SOÓS GÉZA
   
A légyminimum
   
Az öregasszony arra ébredt, hogy fázik. Máskor igyekezett kimászni az ágyból, most valahogy nem volt kedve felkelni. Fázósan magára terített még egy plédet és elgondolkodott. Túl a nyolcvanon nem látta értelmét az igyekezetnek. Máskor órát lehetett volna igazítani hozzá, de ma az élethez sem volt kedve.
    Az öregasszony már rég kibékült a halál gondolatával. Imáiban többször kérte az Urat, hogy végre szólítsa magához. Az Úr szándéka – ahogy mondani szokták – kifürkészhetetlen volt irányában. Végül mégis kibújt a takaró alól, szöszmötölve, lassan, komótosan öltözködött. A reggelek olyan egyformák. Mosdás, ágyazás, fűtés és végül a reggeli. A megszokott tea, kenyér, hozzá csipetnyi vaj, majd a szimplává zsugorodott kávé.
    Abban szerencséje volt, hogy az üzlet ott állt a sarkon. Egy héten kétszer lement vásárolni és megvette a legszükségesebbeket. Évek óta szinte mindig ugyanazt. Azelőtt kedvelte a bevásárlást vagy inkább az ezzel járó nézelődést. Amióta az üzletben rajtakaptak néhány idős embert lopáson, azóta ő is a hátán érezte az eladók szúrós tekintetét. Így többnyire csak összekapkodta, amire szüksége volt. Az árakat régóta nem tudta követni, ezért be-becsapták a pénztárnál.
    Ma nincs fontos dolga. Ül az asztalnál, egyik kezével a másikba söpri a megmaradt morzsákat. Akkurátusan végzi ezt a műveletet, nincs miért sietnie. Hirtelen felkapja a fejét. Meg merne esküdni, hogy valami mozog a hamutartó szélén. Nyúl feléje, de az eltűnik, majd újra mozog; nem érti a dolgot. Előkotorja a fiókból a szemüvegét, megtörölgeti, és azon keresztül vizsgálja az asztalt. A hamutartó szélén egy légy billeg. Csodálkozik, hiszen nyáron sem igazán jönnek be a legyek. Január közepén ki látott már ilyet?
    Na, megállj csak, elkaplak! – és mérgesen a légy felé csap. Az eltűnik, hogy rövid időn belül újra meglássa a falon, a feszületen. Az öregasszony egészen belemerül a hajkurászásba. A baj csak az, hogy a légy a fürgébb. Most már dühös. Mindent elkövet, hogy megfogja, de az fittyet hány rá. Hol itt, hol ott tűnik fel, csak azért, hogy bosszantsa. Szomorúan veszi tudomásul a vereséget. Kétségbe esve lerogy egy székre, és könnyeivel küszködik. Milyen semmi lettem, hogy már egy légy is le tud győzni!
    A légy pedig vidáman mozgatja szárnyait a villanykörtén. Hirtelen elszáll a haragja és megsajnálja. Mit ártott nekem ez a légy, hiszen épp olyan magányos, mint én. Nézi, és tovább gondolkodik. Azt tudja, hogy a legyek többsége ősszel elpusztul. Ez a szerencsétlen valahogy megmaradt. Most én pusztítsam el?
    A kis jövevény, mintha csak megérezte volna, hogy elmúlt a veszély, újra a hamutartón mozgolódik. Az öregasszony tekintete követi mindenhová. Már régóta megbékélt a betolakodóval. Kimegy a konyhába és egy kockacukorral tér vissza. Óvatosan beteszi a hamutartóba. A légy felröppen, majd ugyanabban a pillanatban átrepül a cukorra. Egész nap alig mozdul róla. Az öregasszony meg mert volna esküdni, hogy a légy nyalogatja a cukor szélét. Délután megöntözi virágait. A nedves levelekre rászáll a légy. Ni csak, szomjas a szerencsétlen! – gondolta magában. Este pár szem morzsát tesz a cukor mellé.
    Másnap, amikor felébredt, a cukron kereste a legyet. Megijedt. A legyet nem látta sehol. Fáradtan körbejáratta a szemét, és a cserépkályhán felfedezte. Megnyugodott. Tudta, hogy ilyenkor még langyos egy-egy csempe a kályhán, nyilván ezt fedezte fel a légy.
    Reggelinél egy parányi lekvár is került a cukor és a morzsák mellé. A légy szárnya mozgatásával jelezte, hogy örül az ajándéknak. Az öregasszony most már tudatosan vigyázott arra, hogy a légy ki ne szálljon a hidegre, és csak nagyon óvatosan szellőztetett.
    A légy már nem félt. Rászállt az asszony eres kezére és félórákat üldögélt rajta, aki mozdulatlanul szemlélte „lakótársát”. Gyakran eszébe jutott, hogy ha majd eljön a tavasz, és forrón süt a nap, kitárja az ablakot és végignézi, amint kiröppen a szobából. Ez a gondolat adott erőt a mindennapok elviseléséhez. Sőt, szinte éltette a gondolat.
    Egy februári napon, ahogy a hamutartó felé nyúlt, megdöbbenve tapasztalta, hogy a légy nem száll fel. Ahogy az ujját tolta felé, a légy lassan mászva az asztalon igyekezett kitérni az ujja elől, de nem repült fel. Az öregasszony megrémült. Na, várj csak! Csinálok jó meleget, és meglátod, mindjárt jó világ lesz itt. Fűtötte a kályhát, ahogy csak tudta. Folyt róla a víz, és a légy valóban újra repült. Nagyon boldog volt és kicsit büszke is. Aggodalma mégsem múlt el. Másnap ismét a legyet kereste, és elfogta az aggodalom, mert sokáig nem találta sehol. Amikor meglátta, szinte megfagyott benne a lélek. A légy mozdulatlanul feküdt az abroszon. Gyorsan befűtött, egy papírra tette és óvatosan melegítette a kályha mellett. De a légy nem mozdult.
    Egész nap ott ült a kályha mellett. Várta a csodát. Nem mozdult akkor sem a karosszékből, mikor a szomszédok rátörték az ajtót. Akkor már öt napja halott volt.





Knappenberg

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ
   
A nagyasszony
   
Oda nézz! – bökte meg a kollégáját Szentesi. – Micsoda nő! Ennek még köszönni is csak szmokingban szabad.
    – Vagy esetleg frakkban – bólintott rá a másik. – Olyan feneke van, hogy diót lehetne törni rajta.
    – És törik? Mert gondolom, dióban nincs hiány.
    – Abban éppen nem lenne, csak egy kissé rejtélyes a nagyasszony. Akárkivel nem áll szóba. Mondhatni, rátarti a kicsike. Aztán meg kockázatos is a dolog. Tudod, ő afféle vállalkozó feleség, aki nem akar a férje vagyonából élni. Saját egzisztenciát akar, így hát ő lett a jóbarát vállalkozó titkárságvezetője, a főnök felesége meg az ő férjénél vállalt állást. Így aztán mindkét nő azt hiszi, hogy ő a független nagyasszony, aki saját bankszámlával rendelkezik, s azt tesz, amit éppen akar. A részleteket ne kérdezd, nem tudom, de jobb is, ha nem akarja tudni az ember. Különösen akkor nem, ha még mondjuk holnap is ennél a cégnél szeretnél dolgozni. Tudod, ezek a mai nagyok szörnyen kényesek a látszatra. Az eszközeikben nem válogatósak, hiszen azokat a cél szentesíti, de a külcsín, az európai legyen. No, erről ennyit, és ezt se tőlem hallottad.
    Szíve szerint sok mindent kérdezett volna még, hiszen szinte semmit se tudott arról a cégről, ahol immár majdnem két hete dolgozott, de ebben a szituációban jobbnak látta lenyelni a kérdéseit. Végtére is arról a kollégáról se sokat tudott, aki szemben ül vele a másik asztalnál. Úgy látszik, ezeknek a titokzatosság a heppjük. No jó, tudja a nevét, meg azt, hogy nős, és két gyereke van. Ott áll a fényképük az íróasztalon. Akár ő is odarakhatná a volt neje képét, meg a srácokét… Mondták is neki, hogy ez előnyt jelent, mert a nagyfőnök családias érzelmű. Neki is van két fia. Meg a cége. A mindene a cég, ez a kft, amit véres verejtékkel fejlesztget immár tizenöt éve. Eredetileg családi vállalkozásként indult még valamikor a privatizáció idején. Ezt már a felvételi beszélgetésen elmondták neki. A főnök volt itt akkor, a neje és a sógornője. Aztán bevették a rokonságot is. Most már majdnem százan sorakoznak a bérlistán. Igaz, közben a rokonok fele új céget alapított, de ő ragaszkodik a régihez.
    Egyszer valakinek eszébe jutott, hogy a hétvégeken is össze kellene jönni, mondjuk, valami olcsóbb balatoni szállodában szezon előtt vagy ősszel, ahol megbeszélhetnék a munkaproblémákat, meg továbbképezhetnék az új embereket, hiszen arra a mindennapok szorításában úgy sincs idő. Aztán ha már ott vannak, lehetne egy kicsit bulizni is, hogy jobban összekovácsolódjon a banda. Meg azért is, mert az üdülési támogatást megadóztatja az állam, a továbbképzés viszont adómentes. Hát most itt vannak Balatonmicsodán, és buliznak. A szemben ülő kollégával került egy szobába, és ő lett az asztaltársa is. Már tegeződnek. Megitták a pertut.
    – Te, Feri! – szólalt meg végül. – Mit gondolsz, nem utasítana vissza, ha fölkérném táncolni?
    – Nem hiszem. Itt az a szokás, hogy ha meló van, akkor meló van, de ha bulizunk, akkor bulizunk. Érted?
    Odament, fölkérte. A nő ránézett, de olyan hangos volt a zene, hogy fölösleges lett volna bármit is mondaniuk, úgy sem értette volna a másik. Megfogta hát a kezét, és úgy vonultak a parkettra. Szentesinek föltűnt, hogy nem húzza el a kezét, nem fintorog, hanem széles mosollyal az ajkán követi őt ez a gyönyörű nő, akinek tényleg diót lehetne törni a fenekén. Kár, nagy kár, hogy csak egy tánc erejéig tarthatja a karjaiban, aztán egész éjszaka hallgathatja majd a kolléga horkolását. Aztán valami lassú, mélabús számba kezdett a zenekar, s a párok egymásba borultak. Ők is.
    – Szentesi Gábor vagyok – súgta a nő fülébe.
    – Az új fiú a piárról. Tudom – súgta vissza a másik. – Figyelem ám magát. Ez a dolgom. Én vagyok a titkársági Zsuzsa, aki mindent lát, mindent hall, még többet tud, de hallgat, mint a sír. Keményebben is megszoríthatja a derekamat, szeretem érezni, hogy férfival táncolok…
    – Nem fél, hogy elcsábulok?
    – No, de Gábor! Most bulizunk, vagy félünk? Netán attól tart, hogy besúgják a hűtlenségét a barátnőjének?
    – Attól éppen nem, mert kegyetlenül facér vagyok.
    – Érzem… a hangjából. Ma jó napom van. Megdicsért a főnök. Lehet, hogy fizetésemelést is kapok. Ugye, jó cég ez a miénk? Olyan családias, meleg… Magának nincs melege? A szünetben megiszunk valamit?
    – Hát persze, ha megtisztel a nagyasszony… – mondta jól megnyomva az utolsó szót.
    – Megtisztel a nagyasszony?… – nevetett föl a nő. – Miért ilyen kenetteljes, Gábor arkangyal? Engedje el magát, ma bulizunk! Dobja le a szárnyait, velem anélkül is repülhet! És meg ne halljam még egyszer ezt a nagyasszonyt, mert még azt találom hinni, hogy csúfolódik velem, és nagyon megharagszom. Márpedig akire én haragszom, tudnia kell, hogy nem sok sót eszik meg ennél a cégnél. Zsuzsa. De ha így jobban tetszik, legyek magának Zsuzsika. A barátaim mind így neveznek.
    Így lett a nagyasszonyból Zsuzsika, és így táncolták át néhány üveg pezsgő mellett az éjszakát. Szégyen, nem szégyen, amikor vízszintesbe került, bizony elkezdett vele forogni az ágy. Tudta ő, hogy nem bírja a piát, de hát ennek a nőnek a kedvéért akár egy pezsgőgyárat is megivott volna. Majd kialussza – gondolta. – No igen, ha egyáltalán le tudná hunyni a szemét e mellett a mormota mellett. Mert a kolléga is a pohárba fojtotta a bánatát, csakhogy ő olyan elviselhetetlenül horkol tőle, hogy zeng belé az ablak. Szóljon neki? Fölébressze? A fene tudja, hogyan reagálna rá. Inkább lesétál a partra, levegőzik egyet. Attól majd a gyomra is megnyugszik, kitisztul a feje… Felöltözött, behúzta maga mögött az ajtót.
    Üres volt a parti sétány, még horgászok se szenderegtek a szegélyköveken. Olykor meglebben egy kósza szellő, s meghintáztatta a vízen tükröződő túlparti fényeket.
    – Hamarosan fölkel a nap – állapította meg az eget bámulva és összébb húzta a mellén a kabátot.
    – Nini, az arkangyal! – szólt ki egy női hang az egyik hatalmas fatörzs mögül. – Csak nem vagy holdkóros, hogy szobán kívül töltöd az éjszakát?
    – A fenét – lépett hozzá Szentesi –, csak rühellem a horkolást.
    – Én meg arra gondoltam, hogy megérdemlek még egy utolsó cigit, de nem akartam a Pötyi orra alá fújni a füstöt. Tudod, ő már leszokott, illedelmes kislány. Leülsz mellém, míg elszívom?
    – Feltéve, ha nem horkolsz közben.
    – Oké, ezt megígérem. A csillagokat szabad nézni?
    – Kötelező.
    – Kívánni is szabad?
    – Természetesen. Tiéd az elsőbbség.
    – Átadom, de csak egy kívánságod lehet. Nos, mit kívánsz arkangyalom?
    – Téged. De azt háromszoros erővel.
    Zsuzsa kezében egy pillanatra megállt a félig szívott cigaretta, aztán messzire pöckölte a csikket, és szó nélkül beleült a férfi ölébe.
   
    Kedden délután Szentesi asztalán megcsörrent a telefon.
    – A titkársági Zsuzsa vagyok. Este hétig szabad. Ötkor rámérsz?
    – Rád mindig, csillagjósom. Némi rendetlenség honol a legénylakban. Nem baj?
    – Megígérem, hogy nem fogok rendet rakni.
    Ahogy társasági emberhez illik, negyedóra késéssel érkezett. Az előszobában gondosan felakasztotta a fogasra a táskáját, meg a ruháját, csupán a kis tűsarkú cipőjét hagyta a lábán, mert tudta, hogy így jobban kirajzolódnak formás lábikrái.
    – Hát akkor kezdődjék az Epson Derbi – mondta széles mosollyal az ajkán, és rávetette magát a heverőre.
    – Már megbocsáss – mondta a férfi, miközben Zsuzsa a levezető cigarettáját szívta –, te mindig, mindenben olyan magabiztos vagy… Tévedhetetlen…
    – A frászt, csak szerencsés. Persze tisztában vagyok az értékeimmel, meg a lehetőségeimmel, s azokat igyekszem maximálisan kihasználni. Egyszer élünk, arkangyalom, de az az egy pazar legyen! Tudod, én tizenhét évesen már szépségkirálynő voltam Füreden. Aztán modell lettem. Néhány felvétel megjelent rólam a nemzetközi lapokban is… Nem fontos… Szóval megtanultam, hogyan kell eladni, ami szép, és ezzel megszerezni azt, ami jó. No, hát ennyi a titok.
    – Biztosan igazad van – hebegte Szentesi közelebb tartva a hamutartót –, de hogyan kerülök ebbe én? Egy csóró piáros, aki nemhogy jólszituált, de még csak igazán jóképű se vagyok.
    – Mi? – nevetett föl kacéran a nő. – Azt hiszed, hogy te csábítottál el? És ezt komolyan is gondolod? Sürgősen felejtsd el, arkangyal! Én akartalak, és megszereztelek magamnak. Tudom, hogy ez sérti azt a marha nagy férfi önérzetedet, de törődj bele!
    – Én csak azt szeretném, ha…
    – Kevés. Manapság nem elég szeretni, akarni kell. Amit el akarsz venni az élettől, azt akarni kell. Nagyon akarni.
    – Én téged akarlak.
    – Fölösleges, és sok is a két akarat. Elég, ha én akarlak téged, és addig, amíg én akarom.
    Ma Káma-Szútrát akarok játszani – mondta egy másik alkalommal a nagyasszony. – Te mondasz egy számot, én odalapozok, és megtesszük. Rendben?
    – Rendben, ha te akarod…
    – Igen, akarom, és úgy is lesz. Mondd, szárnyas Gabi, sok szeretőd volt előttem? – könyökölt föl a párnán Zsuzsa. – Közben adj egy bagót!
    – Attól függ, mit nevezel soknak – próbált kitérni a válasz elől a férfi. – Tudod, hogy hat évig nős voltam.
    – És addig senkid se volt?
    – Hát, a feleségem…
    – Azt tudom, de egy nő, akivel… érted? Az nem ugyanaz…
    – Ha az ember szereti a társát, akkor…
    – Szereti, hát persze, hogy szereti, de az egészen más. Különösen ha éveket töltenek együtt. Én is szeretem a férjemet. Jó ember, jó haver, meg minden… Segítem a karrierjét, ő is segíti az enyémet. Megveszi nekem a legdrágább estélyi ruhákat is. Elvisz az Operabálba, a legjobb társaságban mozgunk…
    – Estélyi ruhákért…
    – Nem, nem az estélyi ruhákért, de azért is. Tudod mennyibe kerül manapság egy olyan ruha? És az se mindegy, melyik üzletből veszi meg az ember. Látom, nem érted. A te fizetésedből az alsószoknyám se telne ki.
    – Hát akkor…
    – Akkor fogd be a szád, és ne vitatkozz velem! És főleg ne keverd össze a fogalmakat! A férj arra való, hogy biztosítsa az ember egzisztenciáját, babusgassa, meg ilyesmi. Na persze, ettől még ágyba is lehet bújni vele, sőt, kell is. Ez egyfajta szövetség. Én segítek neked, te segítesz nekem. A szerető meg arra való, hogy imádja az embert, teljesítse a leghülyébb kívánságait is. És főleg ne pofázzon vissza. A férjem tudja, hogy van valakim. Meg én is tudom, hogy csípi a fiatal csajokat. Néha azt is tudom, melyik kis liba a soros. Na, és? Elkopik tőle? A frászt. Acélosodik. Hát akkor meg? Ma nekem van kimenőm, holnap meg neki lesz. Ettől még szerethetjük egymást.
    Szentesi nyelt egy nagyot és letette a hamutartót.
   
    Te, nyuszifül! – toppant be egy későőszi estén Gábor lakására az asszony. – Bocsi, hogy csak így, megbeszélés nélkül rád török, de kíváncsi voltam, hogyan élsz nélkülem. Szólj, ha zavarok, már itt se vagyok…
    – Amint látod, éppen hagymás rántottát sütök. Csináljak neked is?
    – Hagymával? Ne is idegesíts vele, olyan büdös lenne tőle a szám…
    – Mint a bagótól – vágta rá ösztönösen a férfi.
    – Mi a fene… már a bagófüstöm se tetszik? Mesélj, mi kifogásod van még ellenem! A fenekem még tetszik, vagy már másén töröd a diót? Érzem ám, hogy hűlik a vasad, tűzikovács! Megmondhatod, nem vagyok féltékeny természetű. Ha kell félreállok, nem csinálok patáliát, csak azt a rengeteg energiát sajnálom, amit beléd fektettem. Úgy látom, hiábavalóság volt…
    – Nem értelek…
    – Mit nem értesz? Kedden, amikor itt voltam nálad, éreztem, hogy jobban szeretnél már túllenni az egészen. Azt hiszed, nem érzi meg egy nő, mikor válik kötelező gyakorlattá? A szagodról érzem a másikat.
    – Butaságokat beszélsz, Zsuzsikám. Tény, hogy egy kissé zavar, ha közben a főnök csajáról tartasz előadást… Meg az is, hogy mindig csak akarni tudsz…
    – Tudod, hogy most mit akarok? – csillant föl hirtelen az asszony szeme, mintha nem is hallotta volna az előző mondatokat.
    – Fogalmam sincs.
    – Megmondom. Izgat ez a te tojássütésed. Csináltad már főzés közben?
    – Nem. Látod, úgy még soha.
    – Hát ez az, én sem. Igaz, hogy csak teát, vagy kávét tudok főzni, de úgy is izgalmas lehet. Na, ne vágj már pofákat! Vetkőzz te is!
   
    Több, mint két hétig nem találkoztak. Éppen az első december eleji hó kezdett szállingózni, amikor bejelentkezett nála Zsuzsa.
    – Nem megyek föl hozzád – mondta titokzatos hűvösséggel –, az Oktogonnál találkozzunk, a bank előtt. Pontos légy, az a fontos. És úgy öltözz, hogy kiállításra megyünk. – Csak ennyit mondott a telefonba, aztán letette.
    – Halljam, mi az a nagyon fontos kiállítás, ahová még engem is elcipelsz? – kérdezte kissé bosszúsan, amikor illatfelhőtől kísérve megérkezett a randevúra a nagyasszony.
    – Nem a kiállítás a fontos – magyarázta szokatlanul fontoskodó arccal –, hanem a fogadás.
    – Se lottó, se lóverseny – vonta meg a vállát hanyagul a férfi.
    – Ne hülyéskedj már, itt komoly dolgokról van szó! A férjem fogja megnyitni az egyik kis pártfogoltja, egy textilművész csaj első kiállítását. Ezt követően lesz egy kis szokásos fogadás kajával, piával, gratulációkkal. Ez az apropója, hogy oda tévedj te is, és bemutassalak neki.
    – A textiles csajnak?
    – Nem. A férjemnek, te fafejű!
    – De én nem akarok semmit a te férjedtől, mit kezdjek vele? És nem is lenne pofám a szemébe nézni. Még akkor se, ha büszkén viseli az agancsait…
    – Hülye vagy! – sziszegte idegesen a nő. – Nagyon jól tudod, hogy a mi köreinkben egészen más szabályok uralkodnak. Az én férjem úriember. Európai szemléletű gentleman. Azt szeretném, ha te is az lennél.
    – Nocsak, már nem is akarod, hanem csak szeretnéd?
    – Embert akarok faragni belőled. Ez az utolsó kísérletem, jól figyelj! A férjem, és néhány barátja egy új pártot fognak alapítani. Tőke, támogatás, minden megvan hozzá. Hamarosan bejegyzi őket a bíróság, és indulni fognak a következő választásokon. Egy piáros hiányzik a csapatból, aki csinálna nekik egy kis propagandát. No meg a választásokhoz is kell egy kampányfőnök. Te csak tégy úgy, mintha semmiről se tudnál, bólogass, meg vágj értelmes képet mindenhez, a többit meg bízd rám. Bemutatlak, és ő téged fog választani.
    – Tudod, hogy hülye vagyok a politikához…
    – Ugyan már!… Azt hiszed, ők nem? De meg tudod csinálni, és hatalmas dohány van benne.
    – Nem, ne haragudj, ez nem az én asztalom…
    – Higgyél nekem, arkangyal, jó lesz ez így! Kezdetben én is segíteni foglak. A barátod leszek. Tartozom ennyivel.
    – Miért tartoznál te nekem bármivel is?
    – A szeszélyeimért, amit kénytelen voltál elviselni. Az akarásaimért…
    – Kedves tőled, de nem. És a férjedet se akarom megismerni. Nem, és kész!… Vedd úgy, hogy ezt most én akarom.
    Az órájára pillantott az asszony, és sürgetően megragadta a férfi karját. – Ne vitatkozz, induljunk! Már így is lekéstük a duma elejét.
    – Megmondtam, hogy nem. Ezt nem akarom – rántotta ki a karját a férfi, s elindult a járdán az ellenkező irányban.
    Az asszony egy pillanatra megmerevedett, mint aki nem akar hinni a szemének, aztán toppantott egyet és megszaporázta a lépteit.
    – Hát jó, ha ilyen csökönyös hülye vagy, rohadj meg ott, a félemeleti piáron!
   
    Újra eljött a nyár, s a cég újra megszervezte a hétvégi továbbképzést Balatonmicsodán. S ha már ott voltak, buliztak is, hogy jobban összekovácsolódjon a banda. Szentesi asztaltársa az új fiú volt, aki néhány hete került az osztályra. Amikor meglátta az asztalok között tovasuhanó Zsuzsát, szinte tátva maradt a szája, s oldalba lökte a kollégáját.
    – Oda nézz, micsoda nő! Te, ennek diót lehetne törni a fenekén. Ismered?
    – Látásból – válaszolt Szentesi. – Valahol a titkárságon dolgozik…




Ülő nő

---

---

GYÁRFÁS ENDRE
   
Túlélők dekameronja
   
Részlet az azonos című regényből
   
(Két nyugdíjas házaspár az evezőstúra során kiköt egy apró dunai szigeten. Figyelmetlenségük miatt az áradó folyó éjjel elsodorja hajójukat. Nem vittek magukkal mobiltelefont, mert ki akartak szakadni a zajló életből. Várniuk kell, amíg valaki észreveszi őket. Takarékoskodnak a három napra való élelemmel. Amikor még „aktívak” voltak, Róbert újságíróskodott, Éva tanított, Péter gebines vendéglősként, büfésként sok mindennel próbálkozott, felesége, Emese egy kis művelődési házban a műkedvelőkkel foglalkozott.)
   
    Róbert a vízállást jelző fűz mellett ült. Horgászni már késő, mára elég a hal, rőzsét gyűjteni, gondolta, a harmat miatt korai. Ez az a reggeli óra, amikor tudatáról is fölemelkedik valamiféle gomolyag. Az újságírói robotban ilyenkor írta a vezércikket vagy a tárcát, a hosszabb-rövidebb publicisztikát. Nem szerette lapzártáig halogatni a napi penzumot. Remélte, délután kettőig végez a szerkesztőségi teendőkkel, közben meg is ebédel a pártbizottság étkezdéjében, azután hazamegy, előveszi az éppen „ügyeletes” spirálfüzetet, keze ügyébe tesz két palack sört, és folytatja a regényt, amelynek írását nemrég – három hete? négy hete? – abbahagyta. A legtöbbször azonban porszem került az óraműbe, vagy ahogy filmes barátai mondták, ló esett a díszletbe: Róbert váratlanul találkozott valakivel, presszóban, kocsmában eltársalogta az időt, vagy meglátott egy folyóiratot, azt olvasgatta, máskor meg azzal a szándékkal, hogy kiszellőzteti a fejét, másfél órát gyalogolt a város csendesebb utcáin. Alkonyatra már elfáradt, otthon belevetette magát a fotelbe, nézett valamit a televízióban, azután vacsora, sör, újságböngészés, neki az szakmai kötelesség, megint sör, álmosodás…
    Itt a szigeten is, érezte, számára a reggel a szellemi csúcsidő. Ha lenne papírja, nem is kell spirálfüzet, megtenné a durva csomagolópapír is, naplót vezetne, följegyezné ötleteit, gondolatait. Még kötet is kerekedhetnék belőlük, kötet, ez az Éva vesszőparipája, nem tudja levetkőzni a tanárok, irodalmárok rossz szokását, hogy az írót a kötetei száma alapján értékelik. Korlátoltság. A legdilettánsabb szerző is képes akár két-három kötetet kiadatni évente, ha van szponzora, vagy annyi pénze, hogy fedezze a nyomtatás és a kötészet költségét.
    Péternek is a reggel volt a csúcsideje, nem annyira a szellemi, mint a fizikai. Most is a sziget felső csücskében szorgoskodott: az uszadékfákat cipelte a napra, a deszkákból harapófogóval huzigálta a szögeket, és úgy tervezte, hogy délidőre összetákol egy asztalt, nem pontosan olyat, mint amilyet a gödöllői kastély ebédlőtermében látott, de arra jó lesz, hogy „egy szinttel magasabban” étkezzenek, ne a földön, törökülésben kanalazzák a halászlét. A halevés is kezd már unalmassá válni. Jó, persze, szarvaspecsenyéről, őzgerincről, vaddisznópörköltről nem érdemes ábrándozni. De járnak, azaz röpdöznek, sőt fészkelnek errefelé madarak. Ha az olaszoknak ez a csemegéjük, mi miért fanyalgunk? Az énekesek védettek. Na és? Szükségállapot van. Kelepcét kell nekik állítani. Rigóragu. Ez az! Poszátapaprikás. Ha látnék legalább egy vadkacsát! Máskor annyi van a Dunán, most meg úgy eltűntek, mintha influenzáról kaptak volna hírt. A madarászás ősi tevékenység. Az ősember előbb vadászott vadtyúkra, mint vadtulokra, amelyik felöklelhette volna. Testünkben szunnyadnia kell a készségnek, és most itt az ébresztés ideje. Vágok majd mogyorófa-vesszőt, ívben hajlítható, íjhúrnak megteszi a horgászdamil, nyílvesszőt pedig tucatszám hegyezhetünk. Előre látom, lesz egy kis moralizálás, hazánk, szigetünk szépkeblű, széplelkű hölgyei majd berzenkednek, öldöklést vizionálnak, de a csirkét, a kacsát, a libát, persze, ez idáig sem vetették meg.
    Tizenegy órára Petkónak sikerült négy kurta, de vastag faágból a kiegyengetett rozsdás szögek segítségével két ikszlábat ácsolnia, olyasmit, mint a favágóbak. Az uszadékban akadt két deszka, valami építkezésről ragadhatta el az áradat. Az egyik lett az asztallap, a másik, két ormótlan, nonfiguratív szoborra hajazó tönkre fektetve, a pad.
    A mester hajlongva, csókokat hintve köszönte meg társai ovációját, bár érezte, ez nem iparosmódi. De hát mindig is szerette a színpadias gesztusokat, a komédiázást, annak idején beugrott egy-egy amatőr előadásba Emese kultúrházában, amikor valamelyik szereplő megbetegedett.
    A kelepce, az íj és nyíl készítéséről egyelőre nem szólt. Még nem volt a módszerről határozott elképzelése, meg aztán tartott a kötekedéstől, a nem is homályos utalásoktól, melyek szerint tervei ritkán érik meg a megvalósulás szent pillanatát.
    Segíthettem volna neki, korholta magát Róbert, most ő a példakép, a homo faber, fő a látszat, íme, asztal és pad, akármilyen hitvány, lehet rajta enni, lehet rajta ülni. Mialatt ő barkácsolgatott, én végiggondoltam egy novellát, csak gondoltam, nincs papír, erről fog szólni, erről a mi szigeti kalandunkról, jellemzem a szereplőket, lesznek, persze, összetűzések, remény és kétségbeesés, végül semmi deus ex machina, nem jön motorcsónak, hajó, helikopter, mi magunk szabadítjuk meg magunkat, néhány fatörzs, keresztgerenda, kötél, kész a tutaj, nem kell vele a Dunajecen szlalomoznunk, elég ha a Dunán vergődünk át a túlpartra.
    – Ügyes vagy, Petkó – ismerte el Éva. – Igazán lehettél volna asztalos…
    – Is – vágta rá ironikus hangsúllyal Róbert.
    – „Lehettem volna oktató” – szegezte mutatóujját előbb Évára, majd Emesére Péter, végül pedig barátja felé fordította. – Vagy „ilyen töltőtoll koptató szegény legény”.
    A bográcsban főtt már a halászlé, ma Emese volt érte a felelős, takarékoskodott a fűszerekkel, nehogy túlontúl megszomjazzanak. Barátnője „gazdaságos” karéjokat szelt a kenyérből, csupán az ezermester iránt volt részrehajló, a serclit szánta neki.
    – Akik a főfoglalkozásuk mellett állandóan dolgoznak valamit – mondta Éva –, többnyire famunkát végeznek. Fúrnak, faragnak, asztaloskodnak, megreparálják a polcot, a kerítést, új széklábat ütnek a törött helyébe… Örömöt szereznek másoknak, de elsősorban maguknak.
    – Maguknak, az biztos – bólogatott élettársa. – De másoknak nem mindig sikerül. Emlékszem Sándor bácsira, apám barátjára, sakkpartnerére. Finánc volt. Szabadidejében pedig „aranykezű” asztalos. Alig akadt a környékünkön család, amelyik ne őt hívta volna, ha ajtót, ablakot, létrát, széket kellett megjavítani. Kezében fűrész, füle mögött plajbász, szájában szögek, előttem most is így tűnik fel.
    – Gondolom megbecsülték – vetette közbe Péter.
    – Mi az hogy! De ez lett a veszte. Elbízta magát, és egy idő után már nemcsak javítgatott, hanem elkezdett bútort eszkábálni. Eszkábálni, ez nem pontos kifejezés. Ő valójában építette a szekrényt, a kredencet, a nachtkasztlit, maga tervezett mindent, képes árjegyzékeket böngészett, rajzolt, jegyzetelt. Akkor ment nyugdíjba, amikor a nagyobbik fia megnősült. A pár a menyecske szüleihez költözött szép tágas kisvárosi házba. Sándor bácsi időmilliomos lett. Azt mondta a fiataloknak: kaptok majd tőlem olyan nászajándékot, hogy a boldogságtól a földhöz veritek a seggeteket. Két hétig szinte el sem hagyta a sufnit, az volt a műhelye. Ekkor már özvegy volt, az óvodából hordta haza az ebédjét. Olyan sugárzó képpel jött-ment, hogy az óvónő meg a dadus azt rebesgette, ráakaszkodott valami lotyó, és fiatalító kúrának vetette alá a nyugdíjast. Aztán a derék Sándor bácsi egy nap stráfkocsit bérelt, felfogadott a piacon két trógert, és átszállíttatta a vadonatúj bútort a fiáékhoz. Gyönyörű darabok voltak, meg kell hagyni. A szekrényajtón még intarzia is volt. Faragott támlák, karfák, lábak… Meghatározhatatlan stílus. A menye, amikor meglátta a garnitúrát, sírva fakadt. Egyáltalán nem örömében. Ő már megrendelte az áruházban az akkortájt „legmenőbb” elemes bútort. Bárszekrénnyel, külön polccal a televíziónak, semmi lakkozás. A fiú megsajnálta apját, de nem mert harcolni a nászajándék elfogadásáért.
    – Mit csináltak a bútorral? – érdeklődött Emese. – Eladták?
    – A papa nem vette vissza, azt mondta, aprítsátok fel. Gondolom, eladták. Másoknak éppen ez tetszett. Sándor bácsi nem tartott haragot a fiáékkal, legalább is látszatra nem. Tudtommal soha többé nem készített, vagyis nem épített garnitúrát, egy-egy darabot sem. Apró-cseprő javításokat még elvállalt. Egy ízben mi is hívtuk, miután Zsókával összeházasodtunk. Könyvespolcot szerettünk volna csináltatni. Amikor megmondtuk neki, hogy afféle divatos vasvázas, vaslétrás polcra gondolunk, hümmögött-hammogott, fejét csóválta, hazament, és néhány nap múlva azt üzente, nem ér rá, fél évig ne is kapacitáljuk. Valahányszor találkoztunk, kíváncsiskodtam, min munkálkodik. „A koporsómhoz válogatom a deszkát.” Még húsz évig élt, ha nem tovább.
    – El tudom képzelni – vigyorgott kajánul Petkó –, hogy nem koporsóban temették el. Hamvasztás után urnába tették, vagy a szélbe szórták.
    Éva elkomorult.
    – Az élet nem feltétlenül törekszik poénokra, Péterkém. Egyszer bejön neki, másszor nem.
    A halászlét csendben költötték el. Róbert rájött, miért mondják, hogy a magyar ember evés közben nem beszél. Nyilván azért nem, mert szálkás vagy aprócsontos ételeket fogyasztott. Ha reform-koszton élünk, közben akár szócsatákat is vívhatunk.
    – Domoszlói rizling – sóhajtott Petkó, miután letette a kanalat.
    – Inkább cserszegi fűszeres – fogalmazta meg ellenvéleményét Róbert.
    Miközben az ásványvizet kóstolgatták, a vendéglős elsütötte évezredes viccét.
    – Átkozott a hal a harmadik vízben.
    – Magában is csalódott-e a te Sándor bácsid – morfondírozott fennhangon Emese –, vagy csak a gyerekekben?
    – Szerintem csak a gyerekekben – felelt rá Éva. – Miért csalódott volna magában?
    – Nem fordulhatott meg a fejében, hogy ő rontott el valamit?
    – Nem – vágták rá egyszerre a többiek.
    – Ha csak magának csinál, na jó, épít bútort – folytatta Éva –, és nem akar jót cselekedni, nem akar adni, ajándékozni, akkor nem éri ilyen nagy kudarc. Van, aki magának épít, és ettől elégedett, s még úgy érezheti, hogy magát építi. Emlékeztek? Egyszer, amikor együtt kirándultunk, az egyik faluban találtunk egy maszek várat. Nem kastélyt. Középkori várat. Beszélgettünk is az építőjével. Magányos férfi volt, olyan negyvenes. Azt mondta, már jó tíz éve rakja egymásra a köveket, és még húsz évet szán rá az életéből, hogy befejezze. Kinek? Minek? Lakni nemigen lehet efféle monstrumban. Nem is kőműves volt, ha jól tudom…
    – Autófényező volt – egészítette ki Péter.
    – Autófényező! A pénzkereső melójának nem láthatta sokáig eredményét. Hozták a kocsit, ő fényezte, elvitték. Vannak emberek, akik hosszan, hónapokig, sőt évekig szeretnének gyönyörködni az alkotásukban. Melánia néni, ismeritek, ilyen-olyan díjas jó nevű festő. Tele a padlása a festményeivel. Pedig vásárolnának tőle. „Nem, ezt nem adom, ezen még javítgatok…”
    – Mi, Évikém, te meg én – nézett barátnőjére Emese –, nem követhetjük a várépítő meg a Melánia néni példáját. Négy évig tanítasz történelemre, irodalomra egy gyereket. Évekig vesződöm egy-egy szavalókörrel, színjátszó csoporttal, fotózókkal, táncosokkal. Ritkán tudjuk meg, mi lett belőlük. Szétszaladnak, más pályára kerülnek. Mi bizonyíthatja, hogy a fáradozásunk sikerrel járt?
    Éva a memóriájában kutakodott.
    – Akadnak azért, akikről megtudom, hogy vitték valamire. Persze nem sokan. Csak hát abból a valamiből mennyi az én részem?
    Róbert jólesően nyújtózkodott. Szerette volna hátát megtámasztani, de a padnak, Petkó nagy művének nem volt támlája.
    – Maradandót alkotni – mondta sóhajtásból nyögésbe bicsakló hangon. – Maradandó a maszek fényező maszek vára. Száz év múlva is megbámulják. Remélem, az lesz a véleményük, hogy milyen erőpazarlásra voltak képesek egyes emberek. Nem veszitek észre? Kezdünk úgy viselkedni, mint mostanában a média, szinte kivétel nélkül. Különcségekről beszélünk, érdekességekről, várépítőkről, nem pedig a mindennapi építkezőkről, akik nem alkotni akarnak, csak lakni valahol, otthont teremteni maguknak, gyerekeiknek, unokáiknak. És ha a lakás, a ház már megvan, akkor garázst, műhelyt, nyaralót. Nincs falu, ahol ne épülne éppen valami, családi ház, bolt, raktár, magtár. A hatvanas évek vége óta nálunk a legerőteljesebb törekvés a magán-építkezés. Mutassatok nekem egyetlen embert harmincon fölül, aki nem vesz részt ebben a mozgalomban, még ha csak rokoni segítőként, kaláka-tagként is! Itt vagyunk kiszolgáltatva a legnagyobb, a legrafináltabb átveréseknek, itt szenvedjük meg a legidegtépőbb várakozást, a pofára esést, a lenullázódást.
    – Egyszer én is megúsztam egy oltári átverést – szólalt meg Péter.
    Hitvese, aki már útban volt az edényekkel a víz felé, hátrafordult. – Egyszer?!
    A férfi nem zavartatta magát.
    – Büfés voltam a gyárban, Csepelen. Tercsike úgy két éves lehetett, Zolika még nem élt. Ki akartam váltani a gebint, mint ahogy később sikerült is. Megtudtam hogy egy özvegyasszony felparcelláztatja a Tanáccsal a háztáji földjét a Ráckevei Duna-ág mellett. Telkem lesz, majd horgászom, vagy olcsón megveszem a halat a szomszédoktól, halsütödét nyitok… De annyi volt a dolgom, lekéstem a „földosztást”. Negyvenkilenc csepeli melós vásárolt hétvégi telket. Miért nem ötven? Valami bürokratikus ökörség miatt. Dühöngtem, irigykedtem a negyvenkilencekre. Az is igaz, hogy az én kedves oldalbordám sem lelkesedett az ügyért.
    – Ha rólam van szó, ne figyeljetek rá! – kiáltotta a partról Emese. – Vagy gondoljátok az ellenkezőjét!
    – A Balatonnál akart telket – legyintett a férje. – A sütögetésben benne lett volna, csak nem Duna, hanem Balaton. Na, de mi történt a Dunánál? Akiket szerencsésnek hittem, szépen megkötötték a szerződéseket, leperkálták az árat, és amikor már kezdték cigölni a telekre a cementet, a murvát, a homokot, a téglát, püff neki, kiderült, lakóházat nem építhetnek, horgásztanyát sem, mert az egész föld mezőgazdasági terület. Pestkörnyék zöldségellátása függ tőle, és a többi, és a többi.
    – Azt mondtad, a Tanács áldását adta a parcellázásra – mondta Éva.
    – Anélkül nem is lehetett volna. Csak hát a tanácselnök időközben valami más simlisség miatt lebukott. Utóda pedig, tudjátok, ahogy Pilátus elvtárs. Az özvegy meg bolond lett volna visszafizetni, amit kapott. Talán még ma is pereskednek.
    – Lett abból a balatoni gebinből valami? – érdeklődött a tanárnő. – Nem emlékszem, hogy mondtátok volna.
    – Nem, nem lett, tudod, megszületett Zolika, aztán oda-hagytuk a „vörös Csepelt” a mi fatornyos kis városunkért.
    – Jó lenne most valami desszert – ábrándozott Róbert, miközben tápászkodott, és csendes pihenőre indult a sátor felé. – Például sertéspörkölt galuskával és uborkasalátával.
    Mielőtt eltűnt a ponyva mögött, még kijelentette:
    – Ha ezen a szigeten addig kell rostokolnunk, amíg rá nem kezdek én is, és el nem mesélem az összes rémisztő telek- és lakás-sztorit, amit első kézből hallottam, akkor megdöntjük Napóleon szentilonai rekordját.
    Ketten maradtak az asztalnál.
    – Mennyi spárgánk van? – kérdezte Péter.
    – Attól függ, mire kell – taktikázott Éva. – Önakasztásra csak akkor lesz jó, ha a mostani súlyunk felére fogyunk.
    – Akasztásra kell. Függőágyat csinálnék.
    – Remek! Majd heverészel benne, mint José Aureliano a macondói dzsungelben.
    Petkónak ismerősen csengett a név. – Hol is olvastam ezt? Mert, ugye, könyv volt, nem valami brazil tévésorozat. Olyasmit te nem nézel.
    – Márquez regénye, a Száz év magány. Örülök, hogy olvastad.
    – Tudom, hogy műveletlen bunkónak tartasz. Mikor léphetnék előre, mondjuk, a félművelt bunkó kategóriájába?
    Éva elnevette magát. Valójában nem tartotta barátját sem műveletlennek, sem bunkónak. A „félművelt” jelzővel értett egyet, bár pontatlannak érezte. Találóbb, hogy „szedett-vedett” műveltség. Rendszertelen, szilárd váz nélkül. Az enyém talán sokkal különb? – kérdezte magától. Én is csak úgy szedtem innen, vettem onnan. Meglehet, Péter műveltsége, akár fél, akár negyed, korszerűbb, mint az enyém. Francba a humán gőggel! Nem árt tudni, miket írt Jósika Miklós báró, de talán hasznosabb eligazodni a befektetések, a kamatok, a hitelek, a részletfizetések őserdejében.
    Emese végzett a mosogatással. Ő is, akárcsak Éva és Péter, elindult, hogy árnyékos pihenőhelyet keressen. Egyiküknek sem támadt kedve társalogni. Egymástól távol heveredtek a takarójukra.
    Éva hanyatt feküdt, szemhéja le-lecsukódott. A lombok megóvnak a tűző naptól, gondolta, és ha sűrűbbek lennének, a lanyhább esőtől is. A táplálkozás és a szaporodás mellett az ember legnagyobb igénye, hogy hajléka legyen. Hajlék! Már csak fosztóképzővel használjuk ezt a szép szót? Épített-e már hajlékot a neandervölgyi? Neki talán elég volt a barlang, az üreg? És nekem mi ad hajlékot, ha még sokáig kell itt maradnom? A sátor? Meddig állhatja az időjárás szeszélyeit? Felkapja, elragadja a vihar. A lombkorona? Ősszel lehullik. Sokféle aggodalom fészkelt már belém az évtizedek során: aggódtam szüleimért, nővéremért, férjemért, gyerekeimért, kései élettársamért, Isten sem bocsátaná meg, ha azt hazudnám, hogy magamért nem, a testem épségéért és szépségéért, a rám bízottakért, a munkámért, nemegyszer az életemért. De soha, egyetlen napig sem fogott el a kétség, hogy lesz-e fedél a fejem fölött, akad-e menedék, ha rászorulok, találok-e otthont, szállást, oltalmat, ha rosszra fordul a sorsom.
    Attól sem tartottam soha, hogy éhen veszek, szomjan halok, megfagyok. Féltettem magamat? Persze. Hogy baleset ér, megbetegszem, leütnek az utcán, a parkban. De nem gondoltam olyan veszedelmekre, amilyenek az emberek millióit, nem, százmillióit fenyegetik.
    Most sem kellene aggódnom. Nem is aggódom. Ez csupán képzelgés, helyzetgyakorlat egy különleges szituációban, feladat, amilyet a színjátszó körökben kaptam és adtam. Szerepjáték. A legyek ura kiskölykeinek első napjait játsszuk, kaland, de nem a rázós fajtából. Nem a grönlandi hómező, nem az amazoniai esőerdő, nem a Szahara, nem a Csendes-óceán kellős közepén vagyunk. Még csak nem is a Kálvin téri aluljáróban, a hajléktalanok között.
    Éva elaludt. Aludtak mind a négyen, egyikük sem nyugtalanul. A biztonság folyója vitte őket békésen, jóindulatúan.

---

---

---