OTTO BENESCH
   
Egon Schiele rajzművészete
   
A 19-20. század fordulóján az impresszionizmus individualista szabadságát a dekoratív konvenció és a formális stílusirányzat új művészete váltja fel. 1900-tól e stílusirányzat inkább vívmányai, semmint eredményei szempontjából jelentős. Ez az eredmény az expresszionizmus volt, az a művészi kifejezésmód, amely a 20. század első évtizedének végétől Európát a legerősebb és legátfogóbb művészeti irányzataként uralta nemcsak Németországban, ahol elsőként fogalmazta meg a maga programját (Kék lovas, Híd), hanem a művészeti életben élenjáró valamennyi országban. Ez az irányzat testesül meg a francia fauvizmusban éppúgy, mint a skandináv országok, Olaszország és Ausztria fiatal nemzedékének művészetében. Az irányzat két úttörője, Kubin és Klee, akiknek jelentőségét ekkor még nem ismerik fel, teljes magányban alkot e stílus jegyében. Modigliani, Pascin és Eugen von Kahler utat tör magának a nyugati világ különböző pontjain. Munch és Klimt érett műveiben döntő fordulat következik be az expresszionizmus irányába, ami aztán teljes mértékben meghatározza művészi missziójuk tényleges jelentőségét. Körülöttük csoportosult ugyanis a fiatal nemzedék, amely úgy tekintett rájuk, mint akik el fogják vezetni őket a művészet új birodalmába. A Bécsben 1908-ban és 1909-ben a Kunstschauban megrendezett két kiállítás az új művészeti mozgalom melletti közös hitvallás volt. E színhelyen és alkalmakkor kaptak először nyilvánosságot az expresszionizmus fiatal osztrák képviselői. 1908-ban mutatta be Oscar Kokoschka hatalmas dekoratív pannóját a Traumtragenden (Álmodók) ciklust, mely még ugyanabban az évben Álmodó fiúk címmel a Wiener Werkstätte kiadó gondozásában album formájában is megjelent. A szerző a könyvet Gustav Klimtnek, a művészeti „Phalanx” vezérének, az öreg főváros elkényelmesedett hagyományérzületének szétzúzására hivatott mesternek szentelte.
    1909-ben a Kunstschau, Van Gogh csodálatos munkáiból álló sorozata mellett, felvonultatta egy tizenkilenc éves fiatalember, Egon Schiele képeit is. Az első művek alapján senki nem tartotta többre jó ízléssel és a dekoratív irányzat iránti tagadhatatlan érzékkel megáldott Klimt-imitátornál. A két művész, Kokoschka és Schiele, akik Bécsben kötelezték el magukat az expresszionizmus mellett, egyaránt az új irányzat osztrák nagy öregje, Klimt nyomában haladva tették meg első lépéseiket. Jelentős mértékben Klimt hatása alatt álltak, tőle kölcsönözték szellemileg fennkölt, vékony, törékeny alakjaikat, Klimt bátorította mindkettejüket, hogy művészi ábrázolásukat emeljék feljebb a hétköznapok síkjáról a világról alkotott véleményük szintjére. Egyazon mozzanat választotta el a két fiatal művészt annak a világnak az esztétikai kultúrájától, amelyben felnőttek: a rút és a taszító szellemi, s ennélfogva művészi értelmezése – a kiteljesedő expresszionizmus csírája.
    Egon Schiele a fiatalabb kettejük közül, 1890. június 12-én született Tullnban, egy románkori, gótikus és barokk műemlékekkel teli Duna menti kisvárosban; lelkét az osztrák táj ritmusa járta át, a művészet és a természet teljes összhangja. Apja, Tulln város állomásfőnöke, régi német család sarja volt, anyja csehországi német. A fiú ifjúkorában többször is felkereste anyja szülővárosát, a gótikus ékszerdobozt, Krumaut (ma eský Krumlov), azt a tájat, amelyet Adalbert Stifter oly sokszor idézett meg műveiben. Krumaunak, a „régi városnak” a „holt városnak” a víziója egész életében végigvonul Schiele álmain, meghatározó momentuma alkotói fantáziájának. A régi osztrák városok és vidékek a maguk érintetlen szépségében jelentős mértékben hozzájárultak Schiele varázslatos művészetéhez.
    A fiatalembernek már első, 1907-ben alkotott művei alapján nyilvánvaló, hogy ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely szenvedélyesen elutasítja az akadémizmust. Már első olajvázlatai és gouachai egyértelműen a Klimt által Ver Sacrumként meghatározott művészeti mozgalom hatását, a szecesszió, az art nouveau stílusjegyeit mutatják fel.
    E korai, tétova lépései is nyilvánvalóvá teszik a grafikai ábrázolás kompozíciós szerkesztése iránti meglepő veleszületett ösztönös tehetségét. Ezek óhatatlanul is Picasso korai, az art nouveau hatása alatt álló első párizsi festészeti kísérleteit juttatják eszünkbe. Kezdetben Schiele sokkal inkább tájfestészettel foglalkozott, semmint emberalakos ábrázolással – ebben is kétségtelenül érzékelhető Klimt hatása. Bár a későbbiekben művészetében döntő szerepet tölt majd be az emberi test ábrázolása, Schiele grafikusként és festőként egyaránt olyanynyira megőrizte a természet és a táj mély átélését, hogy tájképeit legértékesebb alkotásai közé sorolhatjuk. 1908-ban és 1909-ben készült alkotásai láttán nyilvánvaló, hogy stílusát végérvényesen Klimt irányzata határozza meg, elsősorban a gazdag dekoratív, mozaikszerű effektusok, a felületek klimtes elrendezése, a rendkívül finom színhasználat. Ilyennek ismerhettük meg Schielét, mint az avantgarde fiatal kezdő művészét a Kunstschau 1909-es tárlatán. […]
    Schielét a felületek tagolásának egyedülállóan mesteri tudása – ez nála inkább született adottság volt semmint kemény munkával elért eredmény –, absztrakt, építészeti-dekoratív alkotásokra predesztinálta. Gazdag fantáziája bőséges lehetőséget adott számára találékony zsenialitásának kiteljesítéséhez. 1909-től kedvelt képformátumai között találjuk a négyzetet és a keskeny téglalapot, melyek remekül illeszkednek a modern enteriőrbe. E művészet építészeti pontossága tökéletes része az architektonikus egésznek. Schiele alkotóművészetével könnyen a modern életmód és társas élet új konvencióinak vezéralakjává válhatott volna. A Wiener Werkstätte számos esetben megkísérelte, hogy felkeltse az érdeklődését dekoratív tapéták, divatrajzok, képeslapok tervezése iránt. Schiele azonban nem ezt az utat választotta. 1910-től készült első igazi Schiele alkotásoknak nevezhető festményeinek témái felkavarják a közvéleményt. Figurális kompozíciói kísérteties, látomásos világot villantanak fel – az élet és a halál hatalmának szimbolikus kifejeződését –, melyet önmaga variációi népesítenek be. Alkotásaiban a művész találkozik saját magával, akárcsak Franz Kafka és Julian Green műveiben a hallucinációs valóság különböző fokozataiban. Formájukat és tartalmukat tekintve ezek a képek, amelyek sokkal inkább emlékeztetnek gótikus táblaképekre, semmint Klimt alkotásaira, tartalmukat tekintve Edvard Munch művészetének belső világához – az élet és a halál szembeállításához – hasonlíthatók. E világ benépesítői láttán – mely világban nincs lent és fent, nincs itt és ott – melyben a táj egyes elemei merészen törnek a magasba, a néző számára szembeszökik az ábrázolás valóság effektusa. Ez az effektus a természet, a természet szerkezete és szerves növekedése, a természet felépítése és térbeli kiterjedése teljes megértésének eredménye. Schiele alakjai és növényei nem absztrakt formák, hanem valóságos élőlények. Lényük felfokozott és átható, ugyanakkor anatómiailag és biológiailag pontos. Schiele alakjainak szögletes, csontvázszerű jellege, keserű tekintete, viharvert külseje tökéletes ellentéte a luxusnak és a nagyvilági életnek, ezek a figurák a szerzetesi magány és koncentráció világának, a sötét démonok elleni küzdelem világának, a szegénység, az élet hétköznapi szépségei iránti franciskánus öröm világának képviselői. Mert ez az a világ, amely valóságos, s ahhoz, hogy ez a szemlélő számára is világos legyen, a valóság folyamatos, intenzív tanulmányozására van szükség. Grafikusi alkotó tevékenysége során Schiele épp ezt tette. […]
    Schiele egészen rendkívüli, ugyanakkor igen termékeny grafikus volt. Csodálatos érzéke volt a grafikai ábrázoláshoz. Játékos könnyedséggel kezelte a ceruzát (ez mindig grafitceruza volt vagy fekete kréta), olyan természetesen rajzolt, ahogy a madár dalol. Már főiskolai tanulmányai alatt is hangyaszorgalommal rajzolt, s a rajzolás számára a későbbiek során sem megerőltető, kötelező stúdium volt – mintha valamiféle ellenállhatatlan erő kényszerítette volna arra, hogy ily módon juttassa kifejezésre belső életritmusát. Rajzait kivétel nélkül a természet tanulmányozásának szentelte. Ember és természet egysége közös vonása volt valamennyi jelentős osztrák művésznek. Ember és természet bensőséges viszonya alapvető fontosságú kérdés az osztrák művészet valamennyi ága számára, ezért képes valamennyi olyan szabadon kezelni a valós helyzeteket, s azért állnak oly távol a naturalista ábrázolásmódtól. A realizmus az osztrák művészet számára mindig a poétikus valóságot jelenti.
    Schielének egészen különös adottsága volt ahhoz, hogy egyre mélyebben képezze le a természetet, anélkül hogy megzavarná annak benső összefüggéseit. E vonatkozásban művészete jelentősen eltér a német expresszionistákétól, de Kokoschkáétól is. Emberi alakjai minden látszólagos deformáltságuk ellenére anatómiailag korrektek. Ábrázolásai hűen adják vissza a modell testi felépítését. Ez vonatkozik mindenek előtt számtalan önarcképére is. Rembrandt után senki más nem ábrázolta olyan sokszor önmagát, mint Schiele. Lírai és filozófiai drámáinak hőseit saját önarcképeiben testesítette meg. Önarcképei és önnön alakjának formába öntése érdekében készített tanulmányai művészetének folytonosan visszatérő témái. Az az álláspont, amelyet számos művészről kifejtettek már – nevezetesen, hogy emberábrázolásuk önnön fizikai és szellemi állapotuk fejlődésének függvénye – Schiele esetében teljesen nyilvánvaló.
    Egyik legszebb és legpregnánsabb 1910-ben készült önarcképe, mely Schielét nyúlánk, szellemileg koraérett ifjúnak ábrázolja, akinek tágra nyílt, kérdő, sötét szeme mélyreható pillantással áthatóan szemléli a világot. E tekintet önemésztő intenzitását sok más művész önarcképéből ismerjük: ilyeneket alkotott a fiatal Dürer vándorló művészinasként. A korszakhatárhoz érkező fiatal művészt nyomasztó, tépelődő, mindent megkérdőjelező lelkialkat szellemi köteléket alkot az 1500-as és az 1900-as évek között.
    Felülmúlhatatlan a világos foltokra felvitt vonalvezetésének ornamentális kifinomultsága. Schiele sejtetésekkel dolgozik, rajzai a „kihagyott művészet” követelményei szerint készülnek: egy függőleges vonal a mell kontúrját jelenti, egy ferde a váll körvonalait. E néhány vonallal tökéletesen tudja ábrázolni a gótikus szentekhez hasonlóan szögletes és csontos, sovány, fiús testet, amelyen az ujjatlan mellény láttatni hagyja a vékony csíkos ing ujjait. Csodálatos, hogy ez a rendkívül takarékos vonalvezetés miképpen képes a térben a tökéletes forma érzékeltetésére. A jobb váll művészi megoldása például nem más, mint a mell függőleges vonalán elhelyezett halvány háromszög csaknem észrevehetetlen kitüremkedése. Az egész a legszigorúbb szerves egységet alkotja: ahogy a vékony nyak kiemelkedik a kihajtott gallérból, és a hatalmas fejet tartja. Ismét mintha egy reneszánsz kori rajz jutna eszünkbe: mégpedig az a windsori kastélyban található kép, amelyen Leonardo da Vinci felvázolta a nyakizom anatómiai működését és szerepét a fej mozgatásában. Csaknem érezzük, miképpen kapcsolódik a hatalmas fej a csigolyákhoz, s hogy szinte túlságosan nehéz ahhoz, hogy a törékeny test meg tudja tartani. Az állkapocs vonala tiszta és határozott. A formák feltartóztathatatlan crescendóban törnek előre: az érzéki, kissé előre álló ajkak, a hegyes orr, a szemöldök erőteljes íve, a sötét hajtinccsel koronázott, hatalmas, magas homlok. E hajtincs világrengető gondolatoktól mély homlokredőt takar.
    Schiele mindezt a formák tökéletessége segítségével teszi teljességgel érthetővé. A vízfestékkel történő színezés – amelyet soha nem a modell jelenlétében, hanem mindig utólag, emlékezetből végez el –, ugyanezt a célt szolgálja. Schiele nem fél a túlságosan erős, sőt eltúlzott színhasználattól, de mindig megőrzi a színek természetes összhangját. Ezt tanúsítja az orcák és a fül halvány pírja, amelyen átsejlik az áramló vér, a kékes árnyék a csontos testrészek fölött, a külső hámréteg olívzöldje. A szemgödröt elspórolja, így a szemek belülről áramló sugárzást nyernek. Amint a mesterien megalkotott zilált hajtincs is tanúsítja, Schiele ugyanolyan jól bánt az ecsettel, mint a ceruzával.
    Ez az alkotás egészen kivételes teljesítmény egy tizenkilenc éves fiatalembertől. Schiele már ebben az életkorban tökéletesen birtokában volt a rajzművészetnek, teljesen egyedi, utánozhatatlan kifejezési móddal rendelkezett, tehetsége tökéletesen kibontakozott.
    Schiele, mondhatni, csodagyerek volt, ám a sors csupán további nyolc rövid évet adott neki az alkotáshoz. Talán ezért volt élete is, alkotómunkája is olyan hallatlan iramban felfokozott. Ezalatt a nyolc év alatt Schiele több ezer darabos grafikai életművet hozott létre, s ezzel alapvető mértékben hozzájárult a 20. század művészeti teljesítményéhez. Van Gogh-hoz hasonlóan egy vulkán hevességével alkotott, de kevésbé szilajon, zárkózottabban, mint egy álom valóra váltója. […]
    Schiele 1910-re olyan minőségi szintet ért el rajzművészetében, amelyet később már nem tudott meghaladni. Új problémák kezdték foglalkoztatni, és fejlődésével összhangban a következő években stílust váltott, ám 1910-ben és 1911-ben készült néhány rajza olyan rendkívülien magas színvonalú, hogy el kell fogadnunk azokat a véleményeket, melyek ezeket tekintik művészete csúcspontjának. A fiatal mesterek alkotásaiban mindig van valami felkavaró és magával ragadó, különösen, ha a művész fiatalon halt meg.
    Schiele az 1910-ben használt krétát a következő évtől ceruzával váltotta fel. Ez együtt járt kezdeti korszaka stilizált és ornamentális végérvényességének feladásával. A ceruza óvatosan fürkésző munkája nem erőlteti az ábrázolás tárgyát előre megformált síkdíszítménybe, hanem fokozatosan alakítja ki az üres alapból, ahhoz hasonlóan, ahogy egy szobrász kibontja alakját a kőből, tapogatózó és ismétlődő vonalakkal gyengéden öltve formába. Ez a rajzművészeti módszer tette lehetővé Schiele számára, hogy még magasabb szintre emelje a sokat sejtető, „kihagyásos” ábrázolás terén elért kimagasló eredményeit. Akár egy nagy dirigens, aki olykor-olykor mozdulatlanul állva enged szabad folyást a zenekari muzsika viharos áramának, de a megfelelő pillanatban karmesteri pálcájának picinyke mozdulatával elnémítja azt, úgy jelzi Schiele meg-megszakított vonalakkal az alak lényegi pontjait, elhanyagolva a többit. Egy bundába öltöztetett vékony alakon szinte észre sem vesszük a kar hiányát, természetes módon képzeljük oda. Milyen kevés, látszólag felesleges vonásra van szükség ahhoz, hogy egy bunda gallérjára ismerjünk belőle! Milyen lágyak a könnyed szürkés vonásokkal megrajzolt ajkak, szemüregek és a haj! Az arc körvonalai részben hiányosak, itt még szuggesztívebben ragadja meg az önarcképeiről már jól ismert ovális arcformát a maga anatómiai szerkezetében. A megjelenítésnek ezek az óvatos és takarékos eszközei fokozzák a sötét szemek beszédességét, a szemekben koncentrálódik minden kifejező erő, ez az egész alkotás gyújtópontja.
    Ugyanez a szépség árad a csukott szemmel megrajzolt álmodozó vagy szunyókáló két kislányt ábrázoló képről; felülnézetben láthatjuk őket, ahogyan egymás mögött hevernek egy pamlagon – helyzetüket jól érzékelteti a jobboldali alak szétterülő szoknyája. Schiele számára az emberi test, helyzetétől függetlenül maga a térben lebegő abszolútum. Ez a felfogás rokonítja Schielét Klimt titokzatosan lebegő alakjaihoz, melyek ennek megtestesüléseként mágikusan díszített öltözékeket viselnek. Schielének azonban már nincs szüksége ezekre a díszítményekre, minthogy nála maga az alak a kifejező erő hordozója, megtestesítője. Alvajáróként, csukott szemmel, szundikálva vagy álmodozón ábrázolt alakokkal újra meg újra találkozhatunk Schiele életművében. Egészen egyedülálló mélységében tör felszínre nála a bennük rejlő kifejező erő – az álom és a halál mint a létezés másik formája. Az alakok vonásaiban egy magasabb világ sejtelme tükröződik.
    Álom és szimbólum kéz a kézben hatja át Schiele egész művészetét. A színek, melyek Klimt festményein rafinált díszítőelemek, Schielénél szimbólumok. Egy alkalommal nővérét – egyik kedvenc modelljét – különböző intenzitású és teltségű, lágyan izzó vörös (kármin, bordó, lila) négyzetekből, rombuszokból, romboidokból és háromszögekből álló anyagba öltöztetett ruhában festette meg – csodálatos látvány. Az alakot aranysárga sáv övezi, mely követi karok és a váll vonalát, mintha azok egy másik térbeli médiumot foglalnának magukba, vagy mintha egy magasabb árnyalak állna a lány mögött. A figura testtartásából nyilvánvaló, hogy kinyújtózva alvó leányt látunk, akit a művész felülről szemlél. Ezt tanúsítja a haj ábrázolása is, mely valójában a fej fölött kibontva terült szét a párnán, a képen azonban sötét oszlopként tornyosul a sápadt homlok fölé, a kompozíció ünnepélyesen tör felfelé a végtelenbe. […]
    Schiele, aki mind ez ideig Bécsben élt, 1911-ben vidékre, az alsó-ausztriai mezővárosba, Neulengbachba költözött. A falucskától távol, egy dombon álló házacskában telepedett le, ahonnan szép kilátás nyílt a kis kertekre, a mezőkre meg valamivel távolabb, a régi kastélyra. Magányra volt szüksége, el kellett szakadnia a nagyváros nyüzsgésétől ahhoz, hogy munkájára tudjon koncentrálni. Schiele tiszta szívéből szerette osztrák hazáját, régi városait, tájait. Minthogy művészete nem buja és életvidám, hanem komoly és zárkózott, akkor is, amikor úgy érzi, hogy démoni hatalmak szállják meg, motívumait nem a nyár szépségeitől duzzadó tájban kereste, hanem leginkább a kora tavasz fájdalmas varázslatának vagy a színpompás őszi elmúlásnak a legegyszerűbb és legigénytelenebb témái ragadták meg. Azt a tájat, s az évszakoknak azt a hangulatát kereste, mely Rainer Maria Rilke és Georg Trakl líráját hatja át. A keletkezés és az elmúlás, a születés és a halál alapproblémái foglalkoztatták. Ezt figyelte és követte nyomon a természet ábrázolásában is. Vidéki magányában élte át az ősz szépségét, a lombozat színpompás kavalkádját. A kertben ablaka előtt napraforgók nyílnak. Schiele azonban Van Goghtól eltérően nem sugárzó nyári glóriaként festi meg ezeket, hanem az idő múlásától kiszáradtan és elhervadtan. E növények pusztulásukkal új szépséget tárnak fel számára. Az arany és rozsdabarna színek, a különböző olajzöld árnyalatok, a sárga és a dohányszín elképzelhetetlenül gazdag skáláját vonultatja fel, amelynek festői varázsa messze felülmúlja az ereje teljében levő napraforgó szépségét. Az elszáradt és összecsavarodott levelek és virágszirmok a napraforgókat gőgös büszkeséggel és előkelőséggel ruházzák fel, olyan kifejező és a méltóságteljes tartással, amilyennel korábban soha nem rendelkeztek. A napraforgók kvalitása csak a régi faliszőnyegek növényi ábrázolásához mérhető. Az összetöpörödött levelek a térbeli kereszteződés sokféleségének olyan látványát nyújtják, amelynek képi megoldása igazi kihívást jelentett Schiele számára. A halál Schiele számára az átmenetet jelentette egy magasabb létformába, s büszke volt arra, hogy annak elgondolkodtató szépségét képes volt ábrázolni. […]
    A mindennapi élet kellemetlenségeit, megrázkódtatásait folyamatos, kemény létfenntartási küzdelem kísérte. Schiele nélkülözött és éhezett festményeiért, amelyekre szinte alig akadt vevő, s ezt a küzdelmet aligha élte volna túl, ha nem olyan fanatikus és termékeny grafikus, akinek alkotásaiért valamennyi társadalmi rétegek műgyűjtői rajongtak. Nemcsak férfiúi ereje edződött meg, de egyre szenvedélyesebbé vált, egyre érzékenyebbé a szenvedés iránt. Az 1913-ban született Önarckép a modern rajzművészet egyik legnagyobb mesterműve. Az ember, aki átható tekintettel szemlél bennünket úrrá lett a maga körül és magában uralkodó poklon. Képes a vég nélküli szenvedésre, de arra is, hogy szenvedését a magas művészet etikai magasságává finomítsa.
    Ez a rajz sarkalatos fordulópont művészetében. Sokkal erősebben és határozottabban kezeli a grafitot, mint azelőtt. Hasonlítsuk össze például az 1912-ben készült Kislány rakott szoknyában című képével. Ezen a vonalak szerepe nem változott lényegileg az 1911-ben alkotott rajzokhoz képest. A ceruza finom, tapogatózó mozdulatokkal halad, eljátszadozik a kontúrok mentén, míg eléri végleges formáját. Az 1911-es alkotásokhoz képest különbséget mutat viszont a geometrikus formák alkalmazása, ami megfigyelhető a szoknya és a lábak ábrázolásánál; a ceruza igyekszik a formát absztrakt vonalak hálózatává összefogni, ezzel érve el annak plasztikus íveltségét.
    Az Önarcképnél ez a geometrizálás már teljesen nyilvánvaló. A fejet strukturális vonalak erőteljes rendszere alkotja, mely hangsúlyosan kiemeli annak plasztikus felépítését. Két eltérő sugarú körkörös vonal jelzi a koponya domborulatát és a hajat. Egy ferde érintő ad hangsúlyt az áll és a fül ferde vonalának. Meglehet, mindez eltúlzott, mint Schielénél általában, anatómiailag azonban pontos, és rendkívüli intenzitással fejezi ki a test téralakzati szerkezetét. Egy tétova függőleges vonal hangsúlyozza a fej túlságosan nagy méretét, és ennek visszhangja az orca és az orr vonala. A grafikus a geometrikus testről alkotott elképzeléséből indul ki, amelyet aztán megtölt a természetből vett megfigyeléseivel. A körvonalakat öntudatlanul is kétszer húzza meg, mielőtt megtalálná a végleges formát – Schiele elutasította a radírgumi használatát – annak tudatában, hogy ez az eljárás sokkal érzékletesebbé teszi a síkok térbeli hatását. Az ehhez a rajzhoz használt ceruza nem ugyanaz, mint az 1911-ben alkalmazott ezüstszürke vonásokat produkáló, finom írószer, ez vastag és erőteljes, olyan, amilyet az ácsok használnak. Schiele ezt gyakran úgy fogta kezébe, mint a távol-keleti rajzolók az ecsetet: a papír síkjához képest derékszögben. Így nagyon gyorsan és tévedhetetlen biztonsággal tudta vezetni a papíron, olyan volt, mintha bűvészmutatványt látnánk. Ez az erőteljes hatású rajztechnika hasonlít a fekete krétás eljáráshoz, amelyet Schiele pályája kezdetén előnyben részesített, viszont a ceruzarajzokon sokkal visszafogottabban bánik a díszítőelemekkel, megtartja viszont a ceruza mozgékonyságát és alkalmazkodóképességét. A szemek és az ajkak ábrázolásakor rendkívül finom vonalakat használ, ami jelentős mértékben hozzájárul az arcok tragikus kifejezéséhez.
    Időközben a világ történelmi színpada jelentősen megváltozott. Kitört a világháború és katasztrofális végbe sodorta a monarchiát, ennek a kifinomult kulturális életnek a gazdasági hátterét. Schielét 1915-ben katonai szolgálatra hívják be. Gyűlölte a háborút és a katonai kötelmeket, s ezekre ugyanúgy reagált, mint Karl Kraus ugyanekkor írt zseniális könyvdrámájában Az emberiség végnapjaiban. Schiele alkotói lendületét gúzsba kötötték. Ha úgy véljük, hogy ettől kezdve haláláig Schiele festői alkotóművészete nem ért el olyan szerves fejlődést, mint a korábbiakban, s munkáinak egy része töredékként maradt ránk, s nem érték el a teljesen kiérlelt állapotot, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy csupán az a néhány óra állt rendelkezésére az alkotómunkához, amelyet a lélekölő katonai szolgálattól el tudott orozni a maga számára. Minthogy frontszolgálatra nem volt alkalmas, az elkövetkező vigasztalan hónapok, majd évek alatt gyárakban és hadifogoly táborokban őrszemként sínylődött. Bár a későbbi években megértőbb elöljárói egyre inkább mentesítették szolgálati kötelmei alól, ez az alkotáshoz túlságosan kevés volt, főleg, ha arra gondolunk, hogy mily közeli volt a vég. Mindennek következtében természetesen csökkent a rajzok menynyisége. A minőséget illetően azonban nem tapasztalunk semmiféle hanyatlást. Éppen ellenkezőleg, a művészi munkára fordítható időtartam növekedésével új művészi impulzusokat és átalakulásokat figyelhetünk meg. Nem sokkal halála előtt Schiele új, gigantikus festői stílust kezd alkalmazni, amely mindenek előtt az erőteljes és monumentális kompozíciójú aktfigurákban jut kifejezésre. Utolsó két évében készített grafikái új, magasabb fokozatot képviselnek, és tudatára ébresztenek annak az iszonyatos veszteségnek, amelyet a modern művészetnek 1918-ban el kellett szenvednie. 1917-ben és 1918-ban rendkívül sok rajzot alkotott, s ugyanolyan fanatikus elszántsággal, mint a háború kitörését megelőző időszakban.
    Schiele utolsó éveiben elsősorban emberalakos ábrázolásokat készített. Merőben új utat tört a figurális ábrázolásnak mind festészetében, mind grafikájában, tájképfestészete ugyanakkor inkább emlékeiből építkezik. […]
    Az utolsó korszak fő művei aktkompozíciók és arcképek. Egy-egy portré elkészítését számtalan grafikai tanulmány előzte meg, hogy minél jobban meg tudja ragadni a modell karakterét. Nem zárható ki, hogy néhány grafika, mint például az 1917-es Kuporgó akt valójában egy-egy festmény tanulmányaképpen született, az esetek többségében azonban kétségtelenül nem ez volt a szándék, ellenkezőleg a rajzok egy érdekfeszítő póz, egy vonzó téma kínálta feladat volt és annak megoldása. Az 1910-es és 1911-es modellek stilizált gesztusainak csupán halvány visszhangját érzékeljük. Az alak a legtökéletesebb könnyedséggel és természetességgel pózol. Nincs benne a legcsekélyebb kényszer sem. Az, amit „póz”-nak nevezünk, meglehet, nem más, mint egy boldog pillantás eredménye, egy olyan pillanaté, melyben a grafikus szerette volna a vetkőző modellt fogva tartani. A test idomai és érzékisége szembeszökő. A rajz mint kompozíciós alkotás – koncentrált és tömör – eltér Schiele korábbi stílusától. Olyan, mint egy körben forgó kerék, egy turbina, nem ügyetlen mozgás, amely elhal a végtelen térben. A minden tétovázást mellőzően megrajzolt vonalak hullámzanak és úsznak, minthogy Schiele visszatért 1910-ben használt rajzeszközéhez, a fekete krétához. Ezzel gyorsan és puhán lehet rajzolni.
    Ha ezt az aktot összehasonlítjuk az 1914-ben alkotott absztrakt plasztikai konstrukciójú Lány zöld harisnyában című képpel, meglepődve vehetjük észre a sokkal természetesebb vonalvezetés mellett a színek közti különbséget is. A Kuporgó akt esetében a szín olyannyira alárendelt szerepet játszik a domináns grafikai vonalvezetéssel szemben, hogy akár nélkülözhető is lenne, csupán mellékes szerepe van.
    Schiele késői korszakának tisztasága és természetessége elsősorban portréin figyelhető meg, ezek most már lecsendesült és elmélyült jellemábrázolások, mentesek bármiféle erőszakolt felfokozottságtól. Korábbi portréinak szokatlan és látomásszerű arckifejezését a szemlélő elé tárt nyugodt lélekábrázolás váltja fel. Annyira csak a lényegire koncentrál, hogy elegendő csupán néhány vonással töredékesen megrajzolni a figurát ahhoz, hogy teljes személyiségéről tökéletes képet alkothassunk. Ennek jellegzetes példája Arnold Schönberg mesteri arcképe. A zenei expresszionizmus legnagyobb alakja, a dodekafónia megalkotója nyugodtan ül székében és elgondolkodó tekintettel néz a szemlélőre. Csupán felsőtestét és a szék karfáján nyugvó bal karját és kézfejét látjuk, míg jobb karjából csak a váll vonala látható. Ez azonban épp elegendő ahhoz, hogy teljes mértékben visszaadja a zeneszerző fizikai és szellemi habitusát.
    A legutolsó képeket a legpuritánabb egyszerűség és a sokszólamú gazdaság egysége jellemzi, s ez a művész alkotói fejlődésének legmagasabb fokú tanúbizonysága. Schiele olyan erőteljesen használja a fehér és a fekete színt, hogy az akvarellszínek használata teljesen feleslegessé válik. Elképesztő mértékben tudta alkalmazni a vonalhúzás minőségét. Egyes helyeken egész szélesen használja a krétát, sőt bizonyos esetekben a kréta hosszanti oldalával rajzol, amint az egy nőalak félalakos képén a haj és a ruházat ábrázolásánál megfigyelhető; másutt viszont rendkívül finom és áttetsző vonalakat visz fel, ha az arc életteli és emberi kifejezéséhez aprócska ráncokat és finom mimikai izmokat vázol fel.
    Anyjáról készített 1918-as képe, mely a bécsi Albertinában tekinthető meg, rajzolói fejlődésének záróakkordja. A rajz, mondhatni, két munkafázisban készült. A művész először hegyes krétával megrajzolta a fej, a test és a kezek fő vonalait, majd széles krétával alkotta meg az arc, a haj, a test és a kezek belső szerkezetét. A vékony vonalrendszert kitöltő széles satírozás olyan, akár egy röntgenfelvétel; Schiele e satírozást egyetlen mozdulattal vitte papírra, többszörösen irányt változtató csavarmozdulattal. A test áttetsző, szinte látjuk idegekből, erekből és izmokból álló belső szövedékét, mint amikor mikroszkóp alatt vizsgáljuk egy növény szerkezetét. Ekkoriban Schiele olajfestményein is azzal próbálkozott, hogy valami hasonlót fejezzen ki. Festett alakjai lángoló élettől vibrálnak, akárha elektromos áram szaladna át egy üvegedényen.
    Az alak harmonikusan kiadagolt, oldott testtartását a művész a fekete és a fehér gondosan kiegyensúlyozott alkalmazásával, a megrajzolt részek és a beszédes intervallumok egységével juttatja kifejezésre. Ha az expresszionizmus valaha is közelített a klasszikus művészethez, akkor ez a kép remek példája ennek, s ugyanakkor érdekes történelmi egybeesés, hogy Picasso analitikus kubista periódusa után épp ebben az évben festette első klasszikus képeit. Egyik vázlatkönyvében Schiele e szavakat írta feleségének: „Ahogy én örültem annak, hogy visszataláltam a természeteshez, úgy kell neked is megértened, hogy hol élünk – ha kedved van hozzá!”
    Schiele, akinek pályája kezdete óta keményen meg kellett küzdenie az élettel, akit becsméreltek, rágalmaztak és üldöztek, sőt börtönbe zártak, végül teljes elismerésben részesült és nemzetközi megbecsülést szerzett. Megnősült. A háború lidércnyomása számára véget ért. Úgy tetszett, a zavartalan művészi alkotás szabadsága és rendezett anyagi háttere megnyitja előtte az utat egy új és jobb világ felé. 1918 elején a Secession időszakos kiállításán nyilvánvalóvá vált, hogy Schiele a bécsi művészek meghatározó személyisége, minthogy Kokoschka időközben Németországba vándorolt ki.
    Ez azonban, sajnos, Schiele utolsó éve lett. A halál árnya a háború nyomán ott lebegett Európa felett. A spanyolnátha tombolt a kontinensen, és több embert ragadott el, mint a háború maga. Tavasszal áldozatául esett Gustav Klimt, Schiele vezérlő csillaga és atyai jó barátja. Schiele ifjú feleségét októberben ragadta magával, Schiele pedig, aki mindaddig testileg és szellemileg teljesen egészséges volt, három nappal később, 1918. október 31-én 28 évesen követte feleségét.
    A végzet egy hatalmas művészi pályát tört derékba.
   
    Striker Judit fordítása

MÚLTUNK
   
LŐRIK TÜNDE
   
A jász családok életéről*
   
A jászok társadalmi berendezkedésére a nagycsalád volt a jellemző. A szoros rokoni szálak különleges gazdaságokat fogtak össze, melyben a megtermelt javak közös kasszába vándoroltak. Minden különálló család keresetét a nagycsaládi pénztárba helyezte, s ha valamire költeniük kellett, arról közösen döntöttek. Az így megtermelt javakból mindig hagytak tartalékot a szűkösebb időkre.
    Saját közigazgatásuknak köszönhetően a családtagok közötti kötelék szent volt és sérthetetlen. A rokonság segítette a rászoruló családokat, közösen nevelték a gyerekeket, művelték a földjeiket, gondozták az állatokat. Az összetartozás ereje megvédte és fenntartotta a századok viharain keresztül a jász nemzetséget.
    A következőkben egy jász ember életének fordulópontjait, ünnepi alkalmait járom végig.
    Az áldott állapotban levő asszonyt a család kivételes gondoskodásban részesítette. Amit csak megkívánt, azt elvehette, nem számított lopásnak. Számos hiedelem élt a várandósággal kapcsolatban. Terhes asszonynak nem lehetett keresztelnie, nehogy elveszítse saját babáját. Nem nézhetett rá nyomorék emberre, mert akkor a gyermeke is olyan lesz.
    Szülés után a gyermeket fenyegető gonoszok, boszorkányok rontásai ellen az újszülött kezére piros szalagot kötöttek. A családtagok nem látogathatták meg a keresztelőig a gyermeket, s a szentolvasó addig a nyakában lógott (az olvasónak védelmező erőt tulajdonítottak). A kicsi körmét egyéves koráig az anyja rágta le, nem vághatta ollóval, nehogy tolvaj legyen a csecsemőből.
    Amint kibújt az első foga a gyermeknek, mondókákat mondtak neki. A mondókákat a gyermek fejlődésének állomásaihoz kötötték, előkerültek a játékoknál és a mindennapi szokásrendben is.
    A gyerekek 3-4 éves korukra már sokféle játékot ismertek és játékszerekkel is játszottak. Sikeresen eltanulták a játékkészítés módjait, fortélyait a nagyszülőktől, szülőktől és saját maguknak farigcsáltak szekeret vagy varrtak rongybabát. Jellemző volt az utánzáson alapuló szerepjáték. A technika fejlődése az elkészített játékokra is kihatott, az ásó, gereblye, szekér mellett megjelentek a traktorok, a cséplőgépek. A fiúknál jellemző volt az ügyességet kívánó játékok használata (nyíl, sárkány, kard) és megalkotása. A lányok babázás mellett főzőcskéztek is. Ehhez agyagból formált edényeket alkottak meg. Természetesen megjelent a gyakorló játék is az állatok, járművek hangjának utánzásával, mozgásuk imitálásával.
    Az 5-6 éves korosztálynál egyre többször fordultak elő a szabályjátékok végtelen fajtái. Fokozatosan kiszélesedett az általuk ismert környezet, és az élővilág alkotóit is megismerték, bevonták játékukba. Játékra alkalmas volt a papsajt, a gyermekláncfű, a pipacs és a cigánybúza. A természet és az időjárás befolyásolta a játékokat; szerettek fürdeni, fára mászni. Télen hógolyózni, szánkózni és fakutyázni gyűltek össze a gyerekek. A társasjátékok, sportjátékok és körjátékok már az iskoláskorú gyerekeknél fordultak elő. Kedvelt volt a bújócska, a tekézés és a ma már nem ismert csüdözés és bigézés.
    Bizonyára meséltek is a felnőttek a gyerekeknek, de ezek a történetek feledésbe merültek. Gyűjtés nélkül csak tréfás, szórakoztató, igaz történeteket őrzött meg a szájhagyomány. Az elbeszélések később irodalmi történetekkel is gazdagodtak, amelyeket folyóiratokból, kalendáriumokból vettek át (gyakran szóról-szóra megtanulva). Népszerűek voltak a ponyvaregények, a rablógyilkos-történetek és a betyárhistóriák, melyeket felnőttek és gyerekek egyaránt élvezettel hallgattak.
    Az ifjúkorban levő leányok a játszókban, a fiúk a kocsmákban gyűltek össze. A két nem az ünnepnapokon és mulatságok alkalmával szórakozhatott együtt, vagy a fonóházakban. Ilyenkor a szerelmi varázslások, a táncmulatságok és a tréfálkodások voltak a jellemző időtöltések. A „pendzsom”-ok (a spontán táncalkalmak jászsági elnevezése) alkalmával is mindig előkerült a citera és a harmonika. A hangulatot dalokkal teremtették meg, amelyek között sokkal gyakoribbak voltak a magyar nóták, balladák, katonadalok, mint a jászsági népi dallamok. Ezek a jászsági dallamok mára már kivesztek a köztudatból, de a népzenekutatók dalfelvételein néhány gyöngyszem fennmaradt. Bartók Béla népzenekutató munkája során 1907-ben jutott el Jászberénybe. Fáradozásainak köszönhetően a jászsági népdalkincs gazdagabbá vált az utókor számára. Az 1971-ben Jászberényben megalakult Jászság Népi Együttes 2006-ban, Bartók születésének 125. évfordulójára, gyűjtőmunkájából emlékműsort készített.
    A jászsági táncok valamikori gazdagságáról tanúskodnak az eddig föllelt filmgyűjtések anyagai. Ezek szerint a jász emberek szívesen táncoltak kanászt, söprűtáncot, oláhost, verbunkot, huszártáncot vagy lassú és friss csárdásokat.
    Szabó László Jászság című monográfiájában így ír a jászsági táncházakról: „A századfordulón magyarbandák (fúvósok vagy cigányzenekar összetétele szerinti vonósok) is játszottak a kocsmákban. A cigányok muzsikálása azonban nagy múltra tekint vissza. Már Mária Terézia 1760-61-es cigány rendeletekor kimondják, hogy a cigányok Jászapátiban … a két Kotsmákban muzsikálni tartoznak. A cigányzene igazodott a mindenkori igényekhez, ebben az időben nyilván a verbunkos is járta.”
    Az ifjúkor azonban nemcsak a táncmulatságok időszaka volt. Ekkor kellett elsajátítaniuk az önálló paraszti élethez fűződő valamennyi munkafolyamatot és a közösség által elfogadott, illő magatartásformákat. Ha ezeknek a feltételeknek eleget tettek, már nem volt akadálya a házasságnak. A mátkapárok ismeretsége évekig tartó folyamat volt, melyet a közösség szigorú szabályok között engedélyezett, felügyelt. A lakodalmakat általában ősszel, Szent Mihálytól András napig tartották, csak elvétve fordult elő egy-egy házasságkötés a farsangi időszakban is.
    A lakodalmat a kézfogó előzte meg. Ekkor küldték el egy ismerős asszonnyal vagy személyesen átadva a jegyajándékokat. Ezek lehettek „főrevaló” selyemkendők, koszorúk, cipők, zsebkendők és ingek egyaránt. Ajándékozottak voltak a menyasszony szülei, nagyszülei, a családbeli gyerekek is.
    A kézfogót követően beiratkoztak a templomban, és háromszori kihirdetés után következett a lakodalom. A jegyesség idejéhez is számos hiedelem fűződött a rontások elkerüléséért.
    A lakodalmat megelőző csütörtökön nótaszóval kísért, feldíszített lovas kocsin mentek a menyasszonyi házhoz az ágyért. A vőlegényt, a vőfélyt és a nyoszolyóasszonyt megvendégelték, majd kialkudtak a háziakkal egy árat, melyet a pár kapott.
    Az ágyvitel másnapján a vőfély irányítása alatt elkezdődtek a készülődések. A leánybarátok összegyűltek a csigacsinálásra, az asszonyok „sütkéreztek” (sütöttek), a férfiak pedig leölték a birkát.
    A lakodalmi menet élén a vőfély haladt, mögötte 3-3 pár virágos lány és legény között a házasulandó ifjak. Ők a templomba menet még nem egymás mellett haladtak; a menyasszony az első virágos legénnyel, a vőlegény az első virágos leánnyal haladt. A menyasszony kikérésekor a vőfélyt a vőlegény követte a menetben.
    Az új ház küszöbének átlépésekor a menyasszonyra rizst és kölest szórtak, hogy termékeny legyen. A nászajándék és a menyecsketáncért adott pénz nem volt szokásban.
    Az első közös éjszakát a friss házasok a padláson megvetett ágyban töltötték, miközben a násznép élcelődött velük. Másnap az avatásra a templomban került sor, ekkor tette fel először a díszes „menyecskeféketőt” az újasszony.
    A lakodalmi napok végeztével, a munkával teli hétköznapokon a férj a gazdaságot, a feleség a családot gondozza. Gyermekkori szerepjátékaik, hallott tanulságos meséik, ifjúkori szerepvállalásaik a felnőttkori teendőkre készítették fel őket. A munkát csak néha szakították meg a nyári-őszi időszakban a hétvégi mulatságokkal, névnapköszöntéssel, családi összejövetelekkel. Ezeken az ifjú házaspár számos kiváltságot élvezett. A legismertebb a disznótori kántálás szokása, amikor rongyos ruhába öltözve, arcukat bekormozva vagy álarcot húzva mennek el a család, a rokonság disznóvágására. A rokonságnak kitalált nevet és helyeket mesélnek, s nekik a hangjuk alapján kell felismerniük a fiatalokat. A tréfa felismerése után megvendégelik őket.
    A disznótorokra is azonban már csak a téli hónapokban, a két nagy ünnep előtt (karácsony, farsang) kerülhetett sor. Ekkorra leálltak a mezőgazdasági munkákkal, s jutott idő a szórakozásra. Az asszonyok legállandóbb téli elfoglaltsága a szövés volt. Maguk készítették pokrócaikat, törülközőiket, konyharuháikat, sütőabroszaikat; leánykorukban a stafírungjukat is. Ezek mintázata (rozmaringos, madaras, sodort minták) változatos volt, de a fennmaradt darabokból, sajnos, nem állítható ki a jászsági népművészetet jellemző elemek sora.
    A férfiak elfoglaltsága a vessző- és gyékénytárgyak, a söprűk fonása volt a hideg napokon. A felnőttkorban használt díszes tárgyak színvonala, gazdagsága társadalmi rangot fejezett ki. Ám ezek döntő többsége nem saját készítésű darabok, hanem helyi vagy környező falvakbeli kisiparosok kéznyomát viselik. Az igényesen megválogatott tárgyi környezet azonban magas kulturális fejlettségről tanúskodik.
    A megkésett ipari fejlődés következtében a jászsági céhek termékei kiforrott tapasztalatok eredményei voltak. A leghíresebb céhes mesterség a jászsági szűcsmesterség, mely a hajdani subákat, ködmönöket országszerte keresetté tette. A gazdák, a legények úgy szerették bundájukat, hogy attól még a nyári melegben sem váltak meg. A rangjelzések persze itt is megtalálhatóak voltak, ám kisebbek az eltérések. Ez annak is köszönhető, hogy a jászsági viselet átmenetet képez a paraszti és a polgári viselet között, ötvözve azok formai, díszítési sajátosságait.
    A jász nők viselete jellemzően házivászonból készült pendely, hosszú ujjú ing, illetve féling, vagy ingváll. „A három-öt szélből varrott vászon pendely és az ing alkotta az ún. fejér ruhát vagy mindennapi ruhát, amit rendszerint hétköznapokon munkavégzéskor kék kecelével viseltek az asszonyok […]”A kecele a szoknya elé kötött, csipkével szegett, fodros vagy sima szélű kötény volt. „A földig vagy bokáig érő felsőszoknya alatt rendszerint 4-5, a 20. században pedig már csak 2 keményített, ún. nyersbe vasalt, csipkével szegett alsószoknyát viseltek.”
    A sima vagy fodros aljú felsőszoknyák, más néven viganók anyaga rendkívül finom kelmékből készült, mint a selyem, az atlasz, a taft vagy a bársony. „[…] a fehér ingvállra ezüst vagy arany sújtással ékesített pruszlikot öltöttek, amely elöl 4-6 gombbal és egy többnyire szív alakú, míves ezüst kapoccsal záródott.” A pruszlikra selyemből készült vállkendőt kötöttek, melynek sarkait más-más színű mintákkal díszítették, hogy többféle ruhához is viselhessék.
    A férfiak bőgatyát, ünnepnapokon rakott bőgatyát, régen (1800-as évek) kék posztó csizmanadrágot fekete sujtással, majd fekete csizmanadrágot (1900-as évek), kék vagy zöld színű pitykés mellényt (1800-as évek; mindig páratlan számú pitykével, mert ez a jász emberek páratlanságát fejezte ki), újabban (1900-as évek) feketét, borjúszájú inget vagy bőujjú inget vettek fel az elmaradhatatlan nyakravalóval díszítve.
    Az öregkorban a munka kevésbé tölti ki a mindennapokat, ekkor már a fő feladat az unokák gondozásának a segítése. A tanyasi gyerekek télidőben az iskolába járás miatt a városban, falvakban tartózkodtak, az eladósorban levő lányok, pedig a fonóházak, a pendzsomok miatt éltek ilyenkor a nagyszülőknél a településeken. Az idősebbek így szorosabb kapcsolatba kerültek a fiatalokkal, bőségesen akadt alkalom a tapasztalatok, bölcsességek átadására.
    Az időskor a közelgő halál miatt egyre inkább a földöntúli erők felé fordította az emberek többségét. Megnőtt a hiedelmek és a babonás szokások szerepe az életükben. A halált jelezte a kutya vonítása, a bagoly huhogása a kéményen, vagy a bútorok recsegése a szobában. A jászok hiedelme szerint a halott lelke egy ideig a közelben bolyong, ezért ha meghalt valaki, szentelt vízzel körbelocsolták a szobát és a házat (hogy a lelke ne járjon vissza). Szentelt gyertyát gyújtottak, megállították az órát, és fekete selyemkendővel takarták le a tükröt. Ezután végezték el a halott körüli teendőket. A papnál a halálesetet azonnal bejelentették, és meghúzatták a lélekharangot.
    Temetésnél általában a távolabbi rokonság intézte a hivatalos dolgokat, hogy a legközelebbi család nyugodtan gyászolhasson. Koporsóvivőnek jó barátokat kértek fel, ez nagy megtisztelés volt. A virrasztást, siratást az ún. társulatos aszszonyok (a Rózsafüzér Társulat tagjai) végezték. A kántorral, a pappal búcsúztatót írattak, amelyben az ismerősök egy-két sorban elköszöntek a halottól. A temetkezési jelleg nem soros, hanem családi volt, a nagycsaládos társadalmi berendezkedésnek köszönhetően. A temetést halotti tor zárta. A sírok gondozása, látogatása az asszonyok és öregek feladata volt. Ma is élő szokás, hogy a család közösen csak mindenszentekkor látogat ki a temetőbe megemlékezni halottaikról.
   
HIVATKOZOTT IRODALOM
Hortiné dr. Bathó Edit: A jász viselet története. Dósai Hírek, Jászdózsa, 2007/6. szám.
Kocsán László: A jászsági hagyományokról. Hagyományok Háza, Bp. 2003.
Szabó László: Jászság. Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1982.





Kislány rakott szoknyában





Férfiakt

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Totó és a boszorkányok tükörképe
   
A világhatalomnak, amelyben élünk, egyik alappillére a kereskedelem. E hatalom kiépítése már 1947-ben megkezdődött az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade, GATT) megkötésével, és az 1995-ben létrehozott Kereskedelmi Világszervezettel (World Trade Organization, WTO) jutott célba.
    A cél gyönyörű: az állami beavatkozás béklyóitól megszabadított szabadkereskedelem, amely a világ erőforrásainak optimális felhasználásához vezet, s így lehetővé teszi a munkanélküliség átkát megszűntető teljes foglalkoztatottságot és az életszínvonal állandó növekedését.
    Az egyetlen probléma itt voltaképpen az, hogy szabadkereskedelem soha nem volt, ma sincs és ameddig államok léteznek, nem is lehetséges. Ha lenne, ez azt jelentené, hogy a világ piacain kizárólag a kereslet és kínálat szabályozná az árakat, anélkül hogy ezek alakulását piacon kívüli tényezők – a hazai termelés és a kivitel állami támogatása, a behozatal vámokkal történő szabályozása, a termelésre kivetett adók és a fogyasztást befolyásoló forgalmi adók stb. – megemelnék vagy csökkentenék. Ráadásul pedig ha az állam így kivonulna a piacokról, nemcsak saját bevételi forrásait apasztaná el, hanem az elszabaduló szabadverseny önmagát is megszüntetné. A halak közismert mintájára: a nagyobb tőke felfalná a kisebbeket, mígnem egyedül a legeslegnagyobb élné túl e kereskedelmi háborút, s ezzel monopolhelyzetbe jutva nem lenne többé senki, aki versenyezhetne vele.
    Ennek megfelelően a WTO sem szolgál egyébre, mint arra, hogy a legnagyobb transznacionális konszernek, s főként a Nemzetközi Kereskedelmi Kamarában (International Chamber of Commerce, ICC) tömörült kereskedelmi vállalatóriásoknak az érdekeit kötelező határozatokként erőszakolja rá a világ kormányaira és nemzetközi intézményeire.
    E szervezet működése – Csillag Gábor és Scheiring Gábor Népszabadság-beli cikkét idézve – „messzemenően antidemokratikus. A gazdaságilag, politikailag fejletlenebb államoknak esélyük sincs érdekeik hatékony védelmére. Ha a »fejlettek« által »tematizált« tárgyalási pontok némelyikével nem értenek egyet, kénytelenek az egész egyezséget elutasítani, a részletek módosítására ugyanis a WTO tárgyalási rendje nem ad lehetőséget.” Az itt hozott „döntések legitimációját megkérdőjelezi az is, hogy a tárgyalások érdemi része zárt ajtók mögött zajlik, a nyilvánosság bevonása nélkül”. S hiába a két lap közötti szakadék, ezzel a Magyar Nemzet cikkírója, Szarka Ágota is egyetért: a WTO „százmilliókat tart nyomorban, éhínségben”.
    Persze, írhatnak akármit, a nem létező szabadkereskedelem ettől még hivatkozási alapja marad a világpolitikának és a WTO működésének is, és ily módon a mi világunk működtetésének is.
    Miközben e furcsaságon töprengek, felfigyelek a szomszéd szobában játszó unokáim beszélgetésére. Soma, aki másodikos, és olyan művelt, hogy egy füzetbe írogatja a saját maga által kitalált meséket, azon töpreng, mi lehet az oka, hogy a boszorkányoknak – miként ezt mindenki tudja – a tükrökben nem látszik a képe.
    A kisebbik, a még csak elsős Totó egy idő után közbevág: – Miért, miért? Azért, mert boszorkányok nincsenek.




Anya gyermekével

OLVASÓLÁMPA
   
BISTEY ANDRÁS
   
Ahonnan már látni a világ végét
   
Moldova György: Ha az Isten hátranézne I-II.
   
„Az Ormánság még nem a világ vége, de innen már látni…” Mottóként áll ez a mondat Moldova György új, kétkötetes riportkönyvének az élén, egyetlen találó megjegyzésben összefoglalva, amit a 21. század elején lehet és érdemes elmondani erről a dél-dunántúli tájegységről.
    A közhit úgy tartja, hogy az ország nyugati fele, a Dunántúl Magyarország gazdagabb, boldogabbik része, s ha egy riporter elmaradottságról, mélyszegénységről akar írni, inkább keletre, északkeletre kell mennie Szabolcsba és Borsodba, vagy a Közép-Tisza vidékének néhány úgynevezett zsákfalvát kell fölkeresnie, ahonnan már nem vezet tovább út. (Oda se nagyon, legalábbis nem mindig lehet útnak nevezni, ami van.) Moldova könyve arról győz meg, hogy a gazdagabb Dunántúlnak is van olyan része, amelynek helyzete csak az elmaradottabb afrikai vagy indiai körzetek, falvak helyzetéhez hasonlítható.
    Az Ormánság valamikor a múlt század 20-as, 30-as éveiben, a népi írók valóságfeltáró munkássága nyomán, az úgynevezett egykézésről lett híres vagy inkább hírhedt. A nagybirtokok szorításában vergődő vidék lakói, hogy elkerüljék kis földjeik elaprózódását, arra törekedtek, hogy a családban csak egyetlen gyerek nőjön fel, aki egyben örökli, sőt házasság révén még növelheti is a földbirtokot. Ez a törekvés katasztrofális következményekkel járt, a vidék lakossága rohamosan csökkenni kezdett, s ezt a betelepülők nem tudták ellensúlyozni, hiszen számukra nem volt föld, nem volt munka, nem volt megélhetés. Ma már erre, az akkori közvéleményt fölkavaró helyzetre úgy emlékeznek az Ormánságban, mint boldog békeidőkre.
    Moldova György riportja két, jól elkülönülő részre oszlik. Az első kötetben sorra veszi az Ormánság falvait, egyenként mutatva be a helyzetüket. A második kötet inkább a közös gondok felől közelíti meg a témáját, külön-külön foglalkozik például az ipar, a kereskedelem-ellátás, az oktatás, az egészségügy, a közbiztonság, a közlekedés kérdéseivel. Így a konkréttól az általános felé haladva ad képet a vidék helyzetéről, közben vérbeli riporterként, emlékezetes arcok, karakterek, sorsok felvillantásával is megajándékozza az olvasót.
    A falvak egyenkénti bemutatása buktatókat is rejt magában, hiszen az ormánsági települések helyzete nagyjából mindenhol hasonló, így bemutatásuk könynyen egyhangúvá, monotonná válhat az azonos gondok felsorolásával. Moldova azonban jobb riporter annál, hogy beleessen ebbe a csapdába. Nem törekszik rá, hogy teljes képet adjon minden faluról, hanem egy-egy jellegzetes gondját emeli ki, így összességében kialakul az egész táj képe, anélkül hogy azonos problémák leírásával fárasztaná olvasóit. Az ott töltött viszonylag rövid időben is talál minden faluban valami különlegeset, például egy-egy érdekes embert vagy jellemző történetet a közeli vagy a távolabbi múltból.
    Vejtiben például a falusi turizmussal kapcsolatos illúziók szétfoszlására talál jellemző példát, Marócsán a Kádár-rendszer iránti nosztalgia kelti föl a figyelmét, Baranyahídvégen a kárpótlás körüli visszásságok kapnak nagyobb hangsúlyt, és szkeptikus vélemények hangzanak el az Európai Unióról. Markóc-Drávapiski bemutatásakor a rendszerváltás körüli, a közhangulatot máig rontó politikai hisztériák kerülnek elő különös hangsúllyal.
    És természetesen szó esik – különböző megközelítésből és eltérő hangsúllyal – a munkanélküliségről, az anyagi elnyomorodásról, a romló közlekedés miatti elszigetelődésről, a megélhetési bűnözés különböző fajtáiról, a megszűnt iskolákról, az egészségügy anomáliáiról, a cigányság kétségbeejtő és kilátástalan helyzetéről.
    A második kötetben mint már említettem, más nézőpontból közelíti meg témáját: általánosabb, a helyi konkrétumoktól elvonatkoztatottabb módon mutatja meg az Ormánság helyzetét. Ebben a részben a szerző bővebben él a statisztika eszközeivel, gyakrabban idéz forrásokat, az Ormánságról szóló régebbi és újabb tanulmányokat, újságcikkeket. Ám mindezek nem teszik szárazabbá, személytelenebbé a könyvet, mert itt is bőven él a személyes jelenlét előnyeivel. Csak most olyan embereket idéz, akiknek egy-egy területen speciális ismereteik vannak, így lényeges információkat és meggyőző véleményeket tudnak mondani a táj egészére vonatkozóan. Orvosok, rendőrök, pedagógusok, az államigazgatás magasabb szintjein dolgozó közigazgatási tisztviselők, vállalkozók és mások szólalnak meg; így válik teljessé a kép a helyi szinttől „fölfelé”, egészen addig, ahol az Ormánságról már mint „országos problémáról” lehet beszélni.
    A második kötet a gazdasági helyzet felvázolásával kezdődik. Az ipar mellett előkerülnek a mezőgazdaság, a kereskedelem kérdései, majd a rendszerváltás utáni általános hanyatlásról szólva a szerző itt elemzi a munkanélküliség kérdését, mindazzal együtt, ami a munkahelyek ezreinek elvesztésével jár: a szellemi és a morális leépülést. A helyzet nagyjából olyan, mint Angliában lehetett a 19. század első felében, az eredeti tőkefelhalmozás korában. Engels A munkásosztály helyzete Angliában című klasszikus szociográfiájának gondjai és helyzetei köszönnek vissza ezeken a lapokon. Csakhogy az akkor – minden szörnyűsége ellenére is – egy felívelő szakasz kezdete volt, az Ormánságban viszont magasabb szintről esett vissza a gazdaság a jelenlegire.
    Az ipar nagy része egyszerűen eltűnt ezen a vidéken, hajdan több száz munkást foglalkoztató üzemek bezárták a kapuikat vagy 10-12 emberrel dolgoznak. Távolabbra járni se nagyon lehet, mert ha Pécsett például volna is munka (általánosan alacsony képzettségük miatt az ormánsági falvak lakói számára ez sem biztos), a rossz közlekedés az ingázást is szinte lehetetlenné teszi. Az eredmény még a viszonylag nagyobb településeken is 40-50 százalékos munkanélküliség, a kisebb, eldugottabb falvakban pedig 70-90 százalékos. Már felnőtt egy nemzedék, amelyik sohasem látta, hogy a szülei munkába indultak volna, és megszületett a következő, amelyiknek szintén a segélyekből vegetálás jut osztályrészül.
    A még dolgozók kizsákmányolása rendkívüli mértékű, általában korántsem nyolc órát dolgoznak minimálbér körüli vagy az alatti fizetésért. Olyan szóbeszéd is hallatszik a környéken, hogy a feszített munkaritmus miatt gyakori a rosszullét a valószínűleg hiányosan táplálkozó emberek körében, a mentők gyakori vendégek némely üzemben. Szinte törvényszerű hát a lazaság, a lopás, a rongálás a munkahelyeken, mert amint Moldova írja „… a mi kis kapitalizmusunkban is érvényes az a megállapítás, miszerint »a rabszolga munkája szükségszerűen hanyag«”, s ezen az sem segít igazán, hogy a tulajdonosok jobban megfizetnek néhány hajcsárt, akik próbálják féken tartani a többieket.
    A katasztrofális gazdasági helyzet kialakulásának az ipar leépülése melletti másik oka a mezőgazdaság ellehetetlenítése a rendszerváltás utáni első néhány esztendőben. A lakosság többségének hasznos, jól fizető munkát adó termelőszövetkezeteket, minden gazdasági racionalitás ellenére, pusztán ideológiai okokból szétverték, a földek pedig javarészt máshonnan érkező vállalkozók kezébe kerültek. A termelőszövetkezetek melléküzemágainak, szervező, értékesítő tevékenységének megszűntével az egykori tagok nagy része elveszítette a munkáját és a segélyen élők seregét gyarapítja.
    Az Ormánságban élőket sújtja a kereskedelem romló színvonala is, mégpedig kétféleképpen. A kisebb falvakban sorra bezárnak az élelmiszerboltok, sok helyen már a kocsma is megszűnt, tehát a mindennapi élelmet másik településről vagy mozgó árusoktól kell beszerezni. Ahol pedig még van bolt, az a városi üzletekénél jóval magasabb áron adja a nélkülözhetetlen árukat. Ezért az alacsony keresetű vagy segélyen élő lakosság olykor a városi, például a pécsi árak duplájáért szerzi be szükségleteit.
    A kétségbeejtő helyzet fennmaradásának egyik oka a lakosság túlnyomó részének hiányos képzettsége, amely megnehezíti a munkavállalást, illetve a rendkívül rossz infrastruktúra mellett a másik gátja annak, hogy bonyolultabb és jobban fizető munkahelyek létesüljenek az Ormánságban.
    A lakosság számának csökkenése miatt a kisebb településeken egyre-másra szűnnek meg az iskolák, de a körzetesített iskolákba autóbusszal bejáró gyermekek továbbtanulási esélyei ezzel nem növekednek. Kevesen folytatják tanulmányaikat az általános iskola elvégzése után, megélhetést nyújtó szakmát is kevesen szereznek, s ez törvényszerűen azzal jár, hogy dolgozni sem fognak rendszeresen, és egész életükben segélyből élnek majd, amivel nyugdíjjogosultságot sem szereznek. A mélyszegénységbe süllyedésben az eladósodás az utolsó fázis, amikor már a segély is az uzsorások kezébe kerül, akik legföljebb a biológiai létminimumot biztosítják áldozataiknak, a további uzsora reményében. Sokan viszont jól megélnek abból, hogy – úgymond – a cigányság ügyeivel foglalkoznak.
    Ilyen körülmények között törvényszerű az emberi kapcsolatok elsivárosodása, a durvaság, az erkölcsi nihilizmus, és ami ezzel együtt jár: a bűnözés növekedése. Mivel az Ormánságban a népesség fogyása miatt sok a megürülő, olcsón kínált ház, nagy a városokból ilyen-olyan ürügyekkel kiszorított roma betelepülők aránya. Bizonyos bűntetteket a közvélemény jelentős része hajlamos „cigánybűnözés” bélyeggel jelölni, holott inkább szegénybűnözésnek vagy megélhetési bűnözésnek kellene neveznünk, hiszen a nyomor egy bizonyos szintjén már csupán a bűnözés nyújtja a túlélés egyetlen lehetőségét.
    Korántsem véletlen tehát, hogy országos összehasonlításban az Ormánság némely kistérségeiben a legalacsonyabb a születéskor várható életkor, elsősorban nem is az egészségügyi ellátás hiányosságai, hanem a szegénység miatt, amely a rossz táplálkozás mellett például a gyógyszerek megvásárlását is gyakran lehetetlenné teszi.
    Moldova György a könyv utószavában így búcsúzik el az olvasótól: „… megpróbáltam felrakni az Ormánságot az ország térképére. Nem fedeztem fel szenzációkat; egy magyar vidék kínlódását, fennmaradásáért folytatott mindennapos küzdelmét igyekeztem leírni”.
    Ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy igyekezete sikerrel járt, a szerző eddigi megrázó és nagy sikerű riportkönyveinek méltó folytatása a Ha az Isten hátranézne (Urbis Könyvkiadó)




Férfiportré
   

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Jég és unalom
   
Öt könyvről
   
1908-ban áttörte a légkört és a szibériai Tunguzföldön becsapódott egy legalább ötvenezer tonnás meteor, mégpedig úgy, hogy a szeizmográfusok világszerte regisztrálni tudták. A becsapódás helyén máig rejtélyes módon azóta sem találtak krátert vagy meteoritot. Vlagyimir Szorokin A jég című regényében most „leleplezi” a titkot: a meteor a világűr jegét hozva került egy mocsár alá s azóta is kozmikus sugárzást áraszt – ezt azonban csak a valamilyen külső erő által kijelölt huszonháromezer főből álló sajátos elit tagjai tapasztalják. Ők viszont egymás szívét is érzik. Szívük szól egymáshoz, egymásért. Mert ők az igaz boldogság letéteményesei. Huszonhárom ezren – tájakon, politikai rendszereken át – összetartva, összeesküdve, hatalmat hordozva a hitleri Németországban s a Berija uralta Szovjetunióban. Ezeket az egymást rajongva szerető szíveket egy isten tudja miféle transzcendencia eleve kiválasztotta, mint kékszemű szőkéket. Összetartja őket a tunguz meteor jege, amit kis hűtőládákban szállítanak egymásnak. Mert embereik kiváltságosként a boldog természetközelséget képviselik…
    Így fest Szorokin regényének szövevényes meséjű, bonyolult világa – mintegy mítoszt szőve a tunguz meteor jege köré. Mintha nem lett volna, lenne elég mítoszunk, s ráadásul a kiválasztott jégbarátok mind a hajdani nácik dicsőítette északi rasszhoz tartoznak, akik még a náci koncentrációs tábor vagy a gulag rabjai közül is kiválasztják testvéreiket. Egy orosz parasztasszonyt például a náci Németországban is kiemelnek, luxus körülmények közé helyezik, majd a háború után Finnországból visszaküldik a Szovjetunióba, hogy keresse meg a többi testvért, akivel együtt egyszer majd mind a huszonhárom ezren boldogan fürödnek a téli napsugárban.
    Nagyon leegyszerűsítve, csak néhány motívumot kiemelve adtam elő az egyébként olvasmányos, fordulatos regény néhány vonását. Amely mellé oda kívánkozik Lukács Györgynek az a (megint csak leegyszerűsített) tétele, miszerint minden avantgárd stílus tulajdonképpen a naturalizmus valamely válfaja. Nos, Szorokin aztán bőven indít durva naturalizmussal: a mai Moszkva alvilágának elrettentően szexőrült és narkós világával, ahol azonban jelen van a Jég képviselete is. Ennél riasztóbban naturalista leírássort, mint A jég első része, még nem olvastam, de aztán a második rész már szokványosan régies orosz realizmus, végül jön két rövid fejezet a tunguz jég gyakorlati hasznosításáról, egyfajta „boldog vég”-ig. Istenem, ha a realizmus követelményétől „megszabadított” új orosz kifejezésmód valami újat hozott, hát ez az! Érdekesnek érdekes, hol visszataszító, hol az egymásra figyelő szívek mámorát mutatva magasztos. Irodalom a javából – ez vitathatatlan, csak minek? Egy utópisztikus természetközeli vágyálmon túl, mit akar mondani? Nem tudom. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Solohov után új transzcendenciával kacérkodó, új orosz narráció? Lehet, számomra azonban semmitmondó… Pedig kifogástalanul van megírva, nagyszerű írói ötletekkel. Van olyan hőse, aki a mai zenei világ egyik vezető személyiségének (Barenboim) nevét – egy-két betű eltéréssel hordja; a Jéggel való fantasztikus találkozását a szerző részletesen leírja, majd a szereplő saját szavaival újraismétli. És így tovább, csak minek, minek? (Gondolat)*
    Nagyon kellemes olvasmány Konczek József kis kötete, Az okos szamár. Régi-új állatmesék ezek, mindegyik mai életünk szatirikus rajza. Rég derültem ilyen jót, mint e kis írások olvasása során. Bár derűjük mögött élő s éles társadalomkritika lelhető föl. (Hungarovox)
    Aztán itt egy szépséges, színes füzet, amelyet fenntartás nélkül dicsérhetek. A gyűjtő és galériavezető Kieselbach Tamás felfedezte a húszas évek elejei magyar avantgárd (emigrációban készült) főművét, Bortnyik Sándor Lámpagyújtó című festményét. Ezt, mielőtt aukcióra bocsátotta, külön kiadványban mutatta be, mégpedig saját megható beszámolójával, melyben a mű első megpillantására emlékezik. Aztán Molnos Péter és Dunai Anita átfogó tanulmányai nemcsak elemzik az akkori avantgárd Bortnyiknál is feltűnő megannyi elemét (afrikai törzsi művészet, futurizmus, kubizmus) és összefüggéseit, fény- és színvilágát, de kitérnek jelképrendszerére s a társadalmi háttérre, különös tekintettel a Tanácsköztársaság idejének szellemi életére. Erről az időszakról rég olvastunk ilyen mélységű és hiteles (elfogulatlan) sorokat. A Bortnyik-remekműben együtt van szocialista elkötelezettség, tehát politikai szimbolika, hősi figura, nagyvárosi háttér, mindenekfölött a reménybeli jövőt szuggesztíven kifejező forma, szín és fény, mindez a teljes képet s részleteit egyaránt színesen bemutató reprodukciók sorával. Öröm kézbevenni, nézni s olvasni is. A kép aztán a szeptember 17-ei aukción 170 millióért kelt el – amit meg is ért, lévén a szocialista magyar avantgárd főműve. (Alexander Bortnyik: Lámpagyújtó, Kieselbach kiadás.)
    Elegáns, olykor fölemelő, néha a fölfedezés örömével, másszor a ráismeréssel szolgáló igényes kiadvány Baranyi Ferenc Örök barátaim című, külföldi költőket és jellemző műveiket bemutató könyve. A cím Szabó Lőrinc hajdani fordítás gyűjteményére utal, s olykor Baranyi fordításai vetekednek is a Szabóéval. A szerény összekötő szövegekben néha a sorok között fontos tételek húzódnak meg: „Nálunk ugyanis az esztétikai és etikai megítélés máig nincs különválasztva.” Okosan elmélkedik a nyelvek természetéről: „… mesélni talán oroszul lehetne a legjobban, ironizálni viszont franciául. […] Vitatkozásra és szószapora csevegésre viszont az olasz nyelv a legalkalmasabb.” Ugyanez oldalon fontos észrevétel, hogy mily nehéz a sok egytagú szóval élő angol költészetet magyarítani. Egy-egy bevezető tanulmánya annyira találó, hogy saját hajdani Világirodalomtörténetem vonatkozó fejezetét szívesen kicserélném vele. Ami pedig egészen új, Baranyi (egyáltalán nem méltatlan) barátainak, mai olasz költőknek a bemutatása.
    A klasszikus részben mintaszerű például az Alfred de Vigny-ről írt fejezet, a legszebb francia versek egyikének, a legszebb magyar fordítások közé sorolható tolmácsolása: A montmorency-i szerelmesek. Érdekes, hogy egy-egy vers – akár önmaga – többféle fordítását egymás mellett teszi közzé. És bizony olykor az derül ki, hogy a korábbi (akár másé, akár saját) változat a jobb (pl. Heine vagy Puskin esetében). Dante-részlete pedig oly meggyőző, hogy az egész Pokol újrafordítását várná el tőle az olvasó.
    Baranyi napjainkig hatol, s a „maiak” közé számíthatjuk az örök modern Montalét, akinek Xéniái igazán zseniálisak – pl. amit a történelemről mond, az e tudomány legjobb költői összefoglalása. És a mai barátok – Calabro’, Cajani meg a többi is (bár épp Baranyi jóvoltából olvastunk már tőlük) – megannyi felfedezésként hatnak, bizonyítva, hogy a költészet ma is él; mellesleg rólunk magyarokról nem írtak még szebbet, mint a nálunk is dolgozott Ruspanti. Van persze ballasztanyag is – bármily óriás volt Puskin, s Baranyi méltóan szól róla – a Shakespeare-kivonat Angelot érdemes volt lefordítani s egyszer közzétenni is, de itt már több a soknál. (Hungarovox)
    Az Ezredvég közvetlen körén kívül tán Albert Gábor az egyetlen, akinek minden új könyvét elolvasom, s írok is róla. Miért? Mert mind más s mind egy kellően nem értékelt, kiváló szerző alkotása. Legutóbbi regénye, a Függőfolyosók, szinte teljesen elvont, szürrealizmusba hajló írás volt, a mostani elbeszélésfüzér (Hűvös hajnalok) sok azonos szereplővel, letisztult, tiszta realizmus. Benne egy nagy társadalmi regény anyaga van sűrítve, s épp ez a sűrítés Albert egyik fő érdeme. A sűrítés nem zárja ki a szereplők, a régi világ emberei fecsegését: Albert erényei közé tartozik, hogy az unalmat éreztetni tudja, anélkül hogy írása is unalmassá válnék. Szóval a kötet a hatvanas évek embereinek fecsegéséről szól, amit éles szemmel érzékelnek s megítélnek az (akkori) fiatalok.
    Mindebben semmi politikum, a mű nem is az ötvenes években játszódik, ellentétben a könyv hátoldalán szereplő ismertetővel – minek a reklámszövegben hamisítani? Már nincs az esetleges üldöztetés okozta szorongás, csak unalom és a fiataloknak az idősebbek iránti indokolt elutasítása. Az idősebbek még a felszabadulás előtti kispolgári erkölcsöt őrizgetik; ha kell, ha nem, „mondják a maguk”-ét, fecsegnek, miközben a fiatalok kutató szeme szegeződik rájuk, kis előnyökre (albérlet stb.) lesve. Ezt a tekintetet a szerző szinte abnormis érzékenysége közvetíti.
    Általában se közösség, se kultúra, se táj, természet, se sport nincs jelen, a szerző egy szereplőről mondja, de ez rá is érvényes: „őt kizárólag az emberek érdekelték, de azokról aztán mindent tudni akart”. A fiatalságnak a régi (úri) erkölcs maradványainak kihívó (de belső bűntudattal színezett) elutasítását Albert közvetíti, pontosan, hitelesen. Mindezt szinte vérfagyasztó humora színezi s teszi élvezetessé. A fiatalokra sem csak a megítélő figyelés, hanem a tétovázás, késleltetés, kibúvó keresés is jellemző. Kivéve azt, ami a nyugatról végre beszivárgó kulturális javak iránti elsöprő érdeklődést jelenti, pl. Beckett hatvanas évek közepi fölfedezését. (Pont Kiadó)





Meztelen fiú