Ezredvég

ÉVFORDULÓ

Százhuszonöt éve, 1884. január 25-én született Gábor Andor. Ezúttal nem a költőre, nem a prózaíróra, s nem a publicistára emlékezünk, hanem az I. világháború előtti kupléíróra, akit Karinthy Frigyes a magyar sanzonlíra legnagyobb alakjának tartott.

GÁBOR ANDOR

Sóhaj a börzén

Mit c sinál a bős börzés bujába?
Ki-kiáll a börze kapujába,
Félre csapja szivarját szájában,
Eltűnődik fekete májában.
Jó lett volna, avagy rossz lett volna,
Ha bessz helyett mindig hossz lett volna,
Salgó helyett zabot vettem volna.
Nyereségtől megrepedtem volna.
Ihaj! Ha a volna nem volna…
Mennyi rettenetes pénzem volna!

Lüle-lüle-lüle-lüle-Burgász,
Bőröm alá vajon meddig szurkálsz?
Meddig vesztem még a lelkem rája,
Hogy a török az ágyút nem állja.
Hogyha elég török tiszt lett volna,
A srapnelben ha nem liszt lett volna,
Puskapor ha nem kovászka volna,
Ha a konzul nem Prohászka volna.
Ihaj! Ha a volna nem volna…
Enyém volna Baranya és Tolna.

Tőlem akár két-három nap múltán,
Szerben járhat hastáncot a szultán.
Mindegy nékem: lesz-e, nem-e béke,
Nem kérdés már, hogy én tönkre mék-e?
Megúszni ezt csak úgy tudtam volna,
Ha a fiam aranyborjú volna,
Lányom szeme két drumm smaragd volna,
Ha az anyám leány maradt volna.
Ihaj! Ha a volna nem lenne…
Engem itt a fene dehogy enne.

Pesti ember kenyere

1
Fekete
Kívül is
Belül is,
Fekete!
Feketébb
Fekete
Vajjon már
Lehet-e?
Nincs benne
Hangulat,
Se ború,
Se derű:
Avatag,
Rohatag,
Savanyú,
Keserű,
Keserű, keserű,
    Keserű, keserű
3
Amikor
Muszájok:
Elibém
Leteszem,
S eszembe
Nyilalik,
Hogy őt most
Megeszem
Arra is
Gondolok:
Nem lenne
Okosabb,
Ha mindjárt
Pisztollyal
Ölnéd meg
Magadat?
Magadat, magadat,
magadat, magadat
5
Mibül van
E kenyér,
Nem lehet
Tudni azt!
Se csiriz
Se suviksz,
Se gumi
Se viaszk!
Se ize,
Se büze,
Se szine
Se szaga,
Nincs neki
Küllege,
Allaga,
Anyaga,
Anyaga, anyaga,
anyaga, anyaga!

2
Totyakos,
Lotyakos,
Pohos és
Pocakos
Ragacsos,
Agyagos
Vicikes,
Vacakos,
Kínos és
Konok és
Komor és
Iszonyú,
S mindezek
Fölibe
Eceti
Savanyú!
Savanyú, savanyú,
    savanyú, savanyú
4
Ki süti:
Átkozott
Legyen ő,
Ama pék!
Hájteste
Sohase
Találjon
Kanapét!
Míg éhség
Annyira
Őt elő
Nem veszi,
Hogy saját
Kenyerét
Kínjába
Megeszi,
Megeszi, megeszi,
megeszi, megeszi!
6
Abból mi
Bele kell,
Semmit se
Vehet át,
Se lisztet,
Se kovászt,
Se vizet,
Se darát.
Borzalom
Hogy a pék
Hogyan spó-
Rol vele!
Még a sváb-
Bogarat,
Azt se te-
Szibele,
Szibele, szibele,
szibele, szibele!

XI. AQUINCUMI KÖLTŐVERSENY

A 2008-as költőverseny témája az „Ősök emlékezete” volt. A legjobb alkotásokból válogattunk.

RIGÓ BÉLA

Turullegenda

Történik a körülzárt
Budán ezerkilencszáz-
negyvennégyben, karácsony
után egy nappal.

*
Idilli pillanatkép:
apám, néhai doktor
R. B. zászlós belépett
hozzánk Menkina János
utcai légópincénk
zsúfolt poklába, végig-
csókolta a családot,
szép sógornőit és a
begipszelt lábú sógort,
a lányokat meg engem…
Sokáig pörögve tartott
a magasban, még anyám is
rászólt, hogy jaj, vigyázzon.

Pár kérdés vice-verza,
(amire nem kell felelni,
hordja saját keresztjét
ki-ki, amerre tudja),
és máris búcsúzkodnak:
– Boldog Új Évet! – Úgy lesz!
Mert megtisztul a nemzet!
– Majd jön a csodafegyver!
Neked is lóg a gatyádban…
– Pubikám! Kár gúnyolódni!
Nem hagyhatja az Isten,
hogy ezek győzzenek…

*
Apám, anyám a rommá-
repeszelt, lőtt lakásban
még egyszer összebújnak.
És rögtön összevesznek:
– Nem mész sehova innen!
– Becsületszavamat adtam,
A Várban vár a század.
Nézd meg a nyíltparancsot!
– Jaj, te szegény! Az őrnagy
mégsem mondhatta: kérlek,
szíveskedj dezertálni!
– Inkább legyél egy hősi
halott özvegye, mint egy
szökevény felesége!

Apám csók nélkül indul.
Azért csak visszaint még.
Az ujján ott a gyűrű…
El kéne kérni tőle…
De az már hullarablás.

*
Anyám újragondolja
az életét, miattam
ki kell bírnia mindent.
Eldönti hát, öcsémet
(ő is fiú lett volna)
kikapartatja inkább.

(Aranyáron, de meglesz
Ordít körben a kórház.
Nincs érzéstelenítés.
Az orvos morfinista,
dudorászik, közbe csonkol,
fűrészel, vagdal és varr.
A nővér szép apáca.
A férfiak imádják
áldott kezét. A nőket
gyűlöli: – Ócska kurvák!
Szüljetek katonákat,
vagy most szenvedjetek! – Jaj –
nevet az orvos – Ugyan már!
Ki tudja, milyen seregben
lőnék halomra őket…)

*
Apám tehát elindul
a Böszörményi úton
a Vár felé… Azontúl
minden csupán legenda
volt évekig. Ki számolt
akkoriban halottat?
A foglyokat darabszám
terelték a vagonba.
Anyám csodát remélve
hét évet várt apámra.
Csak aztán lettem árva.

*
Apám, nyomát keresve
később, felnőtt koromban
véletlen megtaláltam
a Csontos Laci bácsit,
ki főleg nagyapámról
mesélt, a szanki papról,
hogy szórta el a pénzét
a pesti éjszakában.

Ő látta meg apámat.
– Éppen elmúlt karácsony…
Ott jött egyenruhában
a Böszörményi úton… –
Ő meg a Kékgolyóból
kanyarodott eléje.
Kiáltott rá, de ekkor
kiszúrta, odalent, a
Délivasút felől a
Nagyenyed utca végén
feltűnt egy nyilas járőr.
Laci bá’ gyorsan eltűnt
az egyik kapualjban.
Mikor végre előbújt,
senki sem volt sehol.

*
Azóta új legendát
formálgatok magamban:
– Te harmincéves ősöm,
te mindörökre taknyos
nyugodtan mész előre.
A te fejedben rend van:
ezek a nyilasok is csak
édes hazánkat védik,
aki magyar, az ma testvér,
aki nem, az meg… – Kitartás!

Apám igazoltatják,
minden papír gyanús, mert
mindenhol hamisítják.
Fekete, göndör haját sem
veszik jó néven tőle.
S ha végül elmeséli,
hogy őt becsületszóra
engedték elbúcsúzni,
de éppen megy a harcba,
amelyik nyilas járőr
még ezt is kész bevenni,
az már Raoul Wallenberg
beöltözött zsidókkal.

*
Apám nem ott azonnal
koncolják fel, talán még
kiverik azt is belőle,
hogy bibsi-e, vagy bolsi,
vagy csak egy szar dezertőr.
Beleizzadhat a böllér.
– Hogy Héjjas Iván szerzett
neked állást a postán?
Rongyosgárdista voltál?
Hazudozz a Jehovádnak!
Meg a jó rüfke anyádnak!
Eszméletlen? Na, végre!

Apám, mit érezhettél…?
Lehetett volna szerencséd.
Élhettél volna szebben,
sokáig, tán megéred,
hogy Isten mégse hagyta,
ezeknek sem örökre,
újra kevert és osztott.
Kis sorstragédiádnak
utolsó színhelyén most
egy bronz turul vigyázza
árpádsávosainkat.
Büszkén csapatba’ járnak.
Még szeretnéd is őket,
szegény, szegény apám…

MECHLER ANNA

Csúcsforgalomban

Negyven fok van. Tikkasztó hőség ül az úton:
Meg sem moccan, autó autót ér a körúton,
Végig az Andrássy kígyózik a sor. Ha a lámpák
Váltanak is, akkor sem mennek előre a ládák –
Úgy érzem, a pokolban fűthetik így be a katlant,
Nincs egy árnyék, olvadtan gyűrődik az aszfalt.
Reszket a forróság, torzképet rajzol a falra,
Ember sem jár kint – bár mennék én is a strandra,
Vagy legalább le, a földbe, a kismetróval a térig…
Lassan a hűtővíz felforr, gőzt lök ki az égig –
Kornyadt varjú károg a ház tetején; noha ronda,
Mégis: élő hang. Feketén jön a görcs a gyomorba:
És ha hiába töröm magamat? Mire én odaérek,
Úgyis vége… De nem! Megvárnak majd az enyémek!
Boldog idők, amikor még lóháton fuvaroztak,
Zörgő postakocsik kerekén száguldva robogtak;
Vagy ha biciklire ülve időben jött meg a bába
Két falu távolból; csak azon múlt: bírja a lába.
Nem kellett, hogy várjon bárkire: fogta a táskát,
Átkerekezvén megmosdott, ellátta a dolgát…
S míg ezeken töprengek, nem veszem észre a ködben:
Mozdul a sor; ott, oldalt nyílik az út! A tükörben
Látom, a szemfülesebbje bevágott. Nem mehetek, bár
Éppen az én autóm mellett nyílt szét, oda is zár.
És mivel elvétettem – az ember durva, ha fáradt,
Őseiről emlékeztem: hogy a ………………..!

SZARKA ISTVÁN

Imprimatur

I
Sörényes ég
Ötödik razglednica

Kockás noteszod végső lapján
szikkad a sár, két
oldal közt az a véres ökörnyál
úszik örökké.
Aznap a szőke Tiszán már
átzúdultak a frontok

s most a szabadság
angyala őrzi nagy álmod az éjben.

II
Fáradozni kell
„Meghaltál, hogy kötve ne légy egy testhez örökké,
S lelked az ős elemek gyógyerejébe vegyült.”
(Vörösmarty: Hahnemmann)

Ó, ti zsenik! Jól
elvagytok magatok közt!
Íme az ember,
az orvos műve, az út – ily
végtelenített
párverssé kalapálva!
Mit keresünk még
mindig? Semmi remény! És

mégis – mégis: igézd!
Újra meg újra nevezd!

III
Neander
(Joachim Neander költő
1650–1680)

El nem ereszt ez a Völgy, míg
vak szükséged feketemiséin
sanda gyilokkal járod a táncot,
föl nem ragyog igaz arcod a Düssel
tükrében, amíg élet-ölés van,
jó gazdája a Földnek
nem leszel addig.

IV
Hajlik a vessző
Sylvester Jánosnak

Te, Tamás nagyurunk iskolamestere, az ki
görögöt, hébert töltött bécsi katedrán
Európa agyába:
Dózsamohács idején, dúlt
odabuda-korban
nyelvtant írtál! s disztichonod jött! s
Első Könyv magyarul!
Sárvár! Imprimatur!

Az te szavaddal szól már rígen
nékem az Isten,
hogy ez az a nyelv! az a nyelv, mely
eleve ilyenné született, s öleli magává
mind, ami jó jövevény. Megigézve csorogtam
ővele mammutagyar-szigonyostul a Kámán,
őt álmodtam szállásföldjeim
ínségtelein, megnevezések
nemeze alatt, póznámon lókoponyával,

s már ezer éve, hogy itt a Dunánál
érik a szőlő,
hajlik a vessző,
bodor a
levele – a
borszinü tenger hajnalain, meg a leszboszi lány
leleményében. Háfíz, Dzsajadéva a földink.
Jő a jövő ezerév – nem az én
gondom a többi.

ABLAK

Nicolás Guillén (1902–1989) versével emlékezünk a kubai forradalom 50. évfordulójára.

NICOLÁS GUILLÉN

Föld a völgyön és hegyen

(Szon)

Az agrárreform
közhírré tételekor, 1959

Te vagy ura a földemnek,
pálmafáknak és folyóknak,
rád lelek;
madaraim, még a szél is,
hegység, síkság, mind tied,
rád lelek,
életemet is te, nem én,
parancsolod, pedig enyém,
sem apámé, sem anyámé,
csak az enyém.
Rád lelek.

Cukornádtól rózsafáig,
rózsafáktól, jaj, a nádig
késed mindenen nyomot hagy,
rád lelek:
hej, ha egyszer kézbe kaplak!
Rád lelek.

Tegnap küldtem egy levelet,
véremmel írtam meg neked,
rád lelek,
az állt benne: visszaveszem,
visszaveszem szántóm, hegyem,
rád lelek,
s a folyót, mit elraboltál,
pálmáimat a folyónál,
pálmafáimat a szélben,
s a madárral pöttyös szelet
s életemet.
Senki nem úr rajta, csak én.
Mert az enyém.
Rád lelek.
Cukornádtól rózsafákig,
rózsafáktól, jaj, a nádig
késed mindenen nyomot hagy,
rád lelek.
Hej, ha egyszer kézbe kaplak!
Rád lelek.

Földemen föld nélkül élek,
földem sose volt, se sok,
se kevés, nincs egy kupac sem,
min nyugton meghalhatok.
Rád lelek.

Nekem Fidel lett a társam,
zöld lombok közt vele megyek,
lehasítom a két kezed,
s mindent, mindent visszaveszek,
rád lelek,
földem, völgyem, minden földem,
zöld mezőn és hegyi zöldben
rád lelek,
pálmáimat a folyónál,
pálmafáimat a szélben,
s a madárral pöttyös szelet,
s életemet,
amin senki nem úr, csak én,
mert az enyém.
Rád lelek.

ANDRÁS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

FÁBRI PÉTER

Mi, magyar jöttmentek

A Fővárosi Ítélőtábla fölmentett valami zugfirkászt, aki a magyar állampolgárok egy részét jöttmentnek nevezte. Ez ellen a fölmentés ellen sokan tiltakoznak. Szerintem tévednek. A zugfirkász véletlenül igazat beszélt. Mi magyarok, jöttmentek vagyunk.
    Ki Galíciából jött, ki Etelközből. Hogy ki honnan jött, az jószerivel attól függ, hogy ki meddig megy vissza az időben: nagyanyjáig, ükapjáig, ükanyjának ükapjáig. Jönni mindannyian jöttünk valahonnan. Ami a menést illeti: ki tudja. Bartók mindenesetre elment, Szentgyörgyi Albert is elment. Neumann János is elment, Molnár Ferenc is elment, Márai Sándor is elment. Az őseik jöttek, ők mentek. Elment Ligeti is, Kurtág is. Zeneszerzők, tudósok, írók, orvosok, mérnökök. A magyar jöttmentek.
    Mi, magyar kunok például jöttmentek vagyunk. Az én kun őseim valahonnan Ázsiából jött betelepülők lehettek valamikor a középkorban. Ma már nem beszélünk kunul, csak magyarul. Mert az őseim itt maradtak és ha ma egy grafikus meg akar rajzolni egy tipikus ősmagyar arcot, nagy valószínűséggel mellétrafál és az Árpád vezette törzsek után évszázadokkal idevergődött kunok közül választ modellt.
    Mi, magyar zsidók, jöttmentek vagyunk. Az én zsidó őseim például valószínűleg többfelől jöttek, éppenséggel Galíciából is, mert askenázi őseim is voltak, de Spanyolországból is, mert voltak szefárd őseim is. Jut is eszembe Spanyolországról: Amerika felfedezése után Spanyolország a világ leggazdagabb országa lehetett volna. Csakhogy rövid másfél évszázadon belül az iparát és kereskedelmét nem fejlesztő Spanyolország aranya a szorgos hollandokhoz vándorolt. Akik mellesleg, igazi toleráns polgárok módjára, befogadták a Spanyolországból elűzött zsidókat is (például Spinoza őseit) – és velük együtt gazdagodtak meg.
    Mi, magyar besenyők, jöttmentek vagyunk. Mára elfelejtett nevű ellenségeink addig üldöztek minket, amíg ki nem rekesztettek ázsiai otthonunkból és el nem vergődtünk ide a Duna-Tisza közére. Aztán valahogy itt maradtunk és ma már nem beszélünk besenyőül, csak magyarul. Olyannyira, hogy adtunk egy nagy magyar költőt is a magyar irodalomnak, Csoóri Sándort, aki már annyira magyarnak érzi magát, hogy másokat nem is néz jó szemmel ebben a nyelvi és kulturális közösségben.
    Mi, magyar cigányok, jöttmentek vagyunk. Idejöttünk és annyira megtetszett nekünk ez a szép ország az ő szomorú dalaival, hogy muzsikusaink közül a legtöbben el is felejtették a régi cigány dalokat és magyar dalokat játszottak helyette. Jöttünk és hoztunk egy Biharit, egy Lavottát, egy Déki Lakatos Sándort. Hoztunk költőket is, Choli Daróczi Józsefet, Bari Károlyt, hoztunk mesemondót, Lakatos Menyhértet. Nagyon sok ház áll ebben az országban, amelynek a falát mi húztuk föl. Szeretnénk, ha ez az ország is szeretne minket annyira, mint mi őt. Hiszen közülünk is legtöbben már csak magyarul tudnak.
    Mi, magyar németek, jöttmentek vagyunk. Úgy megszerettük ezeket a derék magyarokat, hogy mi adtuk a magyar nyelvnek (és a magyar iparosoknak) a szerszámok egész sorát. Mi hoztuk a sperhaknit, a dűznit, a bűnéskalapácsot, mi építettük a gangokat és mára úgy elmagyarosodtunk, hogy már a saját szavunkat sem értjük. Meg tudja még mondani valaki, mi is volt az a ringlispíl?
    Mi, magyar szlovákok, jöttmentek vagyunk. Akkor telepedtünk be a Nagy Alföldre, amikor itt állt az ország üresen, és nem volt dolgos kéz, a törökök elvonulása után. Annyira szépnek láttuk ezt az országot, hogy egyikünk, bizonyos Petrovics Sándor, meg is írta itt nekünk a legszebb magyar verseket. Persze ő csak amolyan hígmagyar volt, mondta egy Németh nevű magyar száz évvel később, akinek valahogy nem jutott eszébe, hogy ezzel az ő nevével talán ő sem kunoktól vagy besenyőktől származik. Sebaj, Petrovics Sándorral együtt mi is úgy gondoljuk: „Magyar vagyok. Legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy terűletén.”
    Mi, magyar románok, jöttmentek vagyunk. Mi is szeretjük a magyar nyelvet, ezért aztán hagytunk itt egy József Attilát, igaz, őbeléje kun vér is vegyült. A magyar képzőművészetet is szeretjük, ezért aztán jöttünkben-mentünkben létrehoztuk a modern magyar képzőművészet egyik legjelentősebb gyűjteményét, a Vasilescu-gyűjteményt.
    Mi, magyar horvátok, jöttmentek vagyunk. Jött ide velünk egy bizonyos család, a Zrínyiek. Nagy mehetnékjükben az egyik Szigetvárat védte a töröktől, a másik az egész Délvidéket, de olyan is akadt, akinek fejét vették, mert nagyon magyarkodott.
    Mi, magyar szlovákok, mi magyar lengyelek, mi magyar ukránok. Folytathatnám. A kínaiakkal és az angolokkal, a franciákkal és az olaszokkal, akik itt élnek és szeretik ezt az országot. Akik segítenek szebbé és gazdagabbá tenni. Akiknek a gyerekei már magyar iskolába járnak.
    Jöjjetek hát, magyarok! És ha menni akartok, menjetek! Járjatok-keljetek, jöjjetek-menjetek, büszkén és szabadon, ahogyan szabad emberekhez, büszke jöttmentekhez illik, Galíciától Mátyásföldig.

1 Fekete Kívül is Belül is, Fekete! Feketébb Fekete Vajjon már Lehet-e? Nincs benne Hangulat, Se ború, Se derű: Avatag, Rohatag, Savanyú, Keserű, Keserű, keserű, Keserű, keserű	3 Amikor Muszájok: Elibém Leteszem, S eszembe Nyilalik, Hogy őt most Megeszem Arra is Gondolok: Nem lenne Okosabb, Ha mindjárt Pisztollyal Ölnéd meg Magadat? Magadat, magadat, magadat, magadat	5 Mibül van E kenyér, Nem lehet Tudni azt! Se csiriz Se suviksz, Se gumi Se viaszk! Se ize, Se büze, Se szine Se szaga, Nincs neki Küllege, Allaga, Anyaga, Anyaga, anyaga, anyaga, anyaga!
2 Totyakos, Lotyakos, Pohos és Pocakos Ragacsos, Agyagos Vicikes, Vacakos, Kínos és Konok és Komor és Iszonyú, S mindezek Fölibe Eceti Savanyú! Savanyú, savanyú, savanyú, savanyú	4 Ki süti: Átkozott Legyen ő, Ama pék! Hájteste Sohase Találjon Kanapét! Míg éhség Annyira Őt elő Nem veszi, Hogy saját Kenyerét Kínjába Megeszi, Megeszi, megeszi, megeszi, megeszi!	6 Abból mi Bele kell, Semmit se Vehet át, Se lisztet, Se kovászt, Se vizet, Se darát. Borzalom Hogy a pék Hogyan spó- Rol vele! Még a sváb- Bogarat, Azt se te- Szibele, Szibele, szibele, szibele, szibele!