölé, a művészet öncélúságát hangoztatják. A kiindulási alap, a tartalom különböző, a kifejezés formáiban megegyeznek: kifejezési formájuk a kollektív geometrikus forma. Tartalom: individuális szubjektív.
    Megjegyzendő, hogy a történelmi materializmus álláspontját nagyrészt elfogadják. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert így eleve nem lehet nézeteltérés közöttünk abban, hogy a művészet mindenkori formája a társadalom gazdasági-politikai életének a tükörképe. Tehát amennyiben a konstruktivizmus a „jelen művészete” (Konstr.-progr.), amennyiben a mai élet praktikus feladatait akarja megvalósítani (Richter stb.), amennyiben ma művészet a „jelenlevő élet szintézise” (Kassák), úgy semmi kétség sem férhet hozzá, hogy a konstruktív művészet csak annak a kollektivitásnak lehet kifejezése, mely már a mai társadalomban megvan. Ez a kollektivitás a nagytőke kollektivitása. Ugyanúgy, mint a mai társadalomban csupán formai, és nem lényegbeli a konstruktivizmus kollektivitása is. A nagytőke organizációjának, ökonómiájának, látszatharmóniájának megfelelő tükörkép a konstruktív művészet.
    A konstruktivisták azt felelhetik, hogy amit ők kifejeznek munkájukban az nem a nagytőke kollektivitása, hanem a proletariátusnak a kollektivitás utáni vágya. De ha egyetértünk abban, hogy a művészet mindig a kor egész társadalmi struktúrájának tükörképe, úgy egyet kell értenünk abban is, hogy ez a struktúra elsősorban valóságos, reális, materiális adottságokból tevődött össze, és nem a szellemben élő vágyakozásból.
    […] Fontos különbség – mellékesen megjegyezve – a technikai és a művészi produktumok között, hogy míg a technikai produktum hatásában, működésében kézzelfogható, reális eredményt ad, addig a művészi produktum hatása tisztán szellemi, kézzel nem fogható. A keletkezés, a munkafolyamat processzusa tehát épp fordított. A gép: a kézzel nem foghatót, az erőt, az energiát realizálja motorikus úton; a művészet: a realitásból szellemi energiát teremt, melynek hatása bár kézzel nem fogható, de éppoly határozott. A nagytőke pillanatnyi tagadólagos magatartása a konstruktív művészettel szembeállítva nem bizonyítja azt, hogy a konstruktív művészet a proletárforradalom határozott irányvonalába halad. Abban a pillanatban, mihelyt a konstruktivizmus spekulációra alkalmas lesz, a nagytőke ezt a pillanatot meg fogja ragadni, és mellé áll. (Hollandiában például már megtörtént ez a testvéresülés – Oud házai, Doesburg dekorációi stb.).
   
Berlin, 1922




Lámpagyújtó (rézkarc, 1920-as évek)

KOSZORÚ
   
Száz éve a Nemzetközi Szociáldemokrata Nőkonferencia Koppenhágában – Clara Zetkin javaslatára – elhatározta, hogy évente megtartja a Nemzetközi Nőnapot, március 8-án. Ennek a határozatnak az emlékére közöljük a kiváló német (NDK) színésznő és előadóművésznő, Gisela May (1924) írását a múlt század egyik legnagyobb osztrák-német színművészéről, Bertolt Brecht feleségéről és harcostársáról, Helene Weigelről (1900–1971).
    Az itt közölt fénykép unikum, Helena Weigel mindeddig ismeretlen fotója 1924-ből, amely barátnője J. Recha révén maradt fenn, s amely hosszas lappangás után került elő a minap Striker O. György hagyatékából.
   
GISELA MAY
   
Helene Weigel
   
Ötvenéves jubileum a színpadon egészen ritka esemény, húszéves jubileum színházigazgatóként még ritkább, Helene Weigelnek egyszerre adatott meg mindkettő.
    Épp tíz éve, hogy személyesen megismertem. Tucholsky megbocsátja majd nekem ezt a kifejezést, hogy „személyesen”. Nem tudnék erre ennél találóbb kifejezést. Hisz éppen egyénisége, személyiségének kisugárzása az, ami senkivel össze nem téveszthetővé, egyedivé, jelentőségteljessé teszi ezt az asszonyt. Korántsem szeretném idealizált alaknak lefesteni. Ezt ő maga szeretné a legkevésbé, és hála istennek, ehhez hiányzott belőle ennek néhány előfeltétele. Másrészt nem szeretnék színházi kritikusként fellépni, bár néhányszor igencsak lett volna hozzá kedvem… Színészi teljesítményéről már nagyon sok okos és fontos dolgot mondtak és írtak – Brecht több versében és írásában is megrajzolta színésznői portréját. Megkísérlem, hogy felidézzem néhány találkozásunkat, melyek közel hozták hozzám Weigelt, s melyek folyamatosan feltárták előttem jellemének különböző vonásait. Mindenek előtt azonban fejet hajtok hallatlan munkabírásának, fáradhatatlan energiájának emléke előtt, szenvedélyes törekvése előtt, hogy minden erejét és tehetségét a színháznak adja, a színháznak, amelyet soha nem hagyott el, ami az élete volt.
    Első találkozásom vele a lehető legklasszikusabb volt. Ebben sok ezer nézővel osztoztam: láttam Weigelt Kurázsi mama szerepében! Az idő tájt közepes méretű vidéki színházban játszottam, Berlin távoli, elérhetetlen célnak tűnt számomra. Ez a színházi este Helene Weigellel Brecht zseniális darabjában, Brecht és Engel magával ragadó rendezésében életem legmegrázóbb színházi élménye volt és maradt. Akkoriban álmodni sem mertem volna, hogy évek múltán megadatik majd nekem, hogy számtalanszor találkozzam, beszélgessek vele, hogy partnereként léphessek színpadra. S lám, most, amikor be akarom mutatni, látom, hogy milyen nehéz. Egy egész rendkívüli emberrel való csaknem napi találkozás gyakran természetessé teszi azt, ami valójában különleges. Ezért hát először megkísérlem, hogy úgymond, komplex módon gondoljak vissza rá, képzeljem őt magam elé, s máris kis mosoly jelenik meg az ajkamon. Honnan fakadhatott? Legelőször óhatatlanul az a számtalan vicc jut eszembe, melyet tőle hallottam, meg csibészes humora, rá jellemző, jó értelemben vett komolytalankodása. Gyűlölte a merev formaságokat. Ünnepi alkalmakkor előfordult, hogy valamilyen, néha groteszk megjegyzéssel váratlanul feloldotta a hangulatot – soha nem kellett attól tartani, hogy hosszú beszédet hallunk tőle.
    Így aztán hamarosan már egyáltalán nem tűnt fel, ami akkoriban, amikor újdonsültként a Berliner Ensemble-hoz kerültem, határtalan ámulattal töltött el: irodájának ajtaja csaknem mindig nyitva állt. Korábban az volt természetes számomra, hogy az igazgató zárt ajtók mögül irányít, s évente egyszer-kétszer folytat hivatalos megbeszélést az egyes munkatársakkal. Most viszont előfordult, hogy Weigel asszony irodájának előszobájába csak azért léptem be, hogy megtudjam, mikor lesz egy szabad estém, ám ő azonnal nyakon csípett, bevitt az irodájába, s máris a legkülönbözőbb személyes és szakmai dologról beszéltünk, mindenről, ami a szívünket nyomta. Ezek a beszélgetések nem voltak mindig kellemesek, de rövid idő alatt olyan viszony kialakulásához vezettek, amely teljes mértékben eltüntette a vezető és a beosztott közötti szakadékot…
    És egyáltalán az irodája! Valójában nem is iroda, hanem lakószoba volt, amelyben minden tárgynak megvolt a maga története. Lett légyen szó akár egy szalmavirágból font koszorúról, mely a lámpa előtt himbálózott, egy gondosan bekeretezett naiv gyermekrajzról, vagy akár egy Picasso-képről.
    Dolgozószobájának ablakából kilátott a színház udvarára, oda, ahol az együttes mindennapi tevékenységének jó része zajlott. Az udvarra kilépve csaknem mindenki vetett ablakára egy óvatos pillantást, hogy kipuhatolja, „anyánk” milyen hangulatban van éppen, van-e látogatója, vagy elment-e már… vagy épp ellenkezőleg: az ember mit sem sejtőn épp a büfébe tartott, amikor az ablakból azt halja: „Gyere csak fel ide!” S akkor tudtuk, rajtunk a sor, s kinek-kinek eszébe jutott valamennyi bűne, amelyet valahol, valamikor, egyszer…
    Előfordult olyan eset is, hogy kivágódott az ablak, mert a lánya, Barbara megjelent az udvaron kocsiban tolva legkisebb unokáját, mire a professzor asszony lekiáltott: „Jenny már megint becsinált a nadrágba?” Négy unokájának képe egy jellegtelen keretben mindig ott volt íróasztalán, amely valójában nem is íróasztal volt, hanem masszív, nehéz, kerek, feketére pácolt asztal (természetesen antik), a képet gyakran cédulák és levelek ezrei borították, de mindig ott volt az előtt az asszony előtt, akinek egész lényét áthatotta az anyaság szelleme. Ez a tulajdonsága nemcsak gyermekei és unokái irányában nyilvánult meg, értékes, magas beosztásba került munkatársai is mindörökre a „gyermekei” maradtak. Nem volt mindig könnyű, hogy ezt ne érezzük lealacsonyítónak, s valószínűleg ennek is fennállt a veszélye…
    Az irodájában volt azonban egy olyan beszélgetésünk, amely hirtelen tudatosította bennem, hogy mi mindenen ment keresztül ez az asszony. Egy szerepet hoztam szóba, amelyet borzasztóan szerettem volna eljátszani, és valami olyasfajta kijelentést tettem, hogy életem boldogsága függ ettől a feladattól (előfordulnak helyzetek, amikor az ember ilyen túlzó kijelentésekre ragadtatja magát). Ő ekkor felpattant, gyors léptekkel elkezdett fel-alá járkálni a kis irodában, majd csaknem kiszakadtak belőle a szavak: Milyen csodás színpadi szerepek voltak, melyeket soha nem játszhatott el! Brecht valamennyi fiatal lányalakja megmintázhatatlan maradt a számára. Nem játszhatta el Grusét, sem Sen-tét. Ki kérdezte őt, hogy mi lenne élete vágya? Élete legszebb éveit emigrációban, külföldön kellett töltenie, szegénységben, olyan hivatással, mely a nyelvhez kötődik, mely a nyelvből él, abból a nyelvből, amelyet tizenkét éven át nem használhatott. Vajon nem ezért jutott-e Brechtnek eszébe annak idején, a dániai emigrációban az az ötlet, hogy Kurázsi mama lányát süketnémának írja meg? Meglehet, szeretett volna egy nagyszerű szerepet adni akkor még fiatal feleségének, akinek ott nyelvi nehézségei voltak?
    Mélyen megrázott, amikor rájöttem, hogy ezeknek a keserű éveknek az élményei most is ott vannak Helene Weigel tudatalattijában – és a megvalósulatlan színészi álmok csak egy részét teszik ki mindannak a keserűségnek, amit az emigráció kegyetlen időszaka jelentett számára.
    
    Amikor Helene Weigel színdarabban szerepelt, a színpadhoz vezető folyosókon mindenki csak suttogott. Jóval fellépése előtt már mindig ott volt a kulisszák mögött. Mindenkihez volt egy barátságos szava. Az Anya című darabban volt egy közös jelenetünk. Rám elég későn került sor, közvetlenül az után a kép után, amikor Vlaszova megtudja, hogy fiát, Pávelt agyonlőtték. Brecht darabjában a fiú halálhírét nagy ívű song adja hírül. Az anya szerepét játszó Weigel végighallgatja a dalt. Némán, miközben teste megremeg a fájdalomtól, gyakran előfordult, hogy szeme könnybe borult.
    Ezután jött kettőnk közös jelenete. Egy egész rövid színváltozás, gyors orrtörlés, mély lélegzetvétel, s már nyílt is a függöny. Ezalatt a rövid intervallum alatt Weigel soha nem mulasztotta el, hogy egy-egy gyors pillantást vessen ránk, akik a jelenetünkre vártunk. Volt, hogy apró kézmozdulattal, máskor egy szemvillanással mintha azt akarná megtudni: No, hogy megy? Minden rendben? És már ment is az előadás tovább, és kezdődött az egymással hadakozó két nő – a proletárasszony és a háztulajdonosnő veszekedése.
    Weigel kimagasló színészi tehetsége nemcsak a nagy jellemek szemléletes ábrázolásában, ellentmondásos magatartásuk, viselkedésük felmutatásában nyilvánult meg. Amit ugyanennyire csodáltam, az előadóművészete volt. Kifinomult érzékkel ragadta meg a vers felépítését, pontos nyelvhasználatát, szellemi hátterét, versmondása ettől vált igazi élménnyé.
    Hogy tudott verset mondani! Brecht csodálatos balladája a vízbefúlt lányról, vagy az elbeszélés az eretnek kabátjáról! Szeretném különösképpen kiemelni tehetségének ezt az oldalát, mely nem tudott mindig kellőképp szerephez jutni, s amelyet a hanglemez soha nem tud igazán jól visszaadni.
    Volt azonban még valami, amit Weigel páratlanul és igen kifinomultan tudott: „függönyt csinálni”, azaz az előadás utáni tapsot úgy előcsalogatni és fokozni, hogy a sorrend ügyes megválasztásával az egymást követően meghajló színészek egyre hevesebb ünneplésben részesüljenek. A szakemberek pontosan tudják, milyen művészet ez! Azt beszélik – kezességet nem vállalok érte –, hogy az egyik Kurázsi mama előadás után, amikor kitört a tapsvihar, Helene Weigel, aki teljesen kimerültnek látszott e megerőltető szerep után, ott állt a színfal mögött és onnan dirigált: „Függönyt fel! Most te! Most te!” Majd kitámolygott a színpadra, kicsinyen, fáradtan, és mélyen, csaknem földig meghajolt. A közönség tombolt. Függöny le. Weigel visszahúzódik a színfalak mögé, a taps tovább folytatódik, s már küldi a következő színészt, akinek szerinte most következnie kell, hogy hajoljon meg, enyhén fenékbe rúgja – az igazgatónő, Kurázsi mama eredeti ötlete – és kibotorkál a színpadra.
    S eszembe jut még egy találkozás: Marta Feuchtwanger több mint húsz év után első ízben jön Európába, s találkozik Helene Weigellel. A Berliner Ensemble igazgatói irodájában ülnek szemben egymással. Néhány kollega, aki véletlenül épp a közelben volt, csatlakozik hozzájuk, hogy megismerkedhessen Lion Feuchtwanger csodálatos, s még idős korában is gyönyörű élettársával.
    Itt ül két idős hölgy, fiatalkoruktól fogva jóbarátok, s most pillanatok alatt visszaváltoznak fiatal lányokká. Kuncogva és féktelenül idézik fel emlékezetükből egyik emléket a másik után. Nem minden irigység nélkül szemléljük őket. Két jelentékeny férfi két jelentékeny asszonya – két bakfis, akik jókedvükben a combjukat paskolják.
    
    Ha összegzésképpen meg kellene kísérelnem, hogy kevés szóval jellemezzem Helene Weigelt, ha lényegét egyetlen tulajdonsággal szeretném összefoglalni, azt mondanám: nő volt. Ez így talán nem jelent semmit. Ám mégis megengedem magamnak az állítást, hogy vannak bizonyos tulajdonságok, amelyek ránk – hisz én is nő vagyok, s ezt tudnom kell – jellemzőbbek, mint a másik nemre. S ő valamennyi ilyen tulajdonsággal rendelkezett. Praktikus volt, kertelés nélkül szembe ment a problémákkal. Anyáskodó volt, tele mély érzésekkel, remek érzéke volt minden szép iránt, minden berendezési és használati tárgyat körültekintően és gondosan választott meg. Eszes volt. Tudott haragos lenni. Nem volt haragtartó. Azért harcolt, ami a legszebb dolog a világon: a békéért.
    Helene Weigel Berlin központjában lakott egy egyszintes lakásban, száz lépésre férje, Bertolt Brecht sírjától. Életének tartalma mindhalálig az volt, hogy továbbvigye és életben tartsa Brecht művészetét.
    Koporsója, amelyben a sírhoz vittük, könnyű volt, s olyan kicsi, mintha egy gyermeké lett volna.
    A Dorotheenstädtische temetőben, alig tízpercnyire a színháztól, ahol tevékenykedett, ott nyugszik a nagyvárosi forgalomtól övezve a nagy B.B. mellett a picinyke a nagy Helene Weigel.

STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA




Fésülködő nő (1942)

MŰHELY
   
HEGEDŰS SÁNDOR
   
Az Öreg
   
Landler Jenő (1875-1928)
   
Landler Jenő a magyar és a nemzetközi kommunista mozgalom kimagasló alakja volt. Megfontolt, higgadt forradalmárként ismerték, aki kerülte a sablonokat, irtózott a dogmáktól és mindig a szocialista célhoz vezető legracionálisabb módszereket kereste. Nem alkudott meg soha, rugalmasan alkalmazkodott a realitásokhoz és körültekintő, józan megfontoltsága okán harcostársai méltán nevezték el „Öregnek”. Ezzel nem korára utaltak, hiszen 53 éves volt csupán, amikor meghalt, csendes bölcsessége azonban tiszteletet ébresztett elvtársaiban. Életének csaknem felét a 19. században töltötte, ám ízig-vérig a 20. század gyermeke volt.
    A Zala vármegyei Gelsén született, 1875. november 23-án. A szülők tőkés földbérlők voltak, anyagilag konszolidált, polgári viszonyok között éltek, s mindent megadtak gyermeküknek, hogy a civilizálódó Magyarországon boldogulhassék. Akkor járt elemi iskolába, majd gimnáziumba, amikor körülötte forrt-buzgott a társadalom. A szekér és a konflis mellett megjelent a vasút, a gyertyát és a petróleumlámpát a városokban kezdte felváltani a gáz, sőt már az elektromosság, a kisiparosok kézi munkáját legyőzte a nagyüzemi termelés, az ekét és az ökröt a nagyobb birtokokon mindinkább már a traktor helyettesítette. Az elmaradott, konzervatív emberek isten csapását, ha ugyan nem a közelgő világ végét látták mindezekben, ám a tőkés rend profitorientáltsága és a kíméletlen verseny nálunk is győzelemre vitte az ipari forradalmat. Magyarország – a Monarchia részeként – egyre európaibb lett, annak minden előnyével és átkával együtt.
    A gyárak átalakították a társadalmat. A nemesség mellett megjelent a burzsoázia, a parasztság mellett az ipari proletariátus. Az alapvető ellentétek immár a munkások és tőkések között feszültek, új irányt szabva az osztályharcnak. Az 1880-as évek agrárválsága megtorpantotta a biztató konjunktúrát, s ez a csapás rengeteg gazdálkodót földönfutóvá tett. Landlerék helyzete is megrendült, felhagytak a gazdálkodással. Elhagyták Gelsét és Nagykanizsára költöztek, ahol az apa biztosítási tisztviselőként tartotta el a családját. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ebben a „menekülésben” – lévén zsidók – szerepet játszott a tiszaeszlári vérvádat követő súlyos antiszemita hullám is, amely az egész országon, különösen vidéken, végighömpölygött.
    A szülők hamarosan Budapesten telepedtek le. Nagykanizsán hagyták egyetlen gyermeküket, hogy ott fejezze be középiskolai tanulmányait, ahol elkezdte. A fiú, mint az önképzőkör aktív tagja, ismertté és elismertté vált a gimnázium tanárai és diákjai körében. 1893-ban, az érettségi vizsga sikeres abszolválása után ő is a fővárosba költözött. A józsefvárosi Nagy fuvaros utcában laktak, abban a jellegzetesen kisiparos- és munkásnegyedben, ahol akkor már gyökeret eresztett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) helyi szervezete.
    Landler élethivatásának az ügyvédi pályát választotta. Már felsőfokú stúdiumai közben – barátai révén – bekapcsolódott a politikai életbe. Ugron Gábor és Bartha Miklós, közismert függetlenségi politikusok csoportjához csatlakozott. Egyetemi tanulmányainak befejezése után a VI. kerületben kezdte meg ügyvédi tevékenységét. Megfordult ugyan a Vázsonyi Vilmos vezette, szintén terézvárosi Demokrata Körben, de ez időben még alig-alig politizált, az ügyvédi praxis minden idejét és energiáját lefoglalta. Ám éppen praxisa révén került később közel a politikához. Döntő hatással volt élete alakulására, hogy Eötvös Károly, Vázsonyi Vilmos és Lengyel Zoltán mellett ellátta az 1904-es vasutassztrájk perbe fogottjainak a jogi védelmét. (Eötvös Károly állt az élén annak az ügyvédi csoportnak is, amely 1883-ban a tiszaeszlári vérvád gyanúsítottjainak perét – alig elképzelhető hisztéria és lincshangulat ellenére – győzelemre vitte.) Az országos munkabeszüntetést a vasutasok kíméletlen kizsákmányolása robbantotta ki. A vasúti közlekedés az egész országban megbénult, az élet megállt. A kormány nem volt hajlandó eltűrni, hogy állami alkalmazottak (eleddig példátlanul) a sztrájk harci módszeréhez folyamodtak. Tisza István, a liberális miniszterelnök a parlamentben tartott beszédében szigorú szankciókat helyezett kilátásba: „a vasúti tisztviselők és alkalmazottak annak a szolgálatnak teljesítését tagadták meg, amelynek elvégzését kinevezésük alkalmával esküvel fogadták meg”. A miniszterelnök – a király jóváhagyásával – katonaságot használt fel a sztrájk letörésére. Vázsonyi megpróbált közvetíteni a kormány és a vasutasok között. Az MSZDP nem támogatta az akciót. Garamiék nem voltak hívei a konfrontációnak, s a sztrájkot ultima rációnak tekintették. A politikai erőktől elszigetelt munkabeszüntetést, egyheti kitartás után, karhatalmi erőszakkal leverték. A megtorlás során 13 vasutast állítottak törvény elé. A bírósági procedúrában végül felmentő ítélet született. Landler védőbeszédében megdöbbenését fejezte ki a vasutasok munka- és életkörülményei miatt. A fiatal ügyvéd, aki életében először szembesült az országot jellemző, súlyos szociális igazságtalansággal, olyannyira hatása alá került tapasztalatainak, hogy személyesen szervezte meg a sztrájk miatt elviselhetetlen anyagi helyzetbe került vasutasok és vasutascsaládok támogatását. Mindazonáltal még nem fordult a szocialista mozgalom felé, hanem – 1905 őszén – a Batthyány Tivadar vezette Vasutas Szövetség tagja lett.
    Az 1905-ös oroszországi polgári demokratikus forradalom Magyarországra is nagy hatással volt: alaposan kiélezte az amúgy is egyre mélyülő társadalmi válságot. A választási harcban megbukott Tisza pártja, a Szabadelvű Párt, és egyúttal az égisze alatt működő kormány is. Ezt követően báró Fejérváry Géza tábornok – úgynevezett „darabont” –, majd Wekerle Sándor koalíciós kormánya tett kísérletet a válság megoldására. A hajlíthatatlan Tisza eközben megalapította a Nemzeti Munkapártot (a Szabadelvű Párt újjászervezett utódját), mely az 1910-es választásokon visszaszerezte a hatalmat. Ez idő alatt Landler, még a polgári szemléletű Vasutas Szövetség tagjaként (bár már közeledvén az MSZDP-hez), akár Batthyányék ellenében is föllépett a vasutasok érdekeiért.
    Az 1906-ban kitört fővárosi villamosvasutasok sztrájkja aztán végképp szembeállította a Vasutas Szövetség vezetőségével. Batthyányék ugyanis rövid úton elárulták az akciót, amellyel szemben a koalíciós kormány semmivel sem volt kíméletesebb, mint a MÁV-osokkal szemben annak idején Tisza.
    Landler tehát akkor csatlakozott a szociáldemokratákhoz, amikor a fűt-fát ígérő koalíciós kormány támadásba lendült a munkásság ellen. Ravasz módszerekkel, főleg a mézesmadzag és a korbács egyidejű alkalmazásával kísérelték meg leverni a harcosabb, következésképpen veszedelmesebb megmozdulásokat, ugyanakkor kedvezményekkel kecsegtették a kevésbé állhatatos, meghunyászkodásra kész proletárokat. Az MSZDP (mint általában a szociáldemokrácia) egyesítette mindkét irányzatot. A kereskedelemügyi miniszter (aki a közlekedési tárcát is birtokolta), a parlamentben benyújtott törvényjavaslatában leszögezte: „az egyesülési jog gyakorlása is korlátozást igényel”. Vagyis nem a mozgásszabadság kiszélesítésével, hanem éppen szűkítésével akartak úrrá lenni a helyzeten. Arra törekedtek, hogy a vasúti dolgozókat minden eszközzel visszatartsák az állami és társadalmi rend felforgatására irányuló” mozgalmakban való részvételtől. Ez az általános követelmény természetesen igen tág teret nyújtott az illetékeseknek, hogy a maguk módján értelmezzék a „rend felforgatásának” kategóriáját. Landler fontosnak tartotta a vasutasok kiszolgáltatottsága elleni küzdelmet. A MÁV vezetői odáig merészkedtek el a törvénytelenségekben, hogy merőben önkényesen bocsátottak el szakszervezeti vezetőket és „destruktív” vasutasokat. Landler, az ügyvéd, minden lehetségest elkövetett a sérelmek orvoslására, de rendre szembe találta magát az állami vezetők kérlelhetetlenségével. Élete mindinkább összefonódott a vasutasok mozgalmával. Munkatársa lett a Magyar Vasutas című újságnak, s annak csaknem minden számában jelentek meg írásai.
    Az első időszakban mindazonáltal Landler tudomásul vette a Garami Ernő centrista pártvezetését. A parlament tőkés viszonyok közötti idealizálása és túlbecsülése a nemzetközi szociáldemokrácia akkori evolúciós illúzióit tükrözte, s ez alól sem az MSZDP, sem Landler nem tudta kivonni magát.
    Első kongresszusi szereplésére 1911-ben került sor, amikor felszólalt a párt vezetőinek hibás szövetségi politikája ellen. Garamiék ugyanis az általános választójog parlamenti szentesítése érdekében Justh Gyulával, a Függetlenségi Párt egyik vezetőjével kívántak együttműködni. Landler kifogásolta a polgárság és munkásság efféle szövetségét, mert attól tartott, hogy a proletariátus a burzsoázia politikai befolyása alá kerül. Nagyon is közelről tapasztalta, hogy az ellenzéki polgári pártok milyen érzéketlenül hagyták cserben a dolgozókat a vasutas- és villamosvasutas-sztrájk idején. E szomorú tapasztalata indította arra, hogy követelje pártjától az önálló osztálypolitikát. De nem tartozott a merev szociáldemokraták közé. Sohasem zárkózott el az együttműködéstől, ha az a proletariátus érdekeit szolgálta, ellenzett azonban minden alárendeltséget feltételező közös fellépést.
    Nagy formátumú politikus volt, de nem akadt eset, hogy elhárította volna az úgynevezett „aprómunkát”. Sokat járt vidékre, gyűléseken ismertette pártja politikáját, és éles szavakkal leplezte le a kormányzat népellenes voltát. Fontosnak tartotta ugyanakkor a pártoktatást is, amelyből maga is aktívan kivette a részt. Ezekben az években vált országos hírnevű, népszerű pártemberré. Belátta, hogy gyakorlati munkájának eredményessége nem nélkülözheti a kellő elméleti felkészültséget. Néhány év múltán már az MSZDP egyik legképzettebb vezetője volt.
    1914 nyarán kitört az első világháború. A hátország szilárdságának fontosságára való hivatkozással fokozódott a terror, ám az első idők sovén felhevülése nem kedvezett a kormányellenes megmozdulásoknak. A katonák és a civil lakosság romló hangulata, a frontról érkező hírek és a háború igen kedvezőtlenül alakuló gazdasági-szociális hatása azonban lelohasztották a nacionalista szenvedélyeket. Mind több helyen és alkalommal vetődött fel a kérdés: Miért kell háborúznunk? Kiknek az érdeke?
    Landler tevékenységének homlokterébe a vasút, illetve a vasúti dolgozók helyzetének kérdései kerültek, összefüggésben a közlekedési stratégia jelentőségének növekedésével és a vasutasok helyzetének látványos rosszabbodásával. A kivételes háborús törvényekkel és a megszigorított katonai felügyelettel szembeszegülve szaporodtak a munkabeszüntetések. Landler erről a jelenségről így írt: „Ami a világháborúban páratlanul egyedülálló: a déli vasúton, az olasz offenzívánk legelején, a vasutasok megállítják a katonaszállító vonatokat.” Az ügyészség cenzúrázta a Magyar Vasutas cikkeit, de a dolgozók így is értettek a szóból. Landler valóságos művésze lett annak, hogyan kell kijátszani a cenzorok éberségét.
    Az 1917-es esztendő új reményekkel ajándékozta meg a békére vágyó katonákat és civileket. Az új uralkodó, IV. Károly, a háború befejezésére és a belső reformokra tett lépései bizakodással töltötték el az embereket. Ezt az optimizmust csak növelték az oroszországi események: az 1917-es februári polgári demokratikus, majd az októberi szocialista forradalom. Landler egyik novemberi beszédében üdvözölte az októberi forradalmat. A szociáldemokrata politikus szemlátomást radikalizálódott, beszédei egyre inkább különböztek az MSZDP hivatalos vezetésének óvatos megnyilatkozásaitól, és elgondolásival gyakran magára maradt pártjában. Szociáldemokrata elvtársainak többségével ellentétben kezdett túllépni a demokratikus átalakulás koncepcióján. De ekkor még egyáltalán nem gondolta, hogy más útra csak úgy térhet rá, ha szakít pártjával, inkább abban bízott, az 1903-as pártprogram alapján ezt a fordulatot kierőszakolhatja – a párttagság és a dolgozók többségének megnyerésével. Tudatában van annak, hogy céljait csak a Garami-féle vezetés meg- vagy legyőzésével érheti el. Elítélte a vezetőket, azért, hogy túlságosan bíznak az ifjú király elgondolásaiban, de a Választási Blokk (a Justh- és Károlyi-csoport összefogása) támogatásával sem értett egyet. Féltette ugyanis a szociáldemokrata párt önállóságát egy ilyen természetű koalíciótól. Mindezek ellenére a különböző pártfórumokon kiállt a Garamiék megbuktatására irányuló kísérletek ellen. Ebben az ellentmondásban a pártegység megőrzésének szándéka fejeződött ki. A munkásmozgalom legalitását is óvta, amikor a vasutasságot arra igyekezett rávenni, hogy gazdasági követeléseiket békés eszközökkel harcolják ki. Ugyanakkor az 1917. november 25-ei kongreszszuson, Preusz Mórral együtt, már a kormány megbuktatását javasolta, amennyiben az nem hajlandó a munkásság jogos igényeit teljesíteni. De vezető szerepet játszott azoknak a kétségtelenül politikai sztrájkoknak a szervezésében is, melyek az Európa-szerte végighullámzó sztrájkok és tüntetések hatására a császári Németország oroszországi területszerzési törekvései (breszt-litovszki béketárgyalások) ellen irányultak. Mindazonáltal Landler belső ellentmondásosságát jelzi, hogy a pártegységre való hivatkozással korántsem bírálja az MSZDP vezetőségét, amely ezeket a sztrájkokat leszerelni iparkodott.
    A MÁV gépgyárában (MÁVAG) 1918. június 20-án a munkások és a kivezényelt pestvidéki csendőrök között súlyos incidensre került sor, miután a dolgozók nem kapták meg az ígért fizetésemelést. Az összecsapásban négy munkást agyonlőttek és tizenkilencet megsebesítettek. A fővárosi munkásság, a hír hallatára, az utcára vonult. A parlament előtt Landler általános sztrájkra szólította fel az összesereglett, felháborodott tömeget. A hatóságok, többekkel együtt, izgatás címén letartóztatták. Tizenegy heti vizsgálati fogság után, 1918 szeptemberében bocsátották szabadon. Akkor már érezhető volt, mintegy „benne volt a levegőben”, hogy a Monarchia napjai meg vannak számlálva. Éppen ezért Landler csak csodálkozni tudott azon, hogy Kunfi Zsigmond, a párt október 13-ai kongresszusán tartott beszédében kijelentette: a politikai hatalom átvétele még nem időszerű, és ezért ő a szónokot kétlelkűnek nevezte. Ebben a kritikus helyzetben már visszavonhatatlanul forradalmi távlatokban gondolkodott. A cél érdekében akkor már a polgári progresszióval is kész volt együttműködni. Az együttműködés feltételéül azonban a proletariátus vezető szerepének elismerését szabta meg.
    Az „őszirózsás” polgári forradalmat közvetlenül megelőző időszakban Landlernek még nem volt meghatározó szerepe, hiszen nem tartozott sem az MSZDP pártvezetőségének, sem a Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának tagjai közé. Ám október 28-án a Nemzeti Tanács irodavezetője lett. „Rögtön megéreztem, hogy ez az első igazán forradalmi alak, akivel találkoztam” – írta róla visszaemlékezéseiben Hatvany Lajos. Gyakorlatilag ő volt az őszirózsás forradalom motorja. A vasutasok körében szerzett nagy tekintélyével meg tudta akadályozni, hogy a forradalomellenes kormány katonaságot vezényeljen Budapestre, a radikalizálódó főváros megrendszabályozására. A demokratikus forradalom kitörésének éjszakáján Károlyi hazament pihenni, de Landler a „főhadiszálláson”, az Astoriában maradt, és irányította az eseményeket. Másnap (október 31-én), amikor nyilvánvaló lett, hogy a régi rendszer összeomlott, megkezdte a „romeltakarítást”. Ezekben az első lépésekben mindenek előtt Pogány Józsefre, Magyar Lajosra és Rónai Zoltánra támaszkodhatott. A forrongó tömegmozgalom lendülete föllelkesítette, de azon megdöbbent és felháborodott, hogy Károlyiék a királyra, IV. Károlyra esküdtek fel. Csalódását az sem enyhítette igazán, hogy ez csak múló közjátéknak bizonyult, a Tanácson belül az a kívánság merült fel, hogy Magyarország köztársasággá változzék át. A köztársaságot – tömegnyomásra – november 16-án kikiáltották.
    Landlernek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy a hatalomban (kormányban) a demokratikus polgárság is szerephez jusson, de látnia kellett, hogy az következik be, amitől mindig is óvta pártját: a vezetést Károlyiék vették át. A kabinet intézkedései azok érdekeit tartotta szem előtt, akik a hatalmat gyakorolták, következésképpen olyan politika valósult meg, amely a burzsoázia osztályszempontjait elégítette ki. Nem vállalt szerepet a Károlyi-kormányban, és esze ágában sem volt titkolni, hogy a miniszterek egyikét-másikát ellenforradalmárnak tekinti.
    1918. november 24-én, Kun Béla kezdeményezésére megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP). Kun a pártalakítás érdekében ismert, vezető szociáldemokratákkal is tárgyalt, és sikerült megnyernie a forradalmi párt ügyének, többek között Vágó Bélát, Szántó Bélát, Rudas Lászlót és Hirossik Jánost. Meglepő volt azonban, hogy Landlert nem tudta meggyőzni. Landler nem lépett be a KMP-be, s nem is támogatta a pártalapítást, mert úgy gondolta, hogy nem új munkáspártra van szükség, hanem a „régi” forradalmasítására. A januári kormányválság idején éppen ezért Garbai Sándor mellé állt, aki a krízis megoldását nem újabb koalícióban, hanem egy tiszta szociáldemokrata kormány létrehozásában látta. Landler is abban reménykedett, hogy csakis a polgári partnerektől való megszabadulás lehet az egyértelmű proletárpolitika biztosítéka. De a februári és márciusi események hamarosan meggyőzték arról, hogy a Garami-féle MSZDP-vezetéssel Garbai legjobb szándékai ellenére sem képzelhető el a szocialista jellegű forradalmi kibontakozás. Landler azonban még ekkor sem szánta rá magát a szakításra.
    Az MSZDP 1919. februári kongresszusán tartott előadásában ugyan következetes harcot követelt az ellenforradalommal szemben, de nem védte meg a kommunistákat a szociáldemokraták kirekesztő politikájától, sőt többé-kevésbé egyet is értett azzal, s a pártérdek védelmét látta benne. Amikor azonban napról napra azt kellett tapasztalnia, hogy a kabinet nem fojtja el, sőt kétségtelenül tolerálja az ellenforradalom aknamunkáját, a polgári kormányzat megdöntésére irányuló egyre nyíltabb szervezkedését, miközben a kommunista vezetőket üldözőbe veszik és letartóztatják – rádöbbent, hogy a szociáldemokraták veszélyes útra tévedtek. Ez a felismerés meggyorsította balratolódását és közeledését a kommunistákhoz. Március elején már szorgalmazta az MSZDP-ben a kommunistákkal való kapcsolatok felvételét, nem sokkal később pedig már elhatározta kilépését a szociáldemokrata pártból. Módja volt tanulmányozni a fogoly Kun Bélának, a nyomdász szakszervezet elnökéhez, Bogár Ignáchoz írott levelét. Ebben Kun a két munkáspárt egyesítésére tett javaslatot. Olyan egységet indítványozott, amely elvi alapon áll, s amely nem az osztályegyüttműködést, hanem az osztályharcot szolgálja. Landler mindig is vallotta-vállalta ezt a gondolatot, ezért Kun egységjavaslatát habozás nélkül a magáévá tudta tenni.
    Az újabb magyarországi területeket követelő antant (Vyx jegyzéke) a tehetetlen Berinkey-kormányt 1919. márciusában lemondásra bírta, távozott Károlyi Mihály köztársasági elnök is. Nem volt szükség fegyveres harcra, hogy a munkásosztály megszerezze a hatalmat, az szinte az ölébe hullott. A két munkáspártnak mihamarabb meg kellett egyeznie, nehogy a vákuumot az ellenforradalmárok kihasználják. A szerződés létrejöttében Landler jelentős szerepet játszott. Közölte Kunnal, hogy az MSZDP vezetőinek többsége kész elfogadni a kommunisták követelését: az új hatalom közös gyakorlását, a proletárdiktatúra kikiáltását. Landler Jenő 1919 márciusában vált kommunistává. És erről az útról többé nem lehetett eltántorítani.
    A Tanácsköztársaság kikiáltását követően megalakult Forradalmi Kormányzótanácsban belügyi népbiztos (miniszter) lett. Jól tudta kamatoztatni munkásmozgalmi és jogászi tapasztalatait. Volt ő a legendás III. hadtest parancsnoka, a MÁV elnök-vezérigazgatója, majd a Vörös Hadsereg főparancsnoka, tagja a Forradalmi Kormányzótanács direktóriumának, és az alkotmányelőkészítő bizottságnak, szerepet vállalt az egyesült párt szervezeti szabályzatának megfogalmazásában, döntő szava volt a rendőrséget és a csendőrséget felváltó Vörös Őrség felállításában. Az egyházakkal szemben jóval több megértést tanúsított, mint Kun Béla. Napi gyakorlati kérdésekkel is foglalkozott: követelte a dolgozók fizetésemelését, a szakszervezetek ellenőrző szerepét a gazdasági életben. Mivel ideiglenesen ő vitte a kereskedelmi ügyeket is, feladata és egyben szívügye volt az áruellátás, főleg az élelmiszerellátás biztosítása. Tisztában volt vele, hogy a tömegek hangulatának alakulásában, a Tanácsköztársaság iránti bizalom megerősödésében nagy jelentőségűek ezek a kérdések. A románok és csehszlovákok antant bátorította katonai agressziója őt is arra késztette, hogy a honvédelemre összpontosítson. A románok átütő katonai sikerei elcsüggesztették a munkáshatalom vezetőit. Még Kun Béla is pesszimista volt a kilátásokat illetően, egyszóval a defetizmus nőttön-nőtt. Landler azonban szilárdan hitt az intervenció visszaverésének lehetőségében. „Ha mindenki hajlandó is lemondani – én nem vagyok hajlandó.” A munkásságot kell mozgósítani a proletárdiktatúra fennmaradásához, mutatott rá, és a fronton tartózkodó hat népbiztos mellé további tíz kirendelését javasolta.
    Május elsejei beszédéből idézzük: „Nem lehetséges, hogy a régi rend, a régi világ visszajöjjön, hogy újra rabszolga legyen a magát felszabadító népből.” Miközben a jobboldali szociáldemokraták egy része a forradalmi kormányzótanács lemondását követelte, a kabinet május 2-ai ülésén Kun Béla a harc folytatását vívta ki. A határozott fellépést látva, a centristák takarodót fújtak. Még aznap este a Munkástanács nagy többséggel a proletariátus felfegyverzéséről rendelkezett. A kommunista vezetők járták a gyárakat és a haza védelmére szólították fel a munkásokat. Rövid néhány óra alatt 100 000 munkás jelentkezett a Vörös Hadseregbe. És a harcolni kész erők létszáma napról-napra növekedett. Csakhamar hat ezred és két zászlóalj indult a frontra. Jóllehet, Landler sohasem volt katona, a III. hadtest élén kimagasló eredményeket tudott felmutatni. Böhm Vilmos lemondása után őt nevezték ki a Vörös Hadsereg főparancsnokává. Pillanatnyilag a legfontosabbnak a vezérkari főnök, Stromfeld Aurél által kidolgozott északi hadjárat megindítását, majd fényes sikerének stabilizálását tartotta. Ezért szállt szembe igen keményen Kun Bélával a hírhedt Clemenceau-jegyzék elfogadásának kérdésében. (A Vörös Hadsereg vonuljon tovább egészen Bártfáig a már felszabadított szlovákiai területeken.) A jobboldali szociáldemokraták alig titkolt cselszövéseit felháborodással kommentálta: „Vannak olyanok, akik mikor szociáldemokratáknak vallották magukat, akkor is sárgák, sztrájktörők, hitvány bitangok voltak, azután kormánybiztosok és egyebek lettek, most pedig röhögnek, viccelődnek és ezzel a defetizmust alátámasztják.” A tanácshatalom megmaradása szempontjából alapvetőnek tartotta a parasztsággal való jó viszony kiépítését. A tanácsrendszer erejét akarta növelni, amikor javasolta jogos igényeik kielégítését, mindenek előtt a földosztást. (A Tanácsköztársaság elvetette a kisbirtokrendszert mint „nem eléggé rentábilis” formát.) Ezt az „eretnek” felvetést Kunék kategorikusan elutasították, mert ellentmondott rövidlátó agrárelgondolásaiknak. Landler a társadalmi bázis kiszélesítésére azt is javasolta, hogy a Vörös Hadsereg zászlóin – a vörös szín mellett – jelenjen meg a magyar trikolór is. Tudta, hogy ezzel gesztust tesz a nemzeti érzelmeknek. (Sok nacionalista tiszt állt a honvédelem oldalára.) A föntebb már említett Clemenceau-jegyzék elfogadásával az következett be, amit Landler előre látott: megkezdődött a hadsereg demoralizálódása, lemondott posztjáról a kiváló stratéga, Stromfeld vezérkari főnök is. (Ám ő is elkövette azt a hibát, hogy – ismerve az ingatag hadihelyzetet és a katonák romló hangulatát – elfogadta a román hadsereg visszavetésére irányuló tiszai hadműveletet. A keleti offenzíva sorsa ismeretes: a kezdeti sikerek után a támadás összeomlott. A magyar katonák majdhogy nem fejveszetten menekültek vissza a főváros felé. Landlerék minden erőfeszítése sikertelen maradt a pánik megfékezésére. A Forradalmi Kormányzótanács 1919. augusztus 1-jei ülése a tanácskormány lemondásával zárult. Augusztus 2-án Landler – Kun Béla és még más exponált politikusok társaságában – elhagyta az országot. (Böhm Vilmos Bécsben kijárta Karl Renner kancellárnál a Tanácsköztársaság vezetői egy részének befogadását.)
    Új korszak kezdődött a magyar kommunisták életében. Miközben Landlerék a karlsteini várban „élvezték” az osztrák szociáldemokraták vendégszeretetét, itthon Horthy Miklós fővezér irányításával megkezdődött a fehérterror.
    Landler az emigrációban sem tagadta meg kommunista meggyőződését. Életének hátralevő tizenkilenc esztendejét Ausztriában töltötte – szerves kapcsolatban a magyar és a nemzetközi munkásmozgalommal. Sohasem folyamodott osztrák állampolgárságért. Rendőri megfigyelés alatt állt, tartózkodási engedélyét félévenként meg kellett újítania, mert az osztrák hatóságok bizalmatlanok voltak iránta. Mint hivatásos forradalmárnak kis „fizetéssel” kellett beérnie. Valahányszor mozgalmi munkája külföldre szólította, hamis papírokkal, illegálisan, rövid időre hagyta el Ausztriát. Lassacskán a KMP egyik legtekintélyesebb vezetője lett, a párt Ideiglenes Központi Bizottságának tagja, és elszigeteltsége ellenére is sikerült megőriznie tömegkapcsolatait.
    Egyik feladata a párt újjászervezése volt. Ezt az igen nehéz és bonyolult munkát irányította Bécsből, az itthon maradt és mély illegalitásban dolgozó kommunistákkal való kapcsolat fokozatos kiépítésével. Az ellenforradalmi rendszer vérbosszúja és az állandósult lebukások közepette végezte megbízatását. Nagy felelősség hárult rá, hiszen Horthyék dühödt terrorja szüntelen fenyegetést jelentett a hazai illegális munkára. Ráadásul a cseppet sem kommunistabarát osztrák hatóságok éberségét is állandóan ki kellett játszania, hogy elvtársai biztonságát ne tegye kockára. Brosúrák és röpcédulák tömegével látta el a hazai erőket. A sorozatos lebukások miatt gyakran kényszerült a szervezési munka átalakítására és újrakezdésére, de az eredmények nem maradtak el. Sorra alakultak az egymással kapcsolatban álló sejtek, melyek egy egységes párt alapegységeit képezték. Peripatetikus módszerekkel oktatta, nevelte a hozzá kiérkező kommunistákat. Nemcsak a leninizmus tanításaival ismertette meg a fiatal harcosokat, de a konspiráció szabályaival is: „Nincs család. Nincs barát. Nincs hiúság. Nincs becsvágy. Nincs uralomvágy… Meg kell ölnöm a kispolgárt magamban, ha kommunista akarok lenni.” Landler jól tudta, ez az aszkézis nélkülözhetetlen a mély illegalitásban működők számára.
    Nagy figyelmet fordított egy új típusú párt ismérvei felvázolására. Egyik legfontosabb követelménynek a demokratikus centralizmust tekintette. Központosított szervezetre van szükség és a tagok „vasfegyelmére”. Amíg a szociáldemokrata pártok uszálypolitikát folytatnak, a kommunistáknak vezetniük kell a tömegeket, forradalmi helyzetben nem szabad megrettenniük a forradalmi cselekvéstől. Igyekezett az illegális tevékenységet párosítatni a legális szervezetekben végzett munkával. Nemcsak a jobboldali szociáldemokrácia európai méretű árulását leplezte le, de az emigráns magyar centristák (Kunfi, Böhm) és az ausztomarxisták elméleti és politikai hibáit is. Távol állt tőle azonban, hogy holmi „gyűlöletbeszéddel” elvágja a tisztázó polémiák lehetőségét. Kapcsolatot tartott az emigráns magyar Világosság-csoporttal, s a tőlük szerzett hazai információkat kitűnően hasznosította az illegális mozgalom javára. A fennálló elméleti különbözőségek ellenére állandó együttműködés alakult ki Landler és a Világosság-csoport vezetői között a fehérterror és a horthysta-fasisztoid rendszer elleni küzdelemben.
    1921 fordulópont volt a magyar kommunista mozgalom életében. Az elapadt forradalmi hullámot felváltotta a feudálkapitalizmus viszonylagos stabilizációja. A kivérzett, kiéhezett, agyonterrorizált ország megnyugvásra vágyott, és Bethlen István kormánya ezt ígérte. Ebben az új helyzetben alapos felülvizsgálatra szorult az eddigi kommunista stratégia. A proletárdiktatúra közvetlen megvalósításának illuzórikus koncepcióját le kellett venni a napirendről, és egy szélesebb osztályszövetségen alapuló demokratikus társadalom megvalósításának programja került előtérbe. Mindez évekig tartó, igen éles vitát keltett a nemzetközi munkásmozgalomban. A nagy kérdés az volt: akciókat erőszakoljanak-e ki valamiféle gyors győzelem reményében, vagy elhúzódó, szívós osztályháborúra rendezkedjenek-e be? Ez nemcsak elméleti kérdés volt, hanem a kommunista pártok szervezeti életét és szövetségi politikáját is befolyásoló probléma. A vitát végül is Hitler és a nemzeti szocialisták hatalomra jutása (1933) döntötte el; a III. (Kommunista) Internacionálé – Georgi Dimitrov előterjesztésére – elfogadta az antifasiszta népfrontpolitikát. Ezt a fordulatot Landler már nem érhette meg.
    A fent említett vita természetesen érintette a magyar forradalmárokat is, és áldatlan állapotokat teremtett a kommunisták között. Landler és Kun merőben más nézetet vallott a taktika és a módszerek kérdésében, és ez nem kívánatos frakcióharcot váltott ki. Kun – Landlerrel ellentétben – a gyors, látványos akciók híve volt. A III. Internacionálénak később, 1922-ben be is kellett avatkoznia, hogy az elmérgesedő belső harc pártszakadáshoz ne vezessen. Az ellentétek azonban nem szűntek meg. Landler, aki több hiteles információ birtokában, reálisabban mérte fel a helyzetet, elutasította például Kunnak azt az elképzelését, miszerint tömegesen haza kell bocsátani az oroszországi magyar kommunista hadifoglyokat, akik – bekapcsolódva a küzdelembe – fordulatot tudnának kikényszeríteni idehaza. Ez az illuzórikus elgondolás figyelmen kívül hagyta a bethleni konszolidációt, a horthysta rendszer változatlanul terrorisztikus természetét és a konspirációs tapasztalatokkal nem rendelkező kommunistákat a biztos lebukás veszélyének tette ki. Landler soha nem tagadta bizonyos akciók szükségességét, de mindenkor óva intett a türelmetlenségtől, s főleg a romantikus kalandorkodástól.
    1921 nyarán (életében először) Moszkvába utazott, hogy részt vegyen a Kommunista Internacionálé kongresszusán. A nemzetközi plénumon Lenin is megjelent. Landler felszólalásában a szakszervezetek fontosságát hangsúlyozta, mert felismerte, hogy ezek a legális „aprómunka” terrénumai. Ez a megnyilatkozás összhangban volt Lenin („Be a tömegek közé!”) álláspontjával. Az Internacionálé határozatában elfogadta és helyeselte Landler álláspontját, hogy a kommunistáknak mindenekelőtt a szakszervezetekben kell dolgozniuk, anélkül, hogy megfeledkeznének a szociáldemokraták opportunizmusa elleni harcról. Landler ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy centralizált, illegális kommunista szervezet képezze a mozgalom alapjait. Felhívta a figyelmet arra, hogy magyar viszonyok között igen fontos a kommunista gyári, területi, szakszervezeti sejtek létrehozása is. A kongresszus színe előtt is elítélte Kun Bélának a kommunista hadifoglyok tömeges hazaküldésére tett javaslatát, és a várható lebukásokat elkerülendő elutasította a direkt kommunista akciókat. Mindez nagyon is alkalmas lett volna arra, hogy a magyar kommunista mozgalom kijavítsa hibáit, de az ellenkezője történt. A frakcióharcok kiújultak, sőt a végsőkig éleződtek. Az Internacionálé kénytelen volt közbelépni és a két magyar vezetőt (Kunt és Landlert) félreállította. Itthon a fiatal Gerő Ernő vezetésével indult meg a helyi pártszervezetek újraépítése, csakhogy Gerő – besúgás révén – csakhamar a horthysta rendőrség karmai közé került.
    Bécsbe való visszatérése után Landler fokozott erőfeszítéseket tett a pártépítés sikeréért és a tömegkapcsolatok megjavításáért. Egységfront kialakítását szorgalmazta, és arra törekedett, hogy az MSZDP-n belül ellenzéki kommunista csoportokat hozzon létre. A Tanácsköztársaság egyik döntő hibájából okulva földosztást javasolt a munkás-paraszt szövetség érdekében, és szerepe volt a Magyarországi Szocialista Munkáspárt (a KMP Vági István vezette legális fedőszervének) megalakításában, egy – a proletárdiktatúrához vezető – átmeneti, demokratikus út kidolgozása végett. Ennek bizonyos realitását látta az uralkodó osztályok közötti ellentétek kiéleződése és a néptömegek helyzetének rosszabbodása miatt. Annak érdekében is kezdeményezőleg lépett fel, hogy a KMP-ben megszűnjön a frakcióharc, s létrejöjjön egy (egységes) központi szervezet. Ez utóbbit előkészítendő életre hívták az ún. Organizációs Bizottságot, amelynek három tagja lett: Landler, Kun és Alpári Gyula. Landler ugyanakkor kissé túlbecsülte a Horthy-rendszer átmeneti válságát, amikor talán túlzottan is siettette a legális demokratikus szervezet létrehozását. 1925 tavaszán végre megalakult az MSZMP, a Vági-párt. Programjának kidolgozásában Landler Jenő kulcsszerepet vállalt. A munkásmozgalomban átmenetileg biztató fellendülés volt tapasztalható, és 1925. augusztusában megérlelődtek a feltételei annak, hogy Bécsbe összehívják a KMP I. kongresszusát. Landler a háromtagú elnökség tagja volt. Megvitatták a párt gyakorlati feladatait, melyek a dolgozók életkörülményeinek megjavítását érintették. Szó esett a párt szövetségi politikájáról, különös tekintettel a parasztkérdésre (földosztás), a szervezeti szabályzatról, a legális és illegális munka összekapcsolásáról, az MSZMP és a kommunista szervezetek munkájának koordinálásáról, a szakszervezetekről, (a szociáldemokraták hegemóniájának megtöréséről, a szakszervezeti egység fenntartása mellett), és az opportunizmus leleplezéséről. Nem változtatták meg a párt stratégiai vonalát, ám ez akkor közvetlen veszélyt nem jelentett, mert a proletárdiktatúra lehetőségének időszerűsége eltolódott. A kongresszust (nem utolsósorban Landler kiegyensúlyozott és rugalmas politikájának köszönhetően) a realitások iránti igény jellemezte. Hamis optimizmus nélkül néztek a jövőbe és – követve a kongresszus útmutatásait – fogtak hozzá a munkához. Sajnálatos, sőt tragikus, hogy a kongresszuson jelen volt a magyar rendőrség bizalmi embere, Sámuel Lajos személyében. Ezért itthon csaknem azonnal letartóztatták a pártépítésre hazaküldött Rákosi Mátyást, Vas Zoltánt és társaikat. Ez a váratlan letartóztatás sorozat visszavetette a mozgalmat. Landler Jenő állt az élére a nemzetközi bizottságnak, amely a letartóztatottak megmentéséért harcolt, és ő volt az – lévén jogász -, aki kidolgozta a védelem taktikáját az elkövetkezendő bírósági perekben.
    Ekkor már nagyon beteg volt. A megtermett, hatalmas ember (csaknem 130 kilót nyomott) egészségét kikezdte a megfeszített munka. De továbbra sem kímélte magát. 1926 őszétől rosszullétei szaporodtak, az orvosok súlyos szívbajt állapítottak meg. De ő úgy gondolta, a helyén kell maradnia, nélküle összeomlik a mozgalom. „Az Öreg betegsége, küszködése, lassú kidűlése a párt vezetéséből, hónapok óta beárnyékolta a magyar kommunisták minden lépését.” – írta Révai József. Nagy akaratereje, kivételes munkabírása még másfél éven át nem engedte, hogy ágynak essen. Irányította a mozgalmat (Kun Béla ezt Moszkvából aligha tehette volna meg), tanított, cikkeket írt. 1927-ben, amikor pedig újabb nagy letartóztatási hullám tizedelte meg itthon a pártot, ismét ő szervezte meg az elvtársai megmentésére irányuló kampányt.
    De 1927 végén a szervezete végképp összeomlott. A párt a francia Riviérára küldte gyógykezelésre. Cannes-ből címezte utolsó levelét elvtársainak: „Rettenetes erővel küzdök, hogy még egyszer hasznos tagja lehessek a közösségnek.” A vég perceiben még annyit tudott mondani: „Öreg, nem megy tovább...”
    1928. február 28-án halt meg Cannes-ban, és hamvait augusztus 3-án – katonai tiszteletadással – helyezték el a moszkvai Kreml falában, a nemzetközi munkásmozgalom nagy halottjainak hamvai mellé.
    Lukács György 1971-ben, egy egész korszakot jellemezve, a következőket mondta róla egy interjúban: „Ennek az egész huszonegytől huszonnyolcig terjedő időnek […] az igazi kommunista vezetője nálunk Landler Jenő volt.”
 



Menetelők (1921)




Géplovag

MÉRLEG
   
BERETI GÁBOR
   
Lángoló főnix
avagy, a formálódó érdekviszonyok
   
Alább a szocializmusról lesz szó.
    
    1.
    A legutóbbi évtized belpolitikai küzdelmei jelentősen átformálták a magyar társadalom pártpreferenciák közvetítette érdekviszonyait. A nagyhorderejű változások két legjelentősebb fejleménye volt, egyfelől a politikai érdekképviselet kétpártrendszerűvé válása, amely a maga valójában még csak a következő parlamenti választások alkalmával teljesedik majd ki, másfelől pedig, hogy mindez egy csupán formálisnak tekinthető jobb és baloldali ellentét megnyilvánulásaként nem képezte le a globalizációnak a magyar társadalmat is vesztesekre és nyertesekre osztó, polarizáló hatását. A jelenlegi relatív, mert csupán egymáshoz vonatkoztatottan jobb és baloldali összetételűnek tekinthető érdekképviseleti, parlamenti struktúrában tehát a – tulajdonviszonyoktól sem elkülöníthető – tényleges érdekviszonyok nem artikulálódhatnak. Az egyébként globális trendet követő magyar társadalomnak is ez a legérzékenyebb, mondhatnánk robbanásveszélyes – mert az érdekviszonyokat relativizáló – pontja.
    E kettősség kialakulása jellemezte az elmúlt évtized magyarországi politikatörténetét és joggal számíthatunk arra, hogy az eljövendő évtized történéseit is ez a trend karakterizálja majd.
    És ennek ellenére alig mutatkozik jele, hogy e kettősséget figyelembe vevő szemlélet általános, vagy akárcsak elterjedt volna. Ennek okát a kialakult uralmi módnak a rendszert éppen a maga relativizmusával szolgáló mibenlétében és ennek az érdekviszonyok rétegezettségén keresztül kifejeződő áttételességében kereshetjük. Az érdekprezentációt feltáró lehetőségek közül a tényleges és a részleges kettősségét az érdekartikuláció ontologikus és fenomenologikus változatainak megidézésével érzékeltethetjük. E két archetípust eligazító elvként ismerhetjük fel a jelenkori politikai küzdelmek hullámverésében, amelyben az ontologikus szemlélet az érdekkifejezés alapzatát a munkatevékenységben (így a termelésben, így a tőkeviszonyban) véli felfedezni, míg a fenomenologikus megközelítés érdekhordozója a szubjektum, az individuum, ezek felépítményi érdekviszonyai, illetve maga az egyéni tulajdonságokkal felruházott fenomenon. Bár kár lenne e két szemléletmódot mereven szembe állítani, hiszen az életben a cselekvő ember révén ezek számos ponton érintkező modusok, a kettejük közti, a tőkeviszony szerepét illető különbséget mindenképp respektálnunk kell. Mert ha ettől eltekintenénk, vagy ha a tőkeviszonyt csupán az érdekartikulációs lánc egyik olyan láncszemeként vennénk figyelembe, amely egy a sok közül, akkor az egyén önmegvalósító munkájában a legfőbb érdekartikulációs céltételezéssé az individuum személyes vélelmei, beállítódásai lépnének elő. Ahogy ezt a hétköznapi véleményalkotásban egyébként nap, mint nap tapasztalhatjuk is. Holott nyilvánvaló, hogy érdekartikulációs céltételezésként az egyén fenomenologikus beállítódásainak feltételeit a tőkeviszony által meghatározott közösségi közeg (úgyis mint valamelyik társadalmi rendszer) hordozza.
    Egyértelmű tehát, hogy az elmúlt 10-20 évben is az a társadalmat vesztesekre és nyertesekre osztó, immár a globalizálódó termelésből eredő elsődleges, ontologikus érdekképző erő hatott, amely a tőkeviszony közvetítése révén a rendszerváltást követően uralkodó helyzetbe került osztály számára mintegy lehetővé tette, hogy az, osztályérdekei szerint kapitalista rendszerré szervezze át a szocialista társadalmat.
    A rendszerváltást követően ugyanakkor a tőketulajdonossá váló, a populáció hozzávetőlegesen egy, másfél tizedét adó nyertesek és a tőketulajdon nélkül maradt, a társadalom 85-90%-át adó vesztesek osztályára tagozódó magyar társadalom a kibontakozóban, ezért felszálló ágban lévő globalizálódó világkapitalizmus – és nem a globalizáció által lebontásra ítélt, ezért leszálló ágra került jóléti társadalom – rendszerébe integrálódott. A kapitalizmus olyan új keletű világrendjébe, amely a maga politikai hatókörén belül az említett arányokban osztja nyertesekre és vesztesekre a nemzeti társadalmakat.
    Ugyanakkor a rendszerváltás nem szüntette meg, mert nem szüntethette meg munka és tőke ontologikus ellentétét, nem szüntette meg a társadalom ebből fakadó és rendszeralternatívákban kifejeződő kétpólusú jellegét. Tehát az, hogy a társadalom mely érdekpólus körül szerveződik rendszerré, továbbra is politikai küzdelmekben dől el. Itt ezzel kapcsolatban csupán mellékesen jegyezzük meg, hogy az a rendszerváltás idején felröppent nézet, amely a rendszerváltásban a kapitalizmus végső győzelmét, mi több a történelem végét vizionálta, már születése pillanatában sem volt egyéb egy csillogó gondolati szappanbuboréknál. Reményeink szerint e mostani történelmi, emancipatorikus küzdelmekben a kapitalizmus alávetettjeként fokozódó kizsákmányoltsága folytán egyre rosszabb körülmények közé kerülő 8-9/10-ednyi osztály kerekedik ismét felül, s majd itt Európában is ezen rengeteg többség rendszeralkotó érdekei érvényesülhetnek újra. Ez esetben azonban reálisan immár nem a 20. századi szocialista orientáció állampárti modelljének valamiféle restaurációjára, hanem egy, a 21. század globalizálódó körülményei közt kialakuló, kiépítendő modelljének a megszületésére számíthatunk.
    Mindez rávilágít arra is, hogy az ontologikus, rendszeralkotó erővel rendelkező – mert a munkatevékenységre alapozódó – érdekmotiváció az elsődleges. Szemben a fenomenologikus érdekmotivációkkal, melyek a munkatevékenységre való reflexió híján nem rendszerképző erejűek, tehát másodlagosak, mert ezek összessége is csupán egy, a rendszer felépítményi szerkezetét megképző érdekhalmaz. A hétköznapokban mindez persze összekeveredik, s úgy tűnhet, hogy a másodlagos érdekartikuláció elemei is rendszerkonstituáló szerepre tehetnek szert. Ez a látszat ellenére sincs így. Mert míg a rendszerek az ontologikus eredetű munkatevékenységből fakadnak (s így bennük az emberiség egyetemes volta fejeződik ki), addig a másodlagos érdekmező artikulációs elemei – mint például a nemzeti, a vallási, a faji, a civilizatorikus, a kulturális, a regionális, a jogi, az életkori, a nemi, a művészeti, a sport, a hobbitevékenységgel, avagy a pártpreferencialitással, stb. – kapcsolatos érdekek csupán az egész részletei, s ezért mint ilyenek csupán fragmentális közösségképző, és nem az univerzalitást kifejező rendszerképző erők. Ezek mint lokalitások egy rendszer uralmi, felépítményi berendezkedését a hatalom közvetítette módon strukturáló motivációk. Ami a jelentőségükből természetesen egy jottányit sem von le.
    
    2.
    A fent jelzett kettősségre utaló szemlélet feltételezésünk szerint tehát azért sem terjedhetett el, mert a hamis és a valóságos különbözőségének érzékeltetésével, mintegy a helyzet potenciális kritikáját is magában hordja. A kritikai mozzanat korán, már a rendszerváltás idején megjelenik. Erre enged következtetni, hogy a jobb- és baloldal értelmezése akkoriban még rendszer(ek)hez kötődő volt, amennyiben jobboldali alatt a kapitalizmust, a kapitalizmushoz köthetőt, baloldali alatt a szocializmushoz kötődőt érthettük. Azonban jobb és baloldal ilyetén tényleges, rendszerhez köthető tartalma a közbeszédben a szocialista társadalmi törekvés eltűnésével megszűnt, s az addigi rendszeralapú különbségtételt a pártokhoz kötődő különbségtevés váltotta fel. Míg a jobboldali pártokról elmondható, hogy ezek a tőkés érdekeket megtestesítő kapitalizmus önérdekű képviselői, mindennek pandanjaként a baloldalinak mondott pártokról azonban még csak általában sem állítható, hogy akár rendszerszinten is a maguk önérdekű képviselői, s mint rendesen a szocializmus érdekközvetítői volnának. Így alakult ki az a helyzet, hogy manapság a parlamentben tevékenykedő magukat akár jobb-, akár (relatíve) baloldalinak nevező pártok mindegyike a kapitalizmus szolgálatában álló szerveződés. A brit parlamentáris királyság példáját parafrazeálva mondhatjuk, hogy országgyűlésünkben ma a pártok a jámbor alattvalók választói akaratából egymást váltogatva hol Kapitalizmus Királynő kormánypártjaként, hol ellenzékeként serénykednek.
    Ha mai állapotainkról reális képet szeretnénk kapni, akkor mércéül egy olyan történelemnézeti szempontot kell választanunk, melyben – hogy etalonként használhassuk – korunk differentia specificája nyilvánul meg. S ez a korszak megkülönböztető jegyét, lényegét megtestesítő történelemnézeti etalon a globalizáció.
    Szempontunkból itt a globalizáció számos jegye közül legfontosabbnak azt a technikai fejlődés által már a múlt század 80-as és 90-es éveiben generált változást tekintjük, amely miközben kaput nyitott az ipari fejlődés új útja számára, lehetővé tette azt is, hogy a korábban jobbadán a saját államához és nemzetiségéhez kötődő tulajdonosi osztályból egy olyan új érdek-karakterjegyekre szert tevő réteg rekrutálódjon, amely már a kibontakozó globális trend lehetőségeiben ismeri fel a maga érdekeit, s amely immár nemcsak e folyamat termékeként, de hordozójaként is mint önálló politikai tényező akar fellépni.
    Az érdekfelismerés, szerveződés és érvényesítés ontologikus és fenomenologikus irányultsága teszi sokszínűvé és rétegzetté a társadalmi gyakorlatot, s versengővé a politikában a különböző tudattartalmak körül és érdeknarratívák mentén szerveződő csoportokat. Ám ha elvesznek a tisztánlátás tájékozódási pontjai, mert a szocialista orientáció, mint a kapitalista rendszer ellensúlya többé nem lehet a társadalmi gyakorlat ellenpólusú céltételezése, akkor tőke és munka érdekdichotómiája tűnik el a szemünk elől, s a világ érdemben értelmezhetetlenné válik. Az emberi lét értelmét megjelenítő munka jelenségkörét kivonni az értelmezés köréből a két érdekpólus közül csak a tőke politikai érdekét szolgálhatja, mert így a társadalmi újratermelés folyamatában betöltött, a munka a priori ontologikus voltához képest másodlagos, fenomenologikus szerepe eliminálható. Munka és tőke elsődleges, illetve másodlagos, akár hierarchikusnak is mondható szerepértékelésének tehát axiomatikus jelentősége van. Hiszen míg a munka akár rendszeralkotó, akár a társadalmi kooperációban betöltött szerepénél fogva a történelem folyamán mindig is az emberi lényeget kifejező tényező volt, addig ugyanez a tőkéről aligha állítható. Míg a munka ontologikus erejénél fogva bármely fenomenologikus érdek prezentációjában jelen lehet, addig vica versa a munka elsődleges, többek között rendszerkonstituáló szerepe egyetlen fenomenologikus érdek artikulációjával sem cserélhető fel. A munka az emberi lét egészét kifejező érdek, míg a fenomenologikus érdekartikulációk az egésznek csak az összetevői.
    Ezért tehát munka és tőke ellentétpárja az európai szocializmusok eltűnését követően is virulens érdekellentét marad, „csupán” a szociális érdekek rendszerré szervezettsége nélkül. S mindaz, amit az ún. rendszerváltást követően a munka világát hátrányosan érintő jelenségként megéltünk, tulajdonképpen nem egyéb, mint e versenyhelyzetben bekövetkezett változás és annak következménye. De tudat és hamistudat ontologikus és fenomenologikus pólusai között lett légyen bármily határtalan vagy szélsőséges is a szóródás, lett légyen bármily intenzív is az érdeknarratívák rajzása – amely egyben el is fedi a munka és a tőke közti a priori ontologikus érdekdichotómiát – a hatékony érdekérvényesítés csak az érdekérvényesítés leghatékonyabb formájában, a tőkeviszonynak a társadalmi újratermelés két alapvető, kapitalista (magánérdekű), illetve szocialista (közösségi érdekű) rendszerré szerveződött változatában lehetséges. A rendszerré szerveződött uralmi érdekérvényesítésben a társadalmi újratermelés tőkeviszony közvetítette ontologikus természete, míg ezek konkrét érdeknarratívák közvetítette megvalósulásában annak fenomenologikus irányultsága fejeződik ki.
    
    3.
    Az érdekviszonyok a demokráciaértelmezésre is kihatnak.
    Ahogy az az eddigiekből is kiviláglott, a technicitás mai fejlettségi szintjén az emberi társadalom a munkatevékenységhez (az ember nembeli lényegéhez) köthető módon a tőkeviszony rendszerkonstituáló közvetítettsége révén két alapvető érdekcsoportra tagolódik: a tőketulajdonnal rendelkezők és a tőketulajdontól megfosztottak, a csupán munkaerő-tulajdonosok osztályára. Ez az ontologikus felosztás mutat rá a mai érdekérvényesítő küzdelmek koherens, avagy attól eltérő, eltérített voltára. Az elvi alap felvillantása tehát a jelenlegi érdekviszonyok demokratikus voltának, magának a demokráciaértelmezésnek a megítélésében is mellőzhetetlen.
    Ha a politikai életből a nyílt, illetve a rejtett politikai küzdelmek hatására a két alapvető osztály érdekeit képviselő alakzatok valamelyike, mint például (a mai állapotainkra oly jellemző módon) a munka világa kiszorul, akkor ez a helyzet a demokrácia súlyos csorbulásaként értékelendő. A demokrácia tényleges és formális mibenlétére derül itt fény. Látható, hogy a társadalom, a maga pólusos természetéből fakadóan, az uralmat gyakorló osztály érdekei szerint vagy kapitalista, vagy szocialista rendszerré szervezett formában létezik. És világosan látható az is, hogy míg a kapitalizmusban a társadalom 10-15%-ának, addig a szocializmusban a társadalom túlnyomó többségének az érdekei érvényesülnek. Vitán felüli tehát, hogy a rendszerek közül a priori a szocializmus a demokrácia tartalmi hordozója.
    Ennek ellenére a kapitalizmus, amely egy (tulajdonosi) kisebbség érdekei szerint – tehát a demokrácia a priori értelmével szemben megszervezett társadalmi rendszer – formálisan a demokrácia szabályai szerint is működtethető. (Mint ahogy vica versa a szocialista orientáció esetében is, amely a priori a demokrácia rendszere, előfordult már, hogy az osztályérdek képviselői nem a rendszer éthoszának megfelelő módon, hanem az osztályérdek kisajátítóiként diktatúra formájában működtették a rendszert). A kapitalizmus e mostani, neoliberálisként globalizálódó modellje is, amelyben a rendszerváltás óta élünk, a kapitalizmusnak egy ilyen formális demokráciaként működtetett változata. Tartalmilag a kapitalizmus az egyenlőtlenségek rendszereként antidemokratikus társadalom, miközben formálisan az egyenlőség kritériumainak megfelelő demokráciának tűnhet, amennyiben a választók a szavazóurnákhoz járulva ciklusonként megválaszthatják, kormányra emelhetik a nép érdekeivel szemben politizáló, hatalmával a tulajdonosi kisebbség uralmát szolgáló „relatív” baloldali, vagy „abszolút” jobboldali pártformációt.
    S hogy mindennek mekkora jelentősége van ma, azt fokozottan tapasztalhatjuk most, a kapitalizmus soron következő, a szemünk láttára kibontakozó ciklikus válságának az idején. A válság ugyanis potenciális lehetőség a rendszerkorrekcióra, szerencsés konstelláció esetén, a pozitív rendszerváltásra. Demokratikus körülmények között az Európai Unió parlamentjében, ahogy az Unió tagországainak nemzeti parlamentjeiben is, a mostani igen szerény mértéket jócskán felülmúlóan kellene jelen lenniük a valódi, az alternatív baloldali pártoknak. Hiányuk egyfelől az osztályküzdelmek helyzetére, a demokrácia adott, súlyosan erodált voltára villant fényt, másfelől a válság kimenetelét prognosztizálja: a válságból, ellenhatalom híján, a neokonzervatív kapitalizmus fog megerősödve kikerülni - a többségi érdek, a demokrácia, a szocializmus rovására.
    Úgy tetszik, az emancipációs küzdelmek sorában egy újabb történelmi lehetőség marad kihasználatlanul.
    
    4.
    Az érdekviszonyok a társadalmi rendszerek és az uralmi, (állam)formák viszonylatában is leképeződnek.
    A demokrácia kérdése ebben a metszetben is új megvilágításba kerül. Hiszen a technicitás mai fejlettségi fokán, a földrészeket átfogó hálózatosodott termelési és értékesítési (pénzügyi) rendszerek globalizálódó körülményei között egészen mást jelent a tulajdon fogalma és funkciója, mint a korábbi, lokalitásokhoz kötődő körülmények között. Mára már a termelés technikai, tulajdoni feltételei is szétfeszítették a lokális kereteket. Mi több a kibontakozó globalizálódás az uralmi és a tulajdonformák közötti viszonyt is átalakította. Az uralmi formák hegemóniáját a tulajdonformák hegemóniája váltotta fel.
    De mit takar ez közelebbről?
    A tőkelogikára, a laissez faire elvére épülő ideológiát – az állam ne állítson „jóléti akadályokat” a tőke-értékesülés útjába –, az új helyzetben már, mint a tőke-értékesülés útjából mindent, még az állam jelenségét is eltakarítandó akadály elvét kezdték hangsúlyozni. És ez döntő változás. Míg régebben az állam képes volt „jóléti ellensúlyt” támasztani a tőkelogikával szemben, addig a globális lehetőség kihasználására törő tőke számára a lokalitások már nem egyfajta egyensúlyképző erők, hanem globális érdekeik útjában álló akadályok. A globalizáció, pontosabban annak kibontakozó tőkés változata társadalom és tőke, állam és tőke, illetve lokalitások és tőke érdekviszonyát, egymással ellentétbe kerülő tényezők viszonyává rendezte át.
    Mivel az uralmi formákhoz, a nemzeti, a lokális érdeket kifejező hatalomhoz kötődő társadalmi jogosítványoknak közvetve ugyanaz a tőketömeg a bázisa, mint a tulajdoni formákhoz kötődő közvetlen tulajdonosi jogosítványoknak, ezért a tulajdonosi jogosítványok oly mértékben konvertálhatók hatalmi jogosítványokká, amilyen mértékben a globalizálódó, de magántulajdonú tőketömeg meghaladja a lokális szuverén hatalmát garantáló, egyébként államhatárokkal is korlátozott tőketömeg mértékét. Itt immár arról van szó, hogy számos multi éves árbevétele nagyságrendekkel haladja meg egy-egy ország, vagy országcsoport éves GDP-jének mértékét.
    Ha társadalmi rendszerek és uralmi formák demokráciához fűződő viszonyát pontokba gyűjtjük, az uralmi formák hegemóniáját a tulajdonformák hegemóniájával felváltó út stációi rajzolódnak ki előttünk: 1. A politikai szuverén (a kormány) hatalmát, legitimációját alapvetően egy nemzet (vagy egy osztály) érdekeinek a képviseletéből nyeri; 2. A kormány hatalma csak a lokalitás keretén belül érvényesül; 3. A politikai hatalmat közvetlenül a (többnyire) választások útján elnyert többség akarata legitimálja; 4. Erejét a gazdaság szereplői felett közvetett úton gyakorolt hegemónia biztosítja; 5. A gazdasági szuverén (a tulajdonos) hatalmát közvetlenül egy adott tőketömeg tulajdonlásából nyeri; 6. Hatalmát többségi akarat nem legitimálja; 7. Mivel a tőketömeg centralizáció nem ismer határokat, a tulajdonos közvetve globális hatalomra tesz szert; 8. Mivel az uralmi formákhoz, a nemzeti, a lokális érdeket kifejező (állami) hatalom jogosítványainak ugyanaz a tőketömeg a bázisa, mint ami a tulajdonosi jogosítványoké, ezért a globalizálódó tulajdonosi jogosítványok a birtokolt tőketömeg nagyságának arányában politikai hatalommá konvertálhatók.
    A kapitalizmus globális modellje tehát a globális tőketulajdonosok korlátlan hatalmú törpe kisebbségének a világrendszere. A kapitalizmus globalizálódó világrendszerének demokráciához való viszonya mindebből világosan kiolvasható.
    
    5.
    A globalizációnak, mint a rendszerek viszonyában semleges tőketömeg képződésnek ez a tőkekoncentráció formájában és a neoliberalizmus ideológiai köntösében manapság kiépülő kapitalista változata, a transznacionális cégek és a profitcélú pénzmozgások pénzpiaci tulajdonosainak az érdekeit tükrözi.
    A kapitalizmusnak ez az új modellje az immár globális méreteket öltő tőketömeg-képzés kifejeződése, ahol is a tőketömeg-képződés nem a (világ)kereskedelem közvetítése, hanem a termelés hálózatosodása, a hálózatosodott termelés révén, mintegy közvetlenül történik. A termelés hálózatosodott módjának technikai előzményei mellett elengedhetetlen feltétele volt a tőke centralizációjának kritikus mértéke is, amely a tőkekoncentráció korábbi, lokalitásokhoz kötődő módját épp kritikus tömeget elért mérete révén haladhatta meg, s tett szert globális modellt involváló potenciálra. A tőkés termelés révén tehát a magántulajdon globalizálódik, s válik a korábbi érdekviszonyokat átstrukturáló tényezővé. Mindennek az érdekviszonyok számos területét érintő hatása van. A kapitalizmus új, globális modelljében a tőkés magántulajdon minden korábbit meghaladó jelentőségre tesz szert. Kiemelt szerepénél fogva a globális magántulajdon válik a társadalom szervezésének, a társadalmi koordinációnak a centrális erejévé. A globális tőketömeget tulajdonló osztály pedig a maga globalitást kifejező érdekeinél fogva minden egyéb érdek megnyilvánulást a maga fogalmi körébe von, ehhez viszonyít, s magához képest, mint lokalitást határoz meg. Az ontologikus tőke globalitásával szemben egyetlen, jellegében fenomenologikus lokalitás sem képes releváns módon megszerveződni. Erre csak a munka képes, csak ez képes egy másik, alternatív globalitásként, mint politikai erő és akkor is csak szervezett formájában, mint szocializmus megjelenni. Globalitás és lokalitás érdekviszonyait a tőketömegnek az a magántulajdon formájában birtokolt mennyisége határozza meg, amely a globális tőketömegből a tőkés magántulajdon birtokfelére, illetve a lokalitások birtokrészére, ellenőrző képességük hatókörébe esik. A globális tőketulajdonosi osztály a globális tőketömeg csaknem 70%-át, míg az öszszes lokalitások (államok, kormányok, civil szervezetek, egyházak, stb.), alig több, mint 30%-át birtokolják. Az arányok az érdekviszonyokra, az érdekérvényesítési képességekre is fényt vetnek.
    Ami az érdekviszonyok alapképletét illeti, első pillantásra úgy tűnik, mintha mindebben semmi új sem volna. S valóban, ami a kapitalizmus természetét illeti, minden a régi. Csak éppen minden egy, a maga fenomenologikus fragmentációjában új formát öltő, mert globális változatában áll előttünk.
    S ebből fakad a tőkés globalizáció – úgy is mint a rendszerváltás – paradoxona. A kapitalizmus esetében új, globális modelljének kialakulása nem a rendszer – ahogyan az egyébiránt a globalizálódás folyamatából következne – demokratizálódását hozta hanem, mivel csupán egy részletének (a globális tőketulajdonosi rétegnek) a globalizációja, ezért épp ellenkezőleg, a jóléti állam lebontásának a nyitányát, a szocializmushoz való viszonyában pedig az Európában kialakult szocialista orientáció szétbomlasztását eredményezte.
    
    6.
    A hétköznapokban az emberek számára a politika nap mint nap az ontologikus alapzatú rendszerek, illetve ezeken belül a fenomenologikus indíttatású, ezerszínű érdeknarratívák közötti választás lehetőségét kínálja fel. S függően az uralmi berendezkedéstől, az adott rendszer plurális változatában nyújtja egyrészt az ezerszínű szabadság káprázatát, a rendszer által hegemón módon képviselt tényleges érdekérvényesítési lehetőségeket, amivel másrészt a rendszer ontologikus természetére vonatkozó adottságokat elfedi, és totalitárius változatában az uralom által az emberektől a fenomenologikus szabadság sokszínűségét megvonva, szűkíti a rendszert annak diktatórikus modelljévé.
    A történelem fenomenologikus dominanciájú szakaszaiban, amilyet Európában most élünk, az emberek elől érdeknarratívák sokasága takarja el a rendszer(ek)hez fűződő érdekeik ontologikus lényegét. Különösen most, amikor a történelemben először fordult elő, hogy az ontologikus értelemben vett negatív rendszerváltás, vagyis az Európában honos szocialista orientáció újra kapitalizmussal történő felváltása, a kapitalizmuson belüli fenomenologikus értelemben vett rendszerátalakulással, modellváltással párosult. A multi cégek és a virtuális gazdaság hálózatának kiépülésével megteremtődött az új jobboldal reprezentánsai világuralmának anyagi alapja, lezajlott a rendszeren belüli uralomváltás, hogy mára a kapitalizmus korábbi, lokalitásokhoz (államokhoz, nemzetekhez, hagyományokhoz, vallásokhoz stb.) kötődő formációját felváltsa a kapitalizmus globalizálódó változata.
    A rendszeren belüli átrendeződést a nézetek, az ideológiák, a hiedelmek kavargó burjánzása kíséri, emberek százmillióiban a szabadság káprázatát keltve egyben, de a bizonytalanság, az érdek- és értékrelativizáció és devalváció érzetét is, így fedve el tényleges érdekeik ontologikus, rendszerkompatibilis lényegét: kötődjenek a kavargó érdeknarratívák bármelyikéhez, tényleges érdekeik szerint vagy a globalizáció nyertesei, vagy vesztesei közé sorolódnak.
    Ma a kapitalizmusnak új karaktert adó új tulajdonosi fragmentuma, a globalokrácia fejezi ki a globális kapitalizmus ontologikus lényegét, és érdekérvényesítésének legfőbb eszközétől, a szocialista irányultságú rendszertől megfosztott, s ezért ezerféle fenomenologikus érdektöredékké szétesett vesztesek százmillióival szemben, mint a világtörténelem első, globalizálódott érdekcsoportja érvényesíti érdekeit.
    A globalizációnak a technikai változások nyitottak utat, s a saját érdekeit ezen túlmenően is felismerő globalokrácia a – Hayek, Friedman és mások munkásságában már a tényleges globalizálódást megelőző időkben megfogalmazódott – kész neoliberális elméletben pedig olyan fegyverre lelt, amit a globalizáció körülményeihez igazítva ellenfelével, a szocializmusban a maga lehetőségeit elveszni látó lokalokráciával szemben eredményesen forgatott. Így ma már nem a jóléti állam lebontásáról beszélünk, holott a jóléti állam gőzerővel zajló, trendszerű lebontása van a történelem napirendjén (vajh kinek használ a mindezt körülvevő csönd?), hanem arról, ami ennek a folyamatnak, fordulatnak lendületet adott, ami valójában megalapozta, vagyis a kapitalizmus neoliberális modelljéről. A globalizáció kialakulása előtt az állam szerepét favorizáló és jóléti rendszereket működtető keynesiánus társadalmakban, vagyis a kapitalizmus centrum országaiban, az alsó decimálishoz közelebb álló néprétegek érdekei is érvényesülhettek. Mindezt a kapitalizmusnak még a lokalitásokkal jellemezhető antiglobalizációs szakaszában alakítva így, az akkori, a szociális szférában is versenyt generáló szocialista világrendszertől sem függetlenül, és természetesen még a maguk állami és nemzeti kötődéseitől teljesen el nem szakadt, felső decimálishoz tartozó rétegek érdekében. Ám ahogy a múlt század hetvenes éveit követően a gyarapodó technicitás a globalizáció számára utat nyitott, az új lehetőséget kihasználandó tulajdonosi körök a korábbi érdekviszonyokat a maguk hasznára formálták át. A korábban még csupán a jóléti berendezkedés kritikájaként megfogalmazódó antikeynesiánus elméleteket az új helyzet kiaknázása és a neoliberális kapitalizmusmodell felépítése érdekében kezdték használni.
    
    7.
    És most, amikor bebizonyosodik, hogy a kapitalizmus eme új, globális modelljén is beteljesedik a rendszer lényegéhez tartozó s a társadalmon időről-időre pusztító erővel végigsöprő ciklikus válság, egy hit, a neoliberalizmus mindenhatóságába vetett hit omlik össze. Most újra bebizonyosodik, hogy a kapitalizmus okozta társadalmi anomáliákon a kapitalizmus eszközeivel nem, csak egy másik társadalom, a szocializmus eszköztárába tartozó megoldásokkal lehet segíteni. Hogy a profithajsza következményeképp beteggé tett, mert végletesen-végzetesen nyertesekre és vesztesekre osztott társadalmat csak a szocialista rendszer uralmi technikáihoz tartozó, a munka világának kiegyenlítő, a szociális érdekeket érvényesítő eszközök alkalmazásával lehet életben tartani. Ismét bebizonyosodik, hogy a magántulajdon betegítő hegemóniája kizárólag a társadalmi tulajdon tulajdoni pluralizmusának érvényesítésével ellensúlyozható. Hogy a kapitalizmust társadalmi rendszerként nem, csak gazdasági rendszerként, a szocializmus keretébe foglaltan lehet a társadalom többségének érdekében, demokratikusan működtetni. És hogy a technicitás mai szintjén a szocializmus is csak így, egy kapitalisztikusan működtetett gazdaság általános uralmi kereteként egzisztálhat demokratikusan.
    Mint látjuk tehát, a globalokapitalizmus első megélt válsága szocializmusért kiált.
    Manapság amikor jó ideje már az ideológiák alkonyáról, a világnézetek haláláról szól a fáma, s minden elvi megfontolás felett a pragmatizmus ül tort, e mostani válság éles fényt vet az ideológiák jelentőségére. Azért is, mert mint látjuk, a tektonikus rengésekkel érkező ontologikus érdekek időről időre (ciklikusan) a felszínre törnek, s miközben a válság a munka világának érdekhálózatát a társadalmi gyakorlatból likvidáló neokon berendezkedés hegemón uralmán pusztítva söpör végig, aközben félő, hogy egy másik, egy új, szocialista berendezkedést életre hívó (elméleti) erő híján újra csak a régi szemét fog előállni. És azért is, mert a tektonikus mozgások közti „békeidőkben” elméletileg is korszerű ellenhatalomként, felvilágosító erőként, az atavisztikus jobboldal ellensúlyaként a szocializmus nincs jelen.
    Mindazonáltal elképzelhető, hogy ez a mostani válság egy trendforduló is egyben, amelyben a világ ideologikus megújulásának a korszaka kezdődik el. Mert csupán a pragmatizmus nézőpontjából nincs kiút a válságból. A mostani pragmatizmus tehetetlenséget és reménytelenséget sugall. A „pragmatikusok” és az apologéták a reménnyel éltető alternativitás helyett semmit sem tudnak kínálni. Ajánlatuk pusztán újabb és újabb válságokkal terhelt rendszer restaurációja. A válság valójában csak egy újra fogalmazott, korszerű szocialista programmal küzdhető le. Kizárólag a kapitalizmus meghaladása, a szocializmus új ellenhatalomként való megjelenése lehet a válság leküzdésének perspektivikus, történelmi záloga.
    
    8.
    A felszín jobb- és baloldalról fecseg, míg a valódi törésvonalakról hallgat a mély. Az érdekviszonyok a tényleges gazdasági, társadalmi, történeti folyamatokba ágyazottan alakulnak ki, s ezeket követve változnak néha oly ravaszul, hogy az átalakulások távlatos nézőpontját nélkülözni kénytelen résztvevőt gyakran megtévesztik. Elannyira, hogy hirtelenében el sem tud igazodni a folyamatok változó alakzatainak kavalkádjában. Főleg ha információhiányban szenved, vagy ha nem rendelkezik az információk és ismeretek rendezésére alkalmas, a saját érdekeit jelző elvi iránytűvel. Mert akkor manipuláció áldozatává válhat és saját tényleges érdekeit könnyen öszszetévesztheti a csupán hatalmat óhajtó pártok és a jobb- és baloldal köntösében bűvészkedő pártvezérek választási mutatványaival. A látszat csal. A magukat a hagyományokra hivatkozóan jobb- és baloldalinak nevező pártok nem az emlékezetben élő jobb- és baloldalisághoz viszonyítottan, hanem a tőkeviszonnyal kifejezhető rendszernek, a kapitalizmusnak arculatot adó globalokráciához, a világtőke globális tulajdonosi köréhez és ennek érdeknarratívájához viszonyítottan határozandók meg. A látszat csal. A pártok nem annak alapján ítélendők meg, amit magukról mondanak, hanem annak alapján, amit a tőkeviszonnyal kifejezhető globális tulajdonosok és rendszerük, a kapitalizmus, avagy a lokalitások világához tartozó foglalkoztatottak és rendszerük, a szocializmus érdeknarratívájának a szolgálatában tesznek.
    Kérdés, hogy mindezeknek mennyire van tudatában a magyar közvélemény, s hogy az emberek mennyire érdekpreferenciáikon és mennyire pártkötődéseiken keresztül élik meg a velük történteket. Az elmúlt 10-15 év történései az utóbbi dominanciájára utalnak. Ebből a szempontból az 1994-es választás az üdítő kivétel, de egyben a fordulópon is. Az, hogy az akkori választásokon az MSZP 54%-os többséget szerezve vált kormányzópárttá, arról tanúskodott, hogy a rendszerváltást követő négy év politikáját, a nemzeti-népi vagyont kapitalizáló, kiárusító antiszociális gyakorlatot a lakosság többsége visszautasította és, hogy a maga érdekeit, a magát szocialistának nevező párt vélhetően szocialista gyakorlatára bízza. Ebben azonban csalódnia kellett. Bebizonyosodott, hogy a nyomuló globalokapitalista érdeknarratívával szembeni nemzeti-népi érdekmentés és érdekérvényesítés a demokratikusnak kikiáltott választások útján és eszközével nem lehetséges, hogy a választások demokratikus volta merő szemfényvesztés. Hogy a választás nem az érdekérvényesítés, hanem a globalokapitalista érdek bebetonozásának az eszköze. Az 1994-es választások e tapasztalata máig érezhetően manipulatív és demoralizáló hatású volt. A természetes, az ontologikus érdekartikuláció útját elzáró és akkor lelepleződött és nyilvánvalóvá vált politikai erőviszonyok a helyzetüknél fogva antikapitalista százezreket sodort és sodor azóta is a fenomenologikus értelemben vett, s a sokk hatására akkortól burjánzásnak indult atavisztikusan jobboldali, kvázi-érdekérvényesítő szerveződésekbe és holdudvarukba. S úgy tűnik, amíg a természetes érdekartikuláció útjait torlaszaitól föl nem szabadítjuk, a zsákutcás érdektorzulásnak ez a habzása nem fog csillapulni.
    Mindezek felismerése és átgondolása fontos lépés lehet a vesztesek százmillióinak új, immár globális érdekérvényesítése megszervezésében. A lét, a helyzetünk adott. Tegyünk érte, hogy meghatározza tudatunkat.

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Krausz Tamás Leninjét olvasva
   
Hatalmas, 548 oldalas, keményfedelű monográfia. Teljes tudományos vértezetben: 90 oldalas függelékkel, rövidítésjegyzékkel, levéltári forrásokat is tartalmazó irodalomjegyzékkel, időrendi áttekintéssel, a szövegben említett neves személyiségek lexikális életrajzi jegyzeteivel, névmutatóval és az illusztrációk jegyzékével. Az irodalomjegyzék legfőképp az utóbbi évtizedek orosz nyelvű szakirodalmára hivatkozik, olyan munkákra, amelyek a hazai tudományos életben teljesen ismeretlenek.
    S mindez egy olyan történelmi személyiségről, aki a napjainkra uralkodóvá tett közvélekedésben a történelem legelvetemültebb szörnyetegeinek egyike. Ha beütöm a Google keresőprogramba a „Lenin gyilkos” szavakat, 0,18 másodperc alatt 24 ezer 100 olyan magyar nyelvű szöveget kínál fel a számítógép, ahol – találomra kiválasztva – olyasfélék olvashatók, hogy Lenin „nagyobb gyilkos és maffiózó volt, mint hentesinasa, Sztálin. Még a »Nagy Októberi Vörös Puccs« előtti időkben, hogy szabadon flangálhasson Európa könyvtárai és üdülőhelyei között, titkos utasításaira folytak az un. »kisajátítások«, vagyis a jó néhány polgári áldozatot is követelő bank- és postakocsi rablások”. S miután hatalomra került, „a régi rend teljes megsemmisítésére szólított fel. Ellenzékiek tízezreit, burzsoákat, arisztokratákat, szocialistákat lőttek agyon, és magát a cárt is. Lenin ezután az egyházat vette célba, és az orosz papság tömeges kivégzését sürgette. Hónapokon át, minden éjjel, gyilkos sortüzek dörögtek a moszkvai temetőkben”. Ha ezután a „Lenin Hitler” nevek együttes előfordulását keressük a programmal, 0,23 másodperc alatt 21 ezer 700 találatra bukkanunk, melyek közül a legelső azt állítja, már az is rokonította őket, hogy mindketten „a mama kedvencei” voltak; „Adolf Hitler mindig magánál tartotta édesanyja fotóját”, és „Lenin azt állította: az anyai befolyás ihlette forradalmi lelkesedését”.
    Hát ilyen közegben bukkant fel ez a vaskos monográfia, amelynek már az alcíme sem az, hogy „vérgőz és esti fény” vagy valami más efféle, hanem az, hogy „Társadalomelméleti rekonstrukció”. 2008. december elsején mutatták be, amikor – a Népszava megfogalmazásával – „dugig megtelt a sok viharos politikai vitát befogadó budapesti Kossuth Klub nagyterme”. Igaz, a viharos politikai viták nem ekkor, hanem több mint félévszázaddal ezelőtt zajlottak e teremben, de egy frissen megjelent s így még nem olvasott munka fölött legfeljebb a politikusok és az újságírók szoktak viharosan vitázni; ilyenek itt kevesen akadtak. A „dugig megtelt” viszont erre az alkalomra is állt. Fontos tény, hogy az eseményről az MTI is hírt adott, kiemelve, hogy a könyvet Ormos Mária, Sipos Péter és Szvák Gyula történettudósok méltatták, s az ülést – amelyen Igor Szavolszkij, Oroszország magyarországi nagykövete is megjelent – Földes György, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója vezette.
    Az MTI közleményét számos orgánum továbbította, ezek közül alighanem a HírExtra ragadhatta meg leginkább az olvasók szemét, azzal, hogy „Lenin a karácsonyfa alatt?” címmel jelentette meg az egyenszöveget. S volt aztán az Interneten egy „Lenin élt! Lenin él? Lenin élni fog?” című, igen terjedelmes honlap-kommentár is, melynek szerzője – mint maga írja – még nem olvasta ugyan a könyvet, de annál határozottabb véleményt alkotott magának arról, mi állhat benne: „a judeo-bolsevizmus élesztgetése”.
    A napilapok közül a Népszabadság vállalta (2008. december 20-ai számában) Sipos Péter – viszonylag rövid – ismertetőjének közlését, Lenin a XXI. században címmel. A történész itt azt hangsúlyozza, hogy Lenin munkásságának ismerete azért szükséges napjainkban, mert a XX. század számos tényezője a jelenben is folytatódik, és „az is nyilvánvaló, hogy időszerű maradt azon üzenet, amely különleges értéknek tekinti a nemzeti önrendelkezési jogot, nem ismer el semmiféle értékhierarchiát a népek, kultúrák és nyelvek között, és kárhoztat bármiféle »államnyelvi« koncepciót.”
    Ha következő lépésként megpróbálom Krausz saját szavaival bemutatni azokat az óriási tényanyaggal alátámasztott végkövetkeztetéseket, amelyeket elemzéseiből a szerző levont, az alábbiakra kell felhívnom a figyelmet: „A munkásdemokrácia (amely elvben és gyakorlatban diktatúra a régi rendszer védelmezőivel szemben, »proletárdiktatúra«!) nagyon hamar – a társadalmi felhajtóerők hiányában – »pártdiktatúrába« (Lenin) csapott át, amely Lenin elméletének fontos fogalmává vált. Erre a helyzetre Lenin a maga marxizmusában azt az elméletileg is körvonalazott választ hagyta örökül, hogy a szocializmus nemcsak hogy nem bevezethető, hanem számos átmenetre lesz szükség »átmenet az átmenetekben«). De a »pártdiktatúra« meghaladásának elméleti és politikai dimenziói elhomályosultak, »összekeveredtek«, majd a sztálini rendszer időszakában végleg elsüllyedtek a hatalom önfenntartásának szükségletei szerint.”
    „Már csak a történelmi és a biológiai idő szorítása miatt is, Leninnek gyakorlati értelemben csak nagyon korlátozott marxista válaszra futotta a tekintetben, hogy a szovjethatalomnak fennmaradása érdekében saját társadalmi bázisával szemben is diktatúrát »kellett« alkalmaznia. Egyrészt a politikai elnyomást kompenzálni szándékozott azzal, hogy a »fennmaradt« és egyre erősödő állammal szemben meghirdette: »a munkásosztály védje meg magát a ‘saját államával’ szemben«; no de ugyanennek az államnak a támogatásával. (?) Vagyis a munkásság konfrontálódjon az állammal, ugyanakkor védje meg az államot a maga intézményeivel? Ennek az ellentmondásnak nem volt dialektikus megoldása. Másfelől megoldhatatlan ellentmondásnak bizonyult az is, hogy a pártot és az államot, amelyeknek nagysága egyenes arányban állt a szocializmus megvalósításához szükséges feltételek hiányával, felruházta a »gazdaságon kívüli kényszer« gyakorlásának lehetőségével.” […] Lenin elméletében a társadalmi önvédelem korábbi elmélete és praxisa nem egyszerűen elhalványult, hanem azt később végleg elsöpörte a sztálini fordulat, amely az államszocializmus majdani bukásába is nyilvánvalóan belejátszott” (455-456. o.).
    Vagyis: a forradalom után, még Lenin életében, a dolgozó néptömegek alulról szerveződő munkásdemokráciájának hatalma fölé kerekedett az állami intézményeket kisajátító pártapparátus diktatúrája, s jóllehet ezt a veszélyt Lenin is felismerte, elhárítására sem elméleti, sem gyakorlati megoldást nem talált. Ezért tudott helyére lépni Sztálin, s ez vezetett végül – Hruscsovon és Gorbacsovon keresztül – az európai szocialista kísérletek bukásához.
    Ami pedig azt a kérdést illeti, mit lehet kezdeni a mai világban Lenin életművének tanulságaival, Krausz a szlovén marxista teoretikus, Slavoj  szavaival válaszol: „»Lenint megismételni, nem azt jelenti, hogy azt kell megismételni, amit csinált, hanem azt, amit nem tudott megcsinálni.« Vagyis azt ma már minden komolyan vehető szociológus és politikus »még Václav Havel is« elismeri mint  megjegyzi, hogy a polgári demokrácia kimerítette önmaga lehetőségeit, nem képes megoldani a világ alapkérdéseit. »Ám ha ezt egy ’leninista’ mondja, akkor rögtön ’totalitarizmussal’ vádolják.« Valójában Lenin aktualitása éppen abban rejlik, hogy az általa megélt történelmi tapasztalatokat olyan elméleti fogalmak sorává alakította át, amely aláássa, lerombolja a polgári társadalom apologetikus megközelítéseit, és az ellentmondások ellenére is eszközt ad azoknak, akik egy más, humanisztikusabb világ lehetőségében gondolkodnak.”
    Mielőtt innen továbblépnék, szeretném hangsúlyozni, hogy e következtetésekkel maradéktalanul egyetértek, s hogy Krausz Tamás bámulatos körültekintéssel és makulátlan tisztességgel dolgozta fel azokat a forrásokat is, amelyek egy merőben más Lenin-értékelés felé mutatnának. Nem ismer kerülendően kényes pontokat, szembe mer nézni Lenin tevékenységének olyan mozzanataival is, amelyek „ellentmondásosak”. Igaz, ilyen esetekben mindig megkeresi azokat a mozzanatokat is, amelyek érthetővé teszik az eseményeket, anélkül azonban, hogy ezeket elfogadhatóvá magyarázná.
    Mindez nem jelentene azonban többet, mint azt, hogy egy példamutató tudományos teljesítmény született, amit a történettudomány iránt érdeklődő közönség – lélekszámát tekintve a „Hal a tortán” című tévésorozat nézőinek egy ezreléke – elalvás előtt fejezetről fejezetre áttanulmányozhat, s aztán berakhatja a könyvespolcára, hátha valamikor az unokái is kedvet kapnak majd arra, hogy belenézzenek. (A gyerekeire nem számíthat, azok reggeltől estig a megélhetés után futkosnak.) Krausznak azonban olyan szerencséje van, mintha telitalálatot ért volna el a lottón. Egy ilyen 548 oldalas tudományos szöveg összegürcölése, megírása, át- és átszerkesztése, folyamatos újraírása több évtizedes munka. Ezt nem lehet a napi politikai eseményekhez időzíteni. Ebben az esetben azonban a vak véletlen úgy hozta, hogy ez a monográfia – a HírExtra címét igazolva – a történelem karácsonyfája alá pottyant.
    Világosan felismerte ezt maga a szerző is, amikor az Index riporterének, Nagy B. Györgynek – dicséretesen provokatív – kérdéseire adott válaszában (Lenin már nem él, de fog, 2008. december 11.) azt mondta: „Egyfelől úgy látszhat, hogy egy teljesen inaktuális könyvről van szó, […] másfelől ez a könyv mégsincs légüres térben. Több nemzetközi tanulmány jelezte korábban, hogy az emberiség korszakhatár-váltáshoz közeledik, és a jelenlegi válsággal oda is ért. Mert ez a válság nem pusztán egy pénzügyi válság, hanem általános gazdasági-túltermelési, társadalmi, politikai, környezetvédelmi, élelmezési válság egyidejűleg, amit nem élhet túl a neoliberalizmus mint irányítási módszer és gondolkodásmód. Lehet rosszabb, lehet jobb, de megint egy olyan válaszút előtt vagyunk, ahol nagyon különböző válaszok születnek a »merre tovább« kérdésre. […] Amikor ma a baloldal egy ilyen súlyos válságban utat keres, végig kell gondolnia a megelőző alternatívák eldöntésének, kiválasztásának folyamatait. Az meg nem tagadható, hogy Lenin beírta magát elméleti, politikai, társadalmi alternatívaként a 20. század történelmébe. És mint ilyen, előtörténete az útkereséseknek.”
    Hát igen, kedves „Hal a tortán”-nézők, „a neoliberalizmus mint irányítási módszer és gondolkodásmód” ezt a válságot már nem éli túl. A rádiók és a televíziók műsoraiban még mosolyogva fölényeskedhetnek a rendszerváltó pénzügyér-professzorok, a parlamentben bármihez kényelmes többséget szerezhetnek a politikusok, de a minap – magam hallottam – a Moszkva téren ácsorgó munkanélküliek egyike torkaszakadtából üvöltözni kezdett, hogy éhes. Ideje lenne észhez térni, mert az éhség kiszámíthatatlan következményekhez vezet. Krausz Tamás írja le (310-314. o.), hogy az 1921-22-es éhínség enyhítésére Leninék úgy akartak az élelmiszer-importhoz pénzt előteremteni, hogy „elrendelték az egyházi vagyonok, ingóságok elkobzását, mire Tyihon [a pravoszláv egyház pátriárkája] válaszként február 28-án nyílt szembenállást hirdetett”. Krausz idézi Lenin ezzel kapcsolatban írt „titkos” levelét: „Minél nagyobb számban sikerül a reakciós papság és a reakciós burzsoázia képviselőit ez alkalommal agyonlőnünk, annál jobb. Éppen most kell megtanítanunk ezt a publikumot, hogy néhány évtizedig semmilyen ellenállásra gondolni se merjenek.” És ez az intézkedés legalább olyan eredményes lett, mint nálunk a rendszerváltás utáni privatizáció, a bankkonszolidációk, az oktatástól az egészségügyig minden szociális intézményt lepusztító „reformok”. „Az egyház elleni fellépés – írja az események ismertetésének végén Krausz – végül is nem vezetett a társadalom széles rétegeinek erőszakos tiltakozásához, amint az kirajzolódik a GPU felső vezetőket tájékoztató öszszefoglaló jelentéseiből. A hatalmi apparátusok logikájának szempontjából az elrettentés, úgymond, »sikeres« akciónak tűnt.”
    Tessék hát így felfogni Krausz Index-beli figyelmeztetését: „amikor ma a baloldal egy ilyen súlyos válságban utat keres, végig kell gondolnia a megelőző alternatívák eldöntésének, kiválasztásának folyamatait”, mert „sem Leninről, sem a forradalmárokról nem szabad azt gondolni, hogy a nagy átalakítások közben tudták, mi fog holnapután történni. Nem tudták, ahogy mi sem tudjuk ma. Például nem hiszem, hogy akik nagy rendszerváltóként ünneplik magukat Kelet-Európában, azt a katasztrófahalmazt tervezték volna meg, amiben jelen pillanatban benne vagyunk”.
    A fentiekben a baloldali útkeresésre való hivatkozás bizonyára félreérthető, hiszen ezt a jelzőt manapság olyanok is magukra aggatják, akiket én radikális jobboldaliaknak szoktam mondani. Elengedhetetlen hát, hogy az interjúból Krausznak azt a megállapítását is idézzem, mely szerint „az MSZP-nek nincs semmilyen világos társadalmi és kulturális víziója, az európai progresszióhoz kapcsolódó, a tőkerendszert kritikailag felfogó és azon túlmutató elmélete, én onnan nem várok semmit, nem várok baloldali, humanista ellenállást a válsággal és azzal a rendszerrel szemben, amit mindenképpen meg kell változtatni”.
    Ebben az esetben viszont szerintem a baloldali útkeresést azzal kellene kezdeni, hogy valakik valahogyan létrehoznak egy baloldalt, amelyik majd utat keres. Ez bizony elég sürgős lenne, mert az emberek a Moszkva téren egyre éhesebbek, és napjaink Tyihonjai egyre pátriárkábbak.
 

OLVASÓLÁMPA
   
BISTEY ANDRÁS
   
„A vers üvölt…”
   
Simor András: Időutazás

    „A vers üvölt” – írja Simor András Kontroll című versében, és a gondolatot egy másik vers, a Költők folytatja:
    
    Mióta a költészet
    pincsikutya lett
    a poéták a farkasüvöltést
    nem kedvelik
    
    Ezzel mintegy kijelöli a saját helyét a magyar irodalomban: a „hivatalos” költészet és kritika „nem kedveli”, igyekszik, hogy lehetőleg ne hallja meg a hangját, ám önáltatás, ha valaki befogja a fülét, és azt hiszi, attól megszűnik a fülét sértő hang. Simor András hangja jelen van akkor is, ha „nem kedvelik”, egyébként a saját szempontjukból joggal, a pincsikutya költészet művelői és kritikusai. Ő ugyanis olyasmit mond ki a legjobbakéhoz méltó művészi eszközökkel, amiket sokan mások a hatalom kegyeinek elvesztésétől félve nem mernek, vagy világnézeti-politikai okokból nem akarnak kimondani.
    A kötet nyitó verse, a Találkozom magammal, magasra teszi a mércét. A József Attila verseiből vett töredékek szerves beépítése a költeménybe különleges eredménnyel jár, egy olyan Simor-vers születik, amelyen átsejlik József Attila kapitalizmus-ellenes költeményeinek morajlása.
    
    Itt állok
    a fekete lyuk
    kapujában
    a tátott tőke
    sárga szája ez
    feketére válva
    
    A Minden visszatér egyszer ciklus fő vonulatában a történelem egyszer már átélt szörnyűségeinek megismétlődésétől való félelem érzése dominál. Radnóti a Mint a bika című versében még nem tárgyiasult a félelem, csak a feszültség szikrázott a levegőben. Simor András a történelmi tapasztalatok birtokában már tökéletesen tudja, hogy miért aggódik. A szélsőjobb újjáéledése, mostani parádézása, jelképeinek széles körű megjelenése dejŕ vu érzéssel tölti el. A kötetben van is egy ilyen című vers. Úgy érzi, most ismét van ok a tiltakozásra, s akik őt és a vele együtt érzőket riogatással vádolják, azoknak öntudatosan vágja oda:
    
    Igen
    hölgyek
    urak
    én riogatok.
    
    A költő azt is tudja, hogy tiltakozni nem csupán haragtól elfúló hangon lehet. Megtanulta, például Gábor Andortól, hogy a nevetségessé tétel gyakran hatásosabb. Ha Magyarországon volna baloldali kabaré, a Vezér című vers, valami könnyed kuplézenével föltétlenül helyet követelne magának a színpadán.
    
    Ez itten a hokedli,
    én vagyok a nokedli,
    macska szőrét levedli.
    
    Ha felállok a hegyre,
    onnét kiáltok egyre,
    ácsingózom a meggyre.
    
    Azt kiáltom: - Én népem,
    tégy vezérré még télen
    meg is mondom miképpen
    […]
    
    leszek én még miniszter-
    elnök kit a hon tisztel!
    
    Gábor Andort név szerint is megidézi Buta tavaszi sanzon című versében. Az idilli tavaszi kép a versben egyre jobban elborul.
    
    Magyarkodók és hungaristák
    rémeknek népe egyre jön,
    márciust piszokba borítják,
    vonulnak városon, mezőn.
    
    A tavasz azonban reményt is hoz, hogy talán a szörnyűségek nem ismétlődnek meg. Hiszen „tavasz van, az ég kéklően tiszta, / a fákon kipattan a rügy.” Reményt, hogy a marxi gondolat ez alkalommal is beigazolódik, azaz a történelem ugyan ismétli önmagát, de ami korábban tragédia volt, az komédiaként ismétlődik meg.
    A kötet címadó verse ugyanezt a gondolatot bontja ki. A költő álmában a húszas évek elején Weimarban jár, ahol egy ifjú politológus szerint „Hitler / elindult / egy baloldali úton”, továbbá: „A nép utálta a politikát / az ifjak / sportfegyverekkel gyakorlatoztak”. Az álombeli apa már tudja, hogy „Ez a Hitler / egy utolsó gazember”, de nem minden embernek van olyan apja, aki álmában megmondja az igazságot.
    A kötet tanúsága szerint Simor sokhangú költő, akinek munkásságában ugyan hangsúlyosan szerepel a politika, de érzelmi skálája korántsem korlátozódik a haragra, az aggodalomra, a tiltakozásra vagy a szatírára. Új verseiben gyakran megjelenik Rozi, az unoka, aki gyanakodva figyeli a felnőtteket, hiszen „sokféle / butaságra / hajlamosak”, és aki olykor a saját gyerekkorára emlékezteti. Ha pedig Rozi elkeseredik, a kozmosz is vele sír az Áthallás vagy a Gyerekeknek való című vers tanúsága szerint. A Gyerekeknek való, ez a csengő-bongó rímekkel szóló, kitűnő költemény azt sejteti, hogy Simor költészetében új vonulat jelenik meg, a gyermekverseké.
    Az unoka mellett gyakran fölmerül az apa alakja is, aki akkor érthetetlen szigorúságával a költőt sok mindenre fölkészítette az életben, amiért most hálát érez. A nagyapai kor segít megérteni az egykori apákat-nagyapákat (Öregség, Tavaszi révület). De nemcsak az emberek, a tárgyak is másféle jelentést kapnak ebben a korban, hiszen már nem egyszerű használati eszközök, ha emlékek fűződnek hozzájuk, hanem az élet részeivé válnak (Emlék).
    Simor András gyakran szólal meg más költők álarcában, mindig úgy, hogy a keletkezett új vers hamisítatlanul az övé, csupán belső feszültségét növeli a beépített „vendégszövegekkel”. Ez manapság nem ritka művészi megoldás, más költőknél is találkozhat ilyennel az olvasó, Simornál annyi a változás, hogy sokuknál csak szókapcsolatokat emel át, ám olyanokat, amelyeket az irodalomban minimálisan járatos olvasó is azonnal felismer. A Találkozom magammal című versről, amelyben József Attila hangja hallatszik, már volt szó, de a kötet verseiben Petőfit is megidézi (A tintásüveg). Más versekben nem átvett szövegtöredékekkel ugyan, hanem gondolatokkal vannak jelen azok a költők és forradalmárok, akiket Simor a legtöbbre becsül: Táncsics Mihály (Üzenet Táncsics Mihálynak, Táncsics Mihály levele a monoki polgármesterhez), Majakovszkij (Üzenet hajdani időkből), Guevara (Beszélgetés), Lenin (Lenin szól), Arany János (Arany elveszett verseiből, Ami az Őszikékből kimaradt), Brecht (Kérdések Brechthez), Burns (John asszonyának dala). A hivatkozás, az említett alakjának, gondolatainak felidézése nem öncélú játék. A mai olvasóhoz szól a korábban született gondolatokkal, mert személyes vagy közéleti okokból újra időszerűnek tartja őket.
    Simor András Időutazás című kötetében a költő, miközben őrzi eddig ismert témáit és kifejező eszközeit, új irányokat is szab költészetének. Ennek legnyilvánvalóbb dokumentumai a gyermekversek és az öregségről szóló költemények, mintegy a születés és az elmúlás keretébe fogva az életet, amelyet a Bálint György-i „felháborodom, tehát vagyok” gondolat határoz meg. (Z-könyvek)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Ember-gép és száz(ezer) halál
   
Egy füzetről s egy hatalmas könyvről
   
Legutóbb írtam egy húszas évek elejei művet bemutató katalógus kiadványról, amelyet az egyik vezető aukciósház adott ki Bortnyik Sándorról, aki egyre növekszik az időben, mint a szocialista avantgárd tán legkövetkezetesebb művésze. Az egy jövőbeni ideálképet ábrázolt s most itt egy (másik galéria által kiadott) füzet, egy néhány évvel későbbi műről, mely egy már akkor (1928) általánossá lett ideált mutat be: a motorral mintegy egybeforrott férfiét. A Géplovag „hőse” szinte azonosul a motorkerékpárral, azt uralja s az is őt, a masinát meglovagoló technokrata férfiút. Persze nemcsak szimpla bemutatásáról van szó, a fölényes gép-ember, ember-gép képében, hanem csöppet sem kis irónia rejlik Bortnyik művében, mintegy a napjainkig jelen lévő, másokat lenéző motoros megörökítésében. Ez a „Géplovag” egyszerre monumentális és – komikus. Kaszás Gábor kísérő tanulmánya elhelyezi korában, az élet optimista, de lelepleződő létét, a technika imádatában és rabságban. Az emigrációból hazatért Bortnyik látta a kor emberét, mint marionettfigurát éppúgy, mint az elidegenedést, a technika bűvöletét és bűbáját. Remekmű ez is, mint a Lámpagyújtó volt, a kor embere nem kis kritikával van megjelenítve. (Bortnyik Sándor: Géplovag. Virág Judit Galéria kiadása.)
    Különös érzés történeti műben találkozni azzal, amit átéltünk és csoda hogy megmaradtunk, mikor – magyarok – százezrével pusztultak el – még a második világháború doni katasztrófája után is!
    A nyilasok fogságában hallottuk a Budapest felé törő német elitalakulatok ágyúmoraját, amelyek végül is a váratlanul háborús főhadszíntérré lett Dunántúlról nagy nehezen szorultak ki. Alig volt még szívszorítóbb olvasmányom, mint Ungváry Krisztián hatalmas történelmi összefoglalásként írt műve, A magyar honvédség a második világháborúban. E könyv a történettudomány összegező, végleges szót kimondó alkotása, ami annál nagyobb dolog, mert magunk előtt is sok dolgot elfelejteni vagyunk hajlamosak, vagy a saját kellemetlen élményeink, vagy a – mondhatni – nemzeti szégyen miatt. Csakhogy itt most 600 oldalon a szörnyű igazság minden kegyetlenségével, ellentmondásosságával. „Száz halál” – mondhatnám keserűen, ha nem százezerről kellene számot adni. Nemcsak a II. hadsereg pusztulásáról, a holokausztról, hanem elhúzódó, a teljes lakosságot megtizedelő háborús folyamatokról, a szőnyegbombázásoktól az oroszok-ukránok viselkedéséig.
    De mindennek van oka, ha nem is mindig világos, hogy például a háborúba való esztelen belépésnek nem is a végül – okkal – megbűnhődött Bárdossy, hanem a már elpatkolt Werth Henrik volt a főbűnöse. És Horthy megannyi ostobasága, reménykedése a balkáni angolszász partraszállásban, majd a finnekéhez hasonló kilépés lehetőségében. És annak okmányszerű bizonyítása, hogy Hitler személyesen miként szólt bele Budapest, majd a Dunántúl sorsába, amit csak ő akart megtartani. Miként ragaszkodott Budapest védelméhez, majd visszafoglalásához, mikor a szovjet harckocsik már annyira voltak Berlinhez, mint ide Kecskemét. No de, a szovjeteknél is: Malinovszkij és Tolbuhin marsallok versengése, ami óriási emberveszteséggel járt. Száz halál? Százezer, mert többen estek el 1945-ben, mint az 1943-as doni pusztulás során. „Apródonként”. És a felszereltség? Mindebben koromnál fogva személyes érdekeltség és tanúbizonyság: a nehéz harckocsikról, melyek darabja 750 000 pengőbe került (ezt Ungváry könyve nem említi, de nekünk tisztiiskolán tanították – hadd egészítsem ki ezzel a különben átfogó művet). Ezen minden kiskatonának akár birtokot vehettek volna – de nem kaptak mást, csak pusztulást. De az 1943 végi kiképzés során még csak nem is láttam géppisztolyt, amivel a németek, s méginkább az oroszok bőven el voltak látva. Ám azt is tapasztalhattam, amit Ungváry könyve megállapít: „az egyszerű katonák beállítottsága, szociális helyzetük miatt túlnyomó többségük, ha félt is a szovjetektől, nem érezte azt, hogy a Vörös Hadsereg megjelenése számára is anyagi katasztrófát jelenthet”.
    No de menjünk sorjában. A háború első szakaszában a német területfoglalást követőleg a magyar egységek főfeladata, csaknem százezer fővel, a megszállás volt. Így például 600 kilométer vasútvonalat kellett (volna) biztosítaniuk. Mindezt az állandó partizán tevékenység zavarta, s erre a honvédek a lakosság elleni brutális fellépéssel válaszoltak. „Partizánsegítő” megjelöléssel bizonyítékok nélkül kivégeztek mindenkit, aki a partizánok által megközelített területen élt.
    Minden elesett honvédre húsz állítólagos partizán megölése volt a válasz. Egész falvak lakosságát irtották ki, akik a partizánok megközelítette helységben éltek! Másfelől Ungváry könyve megcáfolja az egyöntetű szovjet ellenállás és honvédelem elterjedt szólamát is. Szovjet részről rengeteg önkéntes megadás, sőt átállás történt. (Belőlük verbuválódott az áruló Vlaszov-hadsereg.) Emiatt a háború folyamán szovjet részről másfélszázezer katonát végeztek ki.
    A magyar zsidó munkaszolgálatosokkal szembeni honvéd elbánás is sokféle volt. 1943-ban megtörtént, hogy egy kiütéses tífuszjárvány kitörését követőleg a munkaszolgálatosokra rágyújtották a kórházat, s a menekülőket lelövöldözték. Azután a Kállay-kormány alatt a munkaszolgálatosok helyzete javult, sőt még később a munkaszolgálat némelyek számára a választható „enyhébb” pokollá vált, mert az ide behívottakat nem deportálták Auschwitzba.
    A könyvben tehát olvashattunk arról, hogy a megszálló magyar honvédek egy-két bátran beszivárgott partizán miatt, gyerekeket és nőket sem kímélve egész falvakat mészároltak le. És kilakoltatás, állatok elhajtása, éheztetés, hozzá még a kettős hatalom, mikor is érvényesül a távoli szovjet befolyás s utóbbinak felkoncolással való fenyegetése. A partizánháború során sokezernyi vétlen kisember kivégzése – ez is része a magyar múltnak – ideje szembenéznünk vele. Mindez korántsem „a sors keze” volt, hanem az uralkodó réteg, benne a stupid (jórészt tartalékosokból bevonultatott s hatalomhoz juttatott) tisztecskék embertelensége, amit itt-ott lengyel rokonszenv vagy általános emberség enyhíthetett, de ami nem mérsékelte a végül felülkerekedő szovjetek válaszát: itt is, ott is magukat megadó hadifoglyokat is kivégeztek.
    A második magyar hadsereg katasztrófájának egyoldalú megítélését is helyesbíti Ungváry: a katonák igenis ellenálltak, sőt ellentámadásokkal kísérleteztek. De aki megsebesült, vagy akit bekerítettek, netán más okból mozgásképtelenné vált, az a 40 fokos hidegben szükségképpen megfagyott. Több mint negyvenezren elestek vagy megfagytak a 200 000 fős hadseregből, csaknem 30 ezren fogságba estek – jórészük idővel szintén elpusztult. De a honvédek háromnegyede végül is kicsúszott a szovjet katlanból, s ez is nagy eredmény. A magyar katasztrófában nagy része volt a szomszédos olasz hadtest visszavonulásának, amelyről a magyar felet nem is értesítették. De a németek csak a magyar katonákat gyalázták pedig Jány Gusztáv már 1943 elején megállapította, miszerint a magyar hadsereg feladata a németek szerint az ő egységeik biztosítása, „ha fegyver nincs, akkor az élő tömeg szerepeljen csökkentő ütközőként”. És a németek mind többet követeltek, jóllehet magyar vezérkari részről is megállapították, hogy „a németek profik a hadvezetésben, míg mi amatőrök vagyunk”. Közben folyt az ország gazdasági erőinek német részről való kizsákmányolása is, és a magyar gazdaság összeomlását a hazai zsidóság kifosztása tette elkerülhetővé…
    Máig nem tudatosítottuk, még akik átéltük sem, hogy Budapest ostroma, Sztálingrádé és Leningrádé mellett, a II. világháború legvéresebb és legelhúzódóbb városostroma volt. Pedig Malinovszkij marsall megparancsolta katonáinak, hogy Pestet „menetből” három nap alatt (!) foglalják el. „Budapest védelméhez ugyanakkor egyedül Hitler ragaszkodott” – személyes befolyása sorsunkra ekkor volt a legfélelmetesebb. Az utolsó jelentős német támadás az Ardennekben elakadt. Magyarország vált fő hadszíntérré. A szovjet hadosztályok már egyre közelebb kerültek Berlinhez, Hitler mégis Budapest védelmét, majd visszafoglalását forszírozta. Még 1945 januárjában is megduplázta a magyar hadszíntéren bevetett erők nagyságát. Összes páncélos erőinek fele a Dunántúlon harcolt.
    A magyar hadsereg harci létszáma még 1944 végén is meghaladta a 300 ezret – korábbi közömbösségüket a Vörös Hadsereg egységeinek magatartása változtatta meg. Abban, hogy a német haderő hadviselései ebben az időben a Dunántúlon oly sikeresek voltak, hogy hónapokon át fel tudták tartóztatni a szovjeteket, a magyar csapatoknak is komoly részük volt.
    Ungváry könyve először dolgozza fel az első magyar hadsereg 1944-es tevékenységét, meg az utolsó magyar hadisikert, a tordai csatát. A győztes oroszok aztán nemcsak hadifoglyokat ejtettek, de a polgári lakosság egy részét is deportálták, Ungváry szerint Budapestről mintegy 30 000 főt, de emlékeim szerint a hadijelentésben közölt 140 000 budapesti magyar fogoly jórészét az utcán gyűjtötték be, a már felszabadultan sétáló polgárok közül! Erről se itt, se másutt nem esett szó eddig, nem árt tehát e személyes kiegészítés.
    A végső mérleg szerint kb. 160 000 elesett katona, 700 000 hadifogoly (és fogságban elhalt katona) s további 550 000 polgári halott!
    Ez Ungváry összefoglaló művének legfőbb tanulsága. (Osiris Könyvkiadó)

A Gábor Andor Alapítvány és az Ezredvég folyóirat 2008. évi irodalmi pályázatán eredményt hirdetett a bírálóbizottság. Abeérkezett pályaművek szerzői között négy díjat osztott ki. A díjazottak a következők: I. díj Apats Gábor II. díj Lázár Bence András III. díj Csobánka Zsuzsa, Szaniszló Judit Adíjak átadására 2009. február 23-án került sor. Adíjnyertes műveket az Ezredvég áprilisi számában közöljük. A díjazott műveken kívül egyéb közlésre alkalmas pályamunka is beérkezett, ezekből az esztendő folyamán néhányat szintén megjelentetünk folyóiratunkban.