HÓDOS MÁTYÁS
   
A gyász napjai

    Az áruló Júdás odaadta
    A pogány zsidóknak,
    Hogy vegyék meg.
    A magos keresztre
    Feszítsék meg.
    (Népdal)
    
A reptéren taxit fogadtam. Mielőbb Jeruzsálemben szeretnék lenni. Egy József nevű embertől jött levél, akit hamarjában nem tudtam hová tenni. Talán egy valamikori barát? Netán hajdani iskolatárs? Régi pajtásom, Láng Jocó lenne, akivel együtt koptattuk az óvodától az érettségiig a tanintézetek padjait? A vezetéknevét nem sikerült kibetűznöm, de mégis majdnem biztos voltam benne, hogy régen látott barátom hívott meg. Földerengett, hogy búcsúzáskor szóba került: majd harminc év múlva…
    Az Iris Hotel halljában fog várni holnap reggel.
    A taxis, született idegenvezető, a hotelről kezdett beszélni. – Alatta összeviszsza van furkálva a hegy. Megállapították, hogy egy gazdag kereskedő háza állt azon a helyen. Nyilván raktárnak és veszélyes időkben búvóhelynek használták a lenti labirintust. A helyi önkormányzat már évtizedek óta javasolja a városnak, hogy alakítsanak ki az üregekben múzeumot, de a válasz mindig az, hogy nincs rá pénz, és különben is az egész város, úgy ahogy van, egy nagy múzeum.
    Egy kamion haladt előttünk.
    – Előzzük meg! – biztatta saját magát a taxis.
    Éppen belekezdett a manőverbe, amikor hatalmas csattanás és fémcsörgés hallatszott. Még az út szélén is alig tudta megállítani a kocsit.
    – Hát ez bedarálta magát! Megérkeztünk – fordult hozzám szomorúan.
    – Most mi lesz?
    – Itt üres kocsit aligha kap. Majd stoppolok magának – nyitotta fel a csomagtartót. – A helyi buszok a város széléig járnak.
    – Elmegyek gyalog – nyúltam a táskámért. – Legalább kiszellőztetem a gépzajt a fülemből.
    – Hagyja a táskát… Amikor bevontatnak, leadom a recepcióban.
    – Mennyivel tartozom?
    – Én tartozom önnek egy bocsánatkéréssel. Húsz éve taxizom, de ilyen szégyen még nem ért…
    A műút mellett gyalogösvény kígyózott. Jó két kilométerre becsültem a távolságot. Félórás séta.
    A város előtt sikerült egy újabb taxit kapnom és hamarosan megérkeztem a szállodához. A főbejárattól kissé távolabb egy garázsajtó volt, amelyik éppen kinyílt és egy furgon hajtott ki rajta. Az ajtó nyitva maradt.
    Most megnézhetném azokat a barlangokat – gondoltam.
    A recepción azzal fogadtak, hogy a táskám már megérkezett. Fölvezettek a szobámba, lezuhanyoztam és inget váltva lementem vacsorázni.
    A pincértől megkérdeztem, láthatnám-e a föld alatti járatokat.
    – Semmi akadálya – mondta. – A szemben levő ajtón bemegy, néhány lépcsőfokkal lejjebb egy nagyobbacska helyiségbe jut. Ott szoktunk zártkörű rendezvényeket tartani. Tovább nem érdemes menni, mert csak a mosókonyhát és a raktárakat találja. Gyenge a világítás és összepiszkíthatja a ruháját.
    Vacsora után lementem, de a sziklába faragott, tágas helyiségben semmi rendkívülit nem találtam. A fal és a mennyezet simára volt csiszolva. Már éppen vissza akartam fordulni, amikor a szemközti falon észrevettem egy rejtekajtót. Kinyitottam és néhány lépcsőn leereszkedve, egy rövid folyosón találtam magam. A sziklába vájt járat oldala sima volt, mennyezete durván göcsörtös. Néhány méter után a járat kiszélesedett és a fal mellett megláttam a szálloda fagyasztó-ládáit és hűtőszekrényeit. A teret halk zümmögés töltötte be, a kis sárga és zöld jelzőlámpák elegendő fényt adtak a tájékozódáshoz.
    Továbbmentem. Pár méter után a vágat háromfelé ágazott szét. A középsőn indultam el és hamarosan egy fülledt levegőjű helyiségben, a szálloda mosógépei között találtam magam. A fal mellett felfedeztem egy kis ülőkét, amelyik mintha engem várt volna.
    Ültömben hirtelen rám tört az egész nap fáradtsága. Szemem lecsukódott és emberfeletti erőfeszítéssel sem tudtam már kinyitni.
    
    Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amíg sikerült felállnom. A gépek kis jelzőlámpái eltűntek, a sötétben semmit se láttam.
    Ekkor kellemes bariton hangon megszólított valaki. – Ki vagy te? Még soha nem láttalak errefelé.
    – Mathi vagyok. A Szentély látására jöttem hozzátok, a Duna partjairól. És te ki vagy?
    – Én vagyok a hely szelleme. Én ügyelek arra, hogy rendben menjenek itt a dolgok. Már amennyiben egyáltalán lehetséges… Volna kedved egy időutazáshoz itt az én birodalmamban?
    – Igen! – feleltem felélénkülve. – Mit kell tennem?
    – Menj tovább ebben a vágatban néhány lépést. Ott találsz egy bejáratot – mondta, és többet nem szólalt meg.
    Elindultam a mondott irányba és valóban, a falon egy gyékényfonatot láttam meg. Résein gyenge fény szűrődött át. Félrehúztam és beléptem a mögötte levő nyíláson. Tágas, durván csiszolt falú szobába jutottam, ahol két alacsony lócán imasállal a vállán hat férfi üldögélt. A párhuzamosan álló lócák egyik végénél olvasóállvány magasodott, rajta két égő olajmécsessel.
    Jöttömre egy vállas, dús, fekete szakállú középkorú férfi emelkedett fel.
    – Béke veletek! – köszöntem meghajolva.
    – Béke, béke… – visszhangozták valamennyien.
    A férfi odalépett hozzám, feketecsíkos, fehér imasálat terített vállamra és átölelt.
    – Légy üdvözölve, Dávid király ivadéka, aki jelenléteddel megtiszteled szerény házamat. Az én nevem Ioszi. Mi, valamennyien a testvéreid, azért vagyunk együtt, hogy amint vallásunk előírja, megemlékezzünk a szintén Dávid házából származott rabbiról, akit tegnap veszítettünk el.
    Csak annyit értettem meg szavaiból, hogy egy eltávozott rabbi meggyászolását és emlékének megőrzését célzó szertartásba csöppentem bele. Úgy tudtam, ez a szertartás hét napig tart az elhunyt közeli rokonainak részvételével.
    Meg kell jegyeznem, a mi családunkban erősen tartotta magát a hagyomány, hogy mi férfiágon Dávid házából származunk.
    Ezek szerint ez a kapocs fűz a többi jelenlevőhöz is. Az elhalálozott rabbinak nyilván nem volt közelebbi rokona, talán nagyon idős lehetett…
    A házigazda bemutatott a jelenlevőknek. Ők is megmondták nevüket. Az egyik, nekem háttal ülő, rövidre vágott hajú fiatal férfi, aki Saul néven mutatkozott be, hozzám fordult.
    – Örülünk, hogy szerencsésen megérkeztél. Hogy utaztál? rómaiakkal nem találkoztál?
    – Nem.
    Az arcomra lehetett írva, hogy nem értem a helyzetet.
    – Örülj neki, mert biztosan beléd kötöttek volna. Hiszen mi és a rómaiak a gyűlölet köreit róva szoktunk találkozni. Istentelen, kegyetlen, gonosz rablók, kapzsi adószedők. Ahol csak lehet, fosztogatnak, vallásunkban, emberi mivoltunkban megaláznak, sanyargatnak, kínoznak, gyilkolnak minket. Nem elég, hogy itt terpeszkednek, még a nyakunkba ültették ezt a nyavalyás Heródest is az udvartartásával együtt. Arra kényszerítenek, hogy idétlen császáraikat istenként imádjuk. Bevezették a létező legszörnyűbb kivégzési módot, a karthágói keresztre feszítést. Élő embereket napokig hagynak haldokolni, sőt az is előfordul, hogy a testükbe szögeket vernek! Szörnyetegek! Még rágondolni is iszonyú…
    Így veszejtették el tegnap rabbi Jesuát is, akinek emlékére most együtt vagyunk.
    – Meg még két rablót is – tette hozzá Uriel.
    Egy szolga jelent meg az ajtóban. Ioszi magához intette és mondott neki valamit, majd hozzám fordult. – Bizonyára éhes vagy. Asihot majd gondoskodik rólad.
    Asihot felém fordult és meghajolt. – Menjünk, uram!
    Néhány lépcsőfokon felmentünk s az udvaron át egy kisebb helyiségbe jutottunk. A szoba közepén asztal állt, körülötte nyolc szék. Asihot kissé elfordította az egyik széket. – Ülj ide, uram! Rögtön visszajövök.
    Leültem. Kisvártatva bejött egy asszony. Tálat és törülközőt hozott. Tartotta a tálat, amíg megmostam a kezem, majd letérdelt előttem, megoldotta saruimat és megmosta a lábaimat. Mire végzett, megjelent Asihot egy tálcával. Rajta sült bárányhús, kovásztalan kenyér és egy égetett agyagkancsó bor.
    – És a többiek? – kérdeztem.
    – Már vacsoráztak. Téged várnak, uram!
    Amikor végeztem az evéssel, belépett Ioszi. Leült az asztalhoz, bort töltött magának.
    – Jó kis könnyű bor, nem száll a fejedbe. Kóstold meg!
    Megittam egy félpohárnyit. Jólesett.
    – Kézmosás és étkezés előtt nem szoktál áldást mondani? – kérdezte csodálkozva.
    Zavarba jöttem. Ha bevallom, hogy nem szoktam, elveszítem jóindulatát, talán meg is haragszik, de hazudni nem akartam.
    Látta zavaromat, és megértette az okát.
    – A rabbi sem tulajdonított különös jelentőséget a formaságoknak – mondta. – Ha mindnyájan együtt vagyunk, azért jobb lenne… Most átmegyünk a többiekhez. Megígértem nekik, hogy elmondom a tegnapi nap történetét, ahogy megéltem. Bizonyára téged is érdekelni fog. Ha valamit nem értesz, nyugodtan kérdezz. De szavaid legyenek óvatosak – halkította le hangját –, a ház tele van besúgóval. Többek között Asihot is…
    Arra gondoltam, ugyan hogyan tudja meg, ki a besúgó, és ha már tudja, akkor miért nem rúgja ki.
    Lementünk az alsó szobába és egymással szemben ültünk le az alacsony lócákra.
    – Tudjátok – kezdett bele az elbeszélésbe Ioszi –, hogy a népnek választania kellett, ki kapjon kegyelmet az egyiptomi rabságból való megszabadulás ünnepén, a rabbi vagy Barabás, a valódi lator. Pilátus szívesebben választotta volna a rabbit, mivel a szenátus irányelvei szerint kerülni kell az erőszak bármilyen formáját a vallási vezetőkkel szemben, mert azok fogadtatása teljesen kiszámíthatatlan. Azon kívül Barabás, gyakran puszta kivagyiságból, elég sok borsot tört a rómaiak orra alá – ez volt népszerűségének titka is – és arra is gondolhatott, hogy Barabást nem lesz könnyű ismét elfogni.
    A körülmények azonban mást diktáltak. Annyira elsöprő volt a Barabásnak kegyelmet kívánók fölénye, hogy képtelenség volt mást választani. Pilátust különben nem érdekelte az egész. Nem szívesen ártotta bele magát a „júdeai bennszülöttek”, számára zavaros, belső ügyeibe. Ezek, mint mondotta, folyton meg akarják változtatni a vallásukat, és minden gyakorlati meggondolásuk eltűnik, ha ilyen kérdések kerülnek szóba.
    A rabbit megostorozták, majd töviskoszorút nyomtak a fejébe, vállára dobtak egy szakadt kaftánt, meg a jó nehéz keresztet és elindították a kivégzés helyére. Útközben többször megbotlott. Végül, amikor már jártányi ereje is alig maradt, egy Simeon nevű ember segített neki a cipelésben. A főpapok alapos munkát végeztek, mert a bámészkodók többsége gyűlölködve és gúnyolódva nézett a keresztet vonszoló, elkínzott férfire.
    Olyan volt a közhangulat, hogy lehetetlen volt szót emelni érte.
    A kivégzés helyét, zavargásoktól tartva, katonai kordon vette körül. Senkit nem engedtek a halálra szántak közelébe. Ismertem a parancsnokot. A kezébe nyomtam egy arany dekadrahmást, mire minket beengedett a kordonon belülre.
    Láthatólag mások is éltek ezzel a módszerrel, mert elég sokan voltunk a keresztek közelében. Jó néhányan, közöttük papi személyek is, gúnyolták a rabbit, kárörvendő megjegyzéseket tettek rá.
    Sziklás dombtető a keresztre feszítés helye. Itt a kereszteket beásni lehetetlen. A sziklában kisebb-nagyobb, mintegy arasznyi átmérőjű és két könyök mélységű lyukak vannak kivájva. A rómaiak gyakorlati érzékére nem lehet panasz, különösen, ha kegyetlenkedésről van szó. A kereszteket pillanatok alatt fel lehet állítani.
    Amikor odaértünk éppen befejezték a két lator keresztjének összeeszkábálását. Az elsőt ráfektették a keresztre, és erősen hozzákötözték. A szerencsétlen szitkozódott és ordított a fájdalomtól, ahogy a torkán kifért.
    – Hogy kiabál!… – jegyezte meg a centurio.
    – Majd kiabálnál te is az ő helyében – gondoltam, de persze nem mertem hangosan kimondani.
    A katonának sem tetszhetett a kínhalálra ítélt ember szitkozódása, mert fogta lándzsáját és belenyomta a lator nyitott szájába.
    A másik lator és a rabbi viaszfehéren nézte végig a jelenetet.
    Két katona felemelte a keresztet és beleállította az előre kiszemelt lyukba, majd kiékelte, hogy szilárdan álljon. A szerencsétlen ember sebeiből folyt a vér. Szájára véres hab ült ki.
    Ezután a másik latrot kötözték fel a keresztre. Megismétlődött az előbbi jelenet, azzal a különbséggel, hogy ő igyekezett hang nélkül elviselni a kínokat, de ez teljesen neki sem sikerülhetett.
    Miután a második keresztet is felállították, a rabbi került sorra. Keresztjére, a feje fölé Pilátus által megírt pergamendarabot erősítettek, amire fel volt írva: JESUA NAZARETBŐL JUDEA KIRÁLYA.
    Engem egyik pillanatban az ájulás környékezett, majd úgy éreztem, hogy szétrobbanok a dühtől. Legszívesebben nekimentem volna ezeknek a vadállatoknak, de tudtam, hogy ezzel a rabbinak nem segíthetek, sokunknak viszont végzetesen árthatok.
    Gondoljatok bele! Végig kellett néznem egy ember kínhalálát, akit jól ismertem, aki egész életében csak jót tett és jóra tanította az embereket, akik sokkal szebben, boldogabban élhetnének, mélyebben élhetnék meg vallásukat, ha az Ő tanításait követve gyakorolnák ősi zsidó hitüket.
    Még arra is volt ereje, hogy vigasztalja azokat, akik társai lettek a halálban…
    Valamennyien feszült figyelemmel hallgattuk Ioszit. Ketten is – sírással küszködve – eltakarták arcukat.
    Látva, hogy nem fenyeget rendzavarás, a centurio felsorakoztatta embereit és elvonult velük. Mindössze két katonát hagyott hátra, akiknek meghagyta, hogy a haldoklóknak törjék el lábszárcsontját. Emlékeztette őket, hogy a helytartó engedélyével a halál beállta után a rabbit levehetjük a keresztről és eltemethetjük, ahogy az Írásban áll.
    A kereszt körül összegyűltek a rabbi nőrokonai és fennhangon sírtak, zokogtak. A két katona ügyet sem vetett rájuk. Ki akarták húzni a sziklából az első lator keresztjét, de az a halott súlyától kissé előre dőlt és így befeszült a lyukba. Addig rángatták, amíg végre sikerült kimozdítani. Akkor viszont az áldozat súlya elhúzta őket, és a lator teste, arccal előre, nagy csattanással a földre zuhant.
    Szitkozódtak egy sort, majd a fiatalabb megjegyezte.
    – Ennek már vége…
    – A lábszárat pedig azért kellett eltörni – fordult felém Ioszi –, mert így az áldozatok nem tudták a lábukat összekulcsolva valamennyire tartani magukat, teljes súlyukat szorosan lekötött karjaik viselték, hamarabb állt be haláluk. Miközben a másik latorral vesződtek, a rabbi feje előrecsuklott. Előtte még mondott valamit, amit nem értettem. Úgy látszott, hogy elszállt belőle az élet.
    – Na, ez elég gyorsan kiszenvedett. Elég megviselt volt – mondta a fiatalabbik katona, majd elégedetten hozzátette: – A lábát sem kell eltörni… Mindenesetre szíven döföm…
    Amikor a latorral végeztek, meghallották a katonai tábor felől az ebédre hívó kürtszót.
    Embereim kiemelték a keresztet és lefektették a földre. Az asszonyok velünk maradtak. Amikor a rabbit megszabadítottuk a kötelektől, Mirjam az ölébe vette fiát és fejét ráhajtva hangosan zokogni kezdett.
    Valameddig vártam, majd odaléptem hozzá és kissé megemeltem a fejét.
    – Asszony, szedd össze magad! Indulnunk kell… Velünk jöhettek.
    A keresztekből és a kötelekből hordágyat eszkábáltunk, rátettük a rabbi testét és elindultunk az új sírkamra felé.
    Felfektettük az üregben kiképzett kőpadra.
    – Mit fogtok tenni? – fordultam Mirjamhoz.
    – Elmegyünk haza, Nazaretbe – mondta alig hallhatóan, leszegett fejjel.
    Pénzt nyomtam a kezébe. – Az úton szükségetek lehet rá… Jó lenne, ha a tanítványok is elhagynák egy időre Jeruzsálemet. Nagyon ellenük fordult a nép…
    Kissé felélénkült.
    – Megmondom nekik, ha találkozom valamelyikkel. Mi meg veszünk illatos keneteket és bedörzsöljük a testét…
    Amikor elmentünk, egy nagy kővel zártuk le a bejáratot – fejezte be az elbeszélést Ioszi, majd hozzánk fordult. – Nagyon kifárasztott a visszaemlékezés… Biez, Mathi és én lepihenünk néhány órára. Addig ti négyen egészítsétek ki az elmondottakat azzal, amit ti éltetek át és utána majd megbeszéljük.
    Átmentünk abba a helyiségbe, ahol vacsoráztam. Széna és rajta állatbőrök voltak a földre terítve. Elhelyezkedtünk, és éppen csak letettem a fejem, mély álomba zuhantam.
    Amikor reggel felébredtem, és megláttam Ioszit, megértettem, hogy rám várt.
    – Jó reggelt! – mondta. És az asztaltól kissé elhúzott széken álló tálra mutatott. – Mosakodj meg, és utána együtt fogjuk elmondani a reggeli imát.
    Nagyra értékeltem tapintatát, hiszen világos volt számára, hogy én a vallási szertartások terén teljesen tájékozatlan vagyok.
    Valamilyen jelet rajzolt mutatóujjával a két kézfejemre és a homlokomra, imasálat terített előbb az én, majd a saját vállaira, az ablak felé fordult és törzsét kissé előre döntve belekezdett az imába. Elégedett arckifejezéssel nyugtázta, hogy hasonló testtartásban igyekeztem szavait megismételni. „Rómában, mint a rómaiak” – jutott eszembe.
    Közben egy szolgáló tiszta törülközőt, friss vizet, majd két csuprot, egy kancsó tejet és kovásztalan kenyeret hozott. Ima után áldást mondtunk, kezet mostunk, majd újabb fohász után leültünk a reggelihez.
    Ezután minden nap és minden alkalommal együtt imádkoztunk. Közös istentiszteletet – mint megmagyarázta – nem tarthattunk, mert ahhoz legalább tíz felnőtt férfi részvételére van szükség, mi meg csak heten voltunk.
    A délelőtt és a délután a tegnap hallottak részletes megtárgyalásával telt el. Mindahányunknak mélységes keserűséget okozott, hogy a jeruzsálemiek nemcsak elfordultak a rabbitól, hanem kifejezetten ellenségesen viselkedtek vele szemben. Nemcsak halálra adták, holott megmenthették volna, hanem még gúnyolni, kárörvendeni sem átallottak.
    – Pedig milyen örömmel, hozsannával, pálmaágak lengetésével fogadtuk, amikor alig egy hete a fehér szamárcsikón Jeruzsálembe érkezett! – emlékezett vissza Uriel.
    – Mi készek vagyunk – mondta Levi elgondolkodva – bárkit hozsannával fogadni, akiről úgy gondoljuk, hogy sikeres harcba fogja vinni Judea népét a gyűlölt rómaiak ellen. Csak most, svát havában is volt egy önjelölt messiás, aki Ezékiel prófétának mondotta magát. Azt is a tenyerükön hordozták, de szerencsére elég gyorsan kiderült, hogy csak egy írástudatlan szélhámos. A rabbi viszont rendkívüli hatással volt az emberekre.
    – Ennek ellenére a rómaiakat meg Heródest is tudomásul vette és soha nem emelt szót ellenük – vette át a szót Ioszi. – Nyilván érzékelte, hogy a mostani erőviszonyok mellett nincs esélyünk a győzelemre. Igaz, hogy Pilátusnak itt legfeljebb négy-öt cohors áll rendelkezésére, de csak egy szavába kerül és két-három nap alatt itt terem két légió, az egyik Damaszkuszból, a másik Tiruszból.
    – Hát meddig kell még eltűrnünk ezeket a vérszopó rómaiakat? – kapta fel a fejét Biez.
    – A mi életünkben már aligha lesz változás – legyintett lemondóan Ezre. – A rómaiak erősebbek, mint valaha… Emlékezzetek vissza: a görögöktől is akkor tudtunk megszabadulni, amikor elgyengült és szétesett a birodalmuk. Ezt nyilván a rabbi is felmérte.
    – Engem akkor fogott el az aggodalom – vette vissza a szót Ioszi –, amikor csütörtökön reggel elindultunk a városba és útközben egy kicsit leültünk megpihenni a terebélyes fügefa alatt. A rabbi le akart tépni néhány gyümölcsöt, de nem talált egyet sem. Nagyon megharagudott és botjával rácsapott a fára. „Nincs rajtad gyümölcs, hát ne is legyen!”, kiáltotta. És csakugyan! Amikor visszafelé jöttünk, láttam, hogy a fa elszáradt. Nem értettem az okát ennek a nagy haragnak. Hiszen éppen Ő volt a felebaráti szeretet, a megértés, a megbocsátás szelíd prófétája. Csak arra tudok gondolni, hogy a meg nem értés, az elutasítás, az eredménytelenség felőrölték az erejét. Türelmetlen és haragvó lett, és ezzel maga ellen hangolta azokat, akikhez küldetve érezte magát.
    Kívülről nézve tényleg visszatetsző lehet, hogy pénzváltók vannak, és áldozati állatokat árulnak a templomban. De hát apró állatokat, madarakat, mint gödölyéket, bárányokat, nyulakat, galambokat, kakasokat és más efféléket mindig árultak azok számára, akiknek nem áll módjukban állatokat tartani. A Törvény előírja a véres áldozat bemutatását, a vér elégetését. Az, hogy a templomban árultak, lehetővé tette a rabbinátusnak az ellenőrzést. Csak teljesen hibátlan állat kerülhetett az áldozó asztalra. Ez olyan évezredes hagyomány volt, mely senkinek nem szúrt már szemet.
    A pénzváltók pedig azóta jelentek meg, amióta római uralom alatt vagyunk. Hiszen tudjátok, a templomadót csak érvényes pénzben lehet befizetni. Minden új császár új pénzt veret a saját képmásával, elődei pénze meg érvénytelenné válik, át kell váltani…
    Az egyszerű emberek nem is ismerik ki magukat a sokféle veret között, hogy a hamisítványokról ne is beszéljünk. Itt sem ártott az ellenőrzés lehetősége.
    A rabbi ezt ugyanolyan jól tudta, mint mi. Talán nem kellett volna, erőszaktól sem visszariadva, kárhoztatni a hívőket és különösen nem a vezetőiket, akik eleve ellenségesen fogadnak minden változtatási szándékot, mert saját hatalmukat és tekintélyüket, kivételezett helyzetüket érzik veszélyben forogni. Igaza volt a rabbinak, amikor az Írást idézte, miszerint „a templom az imádság háza”. Ez így igaz! De nekünk, zsidóknak, a templom a második otthonunk, valahogy úgy, mint a görögöknek az agóra vagy a rómaiaknak a fórum. Ezt nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni, és talán nem is szükséges. A főpapok nem voltak restek a rabbi ellen hangolni híveiket, akik éppen ezért követelték ki Barabásnak a kegyelmet. Számukra Joshuá csak egy volt a sok önjelölt próféta között. Nem gondolom, hogy bármelyik másik vallás hívei hasonló helyzetben másképpen viselkednének.
    – Nekem az a benyomásom, hogy az adózásról szóló kérdésre adott válasza ásta alá végleg népszerűségét – mondta Levi. – Egyetértek a rabbival abban is, hogy ha népünk és az egy igaz Istenben való hit fennmaradásának az az ára, hogy adót fizetünk a gyűlölt rómaiaknak, akkor ezt az árat meg kell adni.
    – Szép, hogy ezt mi ilyen világosan látjuk, de a nép árulónak tekint mindenkit, aki csak szót ejt az adófizetésről. Én nem mernék kiállni a sokaság elé ilyen javaslattal, mert azonnal megköveznének – tette hozzá Ioszi.
    Uriel felkelt és egy kis kancsóból olajat töltött a mécsesekbe. A kinyújtózó lángocskák fényénél láttam, hogy társaim arca milyen fáradtságot tükröz.
    Ioszi is észrevette a fáradtság jeleit, és négyünket elküldött pihenni.
    A reggelinél pedig hozzám fordult. – Azt sem tudod, ki vagyok és nem kérdezel semmit…
    – A szemed azt mondja nekem, hogy jószívű, jóakaratú, megbízható ember vagy. Tudom, hogy az ősi elíziumi városból, Arimátiából való kereskedő, a rabbi tanítványa és a Szánhedrin nagytanácsának tagja vagy. Mit kellene még tudnom?
    – Például azt, hogy szabad bejárásom van a helytartóhoz. Ezért egyezett bele első szóra, amikor kikértem a rabbi holttestét…
    – Hogyan alakult ki ez a kapcsolat közöttetek?
    – Kell neki valaki, aki segíti eligazodni ebben a számára érthetetlen világban. Ezenkívül mint kereskedő szinte mindent meg tudok szerezni, ami az ismert világban kapható. Lovakat és kocsit a versenyekre, drága étkeket, borokat, balzsamokat, gyógyító füveket, páncélt, fegyvereket, lószerszámokat, igazgyöngyöket, drágaköveket, prémeket, kelméket… Itt, a ház alatt kivájt üregekben vannak a raktáraim. Ha érdekel, szívesen megmutatom.
    – Milyen ember a helytartó? – kérdeztem meg halkan.
    Ioszi körülnézett, majd lebiggyesztett ajakkal lassan jobbra-balra ingatta a fejét.
    Estefelé, amikor mind a heten elfoglaltuk helyünket az alacsony padokon, Saul megkérdezte: – Valójában mi volt a rabbi tanításában az, ami ennyire felingerelte ellene az írástudókat?
    – Az írástudók szigorúan ragaszkodnak a Törvény betűihez, ez érthető. Te pedig nem jól teszed fel a kérdést – mondta Levi. – A mi vallásunk számunkra tökéletes egész és isteni kinyilatkoztatáson alapul, tehát megváltoztathatatlan. Ha egy fal alól kiszeded az alapot, az összeomlik. Ha elterjed az a nézet, hogy a vallás, bár csak részleteiben, de megváltoztatható, akkor mindenki kötelességének fogja érezni, hogy javítsa, tökéletesítse, egyszóval: változtassa, abban a szent meggyőződésben, hogy Istennek tetsző dolgot művel.
    – A mi vallásunk több ezer éves – vetette ellen Ezra. – Nomád pásztori népnek küldte le az Örökkévaló. Azóta sok minden megváltozott…
    – Emlékszem arra, hogy a rabbi azt mondta: „Nem az teszi az embert tisztátalanná, ami bemegy a száján, hanem az, ami kijön rajta” – szakította meg Ioszi. – Én ezt úgy értem, hogy azért, mert kétezer évvel ezelőtt volt Arámban egy sertéspestis-járvány, ami az emberekre is átterjedve szörnyű pusztítást végzett, mi most nem válnánk tisztátalanná, vagyis fertőzővé, ha sertéshúst fogyasztanánk. Azonban egy ilyen változtatást nem lehet néhány év alatt elfogadtatni. Szerintem ehhez, erős kényszer esetén is, évszázadokra van szükség, hogy meg ne szenvedje a vallás hitele…
    – Jelen voltam – kapcsolódott hozzá Ezra –, amikor a rabbi elmondta a talentomokról szóló példázatot. Látni kellett az arcát, amikor összefoglalta a tanulságot. „Akinek sok van, annak még adatik, akinek kevés van, az is elvétetik.” Mély szomorúságról tanúskodott a szeme és összezárt ajka. Egyébként is úgy tűnt, hogy a szegényeket, a gyengéket, a megszomorítottakat, a kisemmizetteket pártolja. Ez bizonyára nem tetszett a gazdagoknak, a hatalom birtoklóinak… Pedig az, hogy az erényes élet jutalmát a túlvilágra ígérte, végső soron nekik kedvez…
    – Nem hihetem, hogy erre gondolt volna – mondta Biez. – Inkább arra, hogy a lelki békénket az anyagi javaknál előbbre tartotta.
    – Voltaképpen miért törekszünk minél nagyobb gazdagságra? – kérdezte elgondolkozva Saul. – Hiszen csak használatra kapunk mindent, amink van, az élet végével pedig mindent elveszítünk…
    Minden tekintet Ioszira szegeződött, akiről köztudomású volt, hogy jómódú ember.
    – Ezen már én is sokat gondolkodtam – bólintott. – Arra jutottam, hogy nem tekintve a betegesen kapzsikat, akik számára a vagyon öncél, az mindenek előtt biztonságérzetet ad. Akinek pénze van, az megvásárolhat előjogokat, testőröket, különleges elbírálást…
    – Igen ám, de ahogy növekszik a vagyona, ugyanúgy szaporodnak az irigyei és az ellenségei – vetette közbe Uriel. – Semmi sem oldódik meg.
    – Éppen ezért mondta a rabbi, hogy „oszd el vagyonodat és kövess engem” – jegyezte meg Saul. – Tudtommal az emberek nem siettek megfogadni tanítását. A világ minden kincséért sem akarlak megbántani – fordult Ioszihoz –, de végül te sem osztottad szét a vagyonodat…
    – Lehet, hogy nincs igazad – mondta Levi. – Mindnyájan tudjuk, hogy ő állíttatta helyre a szentély dombjának keleti falát. Az nem két drahmába került! Ő küld rendszeresen élelmet a Leprások Völgyébe, ő építtette fel az imaházat Kapernaumban. Sokáig lehetne még sorolni…
    – Úgy gazdálkodok a vagyonommal, hogy holnap, sőt holnapután is tudjak adni – mondta Ioszi mosolyogva. – Nem gondolom, hogy másokra kellene bíznom ezt a feladatot.
    – A megbocsátásról szóló szavai sem találtak értő szívekre – vette vissza a szót Saul. – Rengeteg ember éveken, évtizedeken, sőt nemzedékeken keresztül viseli magában a megbántást, a megcsalatás, a durvaság, az erőszak tüskéit és várja az alkalmat a megtorlásra. Nem gondolnak arra, hogy még a kielégített bosszúvágy sem megnyugvást, hanem nagy ürességet hagy hátra maga után. Csak a megbocsátás képes megadni a lélek nyugalmát…
    – Mi még – mondta Ioszi – egyénileg talán igen, de összességünkben láthatólag nem vagyunk képesek követni a rabbi által felvázolt életvitelt. Vajon támad-e valaha olyan nemzedék, amelyik képes lesz erre?
    Ioszi felém fordult és várakozóan nézett rám. A többiek követték példáját. Megértettem, hogy válaszolnom kell a kérdésre, bármekkora felelősséget is veszek magamra.
    – Testvéreim, Isai fia Dávid királyban, ti valamennyien írástudók, jól tudjátok, hogy a Törvény milyen keményen tiltja a jövendőmondást. „Aki jóslással foglalkozik, azt ki kell irtani az ő népe közül.” A Törvényt én megszegni nem fogom, tehát csak annyit mondhatok, hogy magam is reménykedek okos, emberszerető utódok megjelenésében. Olyanokéban, akik méltóak arra, hogy a Messiás majd eljöjjön közéjük.
    Társaimat kielégítette válaszom, csak Ioszi arcát árnyékolta be a szomorúság. Megértette, hogy bármilyen messziről érkeztem is, nincs okom pozitív választ adni a nekem szegezett kérdésre.
    Ioszi eddig is nagyon szívélyes és kedves volt hozzám, de ez után a beszélgetés után viselkedésében megjelent a gyengédség is. Mintha azt mondaná: legalább közöttünk találd meg lelked békéjét!
    A negyedik napon, bár nem volt főünnep, az imádságokra fordított idő hoszszabbra nyúlt, később gyűltünk össze.
    – Délelőtt a nagytemplomban imádkoztunk – mondotta Beiz. – Váltottam pár szót Kajafással. Meghívtam ide, hiszen ő is Dávid nemzetségéből származtatja magát. Nem utasította vissza a meghívást, csak az elfoglaltságát említette.
    Alig is fejezte be a mondatot, meglebben a bejáratot elfedő gyékény és Kajafás lépett a szobába, egy rabbinövendék kíséretében.
    – Béke veletek!
    – Béke, béke – válaszoltuk.
    A főpap egyenesen hozzám fordult. – Ki vagy te? Még soha nem láttalak. Honnan jöttél?
    – Mathi vagyok, Mose fia. Az Isztrosz partjáról jöttem a Szentély látására.
    – Igaz-e – szegezte nekem a kérdést –, hogy az Isztroszon felhajózva, vízi úton ki lehet jutni az Adriára?
    – Nem lehet kijutni – feleltem és megértettem, hogy ez ellenőrző kérdés volt. – Az Isztroszt és mellékfolyóit nagy hegyek választják el az Adriától.
    Válaszom kielégítette, mert több kérdést nem tett fel. Leült a padra és körülhordozta tekintetét a jelenlevőkön. – Miért tartjátok fontosnak, hogy ti, akik nem is vagytok közeli rokonai Jesuának, így megemlékezzetek róla?
    – Ez jár Neki. Igaz ember volt, irányt mutatott népének. Az Örökkévaló kegyelme kísérte útjain – mondta Saul.
     – Egészen a keresztre feszítésig! Ezt nevezed kegyelemnek?
    – Az Örökkévaló, legyen áldott a neve, a teremtő és irgalmas Isten, nem a mi mértékünkkel mér – jegyezte meg Uriel. – Ezt te nálam jobban tudod, hiszen olyan sokszor elmondtad már…
    Kajafás némi élt hallott ki Uriel szavaiból és kissé emelt hangon válaszolt. – Az Örökkévaló Áron fiaira bízta szavainak és cselekedeteinek értelmezését, nem pedig mindenféle kóbor, önjelölt prófétára. Ilyenekből szinte minden hónapra jut egy tucat, holott egy is sok…
    – A rabbi a názáreti jesivában tanult. Ő volt az iskola büszkesége. Fölényesen ismerte az Írást. Bármikor képes volt idézni a Törvény éppen időszerű részét és ismerte az esszénusok iratait is. Tíz felnőtt, családos férfi jelenlétében tett bizonyságot tudásáról és kapott jogot a rabbi cím viselésére – mondta Ezra. – Nem szép, hogy holmi kóbor prófétának nevezed. Igazi írástudó volt a legjobb írástudók között…
    – Ha már részt vállaltál megöletésében azzal, hogy ellene fordítottátok a népet, legalább holtában ne vond meg érdemeit – tette hozzá Saul.
    – Nem kellett részt vállalnom – utasította vissza a vádat a főpap. – Ő maga fordította maga ellen a népet! Ki hallott még ilyet? Judea főtemplomában korbáccsal! Még jó, hogy ott helyben nem kövezték meg! Eddig ilyet tenni senki nem merészelt! Azt sem vette a nép jó néven Tőle, hogy az adófizetést pártolta. Természetesen mindenki tudja, a rómaiak minden körülmények között kipréselik belőlünk az adókat, de zsidó ember legalább ne tanácsolja nekünk, hogy békéljünk meg ezzel…
    Gondoljátok már meg, mit beszéltek! Itt van ez a maroknyi nép a bálványimádók, emberáldozók tengerében, idegen uralom alatt. A tizenkét törzsből tizenegy már szinte elveszett, felmorzsolódott! Nem is támaszkodhatunk másra, mint az Örökkévalóval kötött szövetségre…
    Most nincs jobb dolgotok, mint olyan emberek társadalmáról képzelegni, amilyenek nincsenek és szerintem soha nem is lesznek? Vagy talán olyan sokan osztották szét vagyonukat és álltak be Jesuá követői közé? Úgy tudom, inkább a nincstelenek követték… Egyébként a felebaráti szeretet, a megbocsátás, a lelki gazdagságnak a tárgyi gazdagság elé helyezése, a szegények és gyengék istápolása meg a többi, nem az ő találmánya. Mind olvasható a Bibliában már ezer éve! Abban igaza volt, hogy ezekre az erényekre nem lehet elégszer felhívni az emberek figyelmét.
    Nem kíméltelek titeket! Ha akartok, haragudhattok rám. A kötelességemet teljesítem. Te is Ioszi, aki olyan okos vagy és olyan sokat teszel népünkért, még te sem ítélsz helyesen. Jesuát is el fogják feledni, mint a többi önjelölt messiást.
    Ha azt mondjátok, hogy csak főpapi hatalmam megtartása érdekel, hát legyen. Ragaszkodom hozzá, mert így tudom a legtöbbet tenni népem megmaradásáért. Gondolkodjatok el azon, amit hallottatok!
    Kajafás felállt és elindult az ajtó felé. Még egyszer felénk fordult.
    – Nekem, sajnos, mennem kell. Ne feledjétek, amit mondtam! Béke veletek!
    Miután elmentek, egyikünknek sem volt kedve megszólalni.
    Végül Levi törte meg a csendet. – Bárki bármit mond is, a világ változik. Ha nem hiszünk abban, hogy az Örökkévalónak jóra vivő terve van velünk, akkor minek élünk?
    – Úgy érted, hogy nem csak személyesen velünk – kérdeztem –, hanem az emberi nemmel, a világgal?
    – Így értem. Ha már embert teremtett, gondoskodik is róla. Ez szent meggyőződésem. Hiszen Ő ruházza a mezők liliomát, Ő visel gondot az égi madárra, miként a rabbi mondotta.
    Volt miről beszélni, vitatkozni hajnalig. Még estére, az ötödik napra is maradt.
    E napon mindnyájan elmentünk a nagytemplomba. Ioszi vett egy gödölyét véres áldozatnak és valamennyiünk nevében átadta a templomi szolgáknak. Messziről láttuk Kajafást is, aki a frigyszekrény előtt imádkozott.
    Észrevettem, hogy Ioszi kissé aggódva tekinget felém, nem vallok-e szégyent, de félelme alaptalannak bizonyult. Egyrészt már megtanultam néhány rövid fohászt, másrészt meg senki nem törődött velem.
    Alkonyatkor, amikor a Nap még fenn volt, ismét együtt voltunk a szokott helyen, a két kis mécses társaságában.
    Arról kezdtünk beszélgetni, hogy a főpapok viselkedésének a hatalomvágy vagy az elhivatottság érzése a mozgatója. Végül is nem tudtuk eldönteni, de abban egyetértettünk, hogy ha a rabbi beáll a sorba, hála rendkívüli képességeinek, hamarosan igen magasra juthatott volna, és ezt nyilván maga is tudta és tudatosan választott más utat…
    – Kajafás nem mondta, hogy kárhoztatja a rabbi eszméit – adtam új irányt beszélgetésünknek. – Talán csak korainak tartotta őket.
    – Ugyan, kérlek! – ellenkezett Levi. – Legszívesebben kizavarta volna egy korty víz nélkül a sivatagba, minek szaporítja itt a gondokat, van azokból elég nélküle is.
    – Az őszinteséget nem lehet elvitatni Kajafástól – vette át a szót Ioszi. – Amit elmondott, az nem csak az ő álláspontja. Amíg a nép rájuk hallgat, a rabbi nem juthatott volna szóhoz, akkor sem, ha türelmesebb.
    – Szerintetek mit lehet tenni? – kérdezte Ezra.
    – Nincs túl nagy választék – mondta Ioszi. – Ki lehet vonulni a kumráni sziklák közé és örülni a függetlenségnek, vagy el lehet felejteni a rabbit a tanításaival együtt.
    – Volna még egy lehetőség – jegyezte meg Saul, a legfiatalabb közöttünk.
    Minden tekintet feléje fordult.
    – Követni a rabbi tanítását, életünkkel mutatni példát és szavainkkal megerősíteni azt.
    Biez tért először magához. – És gondolod, hogy a főpapok eltűrnék ilyen gyülekezet létezését?
    – Amíg a Törvény keretei között maradunk, nem tehetnek semmit.
    – Hiszen éppen ez a gond… – vakarta meg fejét Saul.
    Ezen jó sokáig elvitatkoztunk, de nem lettünk okosabbak.
    – A gyakorlat majd megmutatja – mondta végül Ioszi.
    Elérkezett a kovásztalan kenyér ünnepének nyolcadik, vagyis utolsó napja. Valamennyien felmentünk a főtemplomba. Barátaim számos ismerőssel találkoztak és váltottak pár szót. Találkoztak néhánnyal a rabbi legközelebbi tanítványai közül is. Azok elmondták, hogy folytatni kívánják a rabbi gondolatainak terjesztését. Most – nyilván az üldöztetésektől tartva – Galileába készülnek.
    – Úgy tűnik – mondta Ioszi –, a rabbi mély nyomot hagyott az emberek lelkében, és ha megkésve is, csillapodni látszik az ellene felszított harag.
    A tanítványok azt híresztelik, hogy eltűnt a rabbi teste a sírkamrából és testi valójában megjelent előttük.
    – Amikor a fiunk tizenkét éves korában vízbefulladt – mondta fájdalmas arccal Levi –, hetekig hallottam a hangját és úgy láttam, mintha közöttünk járkálna, mintha élne. Ő volt a reménységünk, nagyon szerettük. Iszonyú csapás volt, máig gyászoljuk…
    Levi inge ujjával megtörölte szemeit és ezután egész este nem szólalt meg.
    – Ha sokan hisznek valamiben, ami nem létezik – kapcsolódtam be a beszélgetésbe –, akkor az a valami úgy irányítja viselkedésüket, mintha valóban létezne.
    – Veszélyes vizeken evezel – csóválta meg a fejét Ioszi.
    – Tudom. Látod, nem is csapkodok az evezővel.
    – Arról is beszélnek, hogy az Isten lelke szállt le Mirjámra és azután lett várandós Jesuával – mondta Uriel.
    – Ez olyan görögös dolog – jegyezte meg Biez. – Az ő isteneik szeretkeznek folyton az emberek leányaival.
    – A rabbi soha nem állította, hogy ő az Isten fia lenne. Mint a próféták általában, ő is az Ember Fiának mondotta magát. Ha az Örökkévalót atyjaként említette, akkor mindnyájunk közös, teremtő atyjára gondolt – igazította helyre Ioszi. – De az tény, hogy a kétszáz éves görög uralom alatt sok minden átkerült a mi gondolkodásunkba is. Egy olyan ember, aki isteni származást mondhat magáénak, jobban magára vonja figyelmünket, mint egy szegény nazareti ács fia.
    – A jelen időt túlzásnak tartom – fordult felé Biez. – A görögök ugyanis kiábrándultak isteneikből. Az ő idejük a városállamok virágzásának ideje volt. Makedoniai Alexandrosz tette tönkre a hitüket hódításaival és különösen azzal, hogy istenként imádtatta magát. Végül ugyanolyan hulla lett, mint bárki más. Most a görögök közül sokan érdeklődnek a mi hitünk iránt, de szigorú követelményeink hallatán visszariadnak. Vajon a rabbi mit szólna ehhez?
    – Valószínűleg enyhítene a szigorú követelményeken – mondta lassan Saul.
    Ezre elgondolkodott.
    – Ha a görög istenek és félistenek képességeit, kötelmeit és feladatait egy lényben egyesítjük – kérdezte tűnődve –, természetesen az egymás közötti viszonyaikat nem tekintve, akkor vajon nem a mi Istenünkhöz jutunk-e el?
    – Nem! – mondta Ioszi. – Méghozzá két okból nem… Először, mert a görög istenek, mint látjuk, nem halhatatlanok, másodszor, mert felettük áll a megváltoztathatatlan végzet, az ananké. Az Örökkévalónak a végzet is alá van rendelve. Ezt csak az értheti meg, aki nagyon erős az ő hitében.
    – A kovásztalan kenyér ünnepe a mai estével befejeződik – mondta Ioszi. – Holnap letelik a rabbi cselekedeteinek és emlékének szentelt hét nap is. Holnap még együtt vacsorázunk, utána életünk visszazökken a szokásos kerékvágásba. Ma még arról kellene beszélgetnünk, hogyan képzeljük el a jövőt.
    – Ez nem jövendölés! – figyelmeztetett Ioszi.
    – Persze, hogy nem – nyugtattam meg mosolyogva, és elhatároztam, hogy csendben maradok.
    – Uriel említette, hogy fél a jövőtől – fordult feléje Ioszi. – Az embereknek bármikor akad néhány oka a félelemre. Mi nyugtalanít téged itt és most?
    – Egy ideje előtti, meggondolatlan felkelés a rómaiak ellen és az utána következő megtorlás… Így is éppen eléggé a bögyükben vagyunk. A birodalom népei közül csak mi lázongunk állandóan.
    – Igazad van. A népek élvezik a csaknem értékálló pénzt, a jó utakat, a jó közbiztonságot, a többé-kevésbé szilárd törvényességet, számunkra meg mindez értéktelenné válik, ha a császár istenítése kerül szóba – mondta Levi. – Félelmedben egyébként én is osztozom…
    – Van egy kérdés, amelyik régóta foglalkoztat – szólaltam meg ekkor mégis –, és szeretném hallani a véleményeteket.
    Minden tekintet felém fordult.
    – Nem szorul bizonyításra, különösen ebben a körben nem, hogy a hit az Örökkévaló Istenben minden tekintetben fölötte áll a bálványimádásnak meg a több istenben való hitnek, és ezt a hitet mi gyermekkorunk óta tálcán kapjuk meg. De akkor miért van az, hogy a zsidó nép papjainak, prófétáinak és vezetőinek, az ősatyák ideje óta, állandó, elkeseredett harcot kell folytatniuk az újra és újra feltörő bálványimádás ellen?
    – A környezet… – jegyezte meg tétován Levi.
    – Egy bálvány sokkal érthetőbb, megfoghatóbb valami, mint az Örökkévaló Isten – mondta Saul. – Őt felfogni, őt szívünkbe fogadni, csupán alapos gondolati munkával lehet. Erre nem mindenki alkalmas. És mégis erre kell törekednünk…
    Barátaink lassan hazaindultak. Ioszi meg én a kis udvari szobába vonultunk vissza.
    – Szeretnék tőled kérdezni valamit – fordultam Ioszihoz.
    – Hallgatlak – mondta biztatóan.
    – Ha tudod, hogy Asihot kémkedik a házadban, miért nem távolítod el?
    – Ugyan, mit kellene tennem? – csodálkozott el. – Ölessem meg? Űzessem ki a sivatagba? Asihot hét évre adta el magát, hogy kifizethesse családja adósságait. Még két éve van hátra, utána ismét szabad ember lesz. Addig én felelek az életéért és az egészségéért. Kielégít a válaszom?
    – Igen.
    – Akkor talán aludjunk…
    Felráztuk az illatos szénát, ráterítettük az állatbőröket és szinte azonnal álomba merültünk.
    
    Reggel telefoncsengésre ébredtem.
    – Lea vagyok a recepcióból. Jó reggelt, uram! Egy dús, fekete szakállú úr várja a hallban. Mit mondjak neki?
    – Azt, hogy egy negyedórát még tegyen rá a harminc évre.

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

Bugyorban

Ez nem Dante poklának bugyra,
a szegénység dohos, ragacsos zsákja.
Ha ide bekerülsz,
nem menekülsz.
A rendszer urai a zsák száját
az erőszak madzagjával bekötik.
Kiáltásod imamormolás,
a kintiek nem figyelnek rá.
Hadonászásod esti lámpafényben lepke vergődése.
Hamar abbahagyod,
mert erőd nem több
a rovarok megperzselt, bűzös
szárnycsattogásánál.
S balgaságodban ahelyett, hogy társad megölelnéd,
rátiporsz, hogy feljebb juss.
De nem tudsz, mert mások is ezt teszik,
megmásszák ezt az eleven,
vergődő piramist, mindhiába,
napfényre nem jutnak.
A feleslegesség szemét temetőjében
számozatlan, új parcellák nyílnak.


Kísértetváros

Kisértetváros a gyár,
mintha földrengés sújtotta volna,
s a romokat nem takarították el.
A kiürült utcákban vállam fölött
szorongva tekintek hátra.
Cipőm zaját visszhangozzák a falak.
Magányos vagyok ott, ahol reggelenként
több tízezer láb dobogott.
Ki sompolyog mögöttem?
Ki követ, hogy lépéseit nem hallom?
Kiszáradt fa ága reccsen, árnyéka
szisszenve lehullik a vassal, fémmel,
készáruval megrakott járművektől
elkoptatott kövekre.
Az elgörbült, használaton kívüli,
sehová nem vezető, rozsdás sínekre.
Egykor, munkába jövet,
asszonyok, lányok kacarásztak.
A pimasz, felgerjedt szél szoknyájukat emelgette.
Tolakodó kezére rácsaptak,
elhessentették, lepöckölték,
mint rétről, gyümölcsöskertből idetévedt,
virágmintás ruhájukra
rászálló katicabogarat.
Testük még ágytól, álomtól, futó öleléstől
parázslott.
Az üzemcsarnokok
lepusztult hangversenytermek,
se zenészek, se hangszerek,
nyoma sincs már itt, hogy egykor
a gépeken bartóki mű szólt.
Vad kakofóniák, szokatlan effektusok
megrengették a földet, az épületeket,
az utca burkolatát,
a begyepesedett emberi gondolatokat.
A barbár ritmus megragadott.
Részeg kábulatban dülöngéltél,
mintha átmulattad volna cimboráiddal
az éjszakát, pedig korty szeszt sem ittál.
A tervrajzok hideg fejet,
precíz szakértelmet követeltek.
És most?
Micsoda sci-fi könyv szereplője lettem?
A múlt széttépett,
elsárgult lapjai zizegnek talpam alatt.
De hol a jövő kimunkált forgatókönyve?
Megvakult ablakok, repedt falak,
füst nélküli, kihűlt kohók kéményei,
az ég illatos, kék levélpapírján semmi jel;
mire figyelmeztettek
kitört hegyű grafit ujjaitokkal?  


A Göncölszekér kocsisa

„... jól csak a szívével lát az ember.
ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
                                                                        (Saint-Exupéry)


Nyári estéken, ha tiszta az égbolt,
felnézek a Göncölszekérre,
hallom a lovak trappolását,
apám ül a stráfkocsi bakján.
Nem kell nógatnia a lomha muraközieket,
gyeplőjüket eleresztette, az ostor tartójában unatkozik.
Jönnek fürgén, maguktól.
Tudják, hogy a napi robot után
az istálló jászolában friss széna,
a vályúban abrak várja őket.

Bobby kutyám már messziről megismeri
a kocsizörgést, a lovak patájának nehéz dobbanását
a Török Flóris utca bazaltkövein,
s vidáman jelzi a gazda érkezését.
Talán kissé pityókos a hírtelen megivott fröccstől,
feje meg-megbicsaklik.
Saját horkantására  olykor felriad.
– Hol is van? – néz körbe, nyelvével megszokásból csettint,
de a derék párák tudják az utat,
a sötétben az embernél jobban látnak.
Orruk fénylő trombitája belereccsen az alkonyatba.
Így, mire a ház elé érnek,
már kinyitottam a nagykaput.
– Csókolom, Apu, megjöttél?
– Meg. Kifogod a lovakat? Kissé elfáradtam.
– Szállj csak le, mindent elintézek. Meg is aljaztam.
S ez így ment nap, mint nap,
íratlan szertartás szerint.

Hogy végleg kihullt kezéből a gyeplő?
Nem hiszem el, mert szívemmel látom, ott bóbiskol a bakon,
s a lovak patája szikrát vet
a fényárban úszó Tejút bazaltkövein.
Bobby kutyám farkcsóválva, boldogan vonyíkol.
S emlékezetem kitárt nagykapujában állok,
és köszöntöm:
– Csókolom, Apu, megjöttél?...


Kóbor kutya

Félszemű, sok vihart megért, tépett szőrű
kóbor kutya behúzott farokkal
caplat az utcán.
Óvatosan kerülgeti az embereket,
ők is őt.
Nincs már illúziója,
hogy egyszer még gazdára talál.
Ki volt, aki ismeretlen helyen kiebrudalta?
Szagát sem érzi, meg sem ismerné,
de ha mégis rátalálna,
kezét nyalná, s örömteli ugrálását
még a bohócok is megirigyelnék.

Szegény eb, ha tudná, hogyan néz ki,
a sáros, olajos pocsolyákból, amikből szomját oltja,
ha még volna ereje a haragra,
vicsorogna a tükörképre.
Szerencséje, hogy a rá visszanézőben
nem ismerné fel önmagát.
Darabig sántikál még, hamar elfárad,
lehasal a gazzal benőtt árokparton.
Vérző, aszfalttól elkopott
mancsát nyalogatja.
Tüdeje zihál, horpaszát bordája
hegyes tőrként böködi.
A fájdalmat megszokta,
de gyomra görcsbe rándul, nem érti,
hogy fajtársai a kerítések mögül, miért kergetik,
miért ugatják olyan megveszekedetten?

Hirtelen szél kerekedik,
felkavarja a port, az elszórt szemetet.
Vaksi ferdén felnéz
a goromba, szürke, felhős égre.
Őszi eső, mely bolhaként
csípi, szurkálja keshedt bőrét?
Vért ugyan nem szív belőle.
Vagy, ami még ennél rosszabb,
szépségével kérkedő hópihe hullik,
de szíve jég.
Megdermed tőle a föld,
a tolvajoktól kirabolt meztelen erdő.
A pockok lukjukba menekülnek,
a madarak nedves fészkükben
vacogva, némán összebújnak.
Ő hová menjen? Se lerágott csont,
eldobott, penészes kenyér, megromlott,
kiöntött ételmaradék, se száraz búvóhely.

A gyerekek a városszéli iskolaudvarban
röpke időre abbahagyják a játékot.
Még soha nem hallottak ilyen szomorú,
torokszorító, túlvilági vonyíkolást.





Asszony, síró gyerekkel és kutyával

GÖRBE TÜKÖR
   
SZABÓ LÁSZLÓ TIBOR
   
Elit iskola
   
Józsika a hátára vette 15 kilót nyomó táskáját és kilépett a lakásból. Az általános iskola negyedik osztályába járt, egy úgynevezett elit iskola tanulója volt. A táskák súlyán már senki sem élcelődött, egy minisztertanácsi rendelet a vicclapoknak is megtiltotta, hogy a halálosan unalmassá vált témát időnként felhasználják.
    Édesapja már várt rá a ház előtt, reggelente az ő autójában tette meg a háromszáz méteres távolságot, ennyi választotta el lakásukat az iskolától. Nehézséget csak az a néhány lépcső okozott, amely az iskola főbejáratához vezetett. Bent már 16 lift és mozgólépcső szállította az egyemeletes épület folyosóira a megérkező tanulókat.
    Józsika kilenc éves korára négy állami nyelvvizsgával rendelkezett. Az angolt a bölcsődében kezdte, ahol minden felirat angol volt, a dadus angol dalokat zümmögött a fülébe és így tovább. Csak az angol WC-től irtózott sokáig, ezért egy ideig a bölcsődepszichológus is foglalkozott vele. Ezek voltak tulajdonképpen az első különórák, amelyeket később számos más követett. A német és a francia felsőfokú vizsgát az óvodában tette le. Az egyik óvó néni szamojéd nyelven is tudott, remek alkalom lett volna felvenni ezt is, de szülei nem akarták túlterhelni. Olaszból csak középfokot ért el másodikos korában, és művészettörténész nagybátyja ezt már többször is szemére vetette.
    Az első osztálytól kezdve igen erős volt a történelem- és földrajzoktatás is, viszont nagyon szépen haladtak a tanulók ezekben a tantárgyakban. Most, a negyedikben az Indonéz-szigetek is sorra kerültek és Józsikának – csak úgy, mint a többi tanulónak – mind a 13 677 sziget nevét meg kellett tanulnia. Ehhez az anyaghoz jött magától értetődően a flóra és a fauna ismerete, valamint a domborzati viszonyok. Indonézia gazdasági földrajzát csak az ötödik osztályban oktatták.
    Történelemből foglalkoztak már az összes eddigi társadalmakkal, a mezopotámiai kultúrától a fasizmus kialakulásáig. Most, a tavaszi időszakban a második világháború került sorra. Az iskola történelemtanárai ebben a tanévben is be akarták nevezni tehetséges tanítványaikat egy nemzetközi versenyre és a felkészülést azzal kívánták erősíteni, hogy megtanítják a gyerekeknek a nagy háborúban elesett valamennyi katona nevét. Az amerikai és a brit levéltáraktól meglehetősen pontos adatokat kaptak az interneten, a többi is folyamatban volt. Problémát csak az jelentett, hogy a tanárok egy része az abesszín-olasz háborúban elesettekkel is akart foglalkozni, míg mások ellenezték ezt, mondván, hogy szűkebb értelemben a II. világháború csak 1939. szeptember 1-jén kezdődött. Az ellenkezés mögött azonban inkább az állt, hogy az Etióp Nemzeti Könyvtár és Archívum már többször bizonytalan adatokat szolgáltatott a kutatóknak.
    A biológia oktatásával nem voltak különösebb gondok. Ebben a tanévben csupán 2000 rovar latin nevét kellett megtanulniuk, és ezt a feladatot még a gyengébbek is aránylag könnyen teljesítették.
    A negyedikben bejött az állampolgári jogok tantárgy oktatása. Ez azért is fontossá vált, mivel az egyik jelentős néppárt, szövetségeseivel együtt, a parlamentben elérte, hogy a gyerekeknek adjanak választójogot. Józsika 8 hónapos korában szavazott először. Édesanyjának két kézzel kellett az urna fölé tartania, hogy be tudja dobni a szavazólapot.
    A matematika oktatásában egy kicsit bonyolult helyzet alakult ki. Némely akadémikusok ugyanis megpróbálták elérni az Oktatási Minisztériumnál, hogy a négy alapműveletet ismét vegyék fel a tantervbe. Két párt azonban népszavazást szervezett a tervezet ellen és az akadémikusok elképzelése megbukott. Maradt a differenciálszámítással induló régi tananyag.
    Az iskola profilja az ötödik osztálytól egyre erősebben a kommunikáció felé fordult. Az ország felsőfokú tanintézményeiben végzettek 87%-a kommunikáció szakos volt, de a társadalmi igény nemhogy csökkent volna e szak iránt, hanem nőtt. A tevékenység bonyolultságát és problémáit többek között az is mutatta, hogy az egyes kormányzási periódusokban igen nehezen találták meg a kormányszóvivők személyét; többnyire csak a periódus utolsó egy-két hetében. Gyakoriak voltak pl. a különböző kommunikációs háborúk is az egyes pártok és szervezetek között, amelyhez jól felkészült szakemberek kellettek. A konfliktusok egyik tipikus példája volt többek között az, amikor pl. egy minisztérium korlátozni próbálta egy bölcsőde autonómiáját. Ilyenkor valóban elszabadultak az indulatok, és a médiában hetekig jóformán másról sem lehetett hallani és olvasni.
    A negyedik osztály befejezése előtt a tanulóknak felmérő dolgozatot kellett írniuk, számos teszttel egybekötve. Ez utóbbiak a gyakorlati ismeretekben megmutatkozó tájékozottságot voltak hivatva mérni.
    Az idei tanév felmérő dolgozatának címe a következő volt:
    „A világkereskedelem territoriális szerkezetét meghatározó differenciált trendek.”
    Az egyik teszt pedig így szólt:
    „Mi szükséges az egyszer használatos digitális grillsütő beindításához?”
    A lehetséges válaszok:
    1.) Bosch típusú ütvefúró
    2.) Fürdősó, tengeri aromamécsessel
    3.) Döntött pengéjű professzionális hajvágó
    4.) Nagyméretű reklámfelülettel ellátott, vanília alapszínben gyártott, dobozos gyufa.
    (A 4. számú válasz a helyes.)
    Józsikának gyengén sikerült a dolgozata és a teszteknél sem tudta hozni az előírt pontszámot. Elkeseredettsége leírhatatlan volt. Elhatározta, hogy nem várja meg a kocsival érte jövő édesanyját, hanem vakmerően elindul, és lesz, ami lesz, gyalogszerrel teszi meg a háromszáz méteres távolságot.
    Az iskola kapujában Harry Potterral futott össze, akit már jól ismert a regényekből. Elmondta neki, hogy szerinte igazságtalanul diszkriminálták, és elege van az elit iskolából. Harry elkapott egy éppen ott elszáguldó, biodízelt fogyasztó fiastyúkot, mindketten a hátára pattantak és néhány pillanat elteltével már ott álltak a varázsló iskola folyosóján. A mellettük levő teremből a tanulók hangját hallották. Kórusban és hangosan mondták a szorzótáblát. Éppen ott tartottak, hogy hatszor nyolc az negyvennyolc. Valami nagy varázslatra készültek.
 

ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal Yolanda Ulloa kubai költőnő új verseit közöljük.


YOLANDA ULLOA

Ez a város az én városom

A konzerv zene
mindig hallatszik a falak mögül
tapstól és füttyöngetéstől kísérve
jön és eltűnik a rikoltó csavargó
a sötét utcában amely kigyújtja
lámpája izzó csodás égőjét
ahol a rossz időben randevúznak
a szárnyas hangyák mindahányan
a város zaja a városomé
az egyetlen mi engem
körül vesz
megsebzi jobb és bal
dobhártyámat
már nem fáj
mintha minden egyszerre történne
a vízszabályozó csap örök
turbékolásával cseperészésével
Belép az ajtón a pimasz fény
a csöpp udvarok világába visz
lépcsői a negyednek
hirtelen odavetett gúnyszavak
az apokalipszis leánykáinak
glamourjára
a lányra ki új mesterségében
a világ legősibb mesterségét űzi márkás ruhában
magas sarkú cipőben
a Parque de la Fe egyik oldaláról
a másikra billegve a kis utcára
emléktábla
lángok
az emlékezetes pusztító tűz
és a biciklitaxik szüntelen zenéje
mindenféle hangot összegyűjt a sarkon
az övét is ki pedálozni fog ma éjjel
mert a többi nap a rumé
és söré
és itt van az Amerikás vagy egy másik aki
dugi csomagot hoz a napi üzlet érdekében…
és fecsegnek tovább száraz
torokkal
és fogadnak a legjobb base-ball együttesre


Jelenések és egyéb megemlékezésre méltó dolgok

„Olykor megmentenek minket a végzet
szitkaitól és a reménytelenség pestisétől.”
                          (Miguel de Cervantes)

A világegyetem ez az ablak
az ostromlott város határán
reá szitkok csapódnak
csodák serege fák ódáival
melyek gyökerükkel kidöntik a járdát
törzsükre kicsiny tőr ejt sebet
hét girbegurba betűvel
mint útjelző bibliai fán
teli nyilakkal cupidókkal
ereklyéimtől mindez idegen
házi kötelezettségeim folytán
melyekkel birtokomat elkerítem
napok végtelenjén
írva a verseket és eldugva őket
a kő alá.
Boszorkányok sötét ruhája
seprűje alszik erkélyemen
lefelé fordítva nehogy
feldúlják terveimet.
Cickány és öntet
az eladó pultja előtt
ki mérlegén felejti
a nekem járó rizs és fekete bab egy részét
majd varázslatuk
bűvészkedik a lábosban
a tűzhelynél mely túléli
világok gonoszságát
ma kötény nélkül
akár Miguel fiának nagymamája
hinni kezdek abban hogy a hagyma
kikúrálja a szembajt
az ajtó mögötti
vasreteszben
a sorsot bűvölő szögekben
ma látni kezdem
a tárgyak ragyogását
a szerszámokét amelyek
túlélésem kötelével erősítenek a parthoz
népes teréhez San Rafaelnek behajol
ablakomon valós és kifürkészhetetlen arccal
és asztalomhoz telepszik.


A hideg verse

A hideg napjairól fogok beszélni,
roppant és nedves jelenléte védtelenségéről.
A zöld dinoszaurusz rám néz a sarokból.
Belül és kívül magát elesetten megadva, cseppkőbarlangjával
az olvadás figyelmeztető veszélyének.
Hátul felmosórongyok hevernek az olvasztáshoz,
lelket szorongató szegény korszak szindrómája,
a kihaló félben levővel együtt érez a lélek.
Mozdulatlanul nézi a szobát, és valóban érzem
az őt befedő hidegnek hevét.
Mintha mondani akarna
valamit, de nem mond semmit.
Várjuk őket, akik keresésére jönnek.
Rendbe akartam tenni útra kelése előtt, fehér kendőkkel
végigdörzsöltem csodálatos testét,
melyet napok és éber éjek emlékezetes illata belengett,
majd a nagyságához méltatlan búcsúcsók és búcsúölelés.
Megérkeznek az emberek a lakásba,
és hangja egyre erőtlenebb,
látom végigcsorogni az esőt
hátgerincén,
erek fagyott vájatain cseperészve,
és a búcsú forró hevétől átmelegszik a kéz.
Az emberek azt kérdezik, ránk se nézve: – Hogy hívják?
– Frigidaire General Motors.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI
_____________________________

(Kiegészítő jegyzet: Kubában nemzeti kampány folyik, hogy kicseréljék a régi, a húszadik század negyvenes és ötvenes éveiben készült nagy fogyasztású észak-amerikai frizsidereket modern, áramtakarékos kínai hűtőgépekre. Ez a vers egy havannai lakásban egy öreg frizsider utolsó napjának ihletésére született 2008. július 17-én, délután öt órakor.)




Elefánt

KOSZORÚ

Negyvenöt éve halt meg Nâzim Hkmet – tkp. Mehmet Nâzim Hkmet Ran (1901 v. 1902–1963) – a török líra kimagasló alakja. Merőben új szemléletű műveivel nemcsak a modern török költészetet teremtette meg, tartalmilag és formailag egyaránt, hanem magát a török irodalmi nyelvet is megújította. Kommunista meggyőződéséért több mint tizenhárom évet töltött börtönben. Emlékét néhány ma már klasszikus értékű börtönversével idézzük meg.


NÂZIM HIKMET

Térdig érő hó esett

Térdig érő hó esett
azon az éjjelen,
a csendőr autóba ültetett,
majd vonatra szállt velem,
aztán börtönbe zártak – így kezdődik történetem.
Három nap híján kilenc éve már…
A folyosón, cellám előtt hordágy áll,
rajta ember: vicsorgóra torzult száj,
hosszan elnyúlt, merev test. Halott.
A magányra gondolok,
– irtózat gyötört
   őrültek és halottak között. –
Az első hetvenhat nap:
gyűlöletes szótlanság zárt ajtók mögött.
Majd hét hétig vasból épült büszke hajón voltam rab.
De meg nem törtek –
agyam
másik emberként állt mellettem.
Hogy kik voltak ellenem?
Már rég elfelejtettem.
Csak egy keskeny, hosszú orra emlékezem,
nagyképű, fennkölt arcokra,
mikor képmutatón hadarták az ítéletem,
De nem!
Nem is voltak emberhez hasonlók;
felfuvalkodottan ketyegtek, mint vén faliórák,
ostobák,
közönségesek voltak, elszomorítók,
mint láncok és béklyók…
Városunkban nincs sem ház, sem utcasor.
Remény és szenvedés hegyekbe tornyosul.
Nagynéha látogat közénk egy-egy kóbor kandúr
a tiltott világból…
Szeretteid csókolni, ölelni:
tilos.
Gyermekeiddel egy asztalhoz ülni, velük ebédelni:
tilos.
Leveled borítékát leragasztani,
lezárt levelet kapni:
tilos.
Ha lefekszel, a lámpát eloltani:
tilos.
Dominót játszani:
tilos.
Minden, minden tilos,
szívedbe zárva, elfojtva kinoz
szerelem, gondolat, értelem…
A folyosón, a hordágyon meghalt egy ember.
Elvitték.
Nem kell neki már sem gyász, sem reménység,
sem víz, sem kenyér,
sem börtön, sem szabadság,
nem gyötri már kínzó férge,
őrök lépte,
lomha vágy,
macska sem ül többé rácsos ablakán.
Története véget ér.
De nem ér véget az én történetem.
Agyamban tovább él gondolat, megértés, szerelem,
harcom haragját ki nem engesztelik!
Sajgó testtel küzdök reggeltől estelig, estétől reggelig!

TÓTH TIBOR FORDÍTÁSA


Látomás

Múlt éjjel téged láttalak,
mintha térdemhez ültél volna le.
Főd emeled, óriási sárga szemed rám tapad,
nedves ajkad zárul s újra nyílik,
de nincs hangod, nincs szavad.
Az éjszakában itt is, ott is,
mint derűs híradás, óra kong.
A légben kezdettelenség, végtelenség sóhaja leng.
Piros kalitból kanárimnak, Memónak trillája csöng.
A szántón, hallom, föld-feszítő
sok-sok mag tolong,
s jogot kivívó emberek
győzelmi dala zeng:
hallom mind e hangokat.
Forró ajkad éppúgy nyílik, zárul is,
de nincs hangod, nincs szavad.
Összetörten ébredtem föl.
Könyv felett ért az álom. S én hiszem:
mind e hang
bizony hogy a te hangod volt, édesem.

DEVECSERI GÁBOR FORDÍTÁSA


Angina pectoris

Ha a szívem egyik fele, doktor,
itt is van, a másik ott van Kína földjén,
a Sárga-folyó felé özönlő
seregek között.
És aztán, minden áldott virradatkor,
de minden virradatkor
Görögországban átlövik a szivem.
S aztán, mikor az itteni
foglyok mind nyugovóra tértek s a kórház elpihen,
akkor szívem elindul minden este, doktor,
Csomlidzsába egy nagy faház felé.
S aztán, ide s tova tíz éve lesz,
hogy semmim sincs, amit szegény népemnek adnék,
csak egy szem alma, doktor,
ez a szép piros alma,
a szívem.
Látja ez az és nem más, doktor úr,
nem az érelmeszesedés, nem a nikotin s nem a börtön,
amitől beteg szívem elszorul.

Rácsok mögül nézek az éjszakába,
s hiába ül mellemre a börtön fala,
szívem együtt dobog a messzi csillagokkal.

SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA


Néhány tanács kezdő börtönbe kerülőknek

Mert fel nem adtad soha a reményt
a világért, hazádért, az emberiségért,
bitóra küldenek
vagy a tömlöcbe löknek,
tíz évre, tizenötre,
s tán többre is, lehet.
Azért te sose mondhatod:
„Bárcsak lengetne már,
mint zászlót, a kötélvég.”
Ha nem is éppen gyönyörűség,
az élet mellett ki kell tartanod,
és köteles vagy
az ellenségnek megmutatni,
hogy megint éltél egy napot.

Egy feled a börtönben oly egyedül lehet,
mint kút mélyére vetett kő,
de lelked más fele
legyen a világ áramával,
oly egy ütemre rezgő,
hogy megremegj bele,
ha negyven napi járásra innen rezdül egy fa levele.

Hej, édes az, de veszedelmes is
levelet várni odabenn,
bús dalokat dúdolva
és hajnalig virrasztva priccseden.

Odabenn borotválkozáskor nézd csak arcodat,
és feledd el éveidet,
védekezz a tetű
s a tavaszi esték mákonya ellen.
És ne feledd
utolsó morzsáig megenni kenyered
s teli szájjal nevetni önfeledten.
S ki tudja, meglehet,
hogy nem szeret a nő, ki szeretett, –
ne vonogasd a vállad,
olyan az odabenn a férfinak,
mintha letörnek egy fiatal ágat.

Rossz álmodozni benn rózsáról, nyári kertről,
de jó gondolni a hegyekre, tengerekre.
Fogadd meg a tanácsom: reggelente
írj, olvass, hosszú szövetet szőj,
s törd el a tükrödet.
Egyszóval, ki lehet
bírni és tíz-tizenöt év
nem is oly nagy idő,
ha ragyogó tud maradni
a bal mellbimbód alatti
drágakő.

SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA


Arról van szó

Az eljövendő fényességben állok,
kezemben vággyal, s oly szép a világ.

Szemem nem győzi bámulni a fákat,
és reményzölden intenek a fák…

Eperfák szegte fényes út szalad,
a betegszoba ablakában állok.

Nem is érzem az orvosság szagát,
valahol biztos szekfűk nyílanak.

Nem az a kérdés, hogy fogoly vagy-e,
Arról van szó, hogy meg ne add magad.

SOMLYÓ GYÖRGY FRODÍTÁSA


A régi szív s a régi ész

Nem dicsekvésből mondom, kedvesem,
de golyóként suhantam át a börtön-éveken,
és ha a betegséget számba nem veszem,
ma is a régi még a szívem és eszem.

SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA


Esti séta

(„Mikor a börtönből szabadultam”
című ciklusból)

A börtönből kijöttél
s a feleséged mindjárt teherbe esett.
Kézenfogva viszed
sétálni most az esti kerületben.
A hasa szinte állig ér,
oly büszkén hordja, egyszerre szégyenlős és kacér.
És te is büszke vagy s úgy érzed, roppant tiszteletre méltó.

Hűvös van, enyhe, hűs est.
Oly hűvös, mint egy csecsemő keze.
Kedved volna kezedbe venni, hogy melengesd.

A macskák kiültek a mészárszék elé,
s fönt a mészáros neje, kifrizurázva,
az ablakba kirakja kebleit,
az estét úgy vigyázza.
A félhomályos ég mint frissen mosott abrosz,
közepén pohár tiszta víz a vacsoracsillag.

Idén soká tart a vénasszonyok nyara.
Bár a szeder már sárga lombot ingat,
még zöldel kint a fügefa.

Sahab, a nyomdász és Jorgi tejes középső leánya
egybefűzött ujjukat lóbálva,
sétálni indulnak az estbe.

Kovaket fűszeresnél ég a lámpa.
Ez az örmény sosem bocsátja meg,
hogy apját megölték a kurd hegyekben.
De tégedet szeret,
mert te se bocsátsz meg soha azoknak,
akik e sötétséget hagyták a fejekben.

A tüdőbajosok, itt a kerületben,
kik már az ágyat őrzik,
a rolókon át bámulnak meredten.
Hurije mosónő munkanélküli fia,
vállán szomorúsággal
az ivóba tér.
Rahmi bejék rádiója éppen az utolsó hírekhez ér:
A messzi ázsiai földön,
akiknek arca, mint a sárga hold,
a fehér sárkány ellen küzdenek.
Innen is odavittek négyezerötszáz Mehmetet,
hogy legyilkolják testvéreidet.
Pirulsz a szégyentől s haragtól.
S elfog a szomorúság,
nem csak úgy általában,
olyan szomorúság, mely húsba vág,
csuklót béklyózó szomoruság,
mintha ellöknék feleségedet,
és földrebukva elvetélné magzatát,
vagy mintha még a börtön állna itt,
ahol egyenruhás parasztok
a többi parasztot verik.

H irtelen leszáll az éj.
Az esti séta véget ér.
Egy katonai dzsip fordul be a sötétben.
– Csak nem téged keresnek? –
suttogja feleségem.

SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA




Facsoport kitekintéssel

 

VALLOMÁS
   
BOZÓK FERENC
   
Czóbel Minkára gondolok
   
Czóbel Minkára gondolok… mennyire elfeledték, noha mennyi jelzővel illették! Legnagyobbjainkat szokták jelzőkkel illetni, például Somlyó Zoltán az elátkozott költő, Gárdonyi Géza az egri remete, Füst Milán a lesütött szemű ember stb. És mennyi jelzővel illették Czóbel Minkát! Különc vénkisasszony, főúri dilettáns, kékharisnya, csúnya tündér, szoknyás Verlaine, szublimált pusztai Báthory Erzsébet, élő kísértet stb. Czóbel Minka fordított először magyar nyelvre Verlaine-verseket, magyarról németre Az ember tragédiáját, angolra Petőfi-verseket, s már ezekért a tetteiért is megérdemelné, hogy ne feledje el az irodalmi emlékezet. Ő írt először modern értelemben vett preavantgárd szabadverseket, vagy ahogyan ő nevezte „rhytmicus prózát”. Szimbolista és szecessziós képvilágot teremtett évtizedekkel Ady előtt. Képalkotására elsősorban Gulácsy Lajos és Klimt festményei hatottak, és persze sógorának, Mednyánszky Lászlónak, a csavargókat kedvelő demokrata bárónak a képei. Némely verseinek sátánosságában, (pl. a Virrasztó című versben) tapinthatóan kimutatható Baudelaire sátánossága és Byron vámpírizmusa. A nekrofil majomdémon hatása alól senki sem vonhatja ki magát, aki valaha olvasta ezt a verset. Czóbel Minka könyvet írt a vámpírizmusáról hírhedt Báthory Erzsébetről, aki szűz lányok vérében fürdött. Bevallottan vonzódott Báthory Erzsébethez, s a vérében ott is kavarognak az ecsedi Báthoryak, akikhez rokonság fűzte. Báthory Erzsébetet a csejtei várba falazták be, Czóbel Minka viszont önmagát „falazta be” az anarcsi puszta kastélyának magányába hosszú évtizedekre. Nemcsak Osvát űzte tehát ki a magyar irodalomból a huszadik században, ahogy azt vitriolos tollú irodalomtörténészeink tudni vélik, hanem önnönmagát is száműzetésre ítélte ez a titokzatos, magányos vénlány. Feltűnésénél csak évtizedekig tartó eltűnése izgatta jobban irodalomtörténészeinket. Önmagát beteljesítő prófécia is lehetne a Búcsú című versének második strófája:
    
    Hogy jött? Hogy ment? Ki mondhatná meg?
    Virág ha vész,
    Fejét lehajtja, fonnyad, szárad,
    Ez az egész.
    
    Vajon szándékoltan építette-e ki saját magányának, befalazottságának legendáját? Anarcson a Czóbel-kastélyról a helybéliek és környékbeliek úgy beszéltek, mint egyfajta „elvarázsolt” kastélyról. Nagyon kevesek, csak a ritka kiválasztottak látogathatták a bárónőt a nagy elhallgatás évtizedeiben. Ez a kastély varázslatos volt kívül és belül egyaránt, különösen a kastélypark csodálatos ginkófáit és tulipánfáit csodálhatták meg a kiválasztott látogatók. Takács Gyuláné Nagy Olga, aki népszámlálóbiztosként láthatta az anarcsi kastélyt és udvarát, rendezett teraszról, varázslatos, egzotikus dísznövényekről, különleges ritkaságú díszfákról, valamint ízléses és értékes lakberendezésről és festményekről számolt be. Ady nem szerette, mert nem értette vagy nem akarta érteni Czóbel Minka verseit, holott egy-egy kávéházban vagy a Nyugat szerkesztőségében olykor toltak elé Czóbel Minka verseket. Személyesen ismerték egymást, nem is voltak rossz viszonyban. Műveik számos ponton mutatnak hasonlóságot, ám Czóbel Minka nem Ady-epigon. Különösek finom szenvedéllyel átitatott szerelmes versei. Ahogyan a kutyáját a sziklák és fenyérek közt sétáltató Emily Brontë úgy írta meg az Üvöltő szeleket, hogy nem ismerhette testközelből az ábrázolt szenvedélyt, úgy Czóbel Minka sem ismerhette a beteljesülő szerelmet. Anarcspuszta kutyaugatástól és kotkodácsolástól zajos környezete ugyanolyan romantikátlan lehetett, mint Emily Brontë világa. Csak igazán magányos költők privilégiuma olyfokú elvágyódás, mely Czóbel Minka egyik-másik versében tündököl. Mallarmé Tengeri szél című verse juthat önkéntelenül eszünkbe, ha az alábbi sorokat olvassuk:
    
    Királykisasszony egymagába
    Kinéz az ablakon
    Sötétlő erdő távolába
    
    Önmagát beteljesítő próféciának nevezhető az a tény is, hogy Czóbel Minka, noha izgalmas és modern tizenkilencedik századi költő volt, huszadik századi költőnek már avítt, túlélte önmagát. Vészmadarak talán oly sokáig huhogták a fülébe, hogy nem való a huszadik századi magyar irodalom vérkeringésébe, hogy végül mintha maga is elhitte volna. A huszadik századi Czóbel Minka versek ötlettelenebbek, nehézkesebbek. Naplója szózuhatag, verseit falvédőrigmusoknak csúfolták. Tagadhatatlan, őt is utolérte a magas kort megélő írók nagy betegsége, a grafománia. Bizony, talán túl sokat írt már ekkor, versei túlírtak. Czóbel Minka olyan alkotója volt a magyar irodalomnak, aki minden kortársát túlélte, sőt: még önmagát is. Verlaine első magyar fordítójára és népszerűsítőjére, a szimbolizmus és avantgárd szabadvers magyarországi előfutárára azonban mindenképp illik és kell emlékeznünk. Az egyik legnépszerűbb és legismertebb magyar nóta, a Száz szál gyertyát! költőjére szintén. Mert azt is ő írta.

BÁNKI ÉVA
   
A gondolatjel
  
A magyarkanizsai írótábor „Az én olvasóm” című tanácskozására

    Miért nem úgy csinálod, mint mások? Nem lesz baj ebből?, kérdi tőlem. Én rámeredek, nem is értem, mit szeretne? Szeretné, ha jobban kicifráznám a jelenetet? Zavarja a groteszk zárlat? Bámulok anyámra, aki visszatolja az orrára a szemüvegét. Hogy is mondjam… dadog. Még azt mondják, hogy nem tudod, hogy kell csinálni.
    Talán mégis a zárlat nem tetszik neki, gondolom. Látom, hogy idegesen fészkelődik. Körülnéz, feláll, és mint akinek eszébe jut a megoldás, odalép a könyvespolcához. Leemeli az első könyvet, ami a kezébe akad (Jókai Mór Kőszívű ember fiai, de lehetne bármi más, egy szakácskönyv vagy a Tarkabarka matematika is), diadalmasan felüti valahol, és az orrom alá dugja. Hát látod, mondja, ezt így csinálják. Ha valaki megszólal, húznak egy vonalat. Ha a szereplő befejezi, az író megint húz egy vonalat. Eszébe jut a szó: gondolatjel, teszi hozzá diadalmasan.
    A sírás és a nevetés küzd bennem, aztán – mint mindig – győz az előbbi. Vagy magyarázzam neki a szabad függő beszéd szépségét, azt, ahogy beledelejeződnek a narrátor gondolataiba a szereplő érzései, ahogy a nyelv érzelmi hullámokat, ragály módjára terjedő félelmet vagy épp bizonytalanságot érzékeltet?
    Te nem szeretsz engem, mondom zokogva. Te nem becsülsz semmire, nem törődsz azzal, mit írok, nem is érted, nem is szereted. Nem is értesz, nem is szeretsz. Anyám összecsapja a Baradlayakat, és értetlenül rám bámul. Most mit sírsz? Én csak azt kérdem, minek feltűnősködni? Hiszen, kislányom, én csak jót akarok. Csak azt kérdeztem, nem kéne-e úgy. Nem szeretném, hogy mások azt mondják, nahát, ez az Évi, doktor, trubadúr-doktor, de elfelejt gondolatjeleket tenni.
    Csak figyelmeztettelek, teszi hozzá nyugodtan, te meg pattogsz, idegeskedsz, mintha valaki rosszat akarna neked. De ha ma ez a divat, akkor nem szóltam semmit. És azt csinálsz, amit akarsz, én nem szólok bele; hogyan is tenném, más az irodalom, más a matematika.  Egyébként meg nem kell senki előtt szégyenkezned, fűzi tovább harminc év pedagógusi gyakorlatával, nagyon ügyes vagy. Hogy az egészet hogy kigondoltad! Én csak azt mondom, nem lehet összeviszsza jelölgetni, azt tanácsolom, alkalmazkodj. Ez nem művészi kérdés, hanem  jelölés, a konvenció, közmegegyezés. Te is alkalmazkodj, nem bánod meg.
    Elképedve hallgatom.
    Oda a képem. Elkenődött a szemfestékem.
    
    De már akkor elképedtem, amikor még nem is festettem a szemem. Hogy én miért nem alkalmazkodom, kérdezte tőlem már akkor, mikor a játszótérre jött le értem. Hogy mit szól majd a Marika néni, az Erzsi néni, a portás, a szomszédasszony, a napközis tanárnő. Hogy én nem figyelek oda. Hogy én nem jól köszöntem, hogy én… hogy én a cipőfűzőmet, az iskolatáskámat, az olvasókönyvemet, az atlaszomat. Hogy szóltak neki a könyvtárban, hogy ceruzával fura krikszkrakszokat írtam bele Hölderlin Hüperionjába, és nem radíroztam ki az összeset. Ezt bezzeg tudod! Ilyen hülyeségekre van időd! De mikor megkértelek, hogy látogasd meg, varrd fel, olvaszd ki, fűzd be, tedd oda, gyere el, akkor te…
    A történelem gyorsított evolúció, gondolom a mai fejemmel. Az evolúcióról mindig a haladás-elv jut az eszünkbe: győznek az erősek, terjednek a „fejlettebb” viselkedésminták. Így van-e ez? Vajon nem a visszafejődés biztosítja-e a túlélést? Az én nagyszüleim még sebezhetőek voltak, egy biztonságot adó szokásrendben éltek, amely olyan kifinomult lett az előző századfordulón, hogy már az egyéni eltérések sem szúrtak szemet. A legnagyobb fiúé maradt a föld, a középsőt taníttatták, a legkisebbet – ha nem fért a bőrébe, ha valami nagyot akart, vagy csak irigykedett a bátyjaira – elküldték Amerikába. De akármelyik voltál a sorban, nagyobb szabadságod volt, mint egy kisvárosi lakótelepen Erzsi, Marika, Kári, Kati néni szomszédságában.
    Csak meg ne szóljanak, mondogatta anyám az egyen-gondolatjelek, egyen-lépcsőházak között mindennap az iskola felé sietve. Mért veled van a baj, mindig te lógsz ki a sorból, ripakodott rám. Nincs Amerika, az asszonyok nem írnak titokban verseket, nincs több hold, nincs kevesebb. Az égen sincs hold, mert ha kezdődött a Derrick vagy a Colombo vagy a Dallas, még a játszótérről is fölkiabálták a gyerekeket. A gyerekek lecsapták a pinpongütőket, otthagyták a kapu előtt a bicikliket, és körbeülték a tévéket.
    Anyám életéből nem a bátorság hiányzott, hanem a TÉR. A saját föld, a saját szoba, ahova nem látnak be a szomszédok, ahol a fél óra nem fél óra, hanem öt percig tart vagy akár évekig – ahogy azt a kedvünk tartja. Ilyen időkben élt anyai nagyanyám: átélt két világháborút, sok-sok szellem- és kísértetjárást. Volt boldog és gazdag felvidéki fiatalasszony, betegeskedő téesztag Somogy megyében, Mária-lány (nyilvánosan), médium (titokban), volt kövér, volt gazdag, volt sovány, volt szegény, megnyert egyszer egy kenyérsütőversenyt Dunaszerdahelyen, álnéven verseket jelentetett meg, de gondoskodott arról, hogy mindenki sejtse, hogy azokat ő írta, és nem másvalaki… az ő titkai, az ő rettenetes, szabad-függő élete áramlik most is bennem.
    Olyan rettenetes nagy itt a szegénység, mondta, mikor kinézett a lakótelep szép magasra nőtt fáira a halála előtt. Én nem is értettem. Annyi autó parkolt, mintha nemcsak ablaküveg, gázkonvektor, hanem kocsi is járt volna az OTP-lakásokhoz. És minden játszótéren rohangáló gyerek falapos jégkrémet szopogatott – akkor még csak Leo jégkrém volt, de ez is nagy dolog volt a hetvenes években. De olyan egyformák a fák, rettenetes ez a szegénység, siránkozott nagyanyám, és én akkor alig hittem, hogy egy ilyen nyafka néni harminc éve ezelőtt minden vagyonától megfosztva két hétig zötykölődött egy kitelepítő vonaton.
    A „szabad, függő beszéd”, magyaráztam anyámnak később lehiggadva, azt jelenti, hogy nincs szükség zárójelekre, nincs szükség gondolatjelekre, hiszen a narrátor nem tart távolságot. Nemcsak azt „halljuk”, amit a szereplő „mond”, vagy „kiált” vagy „sóhajt”, hanem az érzései vagy a gondolatai, mint a kiömlő vér, szétáramlanak. Hiszen milyen is egy gondolatjel, kérdezem lelkesülten. Mint az ablakok a lakótelepeken – mind egyformák, mind közömbösek.
    Ez nemcsak afféle vagy amolyan narratív trükközés, mondom. Képzeld csak el, magyarázom anyámnak, a klasszikus detektívregények szerzői nem „követik”, hanem „idézik” a detektívek mondatait, ezért lehetséges, hogy Sherlock Holmes vagy Poirot deduktív okoskodással oldják meg a rejtélyeket. A kemény krimik detektívjeinek viszont halljuk, érezzük, látjuk is a gondolatait. Beleélhetjük magunkat az ő félelmeikbe. És nem azért, mert ezek a hősök annyival érzékenyebbek, hanem mert a szabad függő beszéd lehetővé teszi ezt. Ahogy azt is, hogy ők, Sherlock Holmesszal ellentétben empátiával oldják meg az eseteiket. Hát látod, mondom anyámnak, még a cselekményt is befolyásolhatja, hogy használ-e az író gondolatjeleket.
    Anyám csak megvonja erre a vállát. Ő nem szereti az ilyen összevisszaságokat egyébként, ő csak azt szereti, ha mindenki „rendes”, ha mindenki „becsületes”, ha Mari pont olyan, mint Kati. És ha én is egy kicsit végre igyekeznék… A nagyanyád beteg volt (kedélybeteg, szokta mondogatni), a nagyapád túl igyekvő, túl törtető. Túl makacs, túl önfejű, túl akaratos. Te aztán emlékezhetsz rá.
    Pedig a vakmerőség anyámból sem hiányzott soha. Mikor anyám tudomást szerzett arról, hogy egy idős férfikritikus egy társaságban kifejezte azt a sejtését, hogy nem is én írtam az Esővárost, hanem egy befutott férfiíró, anyám a telefonkönyvből kikereste a nevét, felhívta, osztályfőnöki eréllyel, szenvedéllyel, nyomatékkal kikérte magának… hogy még mit nem, hogy az ő szülei! Hogy egyesek mit képzelnek!
    A szöveg, a szabad függő vagy szabad nem függő beszéd akkor sem nagyon érdekelte. Ahogy a „kedély” sem, hiszen az ő fiatalasszony korában, az egyen-gondolatjelek közt a nők nem kedélybetegek voltak, hanem idegbetegek. De ez már az én történelmem. Hiszen kinek lehetett volna akkor kedélye? Én is gyerekkoromban nem anyám kedélyét, hanem az idegeit nyomorítottam meg, hiszen sem időben, sem úgy, mint a többiek nem fűztem be, nem hoztam el, nem tettem le, nem vettem el, nem köszöntem, nem, nem, nem…
    Pedig milyen érdekes, folytatom tovább, hogy ez volt Móricz Zsigmondnak is a nagy újítása, talán ez az oka, hogy oly természetesnek hat ma is a prózája. De mások is felfedezték ezt az írásmódot, nemcsak a kemény krimik szerzői Amerikában, hanem… Ez egyfajta verbális empátia, teszem hozzá, ami segít legyőzni a halált.
    De nem magyarázok tovább, látom a szemén, hogy mennyire sajnál. Mert mi lesz velem, ha meghal ő? Hiszen nem tudom rendesen beosztani a pénzt. Hiszen nem vagyok elég udvarias a lépcsőházban. Hiszen nem tudom rendesen összeszedni az adópapírjaimat. Mert ő nagyon jól tudja, ahhoz hatalmas család kell, nagy vagyon, hogy valaki egész nap ilyesmikkel foglalkozzon… Jobban kéne magadra vigyáznod, dünnyögi.
    És én hallgatom Torma Piroskát, az én édesanyámat az én legfőbb ihletőmet és életre hozómat. Elképedve figyelem őt, a legfőbb olvasómat, akivel szemben egyszerre vagyok függő és szabad, ahogy nagyon csendesen hozzáfűzi: miért?, istenem!? Úgyis meg kell halnom.





Önarckép, 1639

KÉPZŐMŰVÉSZET
   
FRITZ ERPEL
   
„Ember az emberek számára…”*
* Részlet a szerző Rembrandt-kismonográfiájából
   
Rembrandt Hermansz van Rijn (1606–1669)
   
„Bármikor és bárhol születik is Rembrandt, művészete mindig és mindenütt ugyanez lett volna.” A költő Verhaeren gyakran hangoztatott tévhite ez. Rembrandt rendkívüli alakja természetesen elképzelhetetlen a kor, a nemzet és a társadalom nélkül, amely szükségszerűen megszabta sorsa alakulását. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy nem a kor és nem is a társadalom érdeme, hogy éppen Rembrandt van Rijn lett a nagy Rembrandt. Franz Mehringgel szólva, „a németalföldi forradalom legnagyobb festője”, aki „az első modern forradalomból merített halhatatlanságot”. Az emberek maguk alakítják sorsukat „az adott környezetben, a meglevő viszonyok alapján”, mondja a marxi-engelsi tétel.
    Mindez meglehetősen ellentmondásos viszonyok közt történt. Észak-Németalföld polgársága éppen első győztes forradalmát vívta a spanyol Habsburgok abszolutisztikus uralma ellen. Ekkor alapították meg a németalföldi köztársaságot, a század vezető kereskedelmi hatalmát, a „kapitalista mintaállamot”; az 1648-as vesztfáliai békében végérvényesen elismert fiatal unió voltaképpen már az 1609-ben megkötött tizenkét éves fegyverszünet óta hatalma teljében volt, de hamarosan létrejöttek az új történelmi helyzet társadalmi ellentmondásai is. A mohó, fáradhatatlan tőkefelhalmozó kereskedelemmel és manufakturális termeléssel foglalkozó polgárság – Hollandia gazdasági mozgatórugója – elszántan antifeudális volt, de ugyanilyen elszántsággal harcolt a városi-falusi tömegek ellen, azok ellen, akikkel együtt vívta ki az ország függetlenségét (és akik a déli országrészben élő, továbbra is a spanyol iga alatt sínylődő honfitársaikhoz viszonyítva még mindig szerencsésnek számítottak). A módszeres tengerentúli hódítások és a gyarmatok kizsákmányolása révén felhalmozott gazdagság azonban a gyarapodó polgárság kezén főleg kereskedelmi tőkévé alakult; ez nagyrészt a területi korlátokból adódott. A viszonyok progresszív megváltozása így a hagyományos, középkori kiváltságokon nyugvó részekre tagoltságot erősítette, ami – nem úgy, mint majd ötven évvel később Angliában – minden központilag irányított ipari fellendülésnek ellenállt. A mind nagyobb haszonért folytatott harcban egymással szemben álltak a városok, testületek és kereskedők. Versengtek egymással a városok vezetői, a gazdag patríciusok és a helytartó, aki mint Nassau és Oránia hercege, időről időre a kispolgársággal és a parasztsággal szövetkezve még beleszólt a köztársaság politikai irányításába, amihez a református egyház a dogmahűség alapján segédkezet nyújtott. A kálvinista nagypolgárság előretörő politikai aktivitása a protestantizmus tanaiból táplálkozott; ezek szerint a világi sikerek a túlvilági kiválasztottság isteni jelei. Ez a polgárság hit dolgában messzemenő toleranciára kényszerült, abból az alapvető érdekből kifolyólag, amit funkciója diktált: ők voltak a nyugati világ kereskedői és bankárjai.
    Ez a tolerancia persze mindenkor függött a polgári „rend és biztonság” alapkövetelményétől. Saját, kálvinista hívőtáborukon belül is elkeseredett harc dúlt több mint tíz éven át a szigorú gomaristák s a mérsékeltebb arminiánusok között, a hatalmi politika által megszabott alapszabály fölött. Ennek végül az 1618–19-es dordrechti zsinat vetett véget, amelynek határozata értelmében kivégezték a köztársaság vezető államhivatalnokát, és sok arminiánust elűztek. Lankadatlan éberséggel reagáltak a pacifista, de radikálisan egyházellenes ideológiákra, amelyek ismét felvetették a „reformáció balszárnyának”, az előjogokkal nem rendelkezőknek az üdvözülni vágyódását, az egyén proklamált jogát a Biblia szövegének közvetlen értelmezésével kapcsolatban. Egyre növekvő ellenállásuk az államhatalommal és a uralmon lévőkkel szemben éppen úgy jelen volt a szociniánusok racionális, türelmes-moralista tanaiban, mint ahogy a mennoniták keresztelőgyakorlata révén behatolt a polgárság jómódú, vezető rétegeibe is – nem szólva a katolikus diaszpóra kitartó működéséről vagy a zsidók nyilvánosságra hozott tanairól és a szabadgondolkodók világképéről. És mégis, ez a valójában nem produktív, hanem elsősorban szolgáltató, tulajdonképpen Európa és a tengerentúli népek számlájára virágzó polgári társadalom, amelynek erkölcsi követelménye mindennek ellenére az egyszerűség, szigorú józanság és szolgálatkészség volt, bizonyos szellemi hazát jelentett az elnyomás, terror és inkvizíció elől menekülők népes táborának, azoknak, akik Hollandia gazdasági erejét tovább növelve, hálásan dicsőítették a menedéket nyújtó államot. „Mely más országban élvezhet az ember ily tökéletes szabadságot?” – Descartes 1631-ben mondott szavai sokak véleményét visszhangozták.
    Rembrandt 1606-ban, három évvel a spanyol-németalföldi fegyverszünet megkötése és az amszterdami Nemzeti Bank alapítása előtt született a Rajna menti Leidenben (innen származik a család van Rijn mellékneve) egy kálvinista hitre áttért molnár és malomrészvényes, Harmen Gerritszoon és felesége, Neeltje Willemsdochter van Suydtbroeck kilenc gyermeke közül nyolcadikként. Fivérei molnárok, cipészek, pékek lettek.
    Rembrandt tehát ízig-vérig az életerős alsó középosztály, a feltörekvő kispolgárság sarja, annak ellenére, hogy anyja, egy leideni pékmester lánya tekintélyes, katolikus hitre tért patríciuscsaládból származik. Legfiatalabb s feltehetően a legtehetségesebb fiukat szülei nem iparosnak szánták: „latin iskolába”, gimnáziumba küldték a hétéves gyermeket, ahol a latinon és a klasszikus irodalmon kívül az „igazi vallás”-t, a kálvinista tanokat is oktatják. Hét év múlva, a fellendülés korára meglehetősen jellemzően, „studiosus litterarum”-ként kerül szülővárosa, Leiden európai hírű egyetemére, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy tudósnak tanuljon. Mégis, alig egy év múlva, bizonyára saját óhajára, búcsút mond az egyetemnek, s Jacob van Swanenburgh leideni festő műhelyében kezd tanulni. Swanenburgh Bosch és Bruegel stílusában festett fantasztikus pokolbéli jeleneteket. Három év múlva Rembrandtot Pieter Lastmannál, az Itáliát járt neves történeti festőnél találjuk Amszterdamban. Fél év múltán saját műhelyt rendez be Leidenben, ahol közösen dolgozik Jan Lievensszel. 1631 végén átköltözik Amszterdamba, ami akkoriban nemcsak Hollandia dinamikus gazdasági központja volt, hanem fővárosa, egyben a kultúra fellegvára is. Rembrandt meglepően hamar és könnyedén vált a felsőbb társadalmi réteg festőjévé. Ebben Hendrik van Uylenburgh műkereskedő támogatta, akinek unokahúgát, Saskia van Uylenburghot 1634-ben feleségül vette. Saskia árva lány, egy leeuwardeni polgármester és frieslandi tanácstag kilencedik gyermeke; két fivére jogász, sógorai tudósok és államhivatalnokok.
    Rembrandtnak sok tanítványa volt; a tandíj fejenként évi 100 gulden. A feltehetően túlzó szóbeszéd szerint évi 2000, 2500 guldent keres, közben a műkereskedelemben is tevékenykedik. 1638-ban új rokonságának vádaskodása ellen bíróság előtt kell védekeznie, akik azt vetik a szemére, hogy Saskia örökségét holmi „haszontalanságokra” fecsérelte, ő pedig bebizonyítja, hogy „gazdagon és ex superabundanti” gyarapította azt. A rákövetkező évben a gazdag Breestraaton vásárol egy igencsak reprezentatív házat, 13000 guldenért. 1641-ben jelenik meg szülővárosában Orler polgármester tollából Leiden város története, amelyben Rembrandtot „a század jelenleg legnevesebb festője”-ként említi. 1642-ben a nagyszabású Éjjeli őrjárat tovább növelte hírnevét. (A kép semmiféle felháborodást nem keltett, mint ahogy azt a legenda tartja, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján ennek éppen az ellenkezője igaz.) A tizennyolc megbízó legalább 1600 guldent fizetett, ha nem többet.
    Még ebben az évben, 1642-ben meghal Saskia, egyetlen életben maradt gyermeket hagyva maga után, Titust. Ugyanennek az évnek a végén házába veszi Geertje Dircxet, egy trombitás fiatal özvegyét, aki hamarosan átveszi a háziaszszonyi tisztet. Hét év múlva az asszony elhagyja a házat, hogy átadja helyét a tíz évvel fiatalabb Hendrickje Stoffelsnek, aki feltehetően 1645–47 között került Rembrandthoz.
    Rembrandtnak már 1653-ban, az első holland-angol tengeri háború veresége utáni válságos években anyagi nehézségei támadnak. Elmaradoznak a jómódú polgárok megrendelései, és a tanítványok száma is csökken. Háza elárverezése után továbbra is a Breestraaton lakik, csak 1660 végén költözik a Jordaan iparoskerületbe, a Rozengrachtra. Ugyanebben az évben Titus és Hendrickje műkereskedést nyit, Rembrandtot „tanácsadóként” alkalmazza, lakás és koszt fejében, valamint minden jövendőbeli munkáját átveszi. Ezzel (jogilag ugyan vitatottan) megvédi személyét a hitelezőkkel, mindenekelőtt a Szent Lukács céh, a festők „érdekképviselete” határozatával szemben, amely 1658 augusztusától kezdve közvetlenül fenyegette Rembrandt létét. Megtiltott minden kényszereladást, nem engedte, hogy a városban művészként tevékenykedjék és saját létfenntartásáról gondoskodjék. A következő években, annak ellenére, hogy különösen az arisztokratizálódott patríciusok körében változtak a művészetről alkotott nézetek, nem feledkeztek el Rembrandtról. Megfesti Jacob Trip kereskedő és felesége arcképét, változó sikerrel dolgozik az amszterdami elöljáróságnak, a posztóscéh elöljáróinak; két arcképet fest a szicíliai Don Antonio Ruffo számára igen magas áron, és egyik útja alkalmával a jövendőbeli toszkán nagyherceg is meglátogatja a híres festő műtermét. Korabeli költők, például Vos és de Dekker is dicsőségéről adnak hírt. 1663 júliusában, alig negyvenévesen meghal a hű Hendrickje, 1668 őszén pedig házassága hatodik hónapjában Rembrandt fia, Titus. A festő a hatvanas években újabb adósságokat fizet ki egy nyakas hitelezőnek, de még így is marad hátraléka. Az utolsó években lányával, Corneliával él. 1669 októberében bekövetkezett halála nem keltett nagy feltűnést. Hagyatéka – háromszobányi műtárgy – körül, amely már amúgy is Titus és Hendrickje örököseit illette, még sokáig heves vita folyt.
    Ennyit árulnak el az életrajzi adatok. Ami Rembrandt belső világát, személyiségét, gondolkodásmódját, vágyait illeti, arról még ennél is kevesebbet tudunk. Összesen hét saját kezű levele maradt fenn, azok is szinte kivétel nélkül üzleti, pénzügyi természetűek és néhány sebtében feljegyzett mondat.
    Az életműre kell tehát hagyatkoznunk, de itt is ajánlatos az óvatosság. Először is, Rembrandt műveinek java része megcsonkítva maradt ránk: némelyik összevagdosva vagy foltozottan, feldarabolva vagy átfestve. Jogosnak látszik Horst Gerson megállapítása, miszerint „A múlt sok vihart megért remekművei között élünk”. Vajon mely művek származnak valóban Rembrandttól?
    Rembrandt alakját, a jelenkorra is lenyűgöző hatást gyakorló életművét csakis e történelmileg meghatározott feltételek figyelembevételével vizsgálhatjuk. Fontos az a tény, hogy munkásságát nem a korabeli élet ábrázolásával kezdte, hanem történeti tárgyú képeket festett. Az öntudatos holland polgárokat büszkeséggel töltötte el mindaz, amit saját erőből elértek: szabadságuk, vagyonuk, nemzetük, hazájuk, kellemes otthonuk. A fellendülés éveiben e büszkeség tárgyait szerették volna viszontlátni, s a művészet, jelen esetben a festészet, igyekezett is kielégíteni ezt az óhajt. Hollandiában az idő tájt a kézzelfoghatóan reális témák határozták meg a műfajok szerint specializálódott festészetet, amelynek hétköznapokat meghódító és megszépítő naturalizmusát tulajdonképpen a kálvinizmus kitartó képellenessége hozta létre, minthogy a katolicizmustól eltérően, egyházi megrendelések formájában nem biztosított teret a művészet számára. Rembrandt azonban a kezdet kezdetétől a múlt ábrázolásához fordul. Azt ábrázolja, ami egykor történt vagy történhetett volna; egész életén át egyik központi témája marad a Biblia. A Bibliában találja meg Rembrandt az idők folyamán már kiérlelt példabeszédeket saját, egyértelműen a jelenhez szóló és a jövőt fürkésző alkotásaihoz.
    Az első történeti képek, a leideni évek bibliai jelenetei a Szent István megkövezésétől (1625) a Dávid Saul előttig (1630), a kufárokat a templomból kiűző Krisztustól (1625) a Krisztus Emmausban (1629) és az Adógaras címűig (1629), valamint az ezekkel egyidejűleg festett arcképekig és önarcképekig. Ezek a festmények Rembrandt sajátos közlésvágyát tükrözik: a józan megfontoltság és a túlfűtött drámaiság ötvözetét. Emögött feltehetően az a törekvés áll, hogy az előre megszabott témákban, tettekben, szenvedésben és diadalban ne csak a „szenvedélyeket” ábrázolja, a kor követelménye szerint, hanem felfedje az ember kettős, ellentmondásos lényét, ne riadjon vissza a meztelen igazság ábrázolásától sem. Az eltökéltség mindig szemben állt a formai szépség követelményeivel, így az ifjú Rembrandt van Rijn esetében is, akit új, polgári létének ellentmondásai, a hatalmi harcok, a hadiszerencse folytonos változása arra késztetnek, hogy a legendás múltban a jelent ragadja meg, éppen olyan kíméletlenül és előítéletektől mentesen, mint leideni önarcképei örökké változó, ellentmondásos arckifejezéseiben. Önarcképeiben is mindig az igazságot kutatta: mi az, ami az emberben hisz vagy gyilkol, bizakodik vagy kételkedik, reméli a jót vagy nagylelkűen cselekszik? A forradalmi korszak, tekintet nélkül az egyházi bűnbocsánat üdvözítő erejére vagy az újonnan hirdetett kiválasztottsági tanokra, elültette a hitben a kétséget, a tudásban a felismerést, az állandóban a változót; az ember nem jó vagy rossz többé, egyszerre lehet jó és rossz is, aszerint, ahogyan az élet ellentmondásai érintik, de mindig újra és újra döntenie és bizonyítania kell.
    Ennek a felismerésnek a fényében a formáló megfigyelés megelőzi a reflektáló tudatot. A szemlélet elragadó megvesztegethetetlensége és az igazságra törő, kérlelhetetlen ábrázolásmód következtében Rembrandt festői panorámáját a „semmilyen moralizálás által el nem homályosított tárgyiasság” jellemzi. Ily módon járult hozzá a mindent átfogó, klasszikus polgári irónia kialakulásához, amelyet Thomas Mann a polgári társadalom hanyatlásának idején a művész „szenvtelenségében roppant erejű” mozgatórugójának nevezett, amely „mindennek az igenlése és ezért mindennek a tagadása is egyben”. Ezzel a szemléletmóddal, Shakespeare és a Faust Goethéjének szemléletmódjával vizsgálja Rembrandt kora ellentmondásait. Alighogy felfedezi a fény és az árnyék ellentétének alkalmazásában rejlő lehetőségeket, máris a legalapvetőbb kérdés foglalkoztatja: mi mindenre képes az ember. Ezekben az években figyelme kora áldozataira terelődik: grafikáiban Rembrandt behatóan ábrázolja a háború és a kapitalizálódás által kegyetlenül a társadalom szélére szorított koldusokat.
    1631 végén, amikor Rembrandt Amszterdamba költözik, látóköre egyre jobban kiszélesedik, munkássága is egyre sokoldalúbbá válik. Megbízásokkal halmozzák el a legkülönfélébb műfajokban. Portréfestőként hízelgés nélkül ábrázolja a polgárokat, de felruházza őket azzal a ranggal és önérzettel, amelyet a polgárság tagjaként maga is érez. Kereskedőket, művészeket, prédikátorokat, tudósokat, államhivatalnokokat és feleségüket festi; a helytartó felesége sem kivétel. (Csak 1632–33-ból majdnem ötven datált képmás maradt fenn.) És végül a társadalomról alkotott felfogását közli abban a két csoportképben, amely átfogja az egész első amszterdami évtizedet. A Dr. Tulp anatómiájá-ban (1632) egy nyilvános anatómiaóra hagyományos képét eleveníti meg igen reálisan, amely mögött ugyanakkor az orvostudomány és az emberi kutatóösztön dicsőítése rejlik. Az Éjjeli őrjárattal (1642) a lövészegylet hagyományos ábrázolását a polgári-republikánus közösségi érzés, a fegyveres testület romantikusan beállított szimbólumává emelte.
    A megbízásra készült alkotásokkal egyenrangú művek születnek ebben az időben saját kezdeményezésére is, amelyeket részben valószínűleg szabad piacra szánt. Másfelől ezek az alkotások az önmegvalósítás egyértelmű megnyilvánulásai, az élettel és a művészettel való konfliktusainak egyéni értelmezései. Olyan bibliai történetekkel, mint az Ábrahám áldozata (1635), a Sámson megvakítása (1636), a Sámson menyegzője (1638) vagy a Belsazar (1639), Rembrandt bizonyára korabeli igényeket is igyekezett kielégíteni, s közben a dél-németalföldi udvari kulturális hegemóniát dicsőítő barokkot kíméletlen deheroizáló ábrázolásmóddal váltotta fel. Carl Neumann szerint mindehhez még hozzájárult – legalábbis a háború borzalmait megjelenítő Sámson-sorozatban – a korabeli „csúnyaság-kultusz” is. Az antik klasszicitás ironizáló, magabiztosan fölényes, lázadó felfogása a mitológiai tárgyú képeken – mint például a Diana fürdője (1632) vagy a Ganymedes elrablása (1635) – Rembrandt egyéni tiltakozását fogalmazza meg.
    Ugyanezt a célt tűzte maga elé korábban a női aktok józan, kritikus ábrázolásánál is. Ez a cél a mindennapok igazságának kozmetikázatlan megjelenítése. Ifjú feleségéről készített képmásai szinte szenvedélyes önvallomások, amelyekben Rembrandt a hagyományos, antikizáló képformálás teljes eszköztárát felvonultatja lelkiállapotának kifejezésére: kilenc év alatt a téma négy variációja jött létre, közöttük a drezdai Saskia-portré, a Saskia mint Flóra (1641) és a Danaé (1635–36 körül) kritikus önszemléletében. Ilyenformán érik a társadalmi folyamatok által befolyásolt, de saját lelkiismerete által diktált műveiből egy kiterjedt, átfogó önéletrajz – méghozzá példaszerűen igaz önéletrajz.
    Az Éjjeli őrjárat befejezését követő hét évet (ezek még a Geertje Dircxszel töltött esztendők) az alkotói kedv csökkenése, ugyanakkor a csendesebb témákra való koncentrálás jellemzi. Feltűnő, hogy 1645–46-ban legalább ötször fordul elő a Szent Család-téma, összevág ezzel a megrendelésre készült portrék megritkulása, az egyszerű népi figurák ábrázolása (az első Krisztus-tanulmányok, 1648 körül) és a Danaé bensőséges átformálása (1646–47). Miközben továbbra is tart érdeklődése a kifejező aggastyánfejek iránt, az 1640–41-es grafikákban kezdődik a friss szemmel nézett holland táj szellemi-érzéki meghódítása. Ebben a korszakban hozza létre Rembrandt a hatalmaskodó polgárságnak kiszolgáltatott emberek szenvedésének első kimagasló ábrázolásait. Ilyen a Krisztus Emmausban (1648) és kritikája megfogalmazásának csúcspontjai: az ugyanabból az évből való koldus-rézkarcok. Ebben az időben készül a Százforintos lap is, amely a társadalom ellentmondásait a kereszténység szigorú, döntést követelő alapigazságának fényébe állítja.
    Újabb kutatások bizonyos szimpátiát vélnek felfedezni a század közepe táján Lengyelországból elterjedt szociniánus tanok iránt; a szociniánusok az Újszövetség tanulmányozása alapján a kereszténységet érintő vitában az emberi észnek ítélték a döntés jogát, és ezáltal szembeszálltak a katolikus egyház dogmáival, valamint a kálvinista egyház központi tételével, a predesztinációval. Elvetették az isteni kiválasztottság tételét, ami 1653-ban a kálvinista egyház kíméletlen ítéletét váltotta ki. A szociniánusok szerint Jézus Istenként tisztelt, de halandó emberi lény volt; Rembrandt kétségtelenül az ő felfogásukat valósította meg, amikor a Krisztus Emmausban képen először ábrázolja Jézust egyszerű zsidóként, tehát a történelmi igazságnak megfelelően. Rembrandt és az egyházon kívüli ideológiák, csoportosulások közös sajátossága az a humánus tolerancia, amely mind képeinek elkötelezetlen, dogma nélküli erkölcsi hitvallásában, mind a különböző vallású papokkal és különböző nemzetiségű és fajú „alacsony származású” emberekkel való magatartásában megnyilvánul. Hitének festői lenyomata a hegyi beszéd erkölcsi felszólítását közvetíti az önzetlen, tevékeny felebaráti szeretetre és annak megértésére, hogy „sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból elsők”. Rembrandt valószínűleg inkább vallott rokon nézeteket a népi szuverenitásnak a társadalom politikai öntudatából fakadó eszméivel (Althus és Grotius tanaival), mint Spinoza vagy Pascal gondolataival.
    Miközben a világról alkotott képe ilyetén formálódik, Rembrandt 1649 után (a Hendrickje Stoffelsszel töltött években) a kifejezés rendkívüli magaslatait és mélységeit éri el; itt ismét a történelem és az életrajz összefüggéseit ismerhetjük fel. 1648, a köztársaság hivatalos elismerése és 1651, az angol-holland tengeri háború éve között a németalföldi köztársaságon belül döntő változás ment végbe a hataloméhes terjeszkedéstől a konszolidációig, a meglevő hatalom biztosításáig. Mindez természetesen a kulturális életben is változásokat hozott: a jómódú polgárság arisztokratizálódott, és kisajátította a kultúrát. Rembrandt azonban a polgári forradalom korai szakaszának kritikus józanságát és magától értetődő demokráciáját az eredetileg forradalmi szellemű kereszténység plebejus pártállásának morális pátoszával és saját tapasztalatain nyugvó, szkeptikus humanitásával olvasztja egybe. Ennek megfelelően minden egyes művével, a nyilvános elismeréstől függetlenül, korának és társadalmának ellenpéldáját kívánja megalkotni, amelynek lényegileg hasonló dimenziói nem a múltba, sokkal inkább a jövőbe nyúlnak. Ennek az évtizednek a termése az ellentmondások pokoli feszültségében, elcsigázva, szegénységben és kétségek közt élő, jobb sorsra, szeretetre és nagyságra érdemes emberiséget ábrázolja a Batsebától (1654) az Ábrahám áldozata rézkarcon át (1655) a Péter megtagadja Krisztust (1660) képig, valamint a nem kevésbé sokértelmű arcképektől, mint az Aranysisakos férfi (1650) vagy az Arisztotelész (1653) az apostolokról és evangélistákról készített portrékig (1661 körül).
    Ugyanez világít a létező személyek, például a patrícius Jan Six (1654) portréján és az ismeretlen zsidó férfiról készített tanulmányaiban (1656 körül) vagy a név nélküli Két néger (1661) képben, sőt még a nyilvánvalóan megrendelésre festett (és csak részleteiben fennmaradt) Dr. Deyman anatómiájában (1656) is. Úgy látszik egyébként, mintha ebben az időben kevés kép készült volna megrendelésre; a legfontosabb talán az a két nagyformátumú festmény, amely szinte egy időben keletkezett: A batávok összeesküvése (1661–62) és A posztóscéh elöljárói (1662); mintegy ironikus kontrasztban vizsgálja bennük a társadalom múltját és jelenét, a valóságot és az igazságot, az emberi kollektivitás nagyságát és határait. E művek azt a mély felismerést sugározzák, hogy az ember, ez a „balga kaotikus lény”, ez a „megtestesült ellentmondás”, amely mégis „csoda” és az „igazság őrzője”, a „bizonytalanság és tévelygés megtestesülése” és a „világmindenség dicsősége” (Pascal), mindig újult erővel igenli az életet, mint számára egyetlen reményteljes lehetőséget, és hogy mindig a jövőt hordozza magában – Spinozával szólva „natura naturans”. Mindez persze közvetve, festőileg egyszerien és megismételhetetlenül, színek és formák által jut kifejezésre. Ez az a felismerés, amely a Jákob áldása (1656) ünnepélyes csendjében teljesedik ki, ez árad A lengyel lovas halálmegvető bátorságából (1655 körül), fényesen világít a Nagy Sándor páncéljáról (1662 körül), ez sugárzik az élettel teli rézkarc aktok világító húsából és Hendrickje sötét, kifejező pillantásából, akinek legszebb, fenségesen nyugodt képmásaiban a szerelem és az emberség fonódik egybe.
    Sokféleképpen próbálták már megközelíteni Rembrandt realizmusának és e szimbolikus ábrázolásmódnak a viszonyát, mindazonáltal csak feltevéseink lehetnek ezen a téren. A sejtelmességükben megfoghatatlan kései művek – amelyek szinte kivétel nélkül a Bibliából vagy a képzőművészet hagyományaiból merítik témáikat – bizonyára nem a határozott mondanivaló hiányának köszönhetik titokzatosságukat, hanem a megjelenítőerő hihetetlen gazdagságának, amelynek segítségével Rembrandt, miután pontosan megfigyelte, teljesen átalakítja az ábrázolandó tárgyat. E költői, általánosító folyamatban az önvallomás feneketlen mélységeibe és a parttalan szellemi kitárulkozás magaslataira vezet, „személyes monológot (eis hauton) ad elő” (J. Biaostocki). Különös kifejezőerőt kap e művészi megnyilatkozás, e magas szintű önmegvalósítás formaalkotó elemeként a fény-árnyék ellentéte. A sötétbe gyakran fényszóró erősségével belehasító világosság már korábban is a morális jelkép fontosságával bírt, de csak a negyvenes évek végén lett önálló kifejezőelem: Rembrandt a kép cselekményében egy magasabb, gyakran isteni hatalom felzaklató jelenlétét, lenyűgöző, megvilágosító hatalmát és az iránta való elkötelezettséget jelezte vele. Későbbi műveiben a fény szinte mágikus, mindenütt jelenlévő, egyszersmind konkrét jelenséggé változik: lobogó láng, amely átlényegíti, majd a színek felfoghatatlan izzásában eggyé olvasztja a kép minden egyes elemét. Így lesz a  fény szín, a szín pedig fény. Rembrandt határtalan bizakodással és szenvedéllyel ábrázolja a „haldokló, szétszórtan pislákoló, újra felvillanó, a sötét ellen szakadatlanul viaskodó fény tragédiáját” (H. Taine).
    Az erőteljes, túláradóan gazdag színvilággal életkedvét, reményteljes várakozását érzékelteti. 1663-as, ecsetet tartó önarcképén, súlyos aranyözön közepén magabiztos mosolya ezt mondta: „Nem kerülök el senkit”; az 1662 utáni években pedig biztos kézzel húzza meg az emberi lehetőségek és az emberi tökély utolsó, legszélesebb körét. A változtathatatlanság méltóságából fakadó lelki nagyság, a jövő ismerete és ellentétekben való megnyilvánulása jellemzi a kései arcképek tragikus szereplőit, ez érződik a múltat ismerő és a jövőt sejtő vak Homérosz-ban (1662 körül), a kétféleképpen feldolgozott Lukrécia halálában (11664 és 1666), a festő Gerard de Lairesse súlyos betegségének ábrázolásában (1665), a Férfi nagyítóval és a Hölgy szegfűvel (1668 körül) céltalan, súlyosan depressziós kedélyvilágában és a halállal szembenéző költő, Jeremias de Dekker arckifejezésében (1666). Ezekhez társul a Hámán kegyvesztettsége (1665), amely lezárja Rembrandt oeuvre-jében a megbélyegzettek, kárhozottak és kegyvesztettek sorát. Velük rokon A zsidó menyasszony (1666 körül); azt hirdeti, hogy a tökéletesedéshez mindenkinek szüksége van társra, hogy az ember leglényegesebb tulajdonsága a másikba vetett bizalom. Végül A tékozló fiú hazatérése (1668–69? körül) azt bizonyítja, hogy ez a bizalom nem merő rögeszme, s a szeretet által az ember képes önmaga fölé emelkedni. Egymásnak ellentmondó hangulatú a derűs, világi harmóniát árasztó Családi kép (1668–69) és a Simeon a templomban, amely a világtól elforduló, jövőbe tekintő átszellemültséget sugároz.
    „Akármennyire meggyőző is Rembrandt látomása, mégis felmerül a kérdés, vajon Raffaello, Michelangelo és Leonardo ugyanígy látta-e?” Vincent van Goghnak ez a kérdése (1890 június) érdekes problémát vet fel. A virágzó reneszánsz, amely „óriásokat igényelt és óriásokat adott” (Engels), a két történelmi kor határán még feudális maradványok között élő korai polgárság eszményképéből, a klasszikus ókor harmonikus hőséből alkotta meg ideálját, míg Rembrandt a sikeres polgári forradalom bázisáról indult ki, és összegyűjtötte a forradalmat követő időszak tapasztalatait is. A Szentírást merőben sajátosan értelmezte. A titáni, szép, szabad, ideális ember típusa, akit a nagy olasz mester hozott létre, aki „átvilágította a hit mélységeit és magaslatait” (Kenneth Clark), Rembrandtnál, a hegyi beszéd példája szerint megméretett, „tiszta szívű” egyéniséggé válik; az élet ellentmondásai közt hányódó, mégis nyitott, döntésre és változásra képes emberré, aki „a föld sója”. Rembrandt ideálja a sok tekintetben az előző évszázadok, így a reneszánsz által művészileg megfogalmazott példakép diktálta magas erkölcsi követelményeknek a hétköznapokban tesz eleget, időtlen normáknak engedelmeskedve. Ezeknek az erkölcsi követelményeknek a központjában a felebaráti szeretet örök parancsa, a tevékeny humanizmus áll. Rembrandt átütő művészi erejének köszönhető, hogy mindez a világformáló szenvedély és önmegvalósítási vágy ilyen meggyőzően jutott kifejezésre. De hogy az általa felfedett „emberi hatalom az emberben” (R. Hamann) még utódainkat is mindig újra megragadja, az a műbe zárt, egyszerre titokzatosan és mégis nyilvánvalóan sugárzó „legnagyobb és legtermészetesebb mozgás” varázslatából jön létre; abból a látomásszerű teremtőerőből, amellyel a jövőt idézi.
    Az érett, idős mester ereje ez, amely öntörvényű, individuális figuráit, pátriárkákat és kortársakat, történelmi hősöket és példaképeket, híreseket és névteleneket az örök idő- és térnélküliségbe emeli, amely mind a múltban, mint a jövőben példaként állítja elénk ezeket az alakokat. Példaként, de nem a klasszikus idealizmus értelmében, hanem abban a megindító értelemben, amit Vincent van Gogh minden pontatlansága ellenére oly értőn megfogalmazott: „a sejtelmes, emberfeletti végtelen…” értelmében. Théophile Bürger-Thoré, a jószemű kritikus van Gogh számára Rembrandtot elemezvén így ragadja meg a festő misztériumát: „Ember az emberek számára…”.
    
    KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA




Jákob becézi Benjámint

MÚLTUNK
   
LŐRIK TÜNDE
   
A téli ünnepkör jeles napjai a Jászságban*
Részlet a „Népszokások, népzenei hagyományok a Jászságban” című tanulmányból (Kézirat, 2008)
   
A jeles napok a Jászságban egyházi személyek irányításával zajlottak. Az ünnepekkel kapcsolatos magatartásról a Jászkun Három Kerület szigorú rendelkezéseket bocsátott ki, ezeket a kisbírók kidobolták a községekben. Tiltott volt a munkavégzés, a tivornyázás, a szóváltás és az ebből fakadó verekedés. A portákat kitakarították, s ünnepi ruhát öltöttek az ünnepségekre. A családi tűzhelyeket valakinek mindig őriznie kellett, és a vizes hordókat teli kellett tölteni (tűzvész esetére).
    Az egyházi szertartások mellett virágzottak a világias szokások is, melyeket sokszor üldözött az egyház. Az év napjait nem dátumokhoz, hanem nevekhez, szentekhez kapcsolták. Így alakultak ki az időjóslások, a szerelmi varázslások, a termékenységet segítő szokások.
    
December 7. Szent Ambrus napja
Ezen a napon a méhészek és a mézeskalácsosok ünneplik védőszentjüket. A jászok közül sokan foglalkoztak, foglalkoznak még ma is méhészettel. A Jász Múzeum e mesterség ereklyéit is féltve őrzi: egy 1770-ből származó fatörzsből kifaragott méhészköpűt és további kaptárokat.
    
December 13. Luca napja
A jászok az év leghosszabb és legsötétebb éjszakáját Luca napjának tulajdonítják. Boszorkányhiedelmek kapcsolódnak e naphoz, s jellegzetes a Luca-szék készítésének a szokása.
    A legtöbb háznál a rokonság összegyűlt vacsorára, pogácsát fogyasztottak, bort ittak.
    Legénytréfák fűződtek a naphoz a boszorkányhiedelmek miatt, mert sokan nem mertek kilépni az utcára. Ilyenkor leszedték a kapukat, összegyűjtötték a kint felejtett szerszámokat, és a küszöbre rakták, hogy felbukjon benne a legelőször kijövő. A lányos házakat sem kímélték, az ajtókat korommal bekenték vagy üzenetet firkáltak a kapukra.
    A gyerekek ritmushangszerekkel felszerelkezve (csörgő, kaviccsal teli doboz) járták a házakat. Az állatok termékenységét növelték előadott dalaikkal, verseikkel.
    A házak ajtaját bekenték fokhagymával, sóval, vagy szentelt vízzel keresztet rajzoltak a boszorkány ellen.
    Luca-ostort és Luca-seprűt is készítettek, amelyek karácsonyra készültek el. Az ostort a kémény alatt kellett fonni, s ha az éjféli misére menet ezzel csattogtattak, meglátták a boszorkányokat. A seprűt nyírvesszőből alkották, ezzel az első harangszókor az oltár felé kellett seperni. Amit az év folyamán körbesöpörtek vele, az elkerülte a rontást.
    Szerelmi jóslások is fűződtek Luca napjához. A lányok almát varrtak a zsebükbe és karácsonykor felfejtették. Aki éppen akkor járt arra, olyan keresztnevű lett a férje. A szótlanul százszor megforgatott párnán látott álom beteljesült, vagy megálmodta a jövendőbelijét. Szokás volt még 13 ismert legény nevét papírra felírni, s karácsonyig mindennap egyet-egyet elégetni a papírcédulákból. Amilyen név utolsónak maradt, olyan nevű lett a férje.
    Szinte minden háznál szokás volt (s az én nagyszüleimnek még ma is az) Luca-naptárt készíteni. Karácsonyig 12 nap van, ezek a 12 hónapot jelentik. Minden napról lejegyzik az időjárást. Ha például a negyedik nap ködös volt, akkor az újesztendő áprilisa is ködös lesz. A hóesés pedig esős napot jövendölt.
    Luca napján az asszonyok nem kezdtek munkába, mert úgy tartották, hogy sohasem fejeznék be, és nem mentek látogatóba, mert hiedelmük szerint elvinnék a háztól a hasznot.
    
December 24. Szenteste
A Jászságban a betlehemesek már az adventi időszakban elkezdték járni a házakat. 24-e még munkanapnak számított, ekkor készítették el a másnapi ebédet.
    
December 25-26. Karácsony
Karácsonykor már tilos volt a munkavégzés. Az ünnepi asztalra karácsony böjtjének megfelelő ételek kerülhettek. A menüsor: pálinkaivás, fokhagymanyelés, habart bableves, mézes-mákos csík (más néven. angyali csík), aszalt szilva, aszalt alma, dió és sült tök. A legények az éjféli mise után dióra kártyáztak. A vacsora maradékát eltették és beteg állatot gyógyítottak vele. Az állatokat karácsony böjtjén kútba vetett almáról itatták.
    Karácsony éjjeléhez fűződő babona szerint az időjárásból a jövő évi termésre jósoltak. Ha csillagos volt az ég, akkor sok kukorica fog teremni.
    Karácsony napjain ostyahordók (kisiskolás gyerekek) járták a falvakat, s a harangozó által megadott címekre sütött ostyát vittek. Ahol karácsonyfát állítottak ezekkel és pattogatott kukoricával díszítették.
    Karácsonyeste szokás volt a kántálás. Több gyerek összeállt és a házakat járva énekeltek, cserébe ételt kaptak a házaktól.
    Karácsony böjtjéhez fűződik még a fiatal házasok kikolompolása. Akik azon az őszön keltek egybe, azokat a legénycimborák az éjféli miséről hazajövet kolompokkal, csengőkkel költötték fel az ágyból. A házigazdáknak pedig meg kellett vendégelnie a látogatókat.
    A jászsági betlehemezés játéka elevenen élt egészen az 1970-es évekig. Az Alföldre jellemző tréfásabb változatát játszották, amelyben az öreg szereplőévé vált a központi szerep. A szerepeket jellemzően kifordított bundába, ködmönbe öltözött, bundaszőrből bajuszt, kenderkócból szakállat ragasztott gyerekek alakították. A magukkal hordott betlehem tornyos templom volt.
    Karácsony másnapjának ünnepi ételeit (húsleves, töltött káposzta, este kocsonya, kolbász, hurka, béles, kalács) reggel a templomban megszentelték, s mise után otthon elfogyasztották. A rokonok ekkor keresték fel egymást, és közösen lakomáztak, iszogattak.
    
December 28. Aprószentek napja
A Jászságban is szokás volt e napon megvesszőzni a gyerekeket, hogy egészségesek legyenek. A kisebbektől csak otthon, a nagyobbaktól a szomszéd háznál is megkérdezték: „hányan vannak az aprószentek?” A válasz a kérdésre így hangzott: „Száznegyvennégyezren meg minden sarokban egy szakajtóval”. Aki nem tudott rá válaszolni, azt megcsapták a vesszővel.
    
December 31. Szilveszter napja
Szilveszterkor a család megvárta az éjfélt. A lányok ólmot öntöttek, amelyből szerelmi jövendöléseket tettek. A vacsora általában sült hurka és kolbász volt süteményekkel, borral fogyasztva.
    
Január 1. Újév
Újesztendő napján munkatilalom volt, mert úgy tartották, hogy amit ezen a napon tesznek, azt fogják ismételni egész évben. Ezért is törekedtek a veszekedések és balszerencsék megelőzésére. Az ételfogyasztást is a hiedelmek befolyásolták. Tilos volt baromfihúst enni, mert a baromfi elkaparta a szerencsét a háztól. Disznóhúst viszont annál ajánlatosabb volt enni, mert az kitúrja a hasznot. Gazdagságot jelentett, ha valaki babot vagy lencsét fogyasztott Újév napján. Néhol szokás volt a gyerekek körében köszönteni járni a házakhoz.
    
Január 6. Vízkereszt, Háromkirályok
A téli ünnepkör utolsó napján, a templom bejáratánál a papok megáldották a szenteltvizet. A hívek ezt hazavitték és megszentelték vele a házat, sőt: a jószágok ivóvizébe is öntöttek belőle.
    Szokás volt a háromkirályok járása, bár szövege nem volt annyira kötött, mint a betlehemezésé.
    Vízkereszt a farsangi báli időszak kezdete, mely egészen hamvazószerdáig tartott. A mulatságok sorát a kardos bálon nyitották meg. Három karddal felvértezett legény, a fiatalság kíséretében, a paphoz és a községházához ment, hogy engedélyt kérjen a vigasságok megkezdéséhez. Kivont kardjukon almát, narancsot vittek, és – a pappal, a jegyzővel – borral koccintottak.
    A farsangi időszak alatt a családok ráértek – a földművelés, állattenyésztés kevés dolga mellett – meglátogatni a rokonokat, a komákat. Az ifjúság a fonókban gyűlt össze, ott tartották a mulatságokat. Az ún. „farsang háromnapok” zárták a bálok sorát. Ekkor tartották a legnagyobb vigasságokat. A jellemző farsangi ételek, a sült állaszalonna, hordós káposzta és a fánk (más néven: a pampuska) volt. A háromnapok szokása volt még a bakfazékdobás. A táncok végével pártában maradt lányok ajtajához rossz edényeket, cserépfazekokat dobtak. Az edényeket mindenféle szeméttel, tollal, trágyával, ronggyal töltötték tele. (A farsangi időszakban tartották a lakodalmakat is.) Ez a szokás később megváltozott: az udvarló legények kendővel, fésűvel és szalaggal rakták meg a bakfazékot, s az ajtó elé helyezték.
    A farsang háromnapját húshagyókedd zárta, amikor még el lehetett fogyasztani a maradék finomságokat. A következő nap, az ún. szárazszerda azonban már a következő ünnepkör, a nagyböjti időszak első napjának számított.
    

Háromkirályok-járása1

Jászdózsai gyűjtés2
________________________
1 Gulyás János: „A Jászság és Dósa (Olvasókönyv)”. Jászdózsa Községért Közalapítvány, Jászberény 2001. 113-114. o.
2 A 2200 lakosú, Tarna menti Jászdózsa, az egyik legrégibb és legszebb jász település őrizte meg talán a legtovább (az 1960–70-es évekig)
a tájegység egykori népi hagyományait és az egész Jászságra oly jellemző, sajátos kisparaszti-iparos életformát.

    
    MESÉLŐ                  Napkeletről három király érkezett Heródes király városába.
    CSILLAG                 Siessetek már, Boldizsár!
    BOLDIZSÁR            Nem bírunk olyan gyorsan!
    CSILLAG                 Na, mi lesz? Gyerünk! Gyerünk!
    MENYHÉRT            Várj egy kicsit, lassabban menj!
    CSILLAG                 beszalad, leül HERÓDES mellé a földre
    GÁSPÁR                  Megállt a csillag!
    MENYHÉRT            Egy palota előtt! Menjünk be, nézzük meg, ki lakik benne?
                                     Bemennek, meghajolnak Heródes előtt
    BOLDIZSÁR            Üdvözlégy, jó király!
    MENYHÉRT
          GÁSPÁR            Köszöntünk, jó király!
    HERÓDES                Kik vagytok, és mit akartok?
    BOLDIZSÁR            Napkeleti bölcsek vagyunk. Napkeletről jöttünk, és a zsidók újszülött királyát keressük.
    HERÓDES                Úgy tudom, hogy a zsidók királya én vagyok.
    MENYHÉRT            Talán az utódod csillagát láttuk felemelkedni.
    HERÓDES                Az utódomét? És velem mi lesz?
    MENYHÉRT            Nem tudjuk. Jó király, az égi jelek csak az újszülött gyermekről adnak hírt.
    HERÓDES                Háljatok meg a városban! Addig én megtudakolom, hol találjátok!
    GÁSPÁR                  Köszönjük, jó király!
    A CSILLAG             és a HÁROM KIRÁLY oldalra vonulnak és leülnek.
    HERÓDES               (rohangál fel-alá, az írnokok utána, könyveket lapozgatnak) Írnokok! Ki az?
    ÍRNOKOK              Megkeressük!
    HERÓDES               Gyorsan, gyorsan! Gyerünk!
    II. ÍRNOK                Megvan!
    I. ÍRNOK                 Megtaláltuk!
    II. ÍRNOK                Az újszülött csillaga az, amit Dániel próféta látott álmában. Ő a Megváltó, Isten felkentje, a Messiás!
    I. ÍRNOK                 Ő hoz a földre békét és boldogságot!
    HERÓDES                Mekkora veszedelem! A zsidók királya én vagyok! És én az is maradok! Azt a gyermeket pedig megöletem!
    A CSILLAG              felébreszti az alvó királyokat és visszavezeti őket HERÓDESHEZ.
    CSILLAG                 Ébresztő!
    MENYHÉRT            Elindult a csillag!
    HERÓDES                elé érnek.
    MIND                       Üdvözlégy, jó király!
    HERÓDES                Látjátok bölcsek, mindent megtettem, de az újszülött zsidó királyt itt nem lelitek. Menjetek Betlehembe, de hogy ott hol van, azt senki nem tudja.
    BOLDIZSÁR            Köszönjük, jó király! (A csillag után elindulnak)
    HERÓDES                (utánuk szól) Várjatok! Ha megtaláltátok, gyertek vissza és mondjátok meg nekem, hol találhatom, én is szeretnék hódolni neki.
    GÁSPÁR                   Merre menjünk? Hol keressük? A helyet el ne tévesszük, megtaláljuk, megcsodáljuk, térdre borulva imádjuk!
    MENYHÉRT            Csillag ragyog az égi réten, az legyen az én vezérem. Hol a csillag megáll, az én szívem nyugalmat talál.
    MINDHÁRMAN      (éneklik) Hol a csillag megáll…
    MESÉLŐ                  Betlehemi istállóban szalmán fekszik ágy helyett, s szendereg a kisgyerek. Pólyával betakarja, énekével elringatja édesanyja, Mária.
    MÁRIA                     Szememen a könny a fátyol, kicsi fiam biztos fázol, nincsen bölcsőd, csak egy jászol.
    MESÉLŐ                  És a jámbor állatok szépen körbe álltak ott. Szelídszemű tehenek lehelnek rá meleget, néma juhok nézegetik, párájukkal melegítik, a királyok már itt is vannak.
    GÁSPÁR                  Messze napkeletről jöttünk, fényes csillagot követtünk!
    MENYHÉRT            Fényes csillag azt mutatta, megszületett kis Jézuska!
    GÁSPÁR,
    MENYHÉRT,
    BOLDIZSÁR            Látod, ím előtted áll! Fejet hajtunk, letérdelünk! Kicsi Jézus, ünnepelünk!
    BOLDIZSÁR            Fogadd el ajándékunk, benne van a jó szándékunk! Hoztunk aranyat, tömjént, mirhát, kérve kérünk, ne sírj hát!
    JÓZSEF                    Pihenjetek meg nálunk…
    MESÉLŐ                  A jászolt mind körülveszik, kis Jézuskát ünnepelik. Csillag ragyog égi réten, a jászolban fekszik szépen. Kis pólyába betakarva, az újszülött kis Jézuska. Édesanyja
                                     elringatja, énekével elaltatja. Fejet hajtanak a bölcsek, és elmennek, ahogy jöttek, más úton! Elbúcsúznak a pásztorok, elpihennek az állatok. Üres szalmán a jászolban
                                     betakarva álmodik a kis Jézuska.





Az olvasó Szent Jeromos, itáliai tájban
   

FÓKUSZ
   
KICSI SÁNDOR ANDRÁS
   
A fecskefészek kifosztása
   
Erdélyi József, aki 1896-ban született a Nagyszalonta melletti Újbátorpusztán és 1978-ban halt meg Budapesten, Anyai szó című versében (1943: 311-13) leírja szülőföldje egyik hiedelmét egy gyermekkori élménye kapcsán. A fecskefészek kifosztása után, amikor egy fiókát hazavitt, akkor édesanyja: „Nem bántott, csak azt mondta, hogy / a fecske Isten madara, / s aki bántja, azt megveri / az Isten tüzes ostora” (1943: 312).
    Maga a Biblia felemás módon tiltja a madárfészek kifosztását: „Ha útközben meglátsz a fán vagy a földön egy madárfészket, amelyben fiókák vagy tojások vannak, s az anyamadár rajta ül a tojásokon, ne fogd meg az anyamadarat a fiókákkal együtt. Ha a fiókákat ki is szeded, az anyamadarat hagyd elrepülni, hogy jól menjen sorod és sokáig élj” (5Móz22: 6-7; némiképp hasonlóan Iz 10: 14).
    A Szendrey Zsigmond és fia, Ákos által készített magyar babonaszótárban a Zsigmond által megírt „Fecske” címszó alatt többek között ez áll: „A néphit nálunk is az Isten madarának tekinti. A Nyárád mentén nagypénteken a gyerekek kitakarítják a fecskefészkeket s kalácsdarabkát tesznek beléjük. […] Mint az Isten madara, védett állat: fészke szerencsét hoz a házra, ezért aztán fészkének leverése, a fecske megütése, megölése szerencsétlenséggel jár. Alsófehérben a tettes keze elszárad, Udvarhelyszéken megmarja a kígyó, Jászladányban néma gyereke születik, Bácsban, Szegeden és Jászladányban meghal valaki a háznál, az Alföldön, Szalontán, Jászkiséren és a Zala völgyében eldöglik a tehene, Barcaújfaluban, Alsófehérben és Kisterennén tüzet hoz a tetőre. A fecskefészek leverésének leggyakoribb büntetése azonban a véres tej, úgyszintén a fecske agyonütésének is, de véres lesz a tej akkor is, ha fecske repült el a tehén hasa alatt, s szárnyával a tőgyét megcsapta, s Kákicson akkor is, ha csak a tehén ivóvizét érintette meg szárnyával, Deregnyőn pedig, ha a tehén leütött fecskefészekre lép, s végül Sátoraljaújhelyen, ha véres fecsketojást ásnak a tehén hídlása alá” (Szendrey & Szendrey 1940: 323-4).
    A fecske és a gólya fészkének kifosztása vagy leverése a későbbi gyűjtések szerint is általában szigorúan tiltott a magyarságnál. Doroszlón „Gonosz embër az, aki fecskét öl vagy lëveri a fészkit” (Kovács 1982: 41). Ugyanitt jegyeztek le két, leginkább gyerekeknek szóló tiltást: „Në bántsd a kisföcskét, mer vérës kënyeret ëszö…” (Kovács 1982: 41). „Föcskefészket lëvernyi nem szabad, mer akkó vérësset fejünk” (1982: 264). Fehér Zoltán Bátyán jegyezte fel: „Fecskefészket nem szabad kiszedni, mert az Jézus madara.” – Aki a fecskefészket leveri, annak meghal a felesége” (1975: 31). Kósa Árpád szamosszegi gyűjtése szerint „A gólyát nem szabad bántani, mert tüzes gallyat visz arra a házra, ahol bántották” (1942: 217). Hoppál Mihály Széken jegyezte fel: „A fecskefészket nagyon tiltották az őseink, hogy nem szabad leverni, mer az tüzet hoz a házra! Elmegy, ki a mezőre a fecske, s ahol ég a tűz, akárhol felvesz, s belétesz a nádfedélbe. Mert ugye régen nádfedeles ház vót az egész község” (1976: 67). Széken is „az a jó Isten madara, a fecske. A fecske vót a népek előtt a legártatlanabbik állat. Aztat […] tiltották, hogy a fecskét nem szabad bántani, mert elégeti a házat, de másik felől azt mondták, az a legártatlanabb állat, az is!” (Hoppál 1976: 67). A Sóvidéken „A régi öregektől maradt fenn, hogy ha a gólyafészket valaki leverte, a házra és a lakóira nagy baj, szerencsétlenség várt. A gólya üszköt, szenet vitt, s a ház leégett” (Gub 1996: 60). Ami a molnárfecskéket illeti, „Amikor a ház oldalára, eresze alá, párkányára raknak fészket, nem nagyon kedvelik, de nem bántják, a világért sem vernék le, sőt megtörténik, hogy a fészek alá deszkát szegeznek, hogy védjék a leeséstől és gátolják a fecsketrágya lehullását. Ezt főleg azért csinálják, mert az öregektől úgy hallották, hogy aki a fecskefészket leveri, annak leég a háza” (Gub 1996: 63). A Gyimesvölgyben „A fecskefészket nem szabad leverni, mert az ujjai megszáradnak” (Bosnyák 1982: 80).
    
    IRODALOM
    Bosnyák Sándor: „A gyimesvölgyi magyarok hitvilága.” In: Hoppál Mihály, szerk.: Folklór Archívum 14. Bp.: MTA Néprajzi Kutató Csoport 1982: 68–157.
    Erdélyi József: Emlék. Versek. Bp.: Magyar Élet 19432.
    Fehér Zoltán: Bátya néphite. (Folklór Archívum 3.) Bp.: MTA Néprajzi Kutatócsoport 1975.
    Gub Jenő: Erdő-mező állatai a Sóvidéken. Korond: Firtos Művelődési Egylet 1996.
    Hoppál Mihály: „Széki hiedelemtörténetek.” In: Hoppál Mihály, szerk.: Folklór Archívum 5. Bp.: Néprajzi Kutató Csoport 1976: 63–91. (In: Hoppál Mihály: Hiedelem és hagyomány. Bp.: L’Harmattan 2006: 85–114.)
    Kósa Árpád: „Népi babonák és hiedelmek.” In: Végh József, szerk.: Táj- és népkutatás a középiskolában. Bp.: Államtudományi Intézet Táj- és Népkutató Osztálya 1942: 212–7.
    Kovács Endre: Doroszló hiedelemvilága. Újvidék: Forum 1982.
    Szendrey Zsigmond & Szendrey Ákos: „Részletek a készülő magyar babonaszótárból. (II.)” Ethnographia-Népélet 51 (1940)3: 321–336.




A kagyló