Ezredvég

ABLAK

Marcos Ana (1920) ö néletrajzi könyve, a Mondd el, milyen egy fa ága – melynek előszavát a Nobel-díjas José Saramago írta – az idén jelent meg Madridban.
E könyvből közlünk egy hosszabb részletet.

MARCOS ANA

A szabadság

    „Ki az utcára! ideje
    sétálni kabát nélkül.”
    (Gabriel Celaya*)
    *Az írásban előforduló verseket Simor András fordította.

1961. november 17-e volt. Nem emlékszem, meleg volt-e vagy hideg, hogy sötétben vagy világosban léptem-e ki a börtönből. A felhőkben jártam, idegenül és boldogan.

Franco rendeletet adott ki, amelyet inkább a külföldnek szánt. Minden olyan politikai fogolynak amnesztiát adott, aki több mint húsz éve van börtönben, megszakítás nélkül.
    Csak a burgosi fegyházban 465 fogoly volt akkoriban, közülük én voltam az egyetlen, aki megfelelt ennek a követelménynek.
    Értesítettem a családomat, hogy egyik napról a másikra szabadon engednek. Összeültünk a pártvezetőségbeli elvtársakkal, akik szerint, most hogy kiszabadulok, sokkal hasznosabb lennék Spanyolországon kívül, és ezt közlik is Párizzsal, hogy tegyék meg a szükséges intézkedéseket. Bár nem voltunk benne biztosak, hogy az én sajátos helyzetemben is – két halálos ítélet és fokozott veszélyesség – érvényes-e a „Vezér kegyelme”.
    November 17-e reggelén mégis behívtak a börtönparancsnokságra:
    – Készüljön, Ön szabadlábra kerül; ebéd után, amikor elkészülnek a papírokkal, elmehet.

    Szóltam néhány elvtársnak, átadtam nekik néhány, politikai írásokat és költeményeket tartalmazó dossziét, hogy vigyázzanak rájuk, és amilyen hamar csak tudják, juttassák el őket hozzám.
    Ebéd után hívattak a hangosbemondón: „Fernando Macarro, minden holmijával jöjjön a börtönparancsnokságra!”. Úgy mentem, ahogy voltam. Csak Pablo Neruda Teljes énekét vittem magammal, a kötetet egy vallásos verseskönyv borítója és első lapjai álcázták.
    Még egyszer elbúcsúztam a barátoktól és elvtársaktól, akikkel egy szinten raboskodtunk.
    Elterjedt a hír, és amikor lementem, a börtön kapujára néző udvar ajtajában sok más elvtárs is összegyűlt, hogy elbúcsúztassanak.
    „Ne feledkezz meg rólunk, ne feledkezz meg rólunk”– mondták néhányan, amikor megöleltek. Elszorult torokkal köszöntem el tőlük, az őrök figyelő és csodálkozó pillantásai közepette.
    A családommal a börtönhöz közeli Yagüe városrészben találkoztam, ott lakott néhány távoli rokonunk. Margarita, a nővérem várt, aki mindig olyan volt hozzám, mint az anyám, José nagybátyám és egy Madridban taxisként dolgozó rokonom, aki felajánlotta, hogy eljön értem velük.
    Megindító találkozás volt, úgy fogadtak, mintha feltámadtam volna. A nővérem folyton ölelgetett meg csókolt, közben reszketve sírt és nevetett. Amikor elmentünk a rokonaim otthonából, még egyszer visszanéztem a börtönre, amelyet nemrég hagytam el. A fegyház kívülről persze nem volt ijesztő. Az én szemem azonban áthatolt a falakon és tudta, mi lakik annak a sötét kútnak mélyén.
    A találkozás érzelmes jelenetei után felkerekedtünk családommal. Burgosi unokatestvéreim azt ajánlották, menjek be a belvárosba, igyak valami üdítőt az Espolón bárban, sétáljak egyet az utcákon szabad emberként… „Burgos nagyon érdekes város”, mondták. De én mielőbb szerettem volna útnak indulni, szinte menekültem; szükségét éreztem, hogy minél távolabb kerüljek a börtöntől, mintha még mindig veszély leselkedne rám.
    De magam elől nem menekülhettem. A börtön követett, mint egy árnyék. Erősen szorongtam, úgy éreztem magam, mintha gyökerestül kitéptek volna természetes közegemből. Sorra felmerültek előttem a szívemhez nőtt arcok, magam előtt láttam a fegyházban maradt elvtársakat, azokat a nagyszerű társakat, akikkel annyi küzdelmet és reményt osztottam meg.
    Néhány kilométer után meg kellett állnunk, mert felkavarodott a gyomrom, és kihánytam azt a keveset, amit ettem. Forgott velem minden, egészen elszédültem. Össze voltam zavarodva. Túl sok dolog történt ez alatt a pár óra alatt: a búcsú az elvtársaimtól, találkozás a családommal, a még mindig csodának tetsző szabadság öröme.
    Másrészt egy ismeretlen és nyugtalanító világ bukkant fel a taxi ablakán keresztül, és valósággal felfalt.
    A fény is elvakított, a szemem, amely annyi éven át zárt és függőleges terekhez szokott, szinte belefájdult a nyílt tér látványába.
    Alkonyatkor, amikor a fény veszített erejéből, már jobban éreztem magam. Megpihent a szemem, bár a fizikai rosszullét és bizonytalanság egész úton végigkísért, mígnem végül éjszaka megérkeztünk a nővérem Alcalá de Henares-i lakásába.
    Ott várt a család többi tagja, Tita unokahúgom, a férje, Julián és a gyerekeik, akiket többször behoztak hozzám látogatóba a börtönbe, amikor évente két-három ünnep alkalmából ezt engedélyezték. Hajnalig beszélgettünk. Az érzelmeknek és a családi örömnek ebben a zűrzavarában is folyton az elvtársaim utolsó kérése járt az eszemben: „Ne feledkezz meg rólunk, ne feledkezz meg rólunk…”.
    Számukra ezek a szavak reményt jelentettek, számomra pedig elkötelezettséget, amely egész életemen át elkísér.
    Nem emlékszem jól, hogy aludtam a szabadság első éjszakáján. Biztosan a börtönnel álmodtam; nem csak akkor, még utána is, sok éven át, a börtön jelen volt, és jelen van, ott lapul az álmaimban.

    Központi Börtön

    Tüskés falak, megannyi zordon kőfal,
    ahol naponta fájva fáj a lélek.
    Szűkös ürege veremnek és sebnek.
    Kasztíliának gödre, lassú rémség,

    sírbolt felé mutató katedrális,
    hol a rákos kő sebzett bőre gennyed.
    Nőtt itt egy fa, gyönyörű, eltemetve,
    eleven szívéből az embereknek,

    vörös lámpák a szívek fakó fényben.
    Vértelenül a levelek peregnek,
    foszfor élteti gyökerét, virágzik,
    kőlapokon az ő zászlója reszket.

    Sötét bánatban, hol árnyak között él
    szívem, és a magányban alig dobban,
    e zászló fénye, ami élni enged.


    Találkozás a gyerekkorral

    Másnap reggel bejártam Alcalá de Henares utcáit és tereit, felidéződtek bennem kamaszkorom jelenetei. Gyerekkoromra homályosabban emlékeztem, az ürességbe veszett, mintha a börtön a feledés folyója lett volna, és ahogy beleléptem, elmosta volna életemnek azt a távoli partját.

    Salamancai vagyok. 1920. január 20-án születtem egy nagyon szegény napszámos családban az Alconadához tartozó község San Vicente kerületében, de Ventosa del Río Almarban laktunk, ez kis falu Salamanca tartományban. Szüleim, Marcos és Ana nemes lelkű, egyszerű emberek voltak, rabszolgái egy darabka földnek, mely nem volt az övék. Az apám gyerekkorától dolgozott, írni-olvasni nem tudott, jó ember volt, mindig a családja boldogulásáért küszködött. Anyám viszont tudott írni-olvasni, természetes intelligenciával áldotta meg a sors, gyengédségére mindig emlékezni fogok. A ház körüli teendők és a család ellátásán kívül az ő munkája volt, hogy a földeken dolgozó napszámosokra mindennap főzzön, és kivigye nekik az ételt. Egy sánta ló húzta öreg kordét használt, a lovat „Hókának” hívták. Nem tudtam, miért adták neki ezt a nevet éjfekete létére, talán azért, mert a homlokán egy csillag alakú fehér folt volt.
    Ott, Ventosában élt az egész család. Négyen voltunk testvérek, Margarita, a legidősebb a Madrid tartománybeli Alcalá de Henaresbe ment szolgálónak, aztán lassan-lassan magával vitte a másik két testvéremet, Petrát és Fabricianót. A faluban csak a szüleim meg én maradtunk. Hat- vagy hétéves lehettem; én voltam a legkisebb a családban.
    Gyerekkorom falubeli emlékei homályosak, és összefüggéstelennek tűnnek. Néhány barátom arca, gyerekkori játékok, anyám veszekszik velem, hogy fürödtem a folyóban, milyen fáradt apám, amikor hazajön a munkából, a családom elképzelhetetlen nyomorúsága. Néhány világosabb emlék: minden délután naplementekor, már majdnem este kimegyek apám elé a falu szélére, hogy ott várjam, amikor megjön a földekről. Amikor messziről megláttam, elébe szaladtam, és a karjába ugrottam. Föld, izzadság és a szegénység szagát éreztem rajta. A szegénységnek becsületes, tisztességes szaga van, de ezt csak a szegények érzik így. Szerettem vasárnaponként rőzsét gyűjteni vele a mezőn. Emlékszem, egyszer ijesztő vihar lepett meg bennünket. Egy villám kettéhasított egy fát a közelünkben, az apám erre betakart engem egy kendővel, és hogy ne féljek, és megvédjen az esőtől, a szamár hasa alá dugott.
    A faluban nem történt semmi említésre méltó, az idő lassú egyhangúságban telt, míg aztán egy napon hirtelen minden megváltozott.
    Margarita nővérem, aki mindig is szerette volna, hogy a család újra együtt legyen, Alcalá de Henaresben munkát talált az apámnak; egy gyümölcsösbe kertészt kerestek. Szüleim tartottak az ismeretlentől, de hosszas töprengés és habozás után végül elfogadták.
    Élesen él az emlékezetemben a nap, amikor eljöttünk a faluból. Szamarak húzta szekéren indultunk a Salamanca közelében fekvő Pearanda de Bracamonte-i vasútállomásra. Az apám feltett a szekér tetejére, a ruháscsomagok meg háztartási eszközök közé. Még soha nem hagytam el a falut, és minden, amit láttam, izgatta a képzeletemet.
    Ebben a kalandban, mint egy gyermekmesében, számomra az maradt a legemlékezetesebb, amikor megálltunk a Medina del Campó-i állomáson, amely abban az időben fontos vasúti csomópont volt. Emlékszem a vonatok zajára, a füstöt okádó, pöfögő mozdonyokra, melyek hatalmas vasállatokra hasonlítottak. Leginkább az emberek jövés-menése, a falu lassú és csöndes életével ellentétes, lázas nyüzsgés kápráztatott el.
    Szemem és fülem csodálkozva szívott magába mindent. Minden meglepetés volt, újabb felfedezés.
    Megérkeztünk Alcalá de Henaresbe, ahol egy agyagból és kőből épült, egyszerű, szegényes kis házban helyeztek el bennünket a konyhakert sarkában.
    És új életet kezdtünk, látszólag jobbat, mint amilyet odahagytunk. Számomra, aki a kertből megteremtettem a magam paradicsomát, mindenképpen. Különösen nyaranta, amikor a szedertől és a szőlőtől folyton maszatosan meztelenül játszottam, mint egy kis szőke vadember, s egy babérfa és néhány ciprus árnyékában pancsoltam a víztárolóban…
    Évekkel később, a börtönben, a fogság egyik szomorú pillanatában írtam egy furcsa verset, amelyben gyerekkorom színhelyeit ösztönösen átjárja a bánat.

    Mindent a ciprustól kaptam.
    Illatának éles tőrét
    verte a vérembe hajdan.

    Nő a dáliák virága
    lila fénnyel, lehunyó szem
    néz rájuk az alkonyatban.

    A ciprusok kézen fogva
    a babérfát hídként nyúlnak
    a víz fölé mozdulatlan

    (olyan karcsú és kicsinyke,
    áttetsző és tiszta holtvíz,
    nem élhettem sose abban).
    Fejsze suhog az erdőben.
    Sirassatok! Ágat ősz vág,
    ifjúság nélkül maradtam.

    Őrzöm magamban a Köztársaság 1931-es kikiáltásának ünnepi emlékét. Margarita nővérem értem jött, és megajándékozott egy frígiai sapkával, én feltettem, anélkül, hogy tudtam volna, mit is jelképez, és bementünk a belvárosba, a Cervantes térre és a Plaza Mayorra, ahol zene szólt, és rengeteg ember ünnepelte a győzelmet. Az árusoknál a nővérem vett nekem egy piros-sárga-lila köztársasági zászlót meg egy képeslapot Galán és García Hernández foszforeszkáló arcképével, és azt mondta, hogy ők a köztársaság hősei. Mondta, hogy először nézzem figyelmesen a képet, aztán emeljem a tekintetemet az égre. Varázslás volt, számomra szinte vallásos élmény, fent az égen megjelent a két hős arca, aztán lassan-lassan elhalványult. Amikor a nővérem hazavitt, a szüleim ijedten levették rólam a frígiai sapkát, és eldugták a zászlót. Nem emlékszem sokkal többre az örömünnepből. Tizenegy éves voltam, és el sem tudtam képzelni, mennyit fogok még küzdeni és szenvedni egy nem is olyan távoli jövőben azért a Köztársaságért, amelyet az emberek olyan ujjongva fogadtak.
    A kert vert falú kerítésének egyik széle egy „artézi kútnak” nevezett szérűskertre nézett, ez a gyerekek játszóhelye volt, másik végén, a kúthoz közel pedig az „Ócska fogadó” állt, amolyan kocsma vagy büfé, ahová apám vasárnaponként eljárt kártyázni, és ahol én úgy mozogtam, mint hal a vízben, mert a tulajdonos gyerekeinek jó barátja voltam. A szülők és az alkalmazottak szerettek engem, „Csibész”-nek neveztek, biztosan az általam elkövetett gyerekcsínyek miatt. A kert hosszában és a szérű felé eső részén, odakint, rögtönzött cigánykunyhók sorakoztak, ezekben évente egyszer-kétszer telepedtek meg a cigányok, a marhavásárok idején.
    Együtt játszottam és laktam a velem egykorú cigánygyerekekkel, akik maguk közé fogadtak, megtanítottak szamárháton közlekedni, nem volt velük soha semmilyen problémám, és a szüleimnek sem.
    De volt más is, mint a játék. Hamarosan iskolába írattak. Ott megtanultam írni-olvasni. Az iskola az egyetemhez tapasztott földszintes kis épület volt, ebben a papok által fenntartott iskolában a legkisebb dologért is aránytalanul nagy büntetést kapott az ember.
    Szófogadatlanságomért és a bánásmód miatti lázadozásomért kitettek.
    Margarita nővérem, aki szolgálóként éppen egy állami tanító házában dolgozott, beszélt a tanítóval, és attól kezdve az állami iskolába jártam. A tanítót don Moisésnek hívták, szigorú ember volt, de a tanulókkal igazságos és kedves. Abban az iskolában, az emberségesebb bánásmódnak és a korszerűbb tanítási módszereknek köszönhetően, nagyobb érdeklődéssel és sikerrel tanultam.
    Szombat esténként, gyermeki büszkeséggel eltelve, hogy már tudok olvasni, nagy örömmel olvastam fel a lámpás fényénél a szüleimnek egy folytatásos regényt, melyet minden héten megvettünk. Az egyikre különösen emlékszem, Fészekből kiesett verebek volt a címe, arról szólt, hogyan vesznek bérbe és zsákmányolnak ki szegény gyerekeket, arra kényszerítve őket, hogy kolduljanak. Ez a történet mindhármunkat megríkatott.
    Tizenkét vagy tizenhárom éves koromban egy boltba kerültem eladónak; a bolt a Penalva családé volt, akik fiukként bántak velem, hálával és szeretettel emlékszem rájuk. Náluk dolgoztam, amíg ki nem tört a polgárháború. Tanulmányaim véget értek.

    VALLÁS ÉS LELKIISMERET. A szüleim hívők voltak. Minden vasárnap reggel templomba mentünk, otthon meg elmondtuk még a rózsafüzért.
    Vallásos légkörben nőttem fel, amit szüleim és – ahogyan apám nevezte őket – „gazdáik” katolikus hite határozott meg, akik lelki ügyekben is parancsoltak nekünk.
    Én a parókia gyermekszervezetének titkára lettem, és vasárnaponként a templom kórusában énekeltem. Ezt az időszakot, mint az azután következőket is mind, eleven és ártatlan szenvedéllyel éltem meg, térdem gyakran megkékült és fájt, annyit jártam rajta, hogy teljesítsem a penitenciát.
    Mi, katolikus fiatalok akkoriban eljártunk a baloldali ifjúsági szervezetek politikai gyűléseire, hogy a kijáratnál terjesszük vallásos propagandánkat.
    Egy ilyen alkalommal, a Szocialista Ifjúság vezetőjét hallgatva, meglepett és megindított a fiatal szónok. Mintha rólam beszélt volna, a mi gondjainkról, a családom viszontagságairól.
    Nagy hatással volt rám, és megértettem, hogy én a nincsteleneknek ahhoz az osztályához tartozom, amelyikről beszélt, és hogy a családom, anélkül, hogy tudna róla, az izzadság és a nyomor általa idézett világában él.
    A fiatal szónokot Federico Melchornak hívták, és sok-sok évvel később, miután kijöttem a börtönből, találkoztam vele Párizsban, együtt dolgoztunk, és jó barátok lettünk. Példa volt számomra intelligenciája és feledhetetlen embersége. Az biztos, hogy Federico Melchor a vasúti váltóőr, akinek a vágányok váltóinak kezelése volt a feladata, az én életutam és sorsom vágányait is átállította.
    Azon túl, ha a Szocialista Ifjaknak rendezvényük volt, én önként jelentkeztem a katolikus propagandaanyag terjesztésére. Reméltem, hogy újra látom azt a fiatal szónokot, aki akkora hatással volt rám. Nem mindig ő jött, de a többiek is a küzdelemnek és a reménynek ugyanazt az üzenetét hozták a kifosztottak számára. Egyre elmélyültebben figyeltem, mígnem végül magukkal ragadtak azok az eszmék. Szépnek és romantikusnak találtam a kizsákmányoltak felszabadításának eszményét, és 1936 januárjában, azon a napon, amikor betöltöttem a tizenhatodik évemet, elhatároztam, hogy csatlakozom a Szocialista Ifjakhoz.
    Lelkesített a nemes ügy védelme, ugyanakkor alapvető konfliktusba keveredtem saját magammal, mert a vallásos érzület mélyen átszőtte az életemet.
    Még nem robbantottam fel a hidakat, amelyek a múltamhoz kötöttek. Délutánonként, a bolti munka után a Renovaciónt árultam, a Szocialista Ifjak lapját, és aktivista feladatokat is elláttam, éjszaka, lefekvés előtt pedig továbbra is hittel imádkoztam.
    Nehéz átalakulás volt, és csak apránkint verekedtem át magam rajta. Kétségeim voltak, és fontos kérdések merültek fel bennem, nem az éppen elfogadott ideállal kapcsolatban, amelybe egyre jobban beleszerettem, hanem a vallásra és annak ellentmondásaira vonatkozóan, amelyek hirtelen feltárultak előttem.
    Lakott hozzánk közel egy domonkosrendi pap, aki nagyon szeretett engem, és – a birtok tulajdonosainak a beleegyezésével, akiket gyakran felkeresett – azt javasolta, lépjek be a Rendbe, még azt is felajánlotta, hogy vállalja a Szeminárium költségeit. A szüleimnek nagyon tetszett az ötlet, amiből aztán nem lett semmi, mert Margarita nővérem ellenállásán megbukott.
    Amikor a pap hónapokkal később értesült erről, és én elmondtam neki, hogy beléptem a Szocialista Ifjakhoz, hívatott, és több, feszültséggel teli beszélgetésünk volt.
    Emlékszem látszólag gyermekded, ugyanakkor megválaszolhatatlan kérdéseimre, melyeket feltettem neki. Például: – Isten hatalma korlátozott vagy teljes?
    Azt válaszolta, hogy Isten hatalma végtelen.
    Tovább kérdezősködtem: – Miért teremtett nyomorúságot, egyenlőtlenséget és szerencsétlenséget a világra, ha alkothatott volna tökéletes és boldog embereket?
    A válasza valahogy úgy hangzott, hogy Isten nem engedte át a választás szabadságának a jogát, és olyan, mint az apa, aki kénytelen megbüntetni a fiát, ha az a rossz útjára lépett.
    Nem tudtam elfogadni a példát, mert úgy gondoltam, minden apa, ha rendelkezik azzal a hatalommal, amelyet Istennek tulajdonítanak, tökéletes gyermeket teremtene, olyat, aki nem képes rosszra. Meg azt is gondoltam, hogy egyénileg is, tömegesen is, mindig ugyanazokat: a szegényeket és az ártatlanokat büntetik meg.
    Végül egy napon a következővel álltam elő: – Isten ismeri a jövőt, hatalma kiterjed arra, hogy tudja a dolgok kimenetelét?
    – Isten hatalmának – válaszolta – nincs sem kezdete, sem vége, és ismeri mindannyiunk jövőjét és az általa teremtett világegyetem sorsát.
    Kicsit dühösen feleltem:
    – Akkor hát Isten játszott és szórakozott velünk, hisz már amikor megteremtett, tudta, mi vár ránk, igazságtalan és megrázó sors az emberek nagy része számára, pedig elkerülhette volna, ha egyszer hatalma volt rá.
    Később olvastam Primo Lévi néhány mondatát, aki átélte egy náci koncentrációs tábor borzalmait: „El kell ismernem, hogy Auschwitz tapasztalata kitörölte belőlem a vallásos nevelés utolsó nyomait is: Auschwitz létezik, Isten tehát nem létezhet.”
    Ma már persze, ezeket kissé naiv felvetéseknek találom. A több napig tartó beszélgetéseknek azonban megvolt az a haszna, hogy az a vallásos, fájdalmas és steril világ, minden összefüggéstelenségével és irracionalitásával összedőlt bennem, és megerősödtem új hitemben, hogy még itt a földön elérhető egy igazságosabb és boldogabb világ, amely megszabadítja a nincsteleneket az igazságtalanságtól és a szegénységtől.
    Tevékenységem és a társadalmi küzdelem más emberré formált; nagybetűs Emberré, ahogy Gorkij írta, tudatosabbá és saját magam gazdájává. Azelőtt önálló akarat nélküli, megfélemlített kis lény voltam, imádságok és penitenciák közepette éltem, az isteni irgalomnak kiszolgáltatva. Most viszont szabadnak és boldognak éreztem magam, a jövő alakítójának, evilági „misszionáriusnak”, aki valami olyasmiért küzd, ami megfogható és szükséges. Lelkesedésem tovább nőtt, amikor áprilisban a szocialista és a kommunista fiatalok egyesültek. 1936. május 1-jén felvonultunk Alcalá de Henares főutcáján, és a JSU (Juventud Socialista Unificada/Egyesült Szocialista Ifjúság) zászlaja alatt az „Ifjú Gárdát” énekeltük.
    Persze a misztikus és vallásos múltból annyi mindmáig megmaradt bennem, hogy nagy tiszteletet érzek az őszintén vallásos emberek iránt, akik számára a hit a legalávetettebbek és legvédtelenebbek iránti tevékeny szeretet gyakorlását jelenti.
    A börtönből többször felhívást intéztünk a katolikusokhoz, hogy emeljék fel szavukat az általunk, bebörtönzöttek által elszenvedett igazságtalanság ellen, és csatlakozzanak a szabadon bocsátásunkat követelő tömegekhez.
    Megtették: katolikusok ezrei, az úgynevezett munkáspapok, a szegényegyházak és a HOAC-hoz (Hermandad Obrera de Acción Católica – a Katolikus Akciópárt Munkás Testvérisége) hasonló szervezetek részt vettek az amnesztiáért folyó kampányban, és emlékszem egy papra, akit megbüntettek, mert a pulpitusról felolvasta a hivőknek egy hozzájuk szóló versemet, amelyet a börtönben írtam:

    Igen, én megértlek.
    Melleden feszületet hordozol,
    buzgó imádság mindegyik napod,
    hogy evilágban érjen be vetésed.
    Kék angyalok szárnya aratja le
    álmaid kék kalászait.
    Megértlek.
    De mondd, nincs-e velem szíved
    gyökere, elhagyhatatlan földje?
    Kell neked a mindennapi kenyér,
    a madarak, a fák, a patak,
    és levegő, hogy lélegezz.
    Szemed tájakra lát, s az eléje táruló vidékben
    hol bánatot talál, hol éneket.

    Nem tudod magad megvakítani,
    se elfutni magányos, messzi völgybe,
    se az ember jaját nem-hallani:
    szereteted, a tömjénillatú, emberséges.

    Anyámra azt mondták: „Anna szentasszony”,
    a magány és a csönd takarójában
    némi elsorvadt hús – ez volt az anyám,
    ki térdepelve halt meg – így mesélték -,
    a zokogás keresztjére feszült
    ajkán gyermeki nevemmel, hogy végre
    bilincseimet oldja le az Úr.

    (Még anyák imádkoznak az árnyékban,
    – ezer meg ezer könyörgő szív –,
    imádkoznak sebzett fiaikért,
    és küzdenek, és dörömbölnek
    a föld valahány kapuján,
    és férfiakat küldenek, hogy a falakat ledöntsék.)

    Hallgass rám, akárki is légy,
    ha lelkedben az Úr fénye kigyúl,
    nem távozhatsz üresen e világból,
    nem léphetsz csupasz kézzel a nagy útra,
    nem érkezhetsz az Úr ajtajához – hited szerint
    az Örök Hajlék boltíve alá –
    mondván: „Uram, itt állok üres kézzel,
    isteni fényességed ragyogtasd rám.”

    Mert az Úr, a te Atyád, így felelne:
    – eredj, törje föl lábad a végtelen, naptól vörös jég,
    gyűlöleted göcsörtös botjára támaszkodj ezentúl,
    örök vándor leszel, ha nem találod
    a szeretet pálmaágát, melyet nem akartál
    letörni a Véremből Sarjadt Fáról.

Az élet

AMIKOR VISSZANYERTEM A SZABADSÁGOMAT, a legszörnyűbb számomra az élettel való szembesülés volt. Az emberek gyakran, még mostanában is azt kérdezik tőlem, mi volt a legnehezebb: a huszonhárom évi rabság, a halálbüntetés, a kínzás, a családomtól való elszakadás… Mindig meglepi őket, amit feleltem, és amit mindig válaszolok: „A legnehezebb a szabadság volt”.
    Amikor kiszabadultam, el kellett kezdenem az élethez való alkalmazkodás nehéz időszakát. Úgy éreztem magam, mint akit ejtőernyővel idegen bolygóra dobtak. Kihánytam az ételt, a járműveken forgott velem a világ, az égető fénytől bevérzett a szemem; kicsi és függőleges kiterjedésekhez voltam szokva, nyílt térségeken megszédültem. Mintegy újra születtem, szinte tapogatózva kellett felfedeznem a világot, mint egy újszülöttnek.

    A polgárháború alatt Alcalá de Henaresben folytattam politikai tevékenységet, és a börtönből frissen szabadultként, az esetleges provokációk miatt, nem volt tanácsos ott maradnom. Úgy döntöttünk, biztonságosabb lenne Madridba mennem, Fabri bátyámhoz.
    A bátyám nős volt, és volt négy gyereke, akiket azonnal megszerettem. Nagyon vágytam családra, különösen szerettem délutánonként a legkisebb kislányért, az öt-hat év körüli Ana Mariért menni, és megvárni őt az iskola kapujában.
    A családomon kívül az első ember, akivel találkoztam, Félix Grande, a költő volt. Jó barátságban állt José Luis Gallegóval, aki szabadulásomról is értesítette. Nagyon kedves volt hozzám, elvitt a Pradóba, és régi barátokként sétáltunk Madrid utcáin, pedig nemrég ismerkedtünk csak meg. Olykor az efféle pozitív élmények hozzák össze az embereket. Csak a száműzetésből való hazatérésem után találkoztam vele újra. Nem azért, mintha nem akartunk volna találkozni, de tudtam, hamarosan el kell hagynom Spanyolországot, és nem akartam, hogy miattam bajba kerüljön. Később gyakran emlegettük azt a találkozást.
    Madrid, a hatvanas évek Madridja nagy hatással volt rám. Nem az a lebombázott és sötét város volt, amelyet huszonhárom évvel azelőtt elhagytam. Egy fénnyel és élettel teli város tárult a szemem elé.
    Politikai ismereteim alapján tudtam, hogy amit látok, az csupán a város csillogó felszíne, és alatta súlyos emberi és társadalmi problémák forrongnak.
    Egyik nap elmentem Vallecasba, amelynek külterületén sok bevándorló élt abban az időben, munkások, akik a szegénység és az éhség elől menekültek oda Spanyolország minden tájáról, és azbeszt tetejű, rögtönzött, nyomorúságos viskók százaiban szorongtak. Ez volt a felfedezett új Madrid másik arca.

    A világ minden országában, ahová körutam során eljutottam, még a legfejlettebbekben is, mindenütt felfedeztem a legsúlyosabb szegénység reménytelen arcát, a nyomorúság hatalmas bugyrait, a kegyetlen ellentétet a bántó gazdagság meg a legméltatlanabb elszegényedés és éhség között.

    Lenyűgöztek az árukkal megrakott kirakatok, a különböző illatoktól terhes gyümölcsösboltok, a fénylő feliratok… Rettentően vonzott az utcai élet általában, szerettem úgy eltölteni a napokat, hogy csak úgy járkáltam, a színek felhőjébe burkolva. Különösen szívesen sétáltam éjszaka, elnéztem a csillagos eget, amelyet huszonhárom évig csak a cella kis ablakán át láthattam.
    Nézegettem az emberek öltözetét, a legújabb divatot, főleg a nőkön, az autók formáját, a metrót, a Puerta del Sol és a Gran Vía fényreklámjait.
    Új élvezeteket fedeztem fel: leültem egy bár kerek asztalához, és megittam egy üdítőt, néztem az embereket, elmentem a Retiro parkba, nézegettem a fiatal szerelmespárokat, leültem a tó partjára, és mint egy gyerek, számba vettem az élet izgalmas dolgait.
    A börtönben csak álmomban tértem vissza a szabadságba, az elvesztett emlékekhez. Ebben jó voltam, az álmoknak szinte mestere voltam. De amikor már huszonegy vagy huszonkét éve voltam a börtönben, szomorúan döbbentem rá, hogy az emlékek elmosódnak, és lassanként eltűnnek az álmaimból, míg végül a börtön vált rabságom nappalainak és éjszakáinak egyedüli főszereplőjévé.
    Néhány versemben felbukkan ez a szomorúság és a félelem meg a szorongás a feledés miatt, hogy lassan-lassan elveszítem a legelemibb dolgok emlékét.

    És az élet?

    Mondd el, milyen egy fa ága.
    Mondd el, mit dalol a folyó,
    mikor madár száll habjára.

    Szólj a tengerről. Beszéld el,
    milyen a mezőn a pára.
    Üzenj csillagokkal. Széllel.

    Mutass olyan láthatárra,
    melynek – akár egy kunyhónak –
    nincs kulcsa és nincsen zárja.

    Mondd el, milyen is a csókja
    egy asszonynak. Már hiába
    idézem ízét e szónak.

    Permetében a holdfénynek
    szerelemtől fellobogva
    illatoznak még az éjek?

    Vagy ez a sírversem öl meg,
    a kripta homályos fénye,
    a kőlap, dala a kőnek?

    22 év… Már a tárgyak
    színüket vesztik örökre,
    illatuk sincs… Tétovázva

    írom ide: „mező”, „tenger”…
    „Erdő” – mondom, és egy fának
    körvonala sem dereng fel.

    Arról szólok, mit szívemből
    az évek lassan kiölnek.

    (Nem folytathatom; közelről
    hallatszik lépte az őrnek.)

    A várakozásnak ebben az időszakában szerettem moziba járni is. Akkor is és most is mindig a kijárathoz közeli helyre veszek jegyet. Minden olyan hely rögeszmés szorongást kelt bennem, ahol nem érzem magam közel a kijárathoz
    Akkoriban vetítették a Spartacus című filmet, Kirk Douglasszel. A filmben a leginkább az indított meg, amikor a centurio a legyőzöttekhez fordul, és megkérdezi tőlük: – Melyikőtök Spartacus?
    És mielőtt Spartacus felelhetne, egyik rabszolga a másik után felemelkedik, és ezt kiáltják:
    – Én vagyok Spartacus.
    – Én vagyok Spartacus.
    – Én vagyok Spartacus…
    Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Az a bátor közösségi cselekedet felidézte bennem az ismerős szolidaritást, amely a börtönben megtartott minket életünk legbizonytalanabb óráiban, testvéreim bátorságát és méltóságát, akik a legkegyetlenebb kínzásokat elviselték inkább, minthogy elárulják elvtársaikat.

    Vágytam az életre és arra, hogy viss zaszerezzem az élet elveszett színeit, de emellett óvatos voltam, hisz tudtam, hogy átmeneti létben élek: a párt illegális szervezete egyik napról a másikra elvisz Spanyolországból, és nem szabad semmi olyat tennem, ami akár a legapróbb gyanút is felkeltheti.
    Az egyetlen dolog, amit megkockáztattam, anélkül, hogy sejtettem volna a kockázatát abban az átmeneti létben, az volt, hogy felhívtam Armando López Salinast. Nagyon tetszett A bánya című regénye, és emlékszem, küldtem neki egy verset a börtönből. Azt viszont nem tudtam akkoriban, hogy Salinas a madridi kommunista párt vezetőségének egyik tagjaként nyakig benne volt az illegális munkában.
    Antonio Ferres író kísérte el a találkozóra, és nagyon kellemes estét töltöttünk együtt, amelyet többször emlegettünk később.
    A bátyámnak régi barátja volt egy rendőrfelügyelő, tőle megtudtam, hogy figyelnek.
    És valóban, a bátyámék Monedero utcában álló házával szemközti bárban mindig ott ült két, civilnek öltözött rendőr, akikkel néha összeakadtam sétáim során. De az életem annyira egyszerű és annyira kiszámíthatóan magányos volt, hogy aztán már nem jöttek utánam, hanem a bárban töltötték az időt, üldögéltek és dominóztak. Amikor hazafelé tartottam, igyekeztem mindig úgy elmenni a bár előtt, hogy lássanak, vagy bementem a bárba, mintha hallgatólagos megállapodás lett volna köztünk.
    Érdekes, hogy néhány nappal az után, hogy az illegális szervezet elvitt Spanyolországból – ahogy később a bátyám rendőrbarátja mesélte –, a két rendőrt behívták, hogy számoljanak be a tevékenységemről, ők pedig azt mondták, hogy továbbra is teljesen normális életet élek.
    – Annyira normálisat – szakította félbe őket a felügyelő –, hogy tegnap este a francia fővárosból mondott beszédet a Párizsi Rádión keresztül. Azonkívül ő Marcos Ana.

    A SZERELEM. Annyi meglepetés és ámulat közepette, leginkább a nők bűvöltek el, ugyanakkor el is bizonytalanítottak. Láttam egy lányt, tetszett, utánamentem, mint a gyerek valami nyalánkság után, de nem mertem megszólítani. Gyönyörűségem telt abban, hogy néztem őket, hallgattam a hangjukat, ahogy jártak-keltek, elnéztem csípőjük izgató ringását. Közelről követtem őket, amíg el nem tűntek egy kapualjban vagy az egyik metróállomás bejáratában. Félszegségem és bizonytalanságom nem engedett ennél továbblépni.
    Úgy viselkedtem, mint egy kamasz. A bebörtönzésem előtti három év háborús, abnormális időszak volt, legalábbis számomra. A szerelmet csak hallomásból ismertem. A kamaszkorból az érett férfikorba léptem, tizenhat évesből hirtelen lettem negyvenegy éves, és a szerelem terén tele voltam gátlásokkal és elfojtott vágyakkal.

    AZ ELSŐ SZERELMEM. Egy délután, már inkább alkonyatkor, találkoztam egy gyerekkori barátommal, egy üzletemberrel, aki nem osztozott ugyan az eszményeimben, de egyszer meglátogatott a porlieri börtönben. Hívott, hogy sétáljunk egyet Madridban, és elvitt néhány mulatóba, melyeket ő nyilván látogatott. Én közönyt színleltem, kissé maradian öltözve jöttem el otthonról, meg egy kicsit felelőtlennek tűnt ilyen helyre menni. Lopva néztem körül, és kigúvadt a szemem, ahogy megláttam azokat az izgató nőket, akik kihívóan mászkáltak fel-alá.
    A barátom egyszer csak az órájára nézett, és azt mondta:
    – Nekem mennem kell, vendégeket várok otthon, és későre jár. Add meg a számodat, és találkozzunk valamikor máskor, nyugodtabb körülmények között.
    Hamis számot adtam meg neki, tekintve, hogy arra készültem, hamarosan (illegális körülmények között) elhagyom Spanyolországot, és nem volt bölcs dolog kapcsolatokat létesíteni.
    – Várj egy percet – mondta a barátom, mielőtt elment. A szalon hátuljába ment, és egy ragyogó lánnyal jött vissza, akit Isabelnek szólított. Épphogy bemutatta, a kezébe adott egy ötszáz pezetást, és így szólt: – Fogd ezt, és töltsd az éjszakát ezzel a barátommal.
    Vékony, barna bőrű lány volt, kékszemű, és annyira fiatal, hogy arcán a legkisebb nyoma sem volt foglalkozásának.
    Nehéz most leírnom, hogyan éltem át azt a pillanatot, de az biztos, hogy amikor egyedül maradtam azzal a nővel, azt kívántam, bárcsak a föld nyelne el. Nem tudtam, hogyan viselkedjek. Ő közömbösen így szólt: – Akkor menjünk.
    Én meg zavaromban, elfúló hangon kérdeztem: – Hová?
    – Hát… a szállodába.
    – Így, hogy nem is ismerjük egymást? Szeretnék sétálni egyet, hogy egy kicsit többet megtudjunk egymásról… Szokatlan beszéd volt ez egy prostituált számára, meg is lepődött rajta.
    És amikor látta, nem tudom, mit is mondjak, hogy remeg a cigaretta a kezemben, miközben szívom, azt hitte, részeg vagyok, és visszaadta a pénzt. Én, ahelyett, hogy elvettem volna a pénzt, két kezembe fogtam a kezét…
    – Nem, nem, veled akarok menni, tetszel nekem, és kívánom, de nagyon nehéz ez nekem…
    És hebegve, dadogva, elmeséltem neki, hogy most jöttem ki a börtönből, hogy politikai fogoly voltam, hogy huszonhárom évig az életből kizárva éltem, és hogy soha nem voltam még együtt nővel…
    Akkor az a lány kicsit meglepődött, arcvonásai meglágyultak, egyszeriben szeretettel nézett rám, vagy inkább odaadóan, nem tudom, és nem várt gyengédséggel és megértéssel leckét adott nekem emberségből.
    – Jól van, én meg azt hittem, részeg vagy. Így minden másképp hangzik, a ma éjszakát veled töltöm, legfeljebb elveszítek néhány fordulót.
    Arra utalt, hogy ha velem van ma éjjel, akkor nem fog „dolgozni”.
    Sétálni hívott Madridban. Elmentünk a Puerta del Solhoz, aztán végigmentünk a Gran Víán, amit akkoriban José Antonio sugárútnak hívtak. Hideg volt, karon fogott, és be nem állt a szája, úgy szorított magához, mintha egész életünkben ismertük volna egymást. Olyan közel éreztem magamhoz, hogy rám tört a vágy, hogy megcsókoljam, de nem mertem, és bizonytalanságom igazolására egy japán haiku-vers jutott eszembe:

    A szemek adják,
    és sohasem az ajkak,
    az első csókot.

    Meghívott vacsorázni, azt hiszem, a Torre de Madridba vagy a Plaza de Espaa valamelyik épületébe, és a legszebb, leghihetetlenebb jeleneteket éltem át, miközben reszkettem.
    Amikor a börtönbeli életemről meséltem neki, arról, hogyan rabolták el a fiatalságomat, puhán megcsókolta a kezemet, mintha testvére vagy elveszettnek hitt és hosszú idő után megtalált vőlegénye lennék. Meglepett a kedvessége.
    – De miért, miért ez az embertelen büntetés? – kérdezte fájdalommal a hangjában.
    Eszembe jutott egy költemény, amelyik a „bűnömről” szól, és amelyet a börtönben írtam.

    Önéletrajz

    Rettenetes az én bűnöm:
    Csillagokat emberszívben
    felragyogtatni akartam.
    Ezért, rácsok között, priccsen
    már huszonkét telet élek,
    melyek után tavasz nincsen.
    Gyerekkorom óta rabként
    s halálra ítélve itt benn,
    kőfalakra nézve folyvást
    szemem fényét elveszítem.
    De bosszúálló arkangyal
    árnyéka sincs ereimben.
    Csak kiáltok: Spanyolország!
    álmom kínja kiált innen…

    Ő meg könnyes szemmel elmondta, miért lett belőle ilyen fiatalon prostituált néhány hónappal azelőtt. Családi történet, embertelen és szomorú.
    Nem tudom, milyen vonzás hatására alakult ki köztünk az az ösztönös bizalom. Vacsora után még rövid ideig beszélgettünk, aztán egyszer csak azt mondta: – Akkor elmegyünk a szállodába?
    Számomra a probléma továbbra is ugyanaz maradt, olyan volt, mint nekivágni egy ismeretlen folyó túlpartjának anélkül, hogy úszni tudnék, még mindig tele voltam bizonytalansággal. De ő nevetve így szólt:
    – Ne izgasd magad, te csak ne törődj semmivel, majd én csinálok mindent.
    És elmentünk a szállodába, a lány ott lakott, egy bérelt szobában. Minden sokkal könnyebb volt, mint ahogy vártam. Az érdem az övé volt. Felülkerekedtem a gátlásaimon, és az a lány, a legnagyobb érzékenységgel és gyengédséggel hozzásegített, hogy életemben először, egy nem várt éjszakán megismerjem a szerelmet.
    Azután ahelyett, hogy a „menetet” befejezettnek tekintette volna, megkért, hogy aludjak nála.
    Elbizonytalanodtam: a családom aggódni fog, ha nem megyek haza, mi lesz, ha a rendőröknek feltűnik… De nagyon nehéz lett volna visszautasítani, maradtam, és hajnalig beszélgettünk.
    Reggel csókkal ébresztett. Tálca volt a kezében. Lement, és vett csokoládét meg süteményt, leült az ágy szélére, és megreggeliztünk.
    Amikor elköszöntem, gyengéden a karomba szorítottam, a szívem a torkomban dobogott, tudtam, hogy nem látom soha többet.
    Otthon a bátyám dühösen fogadott, amiért nem szóltam, hogy házon kívül töltöm az éjszakát.
    Lola sógornőm, aki elvette a zakómat, hogy letisztítsa, egy cigarettaformára sodort papírt vett ki a zakó zsebéből, és megkérdezte: – Mi ez, Fernando?
    Elvettem a papírt, amelyikbe bele volt csavarva az ötszáz pezetás bankjegy, és egy apró cédula, amelyen ez állt: „Gyere vissza ma este”.
    Ahogy elolvastam a szavakat, mintha az ő szájából hallanám, elöntött a vér, nem maradtam otthon ebédre, a vágytól reszketve szaladtam le az utcára, pedig tudtam, hogy a lokál este nyolcig-kilencig nem nyit ki. Izgatott voltam, ideges, kívántam a találkozást.
    De miközben arra vártam, hogy elmehessek a mulatóba, bántó gondolat jutott eszembe, amely zavarba ejtett és visszatartott: tönkretenné az Isabellel töltött első éjszaka varázsát. Ha visszatérnék, és „megvenném a testét” azzal a pénzzel, ami különben is az övé volt, az olyan lenne, mintha tudomásul venném, hogy ő prostituált, és én tovább prostituálnám őt, mint akármelyik kliense, ráadásul bemocskolnék és tönkretennék egy szép emléket, amelyet a maga tisztaságában és gyengédségében akartam megőrizni.
    Másrészt perzselt a vágy, és kigyulladt a képzeletem, ahogy visszaemlékeztem az együtt töltött éjszakára. Miközben ez járt a fejemben, egy virágbolt előtt mentem el, és szinte gondolkodás nélkül bementem, és így szóltam az eladóhoz:
    – Adjon nekem ötszáz pezetáért virágot.
    A nő meglepetten nézett rám: – Ötszáz pezetáért?
    – Igen, igen, ötszázért, a legszebb virágokat válassza ki.
    Elkezdtünk válogatni, és egy fenséges csokrot állítottunk össze, amelyben voltak orchideák, magnóliák és rózsák.
    Nem tűnt jó ötletnek, sőt nevetségesnek gondoltam, hogy a virágot a mulatóba vigyem, és abban a környezetben adjam oda neki, ahol dolgozott. Fogtam egy taxit, a szállodába mentem, az Echegaray utcába, ahol az éjszakát töltöttük, és a recepción hagytam a virágcsokrot meg egy cédulát: „Első szerelmemnek, Isabelnek”.

    ROZSNYAI KATALIN FORDÍTÁSA

Bika

MÉRLEG

HEGEDŰS SÁNDOR

A parasztvezér

Áchim L. András

Magyarország – agrárjellege, a nagybirtokosok mindenhatósága, valamint a föld robotosainak sanyarú sorsa ellenére – nem bővelkedett országos formátumú parasztvezérekben. Budai Nagy Antal (? – 1437), Dózsa György (1470 k. – 1514), Szántó Kovács János (1852 – 1904) mellett alig találunk olyan katartikus tekintélyeket, akik elemi erővel megmozgatták volna a falu elnyomottait. A 19-20. század fordulóján aztán megjelenik a „színen” Áchim L. András. Ám más korszakban, más társadalmi háttérrel és más módszerekkel. Közös volt bennük az úrgyűlölet, a parasztság sorsának jobbítására irányuló elszántság. Ennélfogva – mint ahogy elődeinek – neki is el kellett szenvednie a fennálló hatalom megvetését, az oligarchák kicsinyes ármánykodását s az elpusztítására irányuló boszszúvágyukat. Áchim nem alkudott, ezért a „lázadóknak” kijáró végzetét sem kerülhette el. És mint annyiszor már történelmünkben, halála után – emlékén kívül – alig maradt valami nyoma tevékenységének.
    Áchim L. András 1871. március 15-én született, Békéscsabán. Mind a nagyapa, mind az édesapa jómódú gazda volt, adófizető virilisták, akik a megyei törvényhatósági bizottság tagjaiként állandó szereplői a helyi közéletnek. A család a szabadságharc kitörésének évfordulóján ünnepelte meg a fiú születésnapját. Kossuth szelleme mélyen beivódott az ifjú lelkébe, s idővel ez párosult a föld robotosai iránt érzett tiszteletével. Az apa azt szerette volna, ha ifjabb András tanult úr lesz, mint a szomszédban lakó Zsilinszky testvérek, de ő abbahagyta a szarvasi gimnáziumban folytatott tanulmányait. „Nem leszek úr, paraszt leszek” – mondta, és kiköltözött gerendási tanyájukra, ahol földműves munkát végzett. Ezzel is kímélni akarta betegeskedő édesapját. Együtt dolgozott a birtok cselédjeivel, megtanulta becsülni a földmunkát, megismerkedett az agrárproletárok nyomorúságos életével és gondolkodásmódjával. Szabad óráiban sokat olvasott, beszélgetett társaival. 1891-ben, húszéves korában, önként jelentkezett a hadseregbe. A méneskari szolgálatot választotta, ott kapcsolatba került a lótenyésztéssel, s tapasztalatait később saját gazdaságában is hasznosítani tudta. 1894-ben őrmesterként szerelt le. Hamarosan megnősült, és egy jómódú gazda leányát, Rajtár Ilonát vette el. A harmonikus házasságból három lány és egy fiú született. 1896-ban meghalt az édesapa, a 200 holdnyi birtokot Áchim L. András örökölte. Az ifjú társas viszonyba lépett más gazdákkal, miáltal kétezer hold felett rendelkeztek. A föld tulajdonviszonyai körüli vitákban került először összeütközésbe a törvénnyel. A lobbanékony András puskát ragadott, hogy igazságát megvédje, amiért is „közcsend elleni kihágás” címén felelősségre vonták. Mindazonáltal 1898-ban – apja nyomdokain járva – ő is virilista lett, a megyei képviselőtestület tagja. Ebbeli minőségében kezdetben a módosgazdák érdekeit képviselte. Felszólalásainak, írásainak hangja még alig különbözött a helyi földbirtokosok megnyilatkozásaitól.
    1901 decemberében a Békésmegyei Közlönyben, a parasztság nehéz helyzetére hivatkozva, felvetette a Magyar Mezőgazdák Országos Segély- és Nyugdíjintézete felállításának szükségességét. Cikkében már megkezdte saját osztálykorlátainak a feszegetését. Az úri Magyarország természetesen nem reagált javaslatára. 1901 táján költözött vissza a számára mind szűkebbé vált gerendási tanyavilágból Békéscsabára. Mészáros utcai lakásához közel volt Pollák Arnold kocsmája, ahol az úgynevezett újjászervezett szocialisták találkoztak. Áchim egyre gyakrabban fordult meg e gyülekezetben, mígnem belépett közéjük. Úgy látta, hogy ők többet foglalkoznak a parasztság napi kérdéseivel, mint a hagyományos szociáldemokrata párt (továbbiakban MSZDP) tagjai. A népiesek nézetét vallotta, miszerint a földművesek képezik a nemzet gerincét, s ezért joguk van az alapvető politikai jogok elnyeréséhez. Kijelentette: nem akar pártvezér lenni, csak egyszerű közkatona. Megélénkült közéleti szerepe, de még mindig a provinciájában mozgott, így szavainak egyelőre alig volt széles körű hatása. Jórészt helyi problémákat vetett fel. Gyakran szólalt fel az „újjászervezettek” képviseletében, és sokszor félbe kellett szakítani a gyűlést a kormánypártiak zajos nemtetszése miatt. Népszerűvé tette, hogy szót emelt a kisemmizettek érdekében: „Szigorúan bojkottálandó minden olyan burzsoá és nagygazda, aki rossz akaratával és nembánomságával a népet nyomorba akarja dönteni”.
    Áchimnak rengeteg tennivalója volt szűkebb hazájában, Békéscsabán. Járható utca alig akadt, ősztől tavaszig a város merő sártenger volt, csak a belterületeken építettek kövezett járdákat. A gyér közlekedés ellenére keletkezett porfelhőtől az utca egyik oldaláról a másikig alig lehetett ellátni. Ivóvizet csak két artézi kút szolgáltatott, a lakosság nagy része a saját udvarán ásott gémeskútból jutott vízhez, de ennek a sterilitását senki sem garantálta. Bélhurut, tífusz, tüdővész az országos átlagnál magasabb arányban szedte áldozatait. Kevés a kulturált, a kornak megfelelő modern, lakható téglaépület. Az otthonok zöme náddal fedett parasztház volt. Az urak magyarul, a lakosság többségét kitevő parasztság szlovákul beszélt. A városka 40 000 lakosából mindössze 1-2000 tartozott az értelmiséghez. Még ennél is kevesebb volt a kereskedők és a kisiparosok száma. S mindezeknek csupán a töredéke vett részt aktívan a közéletben. Ahogy Domokos József, helyi ügyvéd fogalmazta egykoron: „ezeket az urakat csak a szabó tette urakká. Az előkelőség számára a kultúra csak púp a hátukon. Elegük volt a könyvekből az iskolában. Minek a több tudás, nem hoz több zsírt a konyhára.” Békéscsaba arca tipikusan parlagi volt, szemben Budapest világvárosias jellegével.
    Amikor Áchim L. András a politikai élet porondjára lépett az ország már a viszonylag gyors haladás, a polgárosodás útját járta. Az 1867-es kiegyezés lazított az osztrák tőkefüggésen és teret nyitott a hazai gazdaság fejlesztésének. Szaporodtak a hitelt nyújtó bankok, felgyorsult a gyárak „gründolása”, vasútépítési láz kerítette hatalmába a vállalkozókat. Forradalmasodott a közlekedés és az áruszállítás. Ennek „elengedhetetlen” kísérőjelensége volt a panama és a spekuláció. Az egységes nemzeti piac kiterebélyesedett, nagy dinamizmust adva a gazdasági élet további kibontakozásának. A nagyipar gépesítése európai szintű volt, és az elektrifikáció új távlatokat teremtett a modernizációnak. A mezőgazdaságban a nagybirtok mellett a törpebirtok dominált, a szűk belső piac korlátokat szabott a kereskedelemnek is. A mezőgazdaság porosz utas jellege konzerválta a latifundiumokat megnehezítve a parasztpolgárság kialakulását. A feudális elemekkel megterhelt kapitalizmus kontrasztjai termelték ki az Áchim-féle politikusokat a maguk ellentmondásaival, vívódásaival és felemás elgondolásaival együtt.
    Áchim az 1905-ös januári választásokon – a Mezőfi Vilmos vezette Újjászervezett Szociáldemokrata Párt zászlaja alatt – országgyűlési képviselő lett. Május 11-én mondta el, nagy érdeklődéssel végighallgatott szűzbeszédét. „Célom az – kezdte –, hogy én, mint a nép egyszerű soraiból származó népképviselő, a nép kívánságait és a magam egyszerű véleményét elmondjam. […] Ámbár részemről szintén követelem a nemzeti hadsereget, de azért fontosabbnak tartom a gazdasági helyzettel való foglalkozást. […] Ígértük az általános választói jogot, az adóreformot és a gazdasági helyzet javítását […] s ezen ígéretünk teljesítését a nép várja […] Az általános választójog terjedjen ki minden magyar hazafira […] egészséges politikának tartanám azt, hogyha a kincstári birtokokat, illő módon, és az egyes latifundiumokat megfelelő árak mellett a kisemberek, a gazdák számára parcelláznák… (a teremben zaj hallatszott) nagy hiba volt, hogy minden nagy állami munkát […] egyes telhetetlen vállalkozóknak adtak ki, és a magyar nép ma ott van Amerika kőszénbányáiban. […] Az én politikai hitvallásom, […] hogy a magyar állam legerősebb létfenntartó eleme, az úgynevezett magyar parasztság, a magyar kisgazda és a munkásosztály. […] Szükség van arra, hogy ebbe a Házba egy demokratikus alapon álló, gazdaemberekből és értelmes munkásemberekből is jöjjön idővel be egy párt […] mely a sorscsapásoktól üldözött magyar parasztnépet felkarolja.”
    Természetesen a honatyák többsége ellenszenvvel fogadta beszédének azt a részét, mely – a magyar parlamentben először – megpendítette a földosztás kényes kérdését. Tudták, hogy a parasztpolgárság kialakítása csak a nagybirtokrendszer rovására történhet. Beszéde, a maga korában, kirívóan progresszív megnyilatkozás volt. A szociáldemokraták, akik Mezőfiékben riválisokat láttak, gúnyoros megjegyzésekkel kommentálták Áchim parlamenti bemutatkozását és nacionalistának bélyegezték, amiért a parasztvezér magát magyarnak tekintette: „… mivel Magyarországon lakom, igyekszem a magyar hazafiak közt az elsők között lenni”. A Népszava ezt a hitvallást „filiszter hazafiságnak” minősítette és úgy vélte „csúnyán kompromittálta a magyar paraszti észt és a szocialista nevet”. Tótból magyarrá vedlett hazaffynak címezve a lap elmarasztalólag írta: „Franciaországban a legjobb francia, Zsidóországban a legjobb zsidó hazafi igyekezne lenni.” Áchimnál ebben az időben valóban nagy szerepe volt a nacionalista elemnek, noha ez nála nem volt azonos az urak nemzetiségellenes, osztályönzésen és ködösítésen alapuló sovinizmusával, később viszont a koalíciós válság idején, az általános választójog követelése került propagandája homlokterébe. A német emlőkön nevelkedett századelő magyar szociáldemokráciája még nem tudott igazában magyarrá gyökeresedni, s a marxi gondolatot alaposan félreértve („a munkásoknak nincs hazájuk”) a hamis internacionalizmus talaján állt. Mellesleg az MSZDP földkérdésben vallott politikája is a német szociáldemokraták (Karl Kautsky) felfogását tükrözte, míg Áchim a nagybirtok felosztása mellett kardoskodott – igaz, megváltás fejében. Azt is látnunk kell, hogy maga Mezőfi is idegennek tekintette pártjában a nagygazdát, aki tőle független nézeteket vallott számos sarkalatos kérdésben. De Áchim L. András is gyanakvóan tekintett Mezőfire, mert anyagiasnak (nem filozófiai, hanem köznapi értelemben) tartotta. Személyeskedésig fajuló harc mérgesítette el kapcsolatukat. A párt 1905 áprilisában kongresszust hívott össze, ahol Áchim kijelentette: „Amíg csak élek, a munkálkodó nép javáért fogok küzdeni a milliomosok és latifundiumosok ellen.”
    És a nagygazda állta szavát. Jellemző a két vetélkedő közötti viszonyra, hogy Áchim nem került be a párt vezetőségébe, mert Mezőfi nem jelöltette. Áchim ekkor bölcs rezignációval állapította meg. „A szocialisták, akiknek egy táborba kellene tartozniuk, torzsalkodnak. Miért? Mert annyifélék, ahányan vannak a vezérek, akik féltik a koncot. […] Vannak várkonyisták, mezőfisták, bokányisták, népszavisták stb. Az eszme egy, de a vezérek kicsinyes önérdeke kívánja a szétdarabolást, a tömeg erejének széthullását.” Mezőfi pártján belül elmérgesedett az áldatlan harc a nagygazdával, ezért Áchim szakított ellenlábasával, és 1906 márciusában megalakította politikájának adekvát szervezetét, a Magyarországi Független Szocialista Parasztpártot.
    A „hivatalos” szociáldemokráciát hazánkban Garami Ernőék képviselték, de mellettük – hosszabb-rövidebb ideig – más szocialisztikus szervezetek is működtek. Ezek hol elváltak, hol egyesültek egymással, hol pedig eltűntek a süllyesztőben. Az eredetileg Friedrich Engels ihletett párt a monopolkapitalizmus kialakulásánaj a talaján már elpolgáriasodott munkásság érdekszervezete lett. A Garami vezette párt irányadó koncepciója az általános választójog kivívása volt, a parlament eszközének felhasználása távlatokban a szocializmusért, valójában a „demokratikus szocializmusnak” nevezett polgári demokráciáért. Abban a naiv hitben éltek, hogy bejutva a t. Házba, elnyerik a többséget és akkor megszavazzák szépen a közösségi társadalmat. Az osztrák-német szociáldemokraták koncepciójának mechanikus adaptálására törekedtek, figyelmen kívül hagyva a magyar sajátosságokat (földkérdés, nemzetiségi kérdés), s ez a körülmény jelentősen szűkítette a párt osztály- és tömegbázisát, következésképpen országos befolyását. Ám az uralkodó osztályok így is mindent elkövettek, hogy meghiúsítsák az MSZDP bejutását az országgyűlésbe. Tisza István miniszterelnök azt vallotta „vége az úri Magyarországnak, ha a műveletlen munkások és parasztok képviselői mandátum birtokába jutnak”. Megjegyzendő: a pártban mindig jelenlevő baloldali ellenzékiek nem tudták sem módosíttatni, sem befolyásolni a hivatalos irányvonalat.
    A másik szocialisztikus csoportosulás Várkonyi István nevéhez fűződik. Az MSZDP egykori vezetőségi tagja összeütközésbe kerülvén pártja irányítóival, 1897-ben szakított elvtársaival, és létrehozta a Független Szocialista Pártot. Bázisa jórészt az alföldi parasztság volt. Nem ismerte el az ipari proletariátus történelmi szerepét, és utópikus, kispolgári, anarchista nézeteivel nem tudott igazán a föld dolgozóira sem hatni. A háborús években már nem is álltak mögötte tömegek, ezért a párt feloszlott.
    Mezőfi Vilmost az MSZDP 1900-ban tartott kongresszusa kizárta a pártból, és ő még abban az évben megalapította azt a Magyarországi Újjászervezett Szociáldemokrata Pártot, melynek rövid ideig Áchim is tagja volt. Programja sok mindenben megegyezett Garamiékéval, de jóval nagyobb nyomatékot adott a nagybirtokrendszer felszámolásának. Bár Mezőfi nacionalista húrokat is szívesen pengetett, pártja még az első világháború kitörése előtt annyira erőtlenné vált, hogy működését kénytelen volt megszüntetni. A magyarországi szociáldemokrácia sorozatos belső meghasonlásainak egyik alapvető oka az volt, hogy a hivatalos Garami-féle vezetés méltánytalanul elhanyagolta a parasztság képviseletét.
    Áchim L. Andrást – mint említettük – a szocialisták nacionalistának bélyegezték. Véleményüket megerősítve látták a nagygazda sokszor hangoztatott nézetében, miszerint „elsősorban magyar vagyok, s csak ezután szocialista”. Felesleges volt Áchimnak ezt a sorrendiséget felállítania, hiszen e kettő szerves egysége nem sértett volna nemzeti érzelmeket: ami a lakosság többségének, a parasztságnak jó volt, nem lehetett rossz az országnak sem. Áchim elismerte az MSZDP illetékességét az ipari proletariátus vezetésére, de az egész parasztság érdekeinek képviseletére az ő pártja tartott igényt. Az 1905-ös kormányzati válság idején szembenállt az ún. „darabont” kormánnyal, és elítélte a szociáldemokraták alkudozását (a választójog kérdésében) Kristóffy József belügyminiszterrel. Kapcsolata a koalícióval hamar megromlott, de egy tapodtat sem került közelebb a kormánypártiakhoz.
    Áchim új szervezetének (Magyarországi Független Szocialista Párt) alakuló kongresszusán meghatározta pártja politikájának és céljainak summázatát: „Kenyérért és jogért fogunk küzdeni utolsó leheletünkig.” A határozati javaslatban kinyilvánították: miután az Újjászervezett Szocialista Párt nem a szegény nép javát akarja, elhatározák a Parasztpárt megalakítását, hogy a nincstelenek parlamenti képviselethez jussanak és harcolhassanak a politikai szabadságjogokért. Az MSZDP (amint várható volt) rossz szemmel nézte Áchimék szervezkedését: „Sem programja, sem hívei, sem vezére nem olyanok, hogy a pártnak állandóságot biztosítsanak.” Áchim 1906 áprilisában megindította a Paraszt Újság című hetilapot, ezzel az öntörvényű politikus maga diktálta sajtóhoz jutott, ahol kifejthette nézeteit. A lap részletesen ismertette a párt programját: követelte a nép parlamenti képviseletét, a tízezer holdon felüli birtokok felparcellázását és bérbeadását, az idegenekkel szembeni földvásárlási tilalmat, a progresszív adózás bevezetését, az önálló vámterületet, a polgári szabadságjogokat, a hitfelekezetek közötti egyenlőséget, az ingyenes népoktatást, az egészségügy államosítását és a közigazgatás korszerűsítését. Ez a program (melynek egyes pontjai bizony ma is megállnák a helyüket) nem esett messze az MSZDP 1903-as kongresszusán elfogadott dokumentumától. Áchim 1906 májusában ismét országgyűlési képviselő lett. Mandátumát „parasztjainak” köszönhette, de az urak hamar kijárták, hogy mandátumától megfosszák: a bíróság „osztályellenes izgatás” és a szavazók megvesztegetésének ürügyével kibuktatta a parlamentből. Hogy erkölcsileg tönkre tegyék, Zsilinszky Endréék rágalomhadjárattal kisérelték meg ellehetetleníteni. Azt állították, Kristóffy még belügyminiszter korában lepénzelte. A parasztpolitikus a koalíciós években radikalizálódott, s ezzel némileg növelte táborát. Egyik gyengéje volt azonban, hogy a parasztságot monolit egységnek tekintette, vagyis nem vette figyelembe az árutermelés földbirtokra gyakorolt differenciáló hatását. Pedig szocialista létére tudnia kellett volna, hogy a jómódú gazdák és agrárproletárok törekvései hosszú távon nem eshetnek egybe. Szerves rétegpolitikát bajosan lehetett alkalmazni, hiszen objektív antagonizmus különítette el őket egymástól. Közös bennük elsősorban a nagybirtokellenesség volt. Enyhítette továbbá az ellentéteket, hogy a földnélküliek vagy a megélhetéshez kevés földdel rendelkezők éhségüket elsősorban az uradalmak rovására akarták kielégíteni. A módosabbaktól sem állt távol a nagybirtok felszámolása, vagy megkurtítása. A párt politikai eklekticizmusa mindazonáltal magában hordozta a széthullás veszélyét, s hogy ez még váratott magára, nem utolsósorban Áchim integráló személyének tudható be, aki ideig-óráig hitt a parasztság tartós érdekegyesítésének lehetőségében. A hatóságok többször is meghurcolták, mert osztályharcos, úrellenes magatartása bőszítette a nagybirtokosokat. Az agrárproletárok elégedetlenségének növekedése félelemmel töltötte el őket, ezért vették üldözőbe a vezért, és fokozták a csendőrterrort a falu nincstelenjeivel szemben.
    1906-ban, a körülmények rosszabbodása miatt, nagyszabású aratósztrájk fenyegetett, de Áchim még nem látta elérkezettnek az időt, mert – mint mondotta – parasztjait felkészületlennek tartotta. A „korai” akciók helyett szervezkedésre szólította fel az elégedetlenkedőket. A parasztság elkeseredettsége azonban akkora volt, hogy nem mérlegelték, érettek-e a feltételek az agrár-megmozdulásra, vagy sem. 1906 folyamán, jórészt a Viharsarokban, aratósztrájkok törtek ki, melyeknek eredményességét csökkentette a csendőrterror és a sztrájktörők tömege. Mindazonáltal hiába ígért Darányi Ignác földművelésügyi miniszter úgynevezett „rabszolgatörvénye” 60 napi elzárást a munkabeszüntetés „honorálása” fejében, a paraszt letette a kaszát, hogy érvényt szerezzen törekvéseinek. Áchim parlamenti felszólalásban követelte a nagybirtok felparcellázását és a parasztság földéhségének mielőbbi kielégítését – állami kártalanítással. Túlzás lenne azt állítani, hogy indítványát a jobboldali honatyák tetszéssel fogadták volna. Karácsonyi Sándor katolikus papképviselő „gyűlöletes, leköpni való dolog”-nak minősítette Áchim felháborító merészségét. (A házelnök rendreutasította Karácsonyit, a tiszteletlen hang miatt.) A parasztvezérnek nem bocsátották meg, hogy kétségbe vonta a magántulajdon szentségét, és bosszújuk nem is váratott magára sokáig: a Kúria osztályellenes izgatás címén Áchimot megfosztotta képviselői mandátumától. Az újságok kárörömmel harsogták a hírt: „Áchimot elérte megérdemelt sorsa.” Az ellenzéki lapok azonban felháborodással fogadták a részrehajló ítéletet. Az osztályellenes izgatás vádjára a nagygazda így válaszolt: „Nos, én szocialista vagyok, és mint ilyen, éles szóval harcoltam az osztályuralom ellen, hiszen elvemnek sarkalatos pontja az osztályuralom megdöntése.”
    Áchim a csúfos megaláztatás és igazságtalanság ellenére is folytatta harcát. A kudarc népe kudarca is volt, ezért radikalizmusa fokozódott. A Nagyváradi Napló 1906. július 5-ei számában Ady Endre ezt írta: „A végtelen Nagy Magyar Alföldön ma Áchim András a legnagyobb úr.” Itt, sajnos, nincs arra tér, hogy Ady és Áchim kapcsolatáról bővebben írjunk. Tény és való, hogy igaz barátság szövődött köztük a politikai egyetértés jegyében.
    Áchim keresve a kiutat reménytelennek tetsző helyzetéből, arra gondolt, hogy pártja egyesül az MSZDP-vel, és Garami Ernőnek ajánlja fel mandátumát, de terve nem sikerült. Dr. Pollacsek (Pető) Sándor demokrata ügyvéd, a perbe fogott szociáldemokraták védője lett Áchim utódjelöltje. Végül – az antiszemita felhangok ellenére – Pető nagy fölénnyel győzött a képviselőválasztáson.
    A mandátumától megfosztott nagygazda bölcs és bátor parlamenti felszólalásai híján főleg gyűléseken tartott beszédei, valamint a különböző lapokban megjelent írásai alapján ítélhetjük meg gondolatainak és tevékenységének irányát-tartalmát. A boldogulás érdekében még azzal is kísérletezett, hogy az ország legnagyobb evangélikus presbitériumán belül elnyerje a felügyelői tisztet, de 43 szavazatával kiesett a jelöltek sorából. 1907 decemberében azonban a Békés vármegyei képviselőtestületi választásokon sikerült mandátumhoz jutnia. Sikere növekvő népszerűségéről tanúskodott. Ugyanakkor a parasztvezérnek egyszerre kellett megbirkóznia a hatóságokkal, az úri ellenfelekkel, sőt: a szocialista riválisokkal is. Kétségtelenül erőt adott harcának az a körülmény, hogy maga mellett tudhatta Ady Endre rokonszenvét. Hívta, vívják meg együtt a csatát a tiszaistvánok Magyarországa ellen. „Hejh – édes apám, lelkem danoló madara, tanáld már ki, danold már ki azt a nótát, amitől egyszer, nem is oly régen, olyan szépen égtek itt az úri kastélyok és plébániák…” És Ady, Áchim kérésére, 1908 áprilisában megírta Dózsa György lakomáján című döbbenetes versét:

    Lesz böjtje a nagy lakomának,
    Lesz új vezér és új Dózsa,
    Sebő pajtás, ne köpködj: megvált
    Bennünket a Dózsa trónja.

    A parasztvezér, akiben Ady az „új Dózsát” látta, feltöltődött, s a régi lelkesedéssel fogott munkához. Országos parasztpárt megszervezésének tervét dédelgette. Amikor meghallotta, hogy Ferenc József Bosznia és Hercegovina annektálására törekszik, azonnal tollat fogott: „Nekünk parasztembereknek nem kenyerünk az imperialista politika, mi nem kérünk a hódításból, mi itthon akarunk hódítani jogot magunknak.” Új negyvennyolcat hirdetett meg – a földkérdés rendezése érdekében. És nem riadt vissza a fenyegetéstől sem: ha az urak nem csinálnak új negyvennyolcat, megcsinálja majd a nép. Ezzel együtt követelte a titkos, egyenlő, általános választójogot.
    1908 tavaszán pártszervező munkára indult, s bejárta Viharsarok községeinek jelentős részét. Meggyőző agitációjának hatására Tótkomlós, Doboz, Elek stb. parasztjainak sokasága lépett be a Parasztpártba. Áprilisban Áchimék megkezdték a pártkongresszus összehívásának előkészületeit. 1908. június 7-8-án zajlott le a tanácskozás. Kongresszusi üdvözletében Áchim kijelentette: „Rombolva akarunk és fogunk építeni. […] Fel fogjuk építeni a népszabadság oltárát, gyermekeink jövőjének boldogulását.” Áchim megnyitó beszédében ekképp nyilatkozott: a Magyarországi Parasztpárt jogot és kenyeret követel a népnek, választójogot, össze kell fogni magyarnak, románnak, tótnak, németnek, zsidónak a cél elérése érdekében a „legerősebb kényszereszközöket” kell igénybe venni. (A keményebb megnyilatkozásokat Seiler főszolgabíró elhallgattatással büntette meg.) Áchim, a romantikus parasztvezér az általános választójog kiharcolásáról szólt, de megjegyezte, csak a királyban lehet bízni. A parasztvezér úgy gondolta, ha Bebel az ördög szövetségét is hajlandó lenne elfogadni a választójogi küzdelemben, miért ne lehetne a királlyal szövetkezni? A kongresszus követelte továbbá a progresszív adózást, a kisjövedelmek adómentességét, az ingyenes iskoláztatást, az állandó hadsereg eltörlését (s helyette néphadsereg felállítását), a földmunkások minimális bérének törvényes szabályozását, és az önálló vámterületet. Kormányellenes hangok hallatszottak, kilátásba helyezték az aratósztrájkot. Ez utóbbi összhangban volt az MSZDP elgondolásaival is. A kongresszus Áchim L. András zárszavával ért véget. Íme, a végső konklúzió: „Amilyen erősek voltunk határozatunk meghozatalában, százszoros elszántsággal legyünk összetartók a végrehajtásban.”
    A sajtó (polgári és szociáldemokrata egyaránt) lekicsinylően kommentálta a parasztkongresszust. Támadások és rágalmazások áradata özönlött Áchimra. A hatóság hajszát indított a mozgalom ellen. Úgy ítélte meg, hogy a határozatok több pontja sérti a fennálló rendet. Volt, aki Dózsa György „bűntetteit” olvasta Áchim fejére, akadt, aki ellen azért kezdeményeztek eljárást, mert vörös zászlóval vonult fel a kongresszuson. Némelyeket a „durva hang” miatt marasztaltak el. A pártszervezés folytatódott, de e tevékenységük hol a hatóságok, hol a szociáldemokrata párt gáncsoskodásába ütközött. Az MSZDP vezetősége úgy vélte, a parasztságnak nem Áchiméknál, hanem náluk a helyük. A „rivális” lehetetlenné tételére törekedtek. Például a nagyváradi szociáldemokraták a parasztok helyi gyűlését füttykoncerttel és kőzáporral hiúsították meg.
    A kongresszuson elfogadott programról vita támadt a különböző irányzatok között. Kié legyen a föld? Milyen legyen a gazdálkodás rendszere: külterjes vagy belterjes? Felmerült a parasztság differenciálódásának kérdése is. Sokan úgy vélték, hogy ezeket a problémákat a tanácskozásokon korántsem tisztázták. A határozatlanság okát többen abban látták, hogy Áchimék nem rendelkeznek olyan doktrínával, mely megnyugtató választ adhat a felvetődő gondokra. Volt, aki azt javasolta: ha a parasztmozgalom sikereket akar elérni, ki kell küszöbölnie a nagyparaszti befolyást. Áchim megvédte a programot a bírálatokkal szemben, mondván: „az felel meg a parasztságnak, ami a parasztság gondolatvilágából fakad.”
    Jászi Oszkár azzal adta tanújelét a parasztvezér iránti rokonszenvének, hogy felvette A Társadalomtudományok Szabad Iskolája rendes tagjai közé. Az MSZDP illetékesei „porig rombolták” a Parasztpárt elgondolásait. A radikális követeléseket „svindlinek” tekintették, az egész tervezetet pedig haladásellenesnek. Rágalomhadjáratuk mögött az a burkolt szándék állt, hogy elgáncsolják a szociáldemokráciával versenyre kelt Parasztpártot.
    Áchim, miután kiszorult a parlamentből, Békéscsabán maradt provinciális politikusként, s noha tehetsége országos dimenziójú volt, kénytelen volt beérni a helyi csatározásokkal. Igaz, hogy megyei tekintélye továbbra is vitathatatlan maradt, de ez alig sugárzott át az országos politikára. Áchim azonban még a lokális kérdésekben sem tudott sikereket elérni. Ha olyan javaslatot tett, mely az urak húsába vágott, összefogtak ellene és leszavazták. Így járt azzal az indítvánnyal is, hogy a 60 év feletti vagyontalan csabai lakosok részesüljenek községi segélyezésben. Áchim szerette volna, ha Békéscsaba nagyközség várossá alakul át, de ebben is elgáncsolták. A parasztvezér azzal szélesítette ki ellenségeinek táborát, hogy nemmel szavazott, amikor az urak maguknak és embereiknek fizetésemelést akartak kierőszakolni. Kereste a szociáldemokratákkal való együttműködést, de azok mereven elzárkóztak tőle. Ennélfogva magányos cédrusként vívta harcát, rendületlenül, de többnyire eredménytelenül. „Törvényen kívül” helyezték, vele szemben minden módszert megengedhetőnek tartottak. Rágalmazták, hamis, lejárató híreket terjesztettek róla, kémkedtek utána: hol járt, kik látogatták, kivel „konspirált”. Az intrikusok, besúgók erejét az adta, hogy mögöttük állt a hatalom, a rendőrség-csendőrség, a közigazgatás. Áchim pedig csak igen szerény eszközökkel védhette a maga igazát és becsületét. Olykor ügyetlenül válogatta ki harcostársait is, akikkel – kétségtelenül nehéz természete miatt – hamar összeveszett, s azok, miután szakítottak vele, kígyót-békát kiáltottak rá. Áchim ellenségei gyakran e renegátokra támaszkodtak a parasztvezér elleni hamis adatok gyűjtésében. A szangvinikus pártvezér egy alkalommal olyan éles konfliktusba került Szeberényi Lajos evangélikus pappal, hogy arcul ütötte. Természetesen igen nagy volt Csabán a felháborodás, amit a lelkész hívei igyekeztek még szítani is.
    1910. március 21-én feloszlatták a képviselőházat. Megkezdődött a választási harc. Békéscsabán az urak összefogtak az esélyes parasztgazda ellen. A 48-asok és 67-esek egyesítették erejüket, hogy biztosak legyenek győzelmükben. Áchim a választásokra való tekintettel ismét megindította a Paraszt Újságot, melyet a kampány céljainak rendelt alá. A voksolásra június 2-3-án került sor. A módszerek Mikszáth Kálmán regényeiből ismeretesek. Nem hiányzott az etetés-itatás, az erőszak, a megfélemlítés. A nyíltszavazásos rendszer megnehezítette ugyan az ellenzék és hívei dolgát, de annyira nem, hogy meggyőződésüket megtagadva adják le szavazatukat. Az urak minden erőfeszítése és kicsinyes praktikája dugába dőlt, Áchim L. András szerezte meg a szavazatok többségét. Az 1910 decemberében lezajlott helyi választások úgyszintén az ő győzelmét hozták. (Az urak egyetlen törvényhatósági képviselője Zsilinszky Endre lett.) A megyei választások után került sor a községire. A Parasztpárt ez alkalommal is fölényesen győzött: a tíz helyből kilencet szerzett meg. A helyi polgári lap az eredményt a városra nézve szégyenletesnek tartotta.
    1911. március 21-én hangzott el Áchim életének utolsó országgyűlési beszéde. Kifogásolta a mértéktelen fegyvergyártást, amikor az iskolák düledeznek. „Úgy fegyverkezünk t. képviselőház – mondta –, mintha háborúra […] készülnénk.” Kiállt a helyes birtokpolitika mellett. „Ez az ország, amelynek fenntartó eleme a magyar parasztság, csak akkor lesz boldog, ha a parasztság is boldog lesz.” Ugyanakkor követelte az általános választójogot is. A költségvetést nem fogadta el.
    Békéscsabán közben tornyosultak feje felett a vészfellegek. Rágalmak özönével akarták hitelét rontani. Áchim állta a csapásokat, de idegei a végsőkig feszültek. Felesége – aki jó ösztönnel megérezte a vég közeledtét – arra igyekezett rábírni, hogy adják el a birtokukat és telepedjenek le a Dunántúlon, ám a parasztvezér hajthatatlan maradt. Ő Csabán akarta megvédeni osztályos társai érdekeit: „Gyáván nem futamodhatok meg. Ezekre még válaszolnom kell, azután majd beszélhetünk a dologról.” Áchimnak nem volt tere, ahol válaszolhatott volna a támadásokra. A fővárosi újságok nem biztosítottak számára lehetőséget, hogy a becsületén esett csorbát kiköszörülhesse. Végső tehetetlenségében Staffel János, a kétes múltú zsurnaliszta zuglapjához folyamodott. Ebben igyekezett kivédeni az őt ért rágalmakat. Nem utolsó sorban a Zsilinszky család visszaéléseiről rántotta le a leplet. Zsilinszky Endre, Békéscsaba fenegyereke megtorlást helyezett kilátásba.
    A fenyegetését hamarosan be is váltotta. 1911. május 14-én a Zsilinszky fivérek – Endre és Gábor – előre megfontolt szándékkal elindultak Áchim lakása felé. Mindkét fiú revolverrel fegyverkezett fel, de volt náluk kutyakorbács és vaskos bot is. Reggel nyolc óra után érkeztek a parasztvezér házához, benyitottak a lakásba és kopogás, köszönés nélkül rátámadtak. Endre bottal ütötte, ahol érte, Gábor többször rálőtt. A lerogyó áldozatra Endre adta le az utolsó lövést. A Zsilinszky fiúk, „dolguk” végeztével, futva elmenekültek. A vérző Áchimot – hosszas rábeszélés után – kórházba vitték, sokezres tömeg kísérete mellett. Megoperálták, de életét már nem tudták megmenteni. A Zsilinszky fiúk imigyen tálalták az eseményeket: felkeresték a parasztvezért, hogy apjuk ellen írt rágalmazó cikke miatt felelősségre vonják, mire Áchim botot ragadott és rájuk támadt. Önvédelemből voltak kénytelenek fegyverüket használni.
    Ezt a változatot vitték a bíróság elé, és az igazság őrei elfogadták. A Zsilinszky fiúkat felmentették. Két urat egy parasztért nem áldoztak fel.

Tanulmány (Szlovák falu)

FÓRUM

BERNÁTH LÁSZLÓ

Táguló médiablabla

Táguló televízió címmel könyv jelent meg az Antenna Kiadó gondozásában. Szerzője Jenei Ágnes, a kötet, alcíme szerint: Interaktív műsorok és szolgáltatások. Manapság a „médiatudomány” tárgykörében, itthon és külföldön, gombamódra szaporodnak a kiadványok. Szándékosan tettem idézőjelbe a „médiatudomány” szót, mert ahhoz, hogy valamit tudománynak minősítsünk, néhány feltételnek meg kell felelni. Mindenekelőtt annak, hogy egzakt vizsgálati eredmények igazolják, valóságosan léteznek a feltételezett törvényszerűségek, és hogy ha ezeket a vizsgálatokat bárki más, azonos körülmények között, megismétli, akkor ugyanarra az eredményre jut.
    Eléggé természetes módon, az elektronikus média, amely szinte naponta változik, főleg a technikai eszközeit illetően bővül, átalakul, módot sem ad arra, hogy bárki is komoly, tudományosnak is tartható, megbízható, megismételhető eredményeket produkálhasson. Ez a nagyfokú bizonytalanság, ez az állandó változás, igen sokakat csábít arra, hogy megpróbálják mozgás közben nyakon csípni az esetleg mégis fellelhető törvényszerűségeket és egyúttal felvázolják a várható jövőt. Amire egyébként – mármint a jóslatokra –, nagy igénye van a befektetőknek, a nagy cégeknek, az elektronikával és az azzal összefüggő tartalmakkal foglalkozó vállalkozásoknak, hogy fejlesztéseikben merre haladjanak. Ámbár itt a technika, hogy stílszerűen fejezzem ki magam: a hardver újdonságainak következményei végképpen beláthatatlanok a társadalomtudományok számára. Ahol manapság majdnem vak térben tapogatóznak. Ez a sötétség azután tág teret enged a találgatásnak, a fantáziálásnak, a mindenféle jóslatoknak, a csupán feltételezéseken alapuló diagnózisok végeláthatatlan tárházának. Talán ezért, hogy ennek a tematikának, – az elektronikai ipar gyors fejlődése miatt is –, az ettől várható társadalmi következményeknek elképesztően gazdag irodalma van.
    Jenei Ágnes, a Táguló televízió szerzője, nyolcvan művet sorol fel bibliográfiai jegyzékében, de ha nagyon akarta volna, százat, sőt kétszázat is felsorolhatott volna. (Jenei bibliográfiai jegyzékében csak azért nem meglepő a sok olasz szerző, mert tanulmányai egy részét a bolognai egyetemen végezte.) A szerző erényének kell tartani viszont, hogy nemcsak hátul sorolja fel a címeket, hanem a könyv szövetében számtalan helyen idézi, felhasználja a már megjelent munkák számára fontos gondolatait. (Ebből a szempontból hallatlanul gazdag a vékony kötet, szinte minden oldalon hivatkozásokra, már publikált tényekre, illetve feltételezésekre találunk. Ami így különösképpen a tudományosság látszatát kelti.)
    Hogy miért csak a látszatát? Egyrészt, mint ahogy már említettem, ennek a területnek még nincs, nem lehet tudományos igényű feldolgozása, nem lehetnek kísérletileg bizonyított igazságai. Másrészt, mert nagy valószínűséggel, a hivatkozott szakirodalom sem más, mint egy-egy esszéisztikus gondolat feltupírozott változata.

A hír, mint „rítus”
Akkor kezdtem el gyanakodni erre a táguló médiablablára, amikor magam is részt vehettem egy vidéki főiskola kommunikációs tematikájú konferenciáján, amelynek az volt a címe, hogy „A hír, mint rítus”. Fogalmam sem volt róla, hogy ez a rejtélyes cím mit takar, de minden esetre igyekeztem magam is megfelelni a tanácskozás tematikájának: a hír és a valóságos folyamatok összefüggéseiről szóló rövid korreferátumnak azt a címet adtam, hogy „A lét mozgásai, az információ eredete és hírré válásának feltételei.”
    Mindössze arról kívántam szólni, hogy a természetben és a társadalomban minden, mindig mozgásban van. A mozgás elkerülhetetlen változásokkal jár – akár térben, akár időben, akár egyéb összefüggésekben –, és minden változásnak információértéke van. A kérdés csak az melyik információra melyik médiának van szüksége, ahol aztán hírré válik.
    Bevallom, most majd két évvel a konferencia után sem tudom, nem nagyon értem, hogy a „rítusnak” mi köze van a hírekhez. (Mint akkor kiderült: a külföldi szakirodalomból származik a két fogalom, a hír és a rítus házassága.) Természetesen utánanéztem az Értelmező kéziszótárban, ahol arról írnak, hogy a rítus a szertartás megszokott rendje, vagy „Valamely közösségben szokássá vált cselekvés, eljárás (módja, rendje)”. Úgy éreztem, ettől sem lettem okosabb. A nyitóelőadás ugyan megállapította, hogy „a médiahír mint kommunikációs rutin összekapcsol mindenkit közösségünk szimbolikus valóságával, szimbolikusan konstituált valóságával.” Ám akkor sem értem, mi köze ennek a rítushoz?
    Ha az idézett kijelentésnek van értelme, mindössze annyi, hogy az időjárásról, a pártokról, a világ aktuális háborúiról, szerencsétlenségeiről szóló információk összekapcsolják azokat, akik történetesen ugyanakkor, ugyanazt olvassák, hallják, vagy látják is egy képernyőn. Az összekapcsolás mindössze annyi, hogy azonos módon és azonos időben ismerkednek meg az információval. Hát ez azért se nem rítus, se nem semmi. Amúgy az információkban megjelenő valóság közel sem szimbolikus és közel sem „konstituált”, tehát nem jelképes és nem is mesterségesen létrehozott valóság, még ha az információ befogadói testközelben nem is érintkeznek ezzel a valósággal. Meglepő, hogy nem „virtuális” valóságról esett szó, mert ez a médiaszakirodalom idevonatkozó legkedveltebb kifejezése. Mintha e kedvenc szó használói megfeledkeznének arról, hogy az operáló orvosok, a kétkezi munkások, mezőgazdászok, szakácsok és néhány más szakma kivételével, mindenki naponta, évszámra, élete végéig a „virtuális valósággal” kerül kapcsolatba. Így van ez a tervezőmérnöktől a bérszámfejtőig, a matematikustól a számítógépén adminisztráló titkárnőig, és így tovább. Attól a kétségtelen ténytől eltekintve, hogy a virtuális valóság könnyebben manipulálható, mint az anyagában kézzelfogható, attól még nem lesz hazug egy képernyőn látható bányaszerencsétlenség, vagy egy újságban bemutatott új sztrádaszakasz átadása, amin holnaptól nagyon is valóságosan lehet közlekedni.

Az ős és a neotelevízió
A könyv kiindulópontja egy szellemes gondolat, mely Umberto Ecótól származik, aki nemcsak korunk egyik jeles szépírója, hanem esztéta, kutató és kiváló publicista is. Egy 1983-ban megjelent cikkében, hogy a változásokat érzékletesebbé tegye, megkülönböztetően beszél „őstelevízióról” és „neotelevízióról” és ez utóbbi megjelenését már a nyolcvanas évektől számítja.
    Amilyen szellemes egy ilyen publicisztikában ennek az ellentétpárnak a felállítása, annyira használhatatlan, nemcsak tudományos, hanem akár esszéisztikus megközelítésre is. (Ami közismerten a tudományosság, a szépírás és az újságírás közötti átmenet műfaja.) Egyébként Jenei Ágnes maga is írja több helyütt, hogy a két korszak igazában nem, vagy alig választható el egymástól. Az úgynevezett őstelevízió számtalan jellegzetessége ma is él, Eco cikke megírása után negyedszázaddal, míg a neotelevíziózás állítólagos – oly gyakran, a könyv alcímében is emlegetett –, „interaktivitás jónéhány formája élt már 30 évvel ezelőtt is, ha ugyan lehet egységes értelmet adni az „interaktivitás” szónak. (Közismert hazai példája a villanyoltásos szavazás az országban, vagy amikor a karmesterverseny győztesét a közönség szavazatai alapján választották.)
    Erre a publicisztikai ötletre azután egy egész könyvet alapozni, több mint túlzás. De én most valójában nem is ezzel a kiindulóponttal szeretnék vitatkozni, hanem azzal a gondolatrendszerrel, amely valódi és feltételezett, de nem igazolható tényeken alapul, és amelynek a jellegzetessége jónéhány nyelvi, főleg idegennyelvi fogalom használata, ami nagyon „korszerűnek”, és ennek nyomán olyan nemzetközinek látszik. S amire ez a könyv jól illusztrálható példatárnak mutatkozik. Azt is megengedve, hogy egy tudományosságra törekvő szakma mindig igyekszik a maga egzakt nyelvét, ha úgy tetszik: szakmai zsargonját kialakítani. A kezdeteknél, ahol most tartunk, ez a törekvés, fiatal szakíróknál, majdnem mindig tetten érhető.
    A baj csak az, hogy ezek a szakszavak, meghatározások, feltételezések gyakran üresek, tartalmatlanok, önellentmondóak, nincs sok közük a valósághoz, csak annak divatos, szakszerűnek tetsző látszatát adják. Menjünk hát sorba a könyv lapjain, lássuk mindjárt a 36. oldalt, ahol ugyan nem szakszavakat találunk, csak egy hamis megállapítást. E szerint: „Míg összesen egy televízió működött országonként, a műsorstruktúra kialakítása nem professzionális alapon, hanem önkényes eszközökkel történt. Az illetékes szerkesztő eldöntötte, hogy milyen műsorsávba milyen műsorokat tesznek, a közönség feltételezett szokásai szerint.” (Tipikus példája, amikor egy fiatal szerző azt gondolja, hogy akik korábban éltek, azok annyival butábbak is voltak.) A szerző vélhetően azt gondolja, hogy most attól professzionális a műsorstruktúra kialakítása, mert vizsgálatokat folytatnak a közönség szokásairól. Tájékoztatnom kell a szerzőt, hogy régebben is voltak közönségvizsgálatok, de ami a műsorstruktúrát illeti, nem kellett nagy apparátussal vizsgálni, hogy első sorban kik néznek délelőtt műsorokat, mikortól lehet délután a gyerekek érdeklődésére számítani és mikorra tehető az úgynevezett főműsoridő, amikor a legtöbb potenciális néző ül a képernyők előtt. Ahogy én végignézem a mai, teljes napi műsorokat sugárzó adókat, pontosan ugyanilyen szokásokkal számolnak, amikor összeállítják a napi, illetve a hétvégi műsorstruktúrákat. Mert nem is tehetnek mást. Illetve néha tesznek, és a korábbiaknál sokkal önkényesebben, meglepő módon mást adnak, mint várni lehetne, aminek szinte mindig a konkurenciaharc az oka. Jellemző példája, hogy majdnem azonos – meglepő és stílustalan módon – kezdte sugározni mindkét nagy kereskedelmi adónk a vacsoracsatákat, mígnem az egyik – az okosabb –, engedett és áttette egy későbbi időpontra. Most ugyancsak majdnem percre egy időben kezdtek el sugározni egy-egy délutáni sorozatot, aminek már a címében is csak egy „k”-betű különbözteti meg az egyiket a másiktól: az egyik a Doki, a másik a Dokik. Pedig az egyiknek, a műfaja miatt, jóval később lenne a helye, ha lenne helye, mert ma már csupa kórház a szobánk, minden csatorna naponta többször is kórházban játszódó sorozatokat ad, már alig tudjuk megkülönböztetni egyiket a másiktól.
    Jobb lenne megegyezni: az őstelevíziók szerkesztői semmivel sem voltak kevésbé professzionálisak, mint a maiak, sőt, szabadabban követhettek bizonyos műsorstrukturális elveket, mint a maiak. Kétségtelenül igaz, amit a következő oldalon ír a szerző, hogy ugyanis súlyos pénzügyi következményekkel járhat, ha egy műsor nem a megfelelő helyre kerül. Hogy-hogy nem, az olyannyira professzionális szerkesztő urak, világszerte elkövetnek ilyen hibákat. Aztán persze korrigálnak.

Rádióshírek – élő képekkel
Nézzük most a 37. oldalt. A szerző szerint a híradó, amely kezdetben nem volt más, mint egy képekkel illusztrált rádiós hírműsor, mivel képrögzítő és montírozó technika hiányában az első adásokat élőben kellett sugározni. De ha rádiós hírműsorokhoz képek csatlakoztak, ráadásul élőben, akkor ez a televíziózás maga. Amúgy a filmnyersanyagra forgatott híradókat – mert azért bőven volt ilyen is –, évtizedes gyakorlattal, hagyományos módon vágni lehetett. Amikor pedig mindenki a tévé specifikumát firtatta, kiderült, hogy olyasmi csak egy van, ez éppen az élő adás.
    Nem nagyon lehet mit kezdeni azzal a 39. oldalon található gondolattal, hogy „a belpolitikai híreket csak elnagyolt ecsetvonásokkal lehetett bemutatni, míg a geopolitikailag fontos szövetségesektől származó híreket részletesen jelenítették meg.” Az hogy sok hír jelent meg a Szovjetunióról, az igaz, de hogy részletesen jelenítették volna meg az információkat, az már több mint nevetséges. Arról nem beszélve, hogy a belpolitikai hírek „elnagyolt ecsetvonásokkal” jelentek volna meg, olyan általánosítás, ami közelről ugyancsak nem helytálló. Számtalan tiltás volt érvényben, ami részben el is tüntetett belpolitikai információkat. Ugyanakkor legalább olyan számos volt a részletes, nem ritkán mélyreható vizsgálatokat bemutató híranyag is. A most elhunyt kitűnő korabeli riporter, Molnár Margit erről sokat tudott volna mesélni.
    Kétségtelen igaz viszont, amit az őstelevíziózás korának jellegzetességéről ír a szerző, hogy ugyanis : „… még létezett egyfajta modernitáson nyugvó társadalmi konszenzus, azzal kapcsolatban, hogy mi a »jó« és mi az érték, mi a haladás iránya, s ezt az elit definiálta”. Ez a zárómegjegyzés persze ugyancsak magyarázatra szorulna, mert kétségtelenül az ezzel foglalkozó elit szokott, már csak hivatása okán is, ilyesmiket megfogalmazni és nem Mari néni Kiskundorozsma mellett a tanyán, de az elit véleménye érdektelen lett volna, ha bizonyos méretű társadalmi konszenzus nem húzódott volna meg mögötte.
    Nézzük meg ezek után, mit gondol a szerző a neotelevízióról. Szerinte (50. oldal) a legfontosabb előzménye egy kulturális és társadalmi változás volt, amely visszavezethető az 1960-as évek diák, feminista és egyéb mozgalmaira. Ezt követően az 1970-es években kulturális fordulat történik, felbomlik a közös, homogén kultúrakoncepció, az életstílusok pluralizálódnak és individualizálódnak, az ízlések és a preferenciák fregmentálódnak.

A „bűnös” diákmozgalmak
Ez a gondolkodásmód tipikus példája annak, amikor valaki azt gondolja, hogy a nap azért kel fel, mert a kakas kukorékol. Mert egyébként a tünetek leírása stimmel, csakhogy azt képzelni, hogy ebben meghatározó – vagy akár csak fontos – szerepe lett volna a diák, feminista és egyéb mozgalmaknak, a társadalmi mozgások ismeretének teljes hiányáról tanúskodik. Fel sem tűnt a szerzőnek, hogy a diák és egyéb mozgalmak a 60-as években éppen nem a korábban elfogadottnak tartott „elitista értékrend”, hanem egy hazug, álságos értékrend, a társadalmi igazságtalanságok elleni tiltakozás jegyében születtek. Rögtön tegyük hozzá: kevés eredménnyel, mert a globalizálódó világgazdaság, kisajátítva a néha – mint nálunk is –, jámbor liberális eszméket, megteremtik az individualizmus soha nem látott uralmát a világ jelentős részének erkölcsi magatartása mögött. Ezzel rombolja – a mai napig –, a közösségi tudatot és azt az értékrendet, amit a szerző az őstelevízió korában még létezőnek feltételezett. (Már akkor is nagyon megtépázott zászlók alatt védték a valódi értékeket a fogyatkozó hívők.) A humanista értékrend alapjait rongálja naponta a mindenek felett álló verseny és az „üzlet” fogalmába mindent elfogadhatónak tartó globalizált individualizmus.
    A győzelem megszerzésében – remélhetőleg nem örökre – a világ gondolkodása felett éppen a globalizálódó kereskedelmi televíziózás játszotta talán a legfontosabb szerepet. S nem úgy, ahogy valaha a Ludas Matyi nagyhasú, szivarozó gonosz tőkéseiről gondolnánk, hanem a menedzserkapitalizmus meghatározó személyiségei révén, akik gyakorlatilag kezükben tartják nemzetközi szinten, a világ irányítását. Márpedig ők olyan képtelenül erős nyomás alatt állnak a piaci versenyben, hogy ha nem tudják maximalizálni a profitot, akkor lemaradnak. Mindent, de mindent ez a maximális profitra való törekvés határoz meg – kíméletlenül. Ezt a szemléletet tükrözi nap, mint nap, óráról órára, percről percre – óhatatlanul – minden kereskedelmi televízió. Ezt nevezhetjük akár neotelevíziónak is, ahol az emberek legprimerebb érzékszerveit bombázzák, a bomladozó, magát még itt-ott tartó kultúrával szemben, amit a közszolgálati televíziók képviselni próbálnak. A rájuk kényszerített piaci versenyben – egyre kevesebb sikerrel.

A repetitív narrációk
Most egy kis – jellemző –, nyelvi csemege, ami ugyan még fogyasztható, csak nyakatekert a megfogalmazás. E szerint a nézők figyelmének állandó ébrentartására a „… kaleidoszkópszerű mini narratívák a repetitív narrációval társítva azt üzenik a nézőnek, még ha át is kapcsol egy másik csatornára, nyugodtan viszszakapcsolhat, nem esett ki a műsorfolyamból.”
    Hogy mit üzennek a mini narratívák narrációval társítva, méghozzá repetitív módon, némi nehézség árán még megfejthető gondolat. A mini repetitív narratívák kifejezesése vélhetően ismétlődő kis elbeszéléselemeket akar jelenteni. Tehát miközben az egész történet kis elbeszélő elemekre bomlik, nyugodtan nézhetünk mást is, mert visszakapcsolva még nem veszítjük el az elbeszélés fonalát. Körülbelül ezt jelenti az idézett mondat. Csak ez magyarul van. S a megállapítás akár igaz is lehet.
    Nem úgy, mint a bekezdés vége az 53. oldalon, ahol az olvasható, hogy „A neotévé tehát populáris tévé, amelynek a legfontosabb célja a szórakoztatás.” Valójában a szórakoztatás – bármi áron –, nem egyéb, mint a legalkalmasabb eszköz a hirdetések mennyiségének növelésére, így a profitmaximalizálásra. Mert hogy, számtalan helyen és számtalanszor bevallottan, minden kereskedelmi televíziónak, nevezzük bárhogy ezt a korszakot, ez az egyetlen célja. Mert az üzleti világban, a maga természete szerint alig vitatható módon, aki pénzt tesz egy csatornába, azért teszi, hogy onnan a maximális hasznot halássza ki.
    Lássunk valamit az 56. oldalról, a neotelevízió nagyobb dicsőségére. „ A korábbi strukturális műsorsávokból álló műsorrendet dinamikussá alakítja: a műsorokat láncszerűen kapcsolja egymásba… A különféle promóknak, előzeteseknek az a strukturális funkciója, hogy összemossák a műsorhatárokat, ugyanúgy mint a csatornalogók, vagy a korhatár számai. A neotelevízió hétköznapjaiban a szerialitás elve dominál.”

Az a szép szerialitás
Kezdjük az elején: miféle láncszemeket kapcsol össze a „dinamikusan szerkesztett műsorstruktúra?” Bármiféle összekapcsolásra csak a közszolgálati televíziókban, különösen a Dunában, látunk példákat, nemzeti ünnepeken, nagy emberek halála alkalmából, vagy rájuk emlékezve. Amúgy – ha csak én nem vagyok extrém kivétel –, azt tapasztalom, hogy a hirdetések, az előzetesek, tehát a „promók” éppen hogy elválasztják a műsorszámokat. Máskülönben – nagyon helyesen –, inkább váltogatják a műfajokat, az adástípusokat az adott műsorsávon belül, amelyeket, a fogyasztók napi időbeosztása miatt, nem nagyon lehet cserélgetni, legfeljebb tágítani, vagy szűkíteni. A csatornalógóról, én jámbor, eddig azt hittem, arra való, hogy mindig tudjam melyik adót nézem, vagy melyiket akarom megkeresni, de összekötőkapcsot a műsorstrukturális láncban, már végképpen túlmegy a mindent megmagyarázni szerető fantáziámon. Nem beszélve a korhatárt jelölő számról, mint „összekötő kapocsról.”
    A „szerialitás” viszont a kedvencem. A zeneesztétikából átkerült kifejezés ugyan itt semmit, vagy alig jelent valamit, de kétségtelen a média-blabla jeles virága. (Ha mégis valamire asszociálni lehet a szó kapcsán, legfeljebb olyasmire, hogy bizonyos szabályszerű sorrendiség dominál a műsorokban. Ami ugyan kétségtelen tény, de ez a „szerialitás” ugyanúgy elmondható az operáló teamekre, mert nagy baj lenne, ha előbb vágnának, mint altatnak, vagy egy kádármesterre, aki a még megmunkálatlan fahasábokból szeretne hordót készíteni.) Hát persze, a neo-, sőt az őstévé műsorszerkezetére is bizonyos szerialitás, tehát elfogadott sorrendiség volt a jellemző. Ennyi.
    S most egy jó pont a szerzőnek, aki így ír: „A neotelevízió nem az értelemre, hanem első sorban az érzelemre kíván hatni: igyekszik meglepni, megdöbbenteni, meghatni, felkavarni, felháborítani, meghatni, hogy a néző kapcsolatban maradjon vele és ne kapcsoljon át másik csatornára.”
    Viszont nézzük a 61. oldalt, ahol ismét előkerül a rejtélyes „rítus”. „A neotelevízió azt bizonyítja, hogy a kommunikációban az információnál fontosabb a részvétel. Ezt állítja a kommunikáció rituális elmélete is. A neotelevízió műsorai nem azért népszerűek, mert sok tényt közölnek a világról, hanem azért, mert segítenek, hogy a közönség részt vegyen a világban és jól érezze magát benne.”
    Máris itt vagyunk az értelmezésre szoruló és erősen vitatható fogalomnál, a „részvételnél”. Mert mit is jelent a részvétel, ami fontosabb, mint maga az információ? Attól, mert meghallgatom, hogy melyik harmadrendű modell készül mellmegnagyobbításra, miért leszek „résztvevő”? De akkor sem értem itt a szó jelentését, ha afganisztáni robbantásokról esik szó a Híradóban. (Természetesen, ha magyar áldozatról is szó esik, mint legutóbb, akkor mint az ország közösségének tagja, nagyobb részvétet érzek, mint amikor egy afgán civil az áldozat. De a részvét nem azonos a részvétellel.) A rítus szónak pedig, ebben az öszszefüggésben éppen úgy nem látom az értelmét, mint mikor a hírrel kapcsolatban emlegették.
    Az meg egyenesen megdöbbent, mert minden személyes tapasztalatomnak ellentmond, hogy a neotelevízió kevés új információval is segít otthon lenni a világban, ahol jól érezzük magunkat. Egyszerűen nem értem még a feltételezését sem annak, hogy a kevesebb tény, silányabb információ – amiben azért akad elég robbantás, természeti katasztrófa, bűneset –, mivel és hogyan segít abban, hogy részt vegyünk egy olyan világban, ahol jól érezzük magunkat? S azoktól a szoftnak, tehát lágyabbnak is nevezhető hírektől, mint hogy válik Madonna, Claudia szült egy kislányt, Donatellácska pedig már iskolába kerül, miért éreznénk magunkat jobban a világban?

Digitális mennyország
A 67. oldalon egy meglepően őszinte megállapítással találkozunk. A szerző itt azt mondja, hogy „… a fogyasztónak Nyugat Európában már az 1990-es évek második felében arra is lehetősége volt, hogy saját maga válassza ki és rakja össze a csomagját a kiválasztott csatornákból. Ez a szolgáltatás azonban, üzleti szempontból nem bizonyult sikeresnek, mivel a fogyasztás szerkezete nem volt elég differenciált. Ma már ez változóban van, a digitális televízió több száz csatornával, illetve igény szerint lekérhető műsorokkal, éppen ezt a szükségletet kezdi kielégíteni”.
    Jellemző példája ez a digitális mennyország boldogító jövőjéről terjedő elképzeléseknek. (Vélhetően az elképzelések leglelkesebb terjesztői – közvetve – azoktól kapják a pénzt, akik elérték, hogy 2012-re az Európai Unióban csak digitálisan lehessen tévézni, rádiózni. Ez olyan, mintha előírták volna, hogy a videoszalagok helyett kötelezően csak CD-t lehet árulni, terjeszteni, minden készüléken csak ezt lehet lejátszani. A piac persze kikényszeríti az ilyesmit, de hogy egy ilyen óriási szervezet tegye ezt, méghozzá határidőhöz kötve, az ilyesmire nem volt példa. Ami azt jelenti, hogy óriási befolyása – és sok pénze – lehet a digitális lobbinak.) Visszatérve az előbbi megállapítás üzleti részéhez, mintha az fel sem merült volna, hogy bármennyire is növekszik a képernyő előtt töltött idő – természetesen beleértve az Internetet is –, az emberek életideje, ezen belül napi életmód-menetrendje véges. A 24 órába bele kell férni 6-8 órás alvásnak, másik 5-8 óra hétköznapi munkának, vagy tanulásnak, csak a fennmaradó időben lehet számítani a képernyők szabad felhasználására. Ezért aztán felkínálhatnak nem többszáz, hanem akár többezer csatornát is a fogyasztónak, az információszerzésre és szórakozásra 5-8 csatornánál többet egy-egy személy nem fog, mert nem is tud választani. S ha a tematikus, esetleg az egyes szakmák számára indított műsorok gyarapodnak is, a fogyasztók alig tudnak többet használni, mint alkalmilag másik ötöt-hatot. S ha igaz, hogy ezek közül a speciális, tematikus csatornák közül a fogyasztók személy szerint más-más ötöt-hatot választanak, akkor sincs szükség egy országban, egy nyelven 30-40 csatornánál többre, de azzal számolni kell, hogy ezek soha nem lesznek kifizetődő vállalkozások. (Hacsak az állam nem száll be egyik-másik, például oktató csatornák, finanszírozásába.) Valószínűleg ezért nem volt korábban üzletileg sikeres, és ez, bárhogy differenciálódik a fogyasztók igénye, a jövőben sem lesz az.
    Magyarán az emberek túlnyomó többsége – néhány megszállottat kivéve, mint az amatőrrádiósok, vagy az extrém sportok kedvelői is teszik – egyszerűen fizikai okok miatt sem képes a jövőben annyi csatornát igénybe venni, mint elképzelik, s még akkor sem, ha valóban a mobil – nem telefonon nézhető – televíziók száma vélhetően gyorsan szaporodni fog.
    Megint egy szép szó a 85. oldalról, az „interoperabilitás”, tehát az a tulajdonság, amely lehetővé teszi, hogy a felhasználók szabadon cserélhessék ki és változtathassák a megszerzett információkat. Mindez az interaktivitás elméletével foglalkozó fejezetben található.

Interoperalibitás
Már az előző mondatban is inkább csak sejtettem, hogy mit akar jelenteni a decentralizált kommunikáció, legalábbis ebben az összefüggésben. Az interoperabilitást ugyan azonnal megmagyarázza a szerző, csak elképzelni nem tudom, hogyan zajlana ez, amikor a felhasználók szabadon cserélhetik ki és változtathatják az információkat.
    Az információcserének azt a formáját el tudom képzelni, hogy valaki lát, hall, vagy olvas egy hírt és azt ismerősének továbbadja. (Kanadában élő rokonaimtól rendszeresen kapok olyan információkat, amelyeket ők olvastak, vagy láttak a kanadai médiában.) Közben akár meg is változtathatják az eredeti hír tartalmát vagy formáját. Ha van blogja, ezt akár ismeretlenek számára is közzéteheti, de persze nincs sok köszönet azokban az információkban, amelyeket bárki megváltoztathat és úgy teszi közzé. Amikor a londoni buszrobbanások után számtalan telefon-fotó és leírás került be a hivatalos hírcsatornákba, valakik elhatározták, hogy létrehoznak egy ilyen „teljesen szabad” csatornát. Állítólag ma is megvan, csakhogy időközben mintegy 50 újságírót foglalkoztatnak, mindenekelőtt, hogy ellenőrizzék a beküldött anyagok igazságtartalmát, s nem utolsó sorban, hogy elfogadható nyelvre fordítsák a gyatra szövegeket.
    Nézzük a 87. oldalt, ahol a fogyasztói kontrollról esik szó. Meglepő módon, a szerző szerint „nem egyértelmű, hogy a csatornaváltás, vagy a készülék kikapcsolásának lehetősége mennyiben minősül felhasználói kontrollnak.” Az viszont nem derül ki, hogy ha ezek nem, akkor mi számít igazán fogyasztói kontrollnak?

Allokációs mintázat
A következő oldalon ismét egy gyönyörű szókapcsolat. Ezek szerint a hagyományos, vertikális kommunikációt jellemző „allukúciós információs eloszlás mintázatához képest a jelenlegi iDTV fejlesztések leírhatók az információáramlás konzultációs mintázatával.”
    Na most eltekintve attól, hogy az „allokúci” nyilván nyomdahibás, az allokáció eleve elosztást jelent, a szóösszetétel magyarul az információ elosztását jelenti, aminek nincs sok értelme, de a „konzultációs mintázatot” már végképpen nem értem. Nyilván bennem van a hiba, mert fogalmam sincs arról, hogy ebben az esetben mit jelent a mintázat, azt hogyan lehet – és kivel – konzultálni? Később regisztrációs mintázatról is szó esik, amit persze ugyancsak nem értettem.
    Valamivel arrébb aztán az interaktivitás legfontosabb kérdésére végre megkapom az oly eredeti választ, mert e szerint „a legfontosabb mozzanat az infravörös sugárzással működő távirányító. Ki hitte volna, hogy már évtizedek óta olyan interaktívak vagyunk azzal a fránya távirányítóval. (Bocsánat a triviális hasonlatért: olyan felfedezés ez, mintha valaki azt mondaná: a bili kiürítésének legfontosabb eszköze: a bili füle.)
    Ismét egy gyönyörű kifejezés a 106. oldalról: „mobizód”! Ez azt jelenti, hogy a tartalomipari cégek – ez is milyen gyönyörű meghatározás –, olyan rövid adagokban szolgáltatnak termékeket, mint a klipek, a mobilra készült epizódok és az interaktív műsorok, szolgáltatások. Ezek lesznek a mobizódok. Az ilyen feltételezések természetesen vagy igazolódnak, vagy nem. Szerintem nincs nagyobb jövője ezeknek a mobizódoknak – tehát a rövid programoknak –, mint a hosszabbaknak, ahogy ma is készülnek rövid és hosszabb időt átfogó program-elemek minden televízióban. (Továbbá az internetes újságokban is.)

Nagy rendezők csődje
A 108. oldalon az interaktív filmekről, mint a jövő nagy lehetőségéről esik szó. Ami igaz, az igaz: Amerikában jó másfél, vagy két évtizeddel ezelőtt nagy filmmogulok – és itt ismert rendezőkre gondolok – azért álltak össze, hogy létesítsenek egy stúdiót, ahol olyan filmek készülnek, amelyek bizonyos pontokon változtathatók, a szereplők új utakra kényszeríthetők, vagy éppen meggyilkolhatók. Magyarországon néhány héten át Horvát János vezetett egy ilyen műsort, ahol a stúdióba meghívott nézők dönthették el bizonyos pontokon, hogy milyen legyen a folytatás. A műsor látványosan megbukott, mint ahogy az amerikai vállalkozás is. A jeles alapító művészek, mintha elfelejtették volna minden műalkotás első, mondhatni alapszabályát: a részek és az egész egysége minden mű legfontosabb szerkezeti meghatározója. És ez igaz egy jó krimire ugyanúgy, mint a Hamletre vagy Chagall egy festményére, Bartók zenéjére. Ami kilóg ebből a végül egységesülő egészből, az megtöri, tönkreteszi a műalkotást, amit egyébként csak egy szuverén személyiség tud létrehozni. Ott másoknak nincs, nem lehet szerepe, pláne nem szavazásos alapon. Ha a tévénéző használja az infravörös távirányítót, ez lesz az ő legaktívabb beavatkozása a műalkotásba.
    Az interaktívként felsorolt műsorok közül a vetélkedők, a rejtvényműsorok, a be vagy kiszavazós valóság-showk valóban fontos lehetőségek, de a szolgáltatások címszó alatt található ajánlatok már ugyancsak nehezen nevezhetők interaktívnak. Ha csak azt nem tartom annak, hogy letölthetem az ország valamennyi buszjáratának a menetrendjét, könyvelőm Interneten töltheti ki és küldheti el az évi adónyilatkozatomat, szállodát kereshetek és rendelhetek külföldről, de ezek a mozzanatok nem kétirányúak. (Az interaktivitás alapvetően mégis csak ezt az oda-vissza irányt jelenti.) A felhasznált kínálatból választhatok, de magát a kínálatot nem változtathatom meg. (Nincs is miért.)

Kockázatos jósolni
A könyv végül is – szerényen –, azt közli a záró, összefoglaló fejezetében, hogy „A jelen pillanatban túl kockázatos lenne a jövőre vonatkozó kijelentéseket tenni, azzal kapcsolatban, hogy a szórakoztatáson túl, vajon mi lesz az iDTV társadalmi szerepe.” (Az iDTV, mint jónéhány, elsősorban a hardwerekre vonatkozó rövidítés, magyarázata helyet kapott a könyv függelékében, ezek szerint kétirányú televíziós szolgáltatás, amely során a néző/felhasználó inputok (?) küldésével befolyásolhatja a számára egyedileg megjelenő tartalmat.)
    Azt hiszem teljesen jogos a szerző – akitől még autogramot is kaptam a sajtóbemutatón, de akkor még a könyvet nem olvastam –, óvatossága, vagy jogos lenne, ha minduntalan nem bonyolódik maga is bizonytalan alapú jóslatokba. Végül is egy kicsit sajnálom, hogy a vészesen terjedő médiablablát éppen az ő művén próbáltam illusztrálni. Ehhez mindössze annyi jogom volt, hogy 50 éve ülök – hivatalból is – a televízió előtt, hogy érzéseimről, gondolataimról azután a nyilvánosság előtt számot adjak. Ha elméletnek nem is, de tapasztalatnak azért elég jelentős ez a fél évszázad.

HARSÁNYI IVÁN

A Sápadtarcú

A történelem hőse ő. A fejlettebb emberi civilizáció első másfél évezredének a terméke, győzelmes bajnoka. Számtalan éghajlati, gazdasági, demográfiai, kulturális tényező koefficiense. Népe(i) az óriási eurázsiai kontinens egy kisebb, nyugati csücskében (ma ezt Európának hívják) talált(ak) viszonylag állandó hazát. A nagyarányú vérfrissítő keveredés, a jelentős népsűrűség, az aránylag kellemes éghajlat, egyéb földrajzi adottságok, sajátos szellemi folyamatok és szerencsés véletlenek találkozása a 15. század elejére néhány évszázadnyi technikai–informatikai előnybe hozta más földrészek lakóival szemben. Ez az előny nem mindig állt fönn, a zsidó–arab–görög–római kor késői terméke volt. A keresztény kultúra hatalmas küldetéstudattal is fölruházta. Mindenesetre a tényezőknek ez az összessége lehetővé tette, hogy miután belakta a maga kis euro-félszigetét, hajóival, fegyvereivel és egyéb műszaki csodáival, fegyvereseivel, hittérítőivel és államszervezőivel nekivágjon a világnak.
    A földgolyó különböző részein addig ismeretlen, a sajátjától külső és belső mivoltukban különböző kis világokra talált; amint mondta: fölfedezte, s ha már fölfedezte, maga alá rendelte őket. Lakóikat – nálánál jóval kevésbé sápadt arcúakat – megajándékozta vallásával, nyelveivel, s ha nem örültek az ajándéknak, erővel rájuk kényszerítette ezeket. Annyira, hogy saját kultúráik, nyelveik (mint öntörvényű egységek) szétfoszlottak, vagy magashegyi, dzsungelbeli zárványokká zsugorodtak. Ha szüksége volt területeikre, irtotta őket. Ha a birtokok művelésére, bányákba, ültetvényekre a helyben talált munkaerő alkalmatlannak vagy kevésnek bizonyult, pokoli körülmények között más földrészről hurcolt milliókat oda, ahol érdekeit rabszolgaként a legjobban szolgálhatták. Természeti kincseiket birtokba vette, ezeket néha a helyszínen, de túlnyomórészt saját országaiban hasznosította. Nemesfémek, egyéb nyersanyagok és termékek tíz- és százmillió tonnáit szívta ki és telepítette át egyre otthonosabban berendezett kis nemzetállamaiba. Ismerjük el, Sápadtarcú ezekben az évszázadokban virágkorát élte. A világ ura volt, és ezt senkinek nem állt módjában kétségbe vonni. Térképeket rajzolt, s ezeken a világ közepén az Európa nevű csinos kis félsziget tündökölt; más kontinensek a bal- vagy a jobbszélre szorultak. Hatalmát mi sem mutatja jobban, hogy a térkép széleibe kapaszkodók is, ha egyáltalán eljutottak idáig, ugyanezeket a geográfiai eszközöket használták. Így volt ez közel négy évszázadon át, és Sápadtarcú el se tudta képzelni, hogy ez másképp is lehet.
    Ám a világon még semmi sem volt, ami örökkön ugyanaz maradhatott volna. Sápadtarcú sokáig nem is sejtette, hogy szorgos munkálkodásának eredményeképpen az általa így kialakított világrend keretében, eleinte a mélyben, hatalmas új erők bontakoznak ki, amelyek lassacskán kikezdik olümposzinak képzelt hatalmát.
    Már abból is baj lett, hogy a sápadtarcúak több, terjeszkedő hajlandóságú állam nevében hatoltak be más földrészekre, ezek pedig nem harmonikus egységben, hanem egymással küzdve rontottak be a még üresen talált vagy akár a más sápadtarcúak által már birtokolt, de kívánatosnak tetsző területekre.
    Még komolyabb gondokat okoztak a más földrészeken véglegesen megtelepedett sápadtarcúak. A 15. század végén föltárt úgynevezett Újvilág középső és déli részein például az immár gyökeres bennszülöttekké lett sápadtarcúak egyre kevésbé elégedtek meg azzal, hogy egykori tengerentúli anyaországaik királyi költségvetésébe fizessék be a helyben keletkezett jövedelmek tetemes részét, ahelyett, hogy belátásuk szerint befektethetnék vagy elszórakozhatnák munkájuk hasznát. Ezért amikor egy becsvágyó francia sápadtarcú, bizonyos Napóleon megszállta vagy megszorongatta a hazai királyságokat, úgy gondolták, itt az alkalom, hogy a maguk lábára álljanak, az anyaország lábára/tyúkszemére pedig ráhágjanak. Igaz, ők maguk már nem voltak annyira sápadtarcúak (hiába, a nap arrafelé erősebben süt), inkább „kreolok”, de hipp-hopp, új államokat kreá(o)ltak maguknak. Aztán ők kezdtek egymás között veszekedni a területeken, de ez már mégiscsak más volt. Nem mintha a sápadtarcú anyaországok nem próbálták volna visszaszerezni, majd mikor ez nem sikerült, más módszerekkel kiaknázni a régi birtokokat. Ám ez sokkal fáradságosabb volt, mint amikor csak pénzbeszedőket kellett tartaniuk az óceán nyugati oldalán, a helybéliek pedig engedelmesen odahozták az adót. Eközben ekkor már a hadihajókkal és ágyúkkal érkező sápadtarcú versenytársakat is hessegetni kellett.
    Még több gondot okoztak azok a sápadtarcúak, akik az Újvilág északi részén telepedtek meg. Ők nem sokat kecmeceltek az ottani vörösbőrűekkel, kiirtották vagy vadrezervátumokba szorították őket. Ezek a sápadtarcúak történelmileg új helyzetbe kerültek. Mikor elkezdték beáramlásukat az Újvilágba, Európában még egy alapjában személyes függésen alapuló rend létezett. Az új területre érkezők nem követték el azt az ostobaságot, hogy ezt (a fejlődést akkor már erősen korlátozó) szisztémát ültessék át önmaguk kárára. A személyi alávetettséget elutasították; némi nosztalgiával csak annyi maradt belőle, hogy munkavégzés céljára ők is importáltak kellő mennyiségű élőhúst, a fekete kontinensről (ez sajátos, nagy hasznot hozó üzletággá is növekedett). Különben is, az óceánon átkelők nem csekély része eleinte oda száműzött bűnöző, vagy különböző tehetségekkel megáldott kalandor, kincskereső, vállalkozó volt, vagyis pusztán a siker esélye szempontjából a sápadtarcúak színe java. Ezek aztán olyan viharos fejlődést produkáltak, hogy igen gyorsan, a 19. század végére kezdtek az Óhazában maradt sápadtarcúak nyakára nőni: többek közt egy rövid, de heves tengeri összecsapásban alaposan rákoppintottak a térség korai meghódítóinak az orrára is.
    Ám mindez egyelőre csak a sápadtarcúak közötti perpatvar, mondhatni a családban maradó csetepaté volt. Viszont nagyjából akkor, amikor ez zajlott, egy messzi távol-keleti szigeten a sárgák is kezdték emelgetni a fejüket. Anélkül, hogy térdet hajtottak volna Sápadtarcúék előtt, eltanultak tőlük mindent, ami hatékonyságuknak a titka volt. S mert fürgék, elszántak és szorgalmasak voltak, a nem sápadtarcúak közül elsőként ők is az élre vágtak, mint technikusok, mint társadalom-szervezők és mint katonák. A 20. század elején már zajos háborús győzelmet is arattak a térségben közvetlenül jelenlévő sápadtarcú birodalom fölött – a világ egyéb sápadtarcú birodalmainak csendes kézdörzsölgetése közepette. Mint mondtam, Sápadtarcú túlontúl el volt telve a maga bölcsességével, erejével, univerzális etalonná tett szépségével ahhoz, hogy felmérje a gyülekező viharfelhőket. Még azt is megengedte magának, hogy 1914-ben halálthozó négyéves verekedésbe bonyolódjon a magafajtákkal. Ennek során persze felhasználta más földrészek embereit. Így kerültek például arabok Törökországba, fekete szenegáli katonák Szegedre. Persze itt az utóbbiakon csak nevettek, hiszen nem tudták elolvasni a Tanácsköztársaság francia nyelven hozzájuk eljuttatott szórólapjait arról, hogy ők is elnyomottak, és inkább elnyomóik ellen kellene harcolniuk. Ám ha olvasni nem tudtak is, szemük azért volt, és látták, amit láttak.
    Aztán a Távol-Keleten még nagyobb vihar támadt, a szárazföldön is föltámadt a Sárga Szél. Igaz, még egy fél évszázadon át a sárgák is jórészt egymást gyömködték, ahogy azt eltanulták a sápadtarcúaktól. A földrész déli tájain a barnák is elindultak mezítláb a tengerpartra sóért, amiről a sápadtarcúak, minthogy mulatságosnak vélték, még tréfás versikéket is fabrikáltak.
    Hogy el ne felejtsem: a vörösök is mozgolódni kezdtek, akik ugyan eleinte zömmel sápadtarcúak voltak, de jócskán akadt köztük más bőrszínű is. Bár kezdetben nem voltak világrendet döntögetni képes erő, a sárgák, a barnák, a rézbőrűek ösztönösen megérezték bennük a magukkal, ha többnyire nem is egylényegű, de a virtigli Sápadtarcúakkal szemben hasonló érdekeltségű erőt.
    Aztán Sápadtarcúék, némely sárgák közreműködésével, ismét egymásnak estek, ezúttal hat teljes évre. Mivel ez a háború szinte az egész világra, érintőleg pedig szó szerint a teljes földkerekségre kiterjedt, óriási szemnyitogató volt. Amikor pedig ebből a háborúból kiemelkedtek és szétnéztek, ismeretlen táj bontakozott ki szemük előtt. Mintegy három évtizedre szétszórva, a Távol-Keletről és Dél-Ázsiából kiinduló hullámokban a régi gyarmatbirodalmak foszlányokra szakadtak. Igaz: a régi leigázottak új önálló államai jó darabig a puszta állami függetlenség illúzióiban ringatták magukat, majd az első, meghiúsult álmok romjain átmeneti depresszióba estek. Sápadtarcú, aki először csaknem pánikba esett, most oldalán a világcentrum más bőrszínű hatalmasaival, a döntő gazdasági pozíciók birtokában (nehezebben és leplezettebben, de ötletesen) még jórészt ki tudta védeni a támadásokat. Aki korábban birtokba vett erőforrásait fenyegette, azt elrettentő csapásokkal tette tehetetlenné, „a középkorba bombázta vissza”, vagy gazdasági blokáddal állta útját boldogulásának. Utóbb sikerült kiütnie fő ellenfelét is, aki nélkül más támadói nem tudtak valóban döntő ellenerővé fölfejlődni. Sápadtarcú, aki korábban már-már azt hitte, hogy vége a történelemnek (mármint az övének), most – a változatosság kedvéért – azt hirdette, hogy vége a történelemnek (ezúttal az egésznek). Végre hátradőlhetett karosszékében, hogy elégedetten élvezze a gazdasági világrend által számára biztosított rendkívüli előnyöket.
    Túl sokáig ült hátradőlve, még saját jobb elemzőinek figyelmeztetéseire se figyelve. El is bóbiskolt kissé. Mikor fölriadt, az 1945 utáninál is riasztóbb kép tárult elé. Már nem saját sápadtarcú vetélytársai, nem is a zavaróan vegyesrendű „vörösök”, hanem sárgák, barnák és rézbőrűek fenyegették, nem fegyverrel, hanem rohamosan növekvő, hatását még az amerikai piacon is éreztető óriási gazdasági erejükkel. Amikor a régi vörösök rakétákat telepítettek partjai közelébe, világháborús fenyegetéssel kényszerítette visszavonulásra őket. Most Kuba parti vizein, a kontinentális talpazatban ferdeszeműek keresnek olajat, és – egy-két kis kelet-középeurópai állam szolgalelkű kormányzatán kívül – nincs, aki ezen a címen nyíltan támogatni merne egy az 1962-es kubai blokádhoz hasonló akciót vagy egy a Disznó-öbölbeli kísérlethez hasonló disznóságot.
    Egyébként is: Sápadtarcú az ő világán kívül (de azon belül is) ma a régebbitől igencsak eltérő környezetet talál. Azelőtt a másfélék hozzá igyekeztek hasonlítani, a néger szőkére hidrogéneztette magát, göndör haját simára fésültette. Ma megváltozott a szép fogalma, a többség a maga mivoltában akar szép lenni, nem akarja sápadtarcúnak álcázni magát. Az is előfordul, hogy például Sápadtarcú saját országa egyetemein, laboratóriumaiban kisebbségbe szorul. Hogy az Egyesült Államok déli államaiban a munkáltatónak előbb kell megtanulnia spanyolul, mint munkásainak angolul, hogy a szükséges szinten megértsék egymást. A spanyol Andalúziában viszont már több a mecset, mint a katolikus templom. A négyszáz év egyre több rekvizituma kerül a múzeumokba.
    Azért Sápadtarcú nem adta föl a küzdelmet. Nehéz tudomásul vennie, hogy a közel négyszáz világbíró év visszavonhatatlanul a történelembe merült, hogy a leplezetlen erőszakkal szerzett hegemón helyzet oda van, és egyezkedni, egyezkedni kell rogyásig. Ám tollforgatói rábukkanni vélnek a taktikára, amely talán még segíthet. Feledtetni próbálják a sápadtarcú világmonopólium megszerzésének útját és módszereit, és csupán eredményeinek egy részére terelik a figyelmet. A mindenhonnan összesöpört gazdagság az évszázadok során a Sápadtarcú-államokban egyre kifinomultabb, újszerű uralmi mechanizmusok kialakítását tette lehetővé. Ezzel szemben az újonnan feltörő államok bizony nem egyszer Sápadtarcú saját régi technikáit vonultatják föl. Ezt gyakran nem a ráció finom érveivel teszik, hanem mondjuk a rajongó vallásosság köntösében lépnek föl, ahogy ezt fénykorában ő tette. Ráadásul ezek nem az ő vallásai (bár még félelmetesebb, amikor maguk is ezeknek a nevében cselekszenek, ahogy ezt a keresztény vallási belháborúk küzdő felei tették). Közülük egyesektől az erőszak durva formái sem idegenek (volt kitől eltanulni őket). Sokszor ideológiai csomagolásuk sem szalonokban formálódik, kivált nem a szalonok népe számára készül. Sápadtarcú és szószólói pedig ma már igen finnyásak. Saját, évszázadok során kiszivattyúzott anyagi erőivel beolajozott, csiszolt pályáik, gazdasági módszereik megfontolás nélküli átvételét ajánlgatják nekik, vagy éppen megpróbálják rájuk kényszeríteni, mint egyedüli lehetőséget az előrehaladásra. Annak dacára teszik ezt, hogy a dolog egyes új demokráciákban már kétes eredményekre vezetett.
    Azért ne legyünk igazságtalanok Sápadtarcúval szemben. Vannak szeretnivaló vonásai is. Megtanult játszani, többé-kevésbé kulturáltan pihenni, szenvedélyesen dolgozni. Rosszul tűri, ha veréssel nevelik, azt is, ha értelmetlen parancsolatokat akarnak kényszeríteni rá. Ha nagyon megerőszakolja magát, képes türelmes lenni az övétől eltérő nézetekkel, cselekvési formákkal szemben. Szert tett nagyfokú önmegújítási képességre is, amit jól példáz a kapitalista formáció hihetetlen alkalmazkodó képessége „muszáj-szituációkban”, amilyenek a legutóbbi száz évben gyakran adódtak. Ez még akkor is nagy dolog, ha az eredmény, az ellenfél agyagba döngölése mutatja: ez a képesség csak eszköz – különböző célok szolgálatába állítható. Mégsem lenne jó, ha az általa fémjelzett négyszáz év produktumainak a java veszendőbe menne, legfeljebb mindezt meg kell osztania a világ más teremtményeivel.
    Aztán meg: Sápadtarcú már régen nem egyetlen, robusztus, nagy romboló és építő kapacitás birtokában lévő, alapjában ellenszenves fickó. Célszerűbb róla többesszámban beszélni. Mert igaz: az Újvilág legerősebb hatalma Kubát továbbra is hermetikus gazdasági blokáddal veszi körül, és mindenképpen ösztönzi, pénzeli demokratának túlnyomórészt csak nagy fenntartással nevezhető ellenségeit. Az is, hogy az öreg kontinens bizonyos sarkaiban Kubáról nagyképű, nem tudni, az illetők szempontjából mire alapozott elítélő nyilatkozatokat fabrikálnak. Ám eközben az EU parlamentje előtt, spanyol kezdeményezésre, a blokád végleges és teljes eltörlésére irányuló javaslat fekszik. (Előzmény: az ó- és az újvilág sok fontos országa régóta fütyül az amerikai blokádra.) Sápadtarcú tarsolyában több ezer éves tapasztalatok rejtőznek, és meglehet, ezek közül a mai kor által racionalizált megfontolásokat tud elővarázsolni.
    Meglehet, áll még előtte néhány meglepő történelmi forduló, amely újra kezdeményező szerepet oszthat neki a világban, ha nem is a konkvisztádorét. Ez méltó búcsú lenne a jóvátehetetlenül lezárult négyszáz évtől.

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Kamaszok és kommunisták

Három könyvről

Köves József hozzám képest ugyan ifjonc, de a könyvszakmának már nagy öregje, akire elsősorban sokoldalúsága jellemző. Sokfélét, sok jót is jelentet meg – magam is nem egy kiadványáról írtam (legutóbb Merezskovszkij Leonardo da Vinci-jéről). De íróként is sokoldalú, s bár eddig is tudtuk, hogy jól fejezi ki magát (Közös kutya című ifjúsági regénye már évtizedekkel ezelőtt kisfiam kedves olvasmánya volt) – most mégis meglepetés Monet kertje – meg minden című kötete (papirusz book), mely szintén a sokoldalúság jegyében állt össze. Ám ez a sokoldalúság nem feltétlenül erénye – a verseket majd mind elhagyhatta volna. Nem kell mindent publikálni, s ezt nemcsak neki, sokaknak mondom. Minek ilyen kínrímekkel blamálni egy „költőnek” magát? „Miért rí e balga brácsa? / Téged sirat, Galgamácsa.” Elhagyhatta volna az Égiveszély című zavarosan iskolás békekomédiát is. És akkor maradna egy kisebb, ámde remek elbeszéléskötet. Mert Köves elbeszélései örömteli fölfedezéssel szolgálnak. Megannyi hiteles múltidézés, elsősorban a kamaszkor szorongásaiból, ambícióiról (sport), gyávaságairól, magára találásairól, a „megkülönböztetéssel”, rasszizmussal való gyerekkori találkozásról, a nemiség első megtapasztalásáig. Aztán az élet megannyi problémája a csendháborítástól a lakáskérdésen át az 1956-os emlékekig, mely utóbbi megrendítő jelképes történése A tetovált című nagy elbeszélés. meg „az elődök”, akiket versben hiába utánoz, de Krúdy alakját elevenen láttatja a Szindbád utolsó útjá-ban. Meglepetés ez a kötet; java éppenséggel írói remeklés.
    Németh László épp hetven éve kezdett, de befejezetlen regényciklusa, az Utolsó kísérlet csonka voltában is a magyar irodalom önállóan is megálló legnagyobb vállalkozásai közé tartozik. Első része, a Kocsik szeptemberben, a múlt század elején játszódik. Egy tehetséges dunántúli parasztgyerek iskoláztatásának – az igazán tipikustól eltérően – nem anyagi okból van akadálya, hiszen apja jómódú parasztember, hanem az, hogy a szigorú és nagyralátó kulák atya ragaszkodik paraszti osztályához s nem kiemelni akarja belőle okos fiát, hanem benne marasztva erősíteni általa: otthon tartani s jó eszét a falu jóléte érdekében befogni. Mert ha már „kitanult”, akkor elveszett a falu számára. Aminek meg is volt a maga szigorú logikája. Ám Németh főhőse, ez a nagyon eszes, csupa ambíció fiú, aki persze maga az író (bár neki tulajdonképpen még az apja végezte el a paraszti sorból való hasonló kitörést), kiharcolja, kisírja magának, hogy középiskolába küldjék. Erről szól a regény, mely a dunántúli református népi gondolkodásnak éppoly néprajzi és szociológiai hitelű ábrázolása, hasonlóan konzervatív, realista eszközökkel, mint ahogy Móricz vagy Veres Péter a tiszántúli parasztságét örökítette meg. Németh stílusát azonban gondolatiság modernebbé és fárasztóbbá teszi. (Kráter Kiadó)
    Ezt a kiváló regényt második kiadásban a Németh László-életmű sorozatban még én tettem közzé, mégpedig az egész regényciklus (Utolsó kísérlet) részeként. Amit lehetett, mindig mindent megtettem Németh érdekében, a személyes otthonteremtéstől műveinek 1945. februári (életveszélyes) megmentésén, új művek megírására ösztönzésen át, sokezer oldal megjelentetéséig s értelmezéséig. Nos, most megkaptam érte a magamét, mert Tabajdi Gábor s a mind nagyobb hírnévre vergődő történész, Ungváry Krisztián könyvükben (hosszú címét ez ismertetés végén adom) így szerepeltetnek: „egyszerre volt Németh tanítványa, lelkes híve és besúgója is”. Az, hogy a német-szovjet háború kitörését követőleg, 1941-ben azonnal kapcsolatot kerestem a kommunistákkal, és az 1944-es lebukás után a börtönben megismert Istók János főorvos, a magyar ellenállás hőse 1945 elején vitt el a szovjet elhárítás tisztjeihez, mit sem változtat a „besúgói” kategórián, mert Ungváryék el sem tudják képzelni, amit maguk írnak, miszerint valakinek természete legyen „a szocializmus ügyébe vetett hit, a társadalmi haladás iránt érzett felelősségérzet, hazafiság, internacionalista érzelem vagy az ellenség szenvedélyes gyűlölete”. Hanem egy Barcsay, Illyés, Kodály, Németh sose számított ellenségnek. Saját példámat csak azért merem előhozni, mert jellegzetes abban a tekintetben, hogy e sok vonatkozásában hasznos, a mai kutatási lehetőségekkel élő (s olykor visszaélő) hatalmas anyagban mit hogyan válogatnak össze s az egykori belügyi statisztikáktól a tisztán szerzői fantáziákig sok mindent adnak közre. Ez nem teszi mellőzhetővé a csaknem 500 oldalas adattárat, amit sorról sorra, még a jegyzeteket is elolvastam és mint a mű egyik tárgya, még olcsóbban úsztam meg, mint mondjuk Paskai bíboros.
    A rólam is szóló résznél sokkal fontosabb és hitelesebb is, amit az Imre Katalin vezette fiatal írókkal kapcsolatban közzétesznek, és a valódi baloldalisága miatt haláláig üldözött irodalmárt igazi hősnővé növelik, bár sunyin hozzáteszik: „diszkrét módon, de saját neméhez vonzódott”. Mindennek előadása során az is kiderül, hogy a szerzőknek nincs valódi politikai álláspontjuk, még kevésbé irodalmi-művészeti ítélőképességük, mert pl. az irodalomtörténeti jelentőségű, Imre Katalin szerkesztette Tűz-tánc antológiát „hírhedtnek” könyvelik el és a személyiségében ugyan szintén megnövelt Ladányi Mihályról sem derül ki költői nagysága. Imre Katalin elvtársaiból „okoskodók” és „bölcselkedők” lettek, akik a lassan növekvő életszínvonalon belül aggályosnak érezték a felbukkanó burzsoá tendenciákat.
    Vannak a kötetben krimi érdekességű részek, pl. egy Hatz nevű ügynökről, aki nyolc titkosszolgálattal tartott fenn kapcsolatot, de úriember létére élve megúszta. Mindez azonban kismiska a katolikus püspöki kar többségének ügynök voltáról szóló negyven oldalhoz képest, mely szerint pl. 1969-ben „egyszerre nyolc főpapi kinevezésre került sor. A kinevezettek közül csak hárman nem voltak az állambiztonság ügynökei.” Mindemögött ott „a Vatikán behódolása”, elsősorban „VI. Pál pápa naivitása”, de az is, ami Magyarországról oda (beszámolókban) eljutott, s amit a könyv szerzői egyáltalán nem értenek. Így amit Chéli vatikáni prelátus valóságként látott meg. „A külsőben, az építkezéseken, az embereknek az egész megjelenésében látszik az az általános jólétemelkedés, mely az évek folyamán itt megtörtént…” Magyarországon „a kádárizmus szabadságot és jólétet jelent” – amit persze Imre Katalin s más igazi baloldaliak okkal bíráltak, de ami a korábbi, Horthy- és Rákosi-rezsimekhez képest mégiscsak haladás volt. Most ezt Tabajdi és Ungváry jobbról „teszi helyre”. Mindazonáltal „a Vatikán és az egyházak elleni munka a magyar állambiztonság sikerágazatának számított”. Ezek mellett hosszú fejezetekben kapunk képet arról, hogy az állambiztonság milyen óriási munkát, felesleges tevékenységet fektetett be egyetlen élüzemben (nem létező) ellenséges tevékenység felderítésére vagy a nyilas Málnási Ödön levelezésének ellenőrzésébe.
    Mindezek csak példák az egész, adataiban nagyon hasznos, hatalmas munkát tekintve, amely a III/III-as ügyek intézőinek személyes életrajzával is megmutatja, hogy a belső elhárítás emberei majdnem mind mélyszegénységből jött munkás és paraszt fiatalok voltak, így osztályelfogultságuk legalábbis érthető. Egyet közülük személyesen figyelhettem, mégpedig mezítlábas kisgyerekkorától, amikor is az első népi kollégiumba Hódmezővásárhelyen bekerült, s ott lehettem díszsortűzzel való búcsúztatásán is. Csáki Ernőről van szó, akivel semmi „hivatalos” kapcsolatom nem volt, ha ugyan nem ő volt, aki lányomnak az 1972-es március 15-ei röpcédula ügyét elsimította. (Erről is szó van a könyvben.)
    Egészét tekintve a könyv igyekszik az állambiztonság tevékenységét nemcsak pontosan, de tárgyilagosan bemutatni. Egy „átlagos, bürokratikus intézmény képe rajzolódik ki. Ez a kép élesen eltér a társadalom bizonyos csoportjait ellenőrző, politikai rendelésre elnyomó (ávós) módszereket alkalmazó állambiztonság imázsától”. Az ÁVH-nál az ötvenes évek elején 1 200 000 embert tartottak nyilván, ennek a kádári időkben előbb negyede szerepelt, majd 1964-ben 82 ezerről tovább csökkent. Ezt a III/III Csoportfőnökségen (a vidékkel együtt) nem egészen 550 fő intézte (beleértve az adminisztrátorokat is). Ehhez csatlakozott aztán az általa mozgatott „hálózat”. Hogy mi különbség van hálózati személy, ügynök, besúgó, informátor, tmk között, végül is nem derül ki. Ugyanakkor „a pártállam védelmét jelentős részben a párt- és KISZ-szervek, valamint a munkahelyi vezetők látták el”.
    A könyv eloszlatja a belügyi dolgozók és titkosszolgálatok embereinek kiváltságos helyzetéről vagy akár hatalmáról szóló általános vélekedéseket. „Hiszen a kádári diktatúra elsősorban nem az állambiztonsági szervek terrorján, hanem a kommunista párt mindent ellenőrző mechanizmusán alapult.” Ami az utóéletet illeti: „Szemben az MSZMP-elit számos tagjával, a vizsgált osztályvezetők közül egy sem akadt, aki a rendszerváltás után a gazdasági szférában kamatoztatta volna tehetségét.”
    A neokonzervatív és a neoliberális alapállás között tipegő ideológiai elvtelenség és esetlegesen kiemelt témái ellenére tárgyilagos és hasznos adattárnak egy alapvető hiányossága van, amiről – források híján – nem szólhat, s ez a szovjet irányítás, mely (a moszkvai tanfolyamokon túl is) a világméretű kommunista titkosszolgálat részeként kezelte a magyarországi belügyet is. (Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon 1956-1990. 1956-os Intézet–Corvina kiadás.)