ÉVFORDULÓ
   
TATAI ZOLTÁN
   
A Bakonytól Amazóniáig
   
Molnár Gáborról
   
Száz éve született Molnár Gábor író, aki természeti- és vadászkönyveivel, útleírásaival legolvasottabb szerzőink közé tartozott. 1908. december 2-án látta meg a napvilágot Budapesten (és nem Pápán, ahogy némely lexikonunk állítja), méghozzá Óbudán, a Szentendrei út 62-ben, ahol a vendéglátásban dolgozó szülei éltek. Az öttagú családban a gyerekek nehéz anyagi körülmények között, de szerető és megértő környezetben nevelkedtek. A nyarakat többnyire a nagyszülőknél töltötték, Ajka-Csingervölgyben. Molnár Gábor az elemi iskola egyik tanévét – az első világháború idején – az ottani iskolában végezte. Apja tüdővészben korán meghalt; özvegye és három gyereke olyan helyzetbe került, hogy Gábor nem tanulhatott tovább, pincérként kellett munkát vállalnia. Közben egy évet – a Gyermekvédő Liga szervezésében – Svájcban töltött. A tanulni vágyó fiatal végül Pápára, a mezőgazdasági szakiskolába került, s 1927-ben mezőgazdászi képesítést szerzett. Tolna és Fejér megyei nagybirtokokon mezőgazdászként dolgozott.
    1930-ban egy Brazíliába induló őserdei rovargyűjtő expedíció vezetője lett, elsősorban kiváló fizikai adottságainak, lövészeti tudásának és nagy akarásának, elkötelezettségének köszönhetően. Társai Brazíliába érkezésük után megbetegedtek, és gyógyulásuk, majd hazautazásuk költségének fedezésére minden felszerelésüket pénzzé tették, még az ifjú kutató fegyvereit, lőszereit is. Molnár Gábor ott maradt a brazíliai ősvadon szélén felszerelés, pénz, ismeretség és tapasztalat nélkül. Rendkívüli nehézségek közepette tartotta fenn magát, majd munkavezetői állást kapott az ottani Ford-ültetvényeken, azzal a feltétellel, hogy munkaviszonya fennmaradása mellett időnként keresetéből saját vadász-gyűjtő-kutató expedíciókat szervezhet. Munkája közben és felfedező útjai során számos ismeretre tett szert, amelyeket naplójában rendre megörökített. Gyűjtései egy részét hazaküldte a Nemzeti Múzeum természettudományi osztályának, amelyért ellenszolgáltatást soha nem kapott, más részét – főleg az elejtett állatok bőrét – pedig helyben értékesítette költségeinek fedezésére.
    1932. március 7-én – az általa felügyelt raktárban – egyik beosztottja egy gyutacsot talált, amelyik bármelyik pillanatban felrobbanhatott. A robbanószereket jól ismerő Molnár, a fiú életét féltve, elvette azt és maga kívánta megsemmisíteni a közeli folyóban. Útközben kezében felrobban a veszélyes szerkezet. Ez mindkét szemét azonnal megvakította. Felgyógyulása után – már vakon – feljegyzéseivel, gyűjteményével hazautazott. A gyűjtemény egy részét – közte a két éve hazakerült nagyon értékes óriáskígyót – a Fővárosi Állatkertnek adományozta.
    Hazatérése után, a baleseti utókezelése közben, megtanult a látók által használt írógépen írni. Élményeit előbb csak gépírási gyakorlásként, majd egyre tudatosabban közlési szándékkal írta. Első írásai 1933-ban jelentek meg napilapokban, időszakos folyóiratokban és hangzottak el a Magyar Rádió adásában. Ezek a közlési lehetőségek némi anyagi segítséget is jelentettek, de még inkább fontos szerepük volt az új élet kialakításában, a fiatalember íróvá válásában.
    Első kötete Kalandok a brazíliai őserdőben címmel 1940-ben jelent meg (mely később átdolgozva számos kiadást ért meg). Ettől kezdve számíthatjuk Molnár Gábort ismert és elismert írónak. Ezután kétévente adott ki újabb köteteket, majd az 1950-es évek közepétől vált országosan ismert íróvá. Az elmúlt évtizedek folyamán 26 önálló kötete mellett száznál több kisebb-nagyobb tárcája, ismeretterjesztő írása jelent meg a különböző folyóiratokban és előadásai, rádiójátékai hangzottak el a Rádióban. Sokszáz író-olvasó találkozón vett részt és széles körű, saját kezűleg gépelt írott levelezést folytatott. Mellesleg nevéhez fűződik az 1948-ban megjelent magyar-portugál szótár is.
    Már vakon – természetesen kísérővel – háromszor (1964-ben, 1968-ban és 1978-ban) járt Mongóliában, és 1972-ben, a brazil állam vendégeként, korábbi kutatásai színhelyén az Amazonas térségében. Mindegyik utazásáról egy-egy vaskos kötetben számolt be olvasóinak. A fenti nagy utazások mellett a szomszédos országokban is járt kutató, illetve író-olvasó találkozói utakon. A háború utáni könyveit a Móra, a Gondolat és a Szépirodalmi Kiadó jelentette meg. Könyveit több nyelvre lefordították.
    Molnár Gábor 1949-ben házasságot kötött Hegyi Margittal, három gyermekük született; Gábor, Éva és Pál. Élete végéig szoros családi, rokoni, baráti kapcsolatokat tartott fenn, sokat levelezett, találkozott barátaival, szeretteivel.
    Budapest szívében, a Váci utcában, 1949-ben trafik nyitására kapott engedélyt, ezzel biztosította családja megélhetését és írói tevékenységének gyakorlását, miközben az egyfajta klub, társasági gyülekezőhely is volt. Íróként igen sokat és eredményesen dolgozott. Ehhez a család segítsége mellett külső segítségre felolvasó, gépelő, kísérő közreműködésére, fizetett alkalmazottra is szüksége volt.
    1980. október 29-én, szabadság-hegyi Őzike utcai családi házában, baleset következtében halt meg. Végső nyughelye, kívánságának megfelelően, szeretett, választott szűkebb pátriája az ajka-csingervölgyi temetőben van, 1980. november 10-én, a Magyar Írók Szövetsége nevében, Szentiványi Jenő búcsúztatta.
    Halála után Ajkán díszpolgárrá választották, iskolát, könyvesboltot neveztek el róla. Köztéri szobor és a Helytörténeti Múzeumban emlékszoba is őrzi emlékét, ahol az általa adományozott gyűjtemény és kéziratok láthatók.
    Molnár Gábornak 26 önálló kötete, összesen több mint egymillió (!) példányban jelent meg. Számos kötete több kiadást ért meg és a szomszédos volt szocialista országokkal is jelentek meg kötetei közös kiadásban. A Kalandok a brazíliai őserdőben című kötete So Paulóban portugál nyelven is megjelent, 1970-ben.
    Nagy számú kisebb, ismeretterjesztő írása is megjelent, ezeknek az összegyűjtése, számbavétele folyamatban van, de ma még megbecsülni is nehéz a teljes mennyiségét. A Magyar Rádió számára félszáznál is több írást készített. Életéről, munkásságáról számos emlékező írás, recenzió jelent meg folyóiratokban, napilapokban, ezek összegyűjtése megkezdődött. Több lexikon is foglalkozik munkásságával. Sajnálatos azonban, hogy a legújabb magyar lexikonban már nem szerepel a neve.
    Még sajnálatosabb, hogy halála óta – kivéve a nyomdában levő könyveket – nem jelentek meg kötetei. Az 1960–1970-es években az ország egyik legnépszerűbb írójának ismertsége és olvasottsága mára összezsugorodott, bár a könyvei az antikváriumokban keresettek, s első könyvei a könyvárveréseken magas öszszegért találnak gazdára. Kisebb emlékező, méltató írások ugyan megjelentek róla, de életművéről, írói, gyűjtő-vadászó-kutató munkásságáról nagyobb tanulmány, összefoglaló munka még nem készült.
    Pedig élete mutatja, hogy nehéz körülmények között is talpon lehet maradni, elesés után lehet újra kezdeni, sérülten is lehet teljes életet élni.
    Életének, munkásságának önzetlen hazaszeretetének minél szélesebb körű megismertetése, emlékének ápolása mindnyájunk közös feladata és felelőssége. Indokolt, hogy emlékét a nagy magyarok között tartsuk számon és őrizzük, utódainknak átörökítsük.





A vak Tobit





Levétel a keresztről fáklyafénynél

FÓRUM
   
SÁNDOR GYÖRGY
   
Akivel az Elnök Úr nem fogott kezet
   
Magánbeszélgetések az M2-ön. Ekkor nézik a legkevesebben a tévét. A nappal dolgozók alszanak, az éjjeli műszakosok dolgoznak, a fiatalok vagy buliznak, vagy a számtalan zenei csatorna valamelyikét figyelik. Ám a tapasztaltabb nézők tudják, hogy a Magánbeszélgetések-re érdemes fennmaradniuk.
    Semmi díszlet. Két ember ül egymással szemben. Beszélgetnek.
    Mi, idősek, akik nehezen alszunk, érdeklődéssel hallgatjuk a jól ismert szereplőt. Egykori fontos tevékenységét jól ismerem. Figyelmem akkor erősödik, amikor a világ és az ország mai gondjairól beszél. Ahogy ma mondják: „up to date”, minden fontos adatot fejből idéz. Öt nyelven olvassa a világ vezető szaklapjait. Értelmes választ kapok az amerikai jelzálog-katasztrófáról, és az ellene tett lépésekről. Pontosan ismeri a helyzetet, ezért nincs szüksége a szokásos angol kifejezésekre, egyszerűen és érthetően fogalmaz. Szakértő.
    Szavai akkor forrósodnak fel, amikor a mi helyzetünkről beszél. 2002-ban elszaladt a szekér. Három évi helyes gazdaságpolitika után a Fidesz-kormány az új választások közeledtével osztogatni kezd. Medgyesy, a szocialisták kampányának vezetője űberel. A közalkalmazottaknak 50%-os béremelést ígér. Nyer. És be kell váltania ígéretét. Kiürül a kamra, bolond a háziasszony. Kapkodunk. Hányszor hallottuk a letűnt társadalmi rendszerben: „osztani csak azt szabad, amit megtermeltünk”. Mondtuk, de sajnos, nem mindig tettük. A feladat az, hogy a folyamatot meg kell állítani, és ami nehezebb, vissza kell fordítani. Jön a konvergencia csomag. Néhány latinul tudó, és a közgazdászok ismerik, tudják, mit jelent. Az új kormánnyal közlik, hogy a kölcsönöket gyorsan vissza kell fizetni, különben nincs hitelünk, nem számolhatunk emelkedéssel. De hát a sokat tapasztalt népet még most is kiskorúnak tekintjük, és nem mondjuk meg egyenesen, hogy ez a helyzet. A bajkeverők azonnal az utcán vonulnak, provokálnak, gyújtogatnak. A bankár erről nem beszél. Ő nem politikus, ő a számok embere, a pénz ismerője. Fejből sorolja az adatokat, és ezek nem rosszak! Sikerült a költekezést megfogni, megtakarításokat elérni, és akik az Európai Unió vagyonát kezelik, elégedettek. Jórészt kimásztunk a gödörből. Még van tennivaló ezen a téren, de figyelmünket most már arra kell összpontosítani, hogy mit kell termelnünk, fejlesztenünk, miben maradt lehetőségünk a szűk mozgástérben.
    Három dolgot említ.
    Az első a mezőgazdaság. Magyarázza: India, Kína sok százmilliós tömege enni akar, és India, Kína nagy bevételekkel rendelkezik. Minden jó minőségű mezőgazdasági termékünket magasabb áron, mint eddig, megveszik. (Erdei Ferenc, Fehér Lajos csapatára gondolok, akik az 1970-es években amerikai gépekkel és technológiákkal megkétszerezték a magyar gabona- és kukoricatermelést. A kiváló agronómusok itt vannak, és ha megteremtik a feltételeket, a 8-10 millió tonnás termést is el tudják érni.)
    Másodiknak azok mellé a szakértők mellé áll, akik vízi vagyonunkat óriási kincsnek tekintik. Már vannak országok, amelyek ivóvizet importálnak drága áron. Mi, szerencsére, csupán veszélyeztettük, de nem tettük tönkre nagy vízkészletünket, rendelkezünk exportra alkalmas kiváló ivóvízzel. Helyesli, hogy a Kárpát-medence lezúduló árvizeit fogjuk fel és hasznosítsuk a mezőgazdaság öntözésére, haltermelésre stb. Reméli, hogy a zöldek már egyetértenek azzal, hogy a Dunát és a többi folyónkat hajózásra alkalmassá kell tenni, mert a szállításnak ez a módja olcsó és nem szennyezi a levegőt.
    Harmadiknak tudósaink itthon tartásáról beszél. Hatalmas építkezések helyett ezek olykor egy garázsból elindulva olyan találmányokat dolgoznak ki, amelyek nagyobb hasznot hoznak, mint a régi nagy gyárak. Annyit kell fizetni nekik, amennyit kinn kapnak, ahol vagy tízezer sikeres kutatónk dolgozik. Gazdagítsanak minket!
    Már késő éjjel van, és az embernek még sincs kedve aludni. Gondolkodik azon, amit egy értelmes ember mond egyszerűen, magyarul. Akit az államelnök sem tud úgy megsérteni, hogy ne menjen be minden reggel munkahelyére, öt nyelven elolvassa a szaklapok legfrissebb tudósításait, és végzi hasznos munkáját.
    Pedig hívták sokfelé, hiszen Kelet-Európából egyedül ő volt tagja annak a 15 főből álló legkiválóbb tudóstársaságnak, akik Helmut Schmidt volt német miniszterelnök irányításával Európa új gazdasági lehetőségeit kutatták. Teng Hsziao-ping kívánságára hónapokat töltött Kínában, bankárokat képzett. A mai kínai pénzügyminiszternő azóta is tartja vele a kapcsolatot.
    Semmi hangzatos válasz a végén. Fekete János itt van otthon, ez a hazája, és minden vasárnap a legnagyobb öröme, ha az MTK fiataljai győznek, mert ha itthon van, minden mérkőzésükön ott van.
    Az M2 Magánbeszélgetések című műsorában Juszt László ez alkalommal a 90 éves Fekete Jánossal beszélt.




Menekülés Egyiptomba: átkelés egy patakon

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Az égig érő seggberúgógép
   
A Kádár-korszakban még rengeteg viccet meséltek egymásnak az emberek. Borozgatás mellett egész estéket eltöltöttünk az effajta szellemi petárdák tűzijátékait csillogtatva. S ezek nem szóviccek vagy disznó viccek voltak, az ilyen kényszeres mosolyt kiváltó produkciókkal senki nem kelthetett számottevő figyelmet. A sláger a politikai vicc volt, nevezetesen a rendszerellenes. Amelyeket nem a reakciósok sugdostak egymás fülébe, mert azok akkoriban már és még nemigen voltak, s ha akadtak, többnyire elaggott korúak. Nem, e rendszerellenes viccek folklórja a kommunisták körében virágzott, annak jeleként, hogy hiszünk ugyan a rendszer megreformálhatóságában, de azért hülyék nem vagyunk. Az égig érő seggberúgógépről szólót sem mástól hallottam, mint a pártközpont kulturális osztályának egyik vezetőjétől, aki azokban az években robotszerűen merev pofájával riogatta az akadémikusokat, egyetemi tanárokat és kétszeres Kossuth-díjas írókat, művészeket. S csak mi, bennfentesebbek tudtuk, hogy az NDK-ban tartott multilaterális kultúraelméleti konferenciák fényűzően és elviselhetetlenül unalmas szónoklatai után, a szobáinkba felvitt rozspálinkák és sörök mellett mikkel nem átallja oldani a hangulatot.
    Szóval tőle hallottam, hogy a kapitalisták megépítették az égig érő seggberúgógépet, ami kék színű volt, az égig ért, és aki a közelébe ment, azt seggberúgta. Nosza, szovjet tanácsadók segítségével kisvártatva megjelent ennek szocialista változata is, amelyik csak abban különbözött a kapitalistától, hogy gyönyörű vörös színben pompázott, s majdnem az égig ért, de egy arasznyival azért rövidebbre sikerült, s aki a közelébe ment, azt nem rúgta seggbe.
    Nem akarom mélyebben elemezni ezt a viccet, de az biztos, hogy a mondanivalója lényegében azonos volt azzal, amit válaszként én mondtam el neki: miért nem előzzük meg a kapitalizmust a két rendszer közötti versenyben? Hát azért, mert akkor látnák, hogy rongyos a seggünk.
    A minap valaki jóindulatúan figyelmeztetett, hogy ne hordjam tovább a kedvenc nadrágomat, mert kifényesedett és lötyög az ülepe. S akkor elgondolkoztam azon, miként is állunk a rendszerváltás óta azzal az égig érő seggberúgógéppel?
    Hát annyi bizonyos hogy a mostani már nem vörös, hiszen ez a szín önkényuralmi jelképnek számít, olyannyira, hogy már a lányaink sem mázolnak a szájukra ilyen árnyalatú rúzst, hanem lilát vagy egyenesen feketét. S ha a szocializmusé egy arasszal alacsonyabb volt az ég boltozatánál, a mostani sokkal radikálisabban megrövidült, mert a fémtolvajok elhordták a jelentős részét, s az állami költségvetésből arra nem futotta, hogy e hiányokat pótolják. Abból ugyanis a politikusok lopták ki a pénzt. Privatizálták hát ezt a berendezést is, eladva egy bankhálózatnak álcázott transznacionális fegyver- és kábítószercsempész vállalkozásnak, azzal a kikötéssel, hogy kötelessége a működtetését a liberális demokrácia EU-normáihoz szabni. Így aztán megszűnt az a viccesen nevetséges anomália, hogy a szocialista seggberúgógép nem rúgta seggbe az őt megközelítő embereket.
    Hogy e vállalkozás nyereséges legyen, előbb törvénybe iktatták, hogy ezentúl senki ne fizethesse be az adóját készpénzben vagy postai utalvánnyal, hanem mindenki köteles egy bankban folyószámlát nyitni, s ezért számlavezetési jutalékot és átutalási költséget, valamint – tekintve, hogy a bank helyiségében tilos dohányozni – füstnélküliségi pénzt fizetni. Ahhoz viszont, hogy valakit beengedjenek a bankba, minden alkalommal hoznia kell egy aznapi dátumú seggberúgógép-matricát, amely bizonyítja, hogy joga van áthaladni a bank fotocellás kamerákkal őrzött üvegajtaján. A seggberúgógép automatája természetesen csak használati díj fejében ad ilyen matricát, s ennek ára kétszáz százalékos áfát is tartalmaz, hogy teljen az üresre lopott államkassza is.
    Hát igen, az a szocialista rendszer, miként a vicc is érzékeltette, működésképtelen volt. A liberális kapitalizmus viszont rendkívül működőképes, hatalmas nyereséget hoz a bankoknak és a seggberúgógépet üzemeltető transznacionális vállalatnak is. És mi se panaszkodhatunk, mert a gép most már tökéletes lakossági szolgáltatást nyújt: ha a matricavételre kötelezettek a közelébe mennek, úgy seggberúgja őket, hogy a taknyukon csúsznak a legközelebbi aluljáróba, a hajléktalanok közé.
 



József és Putifárné

OLVASÓLÁMPA
   
BARANYI FERENC
   
Amire évtizedek óta vártunk
   
Kerényi Ferenc: Petőfi élete és művei
   
Harmincöt évvel ezelőtt, 1973-ban az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos ülésszakán Fekete Sándor azzal kezdte felszólalását, hogy az Intézet megalakulásától kezdve egyik legfontosabb céljának jelölte meg egy új, tudományos Petőfi-életrajz elkészítését. A költő születésének 150. évfordulójára – 1973-ra – „át nem hidalható, nem egyszer személyi jellegű nehézségek” miatt csak az első kötet készült el. Pedig egyre sürgetőbbnek mutatkozott a terv mielőbbi megvalósítása, mert – úgymond – megbízható életrajzi alap nélkül a legmodernebb szövegelemző módszerek is önkényes konstrukciókba vezethetnek el. Másfél évtizeddel korábban a Dienes András–Kiss József–Fekete Sándor „trió” fogott hozzá az ötkötetesre tervezett könyv megírásához, de – ismét Feketét idézem – „rajtunk kívülálló okok miatt a szerzői kollektíva felbomlott, az életrajz megírására végül is egyedül kaptam megbízást”.
    Az említett ülésszak óta eltelt harmincöt év alatt számtalan figyelemre méltó, jeles opusszal gazdagodott a Petőfi-irodalom, ám a hőn áhított „új, tudományos életrajz” csak most született meg: Kerényi Ferenc könyve. Petőfi esetében kiváltképp szükség mutatkozott egy bő és kimerítő kritikai életrajzra, hiszen a költő a legtöbb esetben életének tényeit verselte meg, „földhözragadtan” volt realista, csak a versei alapján is meg lehetne írni az életrajzát – tartják sokan.
    Kerényi Ferenc Kiadások és értelmezések című bibliográfiai esszéjében említi, hogy komoly formátumú tudósok vitája is „ideológiai, kultúrpolitikai, és személyes átszövöttségű” volt a közelmúltban, amikor Petőfi életművéről esett szó. Nos, jelen művében ő ezen akart felülemelkedni, és törekvését teljes siker koronázta. A rá jellemző kérlelhetetlen alapossággal és mindent kontrollálni igyekvő szigorral tényként csakis a bizonyítható eseményeket, megnyilatkozásokat kezeli, a vitatott kérdésekkel kapcsolatos minden eddigi álláspontot hiánytalanul ismertet. Ő maga sohasem „zárja le” a vitát, ha – megfelelő dokumentumok híján – mindmáig tisztázatlan a kérdés. Legfeljebb – mint az első versgyűjtemény, a Lan vagy a Lant’ versei vitatott címe esetében teszi – zárójelben közli, hogy mit gondol ő maga a dologról: „A Lant’ versei (magunk ezt az olvasatot fogadjuk el a címben)…” Tehát sohasem megfellebbezhetetlen igazságként közli a saját véleményét, csupán a maga „olvasatát” osztja meg velünk.
    Ez az alapállás jellemző az egész műre. A költő életének szinte napról-napra történő, már-már túlzottan aprólékos ismertetése során rendre felsorakoztatja „elődeinek” elméleteit a vitatott kérdésekkel kapcsolatban. Sokszor – amikor máig lezáratlan a vita – a maga elgondolását nem is közli, csak lajstromoz. Legjellemzőbb az, ahogy könyvének utolsó, VII. fejezete végén a Petőfi halála körüli (manapság is zajló) csatározások részletes ismertetése után csupán egy kurta összegzéssel szolgál: „Foglaljuk össze, mi az, amit a bizonyosság erejével mondhatunk el Petőfi haláláról. A költő részt vett mint szemlélő a fehéregyházi ütközetben. A menekülés során még túljutott a falun, valahol a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti országút mellett szúrták le az üldöző lovasok. A foglyok és a sebesültek között nem volt, az ütközet után hitelt érdemlően senki élve nem látta.”
    Ennyi. Csak amiről bizonyosság van, nem pedig feltevés. Mert még a szemtanúk – legtöbbször önigazoló – visszaemlékezéseit sem tekinti igazán hiteles forrásnak.
    Mindig alaposan járja körül egy-egy vers születésének körülményeit is. Noha általában a versek létrejöttének folyamata feltérképezhetetlen, ő a költő élet-eseményeiből fakadó, lírává szublimálódott impulzusokat jó érzékkel, nagy beleérzéssel tárja fel, anélkül, hogy terjengős, fontoskodó műelemzésekbe bocsátkozna. Például amikor az 1842-ben írt A Dunán című vers keletkezésének körülményeiről ír, csak annyit állapít meg, hogy aktuális élmény mozgósította mindazt, amit az olvasmányélményekből tárolt az emlékezet, majd párhuzamosan adja közre Petőfi versét és a költőt plágiummal vádoló Szeberényi Lajos rokonihletésű zöngeményét. Tegyen igazságot az olvasó. Máskor pedig egy-egy verssel kapcsolatban mások (Margócsy, J. Soltész Katalin stb.) esztétikai megállapításaira szorítkozik csupán.
    Vannak esetek azonban, amikor (épp a tisztázatlanságok miatt van szükség rá) olyan parádés műelemzéssel szolgál, amilyen manapság nem terem sűrűn. Például ahogyan a Felhők-ről ír. Vagy itt van például Az apostol, amelyről a legtöbb vita folyik még manapság is. Szerintem Petőfi legfontosabb műve, eszméinek tárháza, amelyben „kizsákmányolta saját addigi életművét”, azaz feltette rá a koronát. Kerényi Ferenc mini esszéje a kritikai életrajzon belül fontos garast tesz le Az apostol ügyében.
    Sok-sok erényét tudnám még felsorolni Kerényi könyvének. Például azt, hogy a számadatokkal, dátumokkal agyonterhelt mondatok sem válnak nehézkessé, olvasmányos marad végig a mű. Tehát a „mezei” Petőfi-hívek is élvezhetik, pedig a szerző a tudományosság igényéből egy jottányit sem enged. Kerényi Ferenc már eddigi könyveiben is bizonyosságát adta annak, hogy „el tudja adni” nagy-nagy tudományát, méghozzá anélkül, hogy aprópénzre váltaná. És ez bizony kevesek erénye.
    Mit hiányolok? Talán egy Petőfi a világirodalomban című fejezetet. A kritikai életrajz VI. fejezetében szó esik arról, hogy 1847-ben John Bowring lefordította és Londonban publikálta költőnk három versét. Ahogy Dux Adolf és Kertbeny Károly is néhányat, még a költő életében. Igaz, „tömegesen” csak Petőfi halála után kezdték fordítani a verseit, és jelen kritikai életrajz csak a költő haláláig történteket beszéli el, mégis hézagpótló volna egy olyasféle összefoglalás, mint amilyen 1911-ben látott napvilágot Petőfi a világirodalomban címmel, a Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat gondozásában. Azóta még inkább világirodalommá vált Petőfi – s ezt itthon sem ártana tudatosítani, számot adva az azóta eltelt időszak tisztes és nagyszerű tolmácsolásairól egyaránt.
    Mindent összevetve: Kerényi Ferenc kritikai életrajza az a mű, amelyre nagyon sokan – olvasók és irodalmárok – vártunk már évtizedek óta. (Osiris Kiadó)

JÁSZBERÉNYI JÓZSEF
   
Egy életveszélyes filozófia
   
Wass Albert: A funtineli boszorkány
   
Ebben az esztendőben több Wass Albert-évforduló is van: 100 éve született, 20 éve halt meg, s 50 éve rendezte sajtó alá (majd a következő évben jelentette meg a világ több pontján egyszerre) legnépszerűbb regényét, A funtineli boszorkányt. Az előbbi két évforduló kapcsán ismét fellángoltak a viták, hiszen az író rajongói az ország több pontján a legnagyobb magyarokat megszégyenítő mennyiségben „emlékezőhelyeket” hoznak létre (jelenleg a történelmi Magyarország területén 36 Wass Albert-szobor van, s ezek döntő többségét az utóbbi négy évben avatták föl), míg mások politikai szerepvállalása és/vagy gyenge művészi teljesítménye miatt ítélik méltónak a feledésre.
    Ehhez képest különösen érdekes, hogy az 1946-ban megírt A funtineli boszorkányról mind a szakma mind a szélesebb olvasórétegek körében sokkal több jó véleményt olvasni, mint bármelyik más művéről – ezt a könyvet olyanok is remekműnek tartják, akik többi írását semmire sem becsülik. Jellemző példa, hogy 2005-ben a Nagy Könyv versenyben is a legnépszerűbb 12 magyar regény közé került, s a Google-ban kutatva több ezer, zömében pozitív véleményt megfogalmazó oldalt jegyezhetünk fel róla.
    Minden bizonnyal a nagy siker legfőbb oka az, hogy az ilyen típusú, „mágikus realista” irodalom Magyarországon a latin-amerikai írók több regényének gyors lefordítása miatt már a hetvenes évek elejétől ismert volt (García Márquez Száz év magányát már 1971-ben lefordította Székács Vera), s így amikor a rendszerváltás után publikálni kezdték Wass könyveit, a talaj már elő volt készítve. Ehhez természetesen hozzájön a magyar társadalomban Trinanon óta különösen erős Erdély-romantika is, és garantált a „siker”. Mindennek ellenére elmondható: a regény mágikus-pszichologizáló karaktere, és némelykor kiváló tájleírásai nem feledtethetnek alapvető problémákat.
    Ilyen például a műből könnyedén megkonstruálható sorsfilozófia, amely a harmadik kötetben a főhősnő révén kifejtésre is kerül:
    „Ne gondolj annyit arra a szekérre, Nikodém! Gondolj arra, hogy ha valakinek a vállán egyszer már ott ül a halál, az alatt akkor is beszakad a híd, ha szólasz neki. Ha nem az a híd, hát egy másik híd. S ha nem híd, hát egyéb. Nem akkor halnak meg az emberek, amikor véletlenül történik velük valami, hanem akkor történik ez vagy az, amikor meg kell haljanak.” (1999-es hasonmás kiadás, III. 138.)
    A történeteink tehát előre meg vannak írva, a bűvös körből nincsen mód kitörni. Ugyanezt sugallja a regény narratív menete is: voltaképpen egy jóslattól indul a történet, s a jóslat pontos beteljesüléséig tart. Közben pedig Nuca, a boszorkányasszony mindent előre megjövendöl, s így az olvasó – egyre kisebb izgalommal – pusztán azon csodálkozhat, hogy minden éppen úgy történik, ahogy az előre elmondásra kerül
    Az ilyen monolit szabadságfelfogás messze áll mai életünk polifon, posztmodern(?) szabadságfelfogásaitól, hiszen ez a világ ma – remélhetőleg minél tovább – éppen arról szól, hogy sokan sokfélét gondolhatnak, számos egyenrangú értelmezői közösség létezik, és a választás és a döntés különféle mértékű szabadsága mindenhol jelen van. De ez a sorsfilozófia nagyon messze áll azoktól a politikai, művészi és filozófiai szabadságfelfogásoktól is, amelyek a napnyugati kultúrát különösen a felvilágosodás hatására karakteresen jellemzik. A Wass-féle sorsfelfogás a középkor és a reformáció determinista modelljeit idézi, amelyek felett – szerencsére! – jócskán eljárt az idő.
    Ugyanígy problematikus az erdélyi népek ábrázolása a regényben. Egyszerűen és világosan: itt egy századfordulós, lassan iparosodó világban a jó magyar-rossz román/rossz zsidó séma érvényesül. A heroikus vonásokkal felruházott, már-már Jókai-hőssé magasztosuló gróf és családja, illetve a tisztességes, keresztény magyar parasztok szemben állnak a mágiára, hiszékenységre, a pópa imádatára, bűnre hajlamos, ortodox románokkal, s bizony: már belépett ebbe a világba Schwarz, a kövér zsidó kereskedő is, romlást hozván az ártatlan mezei-erdei mindennapokra. A regény talán legrosszabb jelenete az, amikor a gróf félkézzel veri meg a román banditákat – az ilyen események még a magyar romantikus regényekben is ritkák, mivel mind Jókainak, mind Keménynek, mind a kismestereknek jóval több arányérzékük volt Wassnál.
    Mindezeket figyelembe véve azt mondhatjuk, A funtineli boszorkány ma elsősorban azoknak az olvasóknak lehet érdekes, akik szeretik a mágikus realizmust, azonban az ő figyelmüket mindjárt érdemes felhívni inkább García Márquez vagy a nála ugyan jóval gyengébb, de Wassnál még így is jobb Coelho művészetére, akiknél sem a filozófia zártsága sem a romantika rosszabb íróira jellemző leegyszerűsítő nemzeti megosztás nem jelentkezik. Ha pedig Erdély-nosztalgiára vágyunk, olvassunk inkább Tamásit, Karácsony Benőt, vagy más, transzilvanista irodalmat, ott ritkán találunk ilyen szomorú felhangokat.
 

KALÓ BÉLA
   
Oroszhon Atlantisza
   
Cseh Károly: Atlantisz felé (Mai orosz költők antológiája)
   
A számmisztika a költő-versfordító Cseh Károly vesszőparipája, s ezúttal sem tagadja meg önmagát, negyedszázad után jelenik meg átfogó orosz költői antológia magyarul, ezúttal 25 költő 75 verse (hét meg öt is tizenkettő), s a lírikus–átültető tizenkettedik kötete egyben ez a füzet.
    Cseh fordítói „léggyökerei” a volt szovjet népek irodalmaihoz kötődnek, az orosz irodalom mellett a kis népek költészetében is megmerítkezett, csuvas irodalmi díja bizonyíthatja állításunkat.
    Az Atlantisz felé című anorexiásan karcsú-keskeny kiadvány (félszáz oldalnál alig vastagabb) ugyan csak csippent–szemelget a nyilván monumentálisan terjedelmes kortárs orosz lírából, mégis egyfajta képet próbál alkotni erről a világról, amelyet ismerünk, ugyanakkor nem mindig ismerünk el és fel.
    Az orosz-szláv lélek világa köti össze a kötetke valamennyi költőjét, még olyan különleges esetben is, mint amilyen a két verssel jelenlévő zsidó-orosz gyökerű Joszif Brodszkijé, aki amerikai (vagy Amerikában élő) lírikusként kaphatott 1987-ben Nobel-díjat. (Levelek római barátomnak című szkeptikus-groteszk-ironikus verse a Martialiskori Róma idejéből nagyszerűen cseng össze a német Durs Grünbein A pesszimista kor című  pastiche-ával, s összehasonlítva Baka István fordításával is, Cseh  Károly átültetése valódi trouvaille.)
    Idősebb és fiatalabb alkotók opusai sorjáznak a füzetke legjobb lapjain, a korelnök Tarkovszkij (a filmrendező apja, ősi arab fejedelmi törzs leszármazottja, akinek első önálló verseskönyve csak ötvenöt éves korában jelent meg), aki az orosz ezüstkor vallásos-metafizikus szemléletű, halk szavú képviselője.
    Életérzések és személyiségek találkozásának lehetünk tanúi, műformák és habitusok affinitásáról győződhetünk meg. Alig van szabadvers, az orosz lélek keresi és szereti a rímet, a ritmusok táncát.
         A versek nagy része a hagyományos műformákban íródott, a konzervatív líra kereteit széttöri és hangvételét modernné teszi a sodrás váratlansága és érzelmi ütése.
    A  kötet címét Alekszandr Makarov-Krotkov rövid verse adja, amelyről az előszót jegyző Viczai Péter így ír: „A szovjet-orosz hagyományokat tekintve, első látásra szokatlannak, mi több paradoxonnak tűnik a kifejezés […] Egyszerre idézi fel egy birodalom alámerülését az idő hullámaiban, és az atlantiszi aranylásra rímelő – hajdani – aranykupolás világot.”
    A szakrálist a vibráló idegesség,  profán idegenség váltja, sok a groteszk, a cinizmusba hajló védelmi állás.  S bár a természetközelség, maga a natura elválaszthatatlan ettől a költészettől, mégis mennyire merevvé, statikussá válhat olykor, a lélek „identitásvesztésének” pillanatában:
    
    Sómarta a tengerpart szegélye,
    homok és kő a dagály árterén.
    Olajfa áll – sápadt, mint most a fény –,
    legyezőként szétnyílt terebélye.
                        (Tatyjana Polatajeva: Olajfa)
    
    S nem hiányozhat a legsúlyosabb egyéniség: Vlagyimir Viszockij sem. Az önmagát elemésztő, lázadó, tragikus sorsú színész-énekes-költővel külön is  foglalkozik Cseh Károly, megkülönböztetett figyelmet fordítva arra, hogy Viszockij sokműfajú művész volt:  olyan jelentős színész, aki egyúttal  dalszövegíró és zeneszerző, dalait maga adta elő,  és  songjai a magasköltészet részét képezik.
    Az egyik legjelentősebb kortárs alkotó, Leonyid Volodarszkij egyfajta új erkölcsi rendet kívánó sorai indítást adhatnak a legfiatalabb költőnemzedéknek is:
    
    A Mester Margarita nélkül
    Az vagyok most. Az, ki végül
    Immár minden hidat felperzsel,
    S ajtait zárja retesszel.
    Margarita nélkül a Mester
    
    Mitikus és antik, biblikus és népköltészeti motívumok, a természettel mint állandó díszlettel a háttérben:  valóban egy süllyedő világ képe, Nyugat és Kelet alkonya – összességében ezt az élményt nyújtja e vékony, jelentőségében – mert feledésre ítélt világot emel vissza tudatunkba – nagyon fontos  kis füzet.
    S bár nem terjeng túl a versekben az elmúlás tematikája – a szerepjátszás, s játékosság itt-ott jelen van – az életigenlés néhány alkotónál érezhetően fogyatkozik. Ennek eredményeképpen születnek meg azok a versek, amelyeket a fordító így jellemez a fülszövegben: „a hajdani óorosz aranylás a süllyedő Atlantisz aranylásával csillan már vissza csupán.”
    Az orosz kultúra és irodalom sokárbocos, roppant csarnokzatának egy szegletét tarthatja kezében az olvasó. Igen, a süllyedést. Mint éjjelente Atlantisz a mélyből a hajósoknak, a legenda szerint fényt dereng fel az aljról, a mélységből. A tudatos választás-szerkesztés ezt a fényt keresi, s a komorló világ ellenében az idill lehetőségét, felcsillanásait mutatja föl.
    Az orosz költő nem ritkán a metafizika rabja. Ős örökség ez, álom és racionalizmus határán lebegni, ahogyan az előszóban olvashatjuk: „szerelmek, másodvirágzások, aratások heve, vakító fehér telek hava, almapiroslásos, mécsellős őszi fények”, szemben a kesernyés, „rekedt-viszockijos” hanggal. Alámerülés és reményjelzés kettőssége egyben ez az antológia.
    Cseh Károly  vallja, hogy a versfordításban is rendkívül fontos az odaadás és elfogadás, a beleérzés méltósága és rezonanciája: orosszá válni addig a percig, míg az átültetés, a magyarítás meg nem valósul.
    A kis kötetet egy ismeretlen orosz költő Utolsó üdvözlet című lírai darabja zárja, ezt a látomásos temetői verset Viszockij (ahogyan a  fordító fogalmaz: „a hírhedt költő-bárd, színész, az orosz Hamlet) sírjánál olvasta föl mindmáig anonim alkotója. Utolsó négy sora összegzi ezt a szűkkabátú antológiát:
    
    Testvér, ragaszkodj foggal és körömmel a léthez;
    ha már halott leszel: a lényegét akkor érted.
    „Maják” kazettáimon én túléltem már magam,
    túlélik majd a versek is mindazt, mi hátra van.
    
    Csipetnyi kritikai észrevétel a végére: a füzetke borítója lehetne a halványsárga helyett stílusosan óaranylóbb, de e hiány nem von le semmit a kiadvány értékéből. (Z-füzetek/127)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Pávák és pojácák
   
Öt könyvről
   
Egy „igényes” mű hozzá méltó igényes kritikát kíván – s az „igényes” itt nem azt jelenti, amit a mai hirdetési nyelvben, hogy „nem olcsó, drága”. A regény, melyről első helyen szó lesz, az eddig főként helytörténeti írásokkal jeleskedett miskolci tanár, Kárpáti Béla Pávapár című nagyregénye. Van hozzá (bevezetőben) írói elmélet, miszerint filmképekből, filmetűdökből egyesülő filmregényt akart készíteni, no de semmi filmszerű nincs benne, csupa jól megírt dialógus, csak – néha – a háttér az, ami képszerű. Kár tehát az írónak (másnak is) önmagának kommentálnia művét. A Pávapár konzervatívan megírt, szokványos belső monológokból összeálló regény, melynek főhőse (de nem is okvetlenül a legfőbb szereplő) egy vidéki ideggyógyász főorvos és szépséges felesége. Rögtön az első fejezetben, e főorvos monológjában, rengeteg információhoz jutunk, a kelleténél is többhöz, hiszen már ebből sejthetjük, hogy felesége kivel fogja megcsalni a jámbor férjet.
    Jámbor? A titkosszolgálat régen beszervezett hálózati személye, mert a regény legfőbb témája a titkosszolgálati tevékenység. Noha ehhez a szerző még külön „szaktanácsadót” is segítségül kért, az egész olyasféle, mint ahogy a belügyi szolgálatot vidéken, hallomásból elképzelték. Mégis ez az egyik fő téma, a titkosszolgálat omnipotenciája. A másik a szex, kiemelten az impotenciával, melynek elemzése érdekében sok új regényelképzeléssel él. Ez a leginkább új a műben, különben ördögien gonosz és angyalian jó, szinte Jókai-hősök csapnak össze. Mikor a legfőbb gonoszt, mint Jókainál a rianás, itt egy autó a legjobbkor elpusztítja, a regény tulajdonképpen véget is érhetne. Csakhogy – szinte látom a szerző előre elkészített gondos jegyzeteit – még számtalan dologról akar beszámolni, hetedíziglen, legalábbis az unokák életét illetően: ki kivel nem szeretkezett még a program szerint. Van itt felkészültség, műveltség, írni tudás, alkotói munka – egy nincs: egy jó lektor s általa megkívánható arányérzék. amit így kapunk, általában élvezetes, de nem hibátlan. Hogy írhat le ilyet egy tanár: „Nincs igaza Ambrus Zoltánnak, hogy »szép az, ami érdek nélkül tetszik«, mert ami szép, az érdekkel is szép.” No persze, csakhogy nem Ambrus Zoltán, hanem Kant ellenében.
    Nagyon jó a titkosszolgálati anyag és a nemiség mellett az ideggyógyászati regénytéma, bár néha tán túlságosan szakszerű: „Kétségtelen, hogy egyes esetekben e kórképek alapján alig lehet különbséget tenni a normális elaggásra jellemző sajátosságok és a pszichotikus vonások között, más esetekben viszont az exogén típusú biológiai reakciós jelleg, ismét máskor az organos pszichózisokra jellemző tünetek dominálnak.” Ami a regényben nagyon is konkrét esetet értelmezne, ám kevéssé művészi (és éppenséggel nem filmszerű) előadásban.
    A társadalmi-politikai háttér halovány, legföljebb a titkosszolgálat (és nem az állam, a párt, felsőbbség) szerepe domborodik ki, noha már (a hetvenes évekről van szó): „Valami új, reakciós szellem kapott lábra és feltünekednek a kígyófejek” – ahogy ezt egy hithű bolsevik megállapítja. Szóval zsarnokok és (csak a szexben bátor) újítók. Utóbbiak egyike így nyilatkozik meg: „Néha baszni akarok, így szó szerint, durván és buján, ahogy a nőstényt is megilleti. – Egy páva vagy, ki maga tépdesi a tollait.”
    De azért jó könyv ez, csak ne lenne ennyire túlírva! Mert például a rémtörténetbe illő eltűntetéseket, elrejtéseket, likvidálásokat, a végső banális pisztolylövésig elengedtük volna. Enélkül is érdekes és érdemes ez a „vidéki nagyvárosi körkép”. (Z-Press Kiadó)
    Nem ilyen véresen komoly, ám még eseménydúsabb három derűs kisregény, Tabák András műve, a Három magyar pikareszk.
    Mit érdekel már a megszokás, a jóízlés: ám mondják csak azt, hogy túlzó vagyok, „mikutyánkfia” alapon hazabeszélek – de nyolc évtized olvasói tapasztalat birtokában ki merem mondani, hogy Tabák kis könyve zseniális. Annál is inkább merem, mert nyolcvan éve már Gábor Andort és Karinthyt is olvastam, s később melléjük állítva Hašeket: őket a kelet-közép-európai humornak, világviszonylatban is több figyelmet érdemlő nagyjainak tartom. És most Tabák hozzájuk csatlakozik. Elragadtatva olvastam ezeket már évekkel ezelőtt, s aztán most újra kézbevéve, ismételten csámcsogva minden egyes mondatának írói bravúrján: mindben naturalista pontosság és aprólékosság, mindig kelet-európai csavarással, szinte abszurdba fordítva. És ez minden „csavarás” ellenére folyvást politikusan (és ez nem tehertétele!) célbataláló. Miért nem becsüljük meg igazán az értékeink, jelen esetben Tabák nagyságát? Mert a „kisszerűséget” ábrázolja és leplezi le – akárcsak Cervantes vagy Voltaire tette. Épp az újra meg újra összevert, megnyomorított Králikról szóló kisregény mintha a Candide Pangloss mesterére rímelne.
    Minden képtelen mondatát meg lehetne magyarázni, rámutatni a hajdani történeti-politikai részletekre utaló célzások előzményeire, de aki (mint magam is) elég idős s átélhette a visszaidézett idők „képtelenségeit”, az rögtön érti, s a fiatal olvasók is sejtik, miről van szó. A három pikareszk regény hőseire szerintem nem érvényesek a Simor András által ismertetőben idézett Marx-idézetek: szó sincs arról, hogy e regénykék hősei „folytonosan bírálják önmagukat… alaposan kigúnyolják első kísérleteik félszegségeit…” Ezt legföljebb az író s nyomában olvasója teszi meg, maguk e kisregények hősei valójában a marxi eszméknek következetes, mindhalálig, a „lehetőségekre” sem figyelő, éppen ezért szinte maguk választotta sorsuk bábfiguráiként, groteszknek tűnő, ám mégis valódi hősei.
    Tabák kitűnőségét nemcsak ezekben a groteszk humorú vad történetekben tapasztaltuk meg, hanem már előbb a komor Verőember-ben vagy a ragyogó történeti elbeszélésekben, így A helvéciai próbá-ban; olvastuk is, tetszett, csak épp mindebben még nem igazán ismertük fel az írói nagyságot, amely immár vitathatatlan. (Szerzői kiadás)
    A múltnak ilyen frappáns kifigurázásának előfeltétele e múlt alapos ismerete és átélése, mely Tabáknál nyilvánvaló, de általában nemcsak nálunk, hanem a világ más nemzeteinél sem magától értetődő. A német értelmiség és munkásosztály tán jobban megítélte a (több országban élő) németség és a legtöbbeket uralma alatt tartó vilmosi Birodalom múltját, mégis szükség volt ehhez olyan általános tájékozódásra, amely nem a napisajtó vagy épp az összefoglaló történetírás feladata. Népszerű vizsgálat kellett ott is, okos-ügyes visszatekintés, mintegy nyilvános elgondolkodás. Alig ismerem az angol-francia, s újkeletű orosz példákat, de német vonatkozásban mindmáig mintaszerűek Sebastian Haffner remek történelmi esszéi, melyek most már magyarul is olvashatók. (A Német Birodalom hét főbűne az első világháborúban és Az elárult forradalom – Németország 1918–19. Mindkettő Liska Endre élvezetes fordításában, az Európa Kiadónál.)
    Szóval, a német történelem 20. század elejei világáról van szó, amely azonban világtörténelem s bennünket különösen is kell, hogy érdekeljen, hiszen Magyarországot Ferenc József, a szentté avatásra váró Károly király, majd Horthy végzetesen a Német Birodalomhoz kapcsolták.
    Vannak persze e könyvekben is vitatható dolgok, hogy ezzel kezdjem: nem hiszem, hogy német „főbűn” lett volna a bolsevizmus oroszországi hatalomra juttatása. Nem is olyan mértékű ebben az ő részvételük, mint Haffner állítja, noha Lenin hazajuttatásában csakugyan megvolt a szerepük. Kiké? E tekintetben fontos felvilágosítással szolgálnak a kötetek, mert kiderül, amit még maguk a németek sem tudatosítottak, hogy történelmüknek Hitlert megelőzően, sőt az ő hatalomra segítésében a legfőbb bűnös a frissen feltört német középosztályt mintegy megtestesítő, általánosan elfogadott, éveken át diktátori hatalommal rendelkező Ludendorff tábornok volt.
    De mik voltak e, főként az ő (s nem Vilmos császár meg miniszterei) nevéhez köthető, mondhatni emberiség elleni főbűnök? A kiegyensúlyozott s általános jólétet teremtő, a lassalle-i szociáldemokráciát is elfogadó Bismarck féle politikával való szakítás és a nyugodt kontinentális Európából kilépő, világuralomra törekvés, oktalanul kihívva a vele szemben békés szándékú angol birodalmat, Francia- és Oroszországot. És ez nemcsak a német nagypolitika, a ludendorffi militarizmus következménye volt, hanem a német polgárság közgondolkodásáé. „A vilmosi korszak németjei nem tudták, hogy milyen jó dolguk van.” Halálos bűn volt az elbizakodottság, a valóságérzék hiánya, mely Franciaországot a vétlen Belgium lerohanásán keresztül vélte meghódítani (amit aztán Hitler sikerrel ismételt, de szintén a csúfos bukás előkészítéseként). Aztán főbűn volt a korlátlan tengeralattjáró-háború, mely nem tudta Angliát elszigetelni s megadásra kényszeríteni, de kihívta az Egyesült Államok beavatkozását. Ezt követte a kedvező békekötés elmulasztása. Nem kevésbé főbenjáró bűn volt Oroszországnak a breszt-litovszki békét követő esztelen és mohó megszállása, egy német keleti-birodalom vágyálmának megfelelően, mikor nyugaton tán sikerrel lehetett volna egy ésszerű békét „kiharcolni”. Végül okos tárgyalások helyett a vereség beismerésének halogatása, majd Ludendorff ötletszerű bejelentése s az egész vereségnek a kormány és szociáldemokrácia nyakába varrása, hogy aztán „hátbadöfésről” szónokoljanak…
    A háború után Németország demokratizálását, gazdasági rendbehozását elvégezhette volna egy matrózlázadással kezdődött, de általánossá váló forradalom. Haffner szépen megmutatja, hogy a forradalom itt sem lett volna öncél: nemcsak lebontotta volna a tűrhetetlen bürokratikus és militarista régit, hanem lerakta volna az új, demokratikus alapokat, melynek biztosítéka a még mindig meglevő német technikai fölény, tudományos és képzett szakmunkási háttér lehetett volna. Mint ahogy korábban forradalom tette naggyá Hollandiát, Angliát, Franciaországot, és Amerikát. Ludendorff a vereség minden ódiumát a bűnbakká tett szociáldemokráciára hárította, s az kényszerűségből vállalta a forradalom (és az ország) vezetését, hogy az előbbit csúful elárulja, sőt jobboldali szabadcsapatok segítségével fegyverrel leverje! A szociáldemokrata árulás krónikája Haffner második kötete, megmutatva, hogy mindez nyílegyenesen vezetett az újból világhatalomra törő hitleri Harmadik Birodalomhoz. A német nép, elsősorban a munkásság készen volt a forradalomra, a fordulat végrehajtására. Döbbenetes erejű megnyilvánulása ennek, mikor a sikeres prefasiszta Kapp-puccsot az általános sztrájk szinte napok alatt megbuktatta.
    Mert a végső bukás előtt reménykeltő forradalmi sikerek s ezeknek hős vezetői is feltűntek: Tanácsköztársaság Bajorországban, Leviné személyisége, aki német Lenin lehetett volna, de persze kivégezték. És mindenütt gyilkolás, és vér, melyhez a „nyitányt” Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolása zendítette meg: íme, lehet büntetlenül eltenni láb alól a (baloldali) politikai ellenfeleket. Így a bajor forradalom bátor és okos vezetőjét, az igazi államférfit, Eisnert egy félzsidó náci gróf lőtte fejbe. És így tovább, 1919 nyaráig, amikor is végképp megtört a forradalom gerince s jöhetett a gyenge polgári koalíciós weimari köztársaság, egészen Hitlerig. Ezt a bűntettet a Hitler s Ludendorff melletti másik német főbűnös, a kezébe hullott hatalommal a forradalmat eláruló szociáldemokrata vezér, Ebert hajtotta végre. „A forradalom kollektív hőse, a német munkásság, soha nem heverte ki azt a csapást, amely ekkor érte.”
    Szóval így… Bár nálunk is léteznének hasonló, átgondolt, okos történelmet népszerűsítő esszék. Itt Nemeskürty próbálkozott hasonlóval: sajnos (noha mérsékelt) jobboldali elkötelezettséggel. Nincs igazi visszatekintő elemzés. Mi van nálunk? Tabák groteszk remeklése és költészet, szintén a javából. (Európa Könyvkiadó)
    Ebbe a „javából” kategóriába tartozik Konczek József impozáns új kötete: Formáért sóvárgó. Alapélménye s eszménye a természettel való azonosulás és a mélyen átélt s megértett természetin át jut el önmaga személyiségéhez, melynek során a vers általános emberivé nő fel. Ebben jelenik meg finom részletekben is a szerelem. Nem mind hibátlanok ezek a versek, olykor a költemény közhellyel indul (… „Talpa mély bársonyos / szája szamóca, nézése sikolyos”), noha a vége felé már ügyesen zár: „Combos lélek lubickol légmozdulatokkal, / forog mögöttem.” De már ez előtt megírja a legszebb magyar kutya-verset: Azt mondták, öljem meg a kutyát. Mindezzel nem éri be: kitalál egy nem létező finnugor (?) népet s ennek „korjag” verseiben saját nyelvet is kreál. A tisztán csak hanghatásokkal élő „versekben” a hangulaté a szerep, tárgyi tartalmuk nincs. Kevesebb több lenne, hiszen Weöres már majd hetven éve eljátszotta ezt. (Pl. Hangcsoportok.) Mint ahogy kissé eredetieskedőnek tűnnek az Arcübasev nyomán írt Szanyin-versek. De minden (dicséretes) kísérletezésnél, spekulációnál meggyőzőbb a szerzőnek nemcsak formáért való sóvárgása, hanem a forma megtalálása is. (Hét Krajcár Könyvkiadó)