KUTAS JÓZSEF

    Sajtleves és Isten

    „Fesd ki a démont, belesápad.”
    (Éluard)
   
    Az ősrégi tölgyekkel megtöltött sötét völgyben hosszú és ködös volt a tél.
    Árnyékok nélküli, hideg és élettelen; fázós fények csúszkálnak a csupasz és kelletlen föld testén, akár a múzeumi márványon posztópapucsaikban a takarítóasszonyok, akik rá sem néznek a múlt kincseire. A kelet-nyugat irányú út ásító, fekete szájnak látszik; a sziklák (amelyek közt néhány hónap múlva s néhány hónappal ezelőtt gyermekek fognak bújócskázni és fogócskáztak) az út csorba törmelék-fogai.
    A kereskedők vassal talpalt szekereinek a zörgését elnyeli a téli csend, amely minden perccel tovább mélyül; mélyül és szélesedik, lassan-lassan eléri a viskókban bizonytalanul vacogó szíveket.
    A tél tehát ellensége a völgylakóknak, akik úgy is viselkednek vele, amilyenazadjonisten-játékot játszanak.
    Felkészülnek fogadására – tisztelet nélküli, higgadt eltökéltséggel –, és igyekeznek útját állni. Elemózsiával, tűzzel-fénnyel védekeznek ellene. Száz meg száz évvel ezelőtt kopját szegeztek a vidéken végigsöprő mongol hordáknak, íjhegyet és kardacélt edzettek – mostanra békésebb eszközökkel vigyáznak szeretteikre és önmagukra.
    A völgybe zárt település neve – réges-régen eltávozott francia ura után – Parm’zán.
    Nem idegen ajkára, idegen annalesbe való név ez, nyelvtörő és szokatlan – de, lássuk csak, mit mond erre Tóni, az Aranykondér tagbaszakadt kocsmárosa: – Ha nem teccik, hát nem teccik. Van másutt is világ!
    Ezt mondaná Tóni, és iszkolna, hogy megkavarja a fövésbe levő, sörrel ízesített sajtlevest, mielőtt odakapna. Lenne is haddelhadd az Aranykondérban, ha odakozmálna a finomság, amelynek kedvéért estéről estére odatelepednek az alacsony, földszagú mennyezet alá!
    Tóni visszatér (a levesnek semmi baja, hála istennek és Tóni orrának!), s hozzáfűzné az előbbiekhez: – Nem lehet mindnek a kedvére tenni ám!
    És itt a Parm’zánba vetődő ismeretleneknek szúr oda, bizony.
    Se Tóni, se a falubeliek nem kedvelik különösebben a furcsaruhás, nyakigláb utazókat, akiknek lépteit nem a korhadt padló visszhangozza, hanem érmecsörgés kíséri. Mintha nem is élőlények, hanem valóságos pénzeszsákok lépegetnének az Aranykondér felé; vastag vízhatlan köpönyeget viselő, arcukat csuklyába rejlő morfondi uraságok.
    – A fene se hítta őket – pillant ki kupája mögül Pisztráng gazda, hosszú orrát ügyesen mozgatva a sajtleves irányába. – Te, Tóni, nem jó még az az izé?
    – Ne óbégass – reccsen rá Tóni, és fejével int a Kondér homályülte sarka felé, ahol egy magányos vendég gubbaszt. – Illetve, ha már óbégathatnékod van, csendesebben óbégass!
    – Jól van, no – hümmög a gazda, felhajtja a sörét, és visszabújik a bonyolult kártyapartiba. – Odaász, visszaász – mondja csendesen, de előbb még egy óvatos pillantást vet a mozdulatlan alak felé. – Kíváncsi vagyok, mikor szövi tele a pók a fejit – morogja fejcsóválva.
    Tóni megfenyegeti egyik ujjával, majd, sipirc-spuri, inaszakadtából lohol a konyhába, lekapni a tűzről, sebesen fatányérokba merni a páratlan sajtlevest, melynek illata most – miként családja szakácskönyvében áll – egyenest az egekig száll.
    Így telik-múlik az idő a Kondérban.
    A tél hőkölve acsarog a völgy peremén, alászállni nem mer – akárcsak egy vándor, aki lábát gyors járású patakmederbe mártogatja, ekképp méri annak mélyét –, jeges szélviharokat épít kerítésképpen, és hóval temeti be az úton járó bátrak lába nyomát.
    Eljő a karácsony, el a szilveszter.
    Az Aranykondér kerek ablakain vidám fény fröccsen a kötésig érő hóba, friss, akár a tanyákon ünnepi lakomára levágott állatok vére, és – ha képesek vagyunk néhány percig mozdulatlanul támasztani a jéghideg semmit, s beérjük a felhőket tükörsimára csiszoló hold barátságával, úgy meghallhatjuk – a kupakoppanásokat néha-néha szemérmesen mormoló énekszó vagy mese köti szókoszorúba.
    A Kondér, ha szabad ilyet mondani olyan tájon, ahol hírből se ismerik a geometriát, a faluvölgy mértani közepén terpeszkedik. Fontos ismérve még, hogy küszöbéhez fut, és innen is szalad el minden út.
    Szép, lapostetős, gomba alakú épület, amelynek kétharmadát a földfelszín alatt találjuk, mint a felvidék legtöbb üreglakását. Praktikus megoldás ez (télen melegen, nyáron hűsen tart), ám a fiatalabbak ódzkodnak tőle, és folyton nyaggatják Tónit, ugyan húzzon már rá néhány emeletet.
    – Te húzzál, fickó – förmed Tóni az okvetetlenkedőre –, bőrt a fogaidra, úgy ám! Nem mégy a levestől!
    Mire a kotnyeles ifjonc idegességtől surrogó hangon kér bocsánatot Tónitól, és szürke köpenyébe burkolózva visszahuppan az ismeretlenségbe.
    Ha tetőfokára hág a hangulat – a karácsony és újév közti időszak szigete a jókedvnek –, Tóni vendégei közé ül, és jóféle külhoni történetekkel traktálja őket.
    Fújhat a téli szél, az északi rémhírmondó; recseghet az öregeresz, akár egy repedt régi kürt, pattoghatnak a tetőcserepek; halottsápadt arcával nézdegélhet a havas domboldal – a szavak szárnyra kelnek, csudás vidékek felett suhannak, vagy szárnyukat összekapva zuhannak alá, akár a vadászó sas, nem parancsol nekik sem hó, sem jégdara, de még a felhők éles fogú csapdájába esett hold sem.
    S ha már végképp nem bírnak magukkal az ételtől-italtól megmámorosodott atyafiak – akik, mihelyt eltakarodik a tél a földről, az időt vetőmagvak, ekék vagy szüretelőkádak, prések közt múlatják –, és szűknek találják a Kondért, a testüket, az egész tágas világot, ami a legtöbb számára nem egyéb a szántók határát jelző korhadt fűzfától a déli mezőket átszelő bugyogó patakig tartó területnél, ilyenkor nagy hangon vonják kérdőre a homályos sarok hallgatag lakóját.
    – Te, Tódor – kiabálják teli szájjal, fülig zsírosan, sörtől vagy tejbólétól csatakos szájjal –, hogyan is volt az, amikó találkoztál az Istennel? Vagy az Isten találkozott veled? Csak úgy összefutottatok, mint két cimbora a kocsmakapuban? He?
    – Hogy vót, hogy vót!
    – Ugyan, haggyátok má’ békibe, nem lássátok, hogy lógassa a fejit azóta is?
    – Fiú, igazán elmesélhetnéd egyszer a tisztelt vendég uraknak – mondta Tóni békésen, de szeme sarkában vidámság szikrája cikkant –, hogy volt, mint volt. A becsület meg a barátság kedvéért.
    – Tódor tanult fiú, nem hiába a te unokaöcséd, Tóni – kapacitálta a magányos alakot Pisztráng gazda, aki mintha összenőtt volna söröskupájával ezekben a téli időkben –, hadd tanuljunk mi is e’ keveset.
    A többiekre kacsintott, nosza, tegyenek rá egy lapáttal, hátha ebben az évben sikerül jobb belátásra bírni a bakafántoskodót, aki immáron harmadik esztendeje, hogy befészkelte magát a bácsi kocsmájába, eszi a sajtlevest (előlük!), iszsza a bordói bort (azt ugyan ihatja, nem köll az senkinek), és meg nem mukkan soha, ha összedőlne a Kondér, akkor se.
    Nincs neki szava erre a világra; mintha ő meg a világ különbékét kötöttek volna, melynek értelmében mind a kettő fütyül a másikra. Mélyen lehajol, az asztal fölé, szinte föléje bukik, mintha egy mély tó fenekét kémlelné, haja az asztallapot sepri. Van ebben a mozdulatban megadás, alázat, de van bőven makacsság is.
    Én nem látok, ti se lássatok, üzeni a néma alak, különben is, elmehettek a fenébe.
    Ezen a téli éjszakán különös zenét játszik az eresz, a ház, a völgy és körötte minden, ami nem adja meg magát a hideg, álmot és húst tépő viharnak.
    Talán ezért kitartóbbak az Aranykondér sáfránysárga fényt szóró, a félhomályt ízesítő lámpásai alatt nótázó, bölcseket bólintó vendégei: derék, javakorabeli férfi mind, nő egy sincs közöttük (Tóni nejét leszámítva, ám ő a konyhában tesz-vesz, edényekkel babrál, és gömbölyű arcát-testét belefúrja az illatos gőzbe), és hangosabbak, vadabbak ma este, mint máskor.
    – Tódor, ne kéresd magad!
    – Hozzá’ neki leveskét – szól hirtelen gondolattal Pisztráng gazda, mire a többiek felkapják a szót, és máris harsogják, bömbölve, teli torokból, akár egy győzelmi indulót, amelynek valójában se dallama, se szövege:
    – Le-ves-két! Le-ves-két Tó-dor-nak!
    Tóni nevetve dülöngél a legnagyobb asztal mellett, megártott neki az ürmös és a nagy mulatság, s már nem ellenkezik. Nem bántja itt senki az ő emberkerülő unokaöccsét, puszta jóakaratból akarják kiszedni a veremből, ahová önhibáján kívül pottyant; nemde kiássák a sárfoglya taligát is tavasszal? Mi rossz van egy kis mókában?
    Talán a görnyedt alaknak is ez jár a fejében, amikor felüti a fejét, és körbepillant. Tekintetével meg-megüt egy-egy vöröslő homlokot, néhol lejjebb talál; ahol szívet ér a könnyű érintés, ott elhal a csengés-bongás az ajkakon, miként a korán jött márciusi fagy dermeszti meg a rügyeket. A távoli sarokban ülő, kandalló mellé húzódó öregek azonban biztonságban érzik magukat, és – míg a furcsa alak körül tágul a kör – tovább biztatják: – Tódor, hogyan is vót a dolog?
    És akkor Tódor megszólal. Hangja mély, keserű, mégis dallamos, akár a világtalan bárdoké, akik lanttal a kezükben járják a sose látott utakat.
    – Jól van, jól – mondja lassan –, de akkor nincs több a kínzásból. békén hagytok, igaz?
    – Hát hooogyne – énekli Pisztráng gazda –, de várjá’, míg a bácsi hoz sört.
    – Meg levest! – kántálják az ifjak, akik Tódor békés szavai hallatán nekibátorodnak.
    – Meg levest – hagyja jóvá Pisztráng gazda, ő a legidősebb a Kondér lakói közül, általában övé az utolsó szó (kivéve azt, hogy: záróra).
    – Mondtam már, hogy jól van – jelenti ki Tódor, és szembefordítja székét a közönséggel. Arca elől eltolja a csuklyát, el a félhomályt: jóképű, szomorú-szürke arc sötétlik a fényben; afféle szépkisasszonyok fésülködőasztalára való. Az orra neki is hosszú kissé, mint Tóninak (hogy a többiekéről ne is beszéljünk), ám ez nem bontja meg a kellemes összhatást.
    – Jól van – ismétli önmagát –, de azt előrebocsátom, hogy nem vagyok született mesemondó; a történetet pedig, ilyen-olyan formában, valamennyien ismeritek. Úgyhogy igen könnyen megeshet, hogy unalmasnak, vagy hihetetlennek fogjátok találni. Továbbá előrebocsátom, hogy a legvégét nem fogom elmondani. Legendának nem lehet csattanója.
    – Nem-e? No, majd meglássuk – Herbert az, a falu legerősebb embere, szakmája szerint favágó. Olyan mogorva az ábrázata, hogy még tulajdon felesége is kételkedik néha, nem a morfordiak közül való-e, és egy régi jeges ár sodorta Parm’zánba.
    – Tavasszal történt – kezdi Tódor, és megvárja, míg az ablakon kipillantó hebrencsek visszatérnek az Aranykondér tűzmeleg, sajtillatú, sörszagú valóságába –, hogy melyik tavasszal, azt tudjátok. És azt is, hogy szerelmes voltam.
    – Mióta az eszemet bírom, mindig az volt – suttogja Tóni szája elé tett kézzel, ám Tódor meghallja mégis.
    – Ahogy mondod, bácsikám, ahogy mondod. A lüke kis Tódor, akit sapka nélkül nem lehetett kieriszteni a legnagyobb kánikulában, mer’ – utánozza Tónit – érzékeny a’kis Tódi füle, és aki citerázott félelmében, ha elfújták a lámpát, hiszen jó’karatú rokonnyai – ismét átvált a falu ízes tájszólásába – mi mással traktálták vóna, mint lidércről, hegyi koboldról és emberevő egylábúról szóló esti mesékkel…
    – … nem akartunk rosszat, Tódi, akarom mondani, Tódor, más mesét meg nem ismertünk. Tudjátok, bitang rossz alvó vót a’kis Tódi, és…
    – Hallgass már el!
    – Nem téged akarunk hallani, hanem a zöcsédet!
    – Szerelmes voltam – jelentette ki Tódor, és hangja felzengett. – Tizennyolc éves voltam, és szerelmes. A lány neve úgy járt mögöttem, akár az árnyék, néha elém került, és hajnalok hajnalán ébresztett, máskor messze elmaradt mögöttem, hogy megijedtem, elveszett, akár a kölyökkutya, de nem, nem hagyott el soha. Az étel, az ital illata másodlagossá vált, erőlködnöm kellett, hogy felidézzem őket. Értitek ezt? El kellett képzelnem a valóságot, mintha mese lenne! Felfogjátok?
    – Ha nagyon muszáj – mondta Pisztráng gazda vontatottan. Megbánta volna, hogy kicsalták Tódorból a történetet? Hátha nem is olyan jó történet ez, továbbá… mivel ütik agyon ezek után az időt a Kondérban? Tóni rémhistóriái a könyökükön jönnek ki, egytől egyig. – No, folytasd csak, fiú, folytasd!
    – Órákig sétáltam a mezőn, anélkül, hogy egy virágot letéptem volna. Nem is tudtam, nőnek-e a mezőn a virágok. Egyszer messze letértem a füves útról, és idegen földön ébredtem…
    – Emlékszek, akko’ kongattuk össze a rendészeket! Miko’ is vót ez?
    – Egy szó, mint száz, kiléptem a valóságból, akár egy túl szűk vagy túl bő ruhából. Enni is azért ettem, mert a gyengeség miatt elfelejtettem volna azt a nevet (mindegy, kiét, mondtam már!), az arc kitörlődött volna, a test elhalványul, mint a villám visszképe az égboltozaton… jártam-keltem, akár egy boldog kísértet. Ám egy alkalommal csaknem pórul jártam. Belebotlottam az Ellenségbe. Túl messzire tévelyegtem, elhagytam a biztonságos völgyet, a magyalbokrokat…
    – Azannyát, azt is. A magyalt is? – hangzott innen is, onnan is, de Tóni csendet intett. A történetnek ezt a változatát nem ismerte, erről nem szóltak a kósza mendemondák.
    – … a kövesút szaladt a lábam alatt.
    – Jézusmária! A kövesút? Dejszen ott…
    – Asszony, vissza a konyhába!
    – … az Ellenség állt lesbe. Most már én is tudom, de akkor, hiszen értitek, mintha nem én lettem volna; az engem követő árny árnya, szerelmes szellemalak. Az a lány…
    – Csak tudnám, ki vót, letörném a derekát – morogta a Tóni –, ilyen bajt hozni rád!
    – De ő nem tehet semmiről – védekezett Tódor, akinek szemei vészesen csillogtak –, nem is tudta, hogy szeretem. Ez benne a pláne! Ez a legjobb az egészben.
    – Képzelem – Pisztráng gazda két kézre fogta korsóját, és hosszasan kortyolt, míg fel nem fedezte, hogy az edény üres, akkor halkat káromkodott –, na. Szóval ott vót az ellenség.
    – Az Ellenség – javított Tódor –, ott bizony. Forró lehelete az arcomba csapott…
    – Büdös volt? – csuklott valaki az ifjak közül. – Hússzagú?
    – Úgy ám! Büdös és hússzagú. Mint a róla szóló regékben, orrondi, úgy ám! Hatalmas tenyerét fölém eresztette… valami villant a sötétben… és lesújtott! Szerencsére épp egy gödörbe léptem, ezért nem talált el rendesen. Iszonyatosat kiáltott, nem is kiáltás volt az, hanem bömbölés, de akkora, hogy beleremegtem, és összeestem. Kezem-lábam nem bírtam mozdítani, ő meg vitt.
    – Nem evett meg?
    – Hülye! – fakadt ki Pisztráng gazda. – Itt vóna, ha megette vóna?
    – Sose lehet tudni – mormolta a közbeszóló visszavonulóban.
    – Felkapott, és vitt. Azt éreztem, hogy a levegőben lebegek, és hogy oldalamat-vállamat szorítja, de mást nem. Nem sebesített meg, és ez volt a második szerencsém. Már lemondtam minden reményről, és gondolatban elbúcsúztam a lánytól, azon keseregve, többé nem jut eszembe, mert én már nem leszek. Ő marad, és tovább jár-kel a fényben, míg én… Hirtelen lezuhantam. Tüskés-bogas kóróba estem, de még most sem fájt egy tagom sem… Az Ellenség kieresztett a markából. Napfény érte az arcomat, felpillantottam, és messze magasan megláttam megmentőmet. Csak egy villanásnyi időre… elkergette az Ellenséget. Megmenekültem. Kész, vége. Hazatérve a lányról hallani se akartam, pedig ő már akkor szerette volna, ha… mindegy. Ennyi a történet.
    – Hohohó, fiacskám, azért ez így kevés! – horkant fel a gazda, és a többiek, kisebb-nagyobb eltéréssel, csatlakoztak hozzá.
    Hamarosan újra feltámadt volna a harsány kórus, de Tódor is felemelte a hangját: – Szóltam az elején, hogy a végét nem mondom el! Megígértem! Tudtatok róla.
    – De mégis… – próbálkozott Tóni –, mondani nem mondott semmit az a Valami? Isten? Vagy mi? Semmit se mondott?
    Tódor a fejét ingatta. Elhitték volna, ha bevallja, hogy két istenséget látott; egy kicsit és egy nagyot?
    A Nagy ezt mennydörögte: – Miért nyúzod mindig azt a szerencsétlen macskát?
    Mire a Kicsi: – De hát bántotta azt a szegény kis egeret!
    Nem, ezt nem hitte volna el neki senki, sem az Aranykondérban, se másutt, se ezen a télen, se semelyikben. Ez már túlmenne minden képzeleten.
    Visszahúzta csuklyáját, a fal felé fordult, úgy hallgatta a falon túli téli világ felemás lármáját, a hideg szél és a forró tégla perlekedését; ágak zörejét és túl a völgyön a lábujjhegyen lopakodó tavasz lépteinek édes ritmusát.




Lányfej

BENE ZOLTÁN
   
A stratéga
   
Ha rákattintok a bal gombbal a seregre, majd egy kicsit odébb klikkelek a jobb gombbal, Pekry Lőrinc emberei dérrel-dúrral odavonulnak, ahová irányítom őket. Várakat és városokat ostromolok, csatákat nyerek és veszítek. Toborzok, az új seregeket a régiekbe olvasztom vagy fölfejlesztem önállóan is ütőképes haderővé. Hajdúk, felkelők, mezei lovasság, palotások, karabélyosok, ütegek, nehézütegek támadnak a semmiből a kezem alatt. Egyre jobb vagyok. Magyarország nagy része már az én fennhatóságom, vagyis a kurucok fennhatósága alatt áll. 1708 őszét írjuk. Csak Buda, Arad, Szigetvár és néhány észak-dunántúli erőd maradt a császár kezén. Czelder Orbán Bécset sarcolja, Stréter most verte rongygyá Wallensteint. Bottyán Győrt löveti, Bay Morvaországban, Paur Ausztriában, Baranyai Horvátországban fosztogat.
    Én irányítom a szabadságharcot. A fejedelem hadteste arra masíroz, amerre én akarom. Fejlődik a stratégiám, mind ügyesebb vagyok. Jól csinálom: a labancok lassan kiszorulnak az országomból…
    Pekry Lőrinc letörölte arcáról az izzadtságot és a vért. A foga sajgott, a karja fájt. Elnézett a mezőn, Kaltenplatt lovasai belevesztek a felkavart porba. Nem adta ki a parancsot, nem vetette magát utánuk. Bécsújhelyhez ennyire közel fölösleges kockázat lett volna. Azt forgatta a fejében, hogy visszatér Mosonba, a fejedelem táborába. Útközben kifoszt néhány német városkát: a zsákmány üdvös módon felajzza a harci kedvet. Megszívta az orrát, Mihályhoz fordult, viszszamegyünk Mosonba! Mihály becsúsztatta a fokost a nyeregkápához erősített disznóbőrtokba. Káromkodott egy cifrát, miközben hirtelen mozdulattal megrántotta a kantárt. Az egész sereg fordult, pihenő nélkül. A Lónyai gyerek maradjon hátra temetni, vetette oda Pekry Lőrinc egy suhancnak, aki a parancsokat hozta-vitte lóhalálában. Lónyai és tizenegynéhány legénye azonnal visszatért a csetepaté színterére, összeszedték, ami még használható volt, aztán sebtiben elföldelték mind a hat halottukat. A levágott ellenséget hagyták a hollóknak, bár előtte szenvtelen arccal alaposan átkutatták a ruházatukat. Mikor végeztek, Pekry Lőrinc már Moson felé vágtatott.
    Ujjam mutatja az irányt, a csapatok követik a mozdulatot. Nagy stratégává értem. Kitalálom a saját gondolataim. Még az is belefér, hogy néha egyik-másik csapattestről, olykor egész seregekről megfeledkezem. Állnak hetekig-hónapokig egy erdőben, egy hegy alatt, egy mezővárosban, egy mocsár tisztásán, egy falu határában, dombok között, völgy mélyében; és várnak. Arra várnak, hogy újra felfedezzem őket. Aztán egyszer csak észreveszem elfeledett teremtményeimet megint, ahogy az egeret mozgatva áttekintem a területeimet Brassótól Brünnig, Bjelovartól Zsolnáig. Megörülök felfedezésemnek, és haladéktalanul harcba küldöm a pihent erőt. Egy mozdulat csupán (klikk!), és vége a semmittevésnek…
    Kos Mihály látta Dallberg ezredét a sárguló mezőn hadrendbe fejlődni. Tudta, mi lesz a vége, mégis végrehajtotta a parancsot. Magára kell húznia az osztrákokat, hogy Bezerédj beérje és fölmorzsolja őket végleg. Ennyivel is kevesebben legyenek, bestye zsebrákok! Intett, lovasai nekiindultak. Ügetve kezdték, aztán lépésről lépésre hajszolták lovaikat az őrült vágtába. Mire elérték a császáriakat, a kellő lendület és kellő súly összpontosult bennük: úgy csapódtak a vértesek első sorának, akár ágyúgolyó a falnak. Recsegett és ropogott ló és lovas, kard szaladt a húsba, fokos hatolt a koponyacsontba, végtagok törtek, inak szakadtak. Kos Mihály érezte, ahogy szablyája megakad a csontban, füle mellett pisztoly dördül. Egyik embere lefordult a lóról. Dallberg hátrálni kezdett, majd amikor kivonult a csatamező közepéről a szélére, oldalvást nagy morajlással megszólaltak az ágyúk. A gyilkos golyók félresöpörtek lovat és lovast, rendet vágtak a hajdúk amúgy is zilált soraiba. Kos Mihály megrántotta a kantárt, visszavonulót fúvatott. Az ellenségtől biztonságos távolságban aztán rendbe szedte csapatát: huszonheten hiányoztak, míg többen lógó karral, vérző fejjel támolyogtak a nyeregben. Most már jöjjön Bezerédj, köpött egy adag vért hegyesen a lova nyaka mellett, egyenesen a porba.
    Elindítom Bezerédj brigádját, hogy tönkreverje Dallberg ezredét. Nem kell csalódnom. A diadal után Kos Mihály századát beolvasztom Bezerédj seregébe, dandárjába, és indítom őket íziben Kanizsa ellen. Úgy történik minden, ahogy kigondolom. A számítógép képernyőjén masírozó, pusztuló és születő figurák szeszélyem által élnek – vagy halnak…
    Kopogtatnak. Először nem értem, aztán rájövök, hogy nem a jó kurucok és nem is a galád labancok keltik a zajt. Zsémbelve megyek ajtót nyitni, papírt dugnak az orrom alá, sorolják, mivel értsek egyet, aláírom, menjenek a francba. Az utcán ekkor csikorgás, csörömpölés. Kinézek az ablakon, az autók ide-oda cikáznak, akár a csapattestek a monitoromon. Karambol: épp olyan, mint amikor a gaz labancok és a derék kurucok összecsapnak. Mozdítom az ujjam, az egyik autó követi az utasítást; mozdul a kezem ismét, egy busz az akaratomnak engedelmeskedik; következő intésemre a közeledő mentőautó felhajt a járdára és elüt egy kóbor kutyát, nyomában a rendőr egy padnak hajt…
    Nevetek. Lám, lám: 1708 ősze és 2008 ősze egyszerre van, mindkettő értem és általam. Akár egy istennek: akaratom a valóság!





Börtönben

M. SZÁNTÓ JUDIT
   
Mayer Marcsa boldogsága
   
Marcsa hetedhét országot rengető bőgéssel jött a világra. Mintha tudná, hogy az ő létrejötte bizony nem kívánatos. Még a bábaasszony is ijedten kapta fel a fejét a szokatlanul erős sivalkodásra. De mivel rendellenességet nem tapasztalt, a gazdaság egyik cselédjének a segítségével ellátta az anyát, megfürdette az újszülöttet, majd valami rongyfélébe bugyolálta és Mayer Bora mellé fektette. Bora nem nagyon észlelte a körülötte történteket. A szülés rendkívül megkínozta, és a baba világrajötte után szokásos megkönnyebbülés is elkerülte. A gyerekkorában kapott sok verés és éhezés megtette a magáét: arcán ugyan megjelent egy halvány mosoly a gyereksírás hallatára, ám ezt követően mély, dermedt álomba merült, s abból már fel se ébredt.
    A kis Marcsa pedig ott feküdt mellette, és hiába várt a más csecsemőket megillető simogatásra. Egy ideig csendesen tűrte, majd ismét hangos bömbölésbe kezdett. Pedig még mitsem tudott arról, hogy szegény, szerencsétlen zabigyerekként jött a világra.
    Vér szerinti apja, Timóthy tekintetes úr némi megkönnyebbüléssel vette tudomásul Bora halálát, ilyeténképpen megmenekülve az esetleges következményektől. Ugyanis akarata ellenére a kelleténél mélyebb érzelmi szálak fűzték Borához, és feltehetően nem bírta volna ki, hogy ne tegyen kísérletet a megesett lány megtartására. Ami nyilvánvalóan szépséges, ám bőséges hozománya tudatában akaratát mindig érvényesíteni tudó neje, Malvin akaratával ellenkezett volna. Így azonban szegény Bora megoldotta a problémát. Egy ideig még bizonyosan emlékeibe idézi a kívánatos lányt és találkozásaikat, de hát, istenem, ilyen az élet. Jönnek mások, a régiek pedig feledésbe merülnek. És Timóthy Kornél most örült igazán annak, hogy sikerült ezt a liezonját teljes titokban tartani. Ugyan szívesen vette volna, ha a csöppséget a házuknál tarthatja – az ő házassága ugyanis magtalan maradt –, de mersze nem volt szóba hozni a dolgot.
    Így aztán Marcsa lelencbe került. Két éves koráig ott volt, nagyon is mostoha körülmények között. Ám ő nem búsult emiatt. El se tudta képzelni, hogy másként is lehetne. Akkor aztán jött egy nagyon kedves asszony az urával és azzal a szándékkal, hogy egy gyereket örökbe fogadjanak. Kisfiúra gondoltak, ám a szép, szöszke, mindig nevetős Marcsa annyira megtetszett nekik, hogy őt vették magukhoz.
    A náluk töltött idő volt Marcsa életének legszebb időszaka. De sajnos, nem tartott sokáig. Kitört a második világháború, és nevelőapját, aki tartalékos tiszt volt, behívták. Mindjárt a frontra került, ahol az első ütközetben elesett. Felesége pedig belebolondult a férje utáni bánatba.
    A mi Marcsánk ismét árvaházba került egy rövid időre, míg egy termetes asszonyság ki nem vitte onnan. A kislány szívesen ment vele, de hamar rá kellett jönnie, hogy nem jó helyre került. Hogy nem jó helyre? Nagyon is rosszra. Margó asszonynak zöldséges standja volt a Lehelen. Márpedig egy ilyen helyen sok a munka. Elkél a segítség.
    Hogy egy négyéves kislány nem sokat segíthet? Így igaz. De nem eszik sokat, ruhára se kell kiadnia egy vagyont, és főleg azt teszi, amit mondanak neki. És hogy mit lehet csináltatni vele? Hát például megtörölgetheti az almákat, szépen elrendezheti a ládában, a piros felükkel felfelé. Meg takaríthat a placcon. Mert hogy a stand körül állandóan sepregetni kell. A zöldség amúgy is szemetel: lehullik a földre egy-egy zöldségszár vagy levél. De meg a vevők is letépik a retek zöldjét, aztán csak úgy véletlenül a földre ejtik. Akkor Marcsa ott terem és azonnal felszedi. És Margó asszony standja mindig rendes, tiszta. De egyebekben is tud az a lány segíteni. Húzza, vonszolja félre a kiürült ládákat, odanyújt egy-egy almát, krumplit nevelőanyjának, hogy az aztán rádobja a mérlegre, kipótlandó a hiányt. No, meg nő is az a gyerek, erősödik is. Egyre többet lehet rábízni.
    Közben, az akkori helyzetnek megfelelően a kofa státusza változott: alkalmazott lett, majd újra tulajdonos. Ám mindez mitsem változtatott Marcsa helyzetén. Sok volt a munkája, kevés az ennivalója. Ruhát ritkán kapott, szeretetet még gyérebben. Csak akkor ölelte meg Margó asszony, amikor összeveszett a Jocóval. A jó kiállású, a kofánál mintegy tíz évvel fiatalabb ember egész nap a piacon tologatta az árut nagy rakfelületű kézikocsiján, miközben szeme itt-ott megtapadt a szemrevalóbb háziasszonyokon. Ám ennél többre ritkán merészkedett, mert lakásadója, Margó asszony természetben követelte meg a szállást és – engedelmessége esetén – jó kosztot, mosást, varrást is magába foglaló szolgáltatást. Ha pedig Jocó nem tudott ellenállni valamely kísértésnek, akkor hallgathatta szállásadója kevésbé válogatott szavakkal, de annál hangosabban kifejtett rosszallását. És ilyenkor az asszony sírva ölelte magához Marcsát. Aki a dús keblek közé szorítva alig kapott levegőt. Ám tisztességtudóan simult nevelőanyjához. Az érzelmi kitörést ugyanis pazar étkezés követte. Marcsa megkapta mindazt a finomságot, ami eredetileg Jocó számára készült. Ilyenkor csak arra kellett vigyáznia, hogy alvást színleljen, amikor a férfi hazatér. Mert különben nemcsak a veszekedést hallotta volna, hanem a mérges Jocó még a fülét is megrángatja, hogy elvegye a kedvét a továbbiakban az eredetileg neki szánt finom falatoktól. Persze, egy-egy alkalommal előfordult, hogy ez sem mentette meg Marcsát. Ha Jocó nagyon éhes volt, akkor a kislányt a hajánál fogva ráncigálta ki az ágyból, hogy legalább a mérgét levezesse. Mindez azonban nem tudta elvenni Marcsa kedvét a ritka alkalommal kapott lakomától. Éhes gyomra mindig erősebb volt az elkövetkező büntetéstől való félelemnél.
    Telt, múlt az idő, Marcsa sudár lánnyá növekedett, de a sorsa egy cseppet sem változott. Míg egy alkalommal Jocó a gangon sepregető lányt a falhoz nem szorította. Az idillt azonban Margó asszony megzavarta. Jocót sűrű lamentálások között a házba zavarta, Marcsát pedig egyszer s mindenkorra kipenderítette a házból.
    A lány céltalanul kószált az utcákon. Az eső eleredt, ő meg észre se vette. Csak akkor húzta összébb magát, amikor már reszketett a teste a hidegtől. Leült egy kapualjba, olyan kicsire töpörödött, amennyire csak bírt, fejét az ölébe hajtotta. Egy idősebb férfi talált rá, amikor be akart lépni a kapun. Azt hitte, rosszul van. De kérdésére választ nem kapott. Jobban megnézve látta, hogy alszik. Sajnálat ébredt benne. Felemelte és vitte magával, a lakásába. Marcsa félig felébredt, és rogyadozó léptekkel követte támogatóját.
    Látrányi Alfonz, aki Marcsát magával vonszolta, 52 éves könyvelő volt, és a másodikon lakott, egy kétszobás, komfortos lakásban. A lépcsőn felfelé menet arra gondolt, hogy valahogy elhelyezi a lányt éjszakára, aztán majd másnap kifaggatja, honnan jött. És hazakíséri. Otthon leültette egy fotelba, megágyazott a másik szobában a sezlonon, majd vacsorához terített, két személyre. Amikor minden az asztalon volt, elkezdte ébresztgetni a lányt, aki a szoba melegében ismét elaludt. Ám azonnal kiment az álom a szeméből, amikor meglátta az asztalon az egyszerű, ám neki szokatlanul gazdagnak tűnő étkeket. Mindjárt az asztalhoz is telepedett. Nyúlt is a kenyér felé, amikor Alfonz ráparancsolt, hogy előbb mosson kezet. Keresgélve nézett szét a konyhában, hol talál lavórt. Látrányi kikísérte a fürdőszobába, megmutatott mindent, majd magára hagyta. Marcsa rácsodálkozott a csempére, a kádra, a mosdóra, szagolgatta a szappant. De eszébe jutott a megrakott asztal. Gyorsan megtörölte a kezét és sietett vissza a konyhába.
    Másnap aztán kiderült, hogy Marcsának, bizony, nincs otthona. A jószívű Látrányi pedig nem bírta a sorsára hagyni. Így nála ragadt Marcsa, aki lassanként házvezetőnővé nőtte ki magát. A lakáson és koszton kívül fizetést is kapott, amiből – a mi Alfonzunk segítségével rendesen fel is öltözködött. Látrányi csodálattal látta, hogy az új holmiban milyen csinos teremtés lett belőle. No, persze, beszéltek róluk egysmást a házban. De ebből egy szó sem volt igaz. Kapcsolatuk mindig is korrekt volt. A lakók szájával meg nem törődtek.
    Már négy éve lakott ott Marcsa, amikor beütött a krach. Marcsa ugyanis beleszeretett a kályhásba, akit a cserépkályha átrakásával bízott meg Látrányi. Csépa Frici hetekig járt a házhoz, és igencsak megtetszett neki a takaros lány. Tette is neki a szépet. És nem is hiába. Így aztán, amikor megkérte a kezét, Marcsa nem mondott nemet. Pedig Látrányi intette. Hogy iszik ez a Frici. Néha alig áll meg a lábán. Marcsa azonban optimista volt. Majd leszoktatja ő az ivászatról. Már meg is ígérte a legény, hogy az ő kedvéért nem iszik többé szeszes italt, egy szemernyit se.
    Látrányi látta, hogy nem tehet semmit. Ezért aztán támogatta a fiatal párt, tiszta szívéből kívánva, hogy Frici tartsa be a fogadalmát. Még a tanú szerepét is elvállalta, mielőtt örökre búcsút mondtak volna egymásnak Marcsával.
    Fricinek volt egy üzletlakása, oda költözött be a fiatalasszony. A lakás persze közel sem volt olyan „pazar”, mint volt gazdájáé, de Marcsának a komfort hiánya, a szedett-vedett berendezés, a kopottság, a kiáltó szegénység igazán nem volt új. Minden esetre nagy reményekkel lépett új otthonába.
    Hanem az öröm, az optimizmus nem tartott sokáig. Frici az első naptól megkövetelte otthon az italt, de nap közben máshol is feltankolt rendesen. Volt, hogy alig állt a lábán, amikor hazament. És durva volt. Nagyon durva. Már az egyhetes asszony is félve várta az estét, amikor férjura hazaér. De legjobban akkor rémült meg, amikor az ital és a cigaretta keverékétől bűzösen közeledett hozzá, hogy átölelje. Ehhez hajnalonta még izzadságszag is járult. Egyszóval, Marcsának igazán nem volt gyöngy élete Frici mellett. És akkor még szó sem volt róla, hogy amikor Marcsa nem az ő kedve szerint járt el, Frici nadrágszíjjal oktatta ki a helyes viselkedésre.
    Marcsa egykedvűen viselte el az ütlegeket. Amikor terhes lett, akkor is csak a hasát védte. Ám mindhiába. Egyszer a párja úgy megrúgta, hogy azonnal elvetélt. És ha a szomszéd nem rohan be hozzájuk az éktelen veszekedésre, mindjárt ő is a magzata után ment volna. Frici meg – mivel egyáltalán nem kívánta a gyereksírást és az apai felelősséget – nagyot röhögött.
    – No, lám – mondta. – Más kórházba szalad. Fizet érte.
    Marcsa, ha tehette volna, még jobban megutálja. Csakhogy az eddigieknél jobban már nem lehetett.
    Hanem, hogy Frici jellemzéséből ki ne maradjon valami, azt is el kell mondani róla, hogy igyekezett minél kevesebbel hozzájárulni a háztartásukhoz. Így aztán igencsak szerényen éltek. Amin az se javított sokat, hogy Marcsa a Ganzban végzett udvarsöpörgetés mellett még takarítást is vállalt. Látták, hogy rendesen dolgozik, a gyár dolgozói közül többen megkeresték. Ő meg mindent elvállalt, amit az ideje megengedett. Frici megkövetelte, hogy mire hazaér, az aszszony is otthon legyen. Ezért csak az az idő állt rendelkezésére, amit az ura a kocsmában töltött. No, de ez sem volt kevés.
    Hanem egy gyenge pillanatában beszámolt Fricinek a mellékkeresetről. Ami jócskán meghaladta a hivatalosat.
    Több se kellett Fricinek. Ezután, ha nem lehetett szép szóval, hízelgéssel – amiről ilyenkor derült ki, hogy erre is képes –, veréssel kaparintotta meg a többlet jövedelmet.
    Elválni? Eszébe se jutott Marcsának. Tudomásul vette, hogy őrá ezt a sorsot mérte az ég.
    Így húzott le huszonegy évet Frici mellett. Akitől aztán a májzsugor váltotta meg.
    Marcsa nem volt bús özvegy. Sőt, megtanult mosolyogni. Ám addigra annyira elnyűtte az élet, hogy nem sok öröme telt benne. Mire nyugdíjba került, itt is fájt, ott is fájt. Ő meg minduntalanul elrontott évein kesergett.
    Hanem egyszer gyönyörű álmot látott. Szép volt és csinos. Valamilyen ünnepségen volt, ahol mindenki a kegyeit kereste. Ő meg fiatalon, kecsesen nyújtotta csókra a kezét, táncolt a csinos fiúkkal. És nagyot csalódott, amikor felébredve tudomásul kellett vennie, hogy csupán álom volt az egész.
    Amikor pedig felkelt, rendbe tette magát, megreggelizett és elvégezte az igencsak lecsökkent otthoni teendőket, leült egy székre, behunyta a szemét. És lám, sikerült visszaerőltetnie magát az álomba.
    Riadtan ébredt, amikor a szomszédasszony csengetett be, tudna-e két tojást kölcsön adni. Hanem hát erős akarattal újra vissza tudta kényszeríteni magát az álomvilágba.
    Álmában egy sporteseményen vett részt. Természetesen ő győzött. Fenn állt a dobogó tetején, nyakában az aranyéremmel, kezében egy szép serleggel, és mindenki őt dicsőítette. Másszor egy bálon figyeltek fel tökéletes alakjára, habfehér ruhájára, könnyed táncára, csinos partnerére. Aztán egy tiszta, csendes munkahelyen találta magát. Keze serényen kezelte a gépet, alakította a munkadarabot, miközben munkatársai és főnökei körbeállták, úgy csodálták ügyes és pontos mozdulatait. Ismét más alkalommal hatalmas tapsok közepette meghajolt a színpadon, csókot hintve közönségének, miközben virágokat dobáltak fel hozzá. Megint máskor vad vágtában vágott át paripájával a kies erdei úton. És nevetett, nevetett, amint a szélnek vetette arcát. Visszatérő álma pedig az volt, hogy egy fess fiatalemberhez bújik szerelmesen, aki imádattal tekintett vissza rá. Szép volt, gazdag volt, okos volt. Szeretett és viszontszerették. Álomvilágában megkapott mindent, amit az élet megtagadott tőle.
    Annyira beleélte magát az álmaiba, hogy felébredve szentül hitte: azok valóban megtörténtek. Dicsekedett is velük fűnek-fának. Az emberek, akik ismerték, csak legyintettek: – Szegény Marcsa! Belebolondult a sok szenvedésbe.
    – Vagy hazugságba menekült a szerencsétlen élete elől – vélekedtek mások.
    Marcsától már senki nem vehette el a megálmodott múltat. A valóság nem érdekelte. Tudomást se vett róla. Élt a maga teremtette világban. Arcán örömteli mosoly, egész lénye elégedettséget sugárzott. Végre boldog volt.




Anya és gyermeke