SIMOR
ANDRÁS
Emlékmű helyett
Az előharcos
Az óra kilenckor
állt meg,
üvege eltörött.
Hogy viselőjét
ki, hogyan ölte meg,
ma sem tudjuk.
A proletár utókor
előharcosa volt ő,
ezért gyűlölték és gyűlölik
a proletár utókor ellenségei.
Nevének zászlaja mögé
mikor
sorakoznak fel a proletárok?
Az idő
megállt órája
mikor ketyegi újra a jövendőt?
Nincs felelet.
Fekszik a halott
nem tudni hol,
mélybe temetve.
Idéző
1.
A forradalom
nem az ígéret földjének
áhítozása,
nem ábrándozók
Messiás-várása,
a forradalom
kegyetlen harc.
Két osztály küzd
a létért.
A szocializmust eláruló,
a marxizmust meghamisító
vezérkarnak
a piros bársonyszék az ideálja,
az államtitkárság az eszményképe.
Megtagadták hitüket,
sőt, önmagukat is.
Békés fejlődés?
Biztos előrehaladás?
Hát lehet
még gondolni is erre
egy országban,
ahol megállnak a gyárak,
sőt,
megállnak az utolsó vonatok is?
2.
Az ellenforradalom
a nyakunkon van,
és hogy nincs elintézve,
az mindenki előtt bizonyos lehet.
Nemcsak a burzsoázia
ellenforradalma fenyeget bennünket,
hanem a nem öntudatos
proletariátus
ellenforradalma is.
A Kommunista Kiáltvány jelszava:
„Világ proletárjai, egyesüljetek!”
még nem valósult meg,
de az a jelszó:
”Világ kapitalistái, egyesüljetek!”,
megvalósult.
3.
Én éppolyan kevéssé
vagyok vérszomjas,
mint a többiek.
A diktatúra
szigorúbb alakjának
vagyok a barátja,
mert az kevesebb
véráldozatot kíván.
Az ellenkezője a burzsoáziában
azt a hiedelmet kelthetné,
hogy csupán
múló jelenséggel
állnak szemben.
Azokat,
akik engem
csak az újságokból ismernek,
ez nemigen
fogja kielégíteni.
Nem mutathatom meg
az ellenforradalom
skalpjait,
sőt,
még az összehajtható akasztófát sem,
amely nélkül,
amint a lapok tudni vélik,
én sohasem indulok útnak.
Savanyúkút
A fehérgárdisták a népbiztosra
várnak,
kit vörös kocsi hozott a határig.
Egyik társa hű, áruló a másik.
Az akácos körül gyülekeznek az árnyak.
Szamuely immár nekivág a halálnak,
közelről nézvést jó barátnak
látszik.
A legderekabb indul sehováig.
Vissza onnan nem tér. Marasztalják a társak.
Augusztus 2-a. Szombat éjjel.
Beijedt direktóriumi elnök,
sunyi fürdőmegbízott hadonászik.
A hírt telegráfok röpítik széjjel.
Egy volt ilyen, és sokáig nem lesz több.
Csak a szél őrzi, hogy hajdan ki járt itt.
GYÖRE
IMRE
Kérdések
1919.
március 21-én
kikiáltották
a Magyar
Tanácsköztársaságot
Tegnapjaim s holnapjaim ti
éjjel-nappal mért jártok bennem
hogy nincsen immár nyugovásom
se zajok közt se éji csöndben
Ady Endre mért járkálsz bennem
megkésett forradalmat híva
és a Holnapot követelve
S amaz Asszony mért járkál bennem
kinek lángból vagyon ruhája
s talpa alatt mindig a Hold van
s ímé terhes az ő fiával
kinek száz neve lészen holnap
Ady Endre mért járkálsz bennem
s veled együtt miért a Lélek
hogy nyögök halálnak ízétől
mintha oldalam kiszakadna
mért jársz bennem Forradalom te
kinek neve kitöröltessék
minden újszülött szájsarkából
s minden ember lélegzetéből
lám a füvek füvet teremnek
búzát a búzák ám a tarlók
ki tudja holnap mit teremnek
ismeretlen múltak nevében
mit gyakran Holnapnak neveznek
s miért járkálsz bennem te zászló
vászon nélkül csak puszta nyélként
csak a szögek maradtak rajtad
bakancsszögek s rőt zászlófoszlány
mért járkálsz most bennem te lélek
azkinek nevét sejti ajkam
vagyis azét ki volt de nem volt
csak márciusban föstve égre
a Nagy Kéz által odaföstve
a felhőkön is átvilágít
s átüt lecsappant szemünk héján
NEMES
LÁSZLÓ
Magyar ember nem fázik
Azon a napon, 1920. május 29-én,
amikor én kora reggel a Rákóczi út egyik,
talán már akkor is kopott bérházának
második emeletén megszülettem, szűkszavú
újsághír adta tudtul: gróf Teleki
Pál külügyminiszter másnap utazik
Párizsba, hogy a kormány nevében
aláírja a békeszerződést. Azt a bizonyos
trianonit. Arról is hírt adtak röviden a napilapok,
hogy a lengyel hadsereg előnyomulása következtében –
mint írták – „sok hadifogoly szabadult fel
Ukrajnában, kik között a magyarok
túlsúlyban vannak. Körülbelül
húszezer hadifogoly vár Ukrajnában
hazaszállításra. A betegeket addig az oswieczimi
kórházban gyógykezelik”. (A hír
olvastán ugyan ki sejthette volna, hogy Oświęcim alig két
és fél évtized múltán német
nevén, Auschwitzként fog elhíresülni?) A
parlamentben gróf Teleki Pál pedig azt tartotta egyik
legfontosabb közölnivalójának, hogy „… ezek –
mármint a volt hadifoglyok – Oroszországból
jönnek haza, és köztük bizonyára sokan
vannak influálva a bolsevista eszméktől. Ezeket
megfelelően kezelésbe kell venni”. Ismertetik az
újságok a hivatalos lap előző napi
közleményét is, amely szerint a budapesti katonai
városparancsnokság körözőlevelet adott ki
esküvel fogadott katonai szolgálati kötelesség
megszegésére való csábítás,
hazaárulás és felségsértés, a
Galilei kör működésének
támogatása és még számos
hasonló „bűncselekmény” elkövetése miatt
„gróf Károlyi Mihály budapesti
születésű, 45 éves, róm. kath
vallású, nős, két gyermek atyja, nagybirtokos,
tartalékos huszárhadnagy” ellen. Én magam akkor,
néhány órás koromban biztosan nem, de a
szüleim azt is elolvashatták, hogy este a Nemzeti
Színházban Az ember tragédiáját, a
Scala színházban Offenbach Szép Heléna
című operettjét nézhetnék meg, de
értesülhettek arról is, hogy a Nagymező
utcában kilónként 35 koronáért
kapható extra rafia, és doctor iuris miniszteri
tisztviselő, némileg rokkant, nősülne, esetleg
benősülne, ajánlatokat „Doktor” jeligére kér.
Olvasni aztán mégiscsak megtanultam,
még úgy-ahogy a betűvetést is, nem is olyan nagyon
sokára, és negyedik elemista, vagyis kilencéves
koromban Mikulás napjára a szüleimtől egy
töltőtollat kaptam. (Akkoriban – és még
másfél évtizedig – a Mikulás nap a
királyi allűröket felvett vitéz Horthy Miklós
neve napja, ha nem is hivatalosan, de gyakorlatilag szinte
országos ünnepnap rangjára emelkedett.) Azon nyomban
elővettem az egyik még üres, vonalas, iskolai
füzetemet és a töltőtollal „regényt” –
életem első regényét – kezdtem írni egy
Gyurka nevű pesti fiúról, aki 1848-ban beáll
Damjanich seregébe, és csodálatos kalandok,
hőstettek részesévé lesz. Én magam
Negyvennyolc, a márciusi ifjak, Kossuth Lajos, Petőfi és
Bem apó és a pirossipkások bűvöletében
éltem, faltam Rákosi Viktor, Gaál Mózes,
Komáromi János és mások
„szabadságharcos” ifjúsági regényeit.
Március 15-én Rákóczi úti
lakásunk erkélyéről néztük minden
évben az ünnepi felvonulást, ma is emlékszem
(pedig az még korábban, öt-hatéves koromban
lehetett) az éljenzésre, a piros-fehér-zöld
nemzeti lobogókkal menetelők közt nyitott lovas kocsikban
ülő néhány ősöregnek látszó
honvédsapkás „bácsira” – apám szokatlanul
meghatott hangon magyarázta: – Bizony, ők még ma is
élő, negyvennyolcas honvédek! Olyasmit is mondott, hogy
„hősök”, meg „hazaszeretet”, és bizonyára azt is,
hogy „szabadság, egyenlőség, testvériség”,
bár annak a nagyszerű, világot megrendítő
jelszónak igazi jelentését még nem
foghattam fel.
Azt azonban nyolc-kilencéves koromban
már megértettem, miért mondja szakállas,
csizmás apai nagyapám ott, a húsvétkor is
havas csúcsú, nagy hegyek tövében, abban a
gerendás mennyezetű, sültalma illatú
szobájukban, hogy „Csukjátok be jól az ablakot, a
spalettát is, hogy ki ne hallatsszék az utcára”,
majd érdes kezével az arcomat megsimogatva: „Most pedig
mondd el nekem a Talpra magyart!” Majd azt is, hogy „A
Kárpátoktól le az Aldunáig”. Aztán:
„énekeld el a Himnuszt!” Utána pedig sóhajtva
és szemét dörzsölgetve: „De jó nektek,
odaát…” Azt a boldog napot, amikor csaknem másfél
évtized múltán újra szabadon
énekelhették városukban a magyar himnuszt, ő
már nem érte meg – így hát, nem is sokkal
később, őt nem, csak nyolcvanéves nagyanyámat
tuszkolhatták puskatussal a csendőrök az Auschwitzba
induló tehervonat egyik zsúfolt kocsijába.
Nekem, a pesti gyereknek, akkor csak duzzadt a
keblem a büszkeségtől, és bámultam az udvar
végében nagyapám ló- és
tehénistállóját, a csodát, ahogyan
egy nálam alig néhány évvel idősebb
lány ügyes keze nyomán sisteregve,
bugyborékolva ömlik a tehén tőgyéből a
sajtárba az a pestinél is sokkal finomabb, friss, meleg
tej!
Talán az első két latin szó,
amit pedig addigra otthon már megtanultam, az volt: numerus
clausus. Zárt szám. A modern, huszadik századi
Európa első faji törvényének
elnevezése. „Neked mindig, az első elemitől az
érettségiig, tiszta kitűnő bizonyítványt
kell hazahoznod – mondta apám –, hogy felvehessenek az
egyetemre!” Így mondta, szomorú feltételes
módban: felvehessenek. Micsoda hendikep egy gyerek
számára! Így indulni az élet
versenyében. Én éreztem ennek a fenyegetőn,
idegenül hangzó numerus claususnak vagy micsodának
az igazságtalanságát, a hátrányos
megkülönböztetés
igazságtalanságát, ez azonban mit sem
változtatott magyarságom igazán, a
nagyapámnak elszavalt Nemzeti dal
gyönyörűségén, a negyvennyolcas honvédek
(köztük, mint már akkor is tudtam, egyik
dédapám) hősiességén, azon, hogy ha a
Föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta,
és Hazádnak rendületlenül… Hát ki
dönti el, mi dönti el, hogy ki magyar?
Hatodik vagy hetedik gimnáziumba
jártam már, kemény, hideg tél volt, a
vízzel felöntött iskolaudvar
délutánonként a diákok és a
környék lakosai kedvenc, olcsó
korcsolyapályája. Válságos,
szénhiányos esztendők voltak azok; az iskolát
gyengén, a tornatermet és öltözőjét a
leghidegebb hetekben egyáltalán nem fűtötték.
Valaki kitalálta, talán a testnevelő tanárunk, K.
tanár úr, hogy a tanteremben tartsanak sportról,
testedzésről, hazaszeretetről szóló
„elméleti tornaórákat”. Az egyik, dermesztően
hideg januári napon utolsó óránk lett volna
a testnevelés. Úgy gondoltuk mi, nagykamaszok, szinte
már felnőttek, hogy kellemesebb, jobb lenne egy
órával hamarább hazamenni; elzártuk
hát az amúgy is alig melegítő fűtőtestet,
kitártuk az ablakokat, fülünkre húztuk a
diáksapkánkat, felöltöttük a
télikabátunkat, felhajtottuk a gallérját,
nyakunkra sálat tekertünk, és így, hangosan
vacogó fogakkal vártuk K. tanár urat. Hátha
megszán és hazaenged minket.
– Fázunk! Megfagyunk! – kiabáltuk,
amikor belépett a tanterembe. Ő azonban a dühtől
elvörösödött. – Magyar ember nem fázik! –
ordította. – Le a sapkával, kabáttal, és
futás, le a lépcsőn, ki az udvarra! Majd én
megmutatom…
Kitódultunk, cipőben, a hideg, féltve
ápolt jégpályára.
A következő pillanatban kilépett az
igazgatói lakás épületének
iskolaudvarra nyíló ajtaján az igazgatónk.
– Megőrültetek? – ripakodott ránk. – Korcsolya,
kabát és sapka nélkül a jégen?
– Magyar ember nem fázik – kiabáltuk
valamennyien.
– Ki mondta ezt a marhaságot? –
kérdezte.
– K. tanár úr! – feleltük
kórusban.
– Mars, vissza a tanterembe – mondta. Azt hiszem, el
is mosolyodott. Bölcs, humánus ember volt.
Magyar ember nem fázik. Ezt mondta volna
bizonyára K. tanár úr akkor is, amikor 1943
elejének iszonyú telén a Don-kanyarnál
hóban, jégen, az orosz frontra kihajszolt 2. magyar
hadsereg húszezer katonája pusztult el.
Én abban az időben valóban nem
fáztam Észak-Afrika sivatagos tájain.
Második esztendeje szolgáltam már
önként jelentkezett közkatonaként az angol
hadseregben, amely a franciaországi front
összeomlása után egy évig még
egyedül folytatta a fegyveres harcot Hitler és a
koncból részesülni akaró Mussolini addig
még győzelmet győzelemre halmozó hadereje ellen. Az
észak-afrikai hadjárat fordulópontja, Montgomery
brit seregének nyugat-egyiptomi, El Alamein-i győzelme
után a mi, Egyiptomban állomásozó
századunk is fellélegezhetett valamennyire. Ritkultak a
német repülők addigi rendszeres támadásai is;
így kerülhetett sor valamivel később Kairó
közelében, a brit hadsereg egyik nagy
támaszpontjának tábori színpadán a
világhírű amerikai-francia énekes-táncosnő,
Joséphine Baker fellépésére. Tombolva
ünnepelte a sok száz, vagy talán ezernél is
több katona. – „Ha majd a háborúnak vége
lesz, és újra otthon… Párizsban, Londonban, New
Yorkban…” – énekelte a fekete bőrű, gyönyörű
Joséphine Baker, és táncolt is, fergetegesen,
és az éljenzés, önfeledt nevetés,
tapsolás, lábdobogás tetőfokára
hágott, amikor egy köpcös angol ezredes hatalmas
virágcsokrot nyújtott át a nála fejjel
magasabb, karcsú művésznőnek, az pedig lehajolva
cuppanós csókot nyomott a tökkopasz ezredes feje
búbjára.
Én is törölgettem a
könnyeimet, de nem a nevetéstől, hanem a
honvágytól; Párizs, London, New York, béke,
ezekről szólt a dal a színpadon, de nekem
Joséphine Baker Budapestet juttatta eszembe, az otthonomat, a
múltamat. Budapestet bűvölte el ugyanis kisfiú
koromban újszerű, merész táncával és
dalaival az Erzsébet körúti Royal Orfeumban
fellépő Joséphine Baker. Még engem is magukkal
vittek a szüleim egy délutáni előadásra.
Őróla született akkor a pesti sláger: „Az én
babám egy fekete nő… fekete testén csak a banán…”
De én, alig évtizeddel később,
ott, ahol a brit hadsereg tábori színpada
mögött az egyiptomi sivatagos fennsík köves
peremébe vájt óriási barlangrendszer
kezdődött – lőszerraktárak,
járműjavító- és
térképész műhelyek, irodák és
egyéb katonai létesítmények helye –,
és ahonnan, mint mondották, valamikor a piramisok
építéséhez vitték a folyó
túloldalára a köveket a Níluson át,
amely ott hömpölygött most is, alig
kilométernyire, a hátam mögött, én csak
azt a korábbi csodálatos, azt a budapesti
Joséphine Bakert láttam, és a pesti körutat
és a Dunát és a szüleimet, az otthonomat, az
egyedülit, mert nekem csak az, csak ők…! Csodálkozhatott is
az a mellettem ülő londoni vagy liverpooli vagy melbourni vagy
tudj’isten, honnan odakerült lance-corporal – vagyis őrvezető –,
hogy ott, a jobbján, annak a private-nek – vagyis minden
rendfokozat nélküli közlegénynek – ugyan
miért ömlenek a könnyei?
Regényt is kezdtem megint írni
akkoriban, pontosabban: mintegy esztendővel korábban, még
Szíriában, az Eufrátesz partján, a francia
idegenlégió egykori, de a mi egységünk
bevonulása előtt félig rommá lőtt
erődjében. Persze nem a háborúról, nem is
arról a körülöttem élő, lüktető,
színes keleti világról, hanem az
otthonomról, Budapestről, a Balatonról,
csalódásaimról a szerelemben is, és
hát az álmaimról, amelyek meghiúsultak,
mert hol voltak már hazámban, abban a hitleri
őrületet másoló, annak
kiszolgálására előkészített
hazámban azok a csodálatos eszmék – a magyar
negyvennyolc jelszavai –, hogy: Szabadság! Egyenlőség!
Testvériség! Deportálás, Dunába
lövés, Auschwitz, holokauszt – ezek a szavak,
kifejezések akkor ugyan még álmunkban sem
fordulhattak elő, ezeket még nem is ismerhettük, de
megalázottan, törvénnyel is alsóbbrendű
állampolgárrá nyilvánítottan, a
zsigereimben is megéreztem valamit a közeli
iszonyatból. És megragadtam egy teljesen
váratlanul adódott, bizonyára utolsó
lehetőséget, hogy elutazzam oda, ahol egyenlő jogú
emberként élhetek és tanulhatok.
A gondolkodásában hozzám
legközelebb álló barátom, akihez
hasonlóval azóta sem találkoztam, a Keleti
pályaudvaron egy levelet nyomott a kezembe. Moriturus te
salutat, ez volt a megszólítás – és a
búcsúzás. 1942 januárjában veszett
nyoma, valahol a Don-kanyarban – ágyútűzben,
aknára lépve, a hóban halálra fagyva,
fogságba esetten –, vagy egy tréfás kedvű
keretlegény verte halálra? Soha, senki meg nem tudta.
Én magam csak a leszerelésem
után, több mint hatévi távollét
után térhettem haza. Karácsony
estéjén, a Nyugati pályaudvaron, anyám
egyedül várt. És néhány budapesti
sír: apámé, anyám szüleié – a
többi rokon, a régi barátok többsége
temetetlenül a földben, vagy füstben elszállva,
ki tudja, hol?
Amikor ezeket a sorokat írom,
nyolcvankilencedik évemben járok – csaknem három
emberöltő! Örömök, bánatok, szerelmek,
meghiúsult remények, befejezetlen történetek,
örök titkok és örök szégyeneim. Az az
utolsó éjszaka az elutazásom előtt, amikor
apám bejött a szobámba, és én tudtam,
mennyire várja, hogy mondjak neki néhány
szót, azt hogy a búcsúzás, abban a
háborús világban talán örökre
szólón, nekem is mennyire fáj, és hogy
köszönöm… mit is? Mindent, az életemet, és
azt is, hogy tudom: annyira szeretnek a szüleim, hogy elengednek
engem, az egyetlen fiukat, ebben a félelmetes világban,
talán örökre, hogy élhessek, úgy ahogy
érdemes… – ám én, félve attól, hogy
elsírom magam, úgy tettem, mintha aludnék;
és másnap reggel, amikor a vonat
lépcsőjéről megláttam „ősöreg”,
ötvenhárom éves apám szemében a
könnycseppet, csak azt tudtam mondani: – Azt hiszem, elfelejtettem
tartalék borotvapengét tenni a csomagomba…
Volt egy lány, akit nem sokkal azelőtt – az
első nagy szerelmi csalódásom után – ismertem meg.
Szép is volt, bizonyára szép, az arcára sem
emlékszem már, kedves volt és okos, és
én úgy éreztem, a szemében láttam
(milyen is volt a szeme színe?), hogy ő vonzódik
hozzám, ő lehetett volna talán, aki… – de amikor az
évek múltán hazajöttem, a neve sem jutott
eszembe, még az se, hogy hol lakott. Élt-e még
akkor, él-e még talán ma is? Ezt se tudom. Hiszen
akkoriban én csak a világot akartam megváltani. –
Hulljon a férgese, – és: – ahol fát vágnak,
ott röpköd a forgács – mondta valaki, akinek a
fejszéje nyomán bizony ártatlanok… És
én mégis csodálkoztam (Féltem-e? A fene
tudja, hiszen azt nem akartam bevallani önmagamnak se), hogyan
tarthatják kémgyanúsnak azt, aki, bár
„imperialista” ám annak idején mégiscsak a
nácik-fasiszták ellen harcoló hadsereg
katonája volt. És röpködtek
körülöttem a forgácsok, sorra tűntek el
barátok, ismerősök; engem, a szerencse fiát, akkor
csak „felelős”-nek mondott szerkesztőségi
állásomból rúgtak ki. (De ronda szó!)
Talán mégsem így, nem ilyen
vadul, nem ilyen gyilkosan kellene vágni azt a fát, nem
így kellene megváltani ezt a világot, ezt a
hazát, mondták már sokan, és mondtuk mi is,
így, többes számban, hiszen addigra már
házasságban, (békés, szerető, mindig
megértő, csaknem ötven esztendeig tartó
házasságban) éltem, és amikor a vihar, az
újabb csalódások után, na meg édes,
bűvös szirénhangokat követve százezrek
vágtak neki a nagyvilágnak, én már tudtam:
odaát ugyan ki az a szerelmes ifjú, aki szíve
választottjának azt mondhatja: Reszket a bokor, mert
madárka szállott rá…, és ki érti
meg, hogy: Itt valahol, ott valahol / Esett, szép szomorú
fejekkel / Négy-öt magyar összehajol…; és ki
tudhatja ott, hogy milyen volt az Erzsébet körúton
az a Royal Orfeum, ahol valamikor, abban a csak csupa banán
ruhájában, Joséphine Baker táncolt
és énekelt…
Alig kétszáz méternyire lakom,
immár több mint hatvan esztendeje, attól a
Rákóczi úti háztól, ahol
megszülettem. Amikor 1948 tavaszán kiutalták
nekünk a lakásunkat, a keskeny kis utcánknak
két nevezetessége volt: az egyik nagy sörgyár
lerakata, istállója és sörözője,
valamint egy akkor még üzemelő bordélyház.
Azóta hogy eltűntek az úttestre sűrűn potyogtató
muraközi igáslovak, eltűntek fejünk fölül a
verebek is. A másik intézmény
munkatársainak utódjai is más
konstellációban végzik munkájukat.
Mi mindent látott, hallott, élt
át az ember hat évtized alatt ebben a
négyemeletes, megkopott bér-, ma pedig
társasházban! Olykor még fülembe cseng az a
hajnali sikoltás, amelyet akkor hallottam meg, amikor az egyik
földszinti lakásból H.-ékat
elhurcolták. Nem is ismertem őket, azt se tudhattam – ma se
tudom –, hogy miért vitték el őket, éppen őket.
Néhány nappal később olvastam az
újságban először a szót:
kitelepítés. Új lakók költöztek a
helyükbe: csendes, szerény emberek. Sose tudtam,
besúgók jutalma volt a
beköltöztetésük, vagy csak mit sem sejtő,
derék, szorgalmas dolgozók lakáshoz
juttatása? Ma sem tudom.
P.-ék kétéves kislánya,
Ildikó, felkapaszkodott egyszer a második emeleti
folyosó korlátjára, átbukfencezett rajta
és lezuhant. Az udvaron játszó ötéves
kisfiú kitárta mindkét karját, és
elkapta. Lehuppantak a kőpadlóra – semmi bajuk nem esett.
Hallottuk, hogy X.-nek a felesége megszökött egy
amerikai tiszttel. 1956 októberében, amikor napokig
dörögtek körülöttünk a fegyverek, a
tankok ágyúi, és a közeli
áruház épülete lángokban állt,
a pincében társadalmi béke alakult ki, sakk-
és kártyapartik álltak össze, szerelmek
születtek, családok megosztották egymással a
szűkös élelmiszer-tartalékokat. Aztán persze,
sok minden feledésbe merült. T.-ről kiderült, hogy
még a lépcsőház villanyégőit is ellopja;
H.-ék eltűntek, valaki a rádióban hallotta
Bécsből az üzenetüket; D.-ből egy nagy vállalat
igazgatója lett, hamarosan valahová Budára
költözött; Z. meg akarta fojtani a
feleségét, aki megcsalta, az asszonyt a mentők, a
férjét a rendőrök vitték el. A harmadik
emeleti G.-ék vettek először televíziót,
esténként tíz-tizenöten is néztük
náluk a műsort. K., egy külkereskedelmi vállalat
munkatársa, valahonnan nyugatról, egy
háború előtti olasz kiskocsit, egy ütött-kopott
Topolinót hozott haza – nemcsak a házban, de az
egész utcában az első autót. Minden szabad
idejében azt mosta, szerelgette, babusgatta.
Esténként a pótkerekét felvitte a negyedik
emeleti lakásába. Manci néni, a
házfelügyelő, továbbra is szorgosan – ahogy maga is
mondta – leskelődött a lépcsőházban és a
folyosókon, olykor még az utcáról is
felnézett messzelátójával az emeleti
ablakokba. Segédházfelügyelőnek nevezett
rabszolgája, a Manci néni bűzös
kamrájában lakó, éjszakánként
kaput nyitó, koszos rongyokba burkolódzó,
még a ház egyik lakója nagy
kutyájának is kezitcsókolomot köszönő,
sokszor pálinkaillatot árasztó
öregasszonyról, Stefi néniről egyszer kiderült,
hogy németül és franciául is beszél,
valamikor operába is járt, Mozart volt a kedvence.
Nekünk is volt már autónk
később: hamar felforró hűtővízű, gyakran
elakadó Moszkvicsunk, de azért bejártuk vele
Magyarországot és – amikor
háromévenként turista útlevelet kaptunk –
fél Európát.
Változott a világ, egy sikeres
vállalkozó elegánsan berendezett
garzonlakást vett a húszéves fiának, akit
egyik reggel holtan vittek ki a házból:
kábítószer-túladagolás. Egy
éjszaka hatalmas robbanás, még a mi házunk
és a szomszédos épületek ablakai is
betörtek, a sarkon, az egykori söröző helyén, az
éjszakai mulatóban robbant a pokolgép – semmi
különös, csak a konkurens banda
leszámolása. Az utcákban a Ladák,
Škodák, Trabantok helyén Volvók, Volkswagenek,
Audik, Fordok állnak – még egy-két Mercedes is –,
a mi Suzukinknak alig találunk köztük
parkolóhelyet. A szomszéd utcában – szépen
fásított, félig-meddig
sétálóutca-félében – a padokon
alszanak a hajléktalanok.
Már tudok – még tudok – olvasni.
Lapozom az újságokat. Magunkfajta és magukfajta –
olvasom. Meg: idegenszívű. De van, ahol nyíltan
kiírják: cigány, zsidó.
Kézigránátok, Molotov-koktélok robbannak
békés családi házakban. Ablakokon lőnek be.
Nem akarok hinni a szememnek, de nem, ezt nem 1939-ben, hanem most,
2008 végén olvasom: „A felvett hitel hová
vándorol? […] Bankármarkokba,
sztárgázsikba, a politikai maffiákhoz, az
országhódító
gazdasági-politikai-kulturális elit kezeibe.
Zömében zsidó kezekbe…” Nézek egy
képet is az újságban: a nemzeti ünnepen egy
tankot elkötő, és azzal a rendőrkordon ellen induló,
nagypapa korú férfi a bírósági
tárgyalásán bakancsosan, a nyilasok
öltözékét idéző Magyar Gárda
megfélemlítő egyenruhájában,
Árpádsávos kendővel a nyakában
feszít. Az egykor liberális, majd nemzeti-jobboldali volt
miniszterelnök azt mondja: ha ismét hatalomra kerül, a
magyar lesz újra Európa – vagy talán a
világ – legműveltebb, legsikeresebb nemzete. (Néztem az
újságot, hátha úgy folytatja: magyar ember
a jég hátán, az orosz hómezőkön sem
fázik.) Arról is értesültem, hogy a Nemzeti
Színházban este az Oresztész-t, az Operában
a Diótörő-t, a Vígszínházban a
Száz év magány-t nézhetném meg.
És olvastam az egyik lapban hajléktalan költők
verseit, egyikük, Pethő Gábor, azt írja:
Félszárnyú galamb ma a társam, /
Kutyaeledelt vacsoráztam. / Nem mese ez, inkább horror, /
Kifosztanak, ha elalszol.
Az viszont megnyugtatott, hogy: „Belváros
szívében, nagy tetőteraszos, télikertes,
kétszobás, teljesen felújított
összkomfortos lakás reális áron
eladó.” Az meg különösképpen, hogy 50-60
éves komolyzene-kedvelő úr ismeretségét
keresi 55 éves hölgy. „Járjunk együtt
koncertre” jeligével.
SÓ
BALÁZS
Nem túl
Nem látok túl a hegyen, amit magam
elé képzelek, ha nem akarok észrevenni
valamit. Viszont ismerem a fáit, min-
den évszakát, és az avart, amiben soha
nem hempereghetek.
Víz fölött
Az utóbbi egy hónapot kisebb megszakí-
tásokkal a Balaton északi partján
töltöttem,
a hegyen, a kertben, ami régebben egy erdő
részlete volt. A fák itt maradtak, és most
lombjuktól csak két kis darab kékség
látható.
Az ég kékjét valahol átveszi a
vízé. A tóhoz
eddig csak néhány esti sétát tettünk,
akkor
is vigyáztam szárazságomra. Tudom, lenn,
a vízen sirályok is vannak, onnan emelked-
nek magasba, és tollukon fénylik, hogy
rájuk gondolok.
Hány nap múlva
Kellene rajzolni egy tájat fák nélkül,
aztán naponta belerajzolni egyet,
és megnézni, hány nap múlva válik
tökéletessé.
Megérkezett
Éjszaka jött meg a hideg,
kabátot kellett felvenni,
szelet is hozott magával,
pár házzal tovább fújta a leveleket,
másnap már új hangon válaszolt a talaj,
miután testébe mélyítettem szokásos
reggeli kérdéseimet.
TABÁK MIKLÓS PÉTER
Mígnem
Évről évre táplálom,
csak dagad és hízik
a sárban dagonyázó remény,
mígnem túlvilági tort ülünk,
levágjuk az első hajnalon,
hisz onnan nincs tovább,
hadd visítson szegény.
Beírlak
Beírlak magamba soraimmal
ebben a béna országban,
hol élünk, erdőszélen
bújva a többiek elől,
homlokodon számmal, csókkal
halvány sárga csillagokkal
itt, ahol a jövő helyett
múltunk marasztal
és a megnyugvás,
hogy ölelésünk se szebb,
se forróbb nem lehetne
a paradicsomban
.
Repülőgép
(Részlet)
KELE FODOR ÁKOS
Karácsonyi kocsonya
Nem csilingelt angyal az ablakban,
csak az egér rágta be magát a lisztbe.
Ilyen volt ez a karácsony is:
valami súlyos,
dús fehér
por-
hó
és benne valami nyálas,
lucskos latyak
a szemet eltömítő,
átfogó fehérlésben;
mert mi meg, mint az egér,
kiesszük a részünk
minden eendőből.
A csócsált zacskólyukon átkanalazzuk
az egeres részt és erősen nem
gondolunk az így a kisült bejglire;
nincs egérszaga, de a tésztában
ott kucorog valami becsavart, kesernyés fekete.
Nyomot hagyott mégis
(nem úgy, mint bennünk a karácsony),
vagy mi hagytunk nyomot
az egér nyomában,
amely láthatatlan
– nem mutatja magát a félősködő –
de a lyukas liszttől
jelenlevőbb már nem is lehetne.
És nem úgy, mint mikor
a töltöttkáposzta lázát
mértem és pukk a
higany mind a fazék aljára gurult.
Mert az persze kiöntve: a lázas
készülődésünk
nem mérné, csak
egyszerre fosnánk
a szeretetterrortól: a lázas
készülődéstől.
Remegünk, hogy hitelesen
örüljünk az ajándéknak
és véletlenül se leplezzük
(le egymást).
Volt tehát bejgli, mákos, diós,
gyönyörű gyümölcskenyér,
de csak a körmös kocsonya nem tűnt undorítónak.
Családcserje
Azért lettem árva,
mert ordítva jöttem a világra.
Nem tudtam kussba lenni;
se nevevesztett, szeretetreméltó senki.
A hangom némította eleim,
– kiszorítva az általános csendbe –
életet adtak, hát maradéktalanul
elfogadtam. Maradt az izzó-izzasztó
bizonyosság, minden semmivé,
senkivé tevő kétségen át: hogy
szólhatok,
az életen vett élet - árva, tehát vagyok.
Az abszurditást elfogadom,
ha újrakezdeném sem másítanék:
elfoglalnám megint a testükkel
belakott helyet, teljesen, az életet
újra elvenném: tőlük az enyémet
s vele az övékét. Hiába gyűlölöm,
hogy jobban szeretem magam.
Így az élettörekvések, mint a
pihenőágak, szépen vissza-
törtek. „Árva vagyok, mint a gólya,
árva vagyok, mint a gólya,
mint kinek nincs […]” Zúg a családfa
tarlott koronája: már csak csökött
cserje; nem fogad, lebegek
szélfodorként kelepelve.
Letális dózis
Csak lényeges dolgokról beszéltünk.
Lényeges volt, mert szép és pontos.
Később e beszélgetés-sokaság
lényegtelenné vált, mert
a másikat kimondva,
az ítéletalkotással sértettük
birtokát.
Nincs átjárás,
csak tisztátalan, egymás tisztására.
Hogy ne lépjünk egymásba:
nem üres törvény,
de elemi emberi igény.
Őszinteségből van letális dózis.
És van hazug tapintat.
És csak másik nélkül való
félés a közösmi.
A kölcsönös áthatások
igaztalanságai.
Ahogy megmondom mi vagy, milyen vagy.
Ez a kerekded sarkos mondat.
Ahogy megmondod, hogy mit és kivel –
nem tudsz titkot képezni,
nem tudod,
hogy van ami a titok által az, ami,
mert benne fogan, zárványosan.
Meg tudsz ríkatni,
s – igazmondással –
meg is szüntetni.
BENE
ZOLTÁN
Azonnali hatállyal
A poharat a gép torkába
csúsztatod, megnyomod a gombot. A szóda harákolva
érkezik, mohón kortyolod. Elmosod, eltörlöd a
poharat, visszahelyezed a polcra. Kilépsz az
irodádból, a WC-be nyitsz, vizelsz, kezet mosol,
visszatérsz az irodába. Nem húzhatod
tovább. Péter nap van. Ez immáron harmadik
esztendeje ró terhet vállaidra. Ilyenkor a cég
középvezetői jókívánságaikat
tolmácsolják az ügyvezetőnek. A hűbéresek
hűbéruruk elébe járulnak
ajándékaikkal, hogy kitartó hűségükről
és feltétlen odaadásukról
biztosítsák az aranyszívű, erőskezű és
igazságos uraságot. Sorjában érkeznek, a
titkárnő párosával ereszti be őket. Ott hajlongsz
a hűbéresek hordájában, az idén a harmadik
alkalommal már, izzadt tenyeredben gondosan csomagolt
ajándékot szorongatsz. Ozoraival együtt
érkezel. Egy keveset várnotok kell, ám
miután távozik Kurdics és Róth, hajlott
háttal beléphettek a széles, tágas
irodába. Nyújtjátok a fölétek
kiterjesztett jóságos kéz felé
ajándékaitokat. Arcotokról bárki
leolvashatja, hogy ez a kéz életet és
halált oszt, kenyeret és koncot vet. Te az idén
egy India történelmét taglaló kötettel –
a hűbérúr rajong Indiáért –, valamint egy
üveg eredeti skót whiskyvel – mert a hűbérúr
még Indiánál is nagyobb becsben tartja a szellem
másfajta táplálékait, úgymint:
sör, bor, tömény szeszek – örvendezteted meg
gazdádat. (Gyomrod forog, napokig kerülöd a
tükröt.) A nagyúr leereszkedik hozzátok,
és kedélyesen elbeszélget veletek
Indiáról és a piaci helyzetről,
süteménnyel és narancslével
kínál, mert ő egy jóságos, joviális
férfiú, a nagyvállalat atyja, a (super)primus
inter pares. Ti ketten igyekvő vazallusai vagytok. Végül
elbocsát színe elől benneteket. Visszaoldalogtok dolgozni.
Ülsz, bámulod az irodának a
bejárati ajtótól balra eső sarkát. Tegnap
Balázst köszöntötted, régi
barátodat, aki egy éve a beosztottad.
Születésnapja volt. Utána együtt
autóztatok be a belvárosba, hogy megigyatok egy
sört, esetleg kettőt.
Balázs megpillantott egy kerekded urat az
út szélén, átkelni
készülődött éppen. A látvány a
következő kérdésre indította: ez ugye,
már nyugdíjba vonult? Bölcs
kérdésére te imígyen feleltél: igen,
igen, úgyhogy már nem kell négyrét
görnyedjünk előtte, mint tettük korábban.
Balázs tudomásul vette a választ,
rátaposott a gázpedálra. Nem beszéltetek az
ilyesmiről. Mindennapi gerincbántalmaitok miatt magatokban
kínlódtatok, segítséget, tanút
szégyelltetek hívni.
Megszólal az asztali telefon. A legfőbb
titkárnő hangját hallod a vonalban, aki az imént
eresztett ki az ügyvezető szentélyéből. Úgy
egy tucat gyors mondatot közöl, benned szakad a
lélegzet. Kattan a vonal, de még sokáig tartod a
füledhez a telefonkagylót. Az azonnali hatállyal
kíméletlensége kaparja a torkod.
Ülsz, bámulod az irodának a
bejárati ajtótól jobbra eső sarkát.
Halogatod. Aki időt nyer, életet.
Felemeled a telefonkagylót,
tárcsázol, behívod Balázst. Elmondod a
föntről érkezett utasítást: azonnali
hatállyal. A tegnap este miatt. Balázs a szemedbe
néz, te elfordítod a tekinteted. Mondtad, hogy
jöjjön veled, ne maradjon ott abban az állapotban,
makogod. Valaki nyilván látta.
Állítólag a sarokba hányt. Ez tűrhetetlen,
ez dehonesztáló, ez antireklám. Nem is
beszélve arról, hogy erkölcstelen. Ami nem
feddhetetlen, az merő erkölcsi fertő, szerintük.
Az ötödik sör után
szólalt meg a maroktelefonod, a nejed keresett, nem
mertél tovább időzni. Balázst is vitted volna
magaddal, de már részeg volt, összehaverkodott
néhány fiatallal, maradni akart. Otthagytad.
Megígérte, hogy nem fog vezetni, és ez elég
volt arra, hogy megnyugtasson. Pedig beráncigálhattad
volna a taxiba – csak egy kis határozottság,
parányi erőszakosság, semmi több. De már
siettél, nehogy otthon veszekedés fogadjon.
Miután elmentél, Balázs
belehasított. Sör, bor, pálinka,
hányás a kocsma sarkába. Valaki látta. A
legfőbb titkárnő szerint. Azonnali hatállyal, a
hűbérúr szerint. A kurva istenit, szerinted…
Balázs nem haragszik, magát okolja. Te
haragszol, magadat okolod. És Balázst. És a
hűbérurat. És azt, aki jelentett. Az egész rohadt
világot. Balázs csitít, pakol, megy a
személyügyre, papírozni.
Ülsz, bámulod az irodának a
bejárati ajtótól jobbra és balra eső
sarkait. Újra csörög az asztali telefonod. A legfőbb
titkárnő közöl néhány mondatot, te
tudomásul veszed. Tehát valóban a szeretője,
gondolod, Izácska valóban hűbérúri
ágyas. Ezt a jövő hónaptól a fizetése
is tükrözi. Példásan, erkölcsösen,
szerintük. A kurva anyjukat, szerinted…
Ülsz, bámulod az irodának a
bejárati ajtótól jobbra és balra eső
sarkait. Lassan mozdulsz, le kell küzdeni az
ellenállást, a rosszullétet. Még
émelyegsz kicsit, mikor dolgozni kezdesz.
Groteszk portré (1966)
LÁSZLÓ-KOVÁCS
GYULA
bartók szíve
most csupán a csendesen hulló,
langyos esőre van kedvem gondolni,
ami lehűti a holtak meztelen csontjainak lázát,
segít nekik mélyen belesüppedni üregeikbe,
elegyengeti rajtuk a földet,
hogy mire az új tavasz napja felsüt,
tiszta, puha-zöld gyeptakaró fedhesse el őket:
odakünn sötétség uralja a várost,
az 57. utcát,
egy lélek sem mozdul:
tán aki hazáját szereti, áll meg egy
pillanatra
ismerősnek látszó kapualjakban,
borostyán tűzfalak előtt,
mikor elakad a lélegzet,
és befele nyeli könnyeit,
mikor a gazdátlan, bitang ég éppen
rászakadni készül:
vajon hányszor kell még költöznün k,
és hányszor kell még szűkre szabott
életünket azzal tölteni,
hogy a tárgyak végre a helyükre kerüljenek,
a zongora és az óra méltó
részévé váljon a lakásnak,
és a zsineggel átkötözött iratok, jegyzetek
ne a ládákban porosodjanak:
ha így folytatódik „belakom” egész new yorkot:
ebben az irdatlan és emberi léptékkel semmi esetre
sem
mérhető kővárosban pucérnak, elesettnek és
tévelygőnek
érzem magam: sokszor úgy vélem, élve
temetődöm el,
mint a román gyűjteményem a columbia egyetem
könyvtárában:
bár, lenne még erőm:
hasznos és szép feladat a milman parry-féle anyag
rendszerezése,
ezeknek a heroikus daloknak stílusa és zenei
kezelésmódja
talán annyira áll közel a homérosi
versekéhez,
amennyire ma talált népzenestílus csak
állhat,
ám különös módon a lírai dalok
érdekelnek,
ennyivel egységesebb lenne a munkám,
és ditta is állandóan bíztat,
aztán ő szorul bíztatásra, mert hirtelen leül
az ablak elé,
kezében üres kávéscsészével,
és az egyébként mosolygós szeme
megmerevedik,
néz bele a nagy, kerek világba,
átnéz a kerten,
a szemközt cseperedő két szemerkefenyőn,
mintha ott sem lenne:
arca mozdulatlan, csipkerózsika arc,
vagy akár mama arca néhány nappal karácsony
előtt:
szinte eggyé válik a bús alkonyattal,
majd feláll és csacsog,
és kacag önfeledten, valamit megigazít a gramofonon:
tölcsére, mint orchidea-virág beszippantja a
fényt
és örökre elnyeli:
jól tudom: dittánál mindez álca
csupán,
ilyenkor péterre gondol, aki idejét kényszerű
és szükséges
várakozással tölti lisboában: a nappalok
és éjszakák egyformán
hosszúak, azt mondják, mikor portugália
született,
sírt a föld és megtelt az óceán
könnyekkel:
ha legalább péter fiunk eljutna a coimbrai mezőkre,
hol madarak éneke töri meg a csendet,
mely alkonyatkor a legszebb,
látná és tapasztalná: mindez nem
túlzás,
számomra fél-afrika,
maga a szépség:
bon noite, így köszöntek a szembe jövő parasztok,
s bon noite, így köszöntem vissza:
a feketeség mindent ellep,
csak a percmutató neszezése,
tik-tak,
tik-tak,
és szívem haszontalan üteme jelzi,
ismét eltelt egy nap:
ismét rám nyomta bélyegét a
múlandóság pecsétje:
a hold is elbújt az éj komor szemüregébe,
de az is lehet, a szent patrick-székesegyház
mögé:
elbújt, mint aki fél a rohamosan terjedő
árnyaktól,
mikor rátelepszik a föld mellkasára,
mint valami alattomos fájdalom:
esetleg valamiféle csodában bízik,
a természet örök rendjének
csodájában,
mert új tavasz érkezik,
langyos, szitáló esőkkel és könnyű szelekkel,
ekkorra a szirénák teljesen elnémulnak,
s ezt a kis házat, ami lakhelyünk immár,
lebegő kottapapírosok emelik föl a magasba
BARANYI FERENC
Lehet, őrültség volt
(Simon Lajos halálára)
„Még annak is, aki a fennálló politikai
rendszerrel nem ért egyet, világosan látnia kell,
hogy a Szovjetunió politikai súlya, katonai ereje
és egy bizonyos államrendszer mellett való
elkötelezettsége olyan egyértelmű,
Magyarország helyzetét és
politikáját meghatározó tény, hogy
nemzeti öngyilkosságra szólít fel az, aki
ennek a semmibevevésére akar rábírni
bárkit is.”
(Bibó István)
Ötvenhat októberében
te Győrben lengetted a címere fosztott zászlót,
én meg Monoron, tőled mintegy másfélszáz
kilométernyire, de összelobogó hittel.
Akkor még nem is tudtunk egymásról.
Aztán, amikor felhangzott a vizslatankok
fenyegető morgása a szántóföldeken
s a mezők békessége
ebektől űzött apróvadak ijedelmével
iramodott a végtelenség
kilátástalanságába:
azonos irányba futottunk mind a ketten
– te nyugatról, én pedig délkeletről –,
hogy meglapulhassunk „a kétmilliós
város morajló rengetegében”.
Nem bújtunk ki a vacogó haza bőréből –
a szívéhez szaladtunk, szívmeleget remélve.
Lehet, őrültség volt itthon maradni
egy fűtetlen, kilyukadt falú ország
kicsit-nagyot didergető fagyában
s az „eltiport szabadság” tehetetlen
siratása helyett éledve élni
a munka szabadságával, s bár hajladozva,
de zokszó nélkül gyűjteni a rőzsét.
Mert lehajolni más, mint meghajolni.
Ha rőzsét gyűjtesz, krumpliföldet kapálsz, vagy
porig alázott páriáig hajolsz le –
szent a te görnyedésed.
Lehajlás és meghajlás közt a távot
nemcsak igekötők különbözősége méri,
hanem valamiféle atavisztikus,
de évezredek óta leállíthatatlan
jelzés a gerincben.
Barátom, ha felhők fölé jutottál:
ültessen baljára az Isten.
Zengéssé
változott
Albert Vali két szerelem
között Szomolyán lett enyém.
Egy éjszakát töltött velem –
és reggel útrakeltem én.
Hatvankilencben, március
közepén volt ez az eset,
de néha most is visszahúz
a lányhoz az emlékezet.
Mert ott nem volt fölösleges
beszéd, hangos fogadkozás,
egy szó se volt, csak annyi nesz,
amennyitől még szebb a nász.
Ám bőre ujjongott, mosolyt
hozsannáztak a fogai,
a szempillája is dalolt –
zengéssé változott Vali.
Bőröm, szempillám és fogam
visszhangozta a muzsikát,
ifjuságunkat boldogan
adtuk egymásnak át meg át.
Nem akart tőlem semmit – így
lehetett volna mindenem.
Miért engedtem el Valit?
Meg nem tudom ezt már sosem.
BOTÁR
ATTILA
Tóparti pantun*
A felhők nyírfakérge ring
Feszülsz akár télvégi ág
A tó kidobja kincseink
Tavalyi nyűtt fakó gunyát
Feszülsz akár télvégi ág
Te lány Te lány szemed riog
Tavalyi nyűtt fakó gunyát
Hó és föld összefogdosott
Te lány Te lány szemed riog
Hajad pipiske-konty merész
Hó és föld összefogdosott
Napóra-perc a fénybe vész
Hajad pipiske-konty merész
Észak szele nem bontja ki
Napóra-perc a fénybe vész
Regék mélyére hallani
Észak szele nem bontja ki
Arany hajadban a zsineg
Regék mélyére hallani
Homályukat ki fejti meg
Arany hajadban a zsineg
A víz hártyáin olvasol
Homályukat ki fejti meg
Ha süllyed utca- s nyírfasor
A víz hártyáin olvasol
Fövenyen a nyelv szétpereg
Ha süllyed utca- s nyírfasor
Avarral ég a szószedet
Fövenyen a nyelv szétpereg
Elvillan és vissza sem int
Avarral ég a szószedet
Itt vagy Te lány itt vagy megint
Elvillan és vissza sem int
Cidrizik úgy olvas tovább
Itt vagy Te lány itt vagy megint
Feszülsz akár télvégi ág
Evezősök (1918)
KONCZ
KÁROLY
Nővérem, Klára
Alig ismertem őt, majd húsz évvel volt
idősebb, én voltam a legkisebb gyerek, az elkésett
maradék, akire már nem is igen számítottak,
a család benjáminja.
Meghalt.
Ezért keltem útra február
végén, visszamentem a szülőhazámba, amit
szintén alig ismerek.
Tizenhét órás vonatozás
Budapestig, egy rövid éjszakai pihenő az idősebbik
bátyám özvegyénél (aki évek
óta rokkantnyugdíjas, tolószékhez
kötött, nem is értesítették a
halálesetről), aztán újra a vonaton
zötykölődés hét egész órán
át, összesen tehát huszonnégy
órás utazás a határközeli
iparvárosig, ahol a nővérem földi
maradványait elhelyezik a temető falába: egy
bronzszínű, vékony falú fémurna és a
betonfalban kiképzett négyszögletes vájat,
fedőlappal.
Huszonnégy órás
vonatozás az átszállásokkal, a
megállókkal és várakozásokkal a
hideg, kihalt vagy éppen túlzsúfolt
pályaudvarokon és állomásokon,
körülvéve olyan útitársakkal, akik
még nem veszítették el a nővérüket,
vagy ha igen, olyan régen, hogy már nem is gondolnak
rá. Én gondoltam rá, de nem akartam elhinni.
Régebben már többször is
megtettem ezt az utat, amikor a nővérem még élt,
utam végén ott várt engem ennek a lepusztult
iparvárosnak a még lepukkantabb
külvárosában, ahol felnőttkorát
töltötte, amit oly kevéssé szeretett, és
ahol soha nem vitt el engem, a kisöccsét (bár
többször is megígérte) a nyaranta rendszeresen,
nagy csinnadrattával megérkező vándorcirkuszba.
A temetésen végig ónos eső
esett, ennek ellenére meglehetősen sokan voltak: a
gyászolók, bámészkodók,
koszorúk, énekek, feketébe öltözött
vegyeskar. Polgári temetés volt, pap nélkül.
Egy szál fehér szegfűt tettem az urna
mellé, nem tudtam elhinni, hogy abban van a nővérem, ő,
akit olyan hatalmasnak láttam, amikor még a kisöccse
voltam, s ő már felnőtt volt, akárcsak apám
és anyám. Az az ezüstszín urna, a
füstszürke kendővel letakarva, nem lehetett a nővérem.
A szónok nagyon szép beszédet
mondott (utólag többen, egymástól
függetlenül is ezt állították), de mint
a szónokok általában, kicsit
túlzásba vitte a dolgát. Hiába, a
temetés lehetetlen műfaj. Az egészben van valami
alapvetően idétlen és megoldatlan. Az emberek alkalom
szülte arcberendezése, a művi visszafogottság.
Én nem tudom, hogyan lehet ezt jól csinálni.
Amikor az urnát elhelyezték a
betonfalban, sírva fakadtam. A kórus gyakorlottan
abszolválta Mozart Requiemjéből a Lacrimosa
tételt, aztán a hangszórókból
felhangzott a Himnusz, amelyben Istent arra kérik, hogy
áldja meg ezt az országot és a népet, amely
a múltban annyit szenvedett, hogy már a
jövőjét is megbűnhődte.
Utóbb megtudtam, hogy a nővérem
rendes, koporsós temetést szeretett volna, nem egy
betonfalban, hanem a szülőfalujában kívánt
magának nyugvóhelyet. De meggyőzték – a
nyirokrákban szenvedő, napról napra gyengébb,
morfiuminjekciókkal elkábított haldoklót,
aki nem is tudta, hogy rákos, hogy jobb lesz neki itt, ebben a
temetőben, ebben a szörnyű, idejét múlt, lepukkant
iparvárosban, amelyet sohasem szeretett, és ahol soha el
nem vitt engem, a kisöcscsét a cirkuszba.
Később sok embert kellett
üdvözölnöm, csupa idegent – fogadni
részvétnyilvánításukat: a
férfiak kezet nyújtottak, a nők megcsókoltak –,
akik azonban ismertek engem.
A temetés véget ért. Teljesen
átfagyva, végre hazamehettünk, pontosabban
mehettünk a bátyámékhoz. Ott tartottuk a
halotti tort. Ettem és ittam is, mint mindenki. Fáradt
voltam az utazástól, a szertartástól,
mindentől.
Bementem nővérem kis szobájába.
Utolsó idejét már itt, a
bátyáméknál töltötte,
gyermektelen volt, a férje sok éve meghalt, nem boldogult
volna már egyedül, magányosan egy üres
házban nem tudta ellátni magát.
Bementem a szobába, ahova félre
szokott vonulni: olvasni, zenét hallgatni, imádkozni, de
a nővérem most nem volt ott. Kinéztem az ablakon. Nem
láttam a kertben sem. Arra gondoltam, talán elment
bevásárolni a sok vendég miatt. Gyakran és
szívesen járt el bevásárolni, amíg
bírta a lába a lépcsőzést.
Vártam őt, szerettem volna
viszontlátni, mert nekem hamarosan készülődnöm
kellett, kibuszozni a vasútállomásra, indulni
haza. Sok bort megittam, s a nővérem még mindig nem volt
sehol.
– De hát, hova ment Klára? –
kérdeztem végül türelmetlenül, és a
vendégek rám meredtek.
A bátyám betuszkolt a lakás egy
dohos szagú, elfüggönyözött ablakú
szobájába, és ott lefektetett. Másnap
hazaindultam. Huszonnégy órás vonatút:
hét óra zötykölődés a fővárosig,
szusszanásnyi pihenő, azután megint csak tizenkét
óra vonatozás.
Útközben terveket kovácsoltam.
Néhány hónap múlva majd
visszajövök, felfeszítem a
zárókövet, kiemelem az urnát, elviszem
és eltemetem nővérem szülőfalujában, ősei
mellé, abba a vágyott, vigasztalan, sárga agyagos
földbe.
Csakhogy azt a vidéket én nem nagyon
ismerem, réges-régen, gyerekkoromban jártam ott.
De akkor hova temessem el a nővérem urnáját?
Jaj, csak legalább egyszer, csak
egyetlenegyszer vitt volna el engem, a kisöccsét abba a
megígért csodacirkuszba!
Vándorcirkusz
SZARKA
ISTVÁN
Süketcsönd
Csöndemben csak magamnak
mondom meg vagy te rontva
mint a többi ki véli
s hiszi beleszületve
amit akar a rontás
hisz’ kihalnak a vének
s hatalmas tőke munkál
a Nagy Megvezetésben
Csöndünkben csak tenéked
mutatom ez a sátán
ősi szívtelenítőnk
halhatatlan butítónk
tőle mancsosodunk már
visszafelé a Völgyben
hol mint valaha Györgyöt
faljuk magunkat egymást
Zajszennyszökőár bömböl
soha ilyen süketcsönd
hangtalan kiabálom
dugaszolt fületekbe
hogy találjuk meg egymást
árvult szegény magunkat
hangtalan így acsargok
s hát magamat se hallom
Pestises
... és tárva-nyitva
minden hírCSATORNA
és dől a patkány,
a patkányból a bolha,
a bolhából a pestis.
Sokat gondoltam volna
Az Emberről megint?
Nem hiszem, nem hihetem.
Attól vagyok Én,
ami fölgyűlt idebenn
a pestis ellen.
A többi az idegen.
Emberhónap
Ragyognak még hűséges zöldek
az áradó rőtben-aranyban,
pompás barnák hatalmasodnak,
amíg a nap járja Novembert.
Kis fasizmus oson gyilokkal
a megrontott embervilágban,
pártok verik nyálhab rikácsuk,
pénzpiacon bűnrossz bohózat.
Ajándéknyárral emberhónap
jár-kél köztünk, kísér
hazáig,
arcunk felé, a mi utunkon,
mi ügyünk mellé odaállva,
várja-várja, mi hova állunk,
csak vár, csak vár a torz reményben.
Szépen kéne
Ez lassú-lassú, lassú-lassú –
pedig sietnie kéne, hiszen
nyargal a föld is, vágtat tova az ég,
új seregek seregelnek el
a világ felől a világ felé,
itt meg csak ritkul a tér a déli
enyheségben, a pad körül, ahol
az elalvások, a temetések,
a feledések, az emlékezések
rengetegében – így, így, így –
elenyészek.
Sietni pedig (hová is?) szépen kéne,
bölcs kis derűvel, megszelídített kínban,
javíthatatlan visszaesőként,
mint ez az októberi nyár.
GYIMESI LÁSZLÓ
Utaztam vagy utaztam volna
Voltam én is a temetőben tegnap délután
Néztem az őszbe borult fákat a szertartás előtt
És mosolyogtam
Micsoda elmúlás mondta barátom s nem mutatta
Neheztel a mosolyért és a szürke kabátot is
Keveselli rajtam
Pedig én már az elhunyttal utaztam új csillagokba
Azon a kék folyosón amiről annyit beszélnek
Az istenlátók helyettesei
Utaztam vagy utaztam volna végülis mindegy
Rajta pálmafás bermudanadrág volt tigrises
trikó
Az angyalokon szoknya háncsból
A tiszteletes alig szólt a kirendelt védő dadogott
Görcsös gordonkán Vivaldi-futam fázott
Út a pokolba zengte Chris Rea
Én nem mondtam semmit döngölt a berhelt áhitat
De együtt szálltunk fel a vaksi villamosra
Igyunk két sört a Délinél
A pultoslány nézett ijedten kihez mit beszélek
Kié a másik pohár ki hagyja veszni a
habkoronát
Néztem meredten magam is
Bolondos
Tudhatnék szép verset írni,
Istókuccse, hogy tudok!
Kántálhatnák kövidinkák,
Mormolhatnák mormonok.
Értik-e, vagy csak a dallam
Üt fejükbe vas-szeget –
Kit érdekel, a parti nádas
Szerelmekkel hiteget.
Ring a csónak, fodrozódik
A tó vize, mint a lét –
Aranyhídra hív az árnyék,
Felesleges a beszéd.
Árnyék-e, vagy emlékmása
A kavargó senkinek?
Ez se fontos. Csönd csobog csak,
Végszavaim menti meg.
Egy nő álma vált pirosra,
Mocorgok a prés alatt.
Halak úsznak méla gyászban,
Lenn halak, fenn madarak.
Repülőgép
(Részlet)
PROHÁSZKA LÁSZLÓ
MÁTÉ
Morgolódnak
Kevés a profit,
sok a szegényember.
Morgolódnak, mozgolódnak
az olajbárók, pénzmágnások.
Üveg palotáik kártyavárak.
A legkisebb fuvallatra,
sóhajtásra összedőlhetnek.
A Mammon templomában
siratóasszonyok
ravatal előtt
térdepelnek.
Miért teszitek,
balga népség!
Júdás pénzért?
Inkább vigan dalolnátok,
és dícsérnétek a Példaadót,
ki egykoron
kizavarta Isten házából
a kufárokat.
Őt sirassátok, őt dicsérjétek,
a tiszta Embert,
hogy kétezer éve mégsem
hiába halt meg.
Sírján ne krizantém,
reményből font koszorú illatozzon.
LENGYEL GÉZA
Genezis
Idézem Lengyel nagyapát.
Fonott fotelban üldögél,
csöndes búcsúra készülő,
őrzik színpompás dáliák,
örökre elment, szótalan.
Apámnak anyja, Bódi klán
szülötte, arcán mély redők,
jelzik, kőkemény. Estelen
Balassit olvas, istenest,
s dalában ízzik rőzseláng.
Anyám vonása mongolid,
konok hűségre hivatott,
Ázsia sztyeppéin tulipán ,
fagytűrő, edzett, ősalany –
titokzatos, szép származás.
Húgom, öcsém és jómagam
belőlük vagyunk, létezünk
mint génszármazék és miként
determinált kód, átvivők.
Ép folytatás? Génerodált?
Népek öröklött láncai:
fonódnak eggyé és szakad
idő- s tér-kuszált kapcsolat;
Sátán vagy Isten tervezi?
Hogy és miként lesz majdanán?
Tájkép
(Részlet)
KÓKAI JÁNOS
Citromkarika
Ez is eltelt
kitöltötte a víz az iszap
a nyárba merült műanyagflakont
kiürült ásványvizes palackot
a reggeli másnaposság kellékét
most majd azt hazudom
nem kell semmi
meg leszek a rám zárt szobában
őrködik felettem az ősz
saját kémlelőnyílásain kukkol
valóság show vagyok neki rendesen
meztelenre vetkőzöm
fürdés előtt után
fregolira akasztom magam
a ruhák közt elfog a biztonság
ők is tapadtak testhez
hajították őket padlóra
töröltek fel velük vért hányást
így saját emlékeimbe kapaszkodom
nehogy túl nagyot essek
kék zöld vagyok
sárga piros
pofán csapott a szeptember
tenyerében
a levelek halotti maszkja
felveszem én is arcomra
fakéreg repedések tenyésznek törzsemen
de nem tartozom semmilyen fajhoz
vagy ha tartozom is
megtartom magamnak
legyek azonosíthatatlan
ha az elmúlás megrohaszt
és elföldelnek
az őzek és a vaddisznók között
de nyelvem alatt megőrzöm
a citromkarika ízét
Ne várj meg
Lépéseid az ágyból nézve nem
tetszenek
szavakból vetek hálót eléd
azt mondom ne várj meg
ugyan nem ismerem
tested minden hajlatát zeg zugát
nem ismerem milyen vagy
ha újságpapírból hajtogatott
csákót teszel a fejedre
és azt sem mikor a fürdőszobában
kibújsz az éjjel átizzadt pizsamádból
mégis azt mondom ne várj meg
persze ülhettünk volna vonaton
kezünkben kicsomagolt morzsálódó
szendvicsekkel
nézhettük volna nevetve
az elsuhanó legelő teheneket
és a nyitott ablakon át érezhettük volna
a beáramló erős szagokat
miközben fintorra torzul az arcod
de azt mondom ne várj meg
most csak egy lepedőt akarok magamra húzni
bedugni a fülem
eltakarni a szemem
egy inggel egy kispárnával egy pohárral vagy
bármivel
csak hogy ne vegyem észre
mikor nem vársz meg
BISTEY
ANDRÁS
Barackvirág
I.
Naplót kellett volna írnom, hogy
részletesen megörökítsem azokat a fantasztikus
és hihetetlen eseményeket, amelyek az utóbbi
néhány hónapban történtek velem. De
sajnos, a naplóírás nem jutott eszembe.
Magánéletünk is olyan, mint a
történelem: legtöbbször csak utólag
vesszük észre, hogy mit éltünk át,
úgy botladozunk a hétköznapinak vélt
sorsfordító események között, mint
Fabrizio del Dongo a waterlooi csatatéren.
Korábban sohasem gondoltam, hogy le kellene
írnom életem eseményeit. Mit is írtam volna
le? Az egymást végtelen sorban követő egyforma
napokat, amelyeket csak egy-egy utazás és a tavaszi, a
nyári meg a karácsonyi szünet hetei
szakítottak meg? Azt hittem, hogy ez így lesz a
nyugdíjig, és nem is akartam, hogy bármi
megváltozzon. Szerettem a szolid biztonságot, a
változatosság nem gyönyörködtetett;
fárasztott, ha valami rövid időre kizökkentett
életem megszokott ritmusából.
Azután hirtelen rám szakadt a
tragédia. Legalábbis akkor úgy éreztem,
hogy tragédia, amit átélek.
Hároméves volt a lányunk, amikor Edit úgy
döntött, hogy mellettem nem tudja megvalósítani
önmagát, megfullad (ezek az ő szavai), és elment egy
tornatanárral Kecskemétre. Magával vitte a
lányunkat is.
A lakást eladtuk, a pénz felét
Edit magával vitte, a másik feléből vettem egy
másfél szobás lakótelepi paneldobozt.
Szép nagy lakásunk volt, a szüleim meg Edit
szülei adtak rá pénzt, amikor
összeházasodtunk.
Megviselt a válás, főleg mert
váratlanul jött. Azt hiszed, minden a legnagyobb rendben
van, és egyszer csak beüt a krach. Sohasem
veszekedtünk, hangos szó nem esett
közöttünk, ki gondolta volna, hogy Edit a
válást fontolgatja? Talán figyelmeztethetett
volna, hogy az utolsó hónapokban már alig
beszéltünk. Nem ugyanabban az iskolában
tanítottunk, nekem húsz perccel korábban és
a másik irányba kellett indulnom. A gyerekért Edit
járt a bölcsödébe, az ő munkahelyéhez
esett közelebb, én csak nagyritkán hoztam el, ha
neki valami késői dolga volt az iskolában. Este
készültünk az óráinkra, utána
néztük a tévét, azt hittem, ez
természetes, és hogy Edit is azt hiszi, de hát
tévedtem.
Valami fesztiválon ismerkedett meg azzal az
emberrel, kulturális vetélkedő meg sportverseny volt,
Editnek a magyar az egyik szakja, néha szavalóversenyekre
ment a tanítványaival. A részleteket nem ismerem,
nem lett volna ízléses dolog firtatni, Edit meg nem
mondta magától, csak annyit sejtetett egyszer valami
félmondattal, hogy nem csalt meg, egészen addig,
amíg el nem döntötték, hogy
összeházasodnak. Ezt, ha igaz, lehet, hogy
vigasztalásnak szánta, szép tőle, de nem nagyon
tudtam, mit kezdjek ezzel a vígasszal. Szóval a
válás megviselt alaposan, de azért
túléltem, egy idő után belezökkent az
életem egy új kerékvágásba, az sem
volt sokkal rosszabb, mint a régi.
Lassanként rendbe jöttem
érzelmileg, még egy-két rövid ideig
tartó kapcsolatom is volt, de vigyáztam, hogy ne
érintsen mélyen a dolog. Szigorú napirend szerint
éltem, elvállaltam egy csomó
mellékállást, anyagilag is kezdtem jobban
állni, igaz, tizenkét-tizennégy órát
dolgoztam naponta. A gimnáziumi óráim után
angolból anynyi órát adhattam, amennyit akartam,
alig győztem elküldeni a jelentkezőket.
Életem következő nagy fordulatát
is a nyelvtanításnak köszönhettem.
Egy délután telefonon kerestek az
iskolában. Egy férfi barátságos, de
némileg hivataloskodó hangon elmondta, hogy egy
nyelviskola megbízásából beszél,
szeretne fölkérni, hogy vállaljak
nyelvórákat. Elkezdtem a szokásos szöveget,
hogy nagyon sajnálom, de nem tudok több
angolórát tartani, így is tizennégy
órás a munkaidőm satöbbi… satöbbi… A
férfi udvariasan végighallgatott, azután
fölvilágosított, hogy nem angolt kellene
tanítani, hanem magyar nyelvet egy csoport kínainak, akik
nemrég érkeztek Magyarországra, itt
szeretnének letelepedni, s ehhez szükséges a nyelv
ismerete. Kérdésemre elmondta még, hogy
azért gondoltak rám, mert a kínaiak
közül néhányan beszélnek angolul,
úgy ahogy, mások meg oroszul, s mivel nekem ez a
két szakom, kezdettől tudnék velük
kommunikálni, s ez megkönnyítené
valamennyiünk dolgát. Végül pedig
fölajánlott egy olyan összeget, amilyet eddig
még sohasem kaptam nyelvtanításért, s
bár mint említettem, anyagi gondjaim nem voltak, nem
tudtam nemet mondani. Nem is a pénz vonzott elsősorban, hanem a
feladat: magyart tanítani kínaiaknak angol és
orosz közvetítőnyelvvel!
Szerettem utazni, az utazás volt az egyetlen
kizökkenés a megszokott hétköznapokból,
amit szívesen vállaltam, de az utazásra elsősorban
nem a szép tájak, a műemlékek vagy a
múzeumok csábítottak, inkább
lehetőséget kerestem arra, hogy idegen emberekkel kerüljek
kapcsolatba, másféle gondolkodásmódokat,
értékrendeket ismerjek meg. Ez olykor sikerült is,
többször kaptam rövidebb-hosszabb időre
szóló ösztöndíjat nyári
egyetemekre, nyelvi továbbképző tanfolyamokra.
Ettől a kínai ügytől azt vártam,
hogy egy Kínába tett utazást pótolhat, a
szokásos kényelmetlenségek nélkül.
Így hát igent mondtam, amit a férfi a telefonban
is hallható elégedett sóhajjal nyugtázott,
sőt annyira igyekezett a kedvemben járni, hogy még aznap
estefelé maga hozta el a szerződést a lakásomra.
A nyelviskola menedzsereként mutatkozott be,
alacsony volt, cigányosan fekete és zavarbaejtően
udvarias. Állandóan érzékeltette velem,
hogy nagy megtiszteltetés és megnyugtató
érzés számukra, hogy elvállaltam ezt a
munkát, hiszen hallották hírét (ugyan
honnan?), hogy milyen kitűnő nyelvtanár vagyok. Szó ami
szó, nem végzem rosszul a munkámat, a
tanítványaim rendre jól szerepelnek
tanulmányi versenyeken, nyelvvizsgákon, de azért
túlzásnak tartottam, hogy hírnevem lenne a
szakmában, képes vagyok tárgyilagosan
értékelni magamat.
A csoportban tíz férfi és
négy nő volt, mosolygósak, szerények, udvariasak,
a szemükből áradt az igyekezet, az
elszántság, valósággal kilesték a
szót a számból. Ez persze csak később
derült ki, a bemutatkozáskor, mint mindig, volt egy kis
feszültség, a nyelviskola igazgatója bejött az
első foglalkozásra, ő mutatott be, mondott néhány
biztató szót, azután elköszönt. Van egy
kis gyakorlatom a kezdeti zavar oldásában, angolul majd
oroszul elmondtam az ilyenkor szokásos rövid
szövegemet, amelybe néhány tréfás
megjegyzést is szőttem, ez rendszerint jó hatást
kelt, a nevetés segít összehozni az embereket. Itt
azonban nem nevetett senki, ez elbizonytalanított egy kicsit, de
gyorsan rájöttem, hogy a nyelviskola menedzsere erősen
túlzott, amikor azt mondta, hogy a tanfolyam
résztvevőinek van némi angol és orosz
nyelvismerete. Nem volt, vagy olyan minimális, ami
kevésnek bizonyult a tanításhoz. Így
aztán maradt a mutogatás, néha egy-egy angol vagy
orosz szó a legközismertebbek közül.
Amikor először találkozom egy
csoporttal, mindig fölmérem, hogy mire lehet
számítani, kik lehetnek, akik valóban tanulni
akarnak, és föltehetőleg fognak is. Mert
eléggé lehangoló ám, amikor a
második-harmadik foglalkozástól fogyni kezd a
csoport, s ha húszan kezdjük, jó, ha
hárman-négyen fejezzük be a tanfolyamot. Igen
gyorsan meg tudom különböztetni a leggyakoribb
típusokat: leghamarabb a szépasszony ismerhető föl,
ő már a második foglalkozásra sem jön el,
hiszen esze ágában sincs tanulni, neki a tanfolyam csak
alibinek kell, hogy kimaradásait legalizálja. A
másik jól felismerhető típus az elfoglalt vezető,
aki minden második-harmadik foglalkozásra jön el,
és még jó, ha csendben megül, hiszen a
többiek már előbb járnak az anyagban, és nem
követeli, hogy ott folytassuk, ameddig ő eljutott. Ott vannak
végül a reménytelenül tehetségtelenek,
akik néhány hétig küszködnek a nyelvvel,
de a kudarcok lassanként felőrlik elszántságukat,
és egyszer szép csendben kimaradnak.
Ez a csoport azonban más volt.
Hiányzott a szépasszony és az elfoglalt vezető,
sőt a reménytelen nyelvi antitalentum is.
Egyáltalán nem tudtam, hogy mire
számíthatok, és a bizonytalanság
ösztönzően hatott rám. Rutinról
egyébként sem lehetett szó, hiszen mást
csináltam, mint eddig, nem a megszokott angol szövegeket
daráltam magyaroknak, szinte mindent magamnak kellett
kitalálnom.
Amikor egy-egy csoporttal elkezdem a munkát,
bevallom, különös figyelemmel szoktam szemügyre
venni a nőket. Nem kell rosszra gondolni, mindig ügyelek
rá, hogy kapcsolatunk megmaradjon a tanár-tanuló
viszony keretei között, pedig néha észreveszem,
hogy egyik-másik hölgynek nem volna ellenére
tágítani ezeket a kereteket. A férfiakat a
kínai csoportban is összefolyó szürke
masszának láttam, ez azért is könnyű volt,
mert első látásra szinte
megkülönböztethetetlenül hasonlítottak
egymásra, csak később és lassanként
bontakoztak ki egyéni vonásaik. A négy nőt azonban
már az első alkalommal gondosan szemügyre vettem.
Volt közöttük egy kis vakarcs,
előreálló metszőfogakkal, szemüvegesen, lehetett
vagy harminc kiló, a haja rövidre vágva,
éppen csak a nyakáig ért, a kora pedig
akármennyi lehetett tizenhat és negyven között,
ez a névsorból nem derült ki, de nem is
érdekelt. Egy lapos arcú, inkább mongolos
külsejű nő ült mindig mellette, szinte sohasem
beszélgettek, még a szünetekben sem, ha
egyáltalán fölálltak a helyükről,
és kimentek a folyosóra. Mögöttük egy
mosolygós, kerek képű, szintén szemüveges nő
ült, mindig szürke kosztümszerű ruha és
fehér blúz volt rajta. Ő beszélt a legtöbbet,
néha még a foglalkozások közben is
megszólalt félhangosan, egyik-másik férfi
ezért olykor hátra is fordult, és
összeráncolt homlokkal szemrehányó tekintetet
vetett rá.
Mellette pedig, nos, mellette Jin Csin-ling
ült, akiről még most sem tudok megindultság
nélkül beszélni, s akiről ez az egész
történet szól. Amikor először hallottam tőle
ezt a nevet, a nálunk szokásosnál egy kissé
magasabb hangon kiejtve, úgy éreztem, az a pici csengő
szólalt meg, amellyel gyerekkoromban a szüleim
jelezték karácsonykor, hogy megjött a
Jézuska, beléphetek a szobába, ahol
feldíszítve várt a karácsonyfa. Nekem
mindig az alacsony, vékony nők tetszettek, és ő ilyen
volt, de a termete arányos, az arca pedig… nehéz
visszafogni a jelzőket, ha leírnám, amit
szeretnék, azt hinnék, az elfogultság szól
belőlem. Tehát csak annyit, hogy rendkívül finom
vonásai voltak, amilyeneket csak egy több ezer éves
kultúra tud kialakítani egy ember arcán.
Mandulaszemei mosolyogtak akkor is, ha komolyan nézett maga
elé, az egész arca egyetlen finom mosoly volt, egy
megértő, lágy és ugyanakkor
távolságtartó mosoly. A haja hollófekete,
fényes és sima, középen elválasztva,
és két copfot font belőle, amelyek valamivel lejjebb
értek a vállánál, de elöl a
homlokánál és kétoldalt a
fülénél szabadon maradt néhány
szál, bizonyára szándékosan, és ez
az apró rendetlenség csak kiemelte arcának
szabályos szépségét.
Folytathatnám még a
leírást, de azt hinnék, túlzok, és
bizonyára igazuk is lenne. Más talán nem
tartaná ilyen szépnek, én azonban elfogult vagyok
még most is, amikor már elvesztettem, és volna
rá okom, hogy valami ellenszenveset keressek benne, hogy
kevésbé fájjon a veszteség.
Arról szó sincs, hogy
villámcsapásszerűen hatott volna rám, az első
pillanatban csak megállapítottam, hogy csinos, sőt
szép, és már el is vonta a figyelmemet a
tanítás. De beszéd közben mind gyakrabban
tekintettem rá, néha azon kaptam magam, hogy neki
magyarázok, erővel kellett másfelé
fordítanom a tekintetemet. Kezdetben ennek sem
tulajdonítottam nagy jelentőséget, hiszen
kétségkívül az ő arca volt a legkellemesebb
látvány a teremben. Jobb volt őt néznem, mint a
kis vakarcsot az előreálló egérfogaival, vagy
valamelyik őszülő, kopasz férfit, aki a nagy
buzgalomtól félig nyitva felejtett szájjal itta a
szavaimat.
Hetente kétszer találkoztunk, a
foglalkozás egy húszperces szünettel két
óráig tartott. Én megszoktam, hogy a húsz
percet nem kell egészen komolyan venni, ha jóízű
beszélgetésbe fogtunk a tanítványaimmal, a
szünet néha egy fél óráig is
eltartott. A kínaiak azonban figyelték az
órájukat, és a huszadik percben már mind
bent ültek a helyükön, muszáj volt folytatni a
foglalkozást. A fegyelmezettségük és a
szorgalmuk ellen nem lehetett kifogásom, igaz, nekik fontos
volt, hogy minél hamarabb megtanulják a nyelvet,
elég szép summát fizettek, kapni is akartak
valamit a pénzükért.
Nem én diktáltam az iramot, hanem ők,
és ez az iram fantasztikus volt. Soha nem értem
még el nyelvtanfolyamon ilyen eredményeket,
valósággal hajszoltak és hajszolták magukat
is, minden alkalmat megragadtak, hogy bővítsék a
nyelvismeretüket, és három-négy hét
múlva, amikor a százhúsz órás
tanfolyamnak szinte még az elején tartottunk, ők
már mondatokat formáltak, alkalmazni
próbálták a tanult szavakat és
kifejezéseket.
Úgy a negyedik héten
járhattunk, amikor az egyik szünetben odamentem Jin
Csin-linghez, és valami ürüggyel ártatlan
beszélgetést kezdeményeztem. Egy másik
nővel állt a folyosón, azzal, akiről már mondtam,
hogy örökké nevetett és néha fecsegett
is az órákon. Egy kicsit meglepte őket, hogy
beszélgetni kezdtem velük, nem nagyon néztek
rám, elfordították a tekintetüket,
néha egymásra villant a szemük és
mosolyogtak. Nem mindig válaszoltak a kérdéseimre,
lehet, hogy nem értették, amit mondtam. A férfiak
néha odapillantottak ránk, a tekintetük nem
árult el érzelmeket.
A következő alkalommal próbáltam
egy kis csoportot szervezni magunk köré, mert
mindvégig éreztem a lányokban valami
feszültséget, és tartottam tőle, hogy olyasmit
teszek azzal, hogy odaállok velük beszélgetni, ami
az ő felfogásuk szerint nem helyénvaló.
Lassanként össze is verődött egy
négy-öttagú laza csoport, olyanokból, akik
hajlandók voltak beszélgetni, bár ezt csak
némi túlzással mondhatom, ugyanis ha én nem
szóltam hozzájuk, vagy nem kérdezgettem őket,
pillanatokon belül beállt a csend.
Többnyire tehát én vittem a
szót, a szünetekben is tanítottam őket, csak egy
kicsit oldottabban, a nőknek például virágneveket
adtam, ezzel tudtam először megnevettetni őket.
Egyébként nemigen nevettek a tréfáimon. Jin
Csin-linget Barackvirágnak neveztem, magam sem tudom,
miért, ez jutott eszembe, pedig nem volt olyan fehéren
vagy rózsaszínűen hamvas, mint a barack virága, a
bőrének inkább valami enyhén sötét
árnyalata volt, talán azért, mert, mint
utóbb megtudtam, délről, Kanton mellől, szinte már
trópusi vidékről jött, ahol barack
egyébként nem terem. Először nem is tudta, hogy
milyen virágról van szó, csak később,
képen mutattam meg neki.
Karácsony és újév
között három foglalkozás elmaradt, és
akkor kezdtem érezni, hogy Barackvirág hiányzik
nekem. Pedig nem volt szomorú és magányos
karácsonyom, a szentestét a szüleimnél
töltöttem a zuglói kertes házban, ahol a
gyerekkorom eltelt. A bátyám volt még ott a
feleségével és a két gyerekével,
25-én pedig elmentem Kecskemétre a
lányomért, és csak 26-án
délután vittem vissza.
Ám hiába voltak sokan
körülöttem, gyakran azon kaptam magam, hogy
Barackvirágra gondolok, kicsit szórakozott, figyelmetlen
lehettem, de a többiek ezt annak tulajdonították,
hogy még nem hevertem ki a válást, igyekeztek a
kedvemben járni és felvidítani. Szilveszterre meg
a bátyám hívott meg magukhoz Szentendrére,
nagy társaság gyűlt össze náluk, volt ott egy
nő, akit nekem szántak partnerül, jókedvűen
töltöttük el az éjszakát, ittam egy
keveset, hülyéskedtem, bolondoztam neki, bár
úgy gondolom, hogy egy kicsit többet várt tőlem,
mint hogy szórakoztatom és táncolok vele.
Az újév utáni első
foglalkozásról hiányzott a Barackvirág
mellett ülő nő. Kérdezgettem, hogy mi történt
vele, de csak annyit mondtak, hogy nem is fog jönni, abbahagyja a
tanfolyamot. A kérdésemre, hogy miért hagyja abba,
kitérő válaszokat adtak, hogy „El kellett utaznia”,
„Más dolga van”. És hasonlókat. Már tudtak
annyira magyarul, hogy ilyeneket mondjanak, sőt ezeknél
bonyolultabb mondatokat is szerkesztettek.
A véletlen úgy hozta, hogy a
padtársnője távollétében Barackvirág
a szünetben néhány percig egyedül maradt,
és tanúk nélkül válthattam vele
néhány szót.
Először az eltűnt nőről kérdeztem,
és néhány kitérő válasz után
azt mondta, hogy „Csung-innek el kellett utazni.” Tovább
faggattam, hogy hová utazott, miért, és ki
határozott úgy, hogy el kell utaznia, de a további
kérdéseimre nem kaptam választ.
Rossz sejtelmem támadt, addig azt hittem,
hogy a kínaiak mind egyénileg jöttek el
otthonról, mindenki a maga gazdája, a csoport
véletlenül verődött össze, és a
tanfolyamon kívül csak egymás
kölcsönös segítése, az
emigránslét nehézségeinek
enyhítése tartja össze őket. De most mintha olyasmi
tárult volna föl előttem, amit nem értettem, mintha
valami titokzatos hatalom mutatkozott volna meg egy pillanatra.
Ijedten, sőt egy kissé túljátszott
ijedtséggel megkérdeztem, hogy vajon róla,
Barackvirágról is dönthet-e valaki úgy, vagy
dönthetnek-e valakik, hogy el kell utaznia, mire elmosolyodott, az
ijedt hangomból megértette, ha korábban még
nem tudatosult benne, hogy nem közömbös a
számomra, és azt válaszolta, hogy vele ez nem
fordulhat elő.
A beszélgetésünk
néhány percig tartott csupán, de valami
bizalmasságot teremtett közöttünk.
Barackvirág attól kezdve rám mosolygott, ha a
szünetben odamentem hozzá. Senki sem ült mellé
Csung-in távozása után, s attól kezdve a
szünetekben is egyedül maradt, én pedig most
már nem törődve semmivel, majdnem minden alkalommal csak
vele beszélgettem, a korábbi kis csoport is elmaradozott
mellőlünk.
Nem tudom, hogy mi tartott vissza egészen
január közepéig, hogy randevúra hívjam
Barackvirágot, talán az önkéntelen
félelem a mélyebb kapcsolattól, vagy a
viszszautasítástól, esetleg attól, hogy
egyszerűen elmarad a tanfolyamról. Lélekben
fölkészültem a visszautasításra is, csak
arra nem, amit válaszolt.
„Nem tudom – mondta, amikor arra kértem, hogy
a tanfolyamon kívül is találkozzunk. – Nem tudom,
hogy megtehetem-e.”
Kezdtem győzködni, faggattam, hogy mit jelent,
hogy nem tudja, az a fontos, hogy akarja-e vagy sem, és ugyan
miért ne akarná, hiszen két független felnőtt
ember… ő meg csak nézett, mosolygott egy kicsit, és nem
értette, vagy úgy tett, mintha nem értené.
Próbáltam valami ígéretet kicsikarni tőle,
hogy ha most nem tudja, mikor fogja tudni, amire ismét meglepő
választ adott: „Csütörtökön megmondom.”
Ez hétfőn volt. Megkérdeztem, hogy
talán engedélyt kell kérnie valakitől, hogy
eljöjjön velem sétálni, vagy beüljünk
egy presszóba, de nem válaszolt, mintha ezt sem
értette volna.
Csütörtökön nehezen
vártam ki a szünetet, már az óra előtt
beszélni akartam vele, de többen együtt
érkeztek, és nem volt rá alkalmam. Persze
félrehívhattam volna, de valami meggátolt benne,
félelem volt, utólag már tisztáztam
magamban, akkor inkább azt hittem, hogy a szokásaikhoz
alkalmazkodom. Nem magamat féltettem, Csung-in váratlan
távozása óta mindig élt bennem az
aggodalom, hogy egyik napról a másikra
elveszíthetem Barackvirágot, s ha majd
megkérdezem, hogy hol van, róla is olyan választ
kapok, hogy „El kellett utaznia”. A szünetben, amikor végre
kettesben maradtunk, mosolyogva közölte, hogy nincs
akadálya, hogy találkozzunk. Megkérdeztem, hogy
hová menjek érte, de a lakcímét nem
árulta el, és arra kért, ne kocsival jöjjek.
Egy presszót javasoltam, de húzódozott, hogy ő nem
szívesen megy be egyedül, végül abban
maradtunk, hogy az Astoria sarkán várom.
Én megszoktam, hogy a nők rendszerint
késnek az ilyen randevúkról, Barackvirág
azonban pontos volt, szerencse, hogy néhány perccel
korábban odamentem. Később előfordult, hogy ha valami
közbejött, és akár csak egy-két percet
késtem, nem várt meg, mert mint mondta, „Egy nőnek
szégyen egyedül álldogálnia az utcán”.
Valami bársonyszerű anyagból
készült zöld kabát volt rajta, a fején
színes kötött sapka, a két copfja
kilógott alóla, úgy nézett ki, mint egy
diáklány, csak a táska hiányzott a
kezéből.
Elsétáltunk a Duna-partra, az
Erzsébet hídnál lementünk egészen a
rakpart szélére. A vízen
jégtáblák úsztak, néha
szürkésfehér sirályok ültek a
sodródó jégre. A budai hegyek felől dermesztően
hideg szél fújt, a Belváros utcáin
már nem láttunk havat, de itt még
kerülgetnünk kellett néhány
szürkére koszolódott kupacot.
Nagyon egyszerű, hétköznapi
dolgokról beszéltünk, de úgy éreztem,
minden nagyon fontos, amit Barackvirág elmond
magáról. Most végre engedett a
tartózkodása, s igaz, sokat kellett kérdezgetnem,
de egy kissé közlékenyebb lett. Elmondta, hogy
Kanton mellett lakott „egy alig kétszázezer lakosú
kisvárosban”, az apja meghalt néhány évvel
a születése után, neki még egy
testvére van, az anyja egyedül nevelte őket, a
család támogatásával. „A család
tagjai Kínában nagyon segítik egymást –
mondta. – Nem felejtik el a rokonságot, tudják, hogy kik
voltak az őseik. Úgy gondolják, hogy az ősök
segítik az élőket, ha azok jól viselkednek.”
Megkérdeztem, hogy ő hisz-e ebben, de úgy nézett
rám, mintha nem értené. És úgy
nézett rám akkor is, amikor arról
kérdeztem, hogyan sikerült elutaznia
Kínából. Azután csak ennyit mondott:
„Repülőgépre ültem, és eljöttem.” „Ez
ilyen egyszerű ma nálatok?” „Ilyen egyszerű volt.”Láttam,
nem örül neki, hogy a beszélgetés ebbe az
irányba fordult, szófukarabb lett, csak nehezen tudtam
kihúzni belőle egy-két tőmondatot.
A kabátja elég vékony volt, a
metsző szél átfújt rajta, nekem vastag
télikabátom van, csak az arcom fázott, de ő
már egész testében remegett, kissé duzzadt
ajkai elkékültek, a kezét bedugta a kabátja
ujjába, nem szólt, hogy fázik, de a
vacogása elárulta. Egy kis bűntudatom támadt, hogy
csak a saját kérdéseimmel törődöm,
és nem veszem észre, hogy közben megfagy mellettem.
Gyorsan fölmentünk a rakpartról,
átvágtunk a villamossíneken, egy presszót
kerestem, ahol leülhetünk és megmelegedhet egy kicsit.
Megdörzsöltem a kezét, ezt egy kissé vonakodva
hagyta, de amikor kézen fogva akartam vele továbbmenni,
kihúzta az ujjait a kezemből.
Kávét ittunk, konyakot is akartam
rendelni, hogy gyorsabban fölmelegedjünk, de nem fogadta el.
Azután magamról beszéltem,
tréfálkoztam, és nagyon örültem, hogy
néhányszor sikerült megnevettetnem.
Háromkor találkoztunk, fél
hatkor hirtelen az órájára nézett,
és azt mondta, hogy mennie kell. Persze marasztaltam volna,
jól éreztem magam, és úgy láttam, ő
is szívesen van velem, de hajthatatlan volt.
„Megígértem, hogy hat órára hazamegyek” –
mondta, de hogy kinek ígérte meg, azt nem árulta
el. Néhány perccel fél hat után el is
indultunk, elkísértem egy darabon, de nem hagyta, hogy
egészen hazáig menjek vele.
Búcsúzáskor meg akartam csókolni, no nem
valami szenvedélyes csókra kell gondolni, inkább
óvatosan amolyan búcsúpuszinak szántam, de
erre az ártatlan mozdulatra is valami furcsa
riadt-méltatlankodó hanggal reagált, eltolt
magától, és sietősen otthagyott.
Legközelebb egy kis aggodalommal kerestem,
bár igazából egyáltalán nem
éreztem bűnösnek magam. Örömmel láttam,
hogy nem neheztel, sőt mintha még kedvesebb lett volna. Ami
addig szinte sohasem történt meg, nem csak passzívan
vett részt a beszélgetésben, nem csak
válaszolgatott, ha kérdeztem, hanem ő
kezdeményezett, valósággal elbűvölt, mintha
nem is ugyanaz a tartózkodó, nehezen szóra
bírható nő lett volna, akit megismertem.
Lehet, hogy vázlatosnak, elnagyoltnak
látszik ez az írás, talán valaki
kifogásolhatná, hogy egyetlen dologról
szól, arról, hogyan alakult a kapcsolatom
Barackvirággal, pedig hát éltem, dolgoztam
két találkozásunk között is,
elvégeztem a munkámat az iskolában, a
különóráimat is megtartottam, megvolt a
kapcsolatom a szüleimmel és a testvéremmel, a
lányomat is rendszeresen látogattam Kecskeméten,
mert Edit eléggé felvilágosult volt ahhoz, hogy ne
akarja sem elzárni, sem elidegeníteni tőlem.
Egyáltalán, amióta Barackvirággal
megismerkedtem, még Editre és a férjére is
más szemmel tudtam nézni. Nem mondom, hogy
összebarátkoztunk, mert ez nem lenne igaz, de néha
már beszélgettünk, mint távoli
ismerősök, ha véletlenül összefutnak valahol.
Mindent úgy csináltam, mint addig, csak valahogy minden
veszített a jelentőségéből.
Amikor a tanfolyam befejeződött, féltem
egy kicsit, hogy Barackvirág eltűnik előlem,
például még mindig nem tudtam pontosan, hogy hol
lakik. Követhettem volna, amikor elváltunk, de
tisztességtelennek éreztem, hogy kémkedjek
utána, ha ő nem akarja elárulni a lakcímét.
Azt is csak a tanfolyam vége felé árulta el, hogy
valami egészségügyi képesítése
van, asszisztens, védőnő vagy ápolónő, vagy mind a
három együtt, az ördög tudja, hogy
Kínában milyen szisztéma szerint képezik
őket. Azt pedig még később árulta el, hogy
varrónőként dolgozik valami féllegális (ezt
csak én gondoltam) vállalkozásnál, amelynek
kínai a tulajdonosa, ingeket varrnak, gyaníthatóan
nem napi nyolc órában, egy alagsori műhelyben. Bár
egyáltalán nem panaszkodott, elhatároztam, hogy
kihozom onnan. Csak vasárnap délutánonként
találkozhattunk, és hat, később hét
órára mindig hazament. A találkozásainknak
is kialakult valamiféle megszokott forgatókönyve:
séta, pláne amikor már enyhülni kezdett az
idő, beszélgetés egy kis presszóban, de
igyekeztem, hogy ne váljon mindez megszokottá,
talán az Edittel elrontott kapcsolatom emléke
kísértett, ezt az új kapcsolatot igyekeztem
megóvni a megszokástól. Lassanként
bejártuk a várost, egyszer Szentendrére is
kivittem, bár egy kissé tartottam tőle, hogy a
bátyámmal találkozom, vagy valakivel a
családból. Még nem beszéltem eddig nekik
Barackvirágról, csak akkorra terveztem ezt, ha
beleegyezik, hogy összeházasodjunk. Annyira még nem
tudott magyarul, hogy színházba vagy moziba vihettem
volna, de egyszer elmentünk egy délutáni
Liszt-Bartók hangversenyre, amikor kérdezgettem, hogy
tetszett-e neki, azt válaszolta, hogy igen, de nem voltam biztos
benne, hogy nem csak udvariasságból mondja.
Érzelmekről nem sok szó esett, pedig
nyilvánvaló volt, hogy a hosszas együtt
járásnak előbb-utóbb el kell vezetnie
valahová. Nem vagyok túlságosan rámenős,
szeretem a hosszas ismerkedést. Ezt a nők nem mindig
értik, volt olyan ismerősöm, aki pár
találkozás után nyíltan nekem szegezte a
kérdést, hogy mi a célom ezekkel a
randevúkkal.
Barackvirág nem volt ilyen, ha csak rajta
múlik, talán évekig is eljárt volna velem
abban az ártatlan, baráti viszonyban, ami akkor
jellemezte a kapcsolatunkat. Lehetséges, hogy úgy
érezte, kiszabadul egy pár órára valamiből,
ami túlságosan ránehezedett, talán unta
már a honfitársait, és ugyanezt érezte,
amiről már szót ejtettem korábban: őt is vonzotta,
ha új embereket, kultúrákat ismerhetett meg,
és mindezt akkor én jelentettem neki. Bár nem
hiszem, hogy ezt így megfogalmazta volna magának, nekem
legalábbis sohasem mondott ilyesmit. Igaz, a nyelvi
akadályok miatt sem lehetett szó közöttünk
bonyolultabb dolgokról. Semmin sem vitatkozott, legföljebb
közölte valamiről, hogy nem lehet, és arra nem is
tudtam rávenni, amit viszont lehetett, azt megtette
ellenvetés nélkül. Sohasem ellenkezett
öncélúan, csak azért, hogy az ő akarata
érvényesüljön.
Talán fölmerül valakiben a
gondolat, hogy egy huszonnyolc éves férfi hogyan
bírja ilyen sokáig a plátói szerelmet,
amilyen a miénk volt abban az időben. Azért ezzel a
plátói jelzővel kapcsolatban el kell mondanom, hogy
Barackvirágra nem csak mint valami eszményi szerelem
tárgyára tekintettem, nagyon is gyakran gondoltam
rá, hogy milyen lehet ágyba bújni vele,
néha el is képzeltem, és szenvedtem, mint egy
kielégítetlen kamasz, de éppen az segített
át a legnehezebb időszakokon, hogy szerelmes voltam, és
tudtam, bár erre kevés konkrét jel mutatott, hogy
Barackvirág egyszer az enyém lesz, és véget
ér a várakozás. És persze tudtam azt is,
hogy ha követelőzni kezdek, valószínűleg igen
gyorsan elveszíthetem, néhány ártatlan
kezdeményezésem sikertelensége figyelmeztetett
erre.
Április elején azonban úgy
éreztem, eljött az ideje, hogy dűlőre vigyem a dolgot,
és megmondjam neki, hogy feleségül akarom venni.
Valóban döntő elhatározás volt, hiszen
tudtam, ha visszautasít, az a kapcsolatunk végét
jelenti. De a dolgok nem mehettek a végtelenségig a
régi útjukon, túlságosan
határozatlannak, hogy ne mondjam, gyávának kezdtem
érezni magam, aki nem meri kezébe venni sorsa
irányítását, és attól
féltem, Barackvirággal is úgy járok, mint
Edittel jártam; mire felocsúdom, el is veszítem.
Hiszen elég sok kínai él Budapesten, miért
ne venné el valaki közülük Barackvirágot.
Ez a gondolat addig nem is fordult meg a fejemben, de most egyre jobban
nyugtalanított, bár azt is sejtettem, hogy ha lenne
valakije a honfitársai között, aligha
töltené velem a vasárnap délutánokat.
Legközelebb, amikor éppen egy
presszóban ültünk, amely hetek óta amolyan
törzshelyünkké vált, megfogtam a kezét,
és bár azonnal visszahúzta volna, nem engedtem el.
Riadt csodálkozó tekintettel rám pillantott,
mandulaszemei tágra nyíltak, a kezén apró
remegések futottak át, nem tudtam, hogy az
izgalomtól-e, vagy azért, mert szerette volna, ha
elengedem. Megszorítottam az ujjait, ebből a határozott
mozdulatból megértette, hogy nem akarom elengedni. A
tekintetét lesütötte, a lélegzése
gyorsabb lett, hegyes ki mellei szaporán
emelkedtek-süllyedtek a tarka mintás blúz alatt.
„Hónapok óta ismerjük
egymást – kezdtem, nem valami szellemesen, de én is
izgatott voltam, és egyébként is igyekeztem
egyszerű szavakkal elmondani, amit akartam, hogy biztosan
megértse. – Nagyon örülök, hogy
találkoztunk, ez a néhány hónap
életem szép szakasza volt.” Elhallgattam egy pillanatra,
bár nem nagyon hittem, hogy mond valamit. Nem is mondott, csak a
keze kiszabadítására tett még egy
bátortalan kísérletet, de most sem engedtem el.
Hosszú beszédre készültem magamban, szerettem
volna elmondani, hogyan tűnt föl nekem már az első napon a
tanfolyam hallgatói között, hogy örültem,
amikor beleegyezett, hogy vasárnaponként
találkozzunk, és féltem, amikor Csung-in eltűnt,
hogy hirtelen elveszíthetem, és hogyan érett meg
bennem az elhatározás, hogy egy korábbi
csalódás, sikertelen házasság után
újrakezdem – vele. Ezt akartam elmondani, de amikor az
arcára néztem, amely nem egyszerűen szép volt,
hanem gyönyörű, csak annyit tudtam kinyögni: „Nagyon
szeretlek, Barackvirág. Szeretném, ha a feleségem
lennél, együtt akarok élni veled.” Fölemeltem a
kezét az asztalról és megcsókoltam.
Barackvirág elpirult, a szeme gyanúsan csillogni kezdett,
és amikor elengedtem a kezét, úgy dugta az asztal
alá, mintha el akarná rejteni előlem, és zavartan
körülnézett, mintha azt fürkészte volna,
látta-e valaki, hogy mi történt.
„Ilyet nem szabad – mondta végül,
és még mindig piros volt az arca. – Ez csúnya, ez
megalázó!”
Most láttam először haragosnak, vagy
legalábbis nagyon felindultnak. Megijedtem, nem értettem,
hogy miért haragszik.
„Őszintén és nyíltan akartam
beszélni – mondtam csodálkozva. – Ezért nem szabad
megharagudnod.”
„Kézen fogni… megcsókolni… –
válaszolta egy kissé higgadtabban, és a
pirosság lassan eltűnt a homlokáról, amelyre most
is rálógott néhány szál a
hajából. – Az emberek azt gondolják…”
Nevetni lett volna kedvem, meg egy kissé
bosszankodtam is, megkérem a kezét, de meg se hallja,
csak arra gondol, mit szólnak az emberek, ha megfogom és
megcsókolom a kezét.
„Az emberek nem törődnek velünk,
nézz körül, senki sem figyel ránk. Vagy ha
mégis, nem gondolnak semmi rosszra, csak arra, hogy szeretlek,
és ez igaz is, és szép…”
A szavamba vágott, amit azelőtt talán
sohasem tett meg: „Nálunk ez szégyen… megvetik az olyan
nőt…”
„De nem nálatok vagyunk.”
„Én egy kicsit mindig Kínában
vagyok” – felelte, azután hallgattunk egy darabig.
„Nem válaszoltál a legfontosabbra –
mondtam végül. – Hiszen megkértem a kezed, azt
akarom, hogy a feleségem légy. Erre mondanod kell
valamit.”
Ismét olyan választ adott, amire a
legkevésbé számítottam: „Nem tudom,
lehetek-e a feleséged. Meg kell kérdeznem Vang
bácsit.”
„Tessék?” Azt hittem, valamit nem
értett meg, vagy eltévesztette a választ.
„Meg kell kérdeznem Vang bácsit” –
ismételte egy kissé hangosabban.
„Megkérdezni? És ki az a Vang
bácsi? – Olyan hirtelen vetettem hátra magam, hogy a
szék nagyot reccsent alattam. – Mi köze ehhez Vang
bácsinak, akárki legyen is?”
„Vang bácsi az apám testvére.
Megígérte anyámnak, hogy vigyáz rám
idegenben, és én is megígértem, hogy
engedelmeskedem neki.”
„Azt is tőle kérdezted meg, hogy
találkozhatsz-e velem?”
Bólintott.
Egy pillanat alatt átfutott az agyamon, hogy
ha Vang bácsi megengedte, hogy vasárnaponként
együtt töltsünk néhány órát,
akkor miért lenne az ellen kifogása, hogy…? De hát
egy ismeretlen kínai engedélyétől függ, hogy
feleségül vehetem-e Barackvirágot?
Legszívesebben azt mondtam volna, hogy hagyja
a francba Vang bácsit meg a többieket, hiszen ki
akadályozhatja meg, hogy feleségül jöjjön
hozzám, ha akar, de akkor eszembe jutott, amit
néhány perccel azelőtt mondott: „Én egy kicsit
mindig Kínában vagyok.” Legalábbis egyelőre –
tettem hozzá magamban. Ha ezek a
játékszabályok, hát játsszunk ezek
szerint, amíg lehet és érdemes, azután majd
meglátjuk.
II.
Van a rendőrségen egy ismerősöm, ott
dolgozik, ahol a külföldiek ügyeivel foglalkoznak,
két évig együtt tanítottunk, azután ő
otthagyta a tanári pályát, többet
ígértek neki a rendőrségen, német-angol
szakos, szükség volt a nyelvtudására.
Jó régen nem láttam, de most fölhívtam
egyik délután, és elmondtam, hogy szeretnék
beszélni vele. Egy sörözőben találkoztunk, nem
messze az Andrássy úti munkahelyétől.
Örvendeztünk egymásnak egy darabig, én az
iskoláról meséltem, azután
kölcsönösen panaszkodtunk egy sort, hogy kevés a
fizetésünk, szégyen, hogy csak ennyire becsülik
a munkánkat, azután jó félóra
múlva kezdtünk kifogyni a szóból, és
akkor rátértem, amiért tulajdonképpen ezt a
találkozást összehoztam: a Barackvirággal
tervezett házasságomra. Röviden elmondtam neki
megismerkedésünk és kapcsolatunk
történetét, a Barackvirág név nagyon
tetszett neki, bár mint mondta, ő inkább
japánosnak érzi, kínaiakra kevésbé
illik, de erről nem vitatkoztam. Amikor a házassági
terveimre tereltem a szót, lassanként elkomorodott, fura
grimaszokat vágott, az állát simogatta.
Végül nem álltam meg szó
nélkül: „Valami baj van?”
„Nem tudom – felelte gondterhelten. – De te
aztán értesz hozzá, hogy feladd a leckét az
embernek!”
„Szerintem egészen természetes dolog,
hogy külföldiek idejönnek, és…”
Hirtelen elővettem Barackvirág
fényképét, amit egy automatában
csináltattunk nem sokkal korábban. „Ő az” – mondtam
büszkén, és elébe tettem a képet. Egy
kicsit meg is sértődtem, amikor éppen csak
rápillantott, és annyit mondott: „Csinos”.
Eltettem a képet, és vártam a
folytatást. Volt kollégám hallgatott egy darabig,
érezhetően kereste a szavakat, mint utóbb kiderült,
azért, hogy minél kíméletesebben adja
tudtomra, amit mondani akart. Sőt, nem is tért rögtön
a tárgyra, egy történetet kezdett mesélni.
„Évekkel ezelőtt – mondta –, amikor
még nem is dolgoztam a KEOKH-ban, nekem is úgy
mesélték később, egy eszperantista levelezni
kezdett egy mongol lánynyal, akinek mellékesen
szólva nem is akárkik voltak a szülei, az apja
legalábbis valami magasabb állást
töltött be. Szóval az eszperantó
összehozta őket, levelek jöttek-mentek, szerelem lett a
dologból, a részleteket mellőzöm, a lány
ideutazott, összeházasodtak, nemsokára meg is
született az első gyerekük. Igen ám, de a fiú
anyja nem volt elragadtatva, hogy mongol menye van, nyilván sok
mindenben eltért a gondolkodásmódjuk, a
háztartással kapcsolatban és másban is,
végül az anyós, hogy hogy nem, valahogy a mongol
követség tudomására hozta, hogy nincs
megelégedve a menyével, azok meg nem sokat
gatyáztak, közölték az asszonykával,
hogy panasz van rá, nem megfelelően viselkedik, indulás
hazafelé! Rémült kapkodás,
rohangálás kezdődött, a férj bizonygatta,
hogy ő nagyon meg van elégedve, az anyós szava majdnem
súlyosabbnak bizonyult. Az sem hatott meg senkit a
követségen, hogy az aszszonynak pár hónapos
gyereke volt, mondták neki, hogy vigye magával vagy
hagyja itt, de neki mennie kell. Ez már a nyolcvanas évek
elején volt, végül is az asszony itt maradt, de nem
volt könnyű elintézni. Ha nincs a gyerek… hát, nem
tudom… lehet, hogy a mongolok előkaptak volna valami egyezményt,
amelynek alapján a nőt haza kellett volna küldeni, de a
gyerek végül eldöntötte a kérdést.”
„És mi a köze ennek a
történetnek az én ügyemhez?” – kérdeztem
egy kis szünet után.
Cigarettára gyújtott, és
rendelt még két üveg sört.
„Közvetlenül semmi – mondta, és
most rövid kefehaját kezdte simogatni. – Csak azt akartam
vele érzékeltetni, hogy mennyi váratlan
nehézség bukkanhat föl.”
„Ha arra gondolsz, hogy a családom mit
szól hozzá, afelől teljesen nyugodt vagyok. Végső
soron nem is tartozik rájuk, de tudom, hogy megértőek
lesznek, és tiszteletben tartják…”
„Nem arra gondoltam – felelte. – Elég
bonyolult és időigényes ez a dolog önmagában
is. Egyébként milyen alapon van itt a te… menyasszonyod?”
„Fogalmam sincs. De biztos, hogy van valamilyen
engedélye.”
„És meddig érvényes az az
engedély? Tudod, hány külföldi él
Magyarországon illegálisan, lejárt
engedélyekkel, érvénytelen
útlevéllel vagy bármiféle papír
nélkül?”
Hirtelen rossz érzésem támadt,
hátha bajt okozok Barackvirágra, rendőr helyett
inkább ügyvédtől kellett volna tanácsot
kérnem. Szerencsére tényleg nem tudom, hol lakik,
a nevét pedig nem fogom elárulni. Csak
Barackvirágként említettem addig. A volt
kollégám azonban nem akart megtudni semmi közelebbit
róla.
„Lehetséges, hogy egy házasság
olyan szerencse lenne neki, mintha megütné a
főnyereményt – mondta elgondolkozva. – Megkaphatná a
letelepedési engedélyt, munkát vállalhatna
legálisan, járnának neki a
társadalombiztosítási
szolgáltatások…”
Nevettem: „Egyáltalán nem igyekezett,
hogy feleségül vétesse magát velem, ha erre
gondolsz.”
Megcsóválta a fejét.
„Ki tudja? – mondta. – Lehet, hogy észre sem
vetted… no meg ne sértődj, nem állítom, hogy…
és ez valóban nem a kínaiak stílusa.
Érdekes különbség, akár egy
szociológiai tanulmány témája is lehetne,
hogy egyes országok polgárai igyekeznek egyénileg
beilleszkedni, mások meg, például a
kínaiak, azonnal kialakítják a maguk
közösségét. Ahol egy megveti a
lábát, ott hamarosan megjelennek mások, rokonok,
családtagok, egész kis kolónia. Még az sem
biztos, hogy az a bizonyos Vang bácsi beleegyezik a
házasságotokba, viszonylag ritkán
történik meg, hogy összeházasodnak a
befogadó ország lakosaival. Ha nem veheted el
Barackvirágot, nyugodj bele, hogy elveszíted, mert
úgysem tehetsz semmit.”
Ittunk, én hallgattam, nem igen tudtam, hogy
mit mondjak. Sokáig szótlanul szopogattuk a
sörünket, már a második üveg alján
is alig maradt valami.
„Értesz hozzá, hogy lelkesítsd
az embert” – szólaltam meg végül
szemrehányóan.
Hangosan fölnevetett: „Nem árt, ha
tisztában vagy a lehetőségekkel. Attól még
szeretheted a te Barackvirágodat, hiszen ő aligha tehet
bármiről, mások döntenek helyette. De azért
ne hagyd, hogy túl sok titok maradjon körülötte.
A titkok egyetlen házasságnak sem tesznek jót.”
Már búcsúzkodni
készültem, amikor megfogta a karomat.
„Fogadj el tőlem még egy jó
tanácsot! Ne hagyd, hogy Barackvirágon kívül
bárki beköltözzön a lakásodba! Se Vang
bácsi, se Vej sógor, se Csang unokatestvér. –
Ismét nevetett, a munka után éhgyomorra megivott
két üveg sör kezdett meglátszani rajta. – Mert
ha megengeded, hogy egy odamenjen, a többit sem utasíthatod
el, és heteken belül egy csomó rokon lakik majd a
lakásodban, azt sem tudod, kicsodák… Ugyanúgy,
mint a cigányok…”
A homloka nedvesen csillogott, véreres
szemeivel cinkosan hunyorított. Gyorsan kifizettem a
söröket, és elbúcsúztam tőle.
A következő vasárnap Barackvirág
szokatlanul izgatott volt. Azt mondta, Vang bácsi szeretne
megismerni, kér, hogy tiszteljem meg a
látogatásommal. Így mondta, nyilván
szó szerint adta át az üzenetet. Váratlanul
ért a meghívás, de jó jelnek tekintettem,
és kíváncsi voltam arra is, hogy hol lakik, milyen
körülmények között él
Barackvirág. De a meghívás, mint kiderült, az
egyik kínai étterembe szólt, amelyet én nem
ismertem. Barackvirág mutatta meg az utat, furcsa volt, hogy ő
vezetett valahová a szülővárosomban.
Átmentünk az utcáról nyíló
helyiségen, ahol csak két asztalnál ültek
vendégek a délutáni órában, majd
Barackvirág egy keskeny folyosón át bevezetett egy
apró helyiségbe, ahol nappal is égett a villany.
Leültünk az egyetlen asztalhoz, és hamarosan egy
kínai fiatalember lépett be, fehér kabátot
és farmernadrágot viselt. Váltott
néhány szót Barackvirággal, azután
eltűnt, rólam egyáltalán nem vett tudomást.
Szótlanul várakoztunk tovább, már
éppen szólni akartam Barackvirágnak, hogy most mi
lesz, amikor nesztelenül kinyílt az ajtó, és
belépett rajta egy kissé őszülő és
kopaszodó, meghatározhatatlan korú kínai.
Barackvirág tiszteletteljesen fölállt,
fölálltam én is, a férfi rá sem
pillantott Barackvirágra, de előttem meghajolt, igyekeztem
ugyanolyan mozdulattal viszonozni az
üdvözlését, azután leültünk,
és hallgattunk néhány másodpercig.
Végül a férfi Barackvirághoz fordult,
és mondott neki valamit.
„Vang bácsi – kezdte Barackvirág –
nagyon örül, hogy elfogadtad a
meghívását, és megtisztelted a
látogatásoddal.”
„Megtiszteltetésről csak én
beszélhetek – válaszoltam. – Mindenekelőtt
szeretném kifejezni köszönetemet a
meghívásért, és egyúttal
kérem Vang… urat, hogy nézze el nekem, ha valami olyasmit
mondanék vagy tennék, ami a kínai
szokásoknak nem felel meg. Ha ilyesmi előfordulna, az nem a
tiszteletlenség jele a részemről, hanem a
tudatlanságé. Nem volt alkalmam, hogy megismerkedjem
ezekkel a szokásokkal.”
Egy kissé talán hosszan és
körülményesen beszéltem, talán
Barackvirág nem is tudott mindent pontosan lefordítani,
de úgy gondoltam, nem árt ezt előrebocsátanom.
Részben, mert valóban elkövethetek akaratlanul is
valami baklövést, részben pedig azért, hogy
tudatosítsam a különbséget, azt, hogy mi
részben másfajta szokások, értékrend
szerint élünk, nem mintha ezt ő nem tudná, de
érezze, hogy itt két azonos értékű
világszemlélet találkozik. Meglehet, bonyolultnak
látszik ez az okoskodás, de én akkor úgy
éreztem, jól teszem, ha elmondom, és azt hiszem,
nem is keltettem vele rossz benyomást.
Barackvirág fordította a szavaimat, de
olyan érzésem volt, hogy Vang bácsi tud magyarul,
legalábbis megérti, amit mondok, néha már
akkor bólintott, amikor még beszéltem.
Egy darabig udvariaskodtunk, bizonygattuk, hogy
melyikünknek nagyobb megtiszteltetés ez a
találkozás. Én már szívesen
beszéltem volna Barackvirágról, de valami azt
súgta, meg kell várnom, hogy Vang bácsi
térjen rá a házasságunkra. Erre elég
nagy kerülőkkel került sor, Vang bácsi
Magyarországot és Budapestet dicsérte, én
arról beszéltem, hogy bár még nem
részesültem abban a szerencsében, hogy
Kínába látogassak, ez a leghőbb vágyam,
hiszen annyit hallottam és olvastam csodálatos
természeti szépségeiről és
kultúrájáról.
Nem tudom, mennyi idő telt el, nem mertem az
órámra nézni, egyszer a korábban
látott fiatalember egy üveg pálinkát
és két apró poharat hozott be, olyan vékony
porcelánból készültek, hogy amikor a
fiatalember teletöltötte őket a kissé
sötét színű itallal, kívülről
meglátszott, hogy a poharak meddig teltek meg.
Barackvirág nem kapott poharat, csak mi ketten ittunk egy
gyűszűnyit a valószínűleg gyógyfüvekkel
ízesített, kesernyés
pálinkából. Vang bácsi
megköszörülte a torkát, majd hosszabb
beszédet mondott, amely közben Barackvirág elpirult,
ebből gondoltam, hogy most tért rá
találkozásunk tulajdonképpeni
céljára. Barackvirág lesütött szemmel,
kissé kapkodva fordított, nyilván sok mindent ki
is hagyott, abból gondoltam erre, hogy mindig jóval
gyorsabban végzett a magyar szöveggel, mint a
nagybátyja a kínaival.
„Vang bácsi azt mondja – kezdte – hogy mint
egy apa, úgy figyeli hetek óta a kapcsolatunkat… a
kapcsolatomat tisztelt magyar barátjával… és nem
csalódott… és ugyanúgy megbízik… felelős az
unokahúgáért, vagyis értem… a család
előtt… az anyámnál… Neki megígérte, hogy
vigyáz… ez nagy felelősség… nem lehetne
megbocsátani, ha valami baj… valami fájdalom és
csalódás…”
Formás kis választ
rögtönöztem, amely azzal kezdődött, hogy
ismeretlenül is mélységes tiszteletemről
biztosítottam Barackvirág távol élő
édesanyját, és kifejeztem azt a reményemet,
hogy minél előbb személyesen is találkozhatok
vele. Barackvirág most folyamatosabban és hosszabban
beszélt, magyarról kínaira láthatóan
könnyebben fordított. Azután köszönetet
mondtam Vang bácsinak, amiért vigyázott
Barackvirágra, végül biztosítottam, leghőbb
vágyam, hogy ezt a felelősséget levegyem a
válláról, és ezután, mint a
férje, én lehessek felelős Barackvirág
boldogságáért.
Ezután ismét Vang bácsi
szólalt meg. „… nem szívesen engedem el a húgomat…
– fordította Barackvirág. – De az élet rendje az,
hogy a fiatalok felnőnek… nemrégen még játszani
láttam a barátnőivel…”
Néhány váratlanul gyakorlati
kérdés következett ezután: hogyan tudok
gondoskodni a feleségemről? Fizetek-e tartásdíjat?
Őszintén megmondtam ugyanis, hogy elváltam, és van
egy hároméves lányom. Vang bácsi meglepően
tájékozott volt a magyarországi viszonyokban.
Tudta, mi a tartásdíj, ismerte a házasságra
vonatkozó törvények főbb vonásait és
persze különösen a tartózkodási, a
letelepedési, a munkavállalási ügyekkel
kapcsolatos jogszabályokat. Különösen hosszasan
faggatott a lakásviszonyaimról, megkérdezte,
mekkora a lakásom, hány szoba van benne, rajtam
kívül lakik-e ott valaki. A válaszok kedvére
valók lehettek, mert elégedetten bólogatott.
Amikor a beszélgetés
érzésem szerint kezdett a vége felé
közeledni, én is föltettem néhány
kérdést: hol lakik Barackvirág? Mit és hol
dolgozik? Hogyan élt Kínában?
Rövid, de végre konkrét
válaszokat kaptam. Megtudtam Barackvirág
címét, és azt, hogy három
honfitársnőjével lakik együtt egy bérelt
lakás egyik szobájában, ingeket varr, azaz
segít Vang bácsi műhelyében, cserébe a
gondoskodásért. Barackvirág édesapja
szerény, de köztiszteletnek örvendő
köztisztviselő volt, Barackvirág maga
egészségügyi iskolát végzett
Kínában, akkor jött el, amikor a
bizonyítványát megkapta, szabályosan,
útlevéllel utazott el Kantonból, itt már
várták a rokonai, főleg persze Vang bácsi.
Még lett volna néhány
kérdésem, de nem akartam mindent egyszerre
megkérdezni, és akkor nem is tartottam túl
fontosnak a kérdéseket, hiszen nyilvánvaló
volt, hogy Barackvirág a feleségem lesz. Amint ezt Vang
bácsi szavai nyomán megértettem, egyszerre minden
más elvesztette a jelentőségét. Az első gondolatom
az volt, hogy talán hamarosan szeretkezni fogok
Barackvirággal, és a hónapok óta
visszafojtott vágy hirtelen olyan erővel tört rám,
hogy az egész testem belesajdult.
Már a búcsúzásra
készültünk, és a közvetlen jövőről
még nem esett szó. Vang bácsi nem mondta ki, ami
már nyilvánvaló volt, de én szerettem volna
tisztán látni, és – lehet, hogy nem elég
udvariasan – föltettem a kérdést, hogy mit
szól a házassági tervünkhöz.
Vang bácsi végre kimondta, amit
vártam, hogy úgy érzi, nem lenne joga nemet
mondani, és bár szomorú, hogy eltávozik
mellőle a saját lányaként szeretett
unokahúga, anyja nevében is a
beleegyezéséről biztosít. Óriási
erőfeszítéssel sikerült megőriznem a nyugalmamat,
csak az arcomnak nem tudtam parancsolni, és széles
mosollyal megkérdeztem, hogy mikor tarthatjuk meg az
esküvőt, én szeretném minél hamarabb, mert az
volna a legnagyobb boldogság számomra, ha Jin Csin-linget
feleségként a lakásomba vezethetném.
Vang bácsi megvakarta a
tarkóját, és nagyon egyszerűen közölte,
hogy Jin Csin-linget akár holnap a lakásomba vezethetem,
hiszen az élettársi kapcsolat, mint ő
értesült erről, Magyarországon majdnem olyan szoros
köteléket jelent, mint a házasság, amellyel
ráérünk, ha a bürokratikus formaságoknak
eleget tettünk. A házasság különben sem
attól köttetik, hogy egy hivatalnok és a
házasulandók elmondanak bizonyos szavakat, hanem
attól, hogy két ember úgy dönt, hogy
összekötik az életüket.
Az étterembeli beszélgetés
után először a szüleimhez mentem, és elmondtam
nekik, hogy milyen változás történt az
életemben. Anyám, némileg gunyorosan, megjegyezte:
azt hitte, hogy a válásom után már nem
tudok nagyobb meglepetést szerezni neki, de sikerült.
Jól leszidott, amiért addig nem beszéltem neki
Barackvirágról, hiába is magyaráztam, hogy
magam sem számítottam a dolgok ilyen gyors
végkifejletére.
„Ha arra gondolok, hogy tavaly október
óta ismered, nem is alakultak olyan nagyon gyorsan a dolgok –
mondta szemrehányóan. – Meg leszek hatva, ha
meghívsz az esküvődre.”
Apám sűrűn csóválta a
fejét. „Már holnap hozd el hozzánk! – mondta
végül, azután megkérdezte, tud-e
Barackvirág magyarul, amikor pedig megmutattam neki a
fényképét, elgondolkozva megjegyezte: – Nem is
olyan ferde a szeme!” Ezen jót nevettünk, de anyám
akkorra már megtelefonálta a hírt
Szentendrére, a bátyám és a sógornőm
ragaszkodtak hozzá, hogy még aznap este menjünk ki
hozzájuk, ők nem tudtak eljönni, le kellett fektetniük
a gyerekeket. Kocsiba ültünk, és kimentünk
Szentendrére. A bátyám ugyanúgy
csóválta a fejét, mint apám,
egyébként is nagyon hasonlítanak egymásra,
én inkább az anyám vonásait
örököltem. „Inkább egy sarokházat
örököltél volna!” – szokta mondani anyám
némi provokatív öniróniával.
A sógornőm a nyakamba ugrott. “Jól
teszed, hogy belevágsz, legalább elmondhatod, hogy
mertél kezdeni valamit. Azután tovább faggatott
Barackvirágról, és megígértette
velem, hogy hamarosan összeismertetem őket.
Másnap délelőtt meg kellett tartanom
az óráimat az iskolában, a nyelvi
különóráimat lemondtam telefonon, így is
csak három órakor tudtam elmenni
Barackvirágért. A költözködés
roppant egyszerűen történt. Barackvirág minden
holmija belefért két kisebb bőröndbe. A dolog olyan
hihetetlen volt számomra, hogy az egészet valami
hitetlenkedő, félálomszerű állapotban
csináltam végig, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy
mindaz igaz, ami történik velünk. Fölmentem a
lakására, hiszen a címe már megvolt, de
csak az előszobáig jutottam. Barackvirág két
bőröndje már ott állt a fal mellett, és ő is
jött hamarosan. A szobatársnőit nem láttam, csak
csipogó beszédük és nevetésük
hallatszott az ajtó mögül.
Levittem a bőröndöket, Barakcvirág
komoly arccal jött mellettem, mintha feszélyezte volna a
vonulásunk, pedig lefelé menet nem találkoztunk
senkivel a málló vakolatú
lépcsőházban. A bőröndöket beraktam a Trabant
csomagtartójába, s akkor megint hallottam a
magasból a gyöngyöző kacagást, de mire
fölnéztem, az ablakok már mind üresek voltak.
Barackvirág nem pillantott föl, a kocsiban is
szótlan volt, mereven maga elé nézett.
Otthon először is körbeszaladt a
lakásban, úgy láttam, tetszik neki. Nem tudom,
Kínában milyen körülmények
között élt, csak sejtem néhány elejtett
szavából, hogy elég szűkösen laktak. De
Pesten is négyen laktak egy szobában, így az
én másfél szobás lakótelepi
lakásom tágasnak látszódhatott neki.
Utána nekilátott, hogy kipakolja a bőröndjeit, pedig
én szerettem volna már átölelni, de ehelyett
inkább segítettem neki, hogy minél gyorsabban
bekövetkezzen a pillanat, amikor minden a helyén lesz,
megállunk egymással szemben, és ugyanarra
gondolunk majd.
Ne várják, hogy részletesen
elmeséljem első szeretkezésünk
történetét, elég annyi, hogy pontosan azt
kaptam, amit vártam tőle. Nem volt kezdeményező,
inkább odaadó és készséges, a teste
félmozdulatokból is megértette az enyémet,
mintha már sokszor szeretkeztünk volna, és
mégsem veszett el az első alkalom különös
öröme. Nem tudtam betelni vele, újra és
újra föltámadt bennem a vágy, ami már
régen nem történt meg velem, ha Edittel
bújtam ágyba. Olyan napok kezdődtek akkor, amilyenekről
kamasz koromban álmodoztam, telhetetlen szerelmes kamasz lettem
újra. A tanév még nem ért véget, nem
mehettünk el nászútra az érettségik
előtt, de én otthon is úgy éreztem, mintha
nászúton lennénk. Igyekeztem elvégezni a
munkámat, vagyis megtettem mindent, amit kellett, hogy senki se
tehessen szemrehányást valami mulasztásért,
de a minimumot teljesítettem azokban a napokban.
Szerencsére a ballagási és érettségi
előkészületek közepette a másodikosaimmal,
akiknek az osztályfőnöke voltam, nem nagyon törődtek,
nem tűnt föl, hogy leadom az óráimat, és ha
tehetem, azonnal rohanok haza.
Barackvirág háziasszonynak is
csodálatos volt. Rendben tartotta a lakást, sőt
néhány aprósággal, néha nem is
tudtam megállapítani azonnal, hogy mivel, adott neki
valami keleties hangulatot, ami nagyon tetszett nekem. Majd
néhány nap múlva fölvetette, hogy
napközben, amikor úgysem vagyok otthon, és
már minden munkát elvégzett a lakásban,
szívesen elmenne a műhelybe, ahol azelőtt dolgozott, most persze
csak néhány órára, nem is a munka miatt,
inkább hogy találkozzon a korábbi ismerőseivel.
Úgy éreztem, nincs jogom, hogy
bezárva tartsam a lakásban, amíg dolgozom,
beleegyeztem hát, ő pedig a délelőttöket rendszerint
Vang bácsi műhelyében töltötte, gondolom hogy
nem tereferével, hanem munkával, mint azelőtt. Hogy
fizetést kapott-e, azt nem is tudom, sohasem kérdeztem,
ketten jól megéltünk a keresetemből.
Júniusban egyszer Barackvirág azt
mondta, Vang bácsi a segítségemet szeretné
kérni, meg kellene engednem, hogy két honfitársa
bejelentkezzen a lakásomba, és vállalnom kellene,
hogy magyarországi tartózkodásuk idején
gondoskodom az ellátásukról. Eszembe jutott, amit
rendőr ismerősöm mondott, és Barackvirág
láthatta az arcomon, hogy nagyon nem örülök az
ötletnek. Már éppen el akartam magyarázni,
hogy a fizetésem nem elég négy embernek, és
egyébként is, a beköltözésük
felfordítaná az életünket, nem tudnánk
nyugodtan… amikor Barackvirág gyorsan hozzátette, hogy
természetesen honfitársai nem akarnak
ideköltözni, s még kevésbé
várják el, hogy én tartsam el őket. Csupán
a befogadó nyilatkozatra van szükségük, mert
így könnyebben Magyarországon maradhatnak, és
mivel ők Vang bácsi legjobb emberei, szüksége van
rájuk… Miután Barackvirág újra és
újra bizonygatta, hogy a két férfi nem akar
hozzánk költözni, és nekem nem lenne más
dolgom, mint aláírni néhány papírt,
úgy éreztem, tartozom annyival Vang bácsinak, hogy
megtegyem, amit kér. Meg is tettem, és valóban
semmi sem változott.
Amikor véget ért a tanév,
már minden időmet Barackvirággal töltöttem. Nem
járt be a műhelybe, vagy legalábbis sokkal
ritkábban. Néhány hetet a
bátyámék Szentendre melletti
víkendházában töltöttünk. Amikor
jóllaktunk a szerelemmel, kocsin bejártuk a
környéket, néha fürödtünk a
Dunán, a Szentendrei-sziget egyik védettebb
hajlatában fölfedeztünk egy homokos partszakaszt, ahol
a víz sodra nem volt olyan erős, mint máshol.
Barackvirág kitűnően úszott, jobban, mint én, a
sodrásba is bemerészkedett, ahová –
szégyen, nem szégyen – nem mertem követni, csak
aggodalmasan figyeltem, hogyan távolodik a parttól.
Amikor szemrehányást tettem neki a
merészségéért, csak nevetett, és
megnyugtatott, hogy úszott ő már nagyobb és
erősebb sodrású folyóban is.
Amikor kijött a vízből tenyérnyi
fürdőruhájában, és a napfényben szinte
kékesen csillogó fekete hajáról hajlongva
lerázta a vizet, ugráló kis hegyes mellei majdnem
átszúrták a vékony, nedvesen tapadó
ruhát, néha úgy rám tört ilyenkor a
vágy, hogy akárki észrevehette volna, aki
odanéz. Szerencsére kevesen jártak arrafelé.
Csak július közepe táján
mentünk vissza a pesti lakásba, másnap
Barackvirág bement a műhelybe, és amikor hazajött,
azzal a hírrel lepett meg, hogy két „lakónk”
kijelentkezik, de másik kettő jönne helyettük, esetleg
három, akiknek szintén befogadó nyilatkozatra van
szükségük. Aláírtam a
kedvéért minden papírt, bár tartottam tőle,
hogy előbb-utóbb szemet szúr valahol, hogy én
milyen lelkesen fogadok be kosztra-kvártélyra
kínaiakat a lakásomba, de vagy nem tűnt föl
senkinek, vagy nem találtak benne kivetnivalót.
Augusztusban egyszer azt mondtam
Barackvirágnak, hogy gyereket szeretnék tőle. Huszonnyolc
éves voltam, sőt már jól benne a
huszonkilencedikben, egyre gyakrabban gondoltam rá, hogy
ismét legyen gyerekem.
Barackvirág szeme kerekre tágult a
csodálkozástól: „Hiszen nem is vagyunk férj
és feleség!”
Valóban, úgy kitöltötte az
életemet, hogy hetekig nem jutott eszembe a
házasságunk. Persze, a dolog nem rajtam múlott,
én bármikor anyakönyvvezető elé álltam
volna Barackvirággal, neki voltak nehézségei.
Kínából várt valamilyen papírokat,
amelyeket a követségen kellett volna megkapnia. Én
nyugodt voltam, hogy az ügy halad a maga útján, ha
kissé lassan is, hiszen Barackvirág velem volt, a
formaságok meg nem nagyon érdekeltek.
Megjegyeztem, hogy a gyerek a miénk lenne
akkor is, ha nem vagyunk házasok, és
egyébként is, a házasságunkkal
később úgyis minden elrendeződne. Barackvirág
azonban csak ingatta a fejét. Egyszer úgy felbosszantott
a makacssága, hiszen nem ilyennek ismertem, hogy kiabálni
kezdtem vele, amitől valahogy furcsán bezárkózott,
távoli és megközelíthetetlen lett. Nem tudom,
hogyan csinálta, válaszolt minden
kérdésemre, dühösnek sem látszott, csak
egyszerre olyan érzésem támadt, mintha
üvegfalon keresztül beszélgettünk volna. Nem
emlegettem többé a gyereket, de így is csak napok
múlva állt helyre köztünk a korábbi
közvetlenség.
Megkezdődött az új tanév a maga
szokásos zűrzavarával, kevesebbet lehettem együtt
Barackvirággal, mint korábban. Ő napközben
többnyire Vang bácsi műhelyében volt. Egy napon,
amikor későn, és elég fáradtan
érkeztem haza az iskolából, azzal fogadott, hogy
Vang bácsi szeretne beszélni velem, és
kérdezi, hogy mikor jöhetne el. Egy kissé meglepett
a dolog, de túl fáradt voltam, hogy
kérdezősködjem, végül megegyeztünk egy
két nappal későbbi időpontban, amikor már hat
órára hazaérhettem a munkából.
Négyen voltak a szobában, amikor hat
után néhány perccel beléptem: Vang
bácsit két vékony fiatalember
kísérte, és ott volt Barackvirág is.
Jázmintea gőzölgött előttük, már az
előszobában megéreztem az illatát. A
jázminteát Barackvirág szerettette meg velem.
Szép színes dobozokban hozta, Vang bácsi adta neki
ajándékba.
A három férfi udvariasan
felállt, amikor átléptem a
küszöböt, és egy pillanatnyi habozás
után Barackvirág is fölállt a
dívány széléről, ahol addig ült, vagy
inkább kuporgott. Mintha ideges lett volna egy kicsit, aki nem
ismerte olyan jól, mint én, nem vette volna észre
rajta, de én láttam a feszültséget a
tekintetében. Akkor láttam ilyennek, amikor
elköltöztettem a korábbi
lakásából a társnőitől, és ez egy
pillanatra rossz érzést keltett bennem. Azután
átsiklottam rajta, arra gondoltam, bizonyára a
vendéglátás kelt benne egy kis izgalmat. Az sem
tűnt föl, hogy a megszokott otthoni viselete, egy virágos
pongyolaszerű ruha, melyet én egyszer kimonónak neveztem,
de jót nevetett rajta, szóval, ahelyett utcai
ruhában volt, de még a ruhái közül is az
elegánsabbak egyikében, hiszen arra gondoltam, hogy a
vendégek tiszteletére vette föl.
Vang bácsi és a két fiatalember
meghajolt, én viszonoztam a meghajlásukat, és
leültem Barackvirág mellé a díványra.
Barackvirág teát töltött nekem az
odakészített csészébe. Belekortyoltam a
még mindig forró jázminteába, majd
visszatettem a csészét.
A vendégeim hallgattak, úgy gondoltam,
nekem kell megtörnöm a csendet. Érdeklődtem Vang
bácsitól, hogy megy az üzlet, megtalálta-e
itt a számítását. Ő mosolygott, és
aprókat bólogatva, szinte hibátlan
magyarsággal biztosított róla, hogy minden nagyon
jól van, minden úgy történik, ahogyan
elgondolta. Magyarország kitűnő hely a
vállalkozásának. Azután az
időjárásról beszélgettünk, Vang
bácsi elmondta, hogy az itteni bizony különbözik
a dél-kínaitól, és ez kezdetben okozott egy
kis nehézséget valamennyiüknek, de most már
megszokták, és minden nagyon jó.
Miközben hallgattam, erőlködve igyekeztem
rájönni, hogy mi lehet a látogatásuk
célja, és végül arra gondoltam, biztosan
megérkeztek Kínából a
házasságkötéshez szükséges
papírok, s ez a vendégség valami
szertartásféle, mintegy véglegesen
átadják nekem Barackvirágot.
Még hallgattam egy darabig, amint Vang
bácsi aprólékosan részletezte a kantoni
és a budapesti időjárás közötti
különbségeket, azután egy éles
fordulattal más irányt adtam a
beszélgetésnek, megkérdeztem, hogy mit gondol,
sokáig kell-e még várnunk az okmányokra,
amelyek nélkül nem tudunk házasságot
kötni Barackvirággal.
Vang bácsi sokáig hallgatott, az arca
egy kissé gondterheltebb lett, többször is
körbenézett, azután közölte, hogy a
házassággal kapcsolatban bizonyos
nehézségek merültek föl.
„Tovább kell várnunk?” –
kérdeztem egy kissé bosszúsan.
Vang bácsi megrázta a fejét.
„Nem kell – mondta. – Várni nem kell.”
Mély csend támadt, a szomszéd
lakásban kinyitott vízcsap csobogása volt az
egyetlen zaj. Rossz előérzetem támadt, sőt, több
volt ez már, mint előérzet, a gyomrom öszszeszorult,
bár magam sem tudtam még, hogy mitől.
„Nem értem – mondtam bizonytalanul, és
végignéztem a többieken, mintha tőlük
várnék feleletet, de mind hallgattak, és
kerülték a tekintetemet, Barackvirág is. – Mi
történt?”
Megérintettem a karját, de nem
válaszolt, sőt, mintha egy hajszálnyira el is
húzódott volna tőlem.
„Jin Csin-lingnek el kell mennie” – mondta
végül Vang bácsi.
„Tessék?” Egy pillanatig nem is
tudatosult bennem, hogy ki az a Jin Csin-ling. Mind
Barackvirágra néztünk, aki változatlanul
lehajtotta a fejét. „Tessék?” – kérdeztem
újra, és talpraugrottam. Hirtelen fölállt a
két fiatalember is, de Vang bácsi egyetlen gyors
intésére vissza is ültek azonnal.
„Jin Csin-lingnek el kell mennie” – ismételte
Vang bácsi.
„De hát miért kell…?” Visszaültem
a helyemre, az egész olyan hihetetlennek tűnt, hogy
elmosolyodtam, és egy kissé szégyenkeztem is az
előző hevességemért. Hiszen Barackvirág az
enyém, hónapok óta együtt élünk,
ezt az öregembert meg a két fiatalt egyszerűen kidobom,
és rendőrt hívok, ha nem mennek
szépszerével.
„Jin Csin-lingnek el kell mennie – mondta harmadszor
is Vang bácsi, ezúttal határozottabb,
keményebb hangon. – Ez eldöntött dolog, ennek
így kell lennie.”
„Ugyan kérem! – Bosszúsan
fölnevettem. – Jin Csin-ling a feleségem. Ki dönthetne
róla az akaratunk ellenére?”
„Nem a felesége” – mondta Vang bácsi,
és egy kis bosszúság érződött a
hangjában, talán azért, hogy vitatkoznia kell.
Valószínűleg nem szokott hozzá, hogy vitatkoznak
vele.
Megfogtam Barackvirág karját.
Éreztem, hogy reszket.
„Ilyen nincs! – mondtam hitetlenkedve. – Te mit
szólsz hozzá, Barackvirág? Mondd, hogy nem akarsz
velük menni, és egy pillanat alatt kint lesznek a
lakásból. Teszek róla, hogy ne
háborgassanak többé. – Megráztam a
karját. – Mondd, hogy nem akarsz velük menni!”
„De igen – felelte. – El kell mennem.” A hangja nem
árult el érzelmeket, olyan egyszerű
tényközlés volt ez a két mondat, mintha azt
mondta volna, hogy esik az eső vagy meghozták az
újságot. Rám nézett egy pillanatra,
már távoli és idegen volt a tekintete.
Ami azután történt, az pillanatok
alatt játszódott le. Mind a négyen
fölálltak, valahonnan előkerültek Barackvirág
bőröndjei, amelyekbe már korábban berakta a
holmiját, azután elmentek. Azt hiszem, Vang bácsi
búcsúzóul még meghajolt felém,
azután már csak az ajtó
csapódását és a lépcsőházban
távolodó lépések zaját hallottam.
Amikor magamhoz tértem egy kicsit, az volt az
első gondolatom, hogy az egész nem is volt igaz, csak
álmodtam Barackvirágot, és az álom most
véget ért.
Női arckép
ABLAK
Világirodalmi rovatunkban ezúttal a nagy olasz
költő, író, filmrendező, Pier Paolo Pasolini
(1922-1975) két, magyarul még publikálatlan
művét mutatjuk be. A fordítás a
milánói Mondadori kiadó Pasolini: Tutte le poesie
I. című kötetéből készült.
PIER PAOLO PASOLINI
Szépség dúlta
ifjúságunk
Uram, egyedül vagyunk, ne szólj többé
hozzánk!
Évről évre, napról napra ne tekints
többé ránk!
Mi itt sötétben vagyunk, Te ott fényben,
bajainkra sem harag, sem együttérzés nincs benned.
Semmi nem változott harminc évszázada:
együtt a nép, együtt harcol, de közös
bajunkat külön-külön viseljük,
s a rosszat a jótól elválasztani csak Te tudod!
Munkanapok – Holt napok! A kocsi ráfordul
a csöndes térre, s gurul az állomásra,
csikorogva megáll a szegény
nap égette kavicson.
A sorompók leengedve, a halomnyi
törmelék és a száraz
akáckerítés között két
autó,
apró öregasszony, szusszal alig bírja,
zsebkendőjét foga közé szorítva
talicskáját tolja.
A kocsiról fiatalember ugrik le, harmonikázik,
társa – nála fiatalabb – ostorral oldalán,
szénát ad a lónak, s táncolva a
többiek után – mind oly kihívó –
a pad mellé áll.
Becsiccsentettek, úgy danolásznak e korai reggel,
nyakukon a zsebkendő szorosra kötve,
rekedt hangon négy liter bort rendelnek,
kávét a leányzóknak – ők most pityeregve
ülnek csöndben.
Gyertek csak, vonatok, vigyétek e fiatalembereket,
kik angol ingeikben s fehér-kötött trikójukban
csak dalolnak!
Gyertek csak, vonatok, messzire vigyétek az
ifjúságot,
hadd keressék a világban, mit itt elvesztettek.
Vigyétek, vonatok, a világba e honukat veszített
fiatalokat,
többé már hogy ne nevethessenek!
Egy Krisztus-kép
Nem mondok le az örömről mely oly könnyen
olvasztja föl legintimebb ténykedéseim rejtelmeiben
verejtékem és sikertelen
próbálkozásaim
jégtömbjét... Szokásom már e
játék:
nem cserélem föl örömömet
lelkiismeretfurdalásra!
Pedig érzem a fojtogató tiltást,
a polipot… Ő az? Segítsége
nem Isten segítsége, dehogy: csupán
játék,
mit énemben mint
tüzelő tüzet, diskuráló diskurzust fedezek fel.
Terve tökéletes, súlya sincs.
Nem gondolok Rá, nem is hívom,
hogy itt legyen! S mégis, váratlanul
megjelennek idegen angyalai.
Életemben a hideg-belső szálak
széttépik és összevissza
gabalyítják a kibogozottakat:
zsákmányom pedig nevet – győztes és
öntudatlan.
(Azon a napon angyala komoly,
nyugodt paraszt volt, aki LÁTOTT ENGEM,
máskor rohanó orkán,
mi szobába zárt, MESSZE…
s volt még egy szerény
Krisztus-medál, nyakamban lógott,
kezemmel időnként meg-megsimogattam.)
KUN TIBOR FORDÍTÁSAI
Képarchitektúra
téri formákkal (1924)
MŰVÉSZETTEL
A
DISZKRIMINÁCIÓ ELLEN
Az itt közölt verseket és grafikákat a Tűzraktér kulturális
központ M(ei)de
című
rendezvénysorozatának anyagából
válogattuk.
VÖRÖS ISTVÁN
A Nemlét dicsérete
Jó, hogy nem voltam német kisgyerek
1933-ban, akinek az apját egy este
elviszik. Jó, hogy nem voltam evezős
egy ókori gályán, a lábamon akkora
vasgolyó, mint a fejem, mely csak azért
maradhat a helyén, mert az evéshez elenged-
hetetlen. Jó, hogy nem voltam középkori
hitújító, akit máglyán
égetnek meg.
De nézni se szerettem volna ezt,
hogy aztán hazamenve műhelyembe
dongafákat faragjak. Jó, hogy nem
voltam folyóparton játszó néger
kisfiú,
akinek a lábát krokodil harapja le.
Jó, hogy nem voltam ott Nagy Sándor
hadseregében, nem tudtam volna örülni
a győzelemnek. Jó, hogy nem voltam
Kleopátra vagy az orléans-i szűz.
Hiszen nő még nemlenni se lehettem.
És talán az is jó, hogy most viszont
értesülök mindezekről a nemléteimről.
Kitöltik az egész világot.
ESNAGY
JÓZSEF
kidőlni látszom
kidőlni látszom
ősz koponyámból
míg talpam alatt
billeg a föld
de csak állok és várok
könnyes szemekkel
mint panaszfal előtt
vén zsidó
mert azt hiszem
minden bűnre van bocsánat
minden bajra van megváltó üzenet
de ki szereti az elesetteket?
végignézve magamon:
íme itt vagyok én
született félkegyelmű
kinek arcára írva van
a tépelődő imádság
mikor a szíve hirtelen megáll
ki csak áll és vár megbabonázva
lezárt szemekkel
alszik talán álmodik is
míg forog forog vele a föld
a piszkos űrben
némán magányosan
majd időben percnyi pontosan
kidől lába alól
az esőtől földagadt pocsolya
s lehúzza magához
a józanul kihűlni készülő világ
TURCZI
ISTVÁN
Memento
(A tatai zsidók utolsó
útja a
vasútállomásra)
„E nemzetségből csak egy fénykép marad”
(Mordehaj Avi-Saul)
Emlékezzél!
Akár a rongyos ködhegyek a foszló virradatban,
némaság virágzik,
s elnyílik az utolsó utáni füstös
pillanatban.
Két sorban vonulnak
felfelé a kaptatón; siet mind, mintha imára menne.
Mintha a síneken túl
szidur-lapok közt bújtatott remény teremne.
Hátrahagyott
kegytárgyaik fölött a reggeli nap kábán
áthajol.
Üres a gyülekezet háza.
Szombat királynő, mondd, merre bújdosol?!
Kifosztva a táj is,
ábrázattalan, szürke massza ez a szép
vidék.
Nem méri önmagát,
hisz többé már nem otthon: valahavolt menedék.
Nekik nem maradt
más, csak a lezárt szemhéj mögött
izzó szégyen
és a kimondatlan szavak
értelmét egymástól elsáncoló
tudat: íberleben!
Belżec, Treblinka,
Sobibor, Dachau, .
Imbolygó árnyak
a rettegés ködön és dallamon átszűrt
éjein.
Kemencemélyi csend –
milliók sorsát jelölő rövidke héber
szó: SOA.
Szín- és tetthelyek közt
korbácsként hajt előre, hogy többé soha, soha.
A bölcsek szerint
kilencszázhárom halált teremtett az Úr,
Azután még egyet,
ha a mózesi nép újkori figyelme netán lazul.
A módszer velejét
listák, jegyzőkönyvek őrzik, fotók és
fonográf.
Recsegő hangon szólt
a végső megoldáshoz illő Arierparagraph.
Hatvan év a hatmillióhoz.
Ha kérdeznéd, fiam, hogy kiért vagy ki ellen
porlad az Idő a tenyeremben
– nincs válasz; az emlékezet engesztelhetetlen.
De számláld meg őket,
mert egytől egyig mind megszámlálhatók.
Vedd számba őket,
kik emberként járták meg a
nem-járhatót.
Tartsd számon őket:
a szív nem archívumban őrzött üres
kartoték.
Kérd számon őket!
Kevés a két gyertya saját sorsodért.
Ha néha megroppan is
az irgalom száraz, gyönge ága,
csak így lesz létednek
újra gyökere, lombja, Magyarországa.
Ducsai Péter rajza
Ducsai Péter rajza
VOX HUMANA
JUHÁSZ FERENC
Vivát, Baranyi!*
Azt, hogy a szocialista rendszer megszűnik minden
európai népi demokráciában, hogy a
Szovjetunió országokká törik, két
ember mondta meg nekem: Aczél György és Habsburg
Ottó. Aczél György egy Illyés
Gyuláéknál töltött vacsora után,
a ház előtt az utcán éjszaka, 1982-ben, Habsburg
Ottó pedig az Országos Széchényi
Könyvtár Corvina-alapítványának
ülése után a tárgyalóteremben,
kávézás közben, évekkel később.
Hogy mi jön 1982 után a rendszerkicserélésig,
annak lázmérői, mi, a történelem
hónaljába dugott öregebbek, leolvashattuk az
üvegcső számlétrájára
fölkúszó fekete higany-ceruzabélről, hogy mi
lett 1989 után azt mi, szigorú és
kiszolgáltatott öregebbek, tudtuk és úgy
néztük, mint hózivatarban a kerti fák a
fehéren, hömpölyögve kavargó, ránk
terülő albínó üvegpamut
légyszőnyeg-toronymagasságot. A fiatalok talán
érzik, talán nem, hogy mi a kapitalizmus, a tőke
mítosz-falánk, nagyon is egyszerű hatalom-uralma, sőt az
újjáéledő feudálkapitalizmus gőgje
és parancsuralom-ingere.
De nem erről akarok beszélni. Hanem a
költészetről, hiszen költőt ünneplünk most,
Baranyi Ferencet. Mert a rendszercserével megszületett a
magyar költészet lényegétől elidegenült,
múlttól független esztétikai galaxis, a
középszerűség és kispolgáriság
pökhendi és öntelt jelenkora. Egy költőnő
születésnapját dicsérő cikkben olvasom, hogy
a mai, új költészet és irodalom nem
vágyik szellemtörténetünk tárgyilagos
és hiteles lét-örökségére, hogy
„egyfajta közösségi, elkötelezett,
képviseleti beszédmódot és váteszi
magatartást elutasítva, az élőbeszédhez
közelítő hangú, tárgyilagosabb,
személyesebb költői nyelvben leltük
örömünket”. Hát most megkaptad Csokonai
Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel,
Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany
János, Vajda János, Ady Endre, Babits Mihály,
Kosztolányi Dezső, József Attila, Radnóti
Miklós, és mind, ti utánuk következők. Boldog
világ! Elbutított ifjúság,
számítógépernyőhöz ragadt ezerszer
harminc légyszemű ifjúság!
Én most újraolvastam Baranyi Ferenc
műveit, és sehol nem látom a fönti
elidegenedést (de a világlírában sem!), nem
látok váteszi magatartást, képviseleti
beszédmódot, csak igazi jó verseket látok,
szép és emberi költészetet, szerelmet,
örömöt, vágyódást, hűséget
az elesettekhez, tisztességet az emberségben és
semmi cinizmust, hülyülést, balficamosságot,
csak ámulatot látok, a világ
összlétének örömét és
gyász-súlyát, a megmaradás-vágyat, a
haláltudat kegyetlen kegyelmét, az embertudat
emberkötelességét olvasom, a hűséget a
hűségesekhez. Legyen ennyi is elég ezen az angyal-előtti,
ördögtelen ünnepen! Dolgozz még, ne hagyd magad
és ne legyen hajnalod sose keserű, mint a
csalánlevél-tea, amit lázunkra főzött
anyánk. Az áldott szegény Mama.
Vivát, Barátom! Vivát, Baranyi!
Kommunista
köztársaságot (1918)