Ezredvég

MÚLTUNK

Kilencven éve, 1919. március 21-én kiáltották ki a Magyar Tanácsköztársaságot. A tömegek óhajtották ezt a fordulatot, az 1918-as „őszirózsás forradalom” kiteljesedését. S ha a halálos beteg Ady 1918 novemberében még csüggedten azt mondta: „ez nem az én forradalmam”, 1919 májusában a proletárforradalomról Krúdy Gyula már ezeket a forró sorokat írta le: „Felakaszthatnak, keresztre feszíthetnek itt mindenkit, de marad egy emberi nyelv, egy gondolat, egy híradás erről a mai Magyarországról, és a szegények, a tisztességesek, a becsületesek mindig visszavágyakoznak az ígéret földjére, amely 1919 tavaszán nékik megmutatkozott.”
Kis antológiánkat – akárcsak az „őszirózsás forradalomnak” szentelt tavalyi összeállításunkat (2008/10. szám) – Ady Endre két verse foglalja keretbe. ezzel is jelezni szeretnénk, hogy ő volt e két forradalom viharmadara, legnagyobb szellemi előkészítője.
T. A.

ADY ENDRE

Csák Máté földjén

Nyakatokon vad, úri tatárok
S mégis büszke a ti fejetek.
Frissek a vérben, nagyok a hitben,
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten.
Előre, magyar proletárok.

Ami csak szépség s ami reménység,
Mind ti vagytok a Tisza körül.
Nincs a világon még annyi bánat
S annyi láncosa nincs még a világnak,
Mint itt, és nincs annyi nagy éhség.

Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,
Éhe a Szépnek hajt titeket.
Nagyobb igaza sohse volt népnek,
Hitványabb Nérók még seholse éltek.
Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap.

Én, beteg ember, csupáncsak várok,
Vitézlő harcos nem lehetek.
De szíveteket megérdemeltem,
Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem:
Véreim, magyar proletárok.
(Az Illés szekerén)

BIRÓ LAJOS

Világtörténelmi hivatás

A belpolitika legelső és legnagyobb feladata most: a proletariátusnak azt az egységét, amely három nappal ezelőtt olyan örvendetes gyorsasággal állt helyre, meg is tartani. A vezetők semmiféle áldozatot ne sokalljanak, ha ezt a célt lehet vele elérni: se engedékenységet, ha engedékenységre van szükség, se energiát, ha energia kell. Rettenetes lenne, ha az ellenséges tenger közepett, kis magyar szigetünkön testvérharc törne ki. A proletárdiktatúra kifelé, a kapitalista társadalommal szemben: diktatúra; befelé azonban – a proletariátuson belül – demokrácia. Ez a demokrácia módot ad rá, hogy a proletariátus akarata személyi és tárgyi kérdésekben egyforma korlátlansággal érvényesüljön; ez a fórum kell tehát, hogy minden kérdést elintézzen, és ennek a fórumnak az akarata kell, hogy valóban, diktátori erővel érvényesüljön. Soha a Lassalle szép szava nem volt annyira igaz, mint ma: a proletariátus az a szikla, amelyre a jövő temploma épül. Aki ezt a sziklát repesztgeti vagy robbantgatja, az bűnt követ el a jövővel és a jelennel szemben, bűnt követ el a gyermekei ellen és munkástestvérei ellen. Budapesten, eddig, szerencsére, egyetlen csepp vér nem ontatott. A vérontást elkerülni azért lehetett, mert a proletariátus egysége helyreállt. Csak ez az egység teszi lehetővé, hogy a vérontás ezentúl is elkerülhető legyen. Aki az egységet kockára teszi, az proletárvért akar ontani és a proletariátusnak ellensége. Aki az egységet kockára teszi: az az új társadalom felépítésének nehéz munkáját szabotálja. Csak az egységes proletariátussal szemben nincs ellenállás; csak az egységes proletariátus lehet a felsőbbséges erejéhez mérten felsőbbségesen nyugodt és következetes; csak az egységes proletariátus tarthat rendet és fegyelmet befelé, és csinálhat eredményes politikát kifelé.
    Az, hogy Budapesten egyetlen csepp vér eddig ki nem folyt, bizonyos értelemben hatékonyabb propaganda a proletárdiktatúra számára, mint minden, amit Európa eddig a proletárdiktatúráról hallott. Íme: nem igaz, hogy a proletárdiktatúra pusztít és öldököl; a vörös terror valóban csak válasz volt a fehér terrorra; itt rend van, itt nyugalom van, itt munka folyik. – És ez nem azért érték, mintha a kapitalista társadalmakat kellene vagy lehetne ezzel kapacitálni (nem lehet és nem is kell), hanem érték azért, mert a prágai, a bécsi, a berlini, a londoni proletariátust lehet vele megnyerni. A német munkásságnak egy nagy része még a Scheidemann vezetése alatt van. Miért? Nem utolsósorban azért, mert egy kiterjedt propaganda szinte ellenállhatatlanul szuggerálta neki, hogy a proletárdiktatúra csak rombolás, csak kegyetlenkedés, csak vérontás. Budapest kell, hogy megmutassa nekik azt, amit Pétervár más körülmények közt nem mutathatott meg: a proletárdiktatúra igenis tud kíméletlen lenni, ha kell, de felesleges módon egyetlen csepp vért ki nem ont. A vörös uralomnak ez a természetes, helyes és munkásgondolkozásban olyan mélyen gyökerező humanitása új és nagy erőt ad a keletről nyugat felé nyomuló históriai áramlatnak. Moszkva messze volt Európától, Budapest közel van hozzá. A magyar népbiztosok tanácsának eddigi külpolitikai cselekedetei egyébként is olyan helyesek és olyan okosak, hogy nem lehet elég hangos dicsérettel beszélni róluk. Illesszék bele külpolitikájuk eszközei közé Magyarország rendjének és nyugalmának világgá hirdetését is, és a Magyar Tanácsköztársaság csodálatos eredményességgel tölti be azt a világtörténelmi szerepet, amelyet nagy orosz testvére mellett Európában és a világon elsőként vállalt.

1919. III. 25.

MOLNÁR FERENC

„Ruhe in Budapest”

1914 decemberében egy mitrovicai kávéházban zúgott a fejem a háború első rohamának rémületétől. A jelentésekben, amelyeket a lapok számára kiadtak, „szerb kegyetlenkedésekről” volt szó. Hogy a szerbek kihúzták a beleit egy sebesült magyarnak, s a beleivel akasztották fel egy fára. Szemkiszúrás, orr, fül, kezek levágása… borzongató volt, rettenetes, ott álltam én is a többivel együtt tudatlanul, tájékozatlanul, megszédülve, megrémülten ennek a vértengernek a partján, és ezt mondtam az asztalnál:
    – Miért írják ezt, mi érdekük van ebben? Vagy igaz ez mind?
    Egy okos ember, egy katona magyarázta meg.
    – Nem igaz. De aljasság, hogy írják. Mert mi történik? A magyarok olvassák, hogy a szerbek beleket húznak. Azt mondják magukban: „Megállj, csak egyszer kerüljön egy ilyen szerb a kezembe!” Aztán a kezébe kerül a szerb, a magyarnak vérben forog a szeme és kihúzza a szerb beleit, dühödt bosszúból. Ezt megtudják a szerbek és azontúl a sebesült magyarnak tényleg kihúzzák a belét és levágják az orrát. Az újság hazugsága igazsággá válik. Íme, a sajtó hatalma.

    Nyár óta módomban van a francia lapokat olvasni. Ami francia napilap ide eljut – azok a bizonyos ismert, sokat idézett lapok –, az a világ legfelületesebb, leglelkiismeretlenebb, legtájékozatlanabb és legtudatlanabb sajtója. De akár maga irányítja önmagát, akár központilag igazgatják, a legöntudatosabb sajtó. A vezércikktől kezdve az utolsó nemibetegség hirdetésig más fordítása a bolchevik szónak nincs benne, mint rabló és gyilkos. Ott olvastam, hogy minden ok nélkül, csak mert kevés volt az élelem, a bolsevikiek sírt ásattak a polgárokkal és belelődözték őket a sírba; az újabb turnusnak előbb ezeket a sírokat kellett betemetnie, s csak aztán áshatott sírt a maga számára. Ott olvastam az éhínségnek, a nyomornak olyan leírását, amelyek csak a rossz újságíró ordináré képzeletében teremhetnek. Olvastam, hogy Pétervárott egymás ürülékét eszik az emberek, ezt olvastam. Oroszország messze van, a francia munkás akkor még mást nemigen olvasott Oroszországról. (Az Humanité és a Populaire hangja csak később erősödött egy kicsit.)
    Mért volt mégis, hogy Cachin képviselő elment Oroszországba, mint imperialista, és visszajött Párizsba mint bolseviki-barát? Mért volt, hogy Sadoul kapitány és Pascal hadnagy (mind a kettő az Oroszországba küldött francia katonai misszió tagja) elment Leninékhez a francia militarizmus nagyképű képviseletében, és ma mind a kettő hadbírósági eljárás alatt áll Franciaországban a bolsevikiekhez való csatlakozás miatt! Olvastam a hadbíróság amaz aktáit, amelyeket kiadott közlésre a párizsi sajtónak: oly nyugodt ez a párizsi cenzúra, oly biztos a maga dolgában, hogy le merte nyomatni az összes lapokban Sadoul kapitánynak egy forradalmi felhívását a francia munkásokhoz, amely így végződik: Vive la Confédération Communiste des États-Unis d’Europe! Hogyan? Az ön-sírásás és az ürülékevés, a vérnek, a rothadásnak, a felbomlásnak és a világtörténelmi elzüllésnek a párizsi sajtóban annyiszor megfestett képe csábította el ezeket? És Ludovic Naudeau-t, aki börtönben ült Oroszországban, mi tette kommunistává? És van bennük annyi naivság, hogy az egyik oldalon tovább közlik a rémregényt, mialatt a másik oldalon megírják, hogy Sadoulból hívő leninista lett, Sadoulból, az oroszok Vyx alezredeséből! Mi marad tehát? Marad, amit az osztrák vezérkari ál-humanizmus Greueltatnak nevezett, a kitalált borzalmak hajszolása, ami arra kell hogy vezessen, hogy ha megindul valaki Párizsban a Leninék vörös-arany zászlójával, azt már puskával fogadják, vér folyjon, s ott is igazság legyen a sajtó hazugságaiból.

    „Ruhe in Budapest” – olvasom most a vastagbetűs címet a Lokalanzeiger-ben. A német sajtó – még a kapitalista sajtó is – mindig tisztességesebb volt a francia sajtónál, ha ugyan egyáltalán szabad itt fokozatokat felállítani. „Ruhe in Budapest” – megy szét az egész világba egy bűvös, csábító, csodálatosan egyszerű cáfolat minden komiszságra, bornírtságra, minden tenyésztett sajtó-kreténizmusra. Nem is tudjátok, milyen csodálatosan szép ez, akik nem olvastátok egy évig a nyugati sajtót. Nem „Blutbad in Budapest” és nem „Hungersnot in Budapest”, hanem „Ruhe in Budapest”. Abból a tisztesség-különbségből, ami a forradalmi német sajtó és a győzelemben remegő francia sajtó közt van – abból a földrajzi különbségből, ami az Oroszország és Franciaország nagy távolsága s Németország és Magyarország kis távolsága közt van, megszülethetik a lenini koncepciónak egy nyugat felé fordított olyan képe, amelyről lehullt az ámítás szennye, s amely a maga csudálatos tisztaságában, világtörténelmi jóhiszeműségében és annyi emberi nyomorúság tapasztalatait felhasználtan boldogító ragyogással világít a nyugatra.

    1919. IV. 1.

Lenin (1918)

BRÓDY SÁNDOR

A drámának való idő!

Most aztán igazán elkezdünk színdarabokat írni.

Ez a nekem való idő, és ez a színdaraboknak való idő. Mert nincsen jobb téma a világon, mint az éles és vérre menő igazság. Be kell vallanom, hogy igen sokáig az tartott vissza a színpadtól, hogy voltaképpen a burzsoáknak kellett írni, különben a darab jóelőre megbukott. Jól emlékszem, hogy amikor A dadá-t felolvastam, illetékes és különben hozzáértő urak erősen lebeszéltek, hogy a szegény kis dada megbukjon a darab végén. Se az urak, se a nép – mondták – nem szereti a rossz véget, leányokat se lehet a színházba vinni akkor, vigyázni kell, kellemetesnek lenni, hazudni. Majdnem minden utóbb írt színdarabom harmadik felvonása rossz. Mert majdnem minden harmadik felvonásomat meg kellett lágyítanom az akkori publikum számára, bár nem akartam.
    De most eljött a mi időnk. Meglássák, hogy amikor se hamis becsvágy, se pénzvágy, vagy a pénznek a rettenetes kényszere nem uralkodik fölöttünk, mit tudunk mi csinálni! De azt nem szeretném, ha a színpad mai hivatalos őrei – különben értékes emberek – a maguk erős egyéniségét akarnák rám vagy akármelyik kollégámra diktálni. Erősen pártemberek ők, de én is ugyancsak erős pártíró vagyok. És úgy érzem, mintha én jobban látnám a magam alakjait. Színesebben is, tüzesebben is, mint ők. S a magam két szemét nem engedem! Odaadom a két szememet is, ha nagyon rám parancsolnak, de akkor azután nem ér vele semmit a köz, beledobhatják a moslékos dézsába, értéktelen az egész. Erős elméleti ember, s a dráma természetrajzának kitűnő tudósa az egyik irányító. Ismerem erősen fegyelmezett alakját még akkorról, mikor még mint kis szőke fiú a Jövendő című lapomba az első kézírásokat hozta. Külsőre szelíd volt, mint egy leány, de már akkor valóságos zsarnok a maga mesterségében.
    Egy új drámaírást, a proletárnak valót, tehát az igazit, a magyart, azaz az egyénit, az ő finomult, de ugyancsak internacionális szemüvegén keresztül, nemigen hinném, hogy meg lehessen csinálni. Pedig a lehetősége az új drámaírás cselekedetének sehol sem valószínűbb, mint itt, idehaza. Csak hagyjanak bennünket, akik eddig mint duplagalléros Prométheuszok, le voltunk láncolva és agyon voltunk előlegezve.
    A magam részéről boldog és büszke vagyok, hogy a régi erkölcs, divat és szükség béklyója lehullt és kitárhatom a két karomat, hogy végre azt csináljam, amit mindig akartam volna. […]

    1919. IV. 12.

MÓRICZ ZSIGMOND

Virágnyílás

A somogyi termelőszövetkezet úgy alakult meg, egy nap alatt, egy gondolat megszületésével, hogy semmi nemzeti érték nem ment kárba abból, ami már megvolt, ellenben rejtett erőknek milliónyi forrása buggyant ki.
    Nem tudom más természeti képpel összehasonlítani, csak épp a virágfakadással.
    A tél kemény kis rügye vastag és zsarnoki védőlevelekkel van borítva, gyantás, enyves, kemény burokkal, amelyek megvédik a téli fagy és az időjárás minden viszontagsága, sőt a kártevő bogarak ellen is a leendő szirmok, porodák és bibe csiráit. A tavaszban duzzadni, fakadni kezdenek a belső életek. A szigorú és vaskemény fedőlevelek egy darabig velük nőnek, nőnek, dagadnak, és elszántan védik magukat és életüket, s azt állítják, hogy őrájuk szüksége van a bent rejlő kis életek tömegének, ők védik, tehát jogosan préselik kicsi térbe őket. Egyszer aztán a szirmok a tavaszi napsugártól egy hajnalban szétrepesztik a burkot, kitárulnak a napfényre, gyűrötten, lucskosan, de szépen és boldogan, s övék a jövő. A fekete kopáncsokkal többet senki sem törődik, elbomlanak, lehullanak.
    Így őrizték meg korunkig a grófok, a feudális nagybirtokosok, a magántulajdon szörnyóriásai, egy testben a földeket és rajta a népeket. A vörös forradalom tavaszi lázától a már érett és megduzzadt néplélek egyszerre szétrepesztette a nagybirtokosok külső kopáncsát. Az lehullt, leesett s a belülről kivirító milliónyi néplélek egyforma erővel, örömmel, szépséggel és boldogsággal tárja ki magát az új élet lehetőségeinek.
    Ennek a kifakadásnak a titka izgatott engem. Minden agitátortól, aki részt vett ebben a munkában, azt kérdeztem, hogy mit mondott, amivel meggyőzte a népet a szövetkezés fontosságáról. A köztudatban ugyanis az van, hogy agitátorok, elcsapott gazdatisztek járták az országot, s önző érdekből lázították fel a népet, és romlásba vitték. 10-15 béres kommunizált egy 15 000 holdas uradalmat, s más efféle rémhírek járták és járják az országot.
    Most utólag meg lehet állapítani, mint minden nagy forradalom után, hogy a köveknek is nyelve támad, és a dadogó és gyengeelméjű is az angyalok nyelvén beszél, mint mindenkor, ha itt az idő teljessége.
    – Két óráig vitatkoztam a gróffal – mondta az egyik főagitátor –, míg meggyőztem, hogy neki is jobb, ha a szövetkezet megalakításába belemegy. Akkor megengedte, hogy a cselédségnek népgyűlést hívjak össze, s ott csendőrök jelenlétében, akiknek joguk van engem a legelső lázító szónál letartóztatni, beszélhessek. A kerítésen belül állítottak fel valami ferslógot, arra állottam, és két óráig beszéltem a cselédségnek. Megmagyaráztam nekik, hogy mi a szövetkezeti gazdálkodás előnye: a feldarabolásnál a nagybirtokok nagy értékű fölszerelései kihasználatlanul maradnak, és így ugyanaz a föld alig lesz képes a saját birtokosait eltartani, de képtelen lesz a termelés fokozására, pedig a szövetkezeti nagyüzem nemcsak a megművelő munkásságot látja el jobban, hanem a városi lakosságot, az ipari proletár testvéreket is, sőt külföldi kivitelre valót is képes termelni, amiért cserébe külföldi cikkeket kaphatunk.
    Azután megmagyaráztam, hogy ezzel szemben lehetetlenség a kis- és törpebirtokosok százezreit fölszerelni a legelemibb mezőgazdasági eszközökkel is. Még tovább kimutattam, hogy lehetetlen volna azt a sok százezer új kisgazdát kioktatni máról holnapra a földnek olyan új megművelésére, hogy csak valamennyire is pótolni tudják a mai eredményt. Ki lehet számítani, hogy napokon belül beáll a termelés anarchiája. Roppant egyszerű volt ez az agitáció, csak tudni kell az igazságokat, és nem kell ahhoz erőszakos szó sem, a magyar nép annyira intelligens és bölcs, hogy egy perc alatt kapacitálható.
    Nem is volt baj sehol a cselédséggel, sem a szegény zsellérekkel, csak a kisgazdákkal. Ezekkel sem volt baj, csak ki kellett kapcsolni őket az eszmeáramlat köréből.
    Egyelőre nincs szükség arra, hagy a kisgazdák szövetkezetbe tömörüljenek. Csak hadd maradjanak ők a maguk egyszerű, becsületes munkájuk mellett, dolgozzanak, termeljenek; az ország központjáról nagy felelősséget vesznek le azzal, hogy annyi családról nem kell gondoskodni, amellett a kisgazdák is termelnek valamit a közönség számára is. El fog azonban jönni az idő hamarosan, hogy a kisgazdák megfúlnak a saját zsírjukban és maguk fogják kérni, hogy a birtokukkal bocsájtkozhassanak a szövetkezetekbe. Majd ha látni fogják, hogy a szövetkezeti tagok, akik nekik mindig koldusok voltak, jobban élnek, mint ők, szebb és egészségesebb lesz a lakásuk, lesz fürdőszobájuk és villanyvilágításuk, lesz ruhájuk, ellátásuk, kaszinójuk, újságjuk, könyvük, iskolájuk… Nem utolsó érv volt, hogy „a szétdarabolt földeken alig tud tengődni a nép, ellenben a nagybirtokokból már az eddigi üzemek mellett is milliókat kerestek a régi tulajdonosok. Nem lesz jó ezeket a milliókat népjóléti intézményekre fordítani?”
    Hát a grófok? Őket hogy lehetett meggyőzni?
    A grófok három álláspontot foglalnak el. Az első típus emigrál, minél gyorsabban menekül Svájcba, s viszi, amit tud, és ellenforradalmon töri a fejét. A második típus megérti az időt, behódol, és munkát kér a szövetkezetnél. A harmadik itthon van, a kastélyba zárkózik, és ámul-bámul, egyszerűen nem hisz a szemének.
    Ezzel a harmadik típussal volt egypár kedves esetünk, egyiktől semmiképpen sem bírtunk fakitermelést kapni Kaposvár számára, csak mikor azt mondtuk neki: „Hát Főméltóságod előtt (még akkor külön megtanultuk ezeket a címeket) csak két választás van. Vagy odaajándékozza az erdőt, s akkor a nagylelkű adakozó lelki örömeit élvezheti, vagy elvesszük. Slussz.” Hát ő inkább az első formát választotta, s nagy levelet írt, hogy ajándék.
    Egy másik gróffal még szebb esetünk volt. Mikor odamentünk, a cselédség fel volt uszítva, fejszével és lármával fogadott. Aztán órákig gyúrtuk a grófot, míg megengedte, hogy az ő jelenlétében beszélhessünk a néphez, s aztán órákig beszéltünk a népnek. Persze megszerettek, megértettek, a mieink lettek.
    Gyalog jöttünk oda, de amikor el akartunk menni, előáll a parádéskocsi, a bakon ugyanaz a dugóhúzó-bajszú kocsis, aki a legnagyobb fejszével fogadott bennünket.
    A gróf elbámul, s azt mondja neki:
    – Hát János!… Te is cserbenhagysz? Hiszen benned volt a legnagyobb bizodalmam!
    Az ember nem szól. Azt mondja neki heccelve valaki:
    – Hát most feleljen, János bácsi!
    A kocsis szépen szól nekünk:
    – Üljék be, elvtárs úr!
    Aztán odapislant a heccelőre is.
    – Mindenféle grófokkal… nem állunk szóba!
    Evvel megrántja a gyeplőszárat, kiereszti az ostort, s ahelyett, hogy gyü! azt mondja hetykén, foghegyről, hogy:
    – Köztársaság!…
    A lovak kiugranak, s a hintó repül a ragyogó tavaszi napon, a szép, színes, gazdag tavaszban a boldog jövő felé. Körös-körül virítanak a fák és a lelkek.

    1919. IV. 16.

LUKÁCS GYÖRGY

A kultúra tényleges birtokbavétele

Minden forradalmi mozgalmat két fázis különbsége jellemez elsősorban, melyeket a legpontosabban a lehetőség és a valóság fogalmai közt való különbséggel lehet meghatározni. Az egyes cselekvései között azonban, a különböző fázisok különbözőképpen helyezkednek el, mégpedig oly módon, hogy az, ami valóság az egyik fázisban és az egyik cselekvési mód számára, puszta lehetőséggé válik, amikor a másikról van szó. Ilyen viszony volt a múltban [a két fázis között], a politikai hatalom megragadása és a társadalom birtokbavétele a gazdasági átszerveződés lehetőségét jelentette; a tényleges birtokbavétel, a valóság azonban csak akkor következik be, ha ez a gazdasági átszervezés, a szocializálás tényleg megtörténik.
    A kultúra kérdése úgy aránylik a gazdasági átalakuláshoz, mint az aránylott a politikaihoz. A kommunista társadalom célja az osztálykülönbségek megszüntetése, egy olyan társadalom megteremtése, mely ilyen különbségeket sem intézmények, sem emberek között többé nem ismer. Az osztálykülönbségek megszüntetése a gazdasági rend, a termelés átalakulásának kérdése; hiszen az osztályelhelyezkedés alapját az embereknek a termelési rendben való elhelyezkedése képezi. De ennek az új termelési rendnek megteremtése, amelyen most dolgozik a proletáriátus, még nem fejezheti és zárhatja le ezt a folyamatot. A belső, a műveltségi, kulturális stb. előjogok nem szűntek meg azzal, hogy a termelési rend átalakult. Ez az átalakulás tehát szintén csak egy lehetőséget teremt: a belső egyenlőség lehetőségét, amelyet megvalósítani más munkának, a nevelés munkájának a feladata.
    Ma a proletariátus kezében van minden hatalom. És ezt a hatalmat érvényesíti is mindenütt, a kultúra területén is. Birtokába vette az összes intézményes jellegű eszközöket, melyek a kultúra terjesztésére szükségesek, birtokába vette a kultúra összes termékeit, amelyeken keresztül az emberek a kultúrával kapcsolatban léphetnek. De mindez mégiscsak lehetőség. A kép, a könyv, az iskola nem azé, akinek tényleges vagy jogszerű tulajdona. Hanem azé, aki belőle a legtöbb belső hasznot, a legtöbb gyönyörűséget és épülést képes meríteni. Az, hogy a műkincsek, a színházak, az iskolák stb. a proletariátus kezében vannak, csak lehetőségét teremti meg az új kultúrának, a tényleges birtokbavételnek. Annak a kornak, amelyben a kultúra összes alkotásai a dolgozók mindegyikének belső tulajdonává váltak.
    Ezt a tényleges birtokbavételt kell a nevelésnek megvalósítani. Ideiglenes és gyors intézkedésekkel ott, ahol arról van szó, hogy a már felnőtt embereket belső és szoros kapcsolatba hozza a kultúra legfőbb értékeivel; hogy felszabadítsa bennük az eddig lekötött és a kapitalista kizsákmányolásban megnyomorodott szellemi, teremtő erőket, hogy lehetővé tegye számukra azoknak igazi és fejlesztő élvezését. Lassú és rendszeres intézkedések kellenek ellenben mindenüvé, ahol arról van szó, hogy a még fel sem serdült nemzedék úgy nőjön fel, hogy ne csak elevenné váljék benne ez az összefüggés a kultúrával, hanem úgy váljék elevenné, hogy a kultúra, a műveltség összekötő kapocs legyen az emberek között, nem pedig elválasztást, kasztokra való bomlást előidéző elv, mint volt a kapitalizmus idejében.
    Ennek a lehetőségeit is a politikai és a gazdasági átalakulások fogják megteremteni. A tanácsalkotmány megszünteti a hivatásos politikusok, a hivatalnokok osztályát azáltal, hogy minden megbízatást bármikor visszavonhatóvá változtat. A régi rend specialistáinak túlnyomó része elveszti létjogosultságát és csak olyanok maradnak meg, akiknek különleges képzettsége (orvosok, mérnökök) csakugyan a közösség érdekeit szolgálja. De a nevelés átalakító munkájának itt sem szabad megállnia. Itt is meg kell szüntetnie a kasztkülönbséget – a fizikai [és] a szellemi munka között való kasztkülönbséget. A feladat itt az, hogy minden ember számára minden pillanatban nyitva álljon élete külső és belső átalakulása szerint, hogy akár mint fizikai, akár mint szellemi munkás elhelyezkedjék a társadalomban. Csak, ha ez az átalakulás megtörtént, és vele megszűnt a belső osztályelválás lehetősége, ha úgy történt meg, hogy ezáltal a kultúra színvonala nem csökkent, hanem emelkedett – csak akkor történt meg a proletariátus számára a kultúra tényleges birtokbavétele.

    1919. IV. 20.

A fából faragott királyfi (1960-as évek)

NAGY LAJOS

A honorárium

Hogyan fizette a tőkés társadalom az íróit?

Elmúltak a zord idők, eltűntek a kiadók, szerkesztőik és lektoraik. Közismert volt, hogy hogyan bántak ezek az urak az írókkal. Mindenki hallott már arról, hogy milyen nevetségesen kis pénzt adtak ezek a magyar íróknak egy-egy művéért vagy kötetéért. Csak annak az írónak a műveit fogadták el, csak azét adták ki, aki kiszolgálta a tőke ideológiáját, tehát megfelelt a polgári olvasóközönség igényeinek. Minden egyéb kivétel volt – mégis gyalázatosan bántak az írókkal. Éhbéren dolgozó rabszolgák voltak az írók, éppen úgy, mint a munkás, de az írónak azonfelül még, hogy a tőkés vállalat kiuzsorázta gazdaságilag, még a szellemi rabszolgaság nyomorúságát is sínylenie kellett, mert nem írhatta azt, amit írni szeretett volna.
    Mindenki hallott már az írók nyomoráról és az ő silány honoráriumaikról, mégis, azt hiszem, sokan fognak csodálkozni, ha egy kicsit leleplezzük az irodalmi életünk most elmúlt korszakát.
    Lapok és folyóiratok közölték az írók műveit, az így megjelenteknek azután aránylag kis része került könyvbe. Néhány adat a napilapok honorálási mértékéről:
    A Pesti Hírlap írói legnagyobb részének 30-40 koronát fizetett egy-egy tárcáért. Ha valaki 10 novellát ír egy hónapban, az már óriási munka, emellett a keresete havi 300 korona. A lapnak óriási előfizető-tábora van, hallatlan jövedelme, üzletei, a kiadók milliókat kerestek.
    Körülbelül 12 esztendővel ezelőtt Ambrus Zoltán vasárnaponként tárcát írt az Újságba. Tárcánként 50 korona volt a honoráriuma. Ocsmányság!
    A Pesti Napló ugyanígy fizetett. A háború alatt a lapok föllendültek, áraikat emelték, minden drágult, a Pesti Naplónak a Hatvany-Hirsch-féle sokszoros milliomos család érdekszövetsége volt a kiadója. Havas Gyula, a korán elhalt kitűnő író, két novellájáért, másfél évvel ezelőtt, ötven-ötven koronát kapott.
    A Világ a békében novellákat közölt, kitűnő nevű írónak 20 koronájával honorálta tárcánként.
    A kisebb lapok még kevesebbet fizettek. Kínosan emlékeznek még az írók az Egyetértés 20 és 10 koronás, a Független Magyarország 10 és 5 koronás honoráriumaira. A Független Magyarország kiadója – örökítsük meg a nevét, Rónai Mór, hátha belekerül az irodalomtörténetbe – személyesen adta ki a pénzt az íróknak, megjegyzéseket tett műveikre, alkudozott a honoráriumra. Gyakran többször el kellett menni a pénzért, mert a kiadó azt mondta, hogy nincs pénz a kasszában, vagy: nem ér rá. De a saját számára volt pénz, kétfogatú gumirádlis várta, azon járt.
    A Déli Hírlap a háború utolsó éveiben egy tárcáért 40 koronát nem röstellt fizetni.
    A hetilapok! Ezek még bűnösebbek voltak, mint a napilapok. Kiss József nem fizetett a költőknek. Két költőről tud a krónika: Nagy Zoltánról és Tóth Árpádról, akik egy-egy esetben 20-20 korona honoráriumot kaptak. (Nyilván volt több eset is, titokban, de a rendszer az ingyenes vers volt.) Novella, regény, cikk minimális honorálásban részesült. Molnár Ferenc a Gazdátlan csolnak című kisregényéért, amelyet A Hét folytatásokban közölt, összesen 30 forint honoráriumot kapott a kedves öregúrtól.
    A Nyugat egy évtizeden át 5 koronát fizetett az írónak nyomtatott oldalanként. Egy írónkról tudatik, hogy egy kis kritikájáért, mely színházi előadásról szólt, összesen 5 koronát kapott.
    A Renaissance rövid ideig futott a Nyugattal párhuzamosan, ugyanilyen mérték szerint fizetett.
    Az Esztendő a háború alatt keletkezett, akkor, amikor az árak ötszörösek voltak, tehát a pénz vásárlóereje ötödére csökkent. Ez a folyóirat 12 koronás oldalankénti honoráriumokkal boldogította az írókat.
    A könyvkiadók!
    Bródy Sándor sok évvel ezelőtt a Singer és Wolfner cégtől 300 forint örökárat kapott egy regényért.
    A Modern Könyvtár és a Tevan Könyvtár egy-egy kisebb kötetért 100 koronás honoráriumot fizetett, a kötetek több ezer példányban jelentek meg, hozzávetőleges számítás szerint ez a honorárium a bruttó bevétel 1 ˝ százaléka. Ennyi jutott az írónak.
    Harkányi Ede, a Társadalomtudományi Könyvtár sorozatban megjelent egy kötetéért – Babonák ellen – 600 koronát kapott. Egy év munkája = 600 korona. Így fizették a tudományos írót!
    Hírhedtek voltak a másodközléseket hozó lapok. Tolnai Simon vállalata, a Tolnai Világlapja 4 koronájával vásárolta a tárcák darabját.
    Elég talán ez a kevés adat. A teljes anyagot mutatják ezek. Rettenetes dokumentumok az írók gazdasági kizsákmányolásáról. Egy borzalmas, testet-lelket ölő nyomorúságról.
    Nem csoda, ha az írók mint forrázott patkányok szaladgáltak Pest házainak tövében, híresek voltak arról, hogy koronákat és forintokat pumpolnak kölcsönök címén, hogy szépítsék a dolgot. A honoráriumot, mint a kiadó kegyessége folytán nekik jutó könyöradományt, úgy kapták. Alázatosan kérték, és fölényes gőggel adták nekik. Legtöbbször hordárt küldtek érte, hogy ne kelljen személyesen átszenvedniök a megaláztatás kínját, de ugyanakkor könyörgő levelet küldtek a hordárral a „Mélyen tisztelt Szerkesztő Úr”-hoz, és betegségre, nagy szorultságra, bajokra hivatkoztak. Nehogy az legyen a válasz:
    – Jöjjön holnap!
    A pénzadó gazdája mindent tehetett az íróval. Nem fizette, uzsorázta, prostituálta. Lapkiadó, könyvkiadó, munkásigazgató egyformán: nyílt utasításokat is adtak az írónak. Beöthy László még Füst Milánnak is leckét adott abból, hogy milyen darabot kell írni. „Szép emberekről kell írni” – magyarázta. (Most már nem magyarázza.)
    Hála a szervezett munkásság forradalmának, mely ledöntvén a tőke uralmát, öszszetörvén a tőkés állam egész megveszekedett gépezetét, felszabadította a művészt is. Nincsen már kapitalista kiadó, nem lesz többé soha. Átkozott legyen a fajtája is!

    1919. IV. 17.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Szemek a homályban

Mióta az idő forradalmasan megfordult, magam is másképp cselekszem, mint annak előtte. Gyakran járok színházba. De nem a nézőtérre, hanem a színpadra, és onnan nézem – izgalmas dráma – a nézőteret, mely zsibongó életével naponta szerepel a világtörténelemben, és a színpadról egy másik eleven színpadot mutat meg nekem. Elhidegültem a feslett dráma iránt, mert a hétköznapjaink is súlyosak drámától. Ellenben egyre jobban érdekel az, ami van. Hátat fordítva a színpadnak, töltöm az estéimet, egy zsöllyén vagy a függöny mögött, a kukucskálólyukon figyelve az embereket, kik – maguk se tudják – nekem játszanak, mint a história színészei. Egy pesztonka ül például az első sorban, közvetlen a zenekar mögött. Őneki most „premiérje” van. Először jelent meg a színházban s akkor is ezen a helyen. Lámpalázzal küszködik, semerre se mer nézni, csak akkor enyhül kicsit, mikor a rivalda lámpái elalusznak, és a sötét színpadon kiáltások, hörgések, jajveszékelések hallatszanak. Ilyenkor mer először körültekinteni, s cserepes, durva kezével megsimogatja a zsölylye bársonyát.
    Milyen a mai színház képe? A kérdésre nem könnyű felelni. Mert bár minden héten, minden nap gyorsan és átmenet nélkül változik minden, ami a régi rendből megmaradt, a változást nem vesszük észre mi, kik az idővel egyszerre, együtt változunk és egyszerre szereplők és megfigyelők, alanyok és tárgyak vagyunk. Valaha, a béke idején minden apróság szemet szúrt. Egy tárgy feltűnése vagy eltűnése, egy új szokás életbeléptetése más korszakot jelentett életünkben. Ma a döntő eseményekre se jut annyi figyelem, hogy valamiképp megrögződhetne emlékezetünkben. Általában kimondhatjuk, hogy a történelem átélői idegesek, elfogultak s rossz megfigyelők, és azok az illetékesek, a koronatanúk, és a jó megfigyelők, akik nincsenek is jelen, csak egy-egy pillanatra nézik meg vagy hallomásból értesülnek róla, mert nekik van összehasonlítási alapjuk, melyet mi, kik minden idegszálunkkal élünk, nélkülözünk.
    Múlt este azonban, hogy szokásom szerint ismét a nézőt szemléltem, észrevettem, hogy a március 21-i forradalom óta ismét eltűnt valami a színházból: a látcső. Azelőtt, mikor a színész játék közben letekintett a széksorokra, a páholyokra, úgy érezte, hogy ezer és ezer üvegszem figyeli, a látcsövek apró kis üvegkarikái, sötétben csillogó nagyítói remegtek egymás mellett, a fekete bőr vagy elefántcsont tokkal. A látcső, a „kukker” vagy ahogy Arany János nevezi tréfásan és kedvesen, a „színházi kukucs”, az értőknek, ínyenceknek, az elfinomultaknak pápaszeme volt, kik eltompulva a hatások iránt, olykor egy arcvonást, egy bokát, egy tincset hajtottak bele a látcső üvegkörébe, és figyelték elmélyedve és komolyan, mint a csillagász a bolygót. Ma nemigen látni látcsövet. Akik mostanában járnak színházba, azoknak oly üde és új öröm látni és hallani, hogy nem kell fűszerezniök, a szemük még nem romlott el a színek élvezésében, még nem lettek színházi rövidlátók. Ők a kezükön se viselnek kesztyűt, a szemükre se tesznek semmit. Meztelen kézzel, meztelen szemmel, meztelen szívvel fogadják el az élet álmát, a játékot.
    Ha pedig a színész mostanában a nézőtérre pillant, csak eleven tüzeket lát, szemeket, kék, barna, fekete, sárga, zöld, szürke lángokat, melyek – színes templomi mécsek – áhítatosan lobognak a homályban.

    1919. V. 31.

KRÚDY GYULA

A Fehérvári könyvből

Minden vízcseppben a világ képe.
    Minden vármegyében Magyarország arculatja.
    Termett ebben a megyében minden, ami Magyarországon megterem.
    Volt tengere: a Velencei-tó, amely búsan példázza a rohanó vonat mellett a régi Magyarországot. Félóráig szalad a mozdony a kákás, árvizes, mocsaras, tavas területen. Az öreg Jókai írta meg a Magyar Nábobban, hogy milyen volt egykor Magyarország. Lám még ma is olyan. Sok ezer holdnyi területen fut a szél az állóvíz hátán, és hintázza magát nádason és vadvirágon. Sok ezer holdnyi területen béka kuruttyol, mocsár terjeng, szomorú holdvilágnak és néha, magányos vadásznak való éjszaka remeg, vadlúd emeli fel őr-fejét kicsinyei mellől, horgászó sirály csapong ezüst hasát mutogatva, vércse légtornászik, fehér tajtékát űzi a tó, mint láthatatlan táncosnők szoknyafodrait. Az utasok nézik a tavat a vonatról és miután ma mindenki mezőgazda Magyarországon (mert ez a legfontosabb kérdése az élni akaró Magyarországnak) a tóról beszélgetnek.
    Egy papféle felsóhajt:
    – Milyen jó gabonatermő földet lehetne ide teremteni. Néhány mély árok megtenné a magáét. Láttam Hollandiában.
    Egy kövér vöröskatona felkapja a szót:
    – Én az ősszel Udinében mutogattam a bakáimnak a csatornázási rendszert. Ott minden darab földnek megvan a maga külön csatornája. Betonból, cementből. Élelmes a talián. Vajon emlékeznek-e még a bakáim Udinére?
    – Beckéknek van erre jó ezer holdjuk – szólal meg egyvalaki, aki ismerős a viszonyokkal. – Az öreg Beck kúriai bíró, a fia politikus. Gazdaember kellene ide.
    – Már szocializáltak – vág közbe egy fehérvári férfiú. – Egy-két év múlva nyoma sem lesz a Velencei-tónak.
    Új tájak, új képek. Fehérlő kis faluk, kiskirályi uradalmak, magtárak, amelyek izmosak, várfalak a kastélyok körül, parkok, amelyekben senki sem sétál, dacosan könyöklő udvarházak, amelyek ámbitusán szarvasagancsok, zord, kemény öklű urak lakhelyei, akik itt unatkoztak, pipáztak, ittak, verekedtek, virtuskodtak. Az utazó, ha erre járt, csodálkozva nézhette az egymás után következő urasági kastélyokat. A Dunántúl urak laktak. Hercegek, grófok, bárók, akik nagy respektust tartottak, ügyeltek a ceremóniákra, büszkék voltak rendjeleikre, címeikre, őseikre, vadászataikra, bécsi összeköttetéseikre. Rojalisták, akiknek már a dédapjuk bejáratos volt a császári udvarhoz. Nevek, amelyeket a királyok címerekkel, rangokkal feldíszítettek, amelyek messziről úgy fénylettek, mintha igazi aranyból lettek volna; ma pedig kitűnt, hogy csupa kotillionordó volt, papírból, aranyfüstből, festékből.
    Ezekben a donjonos, kastélyt játszó udvarházakban, a palotát ábrázoló kastélyokban, várszerű, címeres lobogójú palotákban mindenki Esterházyt vagy Festeticset játszott. Az volt a divat, amit Esterházy Fraknón vagy Festetics Keszthelyen diktált. Az Esterházyak, Festeticsek sohasem voltak forradalmárok. Ellenkezőleg: megbízható oszlopai, halálosan hű támaszai a Habsburg-dinasztiának. A maguk képére formálták az egész Dunántúlt.
    Azzal sokan dicsekedhettek, hogy a régi császár (Ferenc József) kezet fogott velük, hisz elég hosszú ideig uralkodott az öreg. De nagyon kevesen vannak olyanok a Dunántúl, aki például Festetics Tasziló kézfogásával büszkélkedhetett volna. Hamilton hercegnő férjét, a magas és angol paripához hasonlatos, szikár, vékonycsontú Tasziló grófot a túladunai mágnások még inkább vezérüknek nézték, mint Esterházy herceget. Az angol hercegnő férje maga is bujdosó napjainkban. Csak természetes, hogy a dunántúli fénylő üstökös felcsillogtával elhalványulnak a kisebb csillagok is. Mit számít manapság egy Zichy gróf szökése Fejér vármegyéből, amikor az aranygyapjas Festeticsnek is menekülni kellett a keszthelyi várból?
    Amerre a vonat fut Fehérvár felé: mindenütt oligarchia lakott kastélyok, uradalmak, parkok maradoznak el, amelyek hirtelen álomba látszottak merülni, mintha varázsütés érte volna őket. A kastélyokon forradalmi piros lobogó, a parkokban mezítlábas parasztgyerekek, a fehérvári direktóriumnál a bútorozatlan zsellérek a gazdátlan kastélyok bútorainak szétosztását szorgalmazzák, de Steiner elvtárs egyelőre nem engedi széthordani a műkincseket, a berendezéseket, ahol a grófnék, szegények oly véghetetlenül unatkoztak, hogy én mindig sajnáltam őket, ha ezen a tájon utazgattam és egyik-másik kastélykertben fehérruhás, álmodozó nőt láttam. Vajon miről gondolkoznak? Milyen árvák, hogy nem ismerhetik meg a küzdelmes, mindenható, nagyszerű életet? Az életnek különböző ízeit, a szomorúságok és örömök színeit, a reményeknek elérhetetlen zöldjét, a verejtéknek vizét, a munkának pirosát… No de most fenekestől belezuhantak a zúgó-zavargó életárba! Az élet legkeservesebb részébe jutottak, a bujdosók országútjára. Hogy félhetnek éjszaka a zörgő egértől.
    Élet! Osztó, könyörtelen, igazságos élet, vajon elkövetkezett mindenkinek az öröksége, amelyeket eddig hiába várt a gazul, bitangul balkezes sorstól?

    Ki hitte volna Magyarországon a proletár forradalmat? Pedig már a harmadik nemzedék tapossa itt a földet Kossuth szabadságharca óta; három nemzedék jött, amely bűnt bűnre halmozott, trágyázta a földet, amelyben lassan izzani kezdett a láthatatlan tűz. Minden csendőrpofon, amely Magyarországon ártatlan ember arcára becstelenül csördült; minden aljas követválasztás, amelyről oly hasrengető kedéllyel írt Mikszáth Kálmán, a mameluk-világ krónikása; minden ragadós, arcpirító panama, amelyet fejbólintva, legfeljebb titkos irigységgel vettek tudomásul az országban; minden magyar politikus, aki kormányra törekedett; minden sor aljas írás, minden érdekházasság, minden hazug szó és minden magyar ember okozója volt ennek a forradalomnak. Jönni kellett neki, mint a háborúnak, a legnagyobb emberi megaláztatásnak, a poklokra juttatott embernek, a sárba, szennybe, vérbe letaposott emberi önérzetnek, hogy a legmélyebb mélyről, a förtelemből, az akasztófa alól felordítson végre az Ember.
    Az első forradalomban a bitófa alól menekült meg Magyarország.
    A második forradalom elhozta neki a gyönyörűséges emberi életet.
    Jöjjön bár milliója az ellenségnek a szabaddá lett Magyarország ellen, a mai szabadságnak, emberi messzilátásnak, jövendőnek a délibábját nem sötétítheti el sem a fegyverek sűrűje, sem a felkoncolt régi világ hidratagjainak megmozdulása. Ennek a mostani világnak sem ízét, sem javát, sem ígéretét többé nem verheti ki semmi ennek a mai nemzedéknek az emlékezetéből. Felakaszthatnak, keresztre feszíthetnek itt mindenkit, de marad egy emberi nyelv, egy gondolat, egy híradás erről a mai Magyarországról, és a szegények, a tisztességesek, a becsületesek mindig visszavágyakoznak az ígéret földjére, amely 1919 tavaszán nékik megmutattatott.

    1919. május

GÁBOR ANDOR

Külpolitika

Clémenceau bácsi reggel négy órakor fölkel – ilyen öreg fejmunkások1 már nemigen tudnak aludni –, iszik egy jó csésze német vért habbal (ezt megszokta a háború alatt), azután az íróasztala mellé terpeszkedik, és aszongya:
    – Máma megint írok ennek a jó Kun Bélának egy szép hosszú levelet. Mert őszintén bevallva, nem szeretem a bolsevizmust. Nem mintha, de mégis. Hallom, hogy ottanában, ahol ilyen izmus van, az olyan rangú államférfiak, mint magam, idejük egy részét a Gyűjtőfogházban kénytelenek tölteni, ami ebben az én magas koromban már kényelmetlen egy kicsit. Hát inkább nem. Inkább megírom Kun Bélának a levelet, hogy hagyja már abba. Annyiféle izmus van ezen a szép, gömbölyű világon, nem muszáj nekije, aki még fiatal ember, éppen e mellé az egy izmus mellé makacsodnia. Ne izéljen, mert istuccse, nahát! Megírom neki, hogy ha azt hiszi, hogy nekem nem állanak ellene fegyverek rendelkezésemre, úgymint külső és belső. A külső fegyverek a következők: akkor grafálok neki, amikor akarok. És a grafálás is többféle. Néha telegrafálok, néha radiografálok, és lehet még autografálni, sőt dekagrafálni is, mert nemcsak azt szokás mondani, hogy telegram, hanem aztat is, hogy dekagramm. És téved, ha azt hiszi, hogy az ilyen koros ember hamu helyett azt telegrafálja, hogy mamu. Ezt csak a Lenin nevű ulánus, vagy uljánus, vagy ulanov, vagy uljanov terjeszti rólam, ez a Lenin, aki, úgy értesülök, szintén nem jóban töri a fejemet. És van még egy másik fegyverem is, úgymint a belső. Mert ha én Magyarországon elterjesztem, amit nekem jelentettek, hogy Kun Béláné Bécsben kalapot vétetett a múlt héten, akkor krach. Pedig a követünk, Moszjő Al-izé, vagy Fő-izé, vagy hogyhíjják, ezt megsürgönyözte ide. És mindent tudok. Nekem nem kerüli ki az izémet semmi. És én nem izélek. Én megizélem neki, hogy izé.
    És behívja a titkárát, és tollbaizél neki egy szikratáviratot. De közben elbóbiskol – mert az ilyen öreg fejmunkás csak akkor alszik, amikor ébren van –, és azt álmodja, hogy bejött a szobába Kun Béla, és így szólt:
    – Jó reggelt, Clémenceau bácsi. Hogy van az öreg Clémenceau-né elvtársnő? Hoztam neki egy kalapot Bécsből. Mit szól hozzá: már ott is elfogadják a fehérpénzt!2

    1919. VII. 27.

1 Fejmunkás: az értelmiségi korabeli elnevezése
2 Fehérpénz: a Tanácsköztársaság ideiglenes papírpénze

KASSÁK LAJOS

Boldog köszöntés

Köszöntünk benneteket, mint ahogy igazi testvérek köszöntik egymást
fehér reggeli asztalnál vagy szolgáló munka után a leborult estékben
kenyértelenül és boldogtalanul
ellentétben mindazokkal, akik ugy gondolják fölöttetek valami jó angyal őrködik,
akik úgy gondolják, arany delek ragyognak fölöttetek
s tiétek a kertek öröme, az idő folytonossága s az állatok csodálkozó nézése.

Mi ismerünk benneteket s arcunkon a ti sápadt arcotokkal énekelünk
a penészes iskolák, megőrült gyárak és döglődő mühelyek felé:
Ó növendék emberek, megfertőzetlen hittel és a pubertás kék sarlóival a szemetek alatt!
Ki ismerne titeket, az idő megjelölt küldötteit, ha mi nem ismernénk,
ki szólhatna hozzátok közelebbről, mint éppen mi,
akik se innen, se túl nem vagyunk a partokon.
Élet közepén, mint roppant vizek áradásában csak állunk
s homlokunkon a nagy vörös csillaggal énekeljük magunkat, akik ti vagytok.

Fiatal legények júniusán
Ó felmáglyázott nap!
Megfeszített dobok, aranyhangu kürtök és ti felcsiklandozott hegedűk
bíbor örömtüzeket játsszatok ma a vérszegény kották fölött.
Harangok fehér liliomokat imádkozzatok.
Napok napozzatok, csillagok csillogjatok.
Csodálatosan zengjetek föl számkivetett költők.

Ó, mert ki szólhatna hozzátok közelebbről, ha nem épen mi, az uj költők?
Vérző hajnalok sarjadnak s mi világ elé panaszoljuk a ti száz húrú panaszaitokat
a förtelmes esztendőket, melyek zöld csobogással körül folynak benneteket,
a felszakadt reggeleket és döntögető estéket.
Mi tudjuk, mikor a kék odvasságban számlálatlanul összekongatnak az órák
a ti megcsikart füleitekben felzokog az ólomnyelvű csönd
s a falakba nőtt asszonyok vörös koszorúkat dobálnak a szemeitekbe.
Tragédiák úsznak fölöttetek s ti csak a gyönge ágyékotokon kiserkent pelyheket érzitek,
ti csak a dolgok láthatatlan vonaglását fájjátok utána az univerzumban.
Értelmetlen és fájdalmas tüzek égnek a ti megolvadt éjszakátokban.
Reggel pedig kutyakölykösen rávicsorogtok a rendbe pocakosodott apátokra.
Idegesek vagytok, mint a pompás felzaklatott zongorák
és trópikus forróság liheg belőletek a gödölye-szagu lányok után,
nappal és éjjel, nappal és éjjel
lompos fekete szomoruságok áradnak felétek, mint a megszakadt kanálisok.

És mégis
erdők, tengerek és hegyek élnek bennetek tavaszi egészséggel,
tíz ujjatok közül naphosszat csurog a munka megváltó aranya
és fölnevetnek az ájult körutak, mikor ti vörös zászlók alatt átvonultok
a baldachinos alkonyatban,
vonaglanak az idők s ti csodálatos fenyőkké testesedtek a csuparongy sapkák koszorúja alatt,
a szemetek elárulja és a szögletes mozdulataitok is elárulják, valami szent harcra
készülődtök,
gyűléseket és kongresszusokat szerveztek az Emberi szolidaritás nevében,
szónokaitokból extatikus patakokban hullámzik ki az igazság lelke,
ti áhitattal tárulkoztok s meggyulladt fejetek bevirágozza a tragédiás padokat.

Szónokaitok szónokolnak s a ti megindított sorsotok szétzilálja a szomoruság falait.
A nap kék. Vérző fiatal üstökösök zavarognak a horizonton.
Ó ember! Ember! Ember!
Itt vannak a te fájdalmas gyökereid, akikből egyszer magadhoz teljesedsz.

1919. július

SZINI GYULA

Fiaim tűzkeresztsége

Szeretném a dolgot elmondani, ahogyan történt, megindultság nélkül, a krónikás egyszerűségével. De az egyszerű dolgok a legnehezebbek.
    Két kis fiam van, nyolcévesek, azért egykorú nyolcéves a kettő, mert ikrek. A múlt kedden délután a nagymamájukkal elmentek sétálni az Erzsébet-híd budai fejéhez, mert ott melegvízforrás van, ahol inni és játszani szoktak.
    Mikor visszafelé jöttek a forrástól, észrevették, hogy nagy tömeg áll a parton, és zsebkendőt lobogtat egy kis hajó felé, amely jön a híd irányában.
    – Nézd, nagymama, monitor! – kiáltották egyszerre a fiaim, akiknek igen alapos hadi képzettségük van, mert öt év óta, amióta csak eszmélni tudnak, képesújságokból egyebet sem ismertek meg, mint monitorokat, búvárhajókat, torpedónaszádokat.
    – Mi az, monitor? – kérdezte a nagymama, aki mint régi békés nemzedék, nem ért az efféle dolgokhoz.
    – Hadihajó – felelték a fiaim fölényesen.
    A nagymama azonban észrevette, hogy körülöttük nagy nyugtalanság, mozgolódás támad. Egy magas fiatalember – a fiaim azt mondják, hogy „Károlyi Mihályra hasonlított”, de ifjabb nála – áthajolt a híd korlátján, tölcsért csinált a két kezéből, és lekiáltotta a monitorra: – Srapnelt a Hungáriára! Ott van a kommunista fészek.
    A nagymama izgatottan odaszaladt ehhez az emberhez, megragadta a karját, és lázasan kérdezte tőle: – Kérem, mi történik itt?
    Az ember nem volt udvarias, nem felelt, hanem gyorsan átfutott a híd másik oldalára, amerre a monitor haladt, és másodszor is lekiáltotta a fönt idézett utasítást.
    A monitor erre – ahogy fiaim mondják – a budai partra kanyarodott, megállt a Hungáriával szemben, és bombázni kezdett. Ciki fiam azt állítja, hogy látta a „golyókat”.
    A kavarodást, ami ezután támadt, el lehet gondolni. A nagymama kézen ragadta két unokáját, és vissza akart futni Budára. Nem engedték. Erre Pest irányában kezdtek el szaladni. Arrafelé sem bocsátották őket.
    – Mindenki le a hídról! – kiáltották a vörösőrök, akik hirtelen ott termettek. A nagymama már azt hitte, hogy le kell ugraniok a hídról. Végre a futó embereken, izgatott őrökön, ezer akadályokon keresztül partra értek, a pesti partra, ahonnan aztán hazairamodtak. Két öreg láb és négy apró gyermekláb.
    Egykor, özönvíz előtt való időkben olvastam, hogy ifjú főhercegek úgyszólván még gyermekkorukban állották meg a csata tűzkeresztjét. Ezeket a regéket, amiket egyenesen hitbuzgó emberek számára találtak ki, sohasem hittem el. Mindig megszólalt bennem valami gúnyos hang. „Soha életemben ne forogjak halálosabb veszedelemben, mint az az ifjú főherceg a tűzkeresztsége alkalmából.”
    A főhercegek eltűntek. Más világot élünk. Világrengések világát. És nyolcéves gyermekek srapneltűzben ismerik meg az illusztrált újságok mélynyomású – és gyermeki lélekre mély benyomású – képeit a maguk igazi valóságában.
    Eltűnődöm…

    1919. VII. 3.

BARTA LAJOS

Világszabadság

Ott, ahol én kisgyerek voltam, mindenütt szép, nagy, egyenes földek vannak. A szem ott mindenütt messzire láthat, de az emberek lelke abban az időben mégis nagyon szűk kis helyen mozgott. Akkor még az egyszerű ember lelkének nem volt szárnya, hogy a gondolata erejével átrepüljön az egész világon…
    Az országút mellett, a falutól nem messze, ott egy csárda állt. Kijöttek hozzánk a csárdába az öreg emberek beszélgetni. Fölültettek a térdükre, és úgy folyt a szó köztük. A hajuk már fehér volt, az arcuk ráncos. Sokat beszéltek egy nagy harcról. Aki megkérdezte őket:
    – Milyen harc volt az?
    Annak azt felelték:
    – A szabadságharc!
    Bent a faluban nagy házak is voltak, a széles tornácok eleje vastag oszlopokra nehezedett. De a falu végén csak kis házak álltak, szalmatetejüket a szél régóta cibálta, tépte, és nagy lyukakat szaggatott rajta. Ezekben a kis házakban laktak a zsöllérek. Ők voltak azok, akik a csárdába beszélgetni kijártak, akiknek a térdén de sokat lovagoltam. Már reszketeg, öreg testek voltak, erejük beleveszett a mások földjébe.
    Nagy darabokban feküdtek ott a földek. Beláthatatlan nagy tagokban, se szélük se hosszuk. A zsöllérek akármerre néztek – csupa uradalom! Grófi uradalom, hercegi uradalom, főhercegi uradalom, papi uradalom. Idegen föld, nehéz robot, sovány napszám.
    Akkoriban még nem voltak arra nagy vasutak, az emberek nem tudtak hazulról mozdulni, csak nagyritkán láttak más vidékről való embert. Nem tudtak meg semmit arról, hogy mozog-e valami a világban, és hogy az emberek másutt hogyan gondolkodnak. Nem tudták azt, hogy azon a határon túl vannak-e nekik testvéreik, akiknek az fáj, ami nekik is fáj, akik éppen olyan reménytelenségben élnek, mint ők is, mert nincs valami jobbra, valami nagyszerűbbre kilátásuk. Csak azt érezték, hogy az uradalmak nem mozdulnak, és az ő életük és azoknak az élete is, akik ő utánuk jönnek, már nem lesz más, csak örökös napszám. Testükben, mint szűk ketrecben, repdesett a lélek, magukra voltak hagyatva, és fázott bennük a lélek a nagy testvértelenségben.
    A csárda és a falu közt feküdt a temető, és az öregek sírba is szálltak, anélkül, hogy csak a remény is bevillámlott volna a lelkükbe, hogy lehet ez egyszer még másképp is.
    Azóta is többször jártam arra. Az uradalmak még akkor sem mozdultak meg. Csak a régi napszámosok helyén dolgoztak új napszámosok; az apákat fölváltották a fiúk, az unokák…
    A nagy földek még mind mozdulatlanok voltak. De az időben, a levegőben, az emberi koponyákban már mozgott valami. Valami, amit nem lehet látni, amit nem lehet megfogni. De az a valami erősebb mindennél, ami látható, ami megfogható: a gondolat…
    És most azon a vidéken is, ahol a régi öregek még reménytelenül sírba szálltak, megindultak a nagy darab földek, és elfutnak azok alul, akik eddig a lábukat szétterpesztve rajta álltak. És ha megkérdezed a régi zsöllérek unokáit:
    – Ti miért harcoltok?
    Akkor azok már azt felelik:
    – A világszabadságért!
    És a régi zsöllérek unokái már nem érzik azt, hogy a testük ketrec, és abban fázva, dideregve röpdös a lelkük. Hanem azt érzik, hogy a lelkük sasmadár, és az egész világ ki van neki nyitva, hogy azon átrepüljön…
    A régi zsöllérek unokái nem várják, hogy jön-e a harmadik vagy negyedik faluból egy ember, akitől megkérdezzék: – Mi újság arrafelé? Mozog-e valami a világban?
    Mert ők tudják, hogy mi mozog a világban. Tudják, hogy a nagy darab földek mindenütt megindultak azok alatt, akik azokat eddig csak bitorolták. Tudják azt, hogy nemcsak a szomszéd határban, nemcsak a másik vármegyében, de nagy Oroszországban, a megvert Németországban, a gőgös Franciaországban, a forró Olaszországban, a hatalmas Angliában, mindenütt ott vannak az ő testvéreik és egyazért harcolnak mindannyian: visszaveszik a földet és fölszabadítják nemcsak magukat, hanem az egész világot.
    Ott, ahol én kisgyerek voltam, mindenütt szép, nagy, egyenes földek vannak. És a régi zsöllérek unokái most már nemcsak az ég aljáig látnak el, hanem a lelkükkel végigrepülnek az egész világon. A világszabadság nagy lehelete zúg most végig a világon, és a régi zsöllérek unokáinak lelke benne zúg ebben a leheletben.

    1919. július

TASS JÓZSEF

Óda egy elesett vörös katonához

I.
Karcsú volt s fiatal. S az enyészet kékszinü fátyla
Ráhullott komoran. Húsz forró tavasza
Mint hervadt koszorú csüng dombos homloka véres
Fürtjei közt s a halál rácsókolta jegyét.
Nézzétek, szomorú arcán mint szállt ki az élet
Röpke lehellete. Szép arca a földre fagyott,
S karjai, melyek e nép sorsát vitték tenyerükben,
Most görbén s üresen jelzik a sors közönyét.
Húsunkból kiszakadt hús volt ő. Bősz akarattá
Korbácsolt haragunk. Vesszőnk, mellyel a bús
Emberiség nyáját a forradalomba tereltük.
Roncs csak már, nyomorult véres béna tetem.
Mint gőgös lobogó, úgy hullott földre a teste.
Ordító tüdeje nem zeng több kacagást.
Nincs több harci szava. S az utolsó néma sikoltás
Kettétört szuronya torkában rekedett.
Rózsás tagjait ím elhagyta a könnyed iramlás,
S a nyájas szerelem. Lombosodás idején
Roppant össze az ág, mely izmos zöld terebélyét
Felhők sátra felé készült dobni vigan.
Sírjatok, Ó! Nem volt még méltóbb szobra a kínnak,
S szebb hullát sohasem hordott a sárga homok –
Így roskad komoran márványtalpára az oszlop.
… S romjai közt feketén jajgat a büszke vihar…

II.
Csillámló szuronyát döngő lábához eresztve
Ő állt őrt a világforradalom kapuján.
S karcsú teste, melyet száz gép roncsolt zakatolva
Mint ragyogó obeliszk, fúrta az égbe magát.
Már Berlin szilajon s hurrázva várta a jöttét.
S Párizs, az aranyos, fellobogózva dalolt.
New York dokkjairól vad sztrájkok égtek elébe.
Fürtjeitől tarajos tűzbe borult a világ.
Izzó ujjaiból rőt villámok szakadoztak,
S két szeme, mint kettős reflektor, ragyogott!
Felhős homloka büszkén verte a horizontot
S ajka a legvörösebb csillag után epedett.
Tört a cement, a kemény pántok dübörögve szakadtak,
Börtöne zöld falait omlani látta a rab.
A páncélkamarák, a bankok, a gyárak, a büszke
Gót kupolák feketén buktak a porba alá.
Így indult komoran s új istent hordva szivében
A vörös ék élén. Égő szikla. Kemény
Ökle alatt az ég nagy sarka remegve megingott,
S markaiban vörösen robbant széjjel a föld.

III.
Már a kemény csatalánc új hullámsorba keményült,
S a kimerült tetemen átlendült a vihar.
Kettétört a gerinc. Elhullt a virág a csokorból.
Röptében kiszakadt egy a tömeg öliből.
Büszke atomját, jaj, mért hagyta cserben a massza?
Mily szigorú törvény dobta reá kötelét?
Hült erejét mért nem lendíti az égbe futó tett,
S a céljába hevült mozgás gyors irama?
Nézzétek, a sötét mészágy vak ölébe hanyatlott
Ifju szive. S az öröm rengő korsaja, mely
Tikkadt ajkait édes, langyos lével itatta,
Kettétörve a kék kőkockára repült.
Jaj, – keserű nyárnak keserű, vérszínü gyümölcse!
Dús tőkéje alatt fekszik az isteni fürt.
Megtorpanva kemény ívét eltörte a gesztus,
S az élet feszülő íjja halálba lazult.
Gyászunk bús köveit nosza szökkentsük kupolákba,
S bíbor függönyöket lengessünk komoran.
Építsünk piramist. A sörényes tengeri szélben
A század szekere céljához közeleg.
Reszket a föld. A vihar sóhajt. Az idő mutatója
Éveket ugrik, a tér tűzbeborulva sikolt.
Fölséges temetés! – Bíbor lobogód leomolva
Isteni hulla fölött hajtsd meg, Forradalom!

1919. július

MAGYAR LAJOS

A kritika

A forradalomnak szüksége van a kritikára. A forradalom önmagát kritizálja, visszatér önmagába, kijavítja, helyesbíti önmagát. A forradalmi kritika számára semmi sem lehet tabu, semmi sem szent. A személyek legkevésbé. Proletárforradalmaknak csak egyetlen hőse van: a tömeg. Akiket véletlenek, esetlegességek, a pillanat szeszélye, a helyzet alakulása a mozgalom élére dobott, a személyek, az egyesek, csak végrehajtói a tömegharcoknak. Tévedhetnek, hibázhatnak, elszámíthatják magukat. A proletárdiktatúra nem ismeri a csalhatatlanság dogmáját. A diktatúra nem ismeri a sérthetetlenség és felelőtlenség dogmáját. A proletariátus diktatúrája nem lehet egyének vagy csoportok diktatúrája, hanem minden dolgozó, az egész osztály többségének diktatúrája.
    A kritika szükséges. Amikor egy régi világ dől össze, egy régi állam rombolódik szét, és egy új állam, új termelési rend épül, elkerülhetetlenek a hibák. A forradalom vihara fenékig felkavarta a régi társadalom mocsarát. Csoda-e, ha iszap, sár is kerül a felszínre? Nem csoda, természetes, érthető dolog, hogy a roppant népmozgalom folytán üvöltözők, huligánok, stréberek, karriercsinálók, érdemtelenek, zöldek is felszínre vetődnek. A proletariátus most keresi az utakat, a szervezőket, a dolgozókat és végzetes hiba lenne, ha minden bajon, tévedésen kétségbeesnénk. De éppen olyan hiba lenne, ha nem gyújtanók meg a kritika mécsesét, nem világítanók meg a hibákat, botlásokat, kisiklásokat. Hanyagság, lustaság, korrupció, pénzherdálás, protekció, nepotizmus, önzés tobzódhatott a kapitalista társadalomban. Tobzódott is. Orgiákat ült. Fáklyákat kell gyújtani a diktatúra útján, nehogy ezeket a bűnöket becsempésszék a kalózok az új rendbe. A sajtónak, a kritikának nemcsak az feladata, hogy a forradalmat dicsőítse, és az átmenet bajai, válságai, nyomorúságai közben az épülő új világ dicsőséges körvonalait mutogassa, hanem az is, hogy a hiányokra épp úgy rámutasson, mint a haladásra. A hanyagságot, rendetlenséget, rombolást el kell ítélni. Az ostobaságokat, a régi rendből átvett hibákat pellengérre kell állítani. A banális dicsőítés helyett rá kell mutatni a konkrét tényekre. Ez a proletárállamban a sajtó, a kritika feladata. Ezt nem én találtam ki, hanem már a múlt év szeptemberében megírta a Pravdá-ban Lenin, és ha igaz is, hogy a bócherleninizmus – a szavak, szólamok gondolkodás nélkül való ismétlése – épp oly hibás, mint a bóchermarxizmus vagy bármiféle dogmatika; ezt a tanítását elfogadhatjuk, mert alkalmazható a mi viszonyainkra.
    A forradalom taktikájában nincs dogmatizmus. Ami Oroszországban helyes, szükséges vagy legalábbis elkerülhetetlen volt, az nem bizonyos, hogy helyes, szükséges vagy elkerülhetetlen nálunk. Magyarország nem Oroszország, és Budapest nem Moszkva vagy Pétervár. Például: az orosz intelligencia szabotált, tehát fel kellett lépni ellene. A magyarországi intelligencia túlnyomó többsége – orvosok, mérnökök, technikusok, hivatalnokok, szakemberek, újságírók, írók, művészek – nem szabotálnak, szívesen dolgoznak a proletárállamnak. Habozás nélkül el kell fogadni, meg kell fizetni közreműködésüket. Más példák. Orosz elvtársaink roppant erőfeszítések, kísérletek után ötszáztizenhárom nagyüzemet tartottak meg szocializált üzemnek. A többi, munkásellenőrzés alatt ugyan, de ingyenesen bérbeadatott a régi tulajdonosnak. Pénzügyi téren négy hónappal a proletariátus győzelme után a legpontosabb számadást, a legszigorúbb ellenőrzést rendelték el. Az orosz tanulságokat értékesíteni kell a szocializálás terén és pénzügyi dolgokban, az anyaggazdálkodás terén nem kell várnunk négy hónapig a legpontosabb számadás, a legszigorúbb ellenőrzés bevezetésével.
    A kritika kell. A párt és a kormány két különböző dolog, és a pártnak nemcsak joga, de egyenesen kötelessége a kritika a kormánnyal szemben. Erre annál inkább szükség van, mert a Tanácsok országos kongresszusa még nem ült s nem ülhetett öszsze, nem választhatott központi végrehajtóbizottságot, amely intézményesen bírálná s ellenőrizné a kormányt, és véglegesen megválasztaná a népbiztosok tanácsát. A pártkongresszus sem hallatta még szavát, és amíg a proletariátus egyeteme és a proletariátus elitcsapata nem nyilvánította akaratát, amíg az ellenőrzés, bírálat szerveit ki nem építette intézményesen, amíg a proletárforradalom ki nem alakította a maga személyi kataszterét, addig ezerszeresen kell a kritika. Egyéni érzékenység, hiúság nem lehet gátja a kritikának már csak azért sem, mert az igazi forradalmár nem hiú és nem érzékeny.
    A világtörténelem minden kormányzása – bevallottan vagy be nem vallva – a diktatúra alapján történt. Forradalomban ezerszeresen szükséges a diktatúra. A proletariátus diktatúrája csak átmeneti: átmenet a teljes, őszinte, becsületes demokráciához. Hogy az átmenet ideje meddig tart, arról meddő dolog vitázni. A proletariátusnak nincs több kívánsága, hogy a szocializmus minél előbb biztosítva legyen, és aztán minél hamarabb rátérhessen a teljes, őszinte demokráciára. Addig is: a kritikát, a bírálatot, tanácsot, útmutatást a diktatúra kezelése tekintetében, a termelés szervezése, a külpolitika irányítása, az élelmezés javítása tekintetében szívesen kell fogadni a párton belül.
    Akinek a kritika nem kell, az nem igazi forradalmár.

    1919. VI. 29.