Ezredvég

Szeretettel köszöntjük az írót 70. születésnapján.

TABÁK ANDRÁS

Mukivonat

Máig se tudom, mi volt az, ami úgy elbűvölt bennünket azokban az ormótlan, szürke szerkocsikban, de valahányszor csak feltűntek s közeledtek éktelen csörömpöléssel, csattogva és imbolyogva a járda menti síneken (akkortájt még szorosan a járda mellett húzódtak a villamosvágányok a Körúton), gyeptűznél sebesebben terjedt el a hír: – Jön a mukivonat!
    Hogy miért hívtuk mukivonatnak? Ki tudná már azt megmondani? Csak egyvalami volt biztos: másként semmiesetre sem nevezhettük volna.
    – Jön a mukivonat! – futott hát szét a hír a hosszú körfolyosókon, s máris ajtók csapódtak, futó lábak dobogása verte fel a lépcsőházat. Ahány gyerek csak akadt a négyemeletes Teréz körúti bérházban (és akadt egynéhány), az lélekszakadva vágtatott le a lépcsőkön, nyargalt ki a kapu elé, hogy tanúja legyen a mindig egyszeri csodának: a mukivonat méltóságosan elzörömböl a járda mellett.
    Mert először is a mukivonat mindig méltóságosan közlekedett, még ha vagonokat húzott is maga után, méltóságosan, megfontoltan és mindenekfelett anynyi önérzettel, mintha pontosan a tudatában lett volna saját értékének és fontosságának; ami pedig a zörömbölést illeti, kötve hiszem, hogy létezett volna olyan autóbusz, teherautó vagy motorbicikli, amelyik azt a zajt túldübörögte volna. Erre még a megtermett muraközik vontatta, vasalt kerekű stráfkocsik se voltak képesek, holott azok tudtak csak hét sarokra szóló trappolást-dübörgést csapni a bazaltkockákkal burkolt úttesten. A mukivonattal azonban bajosan kelhettek volna versenyre. Ha mukivonat csattogott el a ház előtt, azt még Fazzi úr, az Olaszhonból ideszakadt, tojáskopasz, „szobrász- és sírkőművész” is meghallotta, jóllehet ő aztán süket volt szegény öreg, akár a föld, egy ostrom alatti légnyomásnak köszönhetőleg.
    Jött tehát a mukivonat – általában az Oktogon felől, a Nyugatihoz tartva –, és a járdaszél megtelt gyerekekkel. A síneken pedig már ott lapultak a külön e célra tartogatott ötfilléresek meg lyukas kettesek. Tudni való volt ugyanis, hogy a mukivonat kerekei lapítják össze legszebben a kis pénzdarabkákat, mindenféle izgalmas formákká sajtolva őket, úgyhogy azoknak az érméknek nem is akadt párjuk. A favázas, nagy, lomha 6-osokból vagy az undorító hangú, örökké háborús szirénaemlékeket idéző, vijjogó stukáktól, amelyek a 66-os vonalán jártak egy időben, csak silány iparosmunkára futotta.
    Hanem a mukivonat... hát, azt meg kellett nézni, hogy milyen finom és preciőz munkát végzett! Ha a hitvány kis alumíniumérmék helyett az ember hébe-hóba megkockáztatott egy réz tízfillérest vagy húszast, valóságos kis iparművészeti remek birtokába jutott. Hajszálvékonyabbra, szebbre kikalapálni senki se tudta volna. Talán még egy ötvös se.
    És aztán ki-ki tetszése szerint átfúrhatta, hogy zsinegre fűzve a nyakában viselje, vagy olyan becses holmikra cserélhette el, mint egy-egy jancsiszög, négusbomba, viszketőpor vagy mesterien megreszelt kabátgomb. Egyik–másik különösen remekbe sikerült példányért még csúzlit, számolócédulát, egy sorozat kameruni bélyeget vagy egy stanicli diákcsemegét is lehetett kapni, az utóbbiba beleértve természetesen az obligát döglött legyet meg a fogtördelő, alattomos dióhéjszilánkokat is.
    Mert az egészben az volt a legfurább és a legbámulatosabb (s a kis rézérmék különös becse éppen ebben rejlett), hogy a mukivonat nem egyformára lapította a pénzdarabkákat. Nem akadt köztük még kettő sem, amelyik ugyanolyan lett volna. Erre bármikor, bármelyikünk megesküdött. Úgy bizony, a mukivonat teljességgel egyedi darabokat készített.
    A felnőttek persze csak nevettek rajtunk. El nem képzelhették, miért rajongunk úgy a mukivonatért, s vélhetőleg ezt is, mint megannyi más izgalmas és pompás dolgot, a gyermeki hóbortok közé könyvelték. „Lelkesedni egy ilyen ócska fabatárért – dohogták. – Sosem fog benőni a fejetek lágya” – mi pedig titokban reméltük is, hogy sosem fog benőni a fejünk lágya, ha a mukivonat iránti közöny a feltételek közé tartozik, mert arra semmi szín alatt se lettünk volna kaphatók; ami pedig a mukivonatról hangoztatott ócsárló megjegyzéseiket illette, elengedtük a fülünk mellett, fütyültünk rájuk, s ha egyáltalán gondoltunk valamit, az a felnőttek iránti mélységes és kissé lenéző sajnálat volt. Vélekedésükkel semmi egyebet nem bizonyítottak, csak tulajdon vakságukat a világ nagyszerű dolgai iránt.
    Azt azonban hinni sem akartuk, hogy akadjon gyerek is, aki hasonlómód leszólja a mukivonatot. Pedig akadt. A szomszéd házban lakott, és egy ízben vette magának a bátorságot, hogy sokak jelenlétében rozoga szemetesládának becsmérelje. Ez a megnevezésre sem érdemes, kis boldogtalan nagy árat fizetett kijelentéséért. Attól a naptól kezdve egy emberként közösítette ki az egész páratlan oldal gyermektársadalma, legalábbis az Oktogontól a Podmaniczky utcáig; játszótársra többé nem talált, de olyasvalakire se, aki szóra méltatta volna.
    Keresztülnéztünk rajta, akár az ablaküvegen, vagy mint azon a jókora belövésen, amely még mindig ott tátongott a melléklépcső fordulójában, a negyedik emelet és a padlás között, s amelyen hason fekve, derékig kihajolni a hátsó udvar fölé napi kötelességünk, mindennapos virtus dolga volt. És ha egyöntetű megvetésünket még elviselte volna is valahogy, a különböző házakban szervezkedő titkos bandák – úgy mint a Szondi utcai kalózokat tömörítő Fekete Kéz, az oktogonbeli indiánok Winnetou Skalpvadász Törzse és a mi tömbünkben tevékenykedő Timur és csapata – gondoskodtak róla, hogy pillanatnyi nyugta se maradjon. Mindenféle véres leszámolásokkal fenyegető, kellőleg titkos és névtelen levelek akkora özönével árasztották el a szerencsétlent, hogy szülői kíséret nélkül hamarosan már a gangra se merte a lábát kitenni. Személyét, szentségtörő szavait még akkor is a gyalázat és hitszegés szinonimájaként emlegettük, amikor már (ki tudja, nem épp emiatt-e?) családostul réges-rég elköltözött az ország valamelyik távoli csücskébe. Pedig máskülönben egész jóravaló kisfiú lett volna: sportjelvényeket, számolócédulákat és pókokat gyűjtött.
    A mukivonat egyfajta gyermeki mítosszá lett számunkra. Történeteket, legendákat koholtunk róla, már–már hajlamosak voltunk lelkes lényt látni benne, a megjelenésében pedig valami határozottan fenségest. Ha fölintegethettünk vezetőiknek, akik nem tudni, miért, de egytől egyig meglett, tekintélyes, konya bajszú férfiak voltak, s akik nem kevesebb méltósággal irányították, mint amenynyit megtisztelő feladatuk ellátásához méltán elvártunk tőlük, úgy éreztük, aznap már nem keltünk hiába, több jó már nem is történhet velünk, vagy ha mégis, az csak a sors bőkezű ráadása.
    És a sorsunkra nem panaszkodhattunk. Szabad pillanatunk is alig akadt, olyan mozgalmas idők voltak azok. Tüntetésekre és nagygyűlésekre jártunk, ott lábatlankodtunk minden elképzelhető rendezvényen – márpedig rendezvény annyi volt, hogy számon tartani se győztük. Az MNDSZ tejszínhabos-tejeskávés gyerekzsúrjáról egyenesen a szocdempárt tombolás-zsákbamacskás uzsonnájára siettünk, majd loholtunk ki a Ligetbe a parasztpárt rendezte zsákbanfutás- és lepényevőversenyre, hogy másnap, a tanítás végeztével, az MKP választási röplapjait osztogassuk az Andrássy úton („Első lesz az 1-es lista, győzni fog a kommunista!”), és a szakszervezetek mezítlábas focibajnokságán kergessük a bőrlabdát a KISOK-pályán, este pedig a MADISZ és a SZIT fáklyásmenetében lépkedjünk, s igen komoly arccal, vékony hangunkat kedvünkre kieresztve az ifjúság helyét követeljük a közéletben. Mindeközben legfőbb gondjaink közé tartozott, hogy felnőve majd győzhetetlen és igazságosztó kovbojok legyünk-e, mint Z., a fekete lovas, vagy mint Matroszov, a kiskatona, mi is tétovázás nélkül életünket adjuk rohamra induló elvtársainkért, ha egyszer történetesen úgy hozná a szükség.
    A világgal tehát elégedettek voltunk, és úgy tetszik, meg is volt rá minden okunk.
    Ám egy nyári reggelen, amikor a járdaszegélyen snúrozva-ácsorogva arra lettünk figyelmesek, hogy az éppen közeledő és elcsattogó mukivonaton, a konya bajszú vezető mellett, ott áll fent a házbeli Bucsek Janó, és hanyagul, mondhatni, leereszkedő fensőbbséggel, keze fejét kifelé fordítva, kiinteget nekünk onnan az elülső hármas ablakból, nem csupán leesett állal, szánalmasan lefittyedt szájjal bámultunk vissza rá, hanem akkor először, azt hiszem, valamennyiünkben megingott a világ értelmességébe és igazságosságába vetett, mindaddig rendíthetetlen hitünk. Mert hiszen volt abban valami égrekiáltó, hogy ekkora szerencsében részesüljön egy olyan érdemtelen senki, mint az örökösen bukásra álló, mihaszna, lőcslábú, siralmasan ügyefogyott és ostoba Bucsek, akit focizáskor még bal kapufának se vettünk volna be, s akit már csak azért is utáltunk, mert mindezek tetejébe még hírhedt spicli is volt: az egész környéken nem akadt olyan gyerek, akit az iskolában vagy otthon valamiért már be ne árult volna. És akkor ez a közutálatnak örvendő, nyamvadt, nyámnyila, sunyi anyaszomorító ilyen tündökletes magasságba emelkedik, mi meg nyomorultan lent maradtunk a porban és a sárban. S ráadásul még van képe odafentről a kifordított kézfejét rázogatni felénk, ahogy a filmhíradóban a köztársasági elnök úrtól láthatta!
    Fortyogott bennünk a keserűség és a harag. Meg voltunk botránkozva a sors részrehajlásán. Amikor pedig másnap Bucsek, afféle dicsőségbegyűjtő körutat tartva, még azzal is elhencegett, hogy a konya bajszú pasas, aki mellett a vezetőállásban feszített, a tulajdon bácsikája, és hogy a bácsikája, aki valami apróbb szolgálati vétség miatt büntetésképpen került át rendes járatáról, a 46-osról a mukivonatra, megígérte neki, hogy ezentúl akkor viszi el mukivonatozni, amikor csak kedve szottyan rá – a sápadt és hallgatag búskomorság állapotába zuhantunk. Nem volt közöttünk senki, aki úgy ne érezte volna, hogy a döbbenetes szerencse, amely a hitvány kis penészvirágot éri, most már végképp felülmúl minden elképzelhető határt és mértéket, ami még egyáltalán kritika tárgyává tehető, és a dolgoknak immár olyan régiójába tartozik, amely emberi, de mindenesetre gyermeki ésszel egyszerűen fölérhetetlen.
    De lenyeltük a mérgünket, elfojtottuk az irigykedésünket, és ádáz versengésbe kezdtünk Bucsek kegyeiért. Ki-ki magának akarta biztosítani a kitüntetést, hogy a kis zsebpiszok barátjává fogadja. Ez aztán Bucsek részére különböző előnyös csereberék, napi többszöri fagylaltmeghívások, ingyen átpasszolt mozijegyek és mindenféle egyéb kedvezések terén roppan gyümölcsözőnek bizonyult. Mi pedig mindeközben szívszorongva vártuk, hogy melyikünk lesz az a szerencsés, akinek odaint majd egy szép napon, és azt mondja: „Beszéltem a bácsikámmal. Holnap téged is fölvesz a mukijára, és csinálunk vele egy–két fordulót.”
    Ám ez csak amolyan ébren álmodozás volt. Bucsek dicsőségben sütkérezésének váratlanul befellegzett. S vele együtt a mi reménykedésünknek is. A beszkártos nagybácsi ugyanis annyira lelkére vette a fegyelmit, hogy példás magatartásával csakhamar elérte büntetése felfüggesztését, és azzal visszahelyezték régi kocsijára, a 46-osra, amely a Nyugati és a Keleti között cammogott. Bucsek kárvallott ábrázattal számolt be erről, és mi megint csak csodálkozhattunk a felnőttek képtelen észjárásán, mert a nagybácsi, visszakerülvén álmaink álmáról arra a nyomorúságos kofajáratra, állítólag majd megbolondult boldogságában, ahelyett hogy vigasztalhatatlan bánattól kergetve egyenest a Dunának ment volna, ahogy mi tesszük, nem vitás, ha történetesen az ő helyében vagyunk. Az egész históriában annyi örömünk telt végül, hogy alaposan eldöngethettük Bucseket, így véve elégtételt a sok méltatlan szenvedésért, amelyet pünkösdi királyságával okozott.
    Azután eljött egy május elseje (már magam sem emlékszem, hogy a harmadik vagy a negyedik szabad május elseje volt–e), és néhány nappal előtte, amikor már javában készítettük a vörösdrapériás felvonulási táblákat meg a dekorációt házunkat csinosítandó, a tömbbizalmi összekolompoltatta a gyerekeket, és közölte, hogy az ünnep reggelén különjáratú 8-as villamoson utazunk majd ki az Állatkertig, ahonnan csoportba rendeződve fogunk átvonulni a Hősök terére, a nagygyűlésre. De mégiscsak a negyedik szabad május elseje volt az, ha jobban belegondolok, egészen bizonyosan a negyedik, mert harmadik elemista létemre épp azokban a napokban kaptam meg a rajgyűlésen a kék úttörőnyakkendőmet, ami képzelhetetlen boldogság és megtiszteltetés volt akkoriban, s azon a május elsején vonulhattam volna fel először nyakkendősen, egyenruhában, jelvényes tábori sapkában, immár csapattanácsilag felavatott, teljes jogú úttörőként, mint az Esze Tamás őrs tagja – belátom azonban, ma már csak azok érthetik meg ennek az eseménynek a nem mindennaposságát, akik valami hasonlót maguk is megéltek. Az ünnep előestjét mindenesetre olyan rettenetes lámpalázban és szorongó várakozásban töltöttem, hogy végül szó szerint belebetegedtem az izgalomba. Éjszaka belázasodtam, gondolni se lehetett többé a másnapi felvonulásra.
    Ez önmagában elég nagy csapás volt ahhoz, hogy úgy érezzem, örök életemre megkeseredett emberré válok, de amikor másnap délután ráadásul azt is megtudtam, hogy a gyerekeket nem a beígért 8-as villamos, hanem két külön odarendelt, piros zászlókkal és MKP-jelvényekkel földíszített mukivonaton vitték ki a Ligetbe, még máig sem értem, hogyan is bírtam elviselni a hírt anélkül, hogy a szívem menten meghasadt volna.
    Ám ha meg nem hasadt is, sebet ejtett rajta a csalódás. És évekbe telt, míg az a seb behegedt. De még azután is, jóval később, már felnőve, sőt hovatovább már félig–meddig benne a korban, gyakran megtörtént, hogy megpillantva valahol kinn a preférián, valamelyik remíz közelében egy-egy ütött-kopott, vén mukivonatot, a nosztalgia keserédes szomorúságával sajgott fel az egykori emlék.
    Az elszalasztott alkalom, amely titkon még mindig fájt.

    Még a télen történt, hogy egyik délután elmentem az óvodába Mukiért.
    De nem indultunk egyenesen haza, valami ügyes-bajos dolog miatt vargabetűt tettünk. Benéztünk nagyapáékhoz a Fehérvári útra. Locspocsos, ködös februári délután volt, gyorsan alkonyodott.
    Amikor elbúcsúztunk nagyapáéktól, már majdnem besötétedett. Eső szitált, utálatos szél fújt; kettőnkön kívül senki se várta a villamost a járdaszigeten.
    És akkor egyszer csak feltűnt az ormótlan, szögletes, szürke műhelykocsi. Lassan bontakozott ki a ködből, Albertfalva felől jött, csattogva, döcögve, öregesen. És fáradtan. Nem csoda, hiszen két megrakott, piros vagont húzott maga után.
    – Apu – ráncigálta meg Muki a kabátujjamat, s láttam, csak áll meredten, gyökeret vert lábbal, és nézi kikerekedett szemmel, elbűvölten a közeledő kocsit. – Apu – suttogta. – Nézd! Ez meg micsoda?
    – Ez? – És ránevettem önkéntelenül. – Ez, kérlek, egy mukivonat.
    – Mukivonat? – kiáltott fel lelkesen. – Nem csapsz be? Tényleg mukivonat? Becsszó?
    – Azt hát – bólogattam. – Becsszó! Tényleg mukivonat.
    És nem fogják elhinni.
    Megállította.
    Fölemelte a kezét, és olyan hevesen, erélyesen kezdett el integetni, hogy a kocsi csikorogva megállt. Éppen ott a megállóban, a járdasziget mellett.
    Megállt, és a vezetője kihajolt a nyitott ajtaján.
    Nem éppen az a régi fajta volt, az a tekintélyes, konya bajszú beszkártos, mint a Bucsek bácsikája is, hanem egy hosszú hajú, vagány, fiatal srác.
    – Mi az, öcsi – kérdezte vígan. – Miért tartod fel a forgalmat? Van valami hézag?
    – Nincs – válaszolt méltósággal Muki. – De az én nevem Muki, ez meg itt egy mukivonat, amit vezetsz. Az én vonatom. És most légy szíves, vegyél föl minket a vonatomra. Engem meg az apukámat...
    Hát így történt. Így hegedt be végre-valahára az az egykori seb. Mielőtt ugyanis megrökönyödésemben elhebeghettem volna, hogy ugye, még csak ötéves a gyerek, meg hogy nem kell a kis szamárságait komolyan venni, a fickó már körül is kémlelt odafönn (azt figyelte, gondolom, nincs-e rendőr, BKV-közeg vagy más hatósági szemtanú a közelben), és barátságosan füttyentett egyet:
    – Gyerünk! Nyomás fölfele!
    És elvitt bennünket két és fél megállónyira. Egészen a Beloianniszig.
    Ahová a piros vagonokat vontatta.
    1983

Lepénysütő asszony

NEMES LÁSZLÓ

A kép

Szép, napos délelőtt volt, az első igazi tavaszi napok egyike. Kerekes Pál némi töprengés után, leküzdve utálatos fáradtságát, kiballagott a Városligetbe, sokáig üldögélt az egyik közeli, napsütötte padon, de aztán ez a kis öröme is csak bosszúság forrása lett: a postás ugyanakkor vitt neki egy átvételt aláírással igazolandó ajánlott levelet, amelynek természetesen csak az értesítését hagyta a levélszekrényében, gyalogolhat hát délután a levélért, ha ugyan érdemes elmennie érte egyáltalán abba a távoli, utálatos, nehezen megközelíthető postahivatalba. Ugyan kitől kaphat fontos vagy sürgős levelet, bármit, ami fontos neki még egyáltalán? De azért csak erőt vett magán, és már ott, a postán, a falnak támaszkodva, kibontotta a ragasztószalaggal is rögzített borítékot. A feladó, számára ismeretlen nevű pécsi közjegyző, száraz, jogászi stílusában arról értesítette: megállapítást nyert, hogy a kilencvenhat éves korában, végrendelet nélkül elhalálozott Arató Gyula, vagyontalan, nyugalmazott városi tisztviselőnek ő az egyedüli élő rokona, értelemszerűen örököse, gondoskodjék tehát személyesen vagy jogi megbízottja útján az őt illető tárgyi hagyatékok átvételéről, valamint az önkormányzat tulajdonában lévő kétszobás pécsi bérlakás kiürítéséről.
    Arató Gyula? Persze, az a Gyula bácsi, jutott eszébe. Nahát, élt még egyáltalán mostanáig az öreg? Évek óta nem is gondolt rá, sem arra az egyetlen látogatására nála, abban a már akkor is olyan sivár, lepusztult pécsi lakásban; az a délután is olyan suta, félresikerült, tulajdonképpen kínos volt, nem tudtak mit kezdeni egymással. Rokonok, ugyan, rokonok, még ha távoliak is, az anyjának unokafivére, talán csak valamilyen másod- vagy harmadfokú unokaöccse, de hát az egyedüli ember a családból, akit mintegy másfél évtizede, a hazatelepülése után, az akkori még friss buzgalmában fel tudott kutattatni. Úgy gondolta akkor, hogy illik meglátogatni, illik bemutatni neki Mabelt is, a feleségét. Csak ültek, emlékezett most, abban a félhomályos pécsi szobában, a régimódi kényelmetlen, magas támlájú székeken, az ő obligát kérdésére, van-e valamire szüksége, Gyula bátyám, felelt kelletlenül, szinte gorombán: kijövök a nyugdíjamból; aztán nehézkesen a magas, kopott tálalószekrényhez ment, szilvóriumot töltött a pohárkákba, Mabel a magáét csak az ajkához érintette és köhögött. – Hát te mire vitted abban az Amerikában? – kérdezte végül mégis az öreg Arató Gyula. – Gondolom, nem túl sokra, ha úgy döntöttél, hogy visszaköltözöl ebbe a… – nem fejezte be a mondatot. Nézte a maga kiürült pálinkás poharát és úgy folytatta, mintha abból olvasná. Emlékszem, anyád, a Mariska, valamikor nagyon sokat várt tőled. Akkoriban még…
    Ezt a mondatot sem fejezte be, csak legyintett. Azt se kérdezte meg, hogy itthon, most, mihez akar kezdeni ez a régmúltból felbukkant, fiatalnak már semmiképpen sem mondható rokon, van-e lakása, mi volt a foglalkozása, akar-e még dolgozni egyáltalán? Azt se mondta, hogy írjatok, hogy gyertek újra…
    Amire pedig Kerekes Pál vágyott, az éppen olyasvalami lett volna, ami a múltjával összeköti, ami személyes, amitől némi melegséget, azt a régen elveszített otthonosságot érezheti megint; talán csak az az egyetlen mondattöredék volt ilyen: anyád valamikor nagyon sokat várt tőled. Hát igen, jutott Kerekes Pál eszébe, az anyu, ahogyan ő még egészen kisfiú korában nevezte az anyját, meg persze felmerült emlékezetében az apja képe is, ők mondogatták gyakran a régmúlt ködében elveszett, nevüket is elfeledett barátaiknak, ismerőseiknek: nagyon tehetséges ez a gyerek. Tehetség? Nem értette, mit jelent valójában az a szó, azt különösképpen nem, hogy mennyi benne a túlzás, a szülői vágyálom és büszkeség – de akkoriban mégis megragadt benne, nem csak örömmel, de valamiféle tettvággyal és biztonságérzettel töltötte el. Tehetséges, tehát vinnie kell valamire, érteni, tudni fog, talán alkotni is valamit, ami fontos. Valóban könnyen, jól tanult, a tanárai különösen az íráskészségét, a fogalmazását dicsérték. Sokat olvasott összevissza, Verne Gyulától, Jókaitól Thomas Mannig mindent, ami a keze ügyébe került. Amikor hetedik gimnazista korában egy elbeszélésével első díjat nyert az önképzőkör novellapályázatán, akkor érlelődött meg benne a vágy: író akar lenni. Valamit megérteni, valamit elmondani az embereknek, és megértetni is talán ebből az egyre bonyolultabb, őrült világból. Mert akkor, az amúgy is egyre érthetetlenebbé és iszonyúbbá váló háborúnak ötödik esztendejében már német csapatok masíroztak a pesti utcákon, apját, a halk szavú, szorgalmas könyvelőt mint tartalékos hadnagyot, aki négy évet tisztességgel végigszolgált már az első világháborúban is, újra behívták szolgálatra – valahonnan a Kárpátokból érkezett mindössze egy tábori lapja – anyja, az anyu, egy józsefvárosi ruhaszalon megbecsült szabásznője, fáradtan, kisírt szemmel járt a munkahelyére és a boltokba, piacra, hogy neki, Palkónak meg az anyjának, az akkor már velük lakó nagyinak is meglegyen mindene; és közben mind gyakoribbak lettek a légiriadók, bombák is hullottak, már Budapestre; győzni fogunk, Isten, Haza, Kitartás, a Felsőbbrendű Fajok, mondta az évzárón Kőrössy igazgató úr és még azt is, hogy bizalom, a szövetségesi hűség, a csodafegyver, és anyu döbbenten újságolta, hogy Kovácséknak, húsz éve kedves, jó szomszédjaiknak a nemrég körülzárt gettóba kellett költözniük, még azt is hozzátette: alig néhány holmijukat vihették magukkal. A Kovács néniéknek? – kérdezte döbbenten ő, Palkó, a gettó szóra pedig történelmi regények, középkor, babonák, gyilkosságok jutottak eszébe. Gettó, itt és most? Budapesten? Nem is messze, mindössze négy-öt utcányira tőlük, itt van a fegyveresen őrzött kerítése. De hiszen azt is tudta már, hogy a vidéki falvakból, városokból marhavagonokba zsúfolva viszik Németországba a zsidókat. Munkára, úgy hallotta. Öregeket, gyerekeket is? Munkára? Sajnálta őket, persze, szörnyű, igazságtalanság, de hiszen csupa iszonyat, csupa igazságtalanság ez a világ, a bombák, a város békés polgáraira omló házfalak is, és nem sokkal később látta az egyenruhás, nála is fiatalabb, géppisztolyos nyilasokat, akik a Duna felé hajtanak rémült csoportokat, talán köztük vannak Kovácsék is, talán az unokahúguk is, az Ilike, akinek az a kék szeme… a mosolya… Iszonyú ez az egész… Hogyan lehetséges? A torka is összeszorult: Istenem, ha meglátnám ott a sorban botladozók között őket… ha ők is észrevennének engem és könyörögve néznének rám… mit tehetne… ugyan, mit is tehetnék én, egyedül… Jobb, ha oda se nézek, mert ha meglátnám… Őrültség, érthetetlen, őrült ez a világ!
    Ezt kell majd megírni, gondolta hazaérkezve, még mindig vadul dobogó szívvel, ezt kell megírnom egyszer, hogy megértsék… Majd ha lehet… hiszen én sem vagyok már a magam ura, én se vagyok szabad… levente, még ha nem is katona, de olyasféle… akit bármely pillanatban, még ha fegyvertelenül is…
    Leventék vagytok, fiúk, a nemzet reménye – mondta a szakasznak, neki meg a bajtársainak Torday parancsnok úr, őneki és a szakaszból három társának alig egy hónappal korábban még csak tornatanára, most már parancsnok ura – leventék vagytok, és ez hazafias kötelesség, szent feladat, különösen ezekben a nehéz, vészterhes időkben… – És vezényli Torday parancsnok úr éles, pattogó hangon a menetelést, a gyakorlatozást, fapuskákkal a fegyverfogást, aztán az árokásást a város határán: – Hős katonáink és legyőzhetetlen hős szövetségeseink oldalán ezzel az ásóval, ezzel a kapával, a két kezünkkel, a szívünkkel, az elszánt akaratunkkal, ezekkel az árkokkal állítjuk meg az orosz hordákat…
    És ásták a fiúk a tankok, az ágyúk, az óriási hadigépezet ellen mit sem érő nevetséges árkokat már Budapest határán túl, és döbbenten vették tudomásul, hogy már haza se mehetnek a körülzárt jeges-hideg, bombák, gránátok tüze alá vett városba. – Úristen, mi lehet odahaza, áll-e még a ház, élnek-e a szülők, testvérek, szerelmek… beleőrülnek-e a bizonytalanságba, hogy velünk mi történt, élünk-e még? És ők, a szakasz csak mentek, Torday parancsnok úr parancsszavára dalolva és lépést tartva: – Ti most már katonák vagytok, fiúk… édes hazánk reménysége vagytok… fegyvert is kaptok holnap vagy holnapután… nem hiába gyakoroltátok… – de másnap és utána is csak az ásó maradt, és ásták az árkokat tovább, és zötykölődtek ki tudja, honnan előkerült, a haza nevében lefoglalt szekéren, olykor teherautón, majd gyalogosan megint, és aludtak fészerben, sátorban, még ép vagy romos parasztházak padlóján, falusi iskolák tornatermében, istállóban, és ásták az árkokat, hogy megállítsák… hiszen már közel a végső győzelem, ugye… Látta Kerekes Pali a téli Balatonba zuhanó repülőgépet – angol, amerikai vagy orosz? –, győzelem, ujjongott Torday Lajos parancsnok úr, már közel a végső győzelem, mondta Kapuvár mellett, majd Szombathelyen is, ketten szökni próbáltak, egyikük éppen Kerekes Pali volt iskolatársa, a kis Forgó Tibi, aki az osztály legrosszabb tornásza volt, de elkapták, honvédek hozták vissza őket. – Legközelebb hadbíróság… főbelövés – üvöltötte Torday –, katonák vagytok, vegyétek tudomásul! – És ástak és meneteltek tovább, sáros utakon, négyen kidőltek már –, ne féljetek, mondta a parancsnok úr, kitartás, az egészségügyiek, derék honvédjeink ellátják, kórházba viszik őket. – Mintha maga elé suttogva, alig hallhatóan azt is hozzátette volna: hadd hulljon a férgese…
    És mentek tovább, illatos tavaszi réteken, hegyi utakon. – Ez itt már Németország, vagyis az egykor volt Ausztria – mondta Kerekes Palinak volt osztálytársa, Kálmán Feri, akinek mindig is a földrajz volt a kedvenc tantárgya. Mentek tovább, de már nem ástak árkokat, és Torday parancsnok úr már nem volt az igazi parancsnokuk, itt már neki is a német Wehrmacht egyik őrmestere, bizonyos Feldwebel Streifinger adta a parancsokat. – Kitartás… visszafordulunk… hazamegyünk hamarosan… hiszen a végső győzelem – mondta naponta többször is Torday Lajos, és megvető pillantást vetett Palira, aki két nap óta húzta a bal lábát. Aztán, valahol a Semmering táján angol katonák állították meg őket, hangosan kiabáltak, egyszer-kétszer a levegőbe is lőttek, Feldwebel Streifinger egyetlen szó nélkül átadta a fegyverét, hadifogoly lett tehát, fel is zavarták egy három tonnás angol teherautó ponyvasátra alá, tucatnyi lefegyverzett, sisakját is valahol elhagyott német katona közé; ez volt tehát Kerekes Pali és társai számára a világtörténelmi fordulat, és a leventék, na meg Torday parancsnok úr – aki ugyan azt mondta akkor a fiúknak: szólítsatok inkább tanár úrnak – új parancsnoka Streifinger Feldwebel, vagyis őrmester helyett, mintegy leértékelendő magát Tordayt is, már csak egy tizedes, az angol corporal Thomlinson lett, ám az ő nevét és szavát Kerekes Pali és társai még kevésbé értették, mint a lefegyverzett és több más német katonával együtt elszállított Streifingerét.
    – Mi most hadifoglyok vagyunk? – kérdezte Kerekes Palitól a barátja, Kálmán Feri. – Nem tudom – felelte ő –, hiszen nem vagyunk katonák, fegyverünk se volt, csak a Tordaynak egy pisztolya. – De azért vitték őket, ki tudja, honnan öszszegyűjtött más leventékkel együtt, huszonöt fiút is egy-egy gépkocsi ponyvasátra alá zavarva. Tordayt ott, a nagy kavarodásban lehet, hogy valamelyik másik kocsira tuszkolták fel, sehol se látták, úgy tetszett, végleg eltűnt a szemük elől. Később, egy völgyben, gidres-gödrös útról letérve, egy katonai tábor konyhája mellett enni is kaptak, nem is rosszat: fehér kenyeret, füstölt húskonzervet, a csajkájukba édes, tejes teát. És vitték őket tovább, még kopár hegyek és kizöldellt tavaszi lankák közt kanyargó, bombák szaggatta utakon, viszonylag ép meg romhalmazzá lőtt falvakon, városokon át, senki se mondta, senki se tudta hová. Embereket, mármint helyi lakosokat alig láttak, mind kihaltak vajon? Féltek talán? Bújtak? Elrejtőztek? Gyászoltak? Gyűlölködtek? Szégyenkeztek? Senki se tudta, senki se mondta. Sötét este volt, amikor a mélyben, a hegyek komor árnyai közt óriási fekete víztükröt pillantottak meg. – A Wörthi-tó – állapította meg kétségbevonhatatlan biztonsággal Kálmán Feri. A tó partján szögesdrót kerítéssel körülvett tábor sátrai között álltak meg. Thomlinson tizedes lezavarta őket a kocsiról. Őt se látták többé.
    Különös tábor volt ez, nem hadi foglyok, de valamiképpen mégis foglyok, önszántukból vagy kényszerből menekültek, de valahol mégis elfogottak, érthetetlenül összezárt barátok vagy ellenségek óriási sátortábora. A bejáratnál angol fegyveres őrség, odabenn német, lengyel, magyar, horvát angol és ki tudja, még hányféle nyelv szavai röpködtek a levegőben, dalolás, sóhajtozás, parancsok, káromkodások, egyenruhák, szedett-vedett, német vagy más, felismerhetetlen eredetű uniformisok darabjaiból összetákolt rongyos öltözékek és bakancsok, valamikor, talán nem is olyan régen még elegáns, elrongyolódott öltönyök, váratlanul kirobbanó verekedések, melyeknek a piros tányérsapkás angol tábori rendőrök próbálták több-kevesebb sikerrel végét vetni. Csupa kérdés, csupa bizonytalanság: miért, meddig, mi végre vagyunk itt? És mi van most otthon? Ki maradt életben, kit és kik hurcoltak el, gyilkoltak meg? Ha majd lehet, ha megtehetjük végre, hazamenni vagy világgá? Feledni vagy harcolni tovább? Bosszút állni? Kin és miért? Az a bozontos hajú, az a kopasz férfi a szomszéd sátorban sorstársam, vagy halálos ellenségem-e?
    Egy májusi napon pedig a hír, angolul, németül a hangszóróból, aztán szájról szájra minden nyelven: Vége! Vége a háborúnak Európában. Hitler halott, feltétel nélküli megadás… Már csak Japán…
    – Hazamegyünk! Hazamegyünk! – borult a barátja nyakába Kerekes Pali. – Anyu és apu… remélem hazakerült, remélem semmi bajuk… Ugye, semmi bajuk? Indulhatunk, ugye? Talán már holnap, vagy a jövő héten…
    De a táborban semmi sem változott. Csak hangosabb lett valahogy, több a dalolás, a nevetés, de több a vita is, a verekedés.
    És változatlan a szögesdrót kerítés, a sorbaállás az ételért a már megszokott szögletes alumínium csajkába, a tejes teáért a zománc bögrébe.
    – Ezt írd meg, barátom – mondta neki akkor, ott, abban a szögesdróttal még mindig körülzárt táborban Kálmán Feri. – Ezt az egész őrületet. Hiszen író akarsz lenni. Tehetséged is van hozzá.

    Tehetség? A táborban, ott a Wörthi-tó partján, semmit sem értett, semmit sem tudott: miért van ott és még meddig, mi lehet otthon, élnek-e a szülei egyáltalán? A hírek – csupa ellentmondás –: felszabadulás… a szövetségesek ellenőrző bizottsága biztosítja… demokrácia… bolsevik rémuralom… bosszú, gyilkosságok, Szibériába hurcolt ártatlanok, nyomor, éhínség… És közben újabb emberek a táborban. Foglyok? Menekültek? Litvánok, ukránok, románok, magyarok is – az évtizedek múltán az időpontok is összekavarodtak Kerekes Pali emlékezetében, az is, hogy mikor írhatott végre tíz vagy tizenöt szót a Vöröskereszt keresőszolgálatának lapjára – németül vagy angolul, csupa nyomtatott nagybetűvel –; de hát akkor már nevükben sem foglyok, hanem a hivatalos angol elnevezéssel Displaced Persons, vagyis otthonukból elkerült, elsodródott személyek voltak, közkeletű rövidítéssel DP-k, ahogy angolosan mondták: dípí-k. Csak az a késő tavaszi nap maradt meg örökre az emlékezetében, amikor végre megkapta a remélve és rettegve várt tíz vagy tizenöt szavas választ: élünk, itt romok, nyomor… ott, a nyugaton talán… te döntöd el… a te jövőd…
    A táborban a viták hevesebbek, vadabbak mint valaha. – Hazamegyek! – kiáltotta ő, kezében a vöröskeresztes levéllel. – Megőrültél! – ordította Kálmán Feri. Közben a tábor – hivatalosan már DP-tábor – kapuját megnyitották, a tó vízében is megmártózhattak, nem is messze tőlük egy másik táborból a magyar valóságos hadifoglyok – vagy talán csak volt foglyok, hiszen ki tudja, még az is lehet, hogy a politika fordultával későbbi harcostársak – táborából a tisztek még mindig elegáns egyenruhájukban angol és amerikai kocsikra felkéredzkedve a klagenfurti kocsmákba, vendéglőkbe is be-belátogattak.
    Nyár volt még, vagy ősz talán, amikor újabb vöröskeresztes levelet kapott Kerekes Pali. „Ha úgy gondolod, ott Nyugaton… mi majd utánad megyünk… amint alkalom…”
    De az is lehet, hogy azt a levelet csak később, már Rómában, az olasz filmipar korábbi híres telepén, a Cinecittŕban létesített menekülttáborban – DP-táborban – kapta meg. Arra később is, egész életében emlékezett, hogy ott, a római táborban bukkant fel újra Torday tanár úr, vagy inkább: parancsnok úr, és megint azon az éles, parancsnoki hangján kiáltott Kerekes Palira: – Haza? Majd fegyveresen, hogy felszabadítsuk… Hogy elsöpörjük… Már készülünk barátainkkal… – Ő maga és a barátja, Kálmán Feri inkább a tábor irodájának hirdetményeit böngészte: Kanadába favágókat keresnek, Uruguayba szabót, villanyszerelőt, Dél-Afrikába kertészt, cipészt… És emlékezett a Colosseumra, Michelangelo Mózes-szobrára, a szép római lányokra, akik rá se néztek a toprongyos menekültre, és az árkádok alatt a tucatnyi nyelven harsogó feketepiacra a Piazza Colonna sarkán, ahol eladta utolsó kincsét: a szüleitől kapott karóráját. Megírom egy nagy regényben, gondolta akkor, mindezt megírom; és arra gondolt később, a salernňi barakktáborban is. A tenger partján ült akkor még a barátjával, Kálmán Ferivel, együtt nézték azt a világszép tájat, a Nápolyba, Capriba induló kirándulóhajókat, a jókedvű, hangos amerikai katonákat, olasz lányokat… Megírom majd, ezt is megírom – gondolta, amikor elbúcsúzott a barátjától, az utolsó embertől, akinek elmondhatta még: „Emlékszel, amikor a Városligetben…?” Feri ugyanis váratlanul Brazíliába kapott beutazási engedélyt. Őszintén, persze hogy őszintén fogadkozott: „Írok neked, azonnal írok.” Írt is minden bizonnyal, de ki tudja, hová érkezett, hol hányódott el az a levél, hol volt akkor már Kerekes Pali – nem látták egymást soha többé. Ő pedig, nem is sokkal később, váratlanul, ott állhatott végre a salernňi DP-tábor orvosi barakkjában, a lábát nézték, nincs-e lúdtalpa, a fogait számlálták, vizsgálták, épek-e, hajába túrtak, testsúlyát, magasságát mérték – és indulás, Nápoly, majd tizedmagával egy sötét kamrában, a dübörgő gépház mellett az óriási hajó mélyén, aztán New York, Amerika. Amit addig angolul tanult, az mit sem ért, söpört utcát, mosott edényeket, őrzött kutyát, gyereket, cipelt bőröndöt, téglát, betonelemeket, gyűjtött horgászoknak kukacot – megírom, egyszer majd megírom, de semmire se volt idő, energia, meg hát magyarul minek is, kinek is…
    – Hát, te mire vitted abban az Amerikában? – kérdezte tőle fél évszázadnyi idő múltán a mogorva, vén Arató Gyula bácsi, és ő mit is mondhatott volna? Persze, megtanult angolul, nem is rosszul, egy kis ösztöndíjjal – magyar menekült – el is végzett valamilyen gyógyszervegyészeti tanfolyamot, hashajtókat, lázcsillapítókat, később potenciát növelő szereket ajánlott évtizedekig kórházaknak, rendelőknek, patikáknak és gyógyszereket is árusító üzleteknek, büféknek.
    Mabel szegény ír szülők árva lánya volt, inget és harisnyát vett tőle néhányszor Kerekes Pál. – Nagy dolog az, mondhatnám, rangot jelent, ha valaki egy New York-i Woolworth áruházban dolgozhat – mondta Mabel a hamburgerét rágva annak a furcsa nevű Paul Kerekesnek, amikor először vacsoráztak együtt a közeli McDonald’s-ban. Az esküvőjük után Paul költözött Bronxba, Mabel szép, tiszta, egyszobás lakásába – ahogyan ott mondták: stúdiójába. Szerették egymást, persze, nagy szenvedélyek, nagy viharok nélkül, becsületesen, de gyerekük, ki tudja, miért, nem született. – Írd meg az életedet, azt a kalandos ifjúságodat – biztatta Mabel, és azt is hozzátette, ő majd kijavítja az angol szöveg nyelvtani hibáit. – Az nem olyan egyszerű – mondta ő –, az nemcsak nyelvtani kérdés. Hogy mit értenek belőle… Nagykörút… Petőfi… Duna-part… nyilasok… leventék… Nem fejezte be a mondatot, ott lógott a levegőben, befejezetlenül, évtizedekig. Mint a terv, hogy meglátogatják egyszer Paul – vagy Pali? – szüleit Budapesten.
    Amikor összeomlott Európa keleti felén a szocialista rendszer – ők mindketten már nyugdíjasok, már régen nem a bronxi kis stúdió lakói, Pesten a szülők, az anyu és az apu, régen nem éltek már – Pali ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy hazaköltözzenek. Maga sem értette pontosan, hogy miért, de úgy gondolta, ott most még szükség lehet rá abban az átalakuló, új világban, segíthetnek még az ő amerikai tapasztalatai is, amelyeket az amerikai üzleti életben szerzett. Hiszen egyszer még Stockholmba is elküldték, hogy ő tárgyaljon – hashajtó ügyben – a cége nevében. Dédelgette, növelte magában ezt az álmot, a vágyat, mintegy a régi, afrikai hittérítők lelkesedése, hivatástudata ragadta el, amiből egy kevéske talán még Mabelre is ráragadt.
    Budapest gyönyörű volt. Gyönyörűbb, mint valaha. A Városliget közelében vettek lakást, szebb volt, mint a New York-i. Ám az üzleti életben – néhány érdeklődés és tétova próbálkozás után – már nem találta helyét. Edzett hazafiak, rámenős fiatalok ügyesebben helyezkedtek, jobban kiismerték magukat. Nem baj, mondta, pihenünk, megírom végre az emlékeimet. Itthon. Magyarul.
    Elkezdte, de érezte, nem igazán jó, amit ír, már nem az, amit mindig is el szeretett volna mondani. Nincsenek már benne gyerekkorának igazi ízei, igazi emlékei, az anyjának, az anyunak a mosolya, a Városliget, a Duna-part akkori illata, a levente szakasz hosszú menetelésének keserve, egy előtte lezuhant, lelőtt repülőgép iszonyata, az első este rémülete, tanácstalansága New Yorkban… az élet, a lényeg: a valóság, az akkori igazság elsüllyedt, teljességében már felidézhetetlen lényege.
    Akkoriban kezdett betegeskedni Mabel. És a temetése után Kerekes Pálra rászakadt a magány. Régi iskolatársai, gyerekkori pajtásai közül senkire sem talált rá. Ugyan, ki élhet közülük még egyáltalán? Új barátok? A szomszédok: kedvesek, mogorvák, előzékenyek, visszautasítók. A háziorvos: derék, lelkiismeretes, agyonhajszolt, fáradt, az ügyvéd, aki a hivatalos ügyeiben igazította el és aki, megbízásából, a Pécsett elhunyt, már-már elfeledett mogorva öreg Arató Gyula hagyatékának felszámolását intézte: korrekt, megbízható.
    – Lepusztult lakás – számolt be az ügyvéd az öreg Kerekes Pálnak. – Ócska, porlepte bútorok, fizetni kellett az elszállításukért, szedett-vedett rongyos ruhák, töredezett edények…
    Az Arató Gyula fiókjaiban talált megsárgult iratokat, régi leveleket az aktatáskájából Kerekes Pál asztalára tette.
    – Nem érdekelnek – mondta ő.
    – Elhoztam azért egy ép vázát, néhány megfeketedett, monogramos, ezüst evőeszközt, hátha régi, családi emlékek, és a falról két közepes méretű képet, jelentéktelen mázolmányok, de azért mégis…
    Kerekes Pál mindet becsomagolva, ahogyan megkapta, a kamra homályos sarkába hajította.
    Csaknem egy esztendő múltán vette elő a két képet. Az egyik Piero della Francesca leány arcképének ügyetlen, szinte gyerekes másolata, a másik egy sötét tónusú olajfestmény. Öreg hegedűs, talán utcai koldus, vállára vetett köpenynyel, szürke sapkával a fején. Ez is ügyetlen, nem igazán jó kép, nem így fogják a hegedűt, nem így, ilyen mereven a vonót. És az arányok is… A kép alsó sarkában pedig, alig olvashatóan az aláírás: Part Lipót.
    Part Lipót… partlipót… partlipót… – mondogatta magában azon a forró kora nyári napon, élete nyolcvanegyedik esztendejében Kerekes Pál, és egyszerre felbukkant emlékezete sötét mélyéből egy Lipót… egy Lipi bácsi, igen, Part… a Part Lipi bácsi, a távoli rokon, az anyai nagyanyja, a nagyi unokanővérének, a Ferikének becézett Friderika néninek a férje, akit mindenki lenézett, kissé a család bolondjának tartott, mert süket volt már, semmit sem értett meg, mindig elaludt, a Ferike néni oldalba bökte olyankor: ne aludj, ne álmodozzál!
    Cégtáblafestő volt az a Part Lipót bácsi – jutott Kerekes Pál eszébe –, valahol a külső Ferencvárosban volt a műhelye. régen tönkrementek volna már, ha a Kardos Ferike nem bökdösi, nem nógatja, mondogatta a nagyi, meg az anyu is. Csak alszik, csak álmodozik az a Lipi…
    Talán mert mást szeretett volna festeni, nem cégtáblát, nem hirdetéseket, gondolta a képet nézve az öreg Kerekes Pál. Valami szépet, amit megálmodott, valami fontosat. Ezt a vén hegedűst is csak később festhette meg talán, amikor már nem volt meg az a műhely… talán amikor már a Ferike néni sem élt…
    Nézte, nézte a képet, az öreg, kétségtelenül az öreg Part Lipótnak, meglehet, utolsó próbálkozását. Nézte a hangszerét, a vonót ügyetlenül fogó göcsörtös kezet, a rosszul hajló ujjakat, a fájdalmas ráncokat a vén muzsikus arcán, a lemondó, legörbülő ajkát, abból a szomorú szemből kigördülő könnycseppet, mert érzi, hogy az a dallam, az a hang, mely előjön a hegedűjéből, már nem az, amit ő akart, amit megálmodott valaha, amit elmulasztott, azt már nem lehet, nem is tudhatja kicsiholni belőle többé már soha.

Három fa

LÁSZLÓFFY CSABA

Dürer-rekviem

„Balgaság Úrhölgyet hogyan festené meg?” – kérdezte tőle egyszer Erasmus. Baráti kérdés volt, semmiképpen sem provokatív. A kérdező maga bajba keverte volt becsületét – csak azt ne mondja valaki: testi épségét is! –; mind mentegetőzhet azóta, hogy nem tett egyebet ő sem: csak (mint a közhely) a bolondot mondta bölcsnek… És hát valójában – miként festőcimborája – a látszat, a külső szépség és a belül rút, silány összevetésére vállalkozott; szórtak is rá épp elég rágalmazó szót, melyek közül enyhének minősül az illetlenség meg az erkölcsrontó cinizmus.
    Habár Erasmus maga sem ért egyet a száraz okoskodással, mely minden szenvedélyt, spontán életörömet egyből kigyomlálna, kiirtana: munkája némiképpen Sebastian Brand verses szatírájával rokonítható. A német költővel Bolondországba hajókázva, végül oda lyukadunk ki, hogy minden bűn gyökere az ostobaság. Erasmus is mindenekelőtt a tévhitet, az álságot gúnyolja. Tetszik-e vajon Istennek a buta fennhéjázás, a sok sallang, mely zavarja a lelket az igazság befogadásában? „Isten bolondsága bölcsebb az embereknél” – ezzel a fordulattal vágta ki magát a németalföldi bölcs.
    A hitbeli ingatagság terméke lenne mindez? (Őnála is?) Vagy abból a keserű megsejtésből következik, miszerint a világ csupa képmutatás. (Ki az, aki nem áldozta fel soha a szellemet, s hányan hajlandók bevallani, hogy becsesebb nekik a külszín?) A képtelenséggel, értelmetlenséggel szemben minden küzdelem hiábavaló.

    Metszetek tornyosulnak asztalán.
    Csak a felhők, a szél és a fény társításából milyen sejtelmes kép hívható elő. Vagy inkább bizarr, amennyiben eszünkbe jut a környező valóság. (Ismét Erasmusra gondol: kinek hiányzik a feldúlt kedély? De hát egyikük sem színlelő vagy pozőr. Egyáltalán a pózolás miért volna a méltóság feltétele?)
    Dolgozni szeretne. Halálsápadtan. Tétován… Csak ne ülnének a trónusokon felfuvalkodott gnómok. Vagy megváltásért buzgólkodó egyházatyák. A megváltás a szerencsétlen testnek is szóljon, ne csak a sebzett galambként vergődő léleknek.
    Miksa császár megóvná, ha kell, festőjét az inkvizíciós vallatókamarától. Ám a lutherista »lidércnyomástól« mostanság bajos megszabadulni. (Akar-e egyáltalán?)
    A gyönyört, vagy az Úristent kell jobban szeretni?
    Egy üde fűcsomóval lehet-e védekezni az apokalipszissel szemben? (Vízfestménye, A nagy gyepszőnyeg aligha fogja fölitatni, fölszárítani az ártatlanul kifolyt vért.)
    A tárgyak a külső formájukról és rejtett (titokzatos) természetükről is hírt adó, tökéletesnek tetsző látszatképet vetítenek felénk magukról. Hát akkor az élőlények… Az ember!
    A különféle jelzések alakítják a látást. Csakhogy a létezés több a térben elhelyezkedő látható dolgok összképénél.
    Gyötrődés a kifejezés, a megjelenítés szépségéért. Tévedései (a képzeletnek is köszönhetően) félreértésekhez vezethetnek. Az emberi lelkek rejtett zugaiban más-más tükörképek villannak meg és hatnak.
    A testnedvek, a máj-epe-bélműködés, a szívverés (némelyeknél a fülzúgásra is lehetne hivatkozni akár) könnyen gúnyt űzhetnek a valóságérzékelésből. Bár van, aki egyenesen az Univerzum lelkiismeretéért imádkozik.
    Mitől függ a Rút vagy a Szép? Attól, hogy van hangja, színe, illata, íze? Megérinthető? Forró vagy hideg? Minő alak- és kedélyváltozások? A szereteté. A hiúságé. A gyűlöleté.
    S a művészet, a tudás? A tökély! Ha a föld felett tévelygő, lebegő tekintet a fűszálakat bámulja.
    A Holdfénynél születő sikert a Nap hányszor beárnyékolta már!
    Rózsafüzérré összeálló szarvasbogár-karaván.

    A küldetéstudat. Ágak és gyökerek közt. Hódítás – láncingben; rabságból kitörve; hosszú, türelmes vajúdással. Nem úgy, ahogyan a spanyolok elkezdték bikaszarvval (egyenlőtlen viadallal) megtéríteni az ismeretlen kontinens bennszülöttjeit.
    Testvérháború (testvérgyilkolás)! Nem menekülhetsz a minden lehetőséget kihasználó emberarcú – állatösztönű! – világ elől.
    Legfeljebb választhatsz az előkelő matrónákká avanzsált velencei kurtizánok és nürnbergi pestis kísértetjárása között.
    A lebegés melankólia – egyben Önarckép! Fürtös burgundi „apródból” hogyan válik valami a kézművesség ereklyéit – ezeket, az apjáéhoz hasonló, eres, ráncos kezeket – felmutató hírességgé. („A különböző világok értékskáláját szerencsésen áthidaló, mindent felhabzsoló-gyűjtő kalmár volnék magam is?!”)
    Ásatag birodalmi szokások (adók, komédiák); az éhség, no meg a kegyetlen bosszúéhség. A bilincsbe vert, világjáró, világot tágító Kolumbusz a megmondhatója (ő lenne az „Antikrisztus” az óceán hullámaitól dobált hajón?): meddig fokozható a keresztényhódítás szenvedélye, vagy inkább rögeszméje.
    Holott új földrészek, temérdek kincs ígéretével tér meg hányszor (!) a kalandos életet önmaga ellen is kihívó.

    A Babiloni Bűnös Nővel („Balgaság Úrhölgynél” is veszélyesebb) paráználkodó művész.
    „Mered-e tagadni, hogy a bujálkodásra ingerlő, ledér idomokból állatias kéj szaga árad?”
    „Hogyne. Különösképp, hogyha a mulandóságunkkal önuralommal dacoló konstrukción jár az eszem.”
    A dogmatikus szigortól, véres vízióktól messzire kalandozó tehetség és tudás. Feledtetni minden torz, nyomorék, sanda szándékot s hazugságot – még hogyha miseszöveggel megszentelt eszme szülte volna is.
    Krisztusi ábrázatot öltve hozzá…

    Simulékonyság, hamisság tartja fenn a világot birtokolók hatalmát. Az egyházi méltóságok, az erkölcsöt papolók szájából hallva. az emberi élet így válik bohózattá. („E. mester, téged idézlek: Ha meglátod az új főpap öltözetét: a drágakőtől, aranytól csillogó mitrát, s szintúgy drágaköves pásztorbotot, egy szó mint száz, az egész misztikus vértezetet a »sarkantyútól a sisakforgóig«… borítsd ki a Szilénoszt – az apostolokat szilénoszonak nevezzük –, rájössz, hogy a kiválóság mind e pompázatos jele csak merő komédia, mert bévül hiába kémleled, csak katonát, kalmárt vagy épp zsarnokot találsz.” Sűrű szakálluk, sápadtságuk, lehorgasztott fejük, összevont szemöldökük, borús ábrázatuk alapján megítélve őket, csupa szent Pál, mintaszerű szerzetes. De valójában szószátyár, korhely, csaló, kicsapongó népség. Sőt, rabló meg zsarnok!
    Az Ótestamentum borzongató történetei (szerencsétlen – de nem balga – Jóbok) s az Újszövetség együgyű meséit egymásnak ellentmondva variáló evangélisták! A sárból gyúrt Ádámról, a lányaival háló Lótról, a Sámson balvégezetéről olvasottak cseppet sem valószerűbbek, mint amilyen világot a homéroszi képzelet teremtett. (Persze, halhatatlanul. A próféták gyengék, tudatlanok és szegények lévén, rendszerint valamilyen képtelen igazságot, vágyott csodát hirdettek; s a kortárs világ nemegyszer bolondnak látta őket.)

    „Ez az önarckép nem csalás vajon?”
    Talán nem több az utókorra testált (reneszánsz) illusztrációnál – még ha isteni értelem és szépség sugárzik is róla.
    A négy angyal csak ráadás (a mítoszimádók kedvéért). Karddal hadakozni még túlvilági lényeknek is banális erőlködés. Az ember nap mint nap balgán (sokszor még álmában is) képes önként kiszolgáltatni magát a tengeri szörnyeknek.
    Savonarola-megszállottság vagy bankárcinizmus. Mi szükséges ahhoz, hogy újabb évszázadokra el ne ködösüljenek a világ titkai? Hivatalnok- meg söntéspultok előtt bódulatba esett, megszeppent, megvadult tömeg a vak rémületek útvesztőin karját magasba emelve, óvatosan vonul ki a feltörő parasztdüh szétvert, lángoktól elemésztett szekértáboraiból.
    Ennyi lenne a polgárrá válás tudománya?
    Elég a maszk (vagy csupán maskara), hogy félöntudatba rántsa-szorítsa természet adta erejét a fojtogató (lakáj)gallér…

    Nem kell mindjárt Sátánt keresni a történelem budoárjában – tudják ezt az utazókocsikban fecsegő kurtizánok is, éljen a mímelés művészete, a smink(!), legyenek bár hervatagok… Ám egy jelképpé felnövesztett testes, izmos némber ruhátlanul? Ezt kifogásolta a még el sem készült rézmetszeten a főkamarás, hogy a modell ha legalább egy jobb erkölcsű hajadon lett volna, nem egy ilyen matrózszajha kinézetű valaki. „Majd jönnek – mondta, s közben vaddisznóüstökét kiverte a veríték –, jönnek zarándokoló buzgalommal, hogy megcsodálják Dürer új kompozícióját. Lesz, aki azt képzeli majd, hogy a szerencsegolyó, amin a tekintélyes idomokkal megáldott nő áll, maga a Földgolyó (még szerencse, hogy a Mester hatalmas Nemezis-figurája kantárral fékezi magát), s talán még olyan is lesz, aki a nedvdús hajlatokat is odaképzeli. Hiába, túlságosan elszaporodtak a testet – a lélek rovására – fölmagasztaló trükkök. A züllött művész lázálmai!
    „De hát a valós szörnyeteg, a ránk leselkedő fenevadak?” – Megkísérelt a skolasztika nyelvén tiltakozni.
    „A bomlás szagát érzem!” – lehel te fintorogva a főkamarás. És rábökött a duzzadt nyakú hangszerekre. Valójában úgy festettek a képen, mint valami kínzóeszközök. Csakhogy a hatalom teoretikusa másként ítélte meg: „Mint bűnös lágyékból kiszabaduló s tovább tekerődző óriáskígyók! Az Édenkertből kiűzött első emberpár nem csoda, hogy ásítozik, unatkozik: kerti törpék és házi ördögök társasága veszi körül őket. Az apácafőkötős lepkék még hagyján…”
    Dürer belátta, hogy Ádám és Éva arcvonásai nélkülözik a fájdalmas vigyort; mintha a civilizáció céhes vívmányai, termékei meggátolták volna posványba süllyedt elméjüket abban, hogy kellő éberséggel távol tartsák magukat a patkányfejű, varangyképű torzszülöttektől. Talán már nem is emlékeznek, villant át agyán, az elveszett harmóniára, a boldogságra?
    Az elragadtatás isteni érzése – kultusza – helyett ő is csak a tátogó szájú halak és mennyei üresség vízióját éli újra ezek szerint. Hogyan őrizhetné meg lelki üdvösségét?
    A műteremajtóból jól látszott, hogy kint langyos eső permetez.
    Ő pedig lesütött tekintettel, zavartan esküdözött. Mi lesz, ha egy-egy képét hitestársa özvegyen is rejtegetni kényszerül majd a fürkésző szemek elől? Mert elég egy elszabadult inger, hogy a szégyentelenül fel-felszikrázó meztelenségtől az eretnek gondolat is fölmagasztosuljon.

    Pokolba a sok színleléssel s hamis esküvéssel! A színek hisztérikus „felhangjai” is azt fejezték ki, amit Isten gépezete a tökéletesített bizonytalanságban. Hiába kereste a megváltás esélyeit a kemény, éles fényben. Tisztán látta, hogy a civilizáció sok fölösleges véráldozatot követelt, s már eddig is jócskán túlírta-értelmezte az életet. Holott az ember egyébként is nagyon pici lényét szinte súlytalanná zsugorítja a szenvedés és a félelem. A színlelésben jeleskedő kevesek kiválasztottaknak mondhatják magukat, az átmeneti díszes köntös megvédi őket. Aranyhímzés s a taláron csillogó kereszt, súlyos aranyláncok; nem csoda, hogyha elvész a hit, az emberi szilárdság.

    Nem mindig a fenség, néha az irónia az úr – elég, ha meggyónja ezt a dogmák elől rejtőzködő lelkiismeret. Példának okáért: Miksa ördögűző álarcát… Ott, ahol a kalmárgőgre, a köpenyegforgatásra, mindenre van megoldás, hisz mindenkit átjár a láthatatlan, ravasz mákony! (A képromboló nihilizmustól még messze vagyunk).
    Ezüstvesszővel rajzolt részletek, levél- és sziklacsipkézet. A rézmetszeteken a kéj tüze azért ne legyen hideg. Vagy a hörgés, a parasztháború haláltusája. A kéz minden karcolása a réztáblán, domborulaton vagy horpadáson része az anatómialeckének. Pillanatokra az arisztokratikus mozdulatok győzelme ez: a fényűzés, az üres pompa felett. Persze, minden bűnnel keveredik; különben a bőrfelület összeférhetetlensége az ékszerekkel még ürügy lehetne a természet aszimmetriájára. Vagy tán az Úristenére?
    Holott nincs úgy. Nyilván ez a dialektikus ellentmondás biztosítja a Borgiák, a pápafattyak hatalmát. Mint ahogyan a holtak kísértetei csodával fölérő módon belesimulnak az isteni teremtésbe: a méregzöldbe, a homoksávokkal hasogatott kékbe. Az összeálló leletekből nem hiányozhatnak a dús sörényű, kiálló, húrként feszülő bordájú szörnyek. (Csak nehogy túl fantasztikus legyen a Jelenések Könyvének megrendelt illusztrációja.)
    A Szent János-rend (kedvenc apostola) lovagjaként is csupán egyetlen hűséges kísérőre számíthat. A csontvázát fekete lepellel álcázó Halálra. Jóllehet az még akkor is félelmetes, ha önként lépünk szövetségre vele.

Doctor Faustus

BISTEY ANDRÁS

Patrícia

Rózsika már kora reggel kinyitotta az ablakokat. A nap besütött a lombok között, fények és árnyékok táncoltak a néha vakítóan felragyogó porcelánokon.
    – Hol marad már megint ez a lány? – kérdezte hirtelen a házigazda, és ingerült mozdulattal letette a tányérja mellé a céltalanul forgatott kést. – Már kértelek, hogy beszélj vele, nem teheti meg, hogy minden reggel megvárakoztat bennünket!
    A nagy ebédlőasztal két oldalán ültek, olyan távol egymástól, hogy egy kissé föl kellett emelniük a hangjukat, ha megszólaltak.
    Édua asszony egy kis grimaszt vágott. Újabban zavarta, hogy tegezte a férje. Az ő szülei magázták egymást, és úgy érezte, mostani helyzetükhöz jobban illenék a magázódás.
    – Légy türelmesebb vele – mondta végül egy kissé elnyújtott, kelletlen hangon. – Nehéz korban van. Egy tizenhat éves lány tele van feszültségekkel, hiszen most válik nővé, sokszor maga sem tudja, mi történik vele.
    A férje elfordult és mormogott valamit. Édua asszony nem értette, de nem érdekelte annyira, hogy rákérdezzen. A férjére nézett, és hirtelen olyan idegennek látta, mintha hónapok vagy évek óta nem találkoztak volna. Az arca kikerekedett, de a szája két sarkától mégis két mély ránc ereszkedett le. A bőre nem pirospozsgás volt, mint a kövér embereké általában, hanem sárgás, és mintha egy kissé mindig nyirkos lett volna. A haja erősen szürkült.
    De legalább nem kopaszodik – gondolta Édua asszony, és egy kis sajnálkozó mosollyal fölidézte annak a fiatalembernek az alakját, aki az első pillanatban föltűnt neki a pajzsoki pedagógusértekezleten. Nemcsak azért tűnt föl, mert a megyei pártbizottság munkatársaként vett részt a rendezvényen, és a szervezők az elnökségbe ültették, a levezető elnök pedig külön köszöntötte, amikor megnyitotta az értekezletet.
    Édua, aki akkoriban egy kis faluban tanított, az unalmas értekezleten végig a napbarnított arcú, vékony fiatalembert nézte, akinek keskeny bajusz volt az ajka fölött, és bár igyekezett érdeklődést mutatni, gyakran elkalandozó tekintete mutatta, hogy ugyanúgy unja az értekezletet, mint ő. Ez az elkalandozó tekintet gyakran találkozott az övével, és Édua hirtelen támadt bátorsággal többször is rámosolygott.
    A szünetben, némi meglepetést keltve, a fiatalember odament hozzá, és jó tíz percig beszélgettek. Csak akkor köszönt el tőle, amikor a városi művelődési osztály vezetője, egy középkorú, molett nő, karon fogta a vendéget, és kis bocsánatkérő mosollyal azt mondta, hogy szeretné „elrabolni” Birkás elvtársat.
    Éduának nem tetszett a Birkás név, túl közönségesnek érezte, de akkor elhessegette magától ezt a gondolatot. Ám néhány hónap múlva, amikor a napbarnított arcú, bajuszos fiatalember feleségül vette, semmiképpen sem akarta Birkás Jánosnénak hívatni magát, megtartotta saját nevét. Ez abban az időben vidéken még szokatlan volt, ám a férje modern dolognak, a női egyenjogúság kifejezésének tartotta, és vita nélkül belenyugodott.
    Rózsika halkan benyitott, és egy tálon vékony pirítósokat tett az asztalra. Birkás idegesen rápillantott. – Rózsika, nem tudja, hogy Patrícia mit csinál odafönt?
    – Nem tudom. – Az asszony alig észrevehetően megvonta a vállát. – Még nem láttam ma.
    – Szóljon neki, hogy rá várunk!
    Amikor Rózsika kiment, Édua asszony megcsóválta a fejét.
    – Kezdhetnél reggelizni nélküle is. Nem muszáj megvárni.
    – Milyen család az, ahol mindenki akkor eszik, amikor éppen eszébe jut? – Birkás ismét fölvette a kést, és beszéd közben olyan elmélyülten nézte, mintha azt vizsgálná, rendesen elmosogatták-e, azután letette a tányérja mellé, és hirtelen a feleségére pillantott. – A családban is vannak bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartani. A társadalom sorsa a családban dől el, ha ott nincs meg a minimális fegyelem, nem lesz meg a társadalomban sem. A fegyelem és az öszszetartozás érzése nélkül minden széthullik. Az üzemben is lopnak, lógnak az emberek, nincs bennük semmi kötelességtudat, mert…
    Hirtelen kinyílt az ajtó, Rózsika lépett be. Piros volt az arca, a szemeiben könny csillogott.
    – Mi történt? – kérdezte riadtan Édua asszony.
    – Én csak megkérdeztem… – Rózsika hangja elcsuklott. – Csak megkérdeztem, hogy mikor jön le, mert várják…
    – És? – vágott közbe Birkás türelmetlenül.
    – Azt mondta, takarodjak a… – Rózsika hirtelen felzokogott, és kiszaladt. Döbbenten néztek utána.
    – Én ezt a lányt most rögtön megpofozom! – Birkás nagy lendülettel fölállt, de nem indult az ajtó felé, egy helyben topogott néhány pillanatig.
    – Rózsika újabban nagyon érzékeny – mondta Édua asszony.
    – Érzékeny? – Birkás visszaült a székre. – Egy taknyos kölyök, aki az unokája lehetne, azt mondja neki, hogy takarodjon a picsába…
    – János, kérem, ne legyen közönséges! Patrícia biztosan nem így mondta.
    Édua asszony időnként nyomatékosan használta a magázó formát, remélve, hogy a férje egyszer észreveszi, és akkor megbeszélhetik ezt a kérdést. Birkás általában nyelvbotlásnak vélte a magázást, most pedig észre sem vette, túlságosan ingerült volt ahhoz, hogy fölfigyeljen rá. Kételkedve megrázta a fejét. Mondani akart valamit, de nem nyitotta ki a száját, mert Patrícia jelent meg az ajtóban. Rövid hálóing volt rajta, mezítláb lépkedett a bolyhos szőnyegen.
    – Jó reggelt! – Birkás ingerülten rávillantotta a tekintetét. – A kisasszonynak végre méltóztatott lefáradni közénk.
    Patrícia nem válaszolt, csak megvonta a vállát, és egy kis grimasszal nekilátott a reggelinek. Vajat és mézet kent egy szelet kenyérre, és teát töltött magának a gőzölgő kannából.
    Édua asszony attól félt, hogy a férje szemrehányást tesz Patríciának, és a reggeli ismét kiabálós veszekedéssel ér véget, de Birkás nem kezdett kiabálni. Dühös hallgatással a tányérja fölé hajolt, és hatalmas falatokban ette a kenyerét.
    Édua asszony föllélegzett.
    Nem sokkal a házasságuk után Birkást osztályvezetővé nevezték ki, majd néhány év múlva titkárrá választották, ő pedig hamarosan igazgató lett a megyeszékhely patinás általános iskolájában. Amikor feleségül ment Birkáshoz, legföljebb azt remélte, hogy elkerül a távoli falu elhanyagolt iskolájából, ahol esélye sem volt a férjhez menésre, mert ott nem akadt az anyja kedvenc kifejezése szerint „partiképes” fiatalember. Az események azonban hirtelen felgyorsultak, és legvérmesebb reményeit is meghaladták. Mire észbekapott, már igazgató volt, és amolyan nagyasszony a városban, akinek sokan keresték a barátságát, akitől kisebb-nagyobb szívességeket kértek, s akinek, olykor kéretlenül, tettek is szívességeket.
    A családja, ha némileg kényszeredetten is, belenyugodott a házasságába, valamiféle áldozatnak, vagy legalábbis ellentételezésnek tekintették, hogy elkerülhessen a falusi iskolából. Birkás azonban alkalmazkodó és sima modorú volt, olyan előzékenyen és tisztelettudóan bánt az anyósával, hogy az egykori járásbíró felesége egy alkalommal megjegyezte, látszik, hogy változik a világ, már ezek között is vannak úriemberek.
    – Szó sem lehet róla!
    Birkás lecsapta az asztalra a gallérja mögé gyűrt szalvétát. Édua asszony felriadt a hangos szóra, és a szívét összeszorította az aggodalom.
    Patrícia vörös volt a dühtől, a kezében remegett a kenyérszelet.
    – Nekem kell az a pénz! – kiáltotta. – Megígértem, hogy elmegyek, és az úgy is lesz!
    – Most akar a Balatonra menni a barátaival! – Birkás értetlenül és segítséget kérő tekintettel a felesége felé fordult. – A tanév végén, amikor még javíthatna a jegyein. Majdnem bukásra áll, nem is engedik el az iskolából.
    – Azt csak bízd rám – morogta Patrícia.
    – Melyik egyetemre vesznek föl ilyen jegyekkel?
    – Ki nem szarja le az egyetemet? – A lány vállat vont, azután egy kis szünet után villámló szemekkel az apjára nézett, és hozzátette: – Elmegyek, érted? El akarok menni!
    Ha a jövőre gondolt, Édua asszonyt gyakran elfogta a félelem. Úgy érezte, hogy az életük valami ingatag, süppedős alapra épült, és egyik napról a másikra rosszabb körülmények közé kerülhetnek. Ezt érezte akkor is, amikor a férje megyei titkárból a húsipari vállalat igazgatója lett. Azt hitte, ez bukás, amelytől összeomlik az addigi életük, de csak annyi változott, hogy több pénzük lett, és a korábbinál is jobb lakásba, egy zöldövezeti villába költöztek.
    Négy év sem telt el, már az övék volt a vállalat. Amikor egyszer valaki viszszamondta neki, hogy a városban az a hír járja, a pénztárban több készpénz volt, mint amennyiért Birkás megvette az egész vállalatot, ismét belehasított a félelem. Már börtönben látta a férjét, magát pedig százforintos gondokkal küszködő tanárnőnek valamelyik falusi iskolában, de Birkás magabiztosan nevetett, amikor megemlítette neki a kétségeit, és elmagyarázta, hogy lényegében üres volt a pénztár, amikor megvette a csőd szélén álló vállalatot. Minden törvényesen zajlott, egy banktól alacsony kamatra nagy összegű kölcsönt kapott, amelynek egy részét valószínűleg el is engedik majd, a maradékot pedig könnyen törleszthetik az ismét virágzásnak indult vállalat nyereségéből.
    Édua asszony megnyugodott, de maradt benne némi kétely, hogy ezek a nehezen felfogható változások tartósak lesznek-e, vagy az események nem vesznek-e számukra veszélyes fordulatot.
    Amíg a férje az apparátusban dolgozott, akármilyen magas beosztásban és akármilyen befolyással rendelkezett is, mindvégig egyszerű tisztviselőnek tekintette, akinek a főnökei utasításait kell végrehajtania. Ez biztonságérzetet adott neki, mert bízott Birkás simulékonyságában, alkalmazkodó képességében. Amikor azonban gyárigazgató, majd tulajdonos lett, Édua asszonyt elfogta a félelem, mert nem hitt benne, hogy a férje megáll a maga lábán akkor is, ha nem utasításokat kell végrehajtania.
    Kezdetben kérdezgette a gyár helyzetéről, de Birkás tréfával ütötte el a dolgot, ha pedig magyarázni kezdett, Édua asszony nem tudta követni, s ez gyanút keltett benne. Attól tartott, hogy a férje eltitkol előle valamit, és magabiztossága csak a bajok leplezésére szolgál.
    – Beszélj vele te is, ez így nem mehet tovább! – Birkás homlokán kiütött a verejték, és az arcbőre is csillogni kezdett a beszűrődő napfényben. Patrícia gúnyos grimaszokat vágott, bosszantotta, hogy az apja úgy beszél róla, mintha nem is lenne jelen. – Végül is az anya dolga lenne, hogy megbeszéljen a gyerekkel bizonyos dolgokat, különösen ha az lány! Nekem ott van a gyár ezer gondja, nem figyelhetek mindenre. A munkások örökké követelőznek, nincs bennük elkötelezettség a vállalat iránt, csak a saját zsebükre gondolnak. Most éppen az ellen tiltakoznak, hogy amikor sok a megrendelés, behívatom őket szombati és vasárnapi műszakra – folytatta panaszos hangon. – Vagy azt akarják, hogy fizessek az ilyen túlmunkáért. Nem képesek megérteni, főleg az ő érdekük, hogy a vállalat talpon maradjon, és ez a mai erős konkurencia mellett csak úgy lehetséges, ha mindenki hoz egy kis áldozatot. – Elhallgatott, mert észrevette a felesége és a lánya arcán a leplezetlen érdektelenséget. Csak egy pillanatnyi szünet után folytatta: – Az ember támaszt, segítséget remél a családjától, nem pedig azt, hogy…
    – Hogy mit? – kérdezte Édua asszony. – Én is dolgozom, szinte reggeltől estig bent vagyok az iskolában…
    – Már mondtam, hogy hagyd a fenébe! Egyáltalán nem kellene dolgoznod, megengedhetnénk magunknak, hogy csak a családnak élj. Az ismerőseink már kezdik azt hinni, hogy ez az iskolai munka valami különcködés, vagy nem is tudom mi… tiltakozás a mi köreinkben kialakult életforma ellen.
    Édua asszony idegesen fölnevetett.
    – Jó, hogy nem forradalmárnak nevezel. – Fölemelte ökölbe szorított bal kezét. – Szabadság, elvtársak! Te csak tudod…
    Birkás egy pillanatig döbbenten rábámult, azután felugrott, és szó nélkül elrohant. Néhány pillanat múlva hallatszott a bejárati ajtó dörrenése, majd felbődült a garázsban álló terepjáró motorja.
    Patrícia fölnevetett.
    – Ez király volt! – mondta, még fuldokolva a nevetéstől, azután ő is fölemelte ökölbe szorított bal kezét. – Szabadság, elvtársak! Te csak tudod. Beszarás, komolyan mondom. Tisztára lila lett a feje, még nem is láttam ilyennek.
    Édua asszony is elmosolyodott egy pillanatra, azután ismét komolyságot erőltetett az arcára. – Mi ez a balatoni kirándulás ötlet? Pont most, az év végén…
    Patrícia kelletlen képet vágott.
    – Mit kell ezen annyit filózni? Nem a világ végére megyek. Sanya meg Oszi meghívott néhányunkat vitorlázni. Az apjuk vett egy jachtot, most akarják felavatni. Két nap az egész, ettől még nem dől össze az iskola.
    – Apád nem ad pénzt.
    – Beszéld rá! – Patrícia vállat vont. – Te jobban meg tudod dumálni.
    – Nem akarom megdumálni – mondta Édua asszony. – Ebben speciel igaza van.
    – Pénz nélkül is elmegyek. Azt hiszed nem akadna olyan fazon, aki szívesen kisegítene?
    – Jó, hogy nem az utcasarokra készülsz…
    Patrícia lecsapta a teáscsészéjét, válasz nélkül felugrott, és kirohant a szobából.
    Kótyagos kis hisztérika – gondolta Édua asszony, és töltött még magának egy kis teát. – Az órájára nézett, fél nyolc volt. – Most vérig sértve bezárkózik a szobájába, és imádkozhatok neki, hogy öltözzön föl, és induljon az iskolába.
    Patrícia azonban nem zárkózott be, sőt egy perc múlva ismét megjelent az ajtóban. Édua asszony látta, hogy összeszorított jobb öklében szorongat valamit.
    – Tudod, mi ez? – kérdezte szikrázó szemmel.
    Az anyja vállat vont. – Honnan tudná, ha nem mutatod meg?
    – Megmutatom, nesze! – Patrícia lecsapta az öklét az asztalra, azután lassan szétnyitotta az ujjait, és közben egyre az anyja arcát nézte. Egy fülbevaló volt a tenyerén. – Ismerős?
    Az anyja odakapott, de Patrícia hirtelen összezárta az ujjait.
    – Ezt hol… honnan…? – dadogta Édua asszony, és rémülten érezte, hogy az arcát elönti a pirosság.
    – Na honnan? – kérdezte Patrícia győzelmesen fölvillanó tekintettel. – Egy kedves barátunknál, közös hm… teniszpartnerünknél találtam a dívány alatt, amikor a cipőmet kerestem. Rögtön ráismertem, apa vette neked Thaiföldön, másnak itt nincs ilyen. Ki tudja, hogy került oda, talán kiesett a füledből, és a lábával véletlenül belökte valaki…
    – Azonnal add ide! – Édua asszony a fülbevaló után nyúlt, de Patrícia elkapta előle a kezét.
    – Mit kapok értük? – kérdezte játékosan mosolyogva.
    – Majd meglátom, mit tehetek. – Édua asszony szintén mosolyogni szeretett volna, de grimasz lett mosolyából.
    Patrícia letette elé az abroszra a fülbevalót.
    – Most pedig – mondta Édua asszony nagyon határozott hangon – futás öltözni, és indulj azonnal az iskolába!
    – Igenis, anyuci! – felelte Patrícia a legszebb engedelmeskislány-mosolyával, és egy pillanat alatt kilibbent a szobából.
    Az anyja mozdulatlanul ült egy darabig, a Patrícia után becsukódó ajtót nézte.
    Micsoda lány! – gondolta, és maga is csodálkozott egy kicsit, hogy félelem, harag vagy megszégyenülés helyett inkább valami elismerés félét érez. – Ez boldogulni fog az életben, kiharcolja magának, amit akar.

Jónás próféta Ninive falainál

CSÁK GYULA

Időtlen időkig

A kórház olyan volt, amilyen a szegények kórháza szokott lenni. Tömeggyógyhely, zsúfoltság és kopottság.
    A portás nem akarta felengedni, mert nem volt látogatási idő. Doktor Sadeczky komolyan és tekintélyesen nézett rá, kezébe nyomott két darab fém százast, és a portás kedvetlenül megmondta, hogy második emelet, huszonhetes szoba.
    Az épület egy részét tatarozták vagy átépítették, mindenesetre deszkaállványok és malterosvödrök között kellett a doktornak átvergődnie, amíg apjához jutott.
    Csendes, komoly volt apja, és nehezen lélegzett.
    – Hét injekció van bennem – mondta.
    Kórházi pizsama és egyenköpeny volt rajta. Igen árván festett, de borotvált és fésült volt, és tisztának mutatkozott a tekintete is. Sadeczkynek jólesett a látvány.
    – Még sose láttalak ilyen csinosnak – mondta, és apjára mosolygott. – Mit mondanak?
    Apja legyintett. – Nem mondanak ezek semmit.
    A folyosó kiöblösített részében ültek, kerek asztal mellett. Időnként egy-egy szánalmas öreg vánszorgott át a folyosón, máskor nővérek jöttek-mentek. A bonyolult épületrendszer valamelyik távoli zugából építőmunkások kiáltása hangzott. Egyébként csend volt és némi ünnepélyesség.
    – Jól vagytok? – kérdezte az öreg.
    Sadeczky azt felelte, hogy jól vannak, csak az egyik gyerek megfázott.
    – Úgy szokott a gyerek ilyenkor, télen – bólintott az öreg. Némi szünet után, maga elé nézve, lassan dünnyögte: – Szeretném látni őket… – A fiára nézett. – Nagyok már, mi?
    – Gyorsan nőnek a gyerekek… – felelte Sadeczky.
    Az öreg szeme kicsikét felcsillant, a szája mosolyra húzódott. – Egyszer úgy jártam veled, hogy vittem egy szép pepita ruhát neked, de kiderült, hogy kicsi rád. A szívem szakadt meg érte, mert olyan jól állt volna rajtad. De hát kinőtted… Drága pénzen vettem pedig…
    – Mégis, mit mondanak az orvosok? – kérdezte Sadeczky.
    Az öreg felvonta a vállát. – Szurkálnak meg vizsgálnak. Tudják is ezek, hogy mi az ember!…
    – Azért csak hallgass rájuk. Elintéztem, hogy sokáig maradhass bent. Szükséged van rá, hogy rend legyen körülötted. Jól érzed itt magad?
    – Hát… nem kell tüzelni – vonta meg ismét a vállát az öreg. Aztán bosszúság futott át az arcán, és felemelte a hangját. – Nem szeretem ezt a sok vénembert. Nyögnek. Nem lehet tőlük aludni. – Sóhajtott. – Csúnya dolog az öregség, pláne, ha ennyit egybegyűjtenek.
    – Szoktál olvasgatni? – kérdezte Sadeczky bizonytalanul.
    – Valamikor.
    – Kellene egy fülhallgatós rádió neked.
    – Van. De nem szeretem, mert nem hallom jól.
    – Nagyothallasz?
    – Inkább nagyon lecsavarják.
    – Mindig bejövök majd, amikor csak tudok… Dohányozhatsz?
    – Keveset – mondta az öreg, de mohón pillantott fia cigarettás dobozára.
    – Itt hagyom neked – mondta Sadeczky, és átnyújtotta a dobozt. Aztán elővett ezer forintot papírban, és az öreg zsebébe dugta.
    Apja kivette és megnézte a pénzt.
    – Ne add ide magatoktól – mondta. – Van még negyven forintom. Itt most nem kell.
    – Azért csak tedd el – mondta Sadeczky, és arra gondolt, hogy még egy ezrest kellene adni. De aztán mégsem adott.
    Egy fiatal nővér lépett hozzájuk, a kezében kis vattával és injekciós tűvel. Az öreg felállt, a szobája felé akart indulni, de a nővér leintette.
    – Itt is jó lesz, bácsikám. Toljuk csak le a pizsamát…
    Gyorsan az öreg tomporába szúrt, aztán rányomta a vattát.
    Sadeczky elővette a másik ezrest, amit előzőleg apjának szánt, és úgy sülylyesztette a nővér köpenyzsebébe, hogy az is láthassa, meg az apja is láthassa.
    – Törődjön az apámmal – mondta.
    – Természetesen – felelte a nővér, és mivel nem látott hirtelenjében egyéb törődnivalót, megkérdezte az öreget: – Nem fázik, bácsikám? Vigyázzon, mert a megfázás most veszélyes…
    Aztán elment.
    – Minek szórod a pénzedet? – dörmögött az öreg a helyére ülve.
    Sadeczky úgy érezte: jót cselekedett, és ettől jókedve lett.
    – Tőled tanultam – mondta. – Te is könnyelmű voltál világéletedben. Legalábbis… így hallottam otthon. Dolgozni nem szerettél, pénzt költeni annál inkább. Rosszul is esett, mikor ilyeneket beszéltek rólad.
    – Nem mondtak igazat – legyintett az öreg. – Ők se tudták, te se tudhatod, hogy mit küzdöttem én érted… Meg mit tettem az egész családért!
    Sadeczkyt mindig feldühítette, ha áldozatos életéről beszélt apja, hiszen éppen az jellemezte környezete szemében az öreget, hogy önző és parazita volt. Ezt saját életéből vett példákkal is bizonyíthatta akár önmagának, akár másnak ifjú Sadeczky.
    Csupán belül robbant azonban. Gátat vetett indulata kitörésének az a régi tapasztalás, hogy a vita meddő lenne, mert apja konok, csökönyös vitázó. Az adott helyzet egyébként is alkalmatlan volt arra, hogy éppen ilyen szamárságon kezdjenek huzakodni.
    – Mit tettél az egész családért? – kérdezte láthatatlan legyintés kíséretében, miközben az iménti nővért nézte, aki a folyosó távolabbi részéből egy gurulóasztalt kezdett feléjük tolni.
    – Azt senki se tudja – mondta komoran az öreg, és ifjú Sadeczky majdnem elnevette magát. „Jó vicc – gondolta. – Miért tudná bárki azt, ami soha nem létezett?”
    – Én se tudhatom? – kérdezte, és hirtelen támadt, gyerekes jókedvvel megsimította apja vékonyszálú, gondosan lefésült, fehér haját.
    – Megesketett apánk, hogy soha nem mondom el senkinek – folytatta az öreg továbbra is komoran, fontoskodóan és némileg ünnepélyesen.
    – Még most sem?
    – Most már talán igen – bólintott az öreg.
    Sadeczky doktor felnevetett.
    – Hát akkor ne titokzatoskodj!
    Mulattatta, hogy ebben a pillanatban őszinte kíváncsiság ébredt benne apja mondanivalója iránt, noha évtizedek óta nem hallott tőle semmi érdemlegeset. Még olyasmi is felvillant benne: hátha van valami titka az apjának! Többször eljátszadozott már a lehetőséggel, hogy apja esetleg gazdag ember, csak álcázza magát. Külföldi vagyont, vagy matracba rejtett milliókat örökít egyetlen fiára… Úgy érezte ifjú Sadeczky, hogy abban az esetben mindent megbocsátana apjának, és bizonyára szeretné is.
    – Emlékszel-e még a Szikszai-féle vasúti őrházra?
    Sadeczky doktor előtt megjelent a zöldre festett ablakú kicsi, de csinos épület. Sokszor nézte vágyakozva a házat, és szeretett volna beléköltözni.
    – Mindig arra jártunk, mikor ételt vittünk a tanyára.
    – Úgy van – bólintott apja. – Így volt az én gyerekkoromban is. Egyszer egyedül vittem ki az ételt, és rettenetes vihar támadt. Éppen az átjáróhoz érkeztem, a sínek között álltam, amikor feltámadt a nagy idő. Majdnem éjszakai sötétség lett, iszonyatos orkán tombolt, és én annyira féltem, hogy lekucorodtam, mert attól tartottam: lerepít a szél. És egyszer csak egy halom pénzt láttam magam előtt. Megszorult a sínszeg mellett. Odanyúltam, felvettem, és akkor láttam, hogy odébb is van egy halom pénz, meg amodébb is görgeti a szél a bankókat. Kapkodtam a pénzek után, és majdnem elütött a vonat, mert nem vettem észre a sötétségben meg az izgalomban, hogy szabadra van állítva a jelző. Éppen csak leugrottam a partoldalba, és ott lapultam, amíg elsüvített a szerelvény… Valamilyen megérzésem volt, hogy ezt a dolgot titokban kellene tartani, és úgy adtam oda apámnak a pénzt, hogy senki nem látta. Apám aztán meg is esketett, hogy ezután sem mondom el senkinek. Későbben tudtam meg apámtól, hogy teméntelen pénzt markolásztam össze a szélben. Kitelt belőle az adó, felruházkodtunk. Apám azt mondta mindenkinek, még anyánknak is, hogy jó vásárokat csinált jószággal, terménnyel a szomszéd faluban, és onnan van a pénz. Képzeld, mennyit izgultunk apámmal, mikor azt hallottuk, hogy itt és itt, ilyen és ilyen pénzszállító járműből elveszítettek ennyi meg ennyi pénzt, és jutalmat kap a megtaláló. Hírlett, hogy nyomoztak is a pénz után, de bennünket nem háborgatott senki. Így tettem én jót a családnak!
    Sadeczky doktor a formás ápolónőt nézte, aki a folyosó egyik oldalán valamennyi szobába bement, és zsúrkocsira hordta a mosatlan edényeket. Időnként Sadeczkyra pillantott, és mindig úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de semmit sem szólt. Némán tolta el mellettük a kocsit.
    – Mégis, mennyi lehetett az a pénz, összegszerűen? – kérdezte Sadeczky.
    – Sok pénz volt – bólogatott az öreg. – Abból én akár tanulhattam volna, és akkor te sem itt állnál.
    – Mi bajod velem? Én iskolázott ember lettem. Tudós doktor vagyok.
    – Nem kínlódtál volna annyit. Mert jól tudom én, hogy kínlódással jártad az iskoláidat. Nem tudod te azt, mennyiszer fájt érted az én szívem!
    Elpityeredett az öreg, és az volt Sadeczky benyomása, hogy ezúttal nem színészkedik apja.
    – Túl vagyunk mindenen – mondta komoran, és azon tűnődött: miképpen kezdjen távozása előkészítéséhez. – Az a fontos, hogy vigyázz magadra és tartsd be, amit az orvosok mondanak. Pihenésre és nyugalomra van szükséged.
    – Arra – biccentett az öreg. – Majd a föld alatt. Az következik… – Sóhajtott, és gyűrött környékű, apró, vizenyős szemét fiára emelte. – Itt volt a Linus és megmondta, hogy anyád meghalt. Ma hajnalban halt meg. Azt akarták, hogy tagadja le előttem, de megmondta.
    Sadeczky doktornak elállt a lélegzete. Nem tudta, mit szóljon? Semmi köze nem volt apja harmadik feleségéhez. Talán háromszor találkozott vele, és nem volt jó emléke róla, de hát ezzel mégsem hozakodhat elő éppen most. Meghatódni sem volt kedve. Némán leste apját és tartott érzelmi kitörésétől. Semmi efféle nem következett azonban. Csendes szomorúság ült az öreg arcán, de hamarosan azt is felváltotta egy váratlan dühkitörés.
    – Képzeld, ezek a mocskos népek máris jönnek, hogy ez a lepedő meg az a szekrény az övéké, mert azt tőlük kapta anyád. Megmondtam Linusnak: inkább felgyújtom az egész házat, de onnan egy tűt el nem visznek! Mit képzelnek ezek?! Ami van, azt mind én szereztem, vagy közösen szereztük. Semmit nem hozott anyád! Egy kis fehérnemű meg egy mákdaráló volt a hóna alatt, amikor hozzám költözött. Mit adjak én most az ő pereputtyának?!
    Az első meghökkenés után azt vette észre Sadeczky, hogy lopakodó örömérzet gyülekezik benne: „Elhullott az egyik… majd csak megszabadul a másiktól is…”
    – Mondjad – kérdezte kicsit vontatottan –, te… szeretted ezt a nőt?… Már úgy értem: boldog voltál vele?
    Az öreg arcán felháborodás tükröződött. – Mitől lettem volna boldog? Ez egy bolond nő volt.
    Sadeczkyt őszintén meglepte a fordulat.
    – Akkor miért éltél vele? – kérdezte, és karjait is széttárta az ámulattól.
    – Valakivel élni kell – dünnyögte az öreg. Aztán hozzátette: – Amúgy rendes asszony volt. Házias meg szorgalmas, de a pénz nem állt meg a kezében. Mindig azon a nyomorult pénzen volt a vitatkozás közöttünk… Igen, mert erősen ivott. Olyankor aztán szaladt a pénz. Mindenki koma volt, és úgy húzatta a cigánnyal, mint egy férfiember!
    Sadeczky hangja gúnyossá lett. – Eltanulta tőled…
    Az öreg felkapta a fejét és nagyon csodálkozott. – Tőlem?
    Sértettség, visszautasítás, mi több: vád volt a tekintetében. Soha nem értette Sadeczky doktor az iszákosoknak ezt a tiltakozó reflexét, s felbőszítette, ha nem csupán tagadta apja, hogy iszik, hanem másokat vádolt iszákossággal.
    – Csak nem akarod azt állítani, hogy tejet ittál, mikor ő pálinkát?
    Az öreg tűnődött egy keveset, aztán érezhetően eltávolodott fiától. Összehúzott szemével a padlóra nézett, s nemcsak lelkileg, de testileg is megnövelte kettejük között a távolságot: odébb igazította magát a széken.
    – Persze, hogy megittam. Mindig mondta: igyál már egy féldecit, igyál már egy féldecit, hát megittam. Én kerestem azt a pénzt, és ha ő leereszti a torkán, akkor én miért tagadjam meg magamtól?
    Sadeczkyben nem csökkent az ellenérzés. – Érdekes, hogy anyám halála után csupa olyan feleséged lett, aki mind ivott. Hogy tudtad így összeválogatni őket? Nem arról van inkább szó, hogy melletted lettek iszákossá?
    – Üsd meg a szád, fiam. Te engem nem vádolhatsz semmivel. Úgy éltem, ahogy tudtam, ahogy lehetett, de mindig megtettem azt, ami a kötelességem.
    – Nem tetted meg – heveskedett fojtottan Sadeczky. – Én is apa vagyok, és tudom: mit jelent apának lenni! Tudom, hogy mi egy apa kötelessége. Te soha nem tudtad! Hányszor akartam, hogy együtt legyünk, miután megözvegyültél? Kicsi koromban is vágy élt bennem, hogy az apámmal lehessek és ne másokkal. Akkor is, ha azok jók voltak hozzám, amint azok voltak nagyapámék, akikhez hazaadtál, hogy te szabad lehess! Nem a pénzed érdekelt volna, nem az, hogy nekem ezt vegyél meg azt vegyél, hanem hogy csupán felnézhessek rád, úgy, ahogyan apjukra szoktak a gyerekek. De nekem ezt se adtad meg az én gyerekkoromban! Későbben pedig egyenesen reszketnem kellett, hogy mikor csörtetsz be felnőtt életembe, mikor alázol meg részeg csókjaiddal, mikor támadsz nekem, mikor veszélyezteted azt a nyugalmat és rendet, amit nélküled, sőt ellenedre csikartam ki a sorsomtól a magam és a családom számára!
    Megpirosodott a szeme környéke, cserepes lett a szája, és zihált az izgalomtól. Ugyanakkor felszabadultságot érzett, hogy végre apja szemébe mondhatta azt, ami eddig csak belül fojtogatta.
    Az öreg döbbenten nézte felhevült fiát. Minthogy teljesen tiszta volt a feje, pontosan értette és meg is értette, ami hallott. Mégis úgy tűnt, mintha csodát látna, mintha valami rendellenes történne vele. Igazán szerette fiát a maga módján, és abban a hitben élt mindig, hogy ez minden, ami tőle elvárható, s hogy fia is így érez és így gondolkozik. Mindig kedves, csendes és jó volt hozzá a fia, és ő soha nem sejtette, hogy más lakik benne.
    Lehajtotta fejét és sokáig nem szólt. Sadeczky doktor cigarettára gyújtott, és örült a csendnek, mert éppen hozzájuk érkezett az ápolónő a folyosó másik oldalán guruló asztallal. Nyilván indíttatást érzett, hogy ügybuzgalmat tanúsítson, amire nem annyira a kapott pénz sarkallta, mint inkább Sadeczky doktor tekintélyes megjelenése.
    – Ne fárasszuk ki apukát – mondta kis műmosollyal, és az öreg arcához hajolt. – Nem akarna inkább lefeküdni, bácsikám? A szobában is beszélgethetnek.
    – Majd megyek – bólintott az öreg. Aztán ingerülten felkapta a fejét. – Meddig tart még ez a kopácsolás? Olyan, mintha az agyamat vernék!
    – Az építkezést, sajnos, nem állíthatjuk le. – A nő ifjú Sadeczkyre nézett, neki magyarázott. – Azt ígérték, a jövő héten már befejezik.
    – A jövő hétig megdöglik az ember! – kiáltotta az öreg Sadeczky, és mérgében a térdére ütött. – Állatok maguk, vagy mi a jóisten?! Miért hoznak kórházba, ha itt csak betegebbé tesznek?
    A kis nő riadtan hebegett. – Nem tudom, mit tehetnék…
    – Nem tudja – fortyogott az öreg Sadeczky. – De a pénzt eltenni, azt tudja! Azt mind tudja!
    – Ugyan – szólt közbe ifjú Sadeczky. Megértést kérőn a lányra nézett, megfogta a karját, és gyengéden eltuszkolta. – Ne hallgasson az apámra. Beteg ember.
    A nő örült, hogy távozhat, noha úgy tűnt egy pillanatra, mintha válaszolni készülne a sértésre. Aztán a doktorra való tekintettel lenyelte mérgét, és továbbgurította az asztalt.
    – Miért csinálod ezt, mondd, miért csinálod ezt? – támadt apjára fojtott hangon Sadeczky doktor.
    – Megérdemlik – legyintett az öreg. – Csak a markukat tartják, és tesznek a fejedre.
    – Nem te adtad neki a pénzt.
    – A te pénzedet is sajnálom.
    – Miattad adtam neki. A te érdekedben. Te meg magad ellen hergeled. Akkor csakugyan értelmetlen, hogy bármit is tegyek érted.
    Az öreg most felrobbant. – Ne is tegyél!
    – Ne tegyek! Ne tegyek! Hát akkor ki tegyen?! Nekem kell rólad gondoskodnom, mert az én nyakamba szorultál. Miért teszel úgy, mintha a világ ura lennél? Legalább most húzd össze magad!
    – Nem kell rólam gondoskodnod!
    – Nem kell, nem kell, mégis az az igazság, hogy kell. Te csak papolsz meg hepciáskodsz az én kontómra! Mindig is az én kontómra éltél. Folytonosan dicsekszel velem, de emögött az van, hogy kompromittálj. Ilyen nagy ember a fiam, olyan nagy ember az én fiam, aztán forgatják a szemüket a népek, hogy nahát, ha ilyen nagy ember a Sadeczky bácsi fia, akkor miért nem gondoskodik róla jobban? Ujjal mutogat rám a világ, hogy én elhanyagolom szegény jó öreg apámat, azt, aki pedig soha nem volt az én szívbéli apám, de nekem mégis örökkön adót kell fizetnem neki… Miből? Mit gondolsz, én miből élek? Miből tartom el a családomat? Talán vagyont örököltem tőled? A tíz körmömmel kaparom össze azt, amire szüksége van a családomnak, és egyre kevesebb örömöm van az életben. Mind azt hiszitek, az összes pereputtyom, hogy engem felvet a pénz, mert diplomás ember lettem. Akármelyik siránkozó rokonom többet keres fekete munkával, mint én, és te is többet kerestél, amikor sírköveket loptál fiatalabb éveidben. De az nem jut eszébe egyikőtöknek se, hogy egy pár zoknit vegyetek a gyerekemnek. Nem a zokni kellene, hanem a szándék. Lengyelországba mentél üdülni a híres feleségeddel, akit most szapulsz előttem, de aki miatt veszekedtél velem, amikor csak tréfásan, csak enyhén rá mertem szólni, hogy tisztítsa el a háromnapos mosatlant, és nagyobb rendet tartson az apám körül. Mindig pénzszűkére panaszkodsz, de Lengyelbe mentetek, hogy kitanulmányozzátok a krakkói kocsmákat!
    Értetlen arccal és iszonyodva nézte fiát az öreg Sadeczky, aztán arrébb tolta a szomszéd székre tett cigarettát, amit az imént kapott, felállt, és meggörnyedten bearaszolt a közeli szobába. Az ágyához ment, lefeküdt, háttal fordult az ajtónak, és zokogni kezdett.
    Sadeczky doktor annyira felhevült, hogy nem volt ereje felállni. Lehajtott fejjel szuszogott, behunyta a szemét, és egy ideig mozdulatlanul figyelte, miképpen áramlik testében a vér. Megfeszült inge nyakán érezte a verőér lüktetését, roppant nyomást érzett az agyában, és felkészült rá gondolatban, hogy mindjárt megpattan benne valahol egy ér, és akkor lehullik a padlóra, és kiáltozva szaladgálnak majd körülötte a nővérek meg az előaraszolgató, fogatlan, száját tátó vének s közöttük apja.
    Hirtelen fellökte magát a székről, apja szobájának ajtajához ment és benézett. Látta, hogy rázza apját a sírás. A szomszéd ágyon halálfej kinézetű öreg könyökölt, és bamba arccal figyelte a zokogó embert. Sadeczky doktor apja ágyához ment és leült a szélére.
    – Apa – mondta halkan, de alig fejezte be, meglepő gyorsasággal és nagy erővel eltaszította az öreg.
    – Takarodj innen! Nem vagy a fiam! – üvöltötte vörösre váltan. Eltorzult arca fürdött a könnyben.
    Miként az apja által előidézett, botrányos helyzetek általában, ez a pillanat is riasztotta Sadeczky doktort. Átvillant rajta, hogy ezt a jelenetet lehetetlen folytatni, ezt csak befejezni lehet. Felállt és sebesen elment. A folyosó végén összetalálkozott az ismerős ápolónővel, aki elébe állt, mert ki akarta adni mondanivalóját, amely az előbbi sértettsége nyomán halmozódott fel idegeiben, de Sadeczky megkerülte és elsietett mellette.

Táj, csonka toronnyal