Ezredvég

NEMES LÁSZLÓ

Az elnök

„Az ötvenéves férfi, aki a fajanszkádban ült, és a vörös gumiszivaccsal a hátát mosta, szörnyeteg volt. Elhízott, durva, pocakos. A bal vádliján szépen fejlett görcs ércsomóval és mindkét lábfején két-két egymásra nőtt ércsomóval és mindkét lábfején két-két egymásra nőtt lábujjal, amely rendellenesség úgy keletkezett, hogy ifjúkorában hiúságában mindig túl szűk cipőt viselt” – írta Hunyady Sándor A vezér című novellájában.
    Hajdu Zoltán, a magyarországi Morgan Brothers bankház, a Mega Security Zrt, valamint a tasmániai Hobartban bejegyzett Perfect Invest Befektetési Alap elnök-vezérigazgatója bizony nem volt elhízott, durva, pocakos. Pedig ötvenöt éves is elmúlt már. Nem a fürdőkád langymeleg vizében terpeszkedett el, hanem a teniszpálya öltözőjének zuhanyozójából lépett ki frissen, gyorsan és erélyesen dörzsölte szárazra még szinte fiatalosan karcsú testét, izmos lábszárát, melyen egyetlen görcsös ércsomó sem éktelenkedett. Derűsen pillantott a jó formájú, elegáns, de mégis kényelmes vagy sportos cipők megóvta ép lábfejére. Elégedett volt, védhetetlen szerváival, cseles fonákjaival most is gyorsan, 6:4-re és 6:1-re verte húsz évvel fiatalabb ellenfelét. Még mindig nagyon élvezte az autóvezetést is, ilyenkor, reggel maga vezette a kocsiját, csak a pesti székház kapujában várja majd a sofőrje, hogy bevigye a Mercedest az alagsori garázsba. A hídon, majd a körút reggeli csúcsforgalmában reménytelenül összetorlódott kocsikat jókedvűen, elégedetten cselezte ki és előzgette a villamossíneken. Közben az is eszébe jutott váratlanul, hogy mekkora, szinte földöntúli öröm volt, amikor annak idején, hosszú várakozás után átvehette élete első autóját, a Trabantot, a kis Trabsijukat, ahogyan Rózsival becézték nagy szeretettel.
    Akkor ő már csoportvezető volt, talán a legfiatalabb a minisztériumban. Levelező szakon szerezte meg a közgazdasági diplomáját és elvégezte az akkoriban foxi-maxi egyetemnek becézett vagy gúnyolt marxista főiskolát is. Szorgalmas volt, tagadhatatlanul. De az volt a felesége, Rózsi is, akit a munkahelyén, a rendőrségen, éppen az idő tájt, alig néhány hónappal Attila születése után léptettek elő gépírónőből előadóvá. Hogy ragyogott az arca, amikor reggelenként azon az új, pöfögő, ropogó Trabantjukon vitte őket a férje a rendőrségi bölcsődébe. Talán még szép is volt akkor, ha nem is éppen amolyan babaszépségű a fiatal Hammerschmidt Rozáliának az a kissé széles, mindig sápadt, fehér arca, gondolta Hajdu Zoltán. Szerette, persze hogy szerette, ha nem is olyan lángoló, mozifilmbeli szerelemmel a feleségét, aki kedves volt, odaadó, példás rendet tartott a szép, új kétszobás panellakásukban. Meg hát – az is megfordult az esküvőjük előtt Zoltán fejében – a jövő, de talán még a hivatali előmenetele szempontjából sem válhat hátrányára neki, a kispolgár-könyvelő idősb Hajdu Zoltán fiának, a házasság a Szászországból hajdan ideszármazott szorgos, tősgyökeres munkáscsalád lányával. Rózsi apja, az öreg Hammerschmidt Rudolf ácsmester többször elmondta neki is, hogyan verték félholtra az 1920. szeptember elsejei nagy tüntetésen Horthy kardlapozó lovasrendőrei.
    Példaképe, a Szovjetunió és a hazai szocialista rendszer összeomlását már nem érte meg Hammerschmidt Rudi papa, ő, Hajdu Zoltán pedig hamarosan megtalálta a helyét az új rendben. Maga is meglepődött, Rózsi pedig, akinek a rendőrségen megszűnt a régi munkahelye, kezdetben kissé megrémült a férje gyors sikereitől. Nem lesz ebből valami baj? Korábbi, minisztériumi és baráti kapcsolatait és értesüléseit felhasználva vett, eladott, közvetített, bérelt – de már úgy mondta lízingelt – autót, házat, telket, felfutó meg csődbe jutott kis üzemet, majd eladó sorba került, fizetésképtelenné vált állami gyárat, gyártelepeket, szövetkezeti pénzintézetet, befektetett, befektetési tanácsokat adott, de már nem ő maga, hanem a cége, a cégei, a hazai kapcsolataival összefonódott külföldi kapcsolatai. Vendégek jártak hozzájuk, új barátok, üzletfelek, barátnak mondott, barátnak hitt fontos emberek, magyarok, külföldiek; egy ideig az új, Dunára néző, ötszobás pesti lakásukba, majd a rózsadombi emeletes villába. Rózsi nehezen szokott bele az új háziasszonyi szerepébe. Személyzet? Minek az nekem? Idegesítette a takarítónő, a szobalány – piszkos az ablak, koszos a küszöb, tiszta pénzkidobás… – Cápauszony leves, shrimp koktél? Egy tisztességes lebbencslevest nem tud megfőzni ez a szakácsnő! – Megfájdult a lába a ráerőltetett, soha nem viselt tűsarkú cipőben, nevetségesnek érezte magát, azt a már fiatalon sem igazán karcsú, nagydarab testét a belvárosi drága szalonokban készült ruhákban.
    Hajdu Zoltánnak ez is eszébe jutott azon a hosszú autóútján a budai teniszpályától a pesti székházáig. De régen volt! – mondta magában, és elmosolyodott. Éppen tegnap este említette neki Rózsi – a Hammerschmidt Rozália! –, hogy a balatonföldvári nyaralójukat el kellene már cserélni egy tengerparti villára. – Horvátországban… vagy inkább Olaszban… Rimini, talán Sanremo… ez most a trendi – így mondta.
    A titkára, Herczeg úr, bőrkötésű irattartóban leveleket tett Hajdu Zoltán elé, az íróasztalára. – Átnéztem mindet, elnök úr – mondta –, ezek a legfontosabbak. – Ilonka, az egyik titkárnő, behozta a forró feketekávét. Komárominé, a titkárság vezetője a reggeli telefonhívásokról referált. Nevek, cégek, hivatalok, városok, Szeged, Debrecen, Bécs, Montreal, Marseille… Aztán hozzátette, kissé zavartan, nem tudta, hogyan mondja, hiszen jól informált, régi bútordarab volt a cégnél –, csak a nevét mondja, vagy úgy, hogy a kedves fia… a fiatalúr… Végül csak annyit mondott: – A fia telefonált, beszélni szeretne személyesen az elnök úrral.

    Derűs napja volt Hajdu Zoltánnak. Megengedő. – Nem bánom – mondta Komárominénak. – Fél háromra rendelje ide. De pontos legyen!
    Hátradőlt a kényelmes, elnökinek is nevezett bőrkarosszékében. Attila! Több mint egy éve, hogy nem látta a fiát. Milyen heves gyerek volt kiskölyök korában! Aztán kezdődtek a bajok. Amikor olyan tizenkét-tizenhárom éves lett. A bandák, a lógások. Egyszer még valami hülye kis lopáson is rajtakapták. Alig lehetett elsimítani az ügyet. Másik iskolába vitték, ott sem emberelte meg magát. Amikor először jött haza kissé bizonytalan léptekkel, alkoholbűzösen, ő felpofozta, Rózsi sírva a védelmére kelt, gyerek, majd kinövi… Az érettségin valahogy átcsúszott, némi apai segítséggel, így jutott be, igaz, egy év után az egyetemre is, építész szakra, azt állította, ahhoz van kedve és érzi, hogy tehetsége is. De két év múltán azt is abbahagyta, majd folytatom, mondta, persze, természetesen, bólogatott az anyja, és védőn magához ölelte. – Addig is hasznára lehet az élet, a gyakorlat – mondta Rózsi, és őrá, a férjére nézett: –valamelyik vállalatodnál…
    Nem sok vizet zavart Attila a Perfect Investnél, amíg ki nem derült az a két és félmilliós hiány. – Sikkasztás, mondta Farkas igazgató, tévedés, mondta Hajdu Zoltán elnök-vezérigazgató – de otthon már üvöltött: – Megmentettelek a börtöntől, de látni sem akarlak többé, takarodj a házamból, de még a városból is, a kocsit se viheted magaddal, az az enyém, nem a tiéd! Megértetted? És élj meg, ahogy tudsz! – Aztán a feleségére is rámordult: – Tatarozd ki végre a szétbőgött képedet, és öltözz fel tisztességesen! Egy óra múlva azzal a párizsi Duois-val vacsorázunk a Hiltonban.
    Attila valóban eltűnt a szeme elől. Azt azért tudta, hogy hónapokig Gyöngyösön, majd Miskolcon élt, azt is sejtette, hogy a felesége többször is beszél vele telefonon, és időnként, az ő tilalma ellenére, némi pénzt is küld neki.
    Legyintett, majd félretolta íróasztalán az üres feketekávés csészét és kivette a barna bőr irattartóból az első levelet.
    Komárominé, az elnöki titkárság vezetője, másodpercre pontosan fél háromkor jelentette be Hajdu Attilát az apjának.
    – Ülj le – mondta a fiának Hajdu Zoltán. Amióta nem látta, úgy vélte, nem sokat változott. Később már arra is gondolt, a kelleténél talán mégiscsak kissé keményebben kezdte: – Na, mi van veled? Mi kell?
    Annyi kiderült, Attila legalábbis úgy mondta, hogy Gyöngyösön meg Miskolcon is dolgozott, azt, ami éppen adódott, ahogy állította: még trógerolt is, most pedig, ennyi idő után úgy gondolta, már megteheti, visszajött Pestre, egy építészeti tervezőirodában kapott végre rajzolói állást –, hiszen ehhez igazán értek – tette hozzá, most először elmosolyodva. – De szörnyen keveset fizetnek, az albérlet, az a vacak kis szoba is nagyon drága, még abban a ronda kőbányai utcában is.
    – Megmondtam, élj meg ahogy tudsz – morogta az apja, és még hozzátette: – Ahogy mások is.
    – Nem is rólam van szó – mondta Attila. – Nem csak rólam.
    És elmondta, hogy Miskolcon ismerte meg Tündét, aki igazi tündér, gyönyörű, huszonkét éves, a miskolci egyetemen tanult, píár-t, ilyesféléket, és ekkora szerelem, mint az övéké, még nem volt a világon, és Tünde most otthagyott érte mindent, csapot-papot, és utána jött ide, Pestre, de hát abból az ő vacak kis fizetéséből, ugye… – Majd hozzátette megint: – Igazán nem rólam van szó. Nem is pénzt kérek. De úgy gondoltam, őneki… akármit, akármilyen kis állást… itt… ebben a nagy… ebben a hatalmas…
    – Számítógéphez, informatikához ért-e? – kérdezte Hajdu Zoltán.
    – Természetesen – mondta a fia.
    – Hát… egye fene… valamit… – De arra gondolt hirtelen, csak semmi ellágyulás, csak semmi megbocsátás. És gyorsan hozzátette: – Te viszont be ne tedd a lábad újra ide! Őt küldd csak be a titkárságra. Mi a neve? Milyen Tünde?

    Elmúlt egy újabb év, majd elmúlt az ősz is, amikor Hajdu Zoltán egyik este, vacsora után, bejelentette otthon: – Holnap elköltözöm.
    A felesége döbbenten nézett rá. Azt hitte, hogy rosszul értette. – Elutazol? – kérdezte.
    – Nem. Elköltözöm. Elegem volt. – Az asszony elfátyolódott szemébe nézett, az éjszakára már valami újabb, francia krémmel bekent, kissé duzzadt arcbőrére. – Elegem volt – ismételte. – Mindebből elegem. De ne félj. Itt minden a tiéd. És mindenről gondoskodom. Mint eddig is.
    – Elköltözöl? – kérdezte az asszony, majd halkan, félve: – Egyedül?
    – Nem – felelte a férje kurtán. Hajdu Zoltánné felzokogott. Hangosan, szinte gurgulázva. Mint addig még soha. Még a kislány Hammerschmidt Rózsika korában sem soha. Aztán újra halkan megkérdezte: – Fiatal?
    Hajdu Zoltán nem válaszolt. Majd az asszony hirtelen, élesen, szinte gúnyosan kérdezte: – És hol fogtok lakni, ha szabad kérdenem?
    – Érden. Az új házamban.
    – Új házad? Érd…?
    – Alig húsz kilométer. És ki… ki ebből a benzingőzös, szmogos nagyvárosból. Egyébként is… – A nyelve hegyén volt, de nem mondta ki, amit alig másfél évvel azelőtt a felesége is mondott: Ez most a trendi.

    Másnap, késő délután, berontott hozzá a fia. Se bejelentés, se kopogás, belökte, szinte betörte a titkárság ajtaját, aztán a titkár és a titkárnők elképedt, rémült szeme előtt az elnöki szoba párnázott ajtaját. – Te szemét! Te gazember! – ordította. – Most tudtam meg… te… te és Tünde! Mióta?
    – Csendesebben – szólt rá az íróasztala mögül az apja.
    – Te hitvány… erkölcstelen… szemét… – folytatta Attila.
    – Te beszélsz? Semmirekellő… sikkasztó…
    – Szégyentelen!
    – Te mondod? Az apádnak? – felemelkedett, és az íróasztalán át izmos, kisportolt kezével óriási, csattanós pofont adott a fiának.
    – Gazember! – ordította Attila, és a zsebéből pisztolyt rántott elő. A kiabálásra óvatosan benyitó titkár, Herczeg úr, halálra váltan kihátrált. Hajdu Zoltán is megrémült, soha nem állt így, szemtől szembe a halállal. De aztán Attila elködlő, meg-megrebbenő szemébe nézett és rájött, megérezte, hiszen ismerte a fiát, hogy alapjában véve gyáva, hogy azt a kezében remegő pisztolyt úgy se meri elsütni. Úgy álltak még egy-két másodpercig, farkasszemet nézve egymással az íróasztal két oldalán, majd a talán meg sem töltött fegyver nagy koppanással az íróasztal lapjára esett.
    Némán, mozdulatlanul álltak még a helyükön, végül Hajdu Zoltán elnök-vezérigazgató leült és megkérdezte: – Nem akarsz visszajönni a céghez?
    Attila nagyot nyelt. – Mi lesz a besorolásom? – kérdezte végül.
    – Igazgató – mondta az apja.
    Amikor néhány perc múlva egyedül maradt az irodájában, Komárominé, a titkárság vezetője bevitte neki az utazási irodában reggel megrendelt két repülőjegyet. Budapest – New York – San Francisco – Honolulu. Azt persze nem merte kimondani, hogy az elnök úr nászútjára. Csak annyit mondott: – Az elnök úr most is remekül választott, Hawaiiban novemberben is ragyogó az idő, és a Waikiki Beachnél nagyszerű a tenger.

BALLAI LÁSZLÓ

Édes Gáspár

Végre eredményt hozott az üzleti út. Sikerült eladnom az első controlling-csomagot. Nem megy könnyen az ilyesmi. Aki ért a software-fejlesztéshez, tudja, mennyi felkészültséget, időt és türelmet igényel egy új rendszer bemutatása a felhasználónak, aki még nálunk is otthonosabb az információ-technológiában. „Értem – mondja – tehát újra kell telepíteni…” – és keresi a kifejezést, hogy mit is. „Igen – veszi fel a beszélgetés fonalát az ember –, ön ezt érti. De nem kell installálni semmit. Programunknak az a lényege, hogy amőbaszerűen szétárad a már létező összes alkalmazási szinten és azokhoz adaptálja magát.”
    Fél év után minden második héten Erdélyben. Hétfő hajnalban indulás, hogy estére az ember a veszélyes és rossz utakon Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán legyen. Három nap szakadatlan prezentáció. Péntek délben rohanás vissza. Most azonban úgy döntöttem, nem sietek. Végre kicsit megnézem az országot. Kivettem a kesztyűtartóból a vadonatúj útikönyvet. A Székelyföld közepén állok, irány tehát Farkaslaka, onnan egy énlakai kitérővel Korond, Parajd, végül Gyergyószentmiklós. Ott megalszom, másnap megnézem a Gyilkos-tavat és a Békás-szorost.
    Székelyudvarhely határában felvettem egy hetvenéves autóstoppost. Tökéletesen kerek feje volt, széles, ezer barázda szántotta arca és búzakék szeme.
    – Édes Gáspár vagyok – nyújtotta hatalmas kezét. Jobb középső ujjának első perce hiányzott. – Favágáskor ottmaradt a kötél alatt. De bárcsak…
    Kérdőn néztem rá.
    – Bárcsak a tavaszi földcsuszamlásban ne veszett volna oda a fiam. Odaadnám érte mind a tíz ujjamat – könny futotta el a szemeit.
    – Hová vihetem?
    – Kicsi főnök, haza megyek, de én megmutatok magának mindent. Bözödöt nem akarja-e látni? Tudja, amelyet elöntöttek a nagy áradások. A templom vízben áll, csak a tornya látszik. Jönnek a magyar turisták, és azt fényképezik. Maga nem akar odamenni?
    – Én Farkaslakát szeretném látni, Tamási Áron sírját és szülőházát. Majd Énlakát.
    – Persze, persze, odamegyünk, ahová maga akarja.
    – De ön hová utazik, Gáspár?
    – Hová is… Hát haza, bár az én házamat is elmosta az ár. Hanem hát menjünk Farkaslakára. Azután Énlakára, oda már közel lakom.
    – Ismeri?
    – Persze, akárhányszor is megfordultam benne.
    Tehát Farkaslakán bevágtunk az első utcába, és egy rossz földúton zötykölődtünk a falu közepéig. Édes Gáspárnak fogalma sem volt arról, hol van Tamási Áron sírja. Amikor a templomnál kiszálltunk, egy fiatal lánytól kérdezte meg az utat. Ő maga is arrafelé tartott, felajánlotta, hogy csatlakozzunk hozzá. Megköszöntem a szívességét. Édes Gáspár azonban karon ragadta, úgy kérdezte: – Hát nem jön-e velünk kirándulni? Sétálhatnánk egyet a főnökkel az erdőn.
    Szörnyű zavarban éreztem magam.
    – Hogy kérdezhet a nevemben s engedélyem nélkül ilyesmit egy hölgytől? – csattantam fel.
    A lány, kihasználva a kettőnk között támadt ellentétet, elszökkent.
    Édes Gáspárra nem lehetett haragudni. Rám nézett mosolyogva a búzakék szemeivel, úgy mondta: – De kicsi főnök, olyan jó, kemény fehérnép volt.
    A két cserfa között fekvő sírtól a szülőházig vivő úton megpróbáltam Tamási Áronra terelni a figyelmet: – Ő az a nagy író, aki önökről és önöknek írt. Hogy mindaz, amit képviselnek, milyen fontos.
    – De mink itt nem érünk rá olvasni – szabadkozott.
    A Tamási Áron-emlékházban kiderült, hogy Édes Gáspár nem is tud olvasni. Valahány értékes dokumentumra felhívtam a figyelmét, meg sem nézte, csak szabadkozott, hogy nem jó a szeme. Ki is menekült hamar Sipos Erzsi nénihez, Tamási Áron rokonához, aki nagy szeretettel vezette a múzeumot, és olyasfajta kérdéseket tett fel neki: „Ugye, maguknak is nehéz itten?” Erről két öreg a végtelenségig tud beszélni.
    Az Énlakára vezető csapáson talán még a honfoglaló magyarok szekérnyomai között hányódik az automobil. De még a Székelyföldön általánosan jellemző gyalázatos út sem engedte feledni a dimbes-dombos, csalitos táj szépségét, melyben szivárványos pillangók és bájos madarak röpködtek.
    – Az a kis ember maguktól, az jól mondja – terelte hirtelen a politikára a szót Édes Gáspár.
    – Ön hallotta őt beszélni? – kérdeztem.
    – Én nem, de mondták, hogy ő a magyarságot nagyon képviseli.
    – Nézze, annak a személynek a magyarság a pártreklámja.
    – Mégis támogat bennünket…
    Végignéztem Édes Gáspáron. – Ön milyen támogatást kapott?
    – Hát én semmilyet – hajtotta le a fejét –, de bizonyára mások…
    – Na, igen. Ő meg a párttársai tették zsebre annak a pénznek a javát, amelyet a magyar költségvetésből az önök támogatása címén ideutaltak. Abból Erdélyben házakat, földeket vettek, vállalkozásokat alapítottak. A maga nemében figyelemre méltó manőver. Ne itthon legyen botrány, hanem egy másik országban, amit az ottani sajtó rosszindulatú piszkálódásának lehet beállítani. Mondja meg, Udvarhelyen miképp nőtt ki a földből az a sok homályos tulajdoni hátterű új cég?
    – Homályos? Kicsi főnök, homályos az egész világ.
    Elszégyelltem magam. Én is olyan vagyok, mint idióta politikusaink. Idejövök, és elmagyarázom az ittenieknek, mint kell gondolkodniuk, érezniük.
    – Mert tudja, bennünket itt nem segít senki – mondta Édes Gáspár. – Legalább ha van valaki, aki felénk fordul. Jó szót, biztatást sem igen kapunk. A rumíny csak bánt bennünket. Engem is hányszor megpofozott a rendőr.
    Mintha a székely előző szavait akarta volna igazolni a természet. Hirtelen felhő zuhant a szélvédőre, alig lehetett látni valamit. A jármű megfeneklett valami kátyúban. Édes Gáspár kipattant.
    – Ne foglalkozzon semmivel, csak nyomja a gázt – kiáltotta. Az autó mögé került, és neki feszült. A köd felszakadt, ám vad zápor szakadt ránk. Csak nem jutottunk ki a gödörből. Édes Gáspár elszaladt a közeli ligetbe, és fakéreggel megrakodva tért vissza, melyet a kipörgő kerék alá tett. Elmozdultunk, de a jármű mégis visszacsúszott volna, ha meg nem állítja egy erő, egy hát, egy a pocsolyába már elmerülő test. Összeszorult a gyomrom. Istenem, a kocsi alá kerül! Ekkor meglódultam. A dagonyából kikecmergő Édes Gáspár mosolyogva ült vissza a helyére. Mintha csak egy könnyű sétát tett volna.
    – Nagyon köszönöm – mondtam. – Sajnálom, hogy így bepiszkolta magát.
    – Kicsi főnök, nézze, eloszlott a homály.
    A felhők közül kezdett felderengeni a nap.
    – Miért ütötte meg a rendőr?
    – Mert magyarul beszéltem.
    – És nem jelentette fel?
    – Nem. Mert nem beszélem a nyelvüket.
    – Egyáltalán?
    – Egy szót sem.
    – De katona csak volt.
    – Igen.
    – És ott hogy boldogult?
    – Csináltam, amit a többi.
    Most már ragyogva sütött a nap. Az esőre csupán a jókora tócsák emlékeztetettek. Már látszottak Énlaka házai. Utunkat keresztezte egy juhnyáj.
    – Az ordasajtot szereti-e, kicsi főnök? – kérdezte a székely. – Énlakához nem messze van egy esztena, ahol frissen készítik. Én leginkább a savóját szeretem.
    – A savóját?
    – Igen. Sós, homályos valami, még sincs ízletesebb ital a világon.
    – Nem tudom, volna-e hozzá gusztusom.
    – A kovászos uborkát kedveli?
    – Igen.
    – Na. Olyan, mint annak a leve. Csak jobb.
    Lassan az utolsó birka is ellépkedett. Olyan ez, mint a forgalmi dugó. Ámde nyomát sem éreztem az ingerültségnek. A városban rohan, szalad, elkésik az ember. Itt hová sietne?
    Édes Gáspár rám emelte tiszta kék szemét. – Kicsi főnök, nem mehetnék magával?
    – Énlakára?
    – Magyarországra.
    – Hogyan?
    – A maga házába. Elvégeznék mindent. Kert is van, bizonyára. Száz árt kaszálok egy nap. Biztosan akad nekem valami. Velem nem lesz baj, attól ne féljen, kicsi főnök. Gondoljon bele, negyvennyolc éves vagyok, amióta a szövetkezetet bezárták, munkám sincs. Vigyen magával!
    – De én csak egy software-ügynök vagyok.
    Édes Gáspár a faluszéli erdőben megállított. Megölelt, megcsókolt és könynyes szemekkel szorongatta a kezemet, mielőtt kiszállt a kocsiból.
    – Az Isten áldása legyen magával, kicsi főnök! – mondta, és hosszasan integetett utánam.
    A visszapillantó tükörből sokáig néztem ezt a nálam öt évvel idősebb öregembert. Azon gondolkoztam: ki mondta, hogy senki nem fölösleges a világon, mert minden ember új szín az élet palettáján? Szín. Vajon mi, a modernizmus vakjai láthatunk-e mást azon kívül, amit a politika, kulturális, tudományos, kereskedelmi és pénzügyi marketing korifeusai felfednek előttünk a homályból?
    Énlaka girbe-gurba utcáin kóborolva hirtelen a homlokomra csaptam. Micsoda törpe lélek vagyok! Miért ne érhetném el azt a helyzetet, amiért már a harmadik évtizede gürcölök, hogy normális egzisztenciát teremthessek magamnak? És akkor máson is segíthetek. Legalább a címét fel kellene írnom! Persze, ahol elváltunk, már nem találtam. Érdeklődni kezdtem utána. Édes Gáspárt azonban sem Énlakán, sem Farkaslakán, sem Székelyudvarhelyt nem ismerte senki.

M. SZÁNTÓ JUDIT

Teri baba

1941-et írtunk, amikor a főváros egyik polgári leányiskolájának IV. B. osztályában a baloldali padsor első padjának egyik ülésén Teri baba helyet kapott.
    Senki sem csodálkozott ezen az osztályban, pedig a tizennégy éves lányok már nem babáznak. És ami ennél is érdekesebb, egyik tanár sem szólt egy szót sem ellene. Teri babának ugyanis létjogosultsága volt ott ülni minden nap. Soha nem hiányzott, soha nem rendetlenkedett. Az iskolában előírt fekete klottköpenyt viselte telente, nyáron pedig a kék, fehérpettyes kartonruhát. És természetesen a hozzá való hímzett gallért. Minden tanár elismerte a jelenlétét, bár sohasem szólította fel egyik sem felelni.
    Teri babát a padszomszédja, Varró Ági hozta be és ültette le a megüresedett helyre. Oda, ahol Klemper Teréz ült.
    Amikor Terike az egyik tanítási napon nem jött iskolába, még senki nem gondolt semmi különösre. Rajta kívül minden tanuló jelen volt. Reggel nyolc órakor belépett a kézimunka tanárnő, Gizi néni. A padokra már ki volt készítve a kötés. A tananyag szerint most azsúrral, elől toledói hímzéssel díszített hálóinget kellene a lányoknak készíteniük, de a háború azt kívánta, hogy az iskola összes tanulója érmelegítőt kössön a fronton levő katonáknak.
    A hetes felállt.
    – Az osztály létszáma harminckettő – jelentette –, hiányzik egy fő, Klemper Teréz.
    Gizi néni bólintott. És miközben beírta az óra megkezdését az osztálykönyvbe, megjegyezte: – Klemper Teréz többé nem jár az osztályba, ezután jelenteni sem kell a távollétét.
    A bejelentés csak kevesekben keltett sajnálatot. Terike ugyanis csendes, szótlan kislány volt. Nem vett részt a nagy szünetbeli paláverekben, nem mesélt otthoni dolgairól. Magába húzódott, ritkán mosolygott. Mindig ragyogott a tisztaságtól. Haját befonva hordta. Vastag hajfonatai sötétbarnán keretezték vékony arcát. Jól tanult, és soha nem akadt vele semmi baj. Annyira csendes volt, hogy szinte észre se lehetett venni. Varró Ágival azonban nagyon jó barátságba keveredett. Ági pontosan az ellentéte volt Terinek: mindig vidám volt, mindig mosolygós. Teri egyedül neki nyílt meg.
    Az, hogy kilépett az iskola életéből, Ágit nagyon megviselte. Mindig nevető szeme elkomolyodott, látszott, hogy a könnyeivel küszködik.
    A bejelentés után az óra a szokásos módon zajlott le. A szünetben nagy volt a zsibongás az osztályban, mindenki Klemper Teriről beszélt. Egyikük azt mondta, hogy igazán elbúcsúzhatott volna az osztálytól, a másik viszont úgy vélte, hogy erre semmi szükség nem volt. Soha nem tudtak róla sokat. Meglehet, vidékre költöztek, lehet, hogy Pesten maradtak, de másik kerületbe mentek, és oda íratták be, valahová az új lakásukhoz közelebb. Valaki tudni vélte, az apja munkaszolgálatos, nincs kereső a családban, és Terinek dolgoznia kell, hogy megéljenek.
    Ági nem szólt. Szomorúan üldögélt a helyén, a zsebkendőjét gyűrögetve.
    Csengettek, és még el se hallt a csengőszó, az osztályfőnök, Elvira néni lépett be. Megállt a katedrán. Az osztály is felállt. Most azonban – a szokásostól eltérően – Elvira néni nem mondta, hogy üljetek le. Egészen mást mondott: – Lemegyünk a tornaterembe. Az igazgatónő odarendelte az egész iskolát. Álljatok szépen sorba, aztán indulunk.
    A lányok jókedvűen sorakoztak. Mindig öröm, ha valamelyik óra elmarad.
    A lépcsőn már más osztályok is mentek rendben, ám folyton csivitelve lefelé. A tornateremben érkezési sorrendben foglaltak helyet. Most a túlsó falnál középen pódium állt. Az igazgatónő, Mezőfalvi Takáts Andorné már az emelvényen állt, néhány tanárnővel beszélgetett.
    Amikor a lányok elhelyezkedtek, az igazgatónő a lányok felé fordult. Hirtelen csend lett, egy pisszenés se hallatszott.
    Szokatlanul halk hangon kezdett az igazgatónő a beszédébe. Elmondta, hogy a IV. osztályba járó Klemper Teréz lengyel származású. Az új rendelet értelmében a lengyel zsidókat hazatoloncolják. Vagyis Klemper Terézt elvitték Lengyelországba. Őt nem látják többé.
    Mezőfalvi Takáts Andorné eddig a földre szegezte tekintetét. Most felemelte, a lányokra tekintett. A szeme furcsán csillogott. A hangja most is halk volt, de minden szavát értették: – Most pedig mondjunk egy imát Klemper Teréz és sorstársai lelki üdvéért.
    Lehajtott fejek, imára kulcsolt kezek ismételték az igazgatónő által mondott ima szövegét.
    A lányok nem értették az összefüggéseket, de megérezték, hogy valami szörnyű tragédiáról van szó. Az ima után is csendben, állva maradtak. Egészen addig, amíg a tanárok nem álltak egy-egy osztály élére, hogy visszavezessék a tanulókat a helyükre. Most nem nevetgéltek, nem is beszélgettek. Némán lépkedtek, mintha templomban… vagy… mintha temetőben lennének.
    A IV. B-ben nem volt aznap felelés. A magyaróra helyett osztályfőnökit tartott Elvira néni. A háborúról és annak borzalmairól beszélt.
    Másnap pedig Varró Ági egy babával jelent meg. Szép, porcelánfejű alvóbabával. Amelyiknek haja színe megegyezett Terikéével. Most be volt fonva, befőttes gumi rögzítette a két copfot. Rajta fekete klottköpeny, az osztály gallérjával. Ági leültette maga mellé a padra.
    Az első óra matematika volt. Guszti néni jött be, a számok tanára. Azonnal észrevette a babát. Csodálkozó tekintetére Ági felugrott a padból és jelentette:
    – Ő Teri baba – mutatott „padtársára”.
    Guszti néni alig észrevehető fejbólintással jelezte Teri baba jogos, természetes jelenlétének az elismerését.
    Teri baba pedig végigjárta az osztállyal az évet, részt vett a ballagáson. Porcelán arcocskája mindig vidám volt. Ugyanúgy, mint azé, akinek a hiányát hivatott pótolni. Hogy azután – Klemper Terikéhez hasonlóan – végleg eltűnjön az iskolából.

KELEMEN JÁNOS

A fejlett Nyugat

Megyünk haza a bevásárlásból. Mennénk haza a bevásárlásból, de elakadtunk a hóesésben, Bécs előtt, az emelkedőn. Állítólag, a hülye kelet-európai kamionosok megint nem készültek fel a télre, de mi nem ezt látjuk. Hülye magyarként.
    Fiam a holland határ közelébe igyekezett. Az interneten gépeket vett, a céghez sokadszor ment, szerinte eddig megbízhatóak voltak. Délután elindulunk, reggelre megérkezünk, felrakják a gépeket, este itthon vagyunk, ígérte. Kísérjem el, ha másért nem, hogy el ne aludjon. Hogy legyen kivel beszélgetnie. Nem indultunk délután, mert előző nap elromlott az autó töltése, szerelőt kellett keresni. Talált, nehezen. Már a holminkat szedtük össze, szerveztük gyereke elhelyezését, amikor felhívta a szerelő.
    – A generátorban leégett a panel, egy rossz forrasztás miatt – mondta. – Ki kell cserélni, de a szénkefék és a forgórész is rossz állapotban vannak.
    Fiam még próbált türelmesen válaszolni, mert nem látta át az akció lényegét. – Cserélje ki.
    – De – mondja a szerelő a telefonba –, még jó lenne, alkalmas lenne a forgórész némi használatra. Elmenne úgy tízezer kilométert, de ha ezzel szereli viszsza, akkor nem tud garanciát vállalni a munkájáért. Mit tegyen?
    – Cserélje ki.
    – Biztos?
    – Igen!
    Látom, fiam nem érti, amit értenie kellene. A mintázat az, amit nem vesz észre, mert mással van elfoglalva. Vezet, közben anyját hívja, próbálja hívni, de az nem veszi fel telefonját. Leadnánk gyerekét valahol a Duna-parton, a Batthyány tér körül. Engem visz haza az útlevelemért és némi holmiért, ruháért. Az asszonya, gyereke anyja már régen otthagyta őt gyerekestől. Próbálja utolérni magát, feladatait, amelyek csak pillanatonként tűnnek úgy, mintha ő szervezné, ő döntene sorrendjükről, lehetőségeikről. Anyja nem veszi fel a telefont.
    – Menjünk hozzám a dolgaimért – mondom –, és majd visszafelé megpróbáljuk elérni. Addigra talán a generátor is kész lesz.
    Visszafelé sikerül anyját – volt feleségemet – felhívni; leadjuk, kiadjuk a gyereket a kocsiból nagyanyjának, megyünk a teherautóért. A szerelő nem találta meg az új forgórészt, ezért beszerelte a régit. Nem tud munkájáért garanciát vállalni. Fiam még nem dühöng, de egyre feszültebb. Mondanám, a magyar valóság, de majd tapasztalom, nemcsak a magyaré. A fejlett világ, az úgynevezett civilizált világ csődje kíséri utunkat. Számlát se tud adni azért a negyvenezer forintért, amibe a panel cseréje került, ilyesmit ne is várjunk. Látja kiszolgáltatottságunkat. Fordulhatnánk a hatóságokhoz, a tehetetlen, korrupt, mindig mindent elhárító hatósághoz, ami abban a pillanatban átváltana a személytelen semmiből a Józsikám, csak nem neki hiszel-re, majd, esetleg feljelentésbe torkollna, és bírósági tárgyalásba, amely lejátszódna a demokrácia bohózataként.
    Fiam fizet.
    Átdobáljuk holminkat az egyik kocsiból a másikba, behajít két takarót, keresi a hóláncot, amelyet nem talál a sötétben. Este hat óra körül van, november közepe. Indulunk, eszünk egy fantasztikus babgulyást Győr előtt. A határátlépés már EU komform, de még Schengen előtti. Bécs után esik a hó, előbb csak tévetegen, habozva, mit is tegyen, majd dönt és szakad. A külső sávban, mintha vonatszerelvény menne, egymásba érő kamionok sora, önálló akarattal. Még betartják a játékszabályokat, csak ritkán előznek a tiltó tábláknál, igaz, hogy akkor sem indokolná semmi az öt kilométeres sebességkülönbség. Időnként cserélünk, hol fiam bóbiskol, hol én. Hátramászom a raktérbe, a sok alkatrész között megpróbálok helyet készíteni magamnak, és elvacakolni. Azt gondolom, már öreg vagyok a nyugati kalandtúrákhoz, pláne éjszaka. Turistaútra kellene menni, öltönyben, esetleg valami szabadidő-ruhában, és csodálni az elszaladó tájat. Nem ez történik. Mintha nem tudnék, mintha nem hagynának megöregedni. Még van bennem annyi lehetőség, hogy legalább a libákat rám bízzák, és ez az elménckedés nem a fiamnak szól. Őt is kifacsarják, utolsó lehetőségei után is látnak benne még újabb adókat. Ő is küzd a fáradtsággal, én is. Meg-megállunk egyik-másik parkolóban, cserélünk.
    Elalszom a raktérben, és arra ébredek, hogy süt a nap. Az utak tiszták, hómentesek.
    – Megyünk medveföldre – mondja fiam –, majd meglátod, milyen szép! Stefi kávéval fogad, pillanatok alatt megraknak, s indulunk vissza.
    A megbízhatóságnak, az élet kiszámíthatóságának örül. Már előre. Én figyelem gyanakvóan, magyar paranoiásként.
    Úgy sejtem, a Neckar völgyében haladunk. Kicsi folyónak látszik, de lépésenként erőművek, s mindenfele hatalmas uszályok araszolnak. A víz szintje mintha állandó lenne. Bekanyarodunk a hegyek közé, egyre több a hó, de az utak tiszták. Megállunk egy ház, egy géplerakat előtt; mintha várnának, vékony fiú szalad eltolni a kaput. A havat nem takarították el. Ahogy leérünk az útról, az autó csúszkálni kezd, talán nem véletlenül olyan széles a kapu, amilyen.
    Már fel lehetne tenni az egy dolláros, az egy eurós, az egy forintos kérdést, és meg tudnám érkeztetni az okosnak látszó választ, hogy szabad emberként dönthetünk sorsunkról, vagy determinált féregként játsszuk végig programunkat, de egy ilyen kérdésre csak rossz választ lehet adni. Félrevezetném magamat. Csak látszólagos az összefüggés az események között, logikus rendbe mi általunk szerveződik, a logikusnak látszó rendet mi alkotjuk meg, kiválasztva a lehetséges válaszokat. Csak a folyamatokban van különbség? Lépésenként tesszük fel a kérdéseket, és egymásból következőnek látszó válaszokat adunk, vagy rendszerszerűen, összefüggéseiben próbálunk válaszokat keresni az így felmerülő kérdésekre? Az utóbbi nyilvánvaló problémája, hogy nem egy rendszerre kell a válaszokat keresni. Igaz, ezzel is szembesülünk. Mert csak látszólagos a logikai folyamat, a választás lehetősége.
    Megjön a főnök, kávéval kínál, ahogy fiam ígérte. Mindegyikük dohányzik. A fiatal legény, aki elénk szaladt kaput nyitni, maga sodorja. Ötpercenként. Nem is tudom, mikor dolgozik, mert idejének java részét ez tölti ki.
    Ami foglalkoztat, a mögöttes gondolkozási sémák. Nem a társadalmi sikeresség, annak visszaigazolása, hogy amit teszünk, azt egy adott közösség preferálja, vagy nem, sokkal inkább a mögötte megbújó kényszer és mechanizmus, ami végül létrehozza a sikerességet, esetleg egy közösség megtartó erejét, az óceánban elsüllyedő sziget tetején. Az adható válaszokat, amelyeket logikusnak tetsző kérdések mentén teszünk fel és válaszolunk meg, vagy azokat a paneleket, amelyeket csoportosítunk, rendszerbe szervezünk, meglehetősen felszínesen. Konkrétan: lehet-e tudni előre, hogy mi fog történni? Nem pontosan azt, ami történni fog, hanem azt, hogy valami fog történni, mert egy versengő rendszerbe mindig csúsznak be hibák, és a résztvevők nem arra vannak programozva, hogy ezeket a hibákat kijavítsák, hanem arra, hogy előnyt kovácsoljanak belőle, már ha egyáltalán felismerik mint lehetőséget és nem söprik félre, mint olyasmit, ami akadályozza előrehaladásukat.
    És a közöttünk lebegő kérdés, viszonyunk egymáshoz fiammal. Konfliktusaival, fejlődésével, aminek végeredményével majd szembesülök jó megoldásként, vagy elutasítom, mert az én rossz megoldásaimat preferálom, vagy látom viszont? Nem akarok találkozni magammal?
    Hamarosan megérkezik egy újabb kocsival a főnök apja. Meglehetősen nehézkesen indul minden, s döcög előre azon az úton, amit én nem látok át. Célját se látom, hogy mit akarunk venni, pakolni, és ez mikor fog bekövetkezni. Kicsit kívülállóként veszek részt a történésekben, s ez kedvemre van. Hagyom, hogy a dolgok megtörténjenek, mi mást tehetnék, és majd elmondom véleményemet. Mert lesz, szert teszek rá, mégis résztvevője vagyok, kívülállóként, drukkerként, s majd tudom, mit hogyan kellett volna tenni. Kihoznak egy gépet raklapon, targoncával, fiam kocsijához csúszkál vele a főnök, és átügyeskedik az autó rakterébe. Viszonylag könnyen megy, komolyabb probléma nélkül játsszák végig. A főnök vezeti a targoncát. A levonható következtetés, azért nincs eltolva az udvaron a hó, mert a gépeket, traktorokat csak a főnök vezetheti, és ő nem vezette. Természetesen látunk műtrágyás zsákokat is, melyekből ki lehetett volna szórni az anyagot, és lapátok is vannak a munkáskezekhez. Még nem körvonalazódik az ideológia. A második gép nincs raklapon. Ez akkor derül ki, amikor a két melós nagy nyögések közepette vonszolja, löködi ki a herkentyűt a letaposott havon, és az eleje elakad. Feltúrja, felhalmozza maga előtt az összetört, jeges havat és megáll. Az egyik munkás a gép elejéhez megy, lábával megpróbálja elrugdalni a havat, a másik hátulról taszigálja, reménykedve, hogy átugrik a buckán. Nem teszi. Fiammal egymásra nézünk. Ösztönösen és egyszerre. Ilyen nincs, gondoljuk, és elnevetjük magunkat. A főnök apja mond valamit fiának, zavartan néznek egymásra. Messze állnak. Fiam odamegy, ő is mond valamit. A tulaj a targoncához megy, csúszkálva araszol az elakadt géphez, megemeli az elejét, fiam leszedi az első keféket. A főnök mutatja, hogy tolják a targonca villájára a hóban akadozó gépet. Fiam mondja, hogy engedje le az elejét, most már alá tud nyúlni a targonca villájával, tegye meg, emelje fel és rakja be az autó rakterébe. Még beraknak tíz akkumulátort. Kézzel hordják ki, nem raklapon.
    Indulhatnánk, gondolom én, mert így nem lesz esti érkezés, de valami miatt még vacakolunk. Valami hiányzik, amit a másik telepről, a tulaj, esetleg apja lakásáról elfelejtettek elhozni. Arra akarják rávenni a fiamat, menjen el érte a megrakott kocsival, ő pedig a kérést próbálja elhárítani. Három autó áll az udvaron és egy csukott teherautó a kapu mellett, amellyel a papa jött, de azt válaszolják, hogy a melósoknak nincs jogosítványuk. Lehet, nekik sincs. A fiam unja el végül, ül kocsiba, s elmegy az egyik munkással a hiányzó alkatrészért valahova a hegyre, megpakolt autójával. Mindannyiunkon látszik az, amit gondolunk. Ők zavartan tipródnak, fizetéskor a tulaj elmondja, tisztában van azzal, hogy a havat el kellett volna takarítani. Mi mással is.
    Indulunk. Fiam, magyarázatként azt mondja, ilyesmi még nem történt. Semmibe vettek bennünket, pedig nem kevés pénzt hagyott náluk. Szerintem nem innen kellene megközelíteni a történéseket. Ez az ő viszonyulása. Ők kompenzáltak azért, mert kinevettük őket. Minden negatív megjegyzés beindítja a védekező mechanizmust, és az a megszokott megoldásokat hozza a felszínre. Ha mi kinevetjük őket a lustaságukért, ők lenéznek bennünket valamiért. Olyasmi ez, mint a házasság. Elég valamit mondani, hogy beinduljon a spirál, ami a megszokott lineáris fejlődést produkálja. Ez így igazságtalan. Mindig vannak és lesznek olyan előre nem tervezett események, amelyeket valamiképpen lereagálunk. Ez az út erről szól. A fejlett Nyugat szervezetlenségéről, lustaságáról, hibáiról, arról, hogy hogyan lőcsöli ránk, kevesebb önbizalommal, szervezettséggel, anyagi lehetőséggel, végső soron együttműködéssel eleresztett emberekre, s fizetteti meg velünk annak árát, amit ők hoznak létre, működtetnek, aminek végső soron mi akarunk megfelelni. Miért akarunk, ha ez az út ennyire rögös, s ők ennyire rögössé teszik?
    Nem tudunk visszaindulni 10 körül. 12 óra körül sikerül. Valahol ebédelünk. Kíváncsi vagyok, hogy milyen a székelykáposzta székelyek nélkül, pedig jobban járnék, ha erre Székelyföldön lennék kíváncsi, és itt a kolbász milyensége érdekelne. Kiküzdök magamnak a felszolgálónőtől, egy Szerbusz, magyar! üdvözlést. A székelykáposzta bajor.
    Apró szemekben szitálni kezd a hó. Még Németországban vagyunk. Talán, esetleg. Nem biztos. Az utak tiszták, hómentesek. Majd később, az osztrák tűzoltó büszkén mondja a szakadó hóesésben, a takarítatlan úton, több ezer elakadt autó között, hogy ez Ausztria! Nem Németország. Akkor már tudni fogom. A tények, ezek a nagyon egyszerű tények, hogy szállingózni kezd a hó, elindítják az asszociációk tömegét. Vagy inkább az autó meg-megállása, mert a hóesés csak gyerekkori emlékeket juttat eszembe. A hófúvásokat, a táblát a falu szélén, amely hivatva volt jelezni, hogy a faluból kivezető út éppen járható-e, de az autók megállása, nekilódulása valami mást sugall.
    – Mi történik? – kérdezi a fiam. – Szerinted, ilyenkor mi történik?
    Én látnoki módon jósolom meg az elkövetkezőket. – Valamelyik kamion csúszkálni kezdett Bécs előtt, az emelkedőn, a mögötte jövő ki akarta kerülni, megcsúszott, a harmadik belement.
    A sor néha nekilódul, majd megáll. Egy idő után már nem lódul, csak áll. Délután 5 és 6 óra között. Mindenki ügyeskedik, próbál előrébb jutni a sorban, ettől egyre több a keresztbe fordult kamion, autó. Némelyikben villanyt gyújt a sofőr, ágyazni kezd. Feladta. Mi még nem. Araszolunk, majd nekilódulunk, ügyeskedünk, csúszkálunk a sávok, sorok között. Lassan a leállósáv is bedugul. Itt jelenik meg egy invalidus feliratú autó, én éppen kocsink mellett állok, ő lassít, megáll mellettem, már előbb kinyitotta autója ajtaját. Telefonál. Felém fordul. – What happening here? – kérdem. Rám néz, felém bök fejébe. – He? – mondja, becsapja az ajtót, tovább hajt.
    A sztráda betonsávval elválasztott Bécs felől jövő oldalán konvojban haladó sárga villogóval közlekedő hóekék haladnak valamerre. Mögöttük el és elakadó konvoj. Átkiabálunk, magyar rendszámú autót látva. A férfi röhög, azt mondja, rossz híre van, elől tíz kamion csúszott össze, mögöttünk a sor 180 kilométer hosszú. Fiam még mindig próbálkozik, miközben szaporodnak mellettünk és körülöttünk a sötétbe burkolódzó kamionok. Már nem szállingózik, szakad. Az úton 10 cm takarítatlan hó, hóeke csak annyi, amennyi kifele ment a hóesés kezdete után 3 órával, a lejtőn lefelé. Igaz, itt már nem tudna hóeke jönni. Nem tudom, miben reménykedik a fiam, a megrakott, hátsókerék hajtású teherautóval, amelyhez hólánca sincsen, de kihasznál minden adódó lehetőséget. Kétórányi ügyeskedés után beszorulunk az elválasztó sáv betontömbjei mellé. Elhoztam sínadrágomat, van meleg kabátom, és elfogadható cipőm. Fiamon vékony, városi nadrág van, lábán sportcipő. Van két takarónk, a tank félig, ha fűtünk, járatjuk a motort, nem lesz üzemanyagunk a felszabaduló torlasz után. Már ha tesznek valamit az osztrákok, mert a helyzet reménytelennek látszik. Négy sávban állnak az autók, a hó szakad, néha a szél is feltámad, és már késő este van. Inkább éjszaka.
    – Mi fog történni? – kérdezi fiam.
    – Talán reggel eltakarítják. Esetleg elölről elkezdik elvontatni a járműveket, s mi is el tudunk indulni. Kibontják valahol az elválasztó sávot és a letakarított úton valamerre elmehetünk. Reggel.
    Teljes a káosz és a csőd, s ijesztő az a semmi, ami körülvesz bennünket. Hiányzik az az egy-két óra, amit a németek tehetetlenkedéseivel elvesztettünk, de mindig hiányzik valami valahonnan. Vagy sikerült valami nagyobb bajt elkerülni. A tízes karambolt Bécs előtt. Akármit gondolhatunk.
    Teszem, mintha tudnám előre a jövőt, vagy fiam sugallja nekem, biztonságra törekvése okán. Nemcsak megelőlegezi, de ezzel el is várja, hogy átlássam valameddig a lehetséges történéseket, kiosztva azt az apaszerepet, amire szüksége van. Mindenesetre én megfelelően felöltöztem, felkészültem. Ő kapkodva próbálta utolérni magát, kötelezettségeit, az apaszerepet, miközben még gyerek szeretett volna maradni, de már gondoskodnia kellett gyereke elhelyezéséről, amit anyja esetlegesen segített; kellett volna egy működő háttér, ahol beadja a kocsiját és működőképesen kapja vissza, egy megbízható üzleti partner, ahol 14 óra autókázás után felrakják azt, amit megígértek, letakarított utak, amelyeken újabb 14 órányi vezetés után hazaérve nem a gyerekért kell rohannia, hanem lefekhet aludni. Így lesz? Én átlátom, hogy nem. Ő is.
    – Nagynéninél voltunk Zürichben – mesélem, a szakadó hóesésben, Bécs előtt. – A Dolderben lakott. Meghalt férje a szállodához járó fogaskerekűt vezette, így kapott a Dolderban, egy villában szolgálati lakást. Valamilyen okból felette egy ceyloni házaspár lakott egy fiúgyerekkel. Talán tamilok voltak. Követhetetlen, érthetetlen, a mélyben bujkáló okból nem szerette őket, különösen a nőt. Nézd meg, ahogy megy haza, mondta, ahányszor látta, vagy nem is látta. Énekel. Boldog. Billegeti magát, megy előttem, nincs semmije és boldog! Felháborító! Lehívta a gyereket, behívta magához, nekünk azt mondta, azért, hogy németül tanítsa, miközben a svájci némettel gondjai voltak. Úgy tett, mintha tanítgatná, de már a második mondatnál megkérdezte, hogy mi történt náluk. A gyerek nem nagyon értette a kérdést, talán nem is érdekelte. Minket lesett. Barátnőm panaszkodott, hogy mennyire elveszettnek érzi magát, nem találja a helyét, én bólogattam, hogy sajnálom őt. A gyerekre néztem, vigyorgott, mint aki mindent ért, miközben a szavak szintjén semmit sem értett. A nagynéni anyja kitört fogáról akart többet megtudni. Valami elcsattant pofonról, amit a gyerek apja osztott ki az asszonynak, hogy ne legyen annyira boldog.
    – Van valami tanulsága? – kérdezi fiam.
    – Mindig hozzá lehet rendelni valami tanulságot. A versengő társadalomról és az abban élő emberekről. Mi történik, ha meg akarnak felelni? Ha felveszik a ritmust, és ha valami hiba csúszik a rendszerbe? Elcsattan egy pofon? Elakad a konvoj? No, és ha nem akarnak megfelelni? Ha a hátul haladó nem kezd előzni, megáll és megpróbál segíteni? Akkor más történik? Kisebb lenne most a sor, ha a következő kamion megáll és segít? Mit tudott volna segíteni? Ugyanúgy elakadt volna, nem tudott volna elindulni. Csak egy programot hajtott végre, s majd jönnek az osztrákok és elmondják, hogy a felkészületlen kelet-európaiak mekkora galibát okoztak. Nem ők, dehogyis, akik nem takarították az utat! Talán büszkék lesznek, hogy náluk a tél még az igazi. Ezek a hülyék most majd megtanulják. Kérdés, mennyi a tudatosság abban, hogy nem indítják el idejében a hóekéket. Talán fellélegeznek, hogy egy kis időre kevesebb autó és kamion robog át Ausztrián, de a lényegen nem változtat. A programon, hogy egy versengő társadalomban versengeni kell, s csak időleges a nyereség. A különbéke. Gondold meg, mi fog történni, ha a versengés nem az egyének szintjén játszódik le, hanem jól szervezett, hangyaszorgalmú embereket, egymást segítő embereket lesznek képesek valakik jól irányítani. Nem pofozkodó, frusztrált tamilokat, irigykedő svájciak között. Becsődölt kamionsort szakadó hóesésben Bécs előtt. Ha a mi mai fogalmaink szerint jól szervezett emberek, egységként, országként jelennek meg, a mai paranoia helyett. S ebben nem Európa a vezető, sokkal inkább kullogunk valami után. A kényszerek okán próbálunk utánakapaszkodni olyasminek, ami idegen a mentalitásunktól, a gondolkozási metódusunktól. A lineáris, igen-nem válaszokat adó kérdésfeltevéstől. Attól a megfelelési kényszerekre épülő idomítástól, amit ma itt oktatásnak és nevelésnek neveznek. Sok ez nekem magamból, éjszaka, szakadó hóesésben, Bécs előtt, a schengeni nyitás előtt. Próbáljunk aludni. Tiéd az egyik takaró.
    – Lehetne a történetnek pozitív kicsengése is – mondom már álmosan, vacogva. – Ha az emberek felismernék a versengés hátrányait, és tudnának élni az előnyeivel, de a kettő nem akar találkozni. Nemcsak azért, mert az egyes emberek programot hajtanak végre, és programjuk olyan időpontban jön létre, amikor még nincsenek tisztában a jelentőségével és a következményeivel. A programok valamivé összeállnak, és hatalmas kamionfolyamként hömpölyögnek Bécs felé, és ezt egyrészt elutasítják a benne résztvevők, másrészt büszkék rá. Nem az osztrákok az elsők, akik rájöttek, hogy más rovására élni előnyös. Csak át kell ugraniuk Svájcba, hogy lássuk, milyen előnyökkel jár más javainak megszerzése.
    Zaj hallatszik kívülről és valami villanó fény. Egy ember szalad a hóesésben, mögötte mentőautó. Az elakadt kocsikat próbálja szétirányítani, hogy az így keletkező résben a mentő eljusson céljához. Haladnak. Nem valami gyorsan, de mégis mennek előre, s ettől a káosz egyre nagyobb lesz. Az amúgy is egymás hegyén-hátán álló, különböző nagyságú, hosszúságú autók keresztbe, hosszába torlódnak. Azt gondolom, hogy már nem lehet fokozni, de megjelenik egy tűzoltókocsi a parkoló sávban. Araszol előre, mögötte egy szerkocsi. Ők is terelgetnék valahova a lerohadt, vagy csak beágyazott kamionokat. Nem a valóság köszönt. Egyre jobban hasonlít egy amerikai katasztrófafilmre. Érdekes ez? Talán történik valami elől is. Mi 800 méterre a karamboltól akadtunk el végleg. A tűzoltók tévetegen próbálják félretaszigálni az autókat, a kamionokat vontatóra kötik. Hajnali három körül, munkájuk eredményeként, egy sáv szabaddá válik. Villogó sárga fénnyel jön egy hóeke. Keskeny a sáv, tolólapját el kell fordítania, ezért nem tudja leengedni az aszfaltig. Meghagy vagy 5 centit. Hozzánk is odajönnek hárman. Megszemlélik kocsinkat, megállapítják, hogy a probléma a nyári gumi. A fiam ütközésig elfordítja a kormányt, hogy mutassa: téli gumi van fent. Hárman vannak. Azt mondják, akkor kitolnak a járható sávba. nekiveselkednek, de harmadszori próbálkozásuk se jár eredménnyel. Egyikük beszól a fülkébe, hogy majd reggel jön egy autómentő és 250 euróért elvontat. Elmennek. Találok egy lapítót. Előrelátóan raktam el ennivalót, kést és deszkát, hogy legyen min felszelni a hozottat. Kiszállok és megpróbálom elhányni a deszkával a hátsó, hajtott kerekek alól a havat. Az út szélén legalább tíz centi mély a hó. Az alja összefagyott, ezért a könnyebb utat választom. Elkotrom a tetejét. Próbálunk a szabad sávba jutni, de nem sikerül. A teherautó nehéz hátulja csúszkál a még mindig magas és egyre síkosabb havon. Ismét kiszállok, már alaposan, a betonig eltakarítom lapítómmal a havat egészen a járható sávig. Tart vagy fél-háromnegyed órát. Egyre kevesebben vagyunk. Ismét tűzoltók jönnek. Nyolcan, tízen lehetnek. Egyikük kérdi, miért nem indulunk. Fiam megkérdezi, tud-e valaki angolul. Fiatal srác jelentkezik lelkesen. A fiam mondja, hogy 1500 kilónyi gép van hátul, a raktérben, és az autó hátsókerék hajtású. A tényt látják, nincs hóláncunk. A srác vigyorogva mondja, hogy ők nagyon erősek, próbáljuk csak meg. A letisztított úton, a tíz tűzoltó segédletével vidáman gurulunk ki a járható sávba. Ilyen még nem volt, St. Pölten és Bécs között egyedüli autóként csúszkálunk a három sávos autópályán. Az elkerülő út le van zárva, csak Bécsen keresztül tudunk menni. A város hómentes. Megállunk tankolni. Én kérek egy teát, fiam kávét iszik. Engem egy sértődött képű osztrák nő szolgál ki, fiam egy mosolygós félvér lánytól kapja a kávét. A rádió éppen azt harsogja, hogy micsoda galibát okoztak megint a kelet-európai kamionosok Bécs előtt.

ÁDÁM ISTVÁN PÁL

Kristóf

Kéz a kézben

    5 óra 23 perckor a szemeteskocsi nagy robajjal érkezik a ház elé. Balogh Karesz szereti megnyomni a gázt, mikor az egyik lépcsőház kukáival végeznek a hátsók. Jó barátságban van mind a kettejükkel, Olivérrel, akinek még a vezetéknevét se tudja, és a Juhász Tónival is. Munka után lehúznak egy-két felest a Sárkányban. A másik kettő már reggelről elkezdi az ivászatot, amit meg is lehet érteni. Ezeken a hideg téli hajnalokon a francnak sincs kedve kimenni a hidegbe, és kora reggel munkával múlatni az időt. Karesz a fűtött vezetőfülkében még csak elvan, de az a kettő hátul néha erősen panaszkodik. Így aztán Karesz meg-megnyomja a gázpedált, amikor mindketten felugranak a platóra, hagy élvezzék a sebességet.
    A maga részéről ő is szívesen elnézi a tükörben, ahogy a két fiatal hosszú hajába belekap a szél.
    Felbőg a kukásautó majd 3000 köbcentis motorja, és az utca két oldalán parkoló személykocsik riasztói vinnyogni kezdenek. A nagy zajra felébred a ház harmadik emeleti lakásában Tóth Mihaela személyi titkárnő, és néhány percig dunnája suhogása alatt hevesen forgolódva keresi a legmegfelelőbb pozíciót. Mihaelának szüksége van legalább 7 óra alvásra, máskülönben az igazgató úr rögtön reggel szóvá teszi a táskákat a szeme alatt. Az ünnepi vacsorához elfogyasztott tekintélyes mennyiségű ital hatására azonban Mihaela most enyhe nyomást érez alhas tájon. Kénytelen-kelletlen magára kapja hálóingét és kimegy a hideg wc-re. Mikor végez, átcsoszog rózsaszín prémpapucsában a fürdőszobába egy kézmosás erejéig. Még mindig félálomban megnyitja a melegvizet, amitől egy pillanatra nagy robajjal beindul a kisszoba belső falára erősített, idős Vaillant cirkó. A fal másik oldalán most felébred Sándor Kristóf 28 éves mérnök is, aki egyébként utcafronti ablak híján, maga nem érzékelte a kukásautó közeledtét, illetve időközben bekövetkezett távolodtát.

    Kristóf fiatalsága elején fáradékonysággal küzdött. Energiaszegény volt, és így utólag sokszor úgy érzi, szinte átaludta azokat az éveket. Aztán jött néhány igen heves szerelem, és megtanulta, hogy egy hirtelen jött ébredés bosszúságból ajándékká válik, ha értelmesen, kreatívan tölti el az így nyakába szakadt időtöbbletet. Kristóf – miután maga is megteszi első ébredés utáni körét a toaletten – kezében tollal, papírlappal visszabújik a meleg takaró alá.
    Levelet ír édesanyjának. Nem személytelen e-mailt, ami egy mozdulattal kitörölhető, meg nem történtté tehető. Kristóf a hagyományos, évezredes múltra visszatekintő levélírást választja, hogy megossza gondolatait, érzéseit a szeretett anyjával: „Kedves Mama!” Írja le az első két szót. „Még mindig bánt, hogy oly sok bosszúságot okoztam Neked gyerekként. Ma is kísért az a sok feszültség, ma is emlékszem, miként hánytam szemedre esztelenül, hogy megkérdezésem nélkül hoztál erre a világra. Persze, mondhatnád, hogy az ilyen kérdés csak abban a kiskamaszban merül fel, akinek nem telik boldogan a gyermekkora, és talán sokan igazat adnának Neked. Ugyanakkor tudnod kell, hogy rengeteget tanultam tőled, mindig te voltál a példaképem. Megpróbáltam én is olyan nagy sportsikereket elérni, mint annak idején Te, de az ember életét anynyi rajta kívülálló, örök rejtélyt jelentő körülmény befolyásolja, hogy sokszor úgy érzem, egyáltalán nem érdemes tervezni. Ezt sem értem, például, hogy miért pont szerdán ébredek fel mindig korahajnalban, pedig kedden este sem csinálok semmit másképpen, mint a hét bármely más napján. Szerdánként mégis majdnem minden héten felébredek hajnali 5 és 6 között. Félre ne érts! Nem panaszkodom, sőt. Szeretem ilyenkor összeszedni a gondolataimat – még ha Te így leírva nem is találod őket összeszedettnek.”

    Kristóf most leteszi a tollat, fázósan kiballag a konyhába, hogy elkészítse teáját. Megtölti a fehér vízforralót, majd kiveszi a teafüvet a dobozból. Hangosan forr a víz, miközben elöblíti kedvenc bögréjét. Óvatosan önti a vizet a teára, és kezében a gőzölgő bögrével visszatér a hálószobába. „Amit igazából meg akartam osztani Veled – folytatja a levelet –, az öröm, és melegség, ami elönt, mikor a kicsi állatfigurákat nézem, amiket még a gyerekversenyeken nyertél. Amint írtam, sok mindenre megtanítottál, de arra nem, hogy hogyan tudnám kimutatni a szeretetemet. Hogyan simogassak meg, hogyan kedveskedjek Neked. Oly sok mindent vesz az ember természetesnek az életben. És sokszor csak akkor ismerjük fel ezeket az értékeket, mikor hirtelen szakad nyakunkba a hiányuk. Az egészség, a vagyoni biztonság, nem akarlak közhelyekkel terhelni, csak éppen…”
    Éles csöngetés hallatszik. Kristóf kissé bosszankodik, hogy megzavarták levélírás közben. Résnyire nyitja a bejárati ajtót: az új közös képviselő az. Aláírásgyűjtést kezdtek a lakók, hogy a kerületi önkormányzatnál kezdeményezzék a szemétszállítás időpontjának megváltoztatását. Sokan nem tudnak aludni a zajoktól, a gyerekek megijednek a hirtelen robaj miatt. Kristóf nem írja alá. Az ablakai az udvarra néznek, mint mondja, ha meg később jön a szemetes, nem lehet majd autóval kihajtani a Váci útra.
    Visszatér a szobába, de teljesen kizökkentették a gondolataiból. Öltözni kezd. Hamarosan indulnia kell a munkába. „Sokszor csókol és ölel fiad, Kristóf” – fejezi be a levelet, piros színnel ráír egy számot (46), majd precízen beteszi a dobozba a többi el nem küldött levél közé. Kék inget vesz fel, zokniban, alsónadrágban áll a tükör előtt, és nyakkendőjét próbálja minél precízebbre kötni. Végül nadrágját húzza magára, kalap-kabát és elindul a napi pénzvadászatra.


    Tányérszéle

    Annak idején, mikor Kristóf ideköltözött, Jóska bá’, a közös képviselő mutatta be a harmadik emelet többi lakójának. Már akkor megjegyezte magának a két öregasszonyt. Jóska – akinek jobb kezéről hiányzott a középső ujj – egyébként sok mindent mondott, többé-kevésbé folyamatosan beszélt, ilyeneket, például, mint „Kristófkám, bazmeg, hát hülye vagy te, hogy kékre fested az ablakkeretedet?” – és Kristóf ilyenkor csak mosolyogott, hallgatta az öreget, nem is igen figyelt a szavak értelmére, inkább a dallamára, ám egyszer csak megütötte a fülét egy félmondat, miszerint „betörőkre meg ne is számítsál, mert a két öregaszszony úgy szemmel tartja a házat, mint az ÁVH. Egész nap csak ülnek a körfolyosón, úgy csinálnak, mintha a rádiót hallgatnák, vagy virágot locsolnának, este meg kérdés nélkül felmondják neked, hogy ki mikor ment el hazulról, kinek milyen látogatója akadt”.
    Aztán egyszer csak nagy dirrel-durral leváltotta a ház Jóskát mint regnáló közös képviselőt, aki tiltakozása jeleként két hétre rá meghalt gyomorrákban.
    Kristóf maga is szerette megfigyelése alatt tartani a világot, csak épp valamivel nagyobb volt a látószöge. Úgy hívta magában: megpróbálja tetten érni a rendszert, fülön csípni és addig el nem ereszteni, míg választ nem talál olyan kérdésekre, mint, hogyan győzi le az anyai ösztön a tüdőrákot? Vagy az agrárlobby a madárinfluenzát? Hogyan előzi meg a vasárnapi ebéd Michael Schumachert és a teljes forma egyes mezőnyt? Miképp gyűr le két kerek női mell 26 évnyi kutatói munkát egy békés családi fészekkel? A Red Bull vodka a marijuánát és a kendermagmozgalmat? Az ösztön az évezredes vallási tant? A szakmai tapasztalat a diplomát? Vagy hogyan előzi meg a birtoklási vágy az élni akarást? És főképp és legelsősorban: mindezek ellenére mitől működik mégis a rendszer? Kristóf válaszokat keresett és törvényszerűségeket, és próbálta a rendszert tetten érni a közértben, a postán az adóbevallások határnapján, aminél csak a felvételi jelentkezés utolsó órái voltak szórakoztatóbbak; és figyelt a temetőben, és járta a bevásárlóközpontokat, és settenkedett a kórházakban. Anynyira persze nem is kellett settenkednie, rájött ugyanis, hogy leginkább úgy tud elvegyülni, ha siet valahová, és aggódó képet vág, akkor senki sem kérdezősködik, még a szülőszobában sem.
    Kristóf épp egy templomban próbálta tetten érni a rendszert, mikor ráköszönt az egyik öregasszony a harmadikról. „No lám csak aranyoskám! Hát mindig mondtam én a szomszédasszonyomnak: ez egy jóravaló fiatalember, meglátod, te Juci.” Gizi néni nem fukarkodott a jelzőkkel, harmadnapon pedig még süteményt is hozott Kristófnak hódolata jeléül.
    Kristóf sokáig ült a süteménnyel szemben. Elvhű ember lévén úgy látta helyesnek, ha nem esz meg valamit, amit olyan érdem alapján kapott, amivel nem rendelkezik. Nem gondolta magát sem jóravalónak, sem kedvesnek, és lévén meggyőződéses ateista, valószínűnek tűnt, hogy Gizi néni e téren alapvető tévedésbe esett. Az elvhűség azonban időnként kénytelen-kelletlen meghajol az érzékek előtt.

    Miután a viszonosság a rendszer alapja, a következő héten Kristóf csöngetett be Gizi nénihez. Tél volt, és a harmadikról jól látszott, ahogy a házmesterné a gangról próbálja kisöpörni a hópelyheket. Kristóf tányérján a közeli cukrászdában kétszáz forintért vásárolt franciakrémes figyelt, mint az áldozati bárány, és várta a fiú kinyilatkoztatását. Kristóf ugyanis azzal a feltett szándékkal érkezett, hogy kertelés nélkül megmondja az idős szomszédnak: ő bizony nemcsak hogy nincs megkeresztelve, de nem is igazán hisz Isten létezésében. A váratlan látogatót Gizi néni a konyhába tessékelte. A fiú még sosem gondolkodott el azon, mi lehet a félig üveg bejárati ajtó és az üveget takaró hímzett anyagdarab mögött. A sötét előszobába lépve most a szegénység eddig ismeretlen mélysége tárult föl előtte. A hajdan fehér falakon szabálytalan sárgás vonalak jelezték a víz útvonalát. Nyomában megjelent már a penész, tovább színezve a rothadás szürkés szivárványát. A konyhában a kockás linóleum szélei felfelé kunkorodtak, az ütött-kopott edények közt Kristóf Zsolnay porcelántányérja úgy sugárzott, mint az 1970-es években Magyarországra tévedt metálfényezett Mercedes a sok vajszínű Trabant meg Wartburg között. Kristóf határozatlan időre elhalasztotta a vallomást, inkább csendesen hallgatta az idős asszony panaszait az öregedésről, miközben könyökét a csipkés asztalterítőn nyugtatta. Gizi néni szerint nem jó megöregedni. Az ember nem elég, hogy gyenge és beteges, de semmire sem emlékszik. Olyan alapvető dolgokra sem, mint a Vészhelyzet előző epizódja, vagy hogy ebédelt-e aznap, vagy sem? Ilyenkor szépen ki kell menni a konyhába, feltéve, hogy az ember éppen tud járni, és bele kell nézni a lábasba, meg kell nézni az edényeket. Aztán ha ettünk már, akkor jól van, ha meg nem, akkor szépen megmelegítjük az ételt, és jó étvágyat!

    Kristóf többet nem látogatta meg Gizi nénit, aki azonban cirka kéthetente a továbbiakban is megajándékozta őt egy-két aprósággal. Egyszer egy naptárt hozott az összes katolikus ünnepekkel, máskor bibliaolvasót, sőt, még egy régi énekeskönyvvel is meglepte Kristófot, csak úgy látszik, a tányért felejtette el visszaadni. Eljött a karácsony, a fiatalember hazautazott vidékre az apjához, aztán a két ünnep közti csendes munkanapok jöttek a végén a kötelező szilveszteri érezd jól magaddal. Az újév első napjaiban lett világossá, hogy Gizi néni helyén immár az unokája lakik feleségével és két fiával. Gizi néni úgy tűnt el a házból, mint az unoka után a cigarettafelhő a liftben. Az új lakók alkoholizmusa hamar szemet szúrt Kristófnak, fülét pedig majd mindennap megütötték a kopottas ajtó mögül a tányérdobáló veszekedések éles hangjai. Lehajtott fejjel vitte Gizi néni dédunokája a szemetet lefelé, Kristóf pedig, a rendszer nyomait rekonstruálva rátalált a kukában egykori porcelántányérja egy darabjára. Kivette, zsebredugta, munkahelyén pedig iratnehezékké tette meg, s mikor a nagyfenekű Zsóka a szomszéd szobából „de szép”-et kiáltva markába kaparintotta, végleg letörölte róla Gizi néni utolsó ujjnyomát is.

MAGÉN ISTVÁN

Bálám és a szamara

Az a bizonyos nyílás volt maga az idő, szalmasárga és közvetlen, mint egy elrepedt üvegpohár. Csillagok, vonalak, fodrok, repedések, kontrollálhatatlan izzószálak tekeredtek benne, s mint a tollpihe, lebegtek gúnyosan és fondorlatosan, mintha azt sem tudnák, hol is van a helyük. Janna arra a következtetésre jutott, hogy nincs is idő, de azért érezte a csuklójában az ütőér percegését.
    A pici lyuk egy hüvelyknyi sem volt, kellemetlenül tágult és szűkült, és ott tátongott előtte az átfoghatatlan gomolygás, mely mindeddig elképzelhetetlen volt a számára. Beléphetett volna rajta, de türelmetlen volt, mint egy villogó kés, szomjas, mint a kiszáradt íny, és gyanús, mint minden célszalag, melynek átszakításakor kifordulhat a kéz, a térd, a lábfej vagy a csukló.
    Volt egy ötlete, és hogy elkerülje ezeket a méhkashoz hasonló, ragadós indulatokat, a járat felső beszögellésénél megállt. Nem azért, mintha sajnálta volna azt a túl korán befejezett, az érintkezés semmitmondó pillanatában felvillanó jelenséget. Nem. Egyáltalán nem törődött vele, fel sem fogta, pedig kifejthette volna részletesen, meghallgatták volna azokkal a dolgokkal kapcsolatban. Azonban a másodpercek megérintették. Azokban az utcácskákban, a szabadokéban, meg a rabszolgákéban, a megtörtekében, az álmélkodókéban, vakaródzókéban, meg a harcosokéban már nem érezte magát annyira otthon.
    Az idő arcán a fekély arra szolgált, hogy átbújjon rajta.

    Szamárháton kellett lovagolnia. A szamár két lábra állt, nyerített, rúgott – ecsetelte később Janna –, aztán pedig megbotlott, szándékosan elvágódott, aztán meg felkelt és nyargalt, mintha így lenne természetes. Az a csacsi, nos, nem akarok drasztikus lenni, az a csacsi végzetesen naiv volt, tudálékos is, látszott rajta, hogy csak bulvársajtót olvas, meg magazinokat, sportújságokat, szexlapokat meg Turfot.
    Előítéletei voltak. Illetve, lettek volna. Nem annyira a szamárral szemben, mint inkább a gazdájával szemben. Undorították az elképzelései. Megvadították. Volt egy elmélete, miszerint… Persze mindenkinek van, ha van, neki is volt. És az a magas, sötét tekintetű, gonosz, akinek alulról felfelé vert a szíve, aki fütyült, mókázott és szent énekeket énekelt szolmizálva, akinek a léptei, a kellemetlenkedései, a szavai és a hőlégballonjai, melyeket az ég felé küldött, a felhőkbe, a ganajtúróbogár szerű, kétüléses, farmotoros végtelenbe, és aki általában csak ugrált, vagy táncolt fedetlen fejjel, nekivetkőzve, mint egy szalmabábú…
    Először is nem volt völgy. Illetve, volt völgy, sőt bizonyos mértékig már ott voltak a megtervezett épületek is, a megszerkesztett halastavakkal. Családiházakat építettek, hidakat vertek a folyómedrekbe, meg kerítéseket fontak, meg sakkoztak kifulladásig, szóval azok ott, mások voltak. Persze, ez nem pontosan így volt. Meg kellett volna átkoznia őket, de egész sor érv szólt ellene. Erősek is voltak, meg aranyosak, meg szemtelenek, meg szépek, meg minden. Ahogy a véletlenek, a legendák feljegyzői, a történetírók, a próféták és a tóramásolók mondják…
    Arra járt. Hogy miért járt arra? Hosszú, bő köpeny volt rajta, befedte, elbóbiskolt, szeretett volna már felébredni. Minden igyekezetével azon volt, hogy még a köpenyét összehúzza magán. Számolt, egyezkedett bizonyos áramlatokkal, elméletekkel, sátorponyvákkal, mit tudom én, mivel. Aggódott meg ilyesmi. És az, vagyis ő, egy elhíresült senki, illetve, egy világhírű varázsló, egy vagyonos csaló, egy sámán, egy doktor, aki csak dúl-fúl, felemelte a kezét, magasabbra, még magasabbra, már egészen fent volt, valahol ott, valahol sehol… Nevethetnékje támadt. Átkot kellett mondania. Felemelte a kezét és sírt. Amikor felemelte még nyugvóponton volt, de már illeszkedett, még kártékony volt, ártalmas és eredménytelen, és azok az éhenkórászok már ott álldogáltak, veszekedtek, meg drukkoltak neki, meg sopánkodtak.
    Kihívta a mentőket. Egészen biztosan a mentőket hívta, bár nem emlékezett pontosan, én sem, mindenesetre tárcsázott, mellékállomásokat hívogatott, rendelkezett. Eredménytelenül. Az az ember, az a lény, az a farkas, akitől rettegtek, aki kiállt, káromkodott, fészkelődött, felborzolta az idegeket, szóval aki… Ő, Janna lehet, hogy ott sem volt, de ha ott volt, bocsássa meg az Úr, ő bizony már kezdett gyanakodni. Sikamlós ügy volt. Felemelte a kezeit, melyek sötét villámokat szórtak, és kifelé fordultak, és karmosak voltak, és türelmetlenek, mint egy ügyetlenül megfaragott, haragos házibálvány. És gyalázkodtak. Nem bírt hallgatni. És azok, a gibeoniták, meg az ammoniták, meg a moabiták, meg a szeleukidák röhögtek. Szamárháton szaladgáltak. A halmokon, a szirteken, a hegycsúcsokon emberáldozatok lángja égett. Fanyar füst borult a völgyre. Az a fekete krampusz, a halántékán szétálló vörös, meg szőke hajával, zöld copfjával és hupilila sörényével meg csak mondta és mondta. Ami akkoriban még zöld volt, az most szürke lett, és megfordítva. Tumultus támadt. A hegytetőre tartó emberek egymásba gabalyodtak. Sokan visszagurultak, mások meg összetörték magukat a sziklás hegyoldalon. Kificamodott bokájú lovak, meg tevék haldokoltak a kövek között. Dél volt, meredeken sütött a nap. Néhányan megfordították a sapkájukat, mások meg tisztátalan ételeket ettek. Janna fel volt háborodva. Igaz, már túl volt ezen, nem először találkozott jelbeszéddel a nap folyamán, mind ugyanazt mondta. Alig tudta visszatartani az érzelmeit. Az a feketébe öltözött alak, az az epikajrész. Átkozódni készült.
    – Elhatároztam, hogy megölöm – mesélte tovább Janna. – Vékony, gumiborítású rugóskés volt nálam. Vajaskifliket szoktam kenni vele. Kipattintottam. Egyetlen gombnyomásra ugrott a pengéje, másodperc töredéke alatt, mint egy giliszta. Rugózott. Kicsaptam, ahogy a vagányok szokták. Azt vizsgáltam, hogy megbüntethetnek-e, hogy milyen hosszú a penge a tenyerem szélességéhez viszonyítva? Hogy tulajdonképpen vagyok-e annyira fineszes, meg bátor, meg szép? Az volt a tervem, hogy odaugrom, egy villámgyors mozdulattal elterelem a figyelmét, megtántorodom, hogy azt higgyek, hogy megbotlottam, hogy én… Szóval odaugrom, és a veséjébe bököm. Csak úgy. Hogy megtanulja. Hogy legyen fogalma róla. Lenéztem a völgybe. Azok éppen szedelődzködtek. Fákat ültettek, libáikat úsztatták, meg kenyereket sütöttek a kemencékben. Valószerűtlenül sok fát ültettek. Elborították magukat fákkal és minden fának nevet adtak. Megpróbáltam higgadtan mérlegelni. Kiszámítottam a lépéseimet. Jobbra-balra inogtam, mint aki becsípett, de tudtam, egészen pontosan tudtam mit is kellene tenni, hogyan is kellene, mert persze most sem gondoltam át, csak úgy felszínesen, kicsit így, kicsit úgy, kicsit amúgy módra. Elszomorított a dolog, nem volt kedvem hozzá, még nem öltem soha, nem is haragudtam, nem is gyűlöltem, azt sem tudtam, hogy kell. Valami azt súgta, csináld! Megmarkoltam a kést. Olyan erősen szorítottam, hogy belefájdult az ujjam. Kétrét görnyedtem. Azt gondoltam, hogy így futok majd fejjel előre, higgadtan, mint egy orangután. Érdekes volt. Előre néztem, és döfésre készen szorítottam a kést. Végem volt. Befuccsoltam. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem teszek keresztbe neki. Illetve, teszek, de másként. Beszélek vele. Számolni kezdtem. Lassan mormoltam a számokat magamban, kettesével, meg hármasával, aztán meg kezdtem újra. Földbe gyökerezett a lábam. Ő, meg a szamár beszélgettek. Egymás füléhez hajoltak, még a kezüket is odatették, susmorogtak, egyezkedtek. Legalábbis én azt hittem. Én a kis naiv. Én, aki 1238. kiszlév hó 13-án születtem a világ teremtése után, aki már elhatároztam, hogy teszek valamit, hogy lépek, hogy drasztikus leszek, hogy képen törlöm, hogy elagyabugyálom, hogy móresre tanítom. És most… A szamárral beszélt. Vitatkoztak. A szamár minduntalan felemelte mellső patás lábát. Pofákat vágott. Nyújtogatta a nyelvét. Vicsorított. Volt egy pillanat, amikor mellé állt, vállat vállhoz szorítva néztek le a völgybe. Kellemetlenül összefogództak, már-már azt hittem, hogy megölelik egymást, de láttam, hogy csak egymás ingét markolásszák és rángatják. Még birokra is keltek. A szamár határozottan fölényben volt. Aztán az a fekete pofa, akinek a neve Bálám lehetett, mert a közönség egy része az ő nevét harsogta, felülkerekedett, fojtogatta a csacsit, aki ekkor rúgott egyet a hátsó lábával. Lehet, hogy talált. Bálámnak eltorzult az arca, elszürkült, mint egy rög, száraz és recés lett, és tépte a szamár fülét. Ez lett a veszte. Egy normális varázslónak tudnia kellett volna, hogy egy csacsi… Létezik olyan csacsi, akinek a füle mindegy? Aki csak úgy hagyja, hogy tépjék, marják, zúzzák? A fülét? Az egyetlen ékességét? Kitátotta a száját, és széles, lapos fogaival beleharapott a varázsló arcába. Még szerencse, hogy az elrántotta a fejét, hátrabökte az orrát, és a nyakát, mintha kicsavarták volna, elfordította, mint egy biciklikormányt. A közönség tombolt. Megteltek a környező hegyek és dombok, a fákra is felmásztak, a gazdagabbak helikoptereken jöttek, színes feliratokat lobogtattak a levegőben. Késő délutánig dulakodtak. Odalent a völgyben takaros sátrak sorakoztak mértani pontossággal elrendezve, pálmafák, meg datolyafák, meg fügefák nőttek ki a földből, tevék kérődztek, és ha a távcsövembe pillantottam, láttam, hogy apró csecsemők mászkálnak a füves síkságokon, és kismacskák hempergőznek, láttam, hogy könyveket tépkednek, a nagyobbacskák a szájukba tömködték a lapokat és felfalták őket, vagy kiköpték, és galacsinokat gyúrtak. Szép, magas, kerek csípőjű anyukák jöttek és újabb, meg újabb könyveket hoztak, megcukrozták egy kicsit, mézet öntöttek a lapjaik közé. Voltak akik felszabdalták őket, hogy fogyaszthatóbb legyen. Délután két óra lehetett, a nap elviselhetetlenül tűzött, amikor a szamár pofonvágta Bálámot. Bálámnak eleredt az orra vére. A közönség őrjöngött. Mutogattak. Egymást sértegették. Olyan dolgokat mondogattak egymásnak, amilyent még nem hallottam, és a tartalmát sem értettem világosan. Undorított, egész egyszerűen elképzelni sem tudtam, mi rejtőzhet azok mögött a szavak mögött. A szamár, meg a varázsló fáradtan, lihegve feküdtek egymás mellett. Mozdulni sem bírtak, de a csacsi azért lendített egyet a lábán, és a másikat oldalba rúgta. Nem volt erős. Az meg valami fahasábot próbált odavágni, fáradtan emelgette, aztán csak feküdt ernyedten, tehetetlenül. Mikor valamennyire kipihenték magukat, erőt gyűjtöttek, feltápászkodtak és csak ültek egymás mellett. Beszélgettek. Hosszan tárgyaltak, nem túl hevesen, bólogattak is, időnként el-elmosolyodtak, megveregették egymás vállát. A varázsló a kezével beszélt. Hadonászott. Széttárta a karját, mutogatott, mintha magához akarná ölelni a völgyet, ahol éppen valami ünnepre készülődtek, tisztára söpörték az utcákat, rakosgattak, emelgettek, fehér terítőket terítettek az asztalokra, melyeken ezüst gyertyatartóban gyertya lángját táncoltatta a szél.
    A szamár útját állta Bálámnak, illetve, ki akart térni valami elől, rúgott, köpött, hátrált, előre lépett, végül elkapta a varázsló grabancát, megcsavarta, kicsit túlságosan is durván tartotta patás lábai között. Bálám meg elállt a tervétől. Felemelte a karjait, melyek olyan magasak voltak, mint a hegy, lengette, himbálta, lógatta őket. Az első szó, amikor szólásra nyitotta a száját, kiáltás volt, amitől felreppentek a madarak, felszisszentek a kígyók.
    – Mily szépek a te sátraid, Jákob, hajlékaid Izrael! – kiáltotta. A környező tisztásokon üldögélő emberek füttykoncertben törtek ki. Voltak akik zászlókat is lengettek, áradoztak, tojások kerültek elő, egy részét rizzsel, meg krumplival keverték, meg birkahúst szeleteltek hozzá, zsírosat, hogy rotyogjon a serpenyőben. Egy részét meg szétdobálták, főképpen Bálámhoz. A nyúlós tojás lefolyt az arcán, de egy cseppet sem zavarta. Kisütött a nap és mindenfelé madarak tollászkodtak. Megszólalt egy hárfa. Ott lent a völgyben, a távolban, ahol csak elképzelni lehetett, hogy mi is történik talán, házak épültek, tornyos, kétemeletes villák, szaunával, meg úszómedencével. A mélyzöld, sűrű pázsiton aranyhalak fickándoztak, és a gyerekek élvezettel dobálták őket vissza a medencébe. A pálmák, a cédrusok, meg a fügefák belógtak a kémények, meg a tévéantennák elszánt seregébe. Nyílegyenes utcák keletkeztek, sugárutak száguldottak a nap felé, meg kerek formájú terek, mint valami lepréselt virág, meg buszpályaudvarok, meg zajos piacok, meg bevásárló központok parkolókkal, meg imaházakkal.
    Az a sötétképű meg csak mondta és mondta, de érdekes, már nem volt olyan sötét a képe, éppen világos volt, szinte fehér, és a szájából, a fogai közül dicsfény áradt. Lent a folyóvölgyben feltűnt egy szakasz katona. Gyorsan elterjedt a híre, hogy azért jönnek, hogy megöljék Bálámot, mert nem teljesítette a feladatát. Még a völgyben voltak, amikor felhallatszott a víz csobogása, ahogyan átbukott a zúgókon, meg a katonák fegyvereinek csörömpölése is. Bálámot körülfogták a barátai. Voltak közöttük szamarak is. Még lovak is voltak, tevék is, kecskék is, zebrák, meg oroszlánkölykök is. És emberek, meg meghatározhatatlan külsejű lények is. Szellemek is voltak, akik testetlenül tengtek-lengtek, könynyedén, mint a szellő.
    A katonák káromkodtak. Mindenféle ganaj röpködött ki a szájukon, mintha csak erre specializálódtak volna. A szemközti hegycsúcsokon kövér csecsemőkkel táplálták az emberáldozatok el-elhaló tüzét. Bálám újra kezdte Izrael dicséretét. A sivatag szélén kiserkent a fű, zöld, kék, sárga, piros fűszálak tolakodtak elő a száraz porból.
    – Elegem volt – folytatta Janna. – Visszaindultam, kerestem az idő résnyire dagadt száját, a fekélyt az idő arcán, mely galacsinná morzsolódott, elfehéredett. A barlangokban oroszlánok mutatkoztak. Szerettem volna visszajutni. Lázasan kotorásztam az átláthatatlan fehérségben, az örvényben, és arra gondoltam, hogy talán nincs is idő, csak a szív méri ilyen fukaron a másodperceket.

KUTAS JÓZSEF

    A Mínótaurosz bosszúja

    Egy furcsa férfit ismerek:
    A partra kijár,
    Révült, csupa gond,
    Egyszerre megáll,
    Ködökön borong,
    Moccannia fáj,
    Nézése bolyong;
    Majd elsiet…
    Lát valamit? Mi lehet? mi lehet?
    (Thomas Hardy: A kísértet-lovarnő)

    A szokatlanul enyhe ősz kimondhatatlanul fájdalmas éjszakákkal ajándékozta meg a férfit. Nappal még úgy-ahogy elvolt, fel-alá döcögött a hatalmas lakásban, begipszelt jobb lábát vontatva maga után, akár a kenuhúzó chippeva indiánok, akikről olvasott, és az idő nem volt egyéb egy teste után kötözött, csaknem súly nélküli koloncnál.
    Napnyugta előtt fél órával nyugtalankodni kezdett. A gipsz alatti láb tunyán ébredezett. Előbb apró, tűszerű fájások nyilalltak belé, egyenesen agya középpontját célozva, majd iszonyú, zsibbasztó viszketőhullám öntötte el.
    A veríték vízesésszerűen szakadt róla, homlokáról, hátáról és mellkasáról – azt hitte, nem bírja tovább. Kevés választotta el attól, hogy valamilyen erre alkalmas eszközzel – jégcsákánnyal vagy aprító szekercével – lehasogatja a gipsz kemény páncélját, és végre-valahára megszünteti a szenvedés okozóját, a viszketést.
    A szakorvos ajánlotta módszer, mely szerint szárazjéggel hűtse a szabad testfelületet, a térd feletti részeket, eleve kudarcra volt ítélve, mert a férfi nem tudta felerősíteni az örökmozgó kis táskákat, és felesége tanácsai sem segítettek.
    – Anyukám mindig azt ajánlotta, hogy szorítsam össze a fogam – mondta a törékeny nő, miközben egy nálánál vagy kétszer akkora bőröndbe csomagolt (a férfi csodálta a takarékos, helyre mozdulatokat, a négyszögűre hajtogatott fehérneműk trükkjeit, s a fogát csikorgatta) –, és próbáljak valami másra gondolni. Ha végképp nem megy – felemelte a kezét, ahogy a tárgyalóteremben megszokta: egy pillanat, kérem, egy pillanat –, használj kötőtűt. Dugd a gipsz alá, és vakargasd a lábadat.
    Azzal, huss, kiröpült a lakásból. Féléves kiküldetésére indult egy északi országba, ahol a hűvös fjordok igazságszolgáltatását tanulmányozta, s ebben (miképp többi céljában sem) férje (váratlan balesete) nem tudta megakadályozni.
    – Ha itt maradok, attól nem fog neked kevésbé viszketni – érvelt, és természetesen igaza volt. – Szervusz, drágám! Anita minden második nap jön.
    Anita a férfi előző házasságában született, tejfölszőke, huszonéves, módfelett akaratos teremtés volt, és a férfi nem akarta a távozó feleség orrára kötni, hogy Anita immáron harmadik hónapját tölti boldog vadházasságban a firenzei illetékességű Guiseppe vagy Giovanni oldalán.
    Felesége vak és süket volt, ha Anita dolgaira terelődött a szó – kivéve ilyen extrém helyzetekben.
    Kötőtű viszont egy szál sem volt a lakásban. Miért is lett volna? Egy karrierje csúcsa felé törő, agilis ügyvédnő és egy sikeres pékhálózatot működtető üzletember miért tartott volna otthon ilyen hasznavehetetlen, magáért való holmit, mint a kötőtű?
    Ezen a kérdésen egy egész délután töprengett, miközben várta, hogy az alvó bestia magához térjen. Valóban úgy érezte, egy fenevad szunnyad benne, egy tőle, akaratától és érzelmeitől független, önző és kiszámíthatatlan vadállat.
    A viszketés, ami hellyel-közzel égő lüktetéssé változott, egész éjjel nem hagyta aludni. A nyitott ablakon beáramló, kissé csípős éjszakai levegő összekeveredett az ügybuzgalomból bekapcsolt központi fűtés forró és fojtó áramlataival, s a férfi ide-oda menekült a lakás szobáiban, keresve a leginkább enyhet adó zugot, a sokadik pergőtűzben életét mentő katona kopott rezignációjával.
    Mióta az asszony elment, úgy közlekedett a lakásban, hogy lehetőleg elkerülje azokat a pontokat, amelyek a nőre emlékeztették. Nem holmi együgyű nosztalgiázás vagy a szimpla undor volt az oka ennek a tartózkodásnak, más indíték rejtőzött a háttérben.
    Nem akarta időnek előtte felrázni a fenevadat.
    Ezért nem méltatta figyelemre a nappali kvarcfüstös dohányzó asztalkáját, az amerikai konyha dohánybarna bútorait (kivételt a hűtőszekrénnyel tett, hiszen nem akart éhen-szomjan halni) és a többi, máskor oly hétköznapi, oly megszokott tárgyat.
    A környezet felesküdött ellene, és a férfi, aki a nap huszonnégy órájából talán ha felet töltött azzal, hogy a kényelmét szolgáló dolgokra gondoljon, s akinek semmit sem jelentett az Audi nyugodt mormogása vagy a televízió távkapcsolójának intim kittkattja, most kénytelen-kelletlen felvette a halott holmik életének tárgyilagos, mozdulatlan ritmusát.
    Ő maga is egy volt közülük: fogoly a saját házában; egy testébe börtönzött rab kénye-kedvének kiszolgáltatott fegyenc.
    Három hét, gondolta elborzadva, három hete vagyok bezárva! És még menynyi van hátra!
    – Ha siettetjük a természetet, pórul járunk – figyelmeztette háziorvosa.
    A férfi utoljára akkor látta, amikor felesége többször is rosszul lett, és a háziorvos – magas, erőteljes alak, furtonfurt bőrkabátban járt, ha sütött a nap, ha esett a hó, mintha csak tüntetni akart volna azzal, hogy rajta nem talál fogást semmilyen betegség – napjában többször is felruccant, és jó tanácsokkal látta el őket.
    – A türelem a legjobb orvosság – tette még hozzá, mire a férfi felhorkant.
    – Tud még ilyeneket?
    A kérdés annyit jelentett, hogy annyi pénzért, amit te kapsz, nem a Közmondások könyvéből kéne idézned, és a háziorvos tökéletesen megértette a célzást. Megvonta a vállát, és az ajtó felé lépett.
    – A bokatörés nem halálos ugyan – szólalt meg végül, hátranézve széles válla felett –, de bizonyos kor felett bizonyos kockázati tényezőkkel számolni kell. – Elmosolyodott (a férfi ekkor arra gondolt, tudja, hogy gyűlöli az ismétléseket), és ezzel fejezte be: – A lehető legkevesebb testedzés. Könnyű séta, széktől ágyig és vissza, semmi több. Eszébe ne jusson lemenni az utcára. Még akkor se ajánlom, ha ölben viszik a kocsiig. Egy pillanat, és kész a baj. Hozasson fájdalomcsillapítót, ha…
    Nyitva hagyta a mondatot, ellenben az ajtót jó erősen bevágta maga mögött.
    A férfi most az ablakhoz vánszorgott. Fittyet hányt az ellenszenves háziorvos figyelmeztetésének, bár lelke mélyén tisztában volt vele, hogy lázadás ide vagy oda, valóban kevesebbet mozog, mint amennyit szíve szerint megengedne magának, és csakazértis megtett bizonyos utakat, amelyek nem voltak feltétlenül szükségesek – óvatos volt; elővigyázatossága idegessé tette, míg idegessége elővigyázatossá.
    A kör bezárult, gondolta keserűen, innen nincs hová mennem.
    És neked se, te dög!
    A harmadik emeleti lakás nyolc helyiséggel rendelkezett, a szobákat cseles folyosók, átjárók és álkamrák valódi útvesztővé változtatták. A férfi meglepetten tapasztalta, hogy – köszönhetően annak, hogy vargabetűt csinált, elkerülendő felesége ösvényeit – néha nem ott lyukad ki, ahová eljutni szándékozott.
    Nem voltak ezek komoly eltérések, ám mivel minden métert a fájdalom és az idegfeszültség számításai szerint mért, a férfit nyugtalanság töltötte el, ha a dolgozószoba helyett az Anita elhagyott szobájába vezető félhomályos folyosón találta magát, háromméteres magasságba helyezett, idétlen lámpák széthajigált fénykarikái között.
    Ablaka a tölgyfákkal övezett parkra, illetve a parkot magába foglaló térre nyílt. A tér csaknem kör alakú volt, csak északi végén domborodott ki egy kissé, ahol a gimnázium téglaépületével volt viselős, és mindenünnen százéves, ódon bérházak fogták körül, mint nyáj a nyugovóra készülő pásztort.
    A férfi napok óta leste a tölgyfák súlyos lombjait, várta, mikor osztoznak elesettségében, de a levelek friss-zöldek maradtak, és semmi hajlandóságot nem mutattak az őszi színjátékban való részvételre – nem siettek az elmúlással tavasztájt megbeszélt randevúra.
    Minden második járókelő átmeneti öltözéket vagy, főként a fiatalok, provokatív nyári ruhát viselt. Pólók, alig-szoknyák és áttetsző blúzok úsztak a lenti ragyogásban, s a látvány a férfit (ha akarta, ha nem) arra a miniatúrára emlékeztette, mely a nappali árnyékos falán függött, és a sziget felé tartó Thészeuszt ábrázolta.
    A hérosz sárga ladikját a selyemfátyolszerűen redőzött tengerben lubickoló, kecses vízi lények kísérték, az ég tiszta volt, sima és fényes, akár egy kristálykoponya. Nem tudta, ki festette a képet (gyanította, nem valami neves művész), de a kép színei, az arany, a türkiz és a szinte beszélő árnyalatok (egy-egy tarka dialógus) még akkor is megállásra kényszerítették, ha fontos üzleti dologban járt el.
    Most is. A kinti és a benti világ egy pillanatra összemosódott: az ablak előtt mit sem sejtve korzózó sétálók felköltöztek a falra s viszont, a Mínótaurosz megölésére induló Thészeusz beült egy italra a jobb kéz felé eső sárga-piros csíkos ernyőjű kávéházba.
    A férfi ide-oda kapta tekintetét, míg egészen el nem szédült.
    A szörny jóllakottan aludta álmát lábában, agyában és szívében.
    Sehol semmi mozgás, egyedül vagyunk.
    Épp a gondolat végére ért, amikor a téren furcsa, indiszponált mozgás keltette fel figyelmét. Gyerekkorában gyakran szórt kavicsokat a tóba – sokszor volt egyedül –, és annak örült, ha a kődarab csobbanás nélkül merült alá az érintetlen mélységbe, a felszínt legfeljebb néhány halk, bátortalan sóhaj fodrozta fel, mely gyenge hullámok raját indította el a part felé; különös zavart keltve a tükörsima vízen.
    A tér, mely eddig a nyugalom metaforája volt, megmozdult. A könnyedén meglökött hinta suta lendületével indult el, úgyhogy a férfi először nem is tudta pontosan megmondani, mi mozog és hol, csak a változást regisztrálta szeme sarkában, azt hitte, a festmény Thészeusza kibillent egyensúlyából, és a sárga ladik inog a falon s vele valamennyi árnya a valóság felületein – azután észrevette, mi okozta a finom felfordulást.
    A téren lassítás nélkül átvágó gyalogosok lefékeztek, sőt, volt, aki megtorpant, és ülőhelyet keresett magának. A tér gondosan kövezett középpontján levő padok, melyek ilyen magasról és messziről néha virágosládáknak tűntek, megteltek a világos színű férfiakkal és nőkkel. Itt-ott babakocsi csillant, máshol egy szürke felöltő – derűs égen átvitorlázó, eltévedt felhő – sötétlett. A kontrasztok mégis erősítették az összhatást, mely a szokatlanul enyhe ősznek köszönhetően békés volt, és vigaszt ígérő.
    A férfi állt az ablakban, és álmélkodott. Egyszeriben nevetségesnek érezte a lakásban való fel-alá járkálást, mellyel egyaránt büntette önmagát és a benne szundító szörnyet, aki jó esetben csak a napszállta utáni órákban mászik elő hús- és csontbarlangjából, és összehasonlította a tér nagyszerű színpadképét tulajdon hajlékának röhejes díszleteivel.
    Különösen a gimnázium téglaépülete nyűgözte le. A rozsdabarna falakról ritmusosan váltak le a vakító fényfoltok, ám helyüket nyomban új tónus foglalta el – s a férfit ez ismét egy gyerekkori játékra emlékeztette, a székfoglalósra.
    Élvezte teste nyugalmát, és tenyerével a párkányra támaszkodott, hogy jobban lássa, mire készülnek a teret békésen megszálló tömeg tagjai.
    Nőttön-nőtt a sokaság. Egészen hátul egy zászló bomlott, színei felröppentek, majd aláhulltak, hogy felszálljon megint; a piros, a zöld és a fehér madárcsapat hangtalanul suhant a levegőben. A férfi felszisszent az örömtől és előrehajolt.
    Felesége, Anita lánya, a többi ember, akihez valaha köze volt: mind-mind messze elmaradt az időben, fegyvertelen utóvédként poroszkáltak mögötte. Ha lába nem hátráltatná, isten tudja, hol lenne ebben a pillanatban. Talán valamelyik vidéki kirendeltségét ellenőrizné, őrületbe kergetve a gyanútlan alkalmazottakat, akik mindig elmulasztottak számlát adni, és ő éppen azt a papírt kereste rajtuk; vagy a városban rohangálna egyik helyről a másikra, lisztes kézfogások és borszagú leheletek labirintusában.
    A szél lentről fújt felfelé, és összeborzolta haját. Ettől kissé magához tért, világiasabb gondolatok jutottak eszébe: az ebédidő, a háziorvos (tüntetően soha nem szólította a nevén, úgy tüntette el őt, ahogyan a felesége nyomait kerülte a lakásban) által propagált fájdalomcsillapító és a fogyó, vészesen csökkenő idő.
    Hátha ma nem fog felébredni az állat?
    A szelíd, csendes időjárás affé le frontok közti Senki Földje volt ezekben a napokban: bármi megtörténhetett s annak ellenkezője is.
    Az éjszakai őrült sétafikák okozója a gipsz mögé bújó bestia volt, morgása ütemében kóválygott ide-oda a sötét falak és folyosók rendszerében, körmeinek undok kaparása jelentette az elviselhetetlen viszketést, ásítása a fejét hasogató, masszív fájdalmat.
    Milyen szép is lenne az élet, ha… nem folytatta tovább.
    Szép ez így is. A sokadalom csordultig töltötte a teret.
    A férfi sohasem tapasztalta még az emberi jelenlét közösségalkotó erejét, és minduntalan meglepődött, látva egy-egy csellengőt, akit magától értetődő természetességgel fogadott be a tömeg. Addig ember volt, addig az utolsó lépésig és gondolatig – mostantól és ettől emberáradat. Nevét, nemét, múltját és vágyait szó nélkül rakta le a tér külső, satnya akácfái alatt, miképpen az öngyilkos szabadul meg ruháitól a víz csevegő partjain – és a férfi őszintén irigyelte őt e képessége miatt.
    Miközben szemlélődött, szívébe felkúszott a félsz, tagjaiba az aggodalom hidege: vajon ez a mormoló lárma nem riasztja-e fel az állatot? A fájdalom aludt, a viszketés mintha sose lett volna – a gipszbarlang néma volt.
    Gyanúsan az. Sietve arrébb terelte gondolatait, nehogy zajt csapjanak.
    Fogalma sem volt, miért gyűltek össze itt ennyien. Saját baja miatt tökéletesen elfeledkezett a külvilágról, a törött boka mellett mulatságosan eltörpült minden iraki bombatámadás, észak-koreai atomkísérlet és az aggasztóan romló hazai gazdaság megannyi kérdése. A viszketés égő kínja letakart mindent, ami eddig nyugtalanította.
    És a férfi megint tanácstalanul gondolt a fenevadra. Most jó vagy rossz, hogy ők ketten együtt vannak?
    A tömeg hirtelen átható hurrázásba fogott. Jelszavakat eresztettek a magasba (onnan lehetett tudni, hogy jelszó, hogy száz tüdő levegője lökte mind feljebb és feljebb), rigmusokat skandáltak. A színek összevissza futottak a fekete határvonalak mentén, akár a rögbijátékosok.
    Erre szokták mondani, hogy egyetlen gombostűt sem lehetne leejteni a tömegben.
    A férfi gondolata váratlanul megszakadt, és széttört.
    Lábszárán csiklandó, gúnyos érzés szaladt fel: a bestia megmozgatta bajuszát.
    A tű! A tűről eszébe jutott törött bokája, arról a gipsz, a gipszről… a férfi verítékezve küzdött az asszociációk viharos tengerén, hogy biztos kikötőbe futhasson a maga (sárga) ladikjával.
    Kora délután volt még csupán, a napfény alig érintő, puha kézfejjel törölgette a nagy tölgyfák lombkelyheit.
    Előredőlt, felágaskodott szinte, és mohón kutatott valami után, ami alkalmas arra, hogy a bestiát újabb álomba ringassa. Végigpásztázta a sokaságot, balról jobbra, majd vissza, arcok, gesztusok vagy ruhafoszlányok után kutatva, mind távolabb merészkedett. Már a gimnázium kovácsoltvas kerítését tapogatta, a lándzsafejet formázó rúdvégeken fityegett pillantása, amikor…
    Felesége épp kilépett az iskola gazdasági ajtaján. Halványkék kiskosztümöt viselt, mely rafináltan elrejtette-kiemelte alakját, ott, ahol szükség volt rá, álcázott, máshol arcpirítóan megmutatta testének titkait.
    Ilyen messziről még sohasem látta a nőt. Ha hazajön, majd figyelmezteti… a férfi újfent elakadt. De mit keres itt? És hol van a bőröndje? Az elefánt méretű, dugig tömött jószág, amit kis kereken tudott csak továbbgurítani?
    Lehetetlenség ennyi idő alatt kiérni a reptérre és vissza.
    Kérdésére igen hamar megkapta a választ. Felesége után, elmaradhatatlan bőrkabátjába burkolózva, a háziorvos szaporázta, és a férfi groteszk örömmel vette észre arcán ugyanazt a kissé durcás, kissé beletörődő kifejezést, ami alkalmasint az ő arcának is gyakori vendége volt. Beérte az asszonyt, és onnantól együtt haladtak tovább, majd eltűntek a gimnázium mögötti sötét mellékutca torkában.
    Szíve dübörgött mellkasában.
    A tömeg ordítva ünnepelte saját magát és erejét.
    A lakás mélyéből, talán épp a közepéből mély, rekedt hörgés hallatszott, és a férfi, elkeseredésében, hogy a fenevad idő előtte magához tért, hosszú, hangos sóhajt hallatott, felsőtestét megfeszítette. Nekidőlt az ablakpárkánynak, hogy holtsúlyos jobb oldalát elmozdítsa (a viszketés elöntötte testét, és szíve falát ostromolta), vett egy lendületet.
    A szörnyeteg erre a pillanatra várt. Bömbölve robbant ki barlangjából, forró leheletével megperzselte a férfi arcát, karmait oldalába, torkába vágta.
    Megtántorodott, egyensúlyát vesztvén bele-belemarkolt a levegőbe, s ekkor bal lába megijedt az állattól, és kiszaladt alóla. A vékony fa nem tartotta meg kettőjüket, a párkány összeroppant, s lezuhantak a térre.
    A férfi remélte, hogy a tömeg nem hátrál, és felfogja őket, ám tévednie kellett, és a tévedés végzetesnek bizonyult.
    Mindenki félt a fenevadtól; mindenki fél tőle.