KOSZORÚ

    Hetvenöt éve halt meg Karl Kraus (1874–1934), az osztrák irodalom egyik legnagyobb alakja. Emléke és életműve előtt a kiváló német (NDK) költő, Stephan Hermlin (1915–1997) kisesszéjével tisztelgünk.
    
   
STEPHAN HERMLIN
   
Karl Kraus
   
Az író 1874-ben született Gitschinben (ma: Jiín), egy csehországi kisvárosban, és Bécsben halt meg, hatvankét éves korában. A halál kegyes volt hozzá, jókor jött. Megakadályozta, hogy Karl Kraus azoknak a kezei közé kerüljön, akiket legjobban gyűlölt, s akikről utolsó műve, A harmadik Walpurgis-éj oly visszataszító képet fest.
    Egy ideig színésznek készült, jogi tanulmányait abbahagyta, kis híján beállt a később Neue Feile Presse néven emlegetett Neue Freire Presse1 szerkesztőségébe, s 1899-ben Die Fackel néven folyóiratot alapított, amelynek munkatársa lett Wilhelm Liebknecht, Franz Mehring, sőt Heinrich Mann, Arnold Schönberg, Erich Mühsam, Strindberg, Wedekind is, de 1911-től kezdve Kraus mindent egymaga írt benne: 922 Fackel-szám készült harminchét esztendő alatt, kitartó, magányos munka, éjszakázások árán, s emellett a jó negyven kötetnyi életmű mellett talán megemlíthetjük még az előadóestéket is, mert Kraus kora egyik legnagyobb előadóművésze volt. Saját művei mellett azokkal a költőkkel és muzsikusokkal is barátkoztatta hallgatóságát, akiket ő példamutatónak tartott, így Shakespeare-rel, Goethével, Matthias Claudiusszal, Jean Paullal, Raimunddal és Nestroyjal, Offenbachhal, Liliencronnal és – a legújabbak közül – egy Brecht nevű fiatal költővel.
    Különc? No igen. Az oly hamar egyszemélyes folyóirattá lett Fackel roppant teljesítménye mögött észrevehető egy olyasféle életérzés, hogy az egyes ember fájdalma mindenki mást hidegen hagy; ez a világfájdalom – mint Kraus barátja, Heinrich Fischer mondja – voltaképpen sértett életöröm. De Karl Kraus különcködésében – ami kétségkívül hibás következtetésekre és tévedésekre vezetett, ha ugyan nem éppen a tévedésekből következett – nyoma sem volt hiúságnak, esztéticizmusnak, embergyűlöletnek, hermetizmusnak. Nem életidegenség, hanem konok meggyőződés dolgozott benne, hogy foglalkozni kell a világgal, a társadalommal. Emlékezzzünk csak: a Fackel nem csupán a „happy few” („a boldog kevesek”) orgánuma volt, harminc-negyvenezer példányban jelent meg; és a nácik hatalomátvételéig Krausnak minden könyve több kiadást ért meg. És az sem véletlen, hogy évek óta feltartóztathatatlanul növekszik a hatása és a népszerűsége ennek az életműnek, amelyet némelyek, akik nem ismerik, ezoterikusnak tartanak.
    Kraus különcködése nem a politikában fejeződik ki – életműve a politikával, mármint a korral való összeütközésének következménye. Akadtak pillanatok, amikor rokonszenvezett egy-egy párt álláspontjával. 1918 után, csakúgy, mint az 1927-es esztendő harcai idején, a munkásmozgalmat támogatja. Életének utolsó éveiben végzetesen téves módon Dolfuss kancellár párthíveiben véli a Hitler-ellenes erőt felfedezni. Életművét alapvetően egyetlen nagy tragikus szatíraként lehetne jellemezni. Az elveszettség érzése és a természetbe vetett bizalom közötti ellentét roppant feszültséggel és erővel telíti Kraus minden írását. A nihilizmus távol áll tőle. A kétségbeesés kulisszái mögött ott várakozik az emberi természet, a természetes ember, a természetes embert ígérő művészet várja a jeladást, amikor színre léphet.
    Az a mód, ahogyan egyik műve született, kétségtelenül egyedülálló. A csatazaj és az uzsorások véres lármájában az első világháborús Bécsben olyan ember kezdte el és írta meg türelemmel ezt a marsbéli színháznak szóló darabot (ahogyan Kraus nevezi), ezt a nyolcszáz oldalas, borzalmaktól csöpögő operettet – amelyben szörnyek, lidércek, hóhérok és áldozatok nyüzsögnek –, olyan ember, aki csak önmagában bízhatott, és akit az imperialista háború egyetlen napig sem tudott lépre csalni. Századunk e talán legijesztőbb könyve végső soron nem is annak köszönhető, hogy Kraus ahhoz a maroknyi kisebbséghez tartozott, amely 1914. augusztus elsejétől fogva világosan látta a háború gazságát, hanem annak, hogy Kraus elszigetelődött ettől a kisebbségtől. Fogalma sem volt őneki a bolsevikokról vagy Liebknechtről. Semmi köze sem volt a Barbusse- vagy a Rolland-félékhez, Stefan Zweighez, Leonhard Frankhoz, a magyar költőhöz, Ady Endréhez, vagyis azokhoz az európai írókhoz, akik a fronton vagy a svájci száműzetésben vagy saját hazájukban már első pacifista nyilatkozataikat fogalmazták. Tény, hogy Kraus nem látta még a háború igazi társadalmi hátterét, tény, hogy a kevésbé fontos tényezőktől nem vette észre a fontosabbakat; de mégsem legtisztábban látó kollégái írták meg – akkor vagy utólag – azt, ami Lenin és a Spartacus-levelek szerzője, nagyszabású korszakelemzéseinek költői megfelelője volt, hanem ő; és itt érdemes volna elgondolkodni, hogy miként is viszonyul az egyén tudata egy adott társadalmi állapot költői ábrázolásához. Az emberiség végnapjai-n persze a költőiség oldaláról is el lehetne gondolkodni; azon, hogy miből merítette anyagát Kraus. A pontos megfigyelésből, frázisidézetekből indul ki, amelyek előbb lerántják a leplet a beszélőről, majd a helyébe lépnek. A hazafias őrjöngés közepette, miközben a frontra induló katonák végigvonulnak a Ringen, a pad tetejéről részeg ember szónokol az ujjongó tömeghez: „Megvívjuk szent honvételező háborúnkat, a haza oltárára vívjuk meg!”2 És felszólítja honfitársait, hogy „falanszként keljenek ki az üszökből” most, amikor „főnixként” áttörhetetlen sorba kell állnia mindenkinek. Hogy egy részeg nyelv mindenképp belebicsaklik a „honvédelmi háború” kifejezésbe, hogy csak a részeg képes rá, hogy néven nevezze a háborút – ez Karl Kraus felfedezése.
    
    Bosszút a nyelvért
    állok bossz út én itt
    mindazokon, kik
    a nyelvet beszélik.
    
    A nyelv – a természet, a teremtés szinonimája, az, ami az embert tulajdonképp meghatározza – fellázad, és a beszélőket mitológiai alakokká, szörnyetegekké és áldozatokká változtatja, szembesíti a pillanat banalitását az örökkévalósággal, és alapjában véve nincs is szükség rá, hogy a szerző megtestesítője, a gáncsoskodó Horatio végszavait harsogja el – anélkül is nyilvánvaló, milyen közel áll Karl Kraus világa Shakespeare világához.
    Az emberiség végnapjai, az óriásdráma címe akár az egész életmű fölött is állhatna. A világ elpusztítása fekete mágiával a címe egy másik könyvének; benne Kraus néven nevezi főellenségét: a sajtót, amelynek romboló hatását eddig egyetlen szerző sem ecsetelte ilyen megrendült és megrendítő ékesszólással, még Balzac, még Kirkegaard sem. A Világbíróság címet viseli egy harmadik könyv, ennek tárgya – akárcsak a nagy drámáé – a háború. Mindeme művek mondanivalója világos, így hangzik: nincs tovább; Kraus észre akar téríteni, és itt is akad segítség, még ha olyan formában is, hogy a szatíraíró Kraus szavaival élve, a szellemnek az emberiség előli szökését szervezi meg. Az alkalom olykor jelentéktelen. „Egy apró napihír – mondja Leopold Liegler – olyannyira meg tudja viselni Kraust, hogy úgy véli, itt az Ítéletnap, mert az egyedi esetben éppen azokat az erőket ismeri fel, amelyek velejében rontják meg a világot.” Kraus nem érte meg sem Auschwitzot, sem Hirosimát, de előre elképzelte, előre megérezte, előre megírta mindkettőt, az egyén szenvedésében, abban, ami felháborodását, fegyelmezett kétségbeesését, könnyeit és fogcsikorgató gúnyolódását kiváltotta. Negyven esztendővel azelőtt, hogy „a múlt leküzdéséről” kezdtek volna beszélni, így írt: „Számomra sohasem fog minden elmúlni!” De az is kiderül, hogy a nagy irodalmi hagyományoknak ez a kiváló értője és folytatója, aki nagynevű kortársai gyengéit oly gyakran éri tetten, és mutatja fel megsemmisítő erővel, milyen tisztelettel adózik a nyelvnek, ha az emberi nyelv. Kraus 1917 novemberében idézi azt a tábori lapot, amely őt barátja haláláról értesíti:
    
    Igen tisztelt Uram!
    Bátorkodom reszkető kézzel tudatni Önnel, hogy Janovitz hadnagy úr november 4-én belehalt sebeibe. Nekem kérésem ellenére sem engedték meg, hogy a holmijával Önhöz menjek.
    Bizony, sok könnyet hullattam a gazdámért. Tisztelet az emlékének. Őszinte részvétem. Isten akarta így. Én újra a századhoz kerülök.
    Alázatos szolgája, Josef Greunz.
    
    Kraus így ír erről a dokumentumról: „A négyesztendőnyi háborús költészet talán azzal tehetné jóvá a bűnét, ha e magasztos hősköltemény hatására hajlandó lenne megsemmisülni, beismerve önnön ürességét.”
    Mert Kraus itt is megfelelő mértékkel mért – egy ember meggyilkolását és egy ismeretlen, egyszerű férfi panaszát állította szembe azzal a szégyenletes militaritsa-soviniszta költészettel, amelyet gyűlölt, s amelynek művelőit néven nevezte, még ha Hofmannsthalnak, Richard Dehmelnek vagy Alfred Kerrnek hívták is őket.
    A szellem önvédelme, a beszédképtelenség és a mozgósító beszédkészség közti határhelyzet Kraus utolsó művében tetőzött, a Harmadik Walpurgis-éj-ben, amely csak Kraus halála és a fasizmus összeomlása után jelent meg. E híres mondattal kezdődik: „Hitlerről semmi sem jut eszembe”, s ezután háromszáz oldalon keresztül ítéletet mond a nemzetiszocialisták felett.
    Kraus nem adta ki ezt a könyvét, nehogy veszélybe sodorjon olyanokat, akik a nácik hatalmi körén belül élnek. Itt is – ismét és többek közt – irodalomról van szó, a Gottfried Benn, a Binding által művelt irodalomról, kettejük apologetikájáról, melyet Kraus könyörtelenül elítél. Hogy Benn, miután egyszer már így elintézték, a restauráció jegyében ismét nagy költővé léphetett elő, arról nem Kraus tehet, hanem az a társadalom, amely Karl Krausszal szemben áll, s amelynek szellemi és erkölcsi széthullását nyelvének széthullása tükrözi.
    
    SOLTÉSZ GÁSPÁR FORDÍTÁSA

FÓKUSZ
   
BENE ZOLTÁN
   
Mítoszok palócul
   
Gerelyes Endre „Káin” című novellája és „Az ember tragédiája” egyes rokon vonatkozásairól

A palócok, úgy tűnik, szeretnek mitológiákat teremteni. Madách Imre kortársa, a költővel több vonatkozásban is együtt emlegetett, tehetségben azonban hozzá nem mérhető Lisznyai Kálmán 1852-es Palóc dalai-ról a következőket írja A magyar irodalom története: „Verseinek uralkodó eleme a vaskos realizmus, a mondvacsinált palóc mitológia s a nem mindig ízlésesen megfogott szerelmi téma.” Megjegyzendő, hogy Madách pályatársánál szerencsésebben választott: nem mondvacsinált mitológiákat gyártott, hanem az emberiség egyik legnagyobb mítoszához nyúlt – ezzel is igazolva sokkal jelentősebb tálentumát. De említhetném még a mitológia-kedvelő palócok sorában Mikszáth Kálmánt, aki (többek közt, Madáchról is) szintén előszeretettel „gyártotta” a mitikus történeteket; és idekívánkozik a sorba a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek manapság méltatlanul keveset emlegetett, kitűnő prózaírója, Gerelyes Endre (1935–1973) is.
    Mircea Eliade szerint „a mítosz szent történetet mesél el, az ősidőkben, a kezdet legendás idején játszódó eseményt. […] A mítosz in illo tempore történetet mond el […] és ontológiai vonatkozású, mert a valóságról beszél, arról, ami valóban megtörtént, és ami valóban megnyilvánult.” Ebben az értelemben Az ember tragédiája mítosz: elmeséli, ami „a kezdet legendás idején” történt. Utána, persze, elmondja a folytatást is. Mindezt úgy teszi, hogy a valóságról beszél: a Biblia valóságát a történelem valósága követi, amit a tudomány (= a jövő) lehetséges valósága zár le.
    Gerelyes Endre harmadik kötetének nyitónovellája, a Káin szintén mítosz. Káin és Ábel mítosza. Az eredeti mítosz, az Ószövetség első könyvének, a Genezisnek 4-7. fejezetében olvasható. Ennek a novella az alábbi részét dolgozza föl: „Az ember megismerte feleségét, Évát, ez fogant, megszülte Kaint, és így szólt: ’Isten segítségével embert hoztam a világra.’ Aztán újra szült: Ábelt, a testvérét. Ábel juhpásztor lett, Kain pedig földműves. Bizonyos idő elteltével történt, hogy Kain a föld terméséből áldozatot mutatott be az Úrnak. Ábel is áldozatot mutatott be, nyája zsenge bárányaiból, azok zsírjából. Az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára, Kainra és áldozatára azonban nem tekintett. Ezért Kain nagyon haragos lett és lehorgasztotta fejét. Az Úr szólt Kainhoz: ’Miért vagy haragos és miért horgasztod le a fejed? Ha helyesen teszel, miért nem emeled fel a fejed? De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell?’ Kain közben így szólt testvéréhez, Ábelhez: ’Menjünk a mezőre!’ Amikor pedig a mezőn voltak, Kain rátámadt testvérére, Ábelre, és agyonütötte. Ekkor az Úr megkérdezte Kaint: ’Hol van a testvéred, Ábel?’ Ő így válaszolt: ’Nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?’ Erre ő ezt mondta: ’Mit tettél? Testvéred vére felkiált hozzám a földről. Ezért átkozott leszel, bujdosni fogsz a földön, amely megnyitotta száját, hogy beigya kezedből testvéred vérét.”
    Így hangzik az eredeti mítosz vonatkozó része. Ám a Gerelyes-novella számos helyen eltér ettől: Gerelyesnél Káin és Ábel ikertestvérek; Káin nem az Úr iránta tanúsított közönye és fivére iránt megmutatkozó tetszése miatt haragszik Ábelre, hanem azért, mert szüleik (különösen anyjuk) jobban kedvelik, mint őt. Vélhetően ezért (is) tervezi lázadását apja, Ádám ellen, amelyről a testvérének beszél: várja az időt, mikor már erősebb lesz Ádámnál, aki még legyőzi az oroszlánokat, szemben velük, a fiaival, akik egyelőre nem merték összemérni erejüket a fenevadakkal. Ábel azonban nem akar fivérével tartani.
    Mikor egy hosszú útról hazatérnek, Éva nagyobb örömmel fogadja Ábelt, mint másik fiát. Dühében, elkeseredésében Káin széttép egy szarvast, amiért Ádám megbünteti. Kisvártatva az Úr, aki éppen befejez egy újabb galaxist, viszszapillant korai művére (zsengéjére), a Földre, közben kicsit bánja, hogy teremtményeit száműzte a Paradicsomból, ám csakhamar észrevesz egy szétvert fejű hullát. Eszébe ötlik, hogy ez semmi más, csakis a káini tett lehet, emberi alakot ölt hát, és meglátogatja Ádámot, aki azonnal hódol előtte. Az Úr kihámozza Ádám, de főleg Éva szavaiból, hogy az anyai szeretet különbözősége okozta féltékenység kellett legyen a gyilkosság kiváltó oka. Ádámot is felelősnek nevezi, azzal haragosan elhagyja őket. Ádám mindenben aláveti magát a Teremtő akaratának, bűntudatot érez. Az Úr, mielőtt visszatérne a mennybe, megkeresi a tettest. A homlokán már ott a stigma, tekintete viszont nem rettegő és alázatos, inkább dacos és elszánt. Mikor a nevén szólítja: Káin, a gyilkos szembefordul vele és közli, hogy az ő neve Ábel, aki önvédelemből megölte testvérét. Az Úr erre megátkozza: „Kitaszított vagy, elmúlt az atyai védelem kora. Egyedül kell szembenézned immár az oroszlánokkal is. A Te oroszlánjaid lettek. Ráadásul azt hiszed, mindörökre végeztél. Tévedsz. Egy vérből szakadtatok, s ott van benned Káin, aminthogy te is benne voltál. Ostoba. Most már mindörökre harcolnod kell.” De Ábel, apjával ellentétben, nem roskad össze, nem tart bűnbánatot, nem kér feloldozást, hanem dacosan vállalja sorsát, mondván: „Akkor hát harcolok. És mellettem harcolnak rám ütő ivadékaim. És tudod, azt hiszem, eljön a nap, midőn ő úgy meggyengül, hogy nem kell már megölnöm. De hát, Te ezt jobban tudod.” – Vagyis Ábel immár éppúgy várja Ádám bukását, amint Káin várta. Ő ugyan nem kívánja siettetni, de várja.
    Az Úr a novella utolsó soraiban azon tépelődik, vajon nem szedték-e rá, s nem Káinnal beszélt-e mégis? Hiszen a szülők, Ádám és Éva is azt hitte, Ábel a halott. Ugyanakkor azt is látta, hogy akár ez, akár az a gyilkos, már nem teremtmény. Ő már ember. És remélte, hogy Ábellel beszélt, nem Káinnal.
    Gerelyes Endre elbeszélése, újramesélt mítosza voltaképpen a klasszikus Káin és Ábel-történet – két csavarral. A kisebb csavar, hogy a testvérek egyben ikrek, a nagyobb, hogy nem Káin a testvérgyilkos, hanem Ábel, jóllehet azért efelől bizonytalanságban hagyja az olvasót az író.
    Fölmerülhet a kérdés: hol lehetnek kapcsolódási pontok a Tragédia és e novella között? Első pillantásra annyi rögvest látszik, hogy ez is, az is részben vagy egészben bibliai történet. Kapcsolódási pontok továbbá az azonos szereplők: Ádám, Éva, az Úr, sőt: Káin (és Ábel) is, elvégre Ádám öngyilkosságát a Tragédiá-ban éppen Káin (és a Gerelyes-novella felől nézve: Ábel) megfogant léte hiúsítja meg. Szintén hasonlítható a két alkotás a szerzők felől: mind Madách, mind Gerelyes mélyen kötődik a palóc vidékhez. Vagyis sokkal szorosabb összefüggésben áll a két mű, mint azt az első pillantásra–olvasásra gondolnánk. A lázadó emberről, az emberi akaratról és végső soron a szabadságról mesél mindkét történet: a szabadság mítosza mindkettő.
    A Tragédia Ádámja a lét értelmét keresve folyvást jobbítani vágyik, mind nagyobb egyéni és társadalmi, fizikai és szellemi szabadságot kíván, s bár eszményei sorra megcsúfoltatnak, végül magát a keresést emeli piedesztálra: a küzdésben találja meg az élet célját. Ábel ösztönösebb lény, de ő is szabad akar lenni: testvére erőszakosságától, atyja tekintélyétől akar szabadulni. Alapvető különbség kettejük, Ádám és Ábel között az Úrhoz való viszonyuk: Ádám kapcsolata az Úrral, jóllehet dacolni is próbál Teremtőjével, sokkal bensőségesebb, ugyanakkor tiszteletteljesebb. Ábel számára az Úr nem személyes fölöttes, csak egy távoli hatalom, amelyet ki lehet játszani, amellyel ellenkezni, harcolni szabad, sőt: olykor kell. Ádám még nem az Úr ellen küzd, Ábel azonban már ellene is, ha szükséges.
    „… az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.” és a föntebb idézett gerelyesi „akkor hát harcolok”-kijelentések mégis erős rokonságot mutatnak. Ráadásul mindkét kijelentés megfogalmazója, amellett hogy belenyugszik a sors (az Úr) megváltoztathatatlan akaratába, egyúttal dacol is vele, hiszen a saját akaratává, elhatározásává változtatja a kényszerű utat: a küzdést magát. Elfogadott küzdelem helyett a felvállalt küzdelem jellemző Ádámra is, miután a „Dacolhatok még, Isten, véled is!”-szándék az Éva méhében növekedő Káin miatt meghiúsul; és különösen az jellemzi Ábelt Gerelyes Endre írásában. Ádám ugyan többnyire engedelmes szolga (Gerelyesnél kizárólag az), mégis próbál lázadni, Ábelen pedig már maga az Úr is azt látja: ez már nem pusztán teremtmény, ez már nem az ő alkotása, hanem valami más. Ember.
    Ádám és Ábel-Káin mítoszának újrafogalmazása egyben az emberiség eredetmítoszának megalkotása. Látszólag a szabad akarat mítosza, valójában ennél is több – a függetlenségé, a szabadságé. Mind Ádám, mind Ábel-Káin belekényszerül egy helyzetbe, ahonnan egyetlen kiút vezet. És ők ezt az egyetlen utat választják. Tehetnének mást? Természetesen igen: Ádám nem csak önmagával, de a várandós Évával is végezhetne és Ábel-Káin előtt ugyancsak ott van a halál lehetősége, még akkor is, ha Gerelyes hőse úgy él tovább, hogy kicsit meg is halt, hiszen saját ikertestvérét, saját életének egy markáns részét gyilkolta meg.
    A Tragédia Luciferének szavai: „… végzet áll a történet felett, / Te eszköz vagy csak, melyet hajt előre” azt sugallják Ádámnak, hogy ő csupán egy szereplő, egy bábu, egy játékfigura. Ádám ezzel szemben az akarat szabadságát hangsúlyozza, és az Angyalok kara is ezt erősíti szavaival (kicsit tompítva ugyan a szabad akarat fölött őrködő isteni kegyelem gondolatával): „Szabadon bün és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme”. A Tragédia emelkedettebb választ ad ugyanarra a kérdésre, amelyre Gerelyes hőse, Ábel (vagy Káin?) már szkeptikusabb feleletet talál: „Akkor hát harcolok.”
    A válasz azonban nagyjából-egészéből ugyanaz: szembe kell nézni a sorssal, fel kell vállalni azt. Olyasmi ez, amit Csengey Dénes a következőképpen fogalmaz meg: „Nem vagyok követendő példa, csak a maga sorsát uraló ember.” Abban az értelemben, hogy nem adja föl a küzdelmet, és ha csak egy út áll előtte, akkor azt választja – de választja, nem csak elfogadja!
    Végezetül, kicsit eltérve a tárgytól, de úgy érzem, érdemes és érdekes belegondolni Gerelyes Endre novellája kapcsán abba, hogy ki is gyilkolt meg kit? Vajon valóban Ábel a gyilkos? Hiszen magában a tettessel beszélgető Istenben is felmerül a gyanú, hogy az, akivel szót vált, nem az, akinek vallja magát.
    Káin bűnössége mellett szól egyfelől a hagyomány, az eredeti mítosz; ezt a teóriát erősíti az Úr imént említett kételye is, valamint Ádám és Éva vallomása: Ábelt látják a halottban. Szintén emellett szól a novellavégi megnyilvánulás, mely szerint a beszélő ember Ádám halálát várja – Ábel korábban nem így nyilatkozott. Ebben az esetben elgondolkodtató Káin viselkedése, nevezetesen a tagadás, amely egyúttal személyiségcsere is. Azzal, hogy Ábelnek vallja magát, Káin egyrészt nyilván (és talán öntudatlanul) az Ábel-képet rombolja le, ugyanakkor tudat alatt (vagy nagyon is tudatosan) úgy érezheti, ezáltal átháramlik rá mindaz, amit Ábel életében megkapott, ő viszont nem, vagy kevésbé: a szülői szeretet, a megbecsülés.
    De igazat is mondhatott a gyilkos, magyarán Ábel is ölhetett. Elvégre Káin miatt veszélyben érezhette magát, és azt is láthatta, hogy előbb-utóbb konfliktus alakul majd ki az apa és a fiúk között. Logikus lépés tehát először szabadulni az egyik vetélytárstól, már csak azért is, mert a másikról megjegyezheti az Úrnak: „azt hiszem, eljön a nap, midőn ő úgy meggyengül, hogy nem kell már megölnöm”. Cselekedete ennek árnyékában racionális, éppen ezért kíméletlenebb, mint Káin ösztönös, állati gyilkossága.
    Hanem mi a helyzet Ádám és Éva „vallomásával”? Ők képesek voltak megkülönböztetni az ikreket, és egyértelműen Ábelt azonosították a meggyilkoltban. Igen ám, csakhogy a halott igen súlyos sérüléseket szenvedett, s ez az azonosítást, főleg két egymáshoz ilyen erősen hasonlító személynél, megnehezíti, eredményét kétségessé teszi. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy az Úr, amint meglátta a hullát, azonnal arra gondolt: íme, a káini tett! Ádám és Éva, az Úr teremtményei kódként hordozhatták magukban ezt a tudást, s mikor életük első halottját megpillantották, nem is gondolhattak másra, csak arra, hogy ez Ábel, aki Káin kezétől esett el!
    Mindazonáltal van egy perdöntőnek tetsző bizonyíték az ügyben. És ez az elbeszélés címe: Káin. Márpedig ennek a mítosznak a főszereplője a gyilkos. Ha tehát Káin nem csupán cím-, de főszereplő is Gerelyes történetében, úgy a káini tett elkövetője valóban Káin.
    Ám bizonytalansági tényező még akad. Ez is cím, jelesül a kötet címe: Ki vagy te? – Ábel! Tehát, ha a gyilkos nem a novellának, hanem a kötetnek címszereplője, úgy mégis Ábel a tettes…
    A kérdés már csak az: káinidák vagyunk-e mindannyian, vagy ábelidák? Egy ösztönös gyilkos leszármazottai vagy egy hidegvérű, racionális pusztítóé?

MÉRLEG
   
HEGEDŰS SÁNDOR
   
A forradalom félelem és gáncs nélküli lovagja
   
Frankel Leó (1844–1896)
   
Frankel Leó 1844. február 24-én született, polgári családban, az akkor még önálló Óbudán. Az édesapja, dr. Frankel Albert haladó gondolkodású, Európa-hírű, a szegények iránt nagy empátiát érző orvos volt, az Óbudai Hajógyár orvosa. Saját gyártmányú gyógyszerével eredményesen küzdött a kolera ellen. Az édesanyja, az osztrák származású Deutsch Regina főhivatásban látta el a népes családot (öt fiú és két leány). Valamennyi fiú – a gimnázium négy osztályának elvégzése után – mesterséget tanult. Leóból ötvös lett. A finom kalapács és véső mellett nagy érdeklődéssel fordult a klasszikus irodalom felé. Előszeretettel olvasta a francia enciklopédisták műveit, Voltaire-t, Rousseau-t, Diderot-t… Amikor sikerült megszereznie a segédlevelet, külföldi „turnéra”, valcolásra indult, hogy tökéletesítse szakmai tudását. Ekkor még nem sejthette, hogy a munkásmozgalom örök vándora lesz. Első útja Németországba, az iparilag kevésbé fejlett déli tartományokba vezetett. Itt jórészt a kisipar dominált, s a munkások közül legtöbben önállóságról, saját műhelyről álmodoztak. A különböző kispolgári irányzatok közül a Ferdinand Lassalle fémjelezte Általános Német Munkásegylet (1863) vált a legbefolyásosabbá. Lassalle nem volt marxista, bár e tanítás bizonyos elemeit beépítette igen hatásos eszmerendszerébe. Voltaképpen a hegelianizmus hatása alatt állt s az abszolút eszme elismerése (polgári állam) jegyében igyekezett összebékíteni a munkásosztályt a bismarcki porosz önkényuralommal. A polgársággal való együttműködés útján képzelte el a szocializmusba való békés belenövést (szabad népállam). A „vasbértörvény” hamis elmélete alapján akarta rávenni a proletariátust, hogy mondjon le a kizsákmányoló burzsoázia elleni „hiábavaló” szakszervezeti harcról. Ellene volt mindenfajta szövetségi politikának, és a munkásosztályon kívül valamennyi dolgozó osztályt (a parasztságot is) reakciós tömegnek tekintette. Marx és Engels kemény elméleti harcot folytatott a lassalleanizmus ellen.
    A még tapasztalatlan Frankel Leó átmenetileg Lassalle tanításának befolyása alá került, és jó néhány évnek kellett eltelnie, amíg eljutott a tudományos szocializmus igenléséig. Az 1864-ben – Marx és Engels vezetésével – megalakult I. Internacionálé (Nemzetközi Munkásszövetség) egyik legfontosabb feladatának tekintette a Lassalle kispolgári-szocialista tanításai elleni küzdelmet. Ugyanebben az időben Franciaországban a proudhonizmus terjedt a munkásság körében. Pierre Proudhon az önálló kisárutermelők társadalmát eszményítette, mely egy állam nélküli közösség keretei között képzelte el a proletariátus életét és tevékenységét. Mind Lassalle, mind Proudhon utópiája nagy hatással volt a kisiparban dolgozó kétkeziekre. Frankel Leó 1867-ben érkezett Párizsba. A francia hatóságok üldözték a proudhonistákat, ennek következtében a mozgalomban eltolódás történt az ortodoxok (Tolain, Eribour) kárára, s a helyükre baloldaliak kerültek (Varlin, Frankel). Ez utóbbiak ugyan szintén kispolgári nézeteket vallottak, de elismerték a sztrájkot, a gazdasági harc fontosságát. Frankel tehát úgynevezett „baloldali proudonistává” vált, közel került a marxizmushoz. A döntő fordulat a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején következett be, amikor Frankel Londonba utazott, és ott letelepedve kapcsolatba került a tudományos szocializmus megalapítóival. Valószínűleg ekkor vette először kezébe Marx Tőké-jét. Krejcsi Rezső visszaemlékezéseiben írja: Frankel napja nagy részét politizálással tölthette. Párizs egyik ismert ötvös műhelyében dolgozott és napi három-négyórás munkával annyit keresett, hogy „fejedelmi életet” tudott a maga számára biztosítani. Az Internacionálé francia szekcióiban dolgozott. Nagy súlyt helyezett a tömegharcra: „… ha most kimegyünk a nép közé és megfelelően szólunk hozzá, megnyerhetjük a tömegeket”. Közben temérdek írása jelent meg német és osztrák lapokban (Volkswille, Volksstimme, Sozialdemokrat). Marx többször is elismeréssel nyilatkozott Frankel elkötelezett magatartásáról. Bár a proudhonizmus akkortájt már egyre inkább háttérbe szorult, Frankel sem kerülhette el Louis Bonaparte (III. Napóleon) hatóságainak brutális üldöztetését. Ilyenkor mindig bebizonyosodott, miként kell értelmezni a polgári demokráciát. (Már akkor hová távolodott a francia polgárság a „liberté, egalité, fraternité” szép törekvéseitől?!) Frankelt, a francia szekció más vezetőivel együtt, 1870 májusában bíróság elé állították. Marx kiemelte az ifjú magyar bátorságát és helytállását. Frankel a bíróság előtt hirdette: „… Az Internacionálénak nem az a célja, hogy a munkások béreit emeltesse, hanem az, hogy a bérmunkát teljesen megszüntesse – mert a bérmunka nem más, mint burkolt rabszolgaság.”
    1870. július 15-én Franciaország hadat üzent Poroszországnak. A háborút Bismarck kancellár provokálta ki, mert III. Napóleon útjában állt a német egység létrejöttének. A franciák aggódva figyelték a poroszok egyesítő törekvéseit, és attól féltek, hogy a megerősödött Németország átveszi Európában a hegemón szerepet. A háborút az Internacionálé vétkes őrültségnek tartotta s leleplezte a kaland nemzetellenes jellegét. A felkészületlen franciák szeptember 2-án Sedannál kapituláltak a jól felszerelt és mesterien vezetett poroszok előtt (H. Moltke). Ám a francia burzsoáziát nem is annyira a megalázóan súlyos katonai vereség izgatta hanem inkább az, hogy országszerte – mindenek előtt a fővárosban – forradalmi megmozdulások robbantak ki. Szeptember 4-én kikiáltották a köztársaságot, majd 1871. március 18-án az ország szívében a munkások ragadták magukhoz a hatalmat (Párizsi Kommün). Frankel Leót és társait a szeptemberi polgári demokratikus forradalom szabadította ki a börtönből. A magyar politikus azonnal bekapcsolódott a munkásság harcaiba.
    Az idegenekért nem túlságosan lelkesedő franciák szívükbe zárták a francia nyelvet akcentussal beszélő munkásvezért a bíróság előtt tanúsított bátorságáért, nagy politikai felkészültségéért és azért a fáradhatatlan küzdelemért, melyet a proletariátus érdekében kifejtett. Az iránta megnyilvánuló bizalom oly mérvű volt, hogy a Párizsi Kommün egyik vezetőjének ismerték el, Rigault, Varlin, Duval, Cluseret, Vaillant és Seraillier társaságában. Március 26-án megválasztották a Párizsi Kommün tagjait: Frankel munkaügyi miniszter lett. Kinevezésében Marx a proletárdiktatúra nemzetköziségének egyik bizonyítékát látta. Frankel – felismerve a helyzet rendkívüli bonyolultságát, Marx tanácsát kérte: „… módfelett értékes segítséget nyerne öntől, (mármint a Kommün Bizottsága, H. S.) ha közölné véleményét azokról a szociális reformokról, amelyeket meg akarunk valósítani”. Frankel olyan népjóléti intézkedéseket kívánt foganatosítani, melyekkel bizonyíthatná az új kormányzat proletár jellegét. A baloldali proudhonista miniszternek nem kis küzdelmet kellett folytatnia, hogy érvényesítse elképzeléseit zavarosfejű társaival szemben. Marx úgy vélte: „Minden forradalomban, annak igazi képviselői mellett, egész másfajta emberek is előtérbe tolakodtak…” A Kommün vezetői között sem volt konfliktusmentes a viszony. Az akadékoskodó társak sokszor ellenálltak a munkaügyi miniszter intézkedéseinek, pedig népi jellegű szociálpolitika nélkül a rendszer társadalmi bázisa nem szélesedhetett ki. Óhatatlanul szükség volt erre, főleg olyan helyzetben, amikor a versailles-i ellenforradalom elszigetelte a lázadó fővárost az ország egyéb részeitől.
    Frankel miniszteri tevékenységéhez egy sor olyan intézkedés társult, melyeknek feladatuk volt javítani a „sans-cuolotte-ok” helyzetén. A munkanélküliség enyhítésére munkaközvetítő irodákat szervezett, haladékot adott a lakbérek, a váltók kifizetésére (ez utóbbival a kisiparosokat és kiskereskedőket próbálta megóvni a csődtől), lefoglalta a termelést szabotáló tőkések üzemeit, s azokat átadta a munkásszövetkezeteknek, megszüntette a pékek éjszakai munkáját, megtiltotta, hogy büntetés ürügyével a dolgozók fizetését megkurtítsák, visszaadatta a kisebb zálogtárgyakat tulajdonosaiknak, szabályozta a munkaidőt és a munkabéreket. Szerette volna bevezetni a nyolcórás munkaidőt is, de javaslatával magára maradt, ezért kénytelen volt beérni a tíz órával, sikeresen harcolt azonban az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvének érvényesítéséért.
    Mialatt Frankel lépéseket tett a dolgozók életkörülményeinek megjavítására, az ellenforradalom a Kommün leverésére készült. A francia burzsoázia – félre téve ellentéteit – kiegyezett a porosz hatalommal. A kommünárok eposzba illő módon védelmezték a fővárost, de a versaillesi ellenforradalom együttes erővel végül úrrá lett Párizs ellenállásán. A fehérterror hatalmas pusztítást végzett a munkásság soraiban. A Pčre-Lachaise temetőben számoltak le az utolsó ellenállókkal. (A kommünárok fala ma is kegyeleti helye a nemzetközi baloldalnak.) Korabeli becslések szerint 40 ezer kommünárt gyilkoltak le a Thiers-kormány fegyveresei. A harcban megsebesült Frankel Leónak, a szolidáris munkások segítségével sikerült átszöknie a svájci határon, és Belgiumon át Angliába érkezett. A sok viszontagság és vereség ellenére is megőrizte optimizmusát: „Hogy a győzelem melyik oldalon lesz, az nem kétséges, a világ proletariátusának egyetlen hatalmas ütése – és a ti világotok nincs többé.”
    A Párizsi Kommün az egyetemes történelem szerves része lett. Marx Kugelmannhoz intézett egyik levelében ezt írta: „… akárhogy végződik is a dolog közvetlenül, új, világtörténelmi fontosságú kiindulópontot nyertünk”. Másutt: „A munkások Párizsát, Kommünjével együtt ünnepelni fogják örökké, mint egy új társadalom dicsőséges hírnökét.”
    Frankel Leó életében London fordulatot hozott. Marx és Engels mellett sikerült megszabadulnia proudhonista illúziói nagy részétől.
    A francia proletárforradalom leverését követően megindult az európai reakció ellentámadása a munkásmozgalom ellen. Ez igen nehéz helyzet elé állította az Internacionálét. Súlyosbította a helyzetet, hogy a munkásság nemzetközi szervezete sem volt egységes (marxisták, blanquisták, proudhonisták, lassalleánusok, trade-unionisták). Frankel a Főtanács tagja lett mint Ausztria-Magyarország levelezőtitkára. A londoni német egylet irányítása is a feladatai közé tartozott. A magyar forradalmár számos – Marx által támogatott – javaslatot tett a munka megjavítására: indítványozta a tagsági díjak bevezetését, a politikai és gazdasági munka hatékonyabb összekapcsolását, az agitációs és organizációs munkának a hadseregre történő kiterjesztését, gazdasági jellegű fedőszervek létrehozását, a politikai tevékenység szervesebb harmonizálását a szociális kérdésekkel, önálló marxista munkáspártok létrehozását. Sokat tett annak érdekében, hogy a tagállamok szekciói egyre szorosabbra fűzzék kapcsolataikat a Főtanáccsal. Frankel különösen nagy érdemeket szerzett az Internacionálé munkáját akadályozó kispolgári-anarchista irányzatok elleni harcban. A sok „aprómunka” mellett mindig szem előtt tartotta az osztályharc távlati céljait: „a politikai hatalom meghódítása képezi a munkásság fő kötelességeinek egyikét. Hogy ezt eredményesen kivívhassák, a munkásoknak egész különálló […] pártként kell szervezkedniük…” Ez utóbbi követelményt az Internacionálé 1872-es V. (hágai) kongresszusán beépítették a szervezeti szabályzatba. Itt és ekkor javasolta Engels, hogy az állandósult üldöztetés miatt a Főtanácsot helyezzék át New Yorkba. Mialatt Frankel megvívta a maga harcát az Internacionáléban, a magyar kommünárt a párizsi 6-os számú haditörvényszék – gyilkosságban való részvétel ürügyével – 1872 szeptemberében, távollétében, halálra ítélte.
    A marxistává érett, képzett és tapasztalt harminc éves forradalmár – Marx és Engels hozzájárulásával – 1875-ben elindult szűkebb hazájába, a Monarchiába. Úgy gondolták, otthon – a még igen képlékeny viszonyok között – nagyobb szolgálatot tehet a mozgalomnak. Németországon keresztül Bécsbe utazott, ahol nem sokkal később, 1875. december 9-én letartóztatták. Noha a francia hatóságok nem kérték, az osztrákok mégis kiadatására készültek. A francia burzsoázia azonban – nyilván tartva a nemzetközi visszhangtól – eltekintett kikövetelésétől. Az osztrákok ekkor úgy döntöttek, hogy átadják a magyar hatóságoknak, bánjanak el vele belátásuk szerint. Így került a bilincsbe vert fogoly 1876 márciusában Budapestre. A polgári lapok többsége természetesen a legnagyobb büntetést követelte a „közönséges gonosztevővel” szemben, és sajnálatos, hogy a reformista lapok (Munkás Heti–Krónika, Arbeiter Wochen–Chronik) sem tettek meg mindent Frankel kiszabadításáért. Kozma Sándor főállamügyész mindazonáltal – őszinte megbánás esetén – futni engedte volna a rabot, de ő erre nem mutatott hajlandóságot. Végül március 27-én, 5000 forintnyi kaució fejében, ideiglenesen szabadlábra helyezték. Időközben Franciaországban, a tömegmozgalmak nyomására, 1876 őszén amnesztiában részesült. Erre a hírre, a magyar minisztertanács határozata alapján, itthon is megszüntették ellene az eljárást.
    Frankel Leó szabad lett. Mióta elhagyta Magyarországot, idehaza jelentős társadalmi változások történtek. Az 1867-es kiegyezés lendületes polgárosodást indított el, a kaszt-szellemű osztálytagozódást kezdte felváltani a kapitalizmus modern hierarchiája, az önkényuralmat pedig Tisza Kálmán liberalizmusa. Nem volt ez nyugati léptékkel mérhető demokrácia, de még a tömegek is nagyobb mozgástérrel rendelkeztek, mint azelőtt. Szigorú rendőri felügyelet mellett engedélyezték a munkásság érdekvédelmi és politikai tömörülését. Ez azonban a legkevésbé sem akadályozta meg a hatóságokat abban, hogy koncepciós perek tömkelegét zúdítsák a „renitenskedő” munkásvezérekre. Pedig osztrák és német hatásra egyre inkább a reformista szellem, a polgársággal szembeni engedékenység hatotta át a proletár szervezeteket. Frankel Leó ilyen nehéz és kitisztulatlan viszonyok mellett igyekezett a magyarországi marxista mozgalmat életre hívni és életképessé tenni. A nagyipar fejletlensége miatt csekély számú és szervezetlen volt a jól tömöríthető nagyüzemi proletariátus, a kis- és középipari munkásság osztálytudata a tulajdonossá válás illúzióinak rabságában élt. A német lassalleanizmus zavaros, megtévesztő tanítása termékeny talajra talált körükben. Amíg nyugaton a marxizmus, mondhatni: „nagyhatalom” lett, nálunk még csak szűkös körben hódított. Sokszor a polgári pártok karolták fel a munkásmozgalmat, egyrészt a forradalmi harcoktól eltérítendő, másrészt saját politikájuk társadalmi bázisát kiszélesítendő.
    Frankelnek mind a proletariátus kispolgárisága, mind a munkásszervezetek feletti polgári gyámkodás ellen egyszerre kellett harcolnia. Ám nemcsak a gazdasági és a szociális kérdések megoldását szorgalmazta. Méltán tartotta alapvetőnek a nemzeti függetlenség kivívását és az országban élő nemzetiségek helyzetének rendezését. Megoldásra várt a latifundiumok megszüntetéséért kiálló munkás-paraszt összefogás kérdése. Ezek a problémák jórészt idegenek voltak a reformista szellemű munkásvezetők számára. Frankel tudta, hogy az említett forradalmi feladatok megoldásához marxista pártra van szükség, és olyan proletár újságra, mely betölti a kollektív propagandista, agitátor, valamint szervező feladatát. 1876 októberében Frankel – Ihrlinger Antal mellett – a Munkás Heti-Krónika és az Arbeiter Wochen-Chronik főszerkesztője lett. A lapok széles látókörű, marxista szellemben készített orgánumokká nőtték ki magukat. Se szeri, se száma a Frankel által írott cikkeknek, melyek a tudományos szocializmus magyarországi alkalmazásáról tanúskodtak. Osztályharcos igénnyel leplezte le a tőkés rendet, a társadalmi ellentmondások okait és összefüggéseit. Merőben új hang és szokatlan megvilágítás volt ez a lagymatag, opportunista és a polgársághoz simuló (munkás-)publicisztikához képest. A főszerkesztő marxista magyarázatát adta olyan témáknak, mint a háború, a béke, a hazafiság kérdése, de ismertetéseket és elemzéseket találunk a Párizsi Kommünről is. Írásaiban ugyan bizonyos óvatosság figyelhető meg a hatalom megragadásának problematikájában, de ezen ne ütközzünk meg. Egyrészt tartania kellett a Tisza-féle kormányzat rendőrterrorjától, másrészt okkal-joggal érezhette, hogy az evolúciós szakaszban az előkészítő „aprómunka” került előtérbe. Politikai ars poeticáját, az Arbeiter Wochen-Cronikban foglalta össze: „Mi, akik harcolunk minden olyan párt, minden olyan osztály ellen, amely a kormány gyeplőjét a kezében tartja, vagy amely csak arra törekszik, hogy az uralkodó osztályok politikai és gazdasági kiváltságait fenntartsa […] mi, akik egyáltalán minden osztályuralmat meg akarunk dönteni, valóban semmi szükségét nem érezzük annak, hogy a nemességet védelmezzük…” Az újságírás mellett rendszeresen részt vett a rendezvényeken, ahol szóban fejtette ki nézeteit a felmerülő időszerű kérdésekről. Frankeléknak azonban nemcsak a polgársággal szemben kellett megvívniuk harcukat, hanem a Külföldi Viktor vezette belső ellenzékkel is. Ez a szívós és elvszerű küzdelem végül az áskálódóktól való megszabaduláshoz vezetett. Frankel ugyanakkor a nagytőke–nagybirtok ellen kész lett volna összefogni a függetlenségi pártiakkal, ennek azonban ára volt. Kompromisszumra kellett lépnie velük bizonyos kérdésekben. Például a nemzetiségiekkel szembeni bánásmód témájában. Nem akadt itthon olyan irányzat, mely az integer Magyarország fenntartását, mint az egyik legneuralgikusabb közjogi problémát, megkérdőjelezte volna. Ennek tudatában Frankel kétségtelenül engedményeket tett, de abban a biztos meggyőződésben, hogy csak rövid életű alkuról lehet szó: „… valódi érdekellentét a különféle nemzetiségek között nem létezik”.
    A politikus elgondolásai megvalósításának egyik legfontosabb feltételét egy harcos munkáspárt megszervezésében látta. Ezt a célt szolgálta az 1878 húsvétjára összehívott első magyar szocialista kongresszus. Az ekkor létrehozott Nemválasztók Pártja, melyet 1880 tavaszán az ő vezetésével alakították át Magyarországi Általános Munkáspárttá, szellemében szocialista jellegű volt, de a névválasztás kérdésében kompromisszumot kellett kötni. A kongresszus ugyanis a szociáldemokrata nevet szerette volna felvenni, de a tanácskozáson megjelenő Thaisz Elek, budapesti rendőrfőkapitány ezt nem engedélyezte. Thaisz természetesen nem a saját szakállára cselekedett. Tisza Kálmán miniszterelnök így beszélt a parlamentben: ha a munkások olyat tennének, „amik egy jól rendezett államban meg nem engedtetnek […] igenis fel fognám oszlattatni…” Éppen Frankel Leó további sorsa tanúskodott arról, hogy a szabadelvű miniszterelnök fenyegetése korántsem maradt puszta fenyegetés. Így lett a szocialista szervezetből Magyarországi Általános Munkáspárt.
    A tilalom formai, mert a program – melynek elvi részeit Frankel dolgozta ki – tartalmát tekintve szocialista jellegű volt. Az általános teoretikus bevezető részben felvetette a földbirtoknak, valamint mindennemű munkaeszköznek társadalmi tulajdonná alakítását, és a bérmunkarendszer eltörlését. A részletekben központi jelentőséget kapott az általános választójog, az állam és egyház szétválasztása, az ingyenes oktatás, az állandó hadsereg leszerelése, továbbá egy sor egészségügyi, szociális és munkavédelmi kérdés. Frankelék a pártdokumentum összeállításakor a német szociáldemokraták gothai programját tekintették irányadó modellnek, de igyekezték kikerülni a benne még fellelhető lassalleánus hibákat. Ebben segítségükre voltak Marx bíráló széljegyzetei. (L: K. Marx: A gothai program kritikája)
    A hatóságok rossz szemmel nézték a magyarországi munkásmozgalom erősödését. Kivált Frankel tevékenysége nyugtalanította őket. Tiszáék úgy döntöttek, hogy sajtópert indítanak ellene, s 1881. március 3-án másfél évi államfogházra ítélték. Az Arbeiter Wochen-Chronik 1880. szeptemberi számában ugyanis az alábbiakat írta: „Tanuljatok meg a néppel, a népért érezni és gondolkodni, akár a kaszárnyában, akár a gyakorlótéren vagyok, – de még elszántabban akkor, ha tisztjeitek odáig merészkednének, hogy harcba vigyenek benneteket a nép ellen!” Frankel Leónak a váci fegyházban kellett letöltenie büntetését párbajhősök, kártyások, selyemfiúk, nemzetiségi elítéltek és újságírók társaságában. A Magyarországi Általános Munkáspártot sikerült megfosztani marxista vezetőjétől. A szervezet megalkuvók kezére került (Csillag Zsigmond, Kürschner Jakab, Ihrlinger Antal). Frankel 1883. február 11-én szabadult a börtönből. Távollétében a pártban olyan áldatlan állapotok alakultak ki, hogy további itthoni működése lehetetlenné vált. 1883 márciusában elhagyta hazáját és átmenetileg Bécsben telepedett le. Az osztrák munkásmozgalomban dolgozott 1889-ig. Marx-szal és Engelsszel fennálló szoros, baráti kapcsolatai révén ismét megtalálta helyét a nemzetközi proletármozgalomban. 1889 elején Párizsba költözött, ahol azonnal Jules Guesde és Paul Lafargue harcostársa lett. Részt vett a II. Internacionálé létrehozásának előmunkálataiban. Jellemző nagy nemzetközi tekintélyére, hogy az alakuló kongresszus egyik elnökévé választották. Nélkülöznie kellett Marxot, aki 1883-ban meghalt. Frankel Leó így emlékezett meg felejthetetlen tanítómesteréről: „Századunk egyik legkiválóbb férfia, a tudomány egén eddig ragyogott csillagok legfényesebbje, egyike a legnemesebb embereknek, aki valaha is a földön járt: Marx Károly, a tudományos, modern szocializmus megalapítója, megteremtője – nincs többé.” Frankel annak ellenére, hogy eltávozott a Magyarországi Általános Munkáspárt éléről, a II. Internacionáléban a hazai szervezet radikális szárnyát képviselte. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy leleplezze az itthoni vezetők opportunizmusát. Ám a kilencvenes években a szociáldemokraták választási sikerei illúziókat ébresztettek a radikális szocialisták között, így Frankel Leóban is. Olyan hiú remények kaptak lábra, hogy a munkásosztály békés úton is megragadhatja a hatalmat.
    A sok munka, kiújuló tüdőbaja következtében 1896. március 29-én a párizsi Lariboisičre kórházban meghalt. Mindössze 52 évet élt, de pályája olyan mozgalmas és eseménydús volt, mintha száz évet élt volna meg. A Pčre-Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra, közel a Kommünárok Falához. (Hamvait a magyar kormány hazahozatta, és 1968 áprilisában a Munkásmozgalmi Panteonban helyezték el.) Párizsi temetésén megjelent a proletármozgalom színe-java. A magyarokat senki sem képviselte. Sírjánál beszédek és méltatások egész sora hangzott el. A Petite République így számolt be a szertartásról: „Frankel Leó temetése olyan volt, amilyennek lennie kellett. Hatalmas tömegtüntetés annak emlékére, aki a forradalom félelem és gáncs nélküli lovagja volt, és akinek halálát a nemzetközi szocializmus ma érzékenyen fájlalja.”
    Koporsójánál felolvasták végrendeletét: „Szabadgondolkodóként éltem, és úgy is akarok meghalni. Kérem tehát, hogy semmilyen pap, semmilyen egyház ne közeledjen hozzám sem halálom órájában, sem temetésemen, hogy lelkemet megmentse. […] Félelem nélkül halok meg. Temetésemnek olyan egyszerűnek kell lennie, mint a legszegényebb proletárénak. Egyetlen megkülönböztetést kérek: burkolják be a testemet vörös zászlóba.”
    Végakaratát tisztelői hiánytalanul teljesítették.

MŰHELY
   
SZIGETI PÉTER
   
Mi lehet a tőkén túl?
   
Mészáros István főművéről*
   
Recenziónkat egy nagy horderejű téma monográfiájáról azzal kell kezdenünk, hogy tisztázzuk megítélésünk mércéjét. Azt, hogy az elmúlt harminc évben igen sokat foglalkoztunk kapitalizmus-kutatással, s bár ennek a témának az irodalma extenzíve bizonyosan áttekinthetetlen, de sok mindent megismerhettünk, s ehhez az ismereti bázishoz mérhetjük Mészáros István teljesítményét, amely a legszigorúbb mércén mérve is remekmű. Amikor 1983-ban a Centre Culturelle George Pompidou (népszerűen: Beaubourg) könyvtárában ösztöndíjasként nekiláttam a téma irodalmának kezdeti feldolgozásához, akkor vált világossá, hogy a ki nem meríthető áttekinthetetlenséget csak úgy lehet meghaladni, ha rendszerezünk, tipizálunk, gondolati-megismerési alapokat (ratio cognoscendi) tisztázunk. Utóbbi szellemi művelet már a hegeli-marxi módszertanhoz vezetett, amennyiben a gyakorisági átlagnál és a szerzők feltehető szándékai szerinti ideáltipikusságon túlhaladva, a lényegtípus megalkotása elsőbbséget élvez, hiszen így már meghaladhatóvá vált az, ami terjedelmileg-empirikusan átfoghatatlannak bizonyult. Kétségtelen, hogy Mészáros könyve nem a polgári kapitalizmus-kutatásba illeszkedik, hiszen jelentős polgári ökonómusokkal meggyőzően polemizál (Jevons, Hayek, Marshall), illetve egykor vezető szerepet játszó pártvezérek (Margaret Thatcher, Reagen) esetében mutatja ki osztályérdekek által vezérelt, partikuláris politikai gyakorlatuk elméleti ingoványait. Mészáros számára ugyanis nem a „nincs alternatíva” bölcsessége az irányadó, mint az előzőek, vagy a többek között éppen emiatt a gondolati alap miatt a maga után katasztrofális örökséget hátrahagyó Gorbacsov pártfőtitkár számára, hanem a szocialista mozgalom eredeti szellemét fenntartva keresi a kapitalizmust meghaladó társadalomhoz való átmenetet. „A létezőnek még részleges tagadását is csupán az általános társadalmi komplexumról kialakított, összefüggő stratégiai nézet alapján lehet elfogadhatónak és jogosultnak tekinteni” (17.) – idézhetjük módszertani belátását, amely egyben egyik fontos elhatároló ismérv nemcsak a kapitalizmus-kutatás polgári, apologetikus módozataival szemben, hanem nemesebb szándékú reformer kísérleteiktől is. Két értelemben is. Egyfelől Mészáros amikor a tőke rendszerről, mint a „társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjá”-ról beszél, akkor elemzése a berendezkedés egészére irányul, rendszerkritikai. Jelentős közgazdászok, jelentős művei – így a Franciaországban és az USA-ban honos L’école de regulation (M. Aglietta, R. Boyer) – vitték el vagy egészítették ki a marxi megközelítéseket egyfajta keynesiánus probléma-világ felé, fenntartva azt az elgondolást, hogy a politikai, gazdaságpolitikai és jogi szabályozó eszközökkel a rendszer jobbítható. Azt gondoljuk, 1945-től 1973-ig több-kevesebb indokkal gondolhatták, hogy a centrumban voltak eredményei a hasonló törekvéseknek, mert a szervezett kapitalizmus keynesiánus jóléti államai értek el némi eredményeket a viszonyrendszer stabilizálásában és az uralmuknak alávetett osztályok életszínvonalának és életminőségének emelésében. Az elmúlt 25-30 évben – szimptomatikusan 1979, 1980, az említett két politikussal beállt politikatörténeti fordulat és 1989/1991-es összeomlás után – az európai neoliberális (az USA-ban neokonzervatív) ihletettségű globalizációs fordulat nyomán azonban a kapitalizmus valódi alaptermészete sokkalta jobban előtérbe került, mint a már némiképp vegyes gazdaságok felé tartó és államszocializmusokkal megterhelt és elmúlt periódusban volt.
    Mészáros 1995-ben megjelent (azóta több mint tucatnyi nyelvre lefordított) munkájának különleges aktualitást ad – a szerző személyes tudásán, impozáns anyag- és műveltség ismeretén túl is –, hogy a tőkerendszer „tiszta formái” empirikusan, a jelenségvilágban újra kivirultak. „A tőke” immanens mozgási törvényei lépnek elénk, de azokat immáron nem a 19. században legfejlettebb minta országon kell tanulmányoznunk, mert „a világ kis zugától” a „tőke globális emelkedésének” tetőzéséig jutottunk, szerzőnk persze – a tetőzést illetően – nem vitathatatlan álláspontja szerint. Következményeikkel együtt: teljesen ésszerűtlen mértékű gazdagság az egyik póluson, szegénységtermelő, kizsákmányoló struktúrák a másikon, miközben az emberiség akár végnapjai felé is közelíthet, s már nemcsak az önpusztításra képes atomfegyverek miatt, hanem az emberi környezetet lepusztító rablógazdálkodás következtében is, amelyet a szerző nem hajlandó „egytényezős” kérdésként kezelni, mint a naiv ökológiai mozgalmak képviselői. Mészáros az alapstruktúra következményproblémájaként fogja fel, teljes ellentétben a frankfurti kapitalizmuskutatókkal, akiknek még a leghíresebbje, C. Offe is úgy fogta fel a tőkés állam struktúra-problémáit, hogy szemben Marx és más marxisták elképzelésével, itt nem antagonisztikus önromboló struktúrák léptek működésbe a 19. század óta, hanem a rendszer képes a nemkívánatos és nem szándékolt következmények kezelésére, mivel létrehozta azokat az állami-politikai elhárító mechanizmusokat, amelyekkel alkalmazkodik romboló következmény-problémáihoz (kizsákmányolás, elidegenedés, szegénység, ökológiai problémák stb.). A marxi polit-ökonómiai elemzést, a cseregazdaság ellentmondásosságát jól kiegészítették a rendszerelméletileg leírható, egy legitim hatalom által politikailag-adminisztratíve vezérelhető kompenzációs folyamatok. A polgári demokrácia és állama összefér a kapitalizmussal és megenyhíti annak számos nemkívánatos tulajdonságát. Ezen az úton akár ki is lehetett lépni a frankfurti paradigmából. Ez a helyzet állt elő J. Habermasszal – 1981 után mindenképpen – hiszen nála a „részrendszerek racionalitása ellenére az egész irracionalitása” egykori frankfurti pozíció átváltott az egész természetének elfogadó átminősítésébe. Mészáros nem ezen az úton jár. Számára a demokrácia nem a vezetők kiválasztásának módjára vonatkozó fogalom, hanem a társadalmi demokráciáé, önigazgatásé, ahol a fogalom nem veszti el történelmi, a szocialista- és munkásmozgalmak számára mérvadó, eredeti tartalmát. Nála a demokrácia megmarad az anyagi és szellemi javakhoz történő valóságos hozzáférés fogalmának, annak, amit a társadalmi egyenlőség osztályszintű, marxi értelme jelentett. Anélkül, hogy ezt a rendszert jellemző, átfogó kritériumot el lehetne tüntetni az esély-egyenlőség eredendően talán weberi ihletettségű, tulajdonképpen nem sok mindenre vagy éppen semmire sem kötelező fogalmával, (amely mára széleskörűen elterjedt dilettánsok használta fogalommá vált). Ez a kívánatos fejlemény pedig csak a tagolt egész mozgásának következménye lehet, ami nem állhat be a tőkerendszer alapján. Azzal nem fér össze. Meg kell tudni haladni azt. Kizsákmányolás, elidegenedés, fegyverkezés, háborúk (például a terrorizmus elleni fellépésre hivatkozva Afganisztán és Irak) és az emberiség szervetlen testének, az ökoszisztémának a lepusztítása nem a szabályozási formák és tartalmuk, hanem döntően a társadalmi újratermelés struktúrájából fakadó jelenségek. A tőkerendszer ezen probléma szinten nem ellenőrizhető, nem uralkodhatunk rajta. Másutt kell keresni a nagyon is létező és fájó problémák kulcsát. Az alap- és nem a szabályozási viszonyokban.
    Módszertanilag pedig ez a program Mészárosnál a marxi alapokon teljesíthető. Nem szaktudományos elemzések, hanem a filozófiai általánosítás terepén kell mozognunk hozzá. Itt említendő meg, hogy Mészáros nemcsak Marx, hanem Lukács György tanítványa is. Szemben azonban a budapesti iskola tagjaival – utóbb kreált és hatásos politikai funkciója miatt roppant sikeres megnevezés! –, ő nem a polgári liberalizmusnál kikötő, pro-kapitalista tanítvány, hanem a mester baloldali morálját és anti-kapitalista elkötelezettségét magas intellektuális nívón őrző és továbbfejlesztő tudós. Ígéretes pályakezdésében szerepet kapott, hogy a mesternek igen jó véleménye volt esztétikával foglalkozó tanársegédje, Mészáros Csongor és Tünde elemzéséről. Szatíra és valóság volt a címe kandidátusi disszertációjának, s 1953-1956 között, emigrációja előtt élt és alkotott Budapesten. Szereti Lukácsot, elemzi az ifjú Lukács híres reprezentatív művét, A történelem és osztálytudatot, de mesterénél is jobban szereti az igazságot. Mai távlatból véve, az egyenlőtlen fejlődés és a leggyengébb láncszem lenini koncepciójának legmagasabb szintű filozófiai általánosítását egykor (1923) Lukács György adta. Fontos azonban az a gondolati ív is (Hegel – Lukács – Marx), ahogy ez a téma terítékre kerül. Kompozíciós értéke van ugyanis. Jómagam azt gondolom, hogy a komoly marxista filozófia valóban Hegel – a klasszikus német filozófia betetőzője – megszüntetve-megőrzését, tehát meghaladását, egy materialista lételmélet és társadalom-felfogás kidolgozását jelentette és jelenti. Vannak másféle marxi alapozású filozófiák, de a filozófia lényegét illetően, tehát az alapvető ontológiai, ismeretelméleti és logikai kérdések természetét, az itt meglévő problémákat illetően ma is megkerülhetetlen a hegeli dialektika kritikai elsajátítása. Így van ez más fontos pricípiumokkal is, például a történetiség felfogással. Bízvást oszthatjuk Mészáros Hegel-kritikáját ebben a vonatkozásban. Szóval úgy kell marxistának lenni, hogy nem megkerüljük, hanem meghaladjuk Hegelt – Marx felől.
    In concreto Mészárosnál is ez történik. Rámutat, hogy a hegeli történelemfelfogás az első, amelyik az emberiség történelmét önteremtő folyamatként, s az egymással érintkezésben lévő nemzetek történelmét világtörténelemként fogta fel, noha ezt az eszme önfejlődésének objektív idealista misztifikációja formájában tette, s ezt lezárulni látta a polgári társadalom létrejöttével, amennyiben az „általános, maradandó tőkét” Hegel olyan tökéletes közvetítési formának fogta fel az egyes individuumok önző partikularitása és az elvont általánosság ésszerűsége között, amely a történelem végét jelenti. Egy olyan állapotot, amelyben az eszme továbbhaladásának szükségszerűsége a világ immanens végcéljához ér, s ezt a végcélt kell megvalósítania. Az ésszerű belátása ennek a megtett útnak pedig végállomás: „megbékélés a valósággal”. Nos, Mészáros nem az öregkori Hegelt követi, ő érett filozófusként nagyon is „ifjúhegeliánus”: nem kriticista, hanem a megalapozott radikális filozófiai kritika nevében jár el. Rámutat, hogy az egyedi és az általános hamis közvetítése Hegelnél azért és annyiban hamis, mert: 1. az igaz ugyan, hogy minden társadalmi alakulatban lejátszódik az újratermelés kölcsönös függésében valaminő közvetítés – a káoszként összeütközők között szükségképpen valaminő összhang jön létre –, de éppen „a közvetítés specifikuma szabja meg a történelmileg ellentétes társadalmi érintkezési módok alapvető jellegét” (48.). A tőkeviszony a „társadalmi anyagcsere-ellenőrzés történelmileg sajátos módja”, ahol az egyének egyik osztálya termeli meg a nemzet gazdagságát, a végrehajtás azon alárendelt funkciójában, amelyet a tőkét megszemélyesítő polgári osztály tagjai parancsnokolnak: a közvetlen termelőktől elidegenített termelési eszközöket és működtetőiket irányítják, ellenőrzik és szabják meg az elosztás módjait, formáit. Akár nagyon furcsa kölcsönviszonyként. „Hogy egy jellemző példát vegyünk, a »bóvlikötvények« kitalálója (egy Wall Street-i »pénzügyi varázsló», név szerint Michael Milken) egy év alatt akkora összeget zsebelt be, amennyi megfelel 78 000 amerikai munkás bérének” (49.). Ez is kölcsönviszony tehát, kötvény formájában élősködő közvetítéssel.
    Ily módon „strukturálisan védett kizsákmányoló hierarchiát” takar az árugazdaságban lejátszódó közvetítés, a különös munkák eredményének piac által közvetített elvont kölcsönviszonya. Úgy is mondhatnánk, hogy az áruviszony mint értékviszony csak közvetítési formája az áruviszonynak, mint történelmileg fennálló, tehát korántsem örök magán elsajátítási viszonynak.
    A Történelem és osztálytudat elemzése már az első részben terítékre kerül, noha a későbbiekben is folytatódni fog. Mi a jelentősége? Az, hogy Mészáros, akárcsak a későbbi lukácsi önkritika, tudja, hogy a mester itt hegelibb akart lenni magánál Hegelnél is. Mészáros ebből vezet le fontos dolgokat. Az első világháborút követő forradalmi hullámok elmúlta után is el kellett kerülni a „romantikus pesszimizmus” kelepcéit, s történetfilozófiai nívón fenntartani az entellektüelek számára a szocialista perspektívát. Kellő lelkierővel kiállni a haladás mellett, amely minden ellentmondásossága dacára végül is győzni fog, még ha ez „erkölcsi szférában lejátszódó tragédiát jelentett” is akkortájt (62.). Hozzátehetjük: ma is ez a helyzet. Mészáros kritikája elsősorban annak szól, hogy Lukács műve azért és annyiban reprezentatív, mert egyfelől a leggyengébb láncszem és az egyenlőtlen fejlődés problematikájából, szükségből erényt csinál, másfelől osztja a kívülről bevitt osztálytudat lenini (tegyük hozzá: Karl Kautskytól átvett) elgondolását. Ebben Hegelhez való csatlakozást lát, amennyiben Hegel szupraindividuális szubjektuma Lukácsnál transzindividuális kollektív szubjektumként lép elénk a műben. Mégpedig erkölcsi imperatívusz hordozójaként hiposztazált nagybetűs Párt-ként (64.).
    Nos, igaz, hogy a lenini pártelmélet, amit Lukács filozófiailag általánosított, valóban túlterhelte az élcsapat típusú, egykor valóban új és történelmileg akkor roppant hatásos képződményt. Ma már valóban tudjuk, hogy nem volt és nem is lehetett a Párt a valós társadalmi demokratizmus pótléka, s nem lehetett az az organon sem, amellyel a viszonylagos elmaradottság problematikáját történelmileg ad acta lehetett volna tenni Közép-Kelet Európában. Legalábbis ez a recenzens álláspontja. Az is igaz, hogy Lukács eszményített képet festett e művében a folyamatban lévő fejlődés inherens lehetőségéről. Valóban, olvasható munkája a messianisztikus marxizmus reprezentatív műveként, ahol a Párt helyettesíti – annak de facto hiányában – a fejlett munkásosztályt. Abban azonban nem vagyok bizonyos, hogy mindennek a problémának alapvetően a túláltalánosított hegelianus kiindulópont lenne az oka. A szubsztitucionalizmus, azaz a behelyettesítés mögött inkább valóságos problémákat látok, amit a munkásosztály posztulált idealizálása a Párttal szemben – nem vált ki egyenértékűen. Továbbá ha az ember Gramsci szerves értelmiség felfogására gondol – s ezt jó okkal teheti, mert az is lenini alapú elgondolás ugyanazon időszakból – akkor az osztály „szerves értelmisége” Gramsci féle fogalma, amely – a barbárságot felváltó egykori kereszténységhez hasonlóan – az új hegemónia potenciális hordozója, ahol a hegemónia per definitionem = „intellektuális és morális meggyőző fölény”, akkor a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés vezénylő struktúrájának a Párttól elvonatkoztatva is meg kellene hogy legyen az új rendet legitimáló funkciója. Ennyiben tehát a kívülről bevitt (vagy hozzárendelt) osztálytudat kérdésén nem-igen lehet túllépni.
    Tehát, vissza Marxhoz, de úgy, hogy a ma álláspontjáról vegyük szemügyre annak föltáratlan alternatív jövőképét: mégpedig „a világ kis zugaitól” a tőke „globális emelkedésének tetőzéséig”, mert hogy Mészáros szerint itt vagyunk. A globálisan telített monopoltőke korában, annak emelkedésének végén. Az egyenlő fejlődés nem problémátlan aktualitásával, amikor „a termelőerők általános kifejlődése a tőke uralma alatt nem csupán az „egyetemes érintkezést” hozza magával a világpiac keretében, hanem „valamennyi népben egyidejűleg létrehozza a „tulajdonnélküli tömeg jelenségét (általános konkurencia)” is. Másodszor pedig, az előbbi folyományaként, azt hangsúlyozta, hogy „a kommunizmus empirikusan csak az uralkodó népek tetteként ,egyszerre’ és egyidejűleg lehetséges”. Az a terület, ahol az „uralkodó népek” várhatóan egyidejűleg fognak cselekedni, Marx szemében Európa volt” (74.). Egykor az egyenlőtlen fejlődés bonyodalmai nélkül, ami viszont azóta határozottan előállt. A tőke (nemzetek közötti verseny; imperialista terjeszkedés; államközi rivalizálási szint, két világháborúval) és a munka oldalán (extraprofit és következményei) is. Az egyenlőtlen fejlődés abszolút törvényének azonban minden társadalmi forma alá van vetve, ami a tőkerendszerben roppant destruktív módon érvényesül, mert belső struktúrájának antagonisztikus jellege van. Ez pedig mindenen áttör, a termelés és az ellenőrzés, a termelés és a fogyasztás, a termelés és a forgalom ellentmondásos mikrokozmoszaiban. Az állami szabályozás felszínes és időleges sikerei (például a II. világháború utáni szervezett kapitalizmus integrációjaként) csak múló fejlemények, az alapstruktúra önromboló, antagonisztikus természetéhez képest. Ez áll Mészáros érdeklődésének kitüntetett figyelmében. A tőkerendszer feletti társadalmi kontrollt tartósan nem lehetséges teljesíteni, sem nemzetállami keretben, sem a globális kapitalizmus keretei között, valaminő „világkormány” – erkölcsileg akár javallatos – ellentéteket harmonizáló, beavatkozó ügyködésével. Az agresszív neoimperializmus mai megnyilvánulásaként pedig az Egyesült Államok és szövetségeseinek „új világrendjét” látjuk – számukra, de nem az emberiség számára kívánatos – kínált megoldásként. A tőkerendszer önpusztító erői félelmetesek és kezelhetetlenek, sem az éhezés felszámolására, sem a környezet fenntarthatóságára, sem a háborúk elkerülésére, sem az emberi és a nőemancipáció megoldására nem adnak objektíve tartós teret. A társadalmi ellenőrizhetetlenség csap át eldologiasodásba és elidegenedésbe, abba, hogy a munka társadalmi felszabadítása nélkül a külsővé és idegenné vált tőkeviszony önmozgása maga alá rendel minden emberi tevékenységi területet: szabadidőt, művészetet, sportot, tudományt, nemi viszonyokat. A tőkeviszony totalizálja a társadalmi élet összes területét, és pusztít. A prekapitalista viszonyokat még nagyfokú önellátás jellemezte az anyagi termelés és ellenőrzés tekintetében. Ugyanakkor a tőkeviszony a termelő erőket soha nem látott mértékben és egyetemesen fejlesztette ki. Közben az önellátás és ellenőrzés összeomlott, s fokozatosan táguló újratermelési kapcsolatoknak és meghatározottságoknak engedett utat… ami aztán magával hozza az elidegenedés és az eldologiasodás általános elterjedését is.
    Ami kiváltképpen fontos itt most számunkra: tengernyi változást hozott az átváltás a nulle terre sans maître (nincs föld hűbérúr nélkül) középkori közmondásban kifejeződött föltételekről a l’argent n’a pas de maître (a pénznek nincs ura) mondásban kifejezettekre. Ez ugyanis egy radikális irányváltás folyamatát jelzi, mely a teljesen kifejlett tőkerendszerben jut el a „végső betetőzésig” (90.), ahol már globális tőke rendszerről beszélhetünk, aminek alárendelődik az emberiség teljes munkaereje.
    A női emancipáció a formális jogegyenlőség és az esélyegyenlőség gyakran apologetikus megközelítésével szemben éppen a lényegi (materiális) feltételrendszer átalakítását kellene hogy jelentse. A „természetes beállítódások” – nevezzük így a férfiuralom női reflexeit – ugyanis az újratermelési folyamat fennálló rendszerének elidegenítő parancsolatait képezik le, azokkal ekvivalensek. A tőkerendszerbeli „... reproduktív ,mikrokozmoszoknak’ képeseknek kell lenniük beilleszkedni az átfogó egészbe, amelyikről elképzelhetetlen, hogy lényegi egyenlőség alapján működjék. A legkisebb reproduktív mikrokozmoszok is kötelesek hibátlanul kivenni a részüket az általános társadalmi anyagcsere-funkciók gyakorlásából, amibe nem csupán a faj biológiai újratermelése és az egyik nemzedékből a másikba való rendezett tulajdonátvitel tartozik bele. Nem kevésbé fontos e tekintetben az a kulcsszerep, amelyet a fennálló társadalmi újratermelési rend értékrendszerének reprodukálásában játszanak”, (306.)… a hierarchikus, tekintélyelvű, internalizált szolgalelkűség „tudom, hol a helyem a társadalomban” konzervativizmusa csak akkor haladható meg, ha a nőmozgalmak nem a felszínes következményproblémákat, hanem a rendszer egészét, annak strukturális konzekvenciáit céloznák meg átalakítani. Igen, a feminizmusokkal szemben – például „a gyermek a férfitársadalom csele a nők elnyomására” (Catherine A. MacKinnon, radikális feminista szerint) – maradjunk „a nő emancipációja, a társadalmi emancipáció fokmérője” helyes tézisénél.
    Sok-sok érdekes problémát és elemzést olvashatunk már az első kötetben is. Az államszocializmusok történelmi jelenségkénti értékelésében vagy a kapitalizmus teljesítőképessége határainak és mai arculatának problémái tekintetében – a világrendszerkutató iskolához csatlakozva (Marxot nemcsak elrontani lehet!) – nem mindenben osztjuk a magyar filozófus okadatolásait, polémiáit, megoldásait. A döntő problémát illetően azonban teljes mértékben egyetértünk. Ti. Mészáros tartja magát az eredeti marxi intenciókhoz: a munka társadalmi felszabadítása nélkül nem képzelhető el az ember emancipációja. Ezért keresni kell a társadalmi anyagcsere-termelés azon módozatát, ahol meghaladható az önpusztítónak jellemezett antagonisztikus alapstruktúra, amely sem a fétisiszta kapitalista árucsere különböző alakzataiban, sem „a szovjet típusú posztkapitalista tőkerendszerben” nem történt meg. Miért nem? És mi lehet a tőkén túl? Idézzünk kedvcsinálóként az Előszóból. „A munkafolyamatot minőségorientáltan szabályozni a társult termelők által, ahelyett, hogy előre meghatározott és gépiesen mennyiségben megszabott termelési és fogyasztási célokat kényszerítenének rájuk politikai vagy gazdasági eszközökkel; szocialista számvitelt és valódi tervezést kialakítani alulról, ahelyett, hogy koholt álterveket erőszakolnának a társadalomra felülről, amelyek szükségképpen végrehajthatatlanok maradnak az ilyen rendszer meghaladhatatlanul ellenségeskedő jellege miatt; a társadalom tagjai között tervszerű tevékenységcsere révén közvetíteni, ahelyett, hogy önkényes politikai irányítással osztanák el mind a munkaerőt, mind a javakat, ahogy a szovjet típusú posztkapitalista tőkerendszerben, vagy fetisiszta árucserével, ahogy a kapitalizmusban;… lehetővé tenni a társadalom tagjainak felelősségvállalását döntéshozatali hatalmuk gyakorlásán keresztül, ahelyett az intézményesített felelőtlenség helyett, ami jellemzi és mételyezi a tőkerendszer minden változatát: ezek a szocialista alternatíva fő működési elvei”.
    
    Mészáros István munkái megkésve értek el hazájába, de azért az Eszmélet és az Ezredvég jóvoltából jelentős tanulmányai, no meg a Napvilág (Szocializmus, vagy barbárság mint történelmi alternatíva, 2001) és az Argumentum (József Attila és a modern művészet, 2004) Kiadók jóvoltából monográfiái is jelen vannak, nem is kissé egyoldalúan polgári horizontú szellemi életünkben. Az Opus Magnum kiadásának folytatódnia kell, a további három kötet Csala Károly értékes, stiláris szépségeket felmutató fordításában várja majd szellemi birtokbavételét. Miközben Mészáros újabb és újabb könyvekkel jelentkezik. 2008-ban jelent meg A történelmi idő kihívása és terhe. Szocializmus a 21. században (The Challange and Burden of Historical Time. Socialism in The Twenty-First Century) című utolsó könyve. Hugo Chávez venezuelai elnök szerint „Mészáros István olyasvalaki, aki lámpással mutatja nekünk az utat. Rámutat, mi a veleje annak a vitának, amelyet le kell folytatnunk ahhoz, hogy levetkezzük a defenzív magatartást, amelyben a világ népei és forradalmi mozgalmai megrekedtek, és offenzívára váltsuk át világszerte, előrelépve a szocializmus felé”. Egyszer talán nemcsak azon a kontinensen, amely az egyenlőtlen fejlődés és a neokolonialista USA-befolyás ellenreakciójaként alaposan balra fordult az elmúlt évtizedben, hanem másutt is, a globálisan szervezett tőke alternatívájaként.
    A monumentális monográfia jelentőségét talán azzal lehetne a legjobban méltatni, hogy visszaadja a szocialista mozgalom szellemi önbizalmát, az ez idő tájt kétségtelenül tornyosuló nehézségek ellenére. „Önmagát önmagával mérő” teljesítményről van szó, amely új szint és mértékeket teremt a filozófiai kapitalizmus értelmezésben, úgy, hogy közben elvonatkoztatási szintje kifejezi a mai világállapotot. Nem biztos, hogy mindenben pontosan, lehet és kell részkérdések megítélésén vitatkozni vele, s a szerző polemikus kedve, apologetikákkal szembeni ironizálása sem mindig helyettesítheti és helyettesíti a szaktudományos és történeti anyag eltérő analíziseit és minősítéseit. Egy azonban bizonyos: intellektuális becsületességet feltételezve Mészáros művét többé nem lehet megkerülni. Reflexióra késztet, mert műve tárgyát – a tőkerendszer antagonisztikus alapstruktúrájának leírása és a rendszer keretein belüli meghaladhatatlansága álláspontját – a 21. században senki sem képviselte hozzá hasonló erudícióval.
    Csala Károly fordítása nagy teljesítmény, mert nemcsak a szerző filozófiai elemző készségét, hanem szarkasztikus stílusát is vissza tudja adni. Kritikailag egyetlen észrevételünk van. Egyes esetekben mintha túlzottan is irodalmiasan szólna, amikor az egyszerűbb és kézenfekvő megoldással szemben dönt a fordító. Ilyen például az alcím kérdése: Towards a Theory of Transition, amit „Közelítések az átmenet elméletéhez”-ként magyarít, holott „Az átmenet elmélete felé” egyszerűbb és nem implikálja a közelítések bizonytalanságát. Vagy egy másik példa: az „übergreifendes Moment”-et „az átfogó mozzanat, vagyis az elsődleges fontosságú alkotóelem”-ként fordítja, pedig szerintem a „túlsúlyos mozzanat” a bevett, pontos és ezért bevált hazai terminus.
    Recenzens nem ismertette a könyvet teljes tematikai gazdagságában, miként a magyarul négy részben megjelenő Opus tartalmát sem. Megtette ezt a szerző az első rész előszavában (22.-28.), mondva és explikálva, hogy az első és második rész a tőke ellenőrizhetetlenségével és ennek kritikájával, a továbbiak pedig a tőke strukturális válságával való szembesülés problémáival foglalkoznak. Talán sikerült érzékeltetnünk: érdemes nekünk is megtennünk!
 

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
A buborék szétpattant
   
Itt téblábolunk egy olyan gazdasági világválság közepén, amelyről azt mondják, az 1929. október 24-ei „fekete csütörtökön” kirobbant csődhullám megfelelője. Akkoriban a Wall Street tőzsde-spekulánsai az ablakból kiugorva tettek pontot tevékenységük végére.
    Esztendők óta orrba-szájba népneveltek bennünket, hogy ne tudhassuk, bekövetkezik az, ami bekövetkezett. A számomra legemlékezetesebb ilyen kioktatást Losoncz Miklós bocsátotta közre az Élet és Irodalom 2006. március 31-ei számában, Kik azok a spekulánsok, és miért nem kell félteni tőlük az országot? címmel. Mondanivalóját azzal kezdte, hogy a tőzsdei spekulánsokkal szemben indokolatlan előítéleteket táplálunk magunkban. „A közfelfogás szerint – írja –, a spekulációhoz negatív jelentéstartalom kapcsolódik, a spekulánsok munka nélkül, tehát érdemtelenül jutnak nagy jövedelemhez. Mindebben a hiányos ismeretek és tévhitek, az alacsony szintű pénzügyi kultúra mellett jól tükröződik a magyar piacgazdaság megannyi ellentmondása.” Vagyis: a spekuláció-ellenes ingerültség csak ránk, bugris magyarokra jellemző.
    Itt mindjárt közbevetném, hogy a legfejlettebb nyugati országok szakirodalmával foldozgatva magyarságom műveltségbeli hiányait, bizony sűrűn találkoztam a mienkéhez hasonló indulatokkal. Bizony, hogy megfordult a kezemben még olyan – 2005-ben kiadott – könyv is, amelyik azzal a címmel hívta fel magára a figyelmet, hogy Die Börse stinkt (A tőzsde bűzlik).
    „A spekuláns – folytatja Losoncz – olyan személy, aki nyereség reményében az árak, az árfolyamok vagy a kamatlábak emelkedésére vagy esésére számítva köt ügyleteket rendszerint az áru-, a deviza- és az értéktőzsdén. Döntéseit a várakozásokra alapozza.” Ez eddig semmiben nem különbözik a totótól, ahol szintén a várakozásokra alapozva kötnek ügyleteket a focicsapatok győzelmére vagy vereségére számítva. Még abban sincsen különbség, hogy a spekuláció eredménye azért „nem munka nélküli jövedelem”, mert „felkészültséget, gazdasági, pénzügyi, statisztikai, ökonometriai modellezési stb. ismereteket követel. A spekulánsnak állandóan figyelemmel kell kísérnie a piaci folyamatokat, kreatívan kell elemeznie azokat, és gyorsan kell reagálnia a változásokra. Amellett, hogy a folyamatos feszültség az idegeit is megviseli, a spekuláns a tőkéjét is kockáztatja a piacon.” Bizony, hogy a totózónak ugyanígy kreatívan és szakértő figyelemmel kell kísérnie a futballvilág eseményeit, s ha kimegy a meccsre, nemcsak az idegei rongálódnak, hanem a fejét is betörhetik.
    Losoncz mindehhez hozzáteszi, hogy a spekuláció gazdaságilag is hasznos, mert „minden határidős tőzsdén a spekulánsok teremtik meg a megfelelő likviditást (azaz biztosítják, hogy a piaci szereplők szokásos mennyiségekre vonatkozó tranzakcióit a jegyzési árak nagyobb mértékű elmozdulása nélkül lehessen teljesíteni). Ez teszi lehetővé azt, hogy a mögöttes termékkel: értékpapírral, devizával vagy áruval rendelkező (eladni vagy vásárolni szándékozó) gazdasági szereplők fedezzék kockázataikat. Természetesen a spekulánsok az azonnali piacokon is hozzájárulnak a likviditáshoz”. Nos, így nézve a totózás még hasznosabb: az ECOSTAT 2002-es jelentése szerint nálunk a 100 nagyvállalat közül „az élmezőnyben végzett a Szerencsejáték Rt., nettó termelési értéke megháromszorozódott, árbevétele 16 százalékkal emelkedett. A cég nyereséghányada évek óta tartósan magas. E teljesítménnyel a vállalati rangsorban a 8. helyen áll.” S ezt az összeget az állam nem a piaci szereplők „likviditásának” emelésére szenteli, hanem kulturális és népjóléti célokra használja fel.
    A csak saját hasznot leső kockáztatástól persze a tőzsdének nem kellene „bűzlenie”, hiszen a totózás fölött sem szoktunk emiatt pálcát törni. Csakhogy olyan sosem fordult még elő, hogy a totózók gazdasági válságot idéztek volna elő. Ezzel szemben alighogy átadták 1613-ban az amszterdami tőzsde épületét, két és fél évtized múltán ott pattant szét az első „tőzsdebuborék”. Szaknyelven azt a jelenséget nevezik így, amikor a spekulációkkal valaminek az árát az egekbe futtatják fel, majd kiderül, hogy mindez szélhámosság, a rászedettek pedig nemcsak maguk mennek tönkre, hanem tömegesen rántják magukkal üzletfeleiket. Ez esett meg a világhíressé vált „tulipánmániát” lezáró 1637-es tőzsdekrach idején is, és ezt követően a 18. század legelejétől az egyik csőd a másik nyakára hágott. Ám ahelyett, hogy ebből a megfelelő tanulságokat vonták volna le, az ellenkezője történt. A tőzsdéken mindmáig azok számítanak jó szakembereknek, akik olyasmiket vásárolnak fel, amelyekről úgy sejtik, hogy az áruk valamikor majd magasba szökik, s akkor busás haszonnal továbbadhatók lesznek, még mielőtt a „buborék” szétpattan. A tőzsdei spekulánsokat ugyanis – Losoncz szavával – a „horda mentalitás” jellemzi, amelyről Soros György azt írta, hogy „az uralkodó téveszme” fűti. Ha észlelik, hogy valakik valamit nagyobb tételben vesznek, rávetik magukat a többiek is – folyamatosan feljebb taszítva ennek a bárminek az árát –, az ellenkezőjét tapasztalva viszont kitör a tőzsdepánik, és egyre nevetségesebb áron kótyavetyélik el értékpapírjaikat.
    Hogy ezeknek a hisztérikus rángógörcsöknek semmi közük ahhoz, milyen valós értékük van a szóban forgó dolgoknak, ez teljesen nyilvánvaló. Minden tőzsdén egyik napról a másikra – nem egyszer elképesztő mértékben – változik a vállalatok részvényeinek ára vagy az országok valutáinak cserearánya, márpedig az lehetetlen, hogy a cégek és a nemzetgazdaságok tényleges teljesítményeit 24 óra alatt ekkora különbségek jellemezzék. S még ha elő is fordulhatna ilyesmi, ezt akkor se tudná senki a tőzsdezárástól a nyitásig hiteles számításokkal kimutatni. Mindennek a tetejében pedig a tőzsdék működését szabályozó törvények kifejezetten tiltják is, hogy bárki hiteles értesülésekhez jutva, a valódi helyzetet felmérve spekuláljon. „Bennfentes kereskedelem” néven büntetendő, ha valaki olyan információt használ fel, „amely még nem került nyilvánosságra, de nyilvánosságra hozatala esetén az értékpapír, tőzsdei termék értékének, árfolyamának lényeges befolyásolására alkalmas”.
    Másfelől viszont a tőzsdén „uralkodó téveszméknek” nagyon is sok közük van a valóság alakulásához. Nem olyan értelemben, hogy ha egy értéktelen részvény vagy saját hazájában inflálódott valuta árfolyamát az alkuszok egekig tornáztatják, akkor a mögöttük álló cégek, nemzetgazdaságok tényleges teljesítménye is felfejlődik erre a szintre; a „buborékok” előbb-utóbb szétpukkannak. Olyan értelemben azonban igen, hogy a tőzsdei leértékelés tönkretehet a valóságban akár kiválóan működő vállalkozásokat, gazdaságokat is. Ha ugyanis egy cég részvényeit a tőzsdei spekulánsok szép lassan, kis tételekben felvásárolják, s egy adott pillanatban egyszerre piacra dobják, hiába teljesít olyan kiválóan, hogy év végén akár dupla osztalékot fizethetne a részvényeseinek, a tőzsdei spekuláció csődbe juttatja. A vele együttműködő cégek vezetői ugyanis, amikor meghallják, hogy részvényeinek értéke egytizedére csökkent, szintén pánikba esnek. S ettől kezdve nyersanyagokhoz, félkész termékekhez csak akkor jut, ha azonnal fizet, márpedig ő csak később jut hozzá késztermékeinek ellenértékéhez. Így hitelekre lenne szüksége, de a bankok elutasítják, sőt, felmondják addigi kölcsöneit is. Vevői is lemondják megrendeléseiket, hiszen mindenki tudja, hogy úgyse fog szállítani.
    Ugyanez áll az országok valutáira. Ha a spekulánsokban valamilyen téveszme azt a sejtelmet kelti, hogy egy állam valutája súlyos infláció áldozata lesz, vagy akár csak az az ötletük támad, hogy ennek a valutának az elértéktelenedésére és más valuták erősödésére játszva sokszorozzák meg vagyonukat, akkor a hisztéria mechanizmusa meg is valósítja ezt az inflációt. Bármilyen is az ország valódi gazdasági teljesítménye, lehet fizetőeszközének akármilyen fedezete, ha a pénzét – a liberális kapitalista világuralmi rendszerhez igazodva – a kereslet-kínálat „lebegő árfolyamának” kiszolgáltatta, akkor az átváltási árfolyamok spekulációs zuhanása ellen védtelen. Legfeljebb azt teheti, hogy központi bankjával felvásároltatja a saját pénzét, de valutatartaléka fogytán úgyis rajtaveszt. A tőzsde tehát legfőképp abban különbözik a totótól, hogy itt nem az a focicsapat veszt, amelyik kevesebb gólt lő, hanem az, amelyiknek a győzelmére kevesebb drukker fogadott.
    A tőzsdei hisztériák továbbá – természetesen – sosem maguktól keletkeznek, ezeket mindig valakik gerjesztik. A modell itt Nathan Rothschild esete, aki mindenkinél, a londoni kormánynál is korábban értesült arról, hogy Waterloonál Napóleont megverték, és az angol államkötvények árfolyama az egekbe fog szökni. A tőzsdén azonban nem vásárolni, hanem tömegével eladni kezdte a kötvényeket, s így olyan pánikot keltett, hogy az árfolyam a nullpont felé zuhant. Végül, néhány perccel a győzelemről szóló hivatalos értesítés befutása előtt, fillérekért felvásárolt minden kötvényt, s így néhány óra alatt a világ leggazdagabb embereinek sorába emelte a Rothschild-dinasztiát. Amire ezzel kapcsolatban felhívnám a figyelmet, az, hogy tőzsdei hisztériát kelteni csak a mamuttőkések tudnak. Ha egy kisbefektető mindenét kockáztatva vásárol vagy elad, annyi figyelmet sem tud kelteni, mintha elprüszkölte volna magát. Nathan Rothschild viszont már azzal eldönthette egy értékpapír sorsát, ha felvonta az egyik szemöldökét.
    Losoncz Miklós egy másik, A tőke szava(zata) sokat mondó címmel publikált cikkéből (Élet és Irodalom, 2006. szeptember 29.) az is kiderül, hogy a tőzsdei pánikkeltésnek ma már sokkalta hatékonyabb eszközei vannak Rothschild arckifejezésénél. Napjainkban a „nemzetközi hitelminősítő intézetek” világhálózata felügyeli az egyes országokat, s ha azokban olyan kormányzatok uralkodnak, amelyek a liberális mamuttőke szemszögéből megítélve „hitelesen” tevékenykednek, akkor „belső hírleveleikben” ennek megfelelő pozitív minősítést kapnak. A „nagy külföldi kereskedelmi és befektetési bankok és más intézményi befektetők” ilyenkor ügyfeleiknek vételre ajánlják az ország állampapírjait és valutáját, felfelé hajtva azok tőzsdei értékét. Ha viszont a politikai helyzetet rosszallják, ennek ellenkezője történik, és a tőzsdék segítségével csődbe juttatják az országot.
    Külön kiemelendőnek látom, hogy ezt a megfigyelő-hálózatot hidegen hagyják az országok gazdasági mutatói, fütyülnek a GDP-re, a GNP-re, s még a liberalizmus által oly döntően fontosnak kikiáltott államháztartási egyensúlyra is. Itt kizárólag politikai terrorintézkedésekről van szó. Losoncz Miklós is abból az alkalomból írta e cikkét, hogy a 2006. szeptemberi „zavargások és demonstrációk” előtti héten még Magyarország nemzetközi befektetői megítélése a fokozatos javulás jeleit mutatta, e renitenskedések híre viszont azonnal „stabilról negatívra változtatta Magyarország hitelminősítésének kilátásait”. Korábbi írásában ennek megfelelően idézendőnek találta André Kostolany, „a leghíresebb magyar spekuláns” megállapítását, miszerint „spekulánsnak lenni nem polgári foglalkozás, inkább elhivatottság. A spekulánsnak megvan a gazdasági létjogosultsága: a kapitalista rendszer szolgálatában áll, akkor is, ha nem járul hozzá a társadalmi termék növeléséhez.” Ehhez jómagam hozzáilleszteném Hankiss Elemér – tőle szokatlanul éles – megállapítását: „Ahogy a történelem folyamán minden uralkodó osztály kialakított a maga számára egy saját nyelvet, hogy ne értsék őt a nem uralkodó osztályok tagjai, úgy ma is kialakulóban van egy ilyen nyelv [...], a tőzsde nyelve, a nemzetközi pénzügyi és hatalmi zsargon. Ezen a nyelven ma a világnak legfeljebb tíz százaléka tud beszélni, és ez az új nyelvtudás óriási előnyt jelent a számukra. Aki tud [...] tőzsdeiül, az a globális burzsoáziához tartozik. Aki nem, az globális proletár.” Ebben a helyzetben jobb hát, ha nem zavarog és demonstrál, hiszen Losoncz Miklós írásának címét – A tőke szava(zata) – értelmezve: jelszavainak harsogását úgyis elnyomják a hitelminősítő intézetek fülbesúgott szavai, és választási szavazatai is érdektelenek ahhoz képest, hogy a külföldi mamuttőke mire szavaz.
    A probléma csak az, hogy amennyiben az ilyen tőzsdei manőverek fütyülnek a gazdaság tényeire, akkor az általuk felfújt buborékok előbb-utóbb szétpattannak. Ez történt most is, amikor itt téblábolunk egy olyan gazdasági világválság közepén, amelyről azt mondják, az 1929. október 24-i „fekete csütörtökön” kirobbant csődhullám megfelelője. Akkoriban a Wall Street tőzsde-spekulánsai az ablakból kiugorva tettek pontot tevékenységük végére.

MICHAEL MOORE
   
Csípjenek meg!
   
Van-e közöttünk, akinek nem akadt el a szava? Folynak a könnyek. Az örömkönnyek. A megkönnyebbülés könnyei. Bámulatos, mindent elsöprő reménylavina a mélységes reménytelenség idején.
    Váratlan és egyszerűségében is felkavaró pillanat volt ez abban az országban, amely tömegmészárlás révén fektette le alapjait, hogy azután a rabszolgák hátán épüljön föl: Barack Obama, egy jó ember, egy fekete, azt mondta, hogy elhozza a változást Washingtonba, és az ország nagyobbik részének tetszett az ötlet. A rasszisták jelen voltak a kampányban és a szavazófülkében. De már nem ők voltak többségben, s életünk során még meglátjuk, hogyan huny ki gyűlöletük lángja.
    Egy újabb fontos „első” éjszakának voltunk tanúi. Történelmünk során még soha nem választottak meg elnöknek háború idején olyan jelöltet, aki nyíltan háborúellenesnek vallja magát.
    Remélem, hogy Obama, a megválasztott elnök emlékezni fog erre, amikor fontolóra kell vennie a háború kiterjesztését Afganisztánban. A hit, amit most érzünk, elvész, ha elfeledkezik arról, mi volt az az alapgondolat, amivel az előválasztások során legyőzte demokrata kollégáit, hogy azután az elnökválasztás során egy nagy háborús hőst is legyőzzön: az Egyesült Államok népének elege van a háborúból. Torkig van vele. És kedden erős és tiszta hangon mondta ki ezt.
    44 megbocsáthatatlan év telt el azóta, hogy egy elnökségre pályázó demokrata a szavazatoknak csupán 51 százalékát kapta. Éspedig azért, mert az Egyesült Államok lakosainak többsége nem szereti a demokratákat. Úgy látják, ritkán veszik maguknak a fáradságot, hogy megvédjék a dolgozókat, akiket állítólag támogatnak.
    Nos, itt van a lehetőség. A szavazók jóvoltából egy olyan ember alakjában kapták meg ezt a lehetőséget a demokraták, aki nem a párt egy névtelen, hivatásos bürokratája. Vajon ő is hozzájuk hasonul majd, vagy rákényszeríti őket, hogy többek legyenek, ahogyan ő? Fohászkodjunk érte, hogy ez az utóbbi következzék be!
    Ma azonban ünnepeljük a tisztesség diadalát a személyi támadások, a béke diadalát, a háború, az ész diadalát a felett a hiedelem felett, hogy Ádám és Éva dinoszauruszokkal népesítette be a földet alig 60 000 évvel ezelőtt.
    Milyen lesz, hogy egy okos elnökünk van?
    A tudomány visszatér majd nyolc éves száműzetéséből. Képzeljék csak el, ha hazánk nagy elméi támogatást kapnak majd, miközben annak szentelik életüket, hogy betegségeket gyógyítsanak, hogy új energiafajtákat fedezzenek fel, hogy a bolygó megmentéséért dolgozzanak. Tudom, tudom; csípjenek meg!
    Alighanem üdítő kapunyitásnak lehetünk majd tanúi a tudás és a kreativitás előtt. A művészeteket és a művészeket eztán nem tekintik ellenségnek. Lehet, hogy a művészet kiaknázása folytán a legnagyobb igazságok törnek majd felszínre. Amikor Franklin Delano Roosevelt nyerte el az elnökséget elsöprő győzelemmel 1932-ben, a nyomában megjelent Frank Capra és Preston Stugis, Woody Guthrie és John Steinbeck, Dorothea Lange és Orson Welles.
    Egész héten ostromolt a média, folyton azt kérdezték: „Na, Mike, mit fogsz csinálni most, hogy Bush elment?”. Viccelnek? Milyen lesz most majd nekilátni, hogy egy olyan légkörbe dolgozzunk és alkossunk, amely táplálja és támogatja a filmet és a művészeteket, a tudományt és a találmányokat, és a szabadságot, hogy az ember azzá váljon, amivé válni akar? Nézzék, hogyan virágzik ezer virág!
    Nincs túl sok időnk. Sok a tennivaló.
    Ez a hét azonban arra való, hogy valamennyien örüljünk ennek a nagy pillanatnak.
    Legyenek szerények! Ne bánjanak úgy a republikánusukkal, ahogyan azok bántak önökkel az elmúlt nyolc évben! Legyen példa önök előtt az a nemesség és jóság, amely Barack Obamából sugárzott egész kampánya alatt! Noha mindennek elmondták, nem volt hajlandó alámerülni a kloákába és visszazúdítani rájuk a mocskot. Követni tudjuk-e a példáját? Tudom, hogy nehéz lesz.
    Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik minden idejüket és minden eszközüket arra áldozták, hogy ez a győzelem bekövetkezzék.
    Hosszú volt az út, és rettenetes kárt okoztak ennek a nagy országnak, nem is szólva azokról a tömegekről, amelyek elveszítették az állásukat, tönkrementek az orvosi számlák miatt, vagy attól szenvedtek, hogy egy kedves hozzátartozójukat Irakba küldték. Most azért fogunk dolgozni, hogy helyrehozzuk ezt a kárt, és egyáltalán nem lesz könnyű.
    De micsoda kezdet!
    Barack Obama az Egyesült Államok 44. elnöke.
    Hurrá. Egyszerűen, hurrá!
    
    DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

OLVASÓLÁMPA
   
BISTEY ANDRÁS
   
Kritikus és önkritikus szembenézés a múlttal
   
Tabák András: Három magyar pikareszk
   
A pikareszk csavargó- vagy kópéregény, nevét a spanyol pícaro (csavargó) szóból kapta. Az első pikareszknek egy 16. századi ismeretlen spanyol szerző Lazarillo de Tormes élete című regényét tartja az irodalomtörténet. Ez a regény napjainkig virágzó műfajt teremtett. Pikareszknek tekinthető, sok más mellett, Cervantes Don Quijotéja, Lesage Gil Blasa, Fielding Tom Jonesa, a 20. században Steinbeck több regénye, vagy a magyar irodalomból például Tersánszky J. Jenő Kakuk Marcija.
    A pikareszk legfontosabb jellemzője, hogy hőse vándorol (olykor csak csavarog), s közben kalandok sorát éli át. A regény cselekménye voltaképpen ezeknek a kalandoknak a laza sorozatából áll össze. A pikareszk hősére igen gyakran jellemző bizonyos társadalomkívüliség, ami arra kényszeríti, hogy olykor megsértse a hagyományos társadalmi normákat. Eszesség és furfang a fegyvere, amellyel győz az önzés, a kapzsiság, a rosszakarat, a hatalmasok gőgje, igazságtalanságai és egyéb emberi bűnök ellen, ez teszi lehetővé a túlélését, néha a boldogulását. Ebből következik, hogy a pikareszk a legtöbb esetben szórakoztató, humoros formában tárja föl többnyire nagyon is kemény társadalomkritikáját. Ez a műfaj alkalmas széles társadalmi tabló festésére, hiszen a hős vándorlása során a legalacsonyabbtól a legmagasabbig a társadalom legkülönfélébb osztályainak, rétegeinek képviselőivel kerülhet kapcsolatba.
    Tabák András három pikareszkje tulajdonképpen három, nem mindennapi életút bemutatása. Közös ezekben az életutakban, hogy mindháromra döntő hatással van a történelem, nevezetesen a 20. század történelme, de Grosz József, Terstyánszky Ernő és Králik József élete csak a múlt századi Kelet-Európában, ezen belül Magyarországon alakulhatott így, ahol az irracionalitás bizonyos időszakokban hétköznapi valósággá vált. A történeteket tovább színezi, hogy mindhárman, ki így, ki úgy, kapcsolatba kerülnek a munkásmozgalommal.
    Grosz József úgyszólván csak véletlenül „balszerencsés félreértés áldozataként” kerül a polgárháborúját vívó Spanyolországba a köztársaságiak oldalára, de attól kezdve mindig szembekerül a történelem nagy kihívásaival, noha öntudatosan vallja, hogy „Én legnagyobb mértékben a magam pártját fogom”, amikor a második világháború idején meggyanúsítják, hogy a szövetségesek pártját fogja. Grosz jellegzetes kispolgár, aki nem akarja megváltoztatni a világot, megelégedne a szimpla túléléssel, ami a 20. századi Magyarországon nem is kevés. Ám az események mindig úgy alakulnak, hogy hol emberségből, hol némi haszon reményében, hol meg csak véletlenül, tevékeny résztvevője lesz a mozgalomnak.
    Terstyánszky Ernő, a hamiskártyás, összetettebb jellem. Az ő történetét taglaló elbeszélés nagyobbik részét a balul végződött lábmosási mozgalom elmesélése alkotja. Komolyan veszi mindazt, amit a korszak propagandája mond, és maga is ilyen stílusban kezd „harcolni” az inotai építkezésen a lábmosás elterjesztéséért, ám a Gágyor elvtárs által képviselt felsőbbség mindezt valamiféle švejki túllihegésnek, a mozgalom kigúnyolásának veszi. A felsőbbség ugyanis, amely egyébként is már-már kóros bizonyításkényszerben szenved nem éppen folttalan előélete miatt, maga sem tudja elképzelni, hogy valaki őszintén hihet a hivatalos propagandának, így Terstyánszky hamarosan Recsken találja magát. Ám kimond néhány örök érvényű igazságot: „Az igénytelenség szörnyű kolonc azok nyakában, akiknek fel kellene emelkedniük… Elmaradott és primitív emberekkel pedig felette kilátástalan bármi olyasmibe fogni, amit elmaradottságuk és primitívségük miatt felérni sem tudnak.” Egy másik alkalommal pedig így beszél: „Buta ember, kérem szépen, nem lehet jó kommunista. A buta embernek ugyanis megvan az a rémes tulajdonsága, hogy egyetlen nap alatt elrontja tíz lángész több évi munkáját, ha módjában áll. És ez mindenre érvényes […] Fájdalom, még a munkásmozgalom sem kivétel.”
    A kötet csaknem felét a harmadik elbeszélés, Králik Béla élettörténete foglalja el. Ebben születésétől haláláig követi a szerző hőse valóban nem mindennapi életútját országokon, rendszereken, forradalmakon és ellenforradalmakon, zűrzavarokon és rövidebb-hosszabb ideig tartó konszolidációkon át.
    Králik Béla történetét olvasva eszembe jutott a hatvanas-hetvenes években közszájon forgó cinikus mondás, amely szerint kétféle kommunista van: okos kommunista és hülye kommunista. Az okos kommunista jól megél csupán abból, hogy kommunista, a hülye kommunista pedig ugyanezért még a szocializmusban is bajba kerül.
    Králik ilyen „hülye” kommunista: valamikor egészen fiatalon elkötelezte magát az eszme iránt, és attól kezdve hűségesen kitart mellette élete végéig. Miközben a politika cikcakkjai „okos” alkalmazkodást követelnének, ő erre nem vállalkozik. Emiatt minden rendszer őt tartja fő ellenségének. Forradalmárok és ellenforradalmárok, fasiszták, liberálisok, szociáldemokraták, anarchisták, olykor saját elvtársai is az ő megverésével remélik helyreállítani a világ rendjét.
    Tabák könyve talán megírása idején sem volt időszerűbb, mint most, amikor a marxistáknak önkritikus módon szembe kell nézniük a mozgalmat ért vereségek okaival. „Tabák panoptikuma a 20. század munkásmozgalmi harcainak félszegségeit, gyengeségeit, gyatraságait mutatja föl három hőse környezeteként. […] Az 1989 óta eltelt évek nagyon időszerűvé teszik ezeket az írásokat, amelyek kíméletlenül groteszk képet rajzolnak arról az előzményről, amely a szocialista irányultság végéhez és a kapitalista restauráció kezdetéhez vezetett” – írja a könyvről Simor András.
    A három főhős környezetében – néha visszatérően, néha csak egy-egy villanásnyira – kitűnően ábrázolt alakok kavalkádja mozog. Megátalkodott reakciósok, jó szándékú, de tanulatlan és ezért könnyen manipulálható „kiemelt” vezetők, a mozgalom jelszavaival ügyeskedő kisstílű simlisek, és a legismerősebbek, a mindig a győztes oldalára álló „okosok”. Történetüket Tabák csak az 1960-as évekig írta meg, de ma már további életútjukat is ismerjük: ők lettek harcos, rettenthetetlen kommunistákból mára harcos és rettenthetetlen antikommunisták, a szociáldemokraták táborától kezdve egészen a fasisztákig a politikai paletta minden színárnyalatában.
    Többek között, azért is időszerű ez a könyv, mert megmutatja, hogy mivé fejlődött, amit Tabák András még csak csírájában ábrázolt.
    A Három magyar pikareszk keserű szatíra, de nem leverő s nem lefegyverző könyv. Inkább tanulságos, a jelenre és a jövőre nézve egyaránt. (Szerzői kiadás)

FARKAS LÁSZLÓ
   
„Maradok, aki voltam”
    Baranyi Ferenc: A keresztesvitéz keresztje

 Párizs utcái tele vannak óriásplakátokkal, amelyek Jacques Prévert emlékkiállítására hívják az irodalombarátokat, a Városházára. A magyar vándor örvendezik, hogy lám, itt nemcsak mosópor-áruvédjegyet hirdetnek, hanem irodalmat is. S ha közben a vándor esténként Baranyi Ferenc összefoglaló könyvét olvassa, mert méltatására készül, egyre-másra rokon vonásokat talál a két költő között.
    Persze, szerencsére, csak néhány vonásnyit, s nem azonosságokat. Más kor, más sors, más protestálni való, s az alkatuk sem ugyanaz. Az oldalági rokonság a hitben van, a lázongásban, a dal primátusában, a szolgáló szándékban, az extrovertáltságban. Az olvasót szolgáló becsvágyban: nem maguknak, hanem a sokaságnak írják a verset.
    Nem erőltetem a párhuzamot, különbség is van ennyi, de aki egy kicsit is ismeri a félévszázaddal korábban élt francia költőt, legalább a Halott levelek című dalból, ráismer majd egy-két rokon vonásra.
    Kitűnő könyvsorozat az Örökségünk, amelyben az idén Baranyi Ferenc A keresztes vitéz keresztje című válogatása megjelent, jelenkori – élő és nemrég elhunyt – jeles íróink jeles művei után. Az antológia jelleg, azon kívül hogy bemutatja a műveket, azt a lehetőséget is megadja az alkotóknak, hogy maguk vallják meg, mit tartanak a legfontosabbnak eddigi munkásságukból: ez vagyok, így vállalom magam. A könyv tehát Baranyi életvallomása, amely csak azáltal retusált portré, hogy markánsabb vonásait emeli ki. Aki ismeri többi írását is, tanúsíthatja, hogy tartalmaiban, ars poeticájában nincs mit retusálni. „Maradok, aki voltam” – írja a Nyilatkozatban. Maradt a meggyőződése, csak a kedélye, s kissé a kifejezés változott.
    A könyv leghangsúlyosabb fejezetében, a jámbor című Humanizmusban olvashatjuk a közösség érdekképviseletének, elkötelezettségének, szociális érzékenységének verseit. A lázongó, türelmetlen, csatázó, bozótharcos verseket. Következetes vörös fonal ez, nem véletlen, hogy az egyébként időrendben álló költemények közül néhány akár évtizednyi távolságból is megkeresi rokonversét. Csak a harcmódban van változás. Ami kezdetben érvelő protestálás volt, jobbító hadakozás, később epés, indulatos harciasság lett. Az utóbbi évtizedekben pedig keserű, zord káromkodás, belefáradásos lemondás. „… És annak a sorsa mit érlel, / ki komolyan lelkesedett / a proletár utókorért, mely / mára nevetség tárgya lett?” A füzér végén a nem tudom elhinni legyintéssel: „Páncélomat nincs mód levetnem, / de holtomig azon leszek, / hogy tiszta szándékkal hitessem, / amiben én már nem hiszek.”
    Metaforákkal, példabeszédekkel, és hitelesített, élményi szavakkal, emelt, ünnepélyes dikcióval kerüli a sematizmust. Igen szereti a kosztümös verseket: Danténak, Chénier-nek öltözik, az ő sorsukkal szólaltatja meg a mi sorsunkat, az ő szájukba adja érveit. Közelmúltbeli fájdalmakat lehet így megszólaltatni, például István király drámájával.
    A másik hangsúlyos fejezet a szerelmes daloké, a kapcsolatokban boldog és vergődő szeretők verseié, a Hölgykoszorú. A feleséghez, a szeretőkhöz szóló kedveskedő vagy szenvedélyes vallomások. Kivált a kezdeti időkből, melodikus, selymes énekek. Nagyon szerették az olvasók, mert megszólalt bennük egy szabados szerelemetika is. Szembefordult a költő a szépítő prüdériával. Féltékenységversek, elválásversek, a férfiönzés versei, Szabó Lőrincre emlékeztetve. Ez a szelíd revolúció akkor szerezte ifjú híveit, amikor a hatvanas években föltámadt a nagy olvasási és versmondási láz. Az igehirdetés az Egyetemi Színpadon, a művelődési házakban, könyvtárakban, kollégiumokban. Ez a termik emelte Baranyit, a több tízezres verseskötetek sikere, a bizonyítékok itt állnak a Hölgykoszorúban. S örülök, hogy ezen a retrospektív tárlaton nézelődve emlékeztethetek erre a virágzásra. A hervadás azonban elérte ezt a szép olvasásmámort, de Baranyinak maradt egy kevés előnye az ezoterikus vagy senkihez szóló versekkel szemben. Mert meg tudta őrizni legfőbb erényét, hogy érthetően szól olvasóihoz, dalaiban is, tiltakozásaiban is, meditatív verseiben is. Így emelte irodalmi rangra a sanzont, miként említett francia kollégája.
    S amikor ablakot nyitott a világirodalomra, fordítani kezdett, többnyire válogatott. Megrendelésre is dolgozott, de fordításainak nagyobb részében rokonait hívta meg vendégségbe. Forradalmi dalokat, szicíliai és egyéb népdalokat, s persze sanzonokat is magyarrá tett. Operarajongásának köszönhetjük az egyenértékű operadal fordításokat, szép csokorral jut ebbe a negyedik jelentős ciklusba. S itt is láthatjuk, metrumot, szót, rímet milyen elegánsan és biztos kézzel formál. Tanulta-e, vagy a zenei érzékére hallgatott, vagy a műfordítás műhelyben ragadt rá, azt hiszem, mai költészetünkben ő birtokolja leginkább és legtermészetesebben az antik és újabb versformák, ritmusformák mesterségét
    S ha hátralapozunk a könyv végére, pihenésül színes anekdotákat, életrajzi mozaikokat olvashatunk. Ezek is hozzátartoznak Baranyi Ferenc kedélyéhez, mediterrán egyéniségéhez. (Trikolor Könyvkiadó)

GYIMESI LÁSZLÓ
   
Újkori példabeszédek
   
Hódos Mátyás: A Kék Madár fészke (esszéregény)
   
Elöljáróban szögezzük le: Hódos Mátyás könyve nem regény, és nem is esszé. Ha műfaját kellene meghatároznom, akkor valahol a tanító költemény, az ismeretterjesztő epika vidékein botladoznék, de szerencsére nem ez a feladatom. Elegendő megállapítanom, hogy fogyasztható, jó szándékú, színvonalas, irodalomközeli alkotással találkoztam, olyan művel, amilyenre igenis szüksége, sőt égető szüksége van a középosztály szellemi életének. (Persze a többi rétegnek is, de ők úgysem veszik a kezükbe.)
    Az önéletrajzi elemekből táplálkozó, de az önéletleírás korlátain túllendülő alkotásában Hódos Mátyás – egy sikeres, boldog házasság bemutatása kapcsán – életbölcsességre tanít. Jobban mondva: egy kialakított-kialakult, megszenvedett életbölcsességet ad át anélkül, hogy didaktikus eszközöket, szájbarágós szentenciákat alkalmazna.
    Fejezetről fejezetre más eszközökkel, más stílus-elemekkel szolgálja célját: ahol kell, előkerül a kemény lét-elemzés (önéletrajzi fejezetek, különösen a Szovjetunióban szerzett korai élményeket leíró részek), ahol kell, a mesemondás eszközei kerülnek elő (démonokkal, tündérekkel), másutt filozófiai eszmefuttatások, szociográfiai elemek tűnnek fel, s mielőtt még unalmassá válnának, el is oszlanak. Végig kísért (a szerző műszaki-természettudományos előképzettségének megfelelően) a rendszerépítés, a modellképzés kényszere, nem eredménytelenül. Ez a megközelítés sem rosszabb a többinél – s bár külön-külön egyik fajta elemzés sem ad megbízható receptet a boldogságra, az összes együtt megkísérelheti azt.
    Hódos könyve egyúttal önarckép is: egy végtelenül rokonszenves, emberséges író önarcképe. Egy igazi jó emberé, aki önnön sorsát nyújtja át – kvázi műalkotásként – az olvasónak. Tudom jól, hogy a jóság, a tisztaság, a becsületesség nem esztétikai kategóriák, de a kötet nem is lép fel az ilyen határsértés igényével. Az esztétikumot a szerző tükörképe hordozza, az etikai kategóriák ettől megkülönböztethető, bár elválaszthatatlan módon érvényesülnek. A minden elemet átfogó jó szándék, az erkölcsösség régimódi diadala egyre a kalogathia igényét hozzák elő bennem. Miért olyan lehetetlen a szép, a jó és az igaz hármas egységét megteremteni – hazugságok nélkül – a mai művészetben? A mai életben?
    Hódos ebben az irodalomközeli műben akaratlanul erre is választ ad. Ha szabadjára engedjük démonait, megkötözzük tündéreit, máris ott vagyunk korunk valóságánál, amely valóban nem tűri a szépet, alig a jót, s ritkán az igazat. Ha ábrázoljuk, a vaskori ellenszélben nincs helye görögös eszményeknek. Talán ezért nem valódi regényt, talán ezért nem következetesen végigvitt esszét tett le elénk a szerző – új (más) műfajt keresett a feltétlenül elmondandókhoz.
    Mert ezeket az újkori példabeszédeket el kellett mondania, s nekünk – gyarlóbbaknak – meg kell hallgatnunk őket. Van-e fülünk a meghallásukra? Van-e hitünk a követésére? Szerencsénk a felismeréshez? Nem tudom. De az biztos, hogy ez a mű önmagában is eszköz lehet arra, hogy repedéseket okozzon huszonegyedik századi cinizmusunk falán.
    Ismételten minden olvasó figyelmébe ajánlom a könyvet, megfontolásra üzeneteit, s az olvasó szeretetébe a szerző személyét. (Tinta Kiadó)

SÁNDOR GYÖRGY
   
Jared Diamond válaszol
   
Jared Diamond: A társadalmak fátumai
   
A kérdést, amelyre az Új-Guinea szigetén madártani kísérleteket folytató biológusnak, Jared Diamondnak válaszolnia kellett, egy fiatal, tehetséges Yali nevű politikus tette fel. A kérdés így szólt: „Mondd, Jared, miért van az, hogy ti fehérek olyan sok árut termeltek és hoztatok ide, míg nekünk feketéknek olyan kevés árunk van?”
    A tudós válaszolt valamit, de rájött arra, hogy Yali látszólag egyszerű kérdését nem olyan egyszerű, hanem nagyon is bonyolult igazában megválaszolni. Szerinte a történészek véleménye általában felületes, amit erre a kérdésre adnak, s elhatározta, hogy sok oldalról megvizsgálja azokat a körülményeket, amelyek egy igazi válasz megfogalmazásához szükségesek.
    Mint felvilágosult biológus, természetesen abból indult ki, hogy nem a fehér vagy fekete ember szellemi adottságaiban keresendő a válasz, hiszen ezer fehér és ezer fekete ember között ugyanannyi a tehetséges, a kutató elme. A választ a környezetben, a külső körülményekben kell keresni. Ezért, miközben több könyvet írt, tanulmányozta a történelmi, földrajzi, nyelvi, botanikai és még számos egyéb körülményt, amely úgy hozta, hogy az északi földtekén alakultak ki a tudásnak, a gazdálkodásnak kedvezőbb feltételei és ezeket részletesen összefoglalta. Ő maga Yali kérdését a következő módon egészítette ki: „Miért éppen így oszlott meg a vagyon és a hatalom, miért nem másképp? Például, miért nem az amerikai, afrikai, ausztrál bennszülöttek voltak azok, akik megtizedelték, leigázták, vagy kiirtották az európaiakat és az ázsiaiakat?” A választ A társadalmak fátumai című könyvében foglalta össze.
    Először a földrajzi adottságokat veszi számba. Az eltérő környezeti feltételek szerinte négy csoportra oszthatók. Első a nemesítésre alkalmas vadnövény és a háziasításra alkalmas vadállatok eloszlása a Földön. Ez a feltétel ugyanis a társadalom élelmezését biztosítja és olyan élelmiszer feleslegnek alapja, amely lehetővé teszi szakemberek kiemelkedését, a szakmai előny kialakulását.
    Ilyen, a növénytermelésre és az állatok háziasítására alkalmas földterület kevés helyen összpontosul, ezért, ahol ilyen van, ott a társadalom jelentős előnyhöz jut. A felfedezések átvétele is eltérő a különböző kontinenseken. Ilyen szempontból is az északi földteke nagy előnyben volt, mert nemcsak termelésre alkalmas földrészeken volt gazdag, de a kelet-nyugati átjárást Ázsián és Európán keresztül nagyobb akadályok nem veszélyeztették. A kínai selyemút már évezredekkel előbb kialakult, és ha Kínában feltalálták a mezőgazdasághoz szükséges eszközöket (ekét, kereket stb.), azoknak titka ezer éven belül eljutott a brit szigetekig. Ezzel szemben Amerikában, továbbá a déli földrész más területein, számos magashegység, vagy az Egyenlítő lényegében mindent meggátoló hősége, nem tette lehetővé, hogy amit az egyik helyen feltaláltak, az könnyen eljusson a közeli területekre. Jellemző, hogy például Amerikában a három nagy indián kultúra között nem alakult ki kapcsolat. A kontinensek közötti távolság is gátolta, hogy a találmányok, tapasztalatok olyan könnyen eljussanak, mint ahogy Eurázsián keresztül eljutottak.
    A kontinensek mérete és a népességek nagysága a negyedik fontos tényező. Nagy terület és nagy népesség, több potenciális feltaláló, nagyobb katonai erő.
    Egy újabb oldalról felmerül az olvasóban, hogy Eurázsiában miért éppen az 1400-as évekig legelmaradottabb Északnyugat-Európa vált lényegében az egész Föld meghódítójává. Hiszen amióta az ember végrehajtotta a mezőgazdaság forradalmát, vagy tízezer évvel ezelőtt a Nílus, Eufrátesz vidékét az úgynevezett Termékeny Félhold, továbbá Kína és India és Peruban ugyancsak egy nagy folyó völgye messze fejlettebb technikát és tudást alakított ki. Ezek az ismeretek a görögök révén jutottak el a mediterránumba és a római birodalomba. Észak-Európa az eurázsiai földrész legelmaradottabb vidéke volt, amely átvette a mezőgazdasági gyakorlatot az előzőektől, és amíg ott az öntözéses gazdaság a föld elsavasodása és az erdők kiirtása miatt tönkrement, addig Kínában és Nyugat-Európában a mezőgazdaság a kedvező időjárás miatt tovább fejlődött és teremtett bizonyos gazdasági alapot ahhoz, hogy Amerika felfedezése után az onnan átáramló arany és egyéb kincsek elrablásával mozgékony flottát hozzanak létre. A világ sora ott dőlt el, hogy Európa vagy negyven kis államból állott, és amíg Kolumbusznak az ötödik királyságban sikerült három kis hajót szereznie, addig Kína jelentős tengeri flottával rendelkezett. Hét flottája nagy hajókkal és kitűnő felszereléssel elérte az indiai, afrikai partokat. Minden lehetőségük megvolt arra, hogy a Csendes-óceánon keresztül elérjék Amerikát. Hogy nem tették, azt a kínai politika belső ellentétei okozták. Két frakció viaskodott a császár kegyéért. Az egyik birtokában voltak a hajógyárak és ők adták a hajók parancsnokait. A másik politikai frakció, hogy gyöngítse ellenfelét, meggyőzte a császárt arról, hogy Kína nem szorul hajózásra, és minthogy ez a frakció nyerte el a császár kegyét, megsemmisítették a hajógyárakat és megszűnt a világ akkori legtökéletesebb flottája.
    Kolumbusz három kis hajójával eljutott Amerikába és Nyugat-Európa tengerparti országai, élükön Nagy-Britanniával, elindították gyarmatosító flottáikat és a beözönlő lopott vagyonból a technikai és tudományos lehetőségek birtokában rövidesen az ipari forradalom végrehajtásával Nagy-Britannia világhatalommá vált és Nyugat-Európa a világgazdaság élére került. Amerikában és Ausztráliában a nyugat-európaihoz hasonló társadalmi rendet alakítottak ki, míg Indiát és Afrikát lényegében a második világháborúig gyarmati sorban tartották. Ez döntő jelentőségű volt a Yali kérdésére adott válaszban.    
    De a szerző további területeket is vizsgált. Így például a kulturális tényező szerepét. Felbukkanhatott például olyan kulturális vonás, amely rögzülhetett és később jelentős szerepre tett szert. Egy rövid ismertetésben nem lehet teljes képet adni a földrajzi, biológiai, nyelvészeti, antropológiai, járványügyi, valamint technikatörténeti ismeretek és érvek felsorolásáról, amelyek még szerepelnek Jared Diamond válaszában.
    Könyve egymagában rendkívül érdekes, egyben rámutat arra, hogy a történelem mennyivel magasabb tudományos szintre emelkedhetne, ha igénybe venné a természettudományok bizonyos módszereit és tudásanyagát. Jared Diamond nevét érdemes megjegyezni. Kiváló könyvei magyarul is olvashatók. (Typotex Kiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Grandiózus És Monumentális
   
Hét könyvről
   
Ilyen fellengzősen hirdették a húszas-harmincas évek fordulóján az újsütetű amerikai filmeket, tömegjelenetekkel, csataképekkel, lovasrohamokkal, sőt lovasversenyekkel – igen, ezek a korábbiakhoz képest Cecil B. De Mille rendezésében csakugyan grandiózusnak és monumentálisnak tetszettek. Ezt a mutatós hirdetési szöveget azonban manapság sose használjuk.
    Jómagam most mégis így jellemzem a spanyol Alonso de Ercilla hőskölteményét (Araukánok könyve), amelynek harmadik részét a szerző az elsőt húsz évvel követve írta meg, míg Simor András pár év alatt (végre) magyarul is megszólaltatta. Az első és második részről már írtam; ez a harmadik megint csak, minden hódításról szóló műtől eltérően, páratlanul rokonszenvezik a legyőzött chilei araukán indiánokkal. Nemcsak a szabadságukért (hiába) küzdő hősök ábrázolása ez, mégpedig saját körükben vívott („sportszerű”) bajvívásuktól (ezzel kezdődik az önmagában is megálló harmadik rész), cselek és megtévesztések eszközeivel is élő hősiességgel az önvédelmet szolgáló ravaszkodó megalázkodásig, a végső harcot minden árnyalatában, olykor naturalisztikusan megmutatva. A hős harcosok mellett itt is megjelennek a hozzájuk méltó, hű asszonyok, akiknek sajátos ókori előzményeként a szerző elmeséli Dido királynőnek Vergiliusétól jócskán eltérő, őt sokkal pozitívabban bemutató „igazi” történetét – amivel az ókori epikus hagyomány és a modern spanyol irodalom sajátos találkozása valósul meg. A „modern” szó nem is feltétlenül anakronizmus – épp abban a korban bukkant fel az ellenreformáció ellenségképében. „Modern” az is, ahogy Ercilla időnként „kiszól” a műből, mikor is elnézést kér a cselekmény iszonyata, másszor meg egyhangúsága miatt, amit épp a hatalmas Dido-betéttel is igyekszik ellensúlyozni. Szóval, grandiózus és monumentális ez az immár magyarul is olvasható spanyol remekmű. Ha Simor egész írói életében mást sem csinált volna: ez is halhatatlanná tenné mint – mondjuk – annak idején Bérczy Károlyt az Anyegin lefordítása. Hiszen Ercilla művének Arany János-i nyelven való megnyerő fordításával világirodalmi tudatunkat tette gazdagabbá. (Most sem hallgathatok a mind több – eddig hozzáférhetetlen – klasszikus mű megjelentetését elvégző Eötvös József Könyvkiadó bátor tevékenységéről.)
    No, de csinált Simor mást is. Megint csak világirodalmi síkon, a kubai Nicolás Guillén népszerűsítésével, amelynek új állomása egy Válogatott versek kötet. Mégpedig kétnyelvű kiadás, s ez azért remek, mert ha nem is tud valaki spanyolul, hangosan elolvasva az eredetit, annak páratlan zeneisége még akkor is megragadja, ha a magyar közvetítés (hogy ábécé rendben itt utaljak rájuk: András Lászlótól Weöres Sándorig – köztük maga Simor is) megkísérlik. „Megkísérlik”, mert e versek gazdagsága magyarul végül is beláthatatlan. Nincs a világirodalomban még egy költő, aki a legmélyebb (afro-amerikai, benne főként kubai és spanyol) népiséget így összekovácsolta volna az avantgárd vívmányokkal! Az irodalmi „négerség” (négritude) nála még mélyebben s mégis magasabb fokon valósul meg, mint az azt „kitaláló”, nagy francia költővé lett Senghornál. És a mély népiség mellett mennyi groteszk huszadik századi, olykor szürrealisztikus ötlet, mint pl. egy nagy állatkert (Zoo) körülsétálása során egészen a csendben szunnyadó atombombáig („kéretik nem ingerelni!”). Aztán a szerelmes versek emberfajtákat átölelő páratlanul finom erotikája, a disszidensek megbélyegzése, McCarthy szenátor sírverséig, melyben azt vallja, amit nálunk Szabó Dezső mondott Gömbösről: „a halál nem alibi” – tehát nem elsirat, hanem örül a hírhedt amerikai szenátor elpatkolásának. Tehát a megzendülő líraiság mellett van itt „egy dühvel teli vad hang, / mely mai, mégis ősi / barbár is és modern is”. Guillén a múlt század legnagyobbjaihoz tartozott, s politikuma még csak megnöveli életművét, mely tulajdonképpen fordíthatatlan (ezért is jó a kétnyelvűség). (Z-könyvek)
    Hatása persze évtizedek óta felmérhetetlen. Kimutatható a venezuelai Víctor Valera Mora Első számú álom című, ugyancsak kétnyelvű könyvében, amelynek bevezetése és teljes fordítása szintén Simor András érdeme. Ebben az a bámulatos, hogy a bőbeszédűségre hajlamos szabadverset miként rántja össze a szintén baloldali politikai elkötelezettség. Ma ott tartunk, hogy sokszor egy-egy szonett is bőbeszédű, mert nincs saját tartalma. Hát még a fecsegésre csábító szabadversben, ahol is a „költő” csak mondja, mondja, ami eszébe jut. Moránál azonban az elkötelezettség szabályozó kötelék is. „Végül nevüksincs nyelveken beszélek” – ez a világunk szegényeinek általános nyelve, még ha (akár Ercillánál, Guillénnél) spanyolul szólal is meg, ha tán nem jut el oda, szól mindenkihez. Tán, mint a mai venezuelai fejlemények mutatják, mégsem hiába. „Pusztítsd el amit csak tudsz hogy ne te legyél az elpusztított.” De minden konkrét, olykor – mondhatni „balos” vagy anarchisztikus politikussága mellett – Botticellitől Rilkéig mindig feltűnik a magáévá tett széleskörű műveltség, e zaklatott, lázító versek közepette, akár az autómárkákra való utalással. (Venezuelai Bolivári Köztársaság Nagykövetsége)
    És még mindig Simor András. Mégpedig most csak igazán, mert saját legújabb füzetéről (Időutazás) szintén szólnom kell. Az Ezredvég-ben Simor épp elég írását publikálja, de most egész sor eddig nem olvasható versével ismerkedhetünk meg. Igaza lehet, mikor azt írja: „Kimentem a divatból, csakhogy / azelőtt se voltam divatban.” No, de kinek a divatjáról van szó? A mind jobbra csúszó irodalmi „közízlésről”? A mostani kötetkében Simor végképp kiszabadulva az Ercilla és mások fordítása megkövetelte kötött formától, noha „a rímek olykor a versbe tolakszanak” – szabadon, azaz szabadversben is mondja a magáét, ami nemcsak a magáé, hanem sokunké, itt és most – akár Venezueláig. Van itt egy-két nagy vers (pl. Rondó), bájosak a kisunokáról szóló apróságok (Rozi verseiből), és itt a múlt megannyi nagyjára emlékező, tisztelgő írás, Aranytól, Brechttől, Burnstől, Gábor Andoron, Leninen át Szamuelyig és Táncsicsig. Ám a történetiség idézése nem megnyugvás: „a történelem / lassan / dolgozik”. Mindebből rezignáció következik, de nem reménytelenség. (Z-könyvek)
    Az író tehát mit tehet? Vall, ha kell, akár prózában is. Kaiser László nagyon okosan egybegyűjtötte néhány szellemi emberrel készített interjúját. (Elfogult beszélgetéseim.) Néhány, szerintem, talán elhagyható lett volna a húszból: szűken a szakmai (szinkron) jellegű, vagy még mit sem produkált, frissen hazatelepült grófi hölgyike vallomása, és soknak éreztem a közepesnek tekinthető féltehetségeknek (főként a XIII. Kerületi Hírnökből újraközölt) önsajnálatát is. Meglepő módon egy régész nyilatkozata a legérdekesebb: Éri Istváné, mikor is megállapítja, hogy „a történelmi emlékeknek lényeges kritériuma a hitelesség”, aztán ezt a fontos megállapítást járja körül, végül is arra figyelmeztetve: „A ma használati tárgya a holnap műtárgya.” Nem kevésbé fontos és tanulságos, noha egészen másképpen, a legkésőbbi: Nemeskürty István nyilatkozata, mely lesújtóan szól a mai „egyetemmé züllött főiskola” színészképzéséről vagy akár a filmművészet megszűnéséről. Végül azzal a Németh László-i megállapítással zárja: „ebben az országban, a Magyar Köztársaságban, a magyarok kisebbségben vannak” – ami persze a dolgozó nép egészének közgondolkodására vonatkozik. (Hungarovox)
    Ezek mind egyszerű kivitelű könyvek, de hozzám került egy kötet, amit kézbevenni is kellemes. A Barlang Kiadó! (így, felkiáltójellel) rendelte, a Kner Nyomda kivitelezte, Felvidéki András illusztrálta, gyerekeknek és felnőtteknek, a rímeket Darvas László produkálta. De minek?
    A művelődésügy munkásaként, kritikusként, lektorként mit kellett küzdenünk a művészi szabadságért, az ötletek, játékosság versbeli megjelentethetőségéért! És most itt az „eredmény”… A hajdani konzervatív, majd „szocreál” tilalmak elmúltával mindent szabad s amit Weöres Sándor zseniálisan föltalált, az most az utánzás tárgya; mélyenjáró szellem helyett léha, üres szellemeskedés, erőltetett ötletek rém- és rímuralma – bár e rímek is igencsak gyarlóak. Ez jellemzi az Állatszabásúak kötetkét, amit öröm nézegetni. No de olvasni?! A versikéket a gyerek nem érti. Az utalásai túl természettudományosak, vagy mitológiaiak, és elvontak, a felnőtt pedig kínnal olvassa a kínrímeket, az olcsó ötleteket, a kiagyalt szellemeskedéseket. Még tűrhetetlen kínrímeit is sokszor egy hang (betű) elhagyásával képes letenni, mint költő őseink a 17. században. „Olvad rajt’ a vaj”, liba – monokliba’, rozsomákok – ozso’nálok. És ahol teljes a sor: „Szól az Isten: Gyurgyalag, / mily anyagból gyúrjalak?!” „Ha egy bika már csak bölöm, / a tehénnek nem nagy öröm.” „Ó jaj, itt a baziliszkusz – ha eszed van, hazaiszkolsz!” És így tovább, százával. E példák a tematikát és tartalmat is jelzik.
    Noha nem a Kner műhely kivitelezte, nem kevésbé szép az az album, amit Kocsis János közreműködésével dr. Szarvasházi Judit tett le asztalunkra: Az ember és a természet a gyógyszerészetben (Galenus Kiadó). „Ember és természet” – ebben minden benne van s a gyógyszerésznek (évtizedeket töltöttem ezen a pályán) a geológiától, botanikától az orvostudomány leglényegesebb rétegeiig mindenből meg kell tanulnia a legfontosabbakat, tehát nem résztudományos, hanem általános (egyetemi) természettudományos áttekintésre kell szert tennie, tőle olykor még az orvosnál is nagyobb pontosságot megkövetelve. (Pl. a gyógyszerek-mérgek maximáldózisait neki kell számontartania, nem az orvosnak.) Nos, ez a hatalmas kötet teljes művelődéstörténeti áttekintés, szinte az őskortól Mezopotámián, Kínán, a görög-római világon, a sötét középkoron és az újkoron át máig – az egyes korokat bemutató kis tanulmányok közé beékelve a legfontosabb ősi és modern gyógyszerek egy-egy kis képét, bár nem tudom, az anyagnak ilyen „keverése” helyes-e? Nem lett volna-e hasznosabb külön bemutatni a kort és a hozzá kapcsolódó gyógyszereket, mert az egymás mellé kerülés meglehetősen esetleges. Csakhogy talán még érdekesebb is így: kor, természet, társadalom, gyógyítási gyakorlat, melyben a babonától a sok ezer éves megfigyelésen, a kolostorkertekbe száműzött gyógynövénykultúrán át a modern kutatásig és gyártásig mindnyájunk életébe beleszóló (azt meghosszabbító) lelemények sorakoznak fel.
    A népszerű kis esszéket s a máig érvényes elragadó képanyagot a szakma iránt mélyebben érdeklődők számára széleskörű bibliográfia egészíti ki, melyből azonban hiányolom a máig törvénynek tekinthető gyógyszerkönyvek (pharmacopeia) beillesztését. Hiányolom továbbá az ősi „orvostudományok” (pl. ajurvéda) valamivel kritikaibb tárgyalását, mert ezek „új” divatja sokszor többet árt, mint használ. Mert például nagy orvos volt Hahnemann (Vörösmarty két verset is szentelt neki), eredményeit megfigyelésének és gyógyító tapasztalatának köszönhette, míg tanainak lényege – marhaság. No de, ez csak személyes-szakmai zsörtölődés, a gyönyörű albumot mindenki haszonnal forgathatja, hiszen saját és családja egészségének tükréül is szolgál.