Ezredvég

ÉVFORDULÓ

2008 a Reneszánsz Éve. Az ünnepi esztendőt két – Janus Pannonius (1437 – 1472) emlékének szentelt – verssel köszöntjük.

BARANYI FERENC

Vespasiano Bisticci, firenzei
könyvárus feljegyzéseiből

Violaköpenyben, tetszetős külsővel
betoppant boltomba Giano Pannonio,
megismertem nyomban, mert a külleméről
nem is egy leírást volt olvasni módom.
Padovából jött és Ficinót kereste,
s igen meglepődött, mikor ráköszöntem:
„Isten hozta, ifjú, boldog Magyarország
nyíltszívű szülötte, kerüljön hát beljebb!”
„Ó, hát tudnak rólam s távoli hazámról?” –
mondta megindultan s látható örömmel,
majd elborult kedves arca, csöndesebbre
fogta Toscanánk szép nyelvén szőtt beszédét:
„Hazahív nagybátyám, Vitéz János püspök,
írja, hogy királyi fenség, koronás fő
lett Hunyadi János kisebbik fiából,
s nemes szándokához kiművelt emberfők
sokasága volna hathatós segítség.
Elviszek hát néki minden bölcsességet,
mit a nagy Guarino vermelt a fejembe
Ferrarában egykor, s mit gyarapítottak
mások, városában Sant’Antoniónak.
Segítek legyőzni az ostoba dölyföt,
mely öntökélyének balga tévhitétől
késztet ittasulni minden honfit otthon,
rációra vakká téve az eszest is.
Magát kétségektől serkentetni fázik,
szittya önteltséggel szamár módra szenved,
indulatból mondja ki szentenciáit,
sosem ébred rá, hogy okosabb, ha enged.”

Ennyit szólt s elindult. Violaszín, lenge
köpenyét a friss szél szárnyként emelgette.

KARINTHY FRIGYES

Eszmék alkonya

„Bűnösnek érzem magam, de csak annyiban, amennyiben minden katona vagy tiszt bűnös, aki öl vagy ölésre parancsot ad.”
    Ez volt a védekezése Adler Frigyesnek*, akinek halálos büntetését elengedte a királyi kegyelem. A rajongó és korlátolt pacifista röptiben kapja el az effajta nyilatkozatot, s rikácsolva csap le rá: halljátok, hogy beszél ez a mártír? Nem szabad embert ölni, akár háború, akár béke – embertársainkat megölni semmiféle okból vagy ürüggyel nem szabad: ez a természet törvénye!
    A gondolkodót egy kötőszó állítja meg a fenti szavak közt. Adler „csak anynyiban” érzi magát bűnösnek, hogy embert ölt. Ebből az következik, hogy az ölésnél nagyobb bűnt is el lehet gondolni – s ha igen, akkor a háború a legfőbb rossz minden rosszak között, feltétlenül a nagyobb bűnnek jegyében történik.
    Mi az a nagyobb bűn?!
    Régóta nyugtalanul nézem és hallgatom a békepárti világszemlélet programját és érvelését, sajtóban, irodalomban, élőszóban, költészetben. Nyugtalanul, mert az igazságot keresem és nem a magam igazát – nyugtalanul, mert érzem, hogy nekik van igazuk, és félek, hogy rosszul bizonyítják igazukat a hazugsággal szemben, s rossz védekezésükkel elvesztik a pert, melyben őket illetné a győzelem. A béke rajongóinak érvelése naiv indulattal, makacsul és gyermekesen tér vissza mindig egyetlen szempontra: hogy gyalázat a gyilkosság, akármilyen formában történik, hogy nem szabad megölni az embereket, tehát nem szabad háborúnak lenni. Ez a gondolattalan felháborodás tökéletesen fejezi ki korunknak „szellemét”, melynél földhözragadtabb, tartalmatlanabb korszellem soha nem volt még, mely csak azt tudja megérteni, és érezni, amit a kezeivel megtapint és orrával megszagol. Hogy a háború nem jó dolog, azt akkor vette csak észre ez a korszellem, mikor a hullák bűze orrába csapott, és a földön ragadós vér és velő kanyargott lába elé – akkor aztán ordítani és jajgatni kezdett, hogy ezt nem lehet kitartani – és ha a háborúban embereket ölnek, akkor ne legyen háború. Ez a kor, amelynek haditudósítói lelkes frázisokkal siettek a harctérre, hogy ott szintén elérzékenyedjenek egy szétloccsant fejű katona láttán, s „színesen” megírva e képet, arra a következtetésre jussanak, hogy mégiscsak borzasztó dolog élő embereket megölni s szemeik szép lámpását kioltani…
    Nagyon érdekelne, mit szólnának ezek a békepártiak, akik egyes-egyedül a „legyen vége az embermészárlásnak!” jeligével harcolnak az ellen, ami – ezt szeretném megértetni – több, mint embermészárlás; mit szólnának ahhoz, ha az örök háború pártja egyszer azt mondaná: jó, ha csak az emberöléssel van bajotok, hát mi megcsináljuk a háborút emberölés nélkül is. Majd találunk ki olyan páncélruhákat, amiket semmiféle robbantószer nem tehet tönkre – és kitalálunk olyan fegyvereket, amik nem ölik meg az embert, hanem, mondjuk, egy napra elaltatják, és tökéletesen tehetetlenné teszik az ellenséget. Háborút, amiben csak foglyok lesznek, halottak nem. Hiszen a haditudomány egyre inkább ez ideál felé közeledik úgyis – meg lesztek elégedve végre, ha eléri, abbahagyjátok majd háborúellenes óbégatásotokat?
    Nem tudom, mit felelne erre a korszerű pacifista. A magam részéről, bármily paradoxonnak lássék, irtózattal és mélységes aggodalommal látom a haditudománynak azt a tendenciáját, hogy „emberséges” akar lenni, hogy fokozatosan ki akarja küszöbölni az emberölést, az egyetlen jelenséget, ami az ostoba és korlátolt csőcseléknek mégis a szemébe szökik és észrevéteti vele, hogy nem szabad háborúnak lenni. Ha ez nem lesz többé, mi marad, ami kézzelfoghatóan bizonyítja azoknak, akiknek csak kézzelfoghatóan lehet bizonyítani, hogy háborút nem szabad csinálni? Nem lesz, mibe kapaszkodjék a pacifizmus, nem lesz jelszó, amire hivatkozzék – s ellenzéke nem lévén többé, intézménnyé válik a háború, az örök háború: – mert esküszöm, hogy az emberiség minden tudományával és technikájával ma az örök háború, nem az örök béke felé tart.
    Új jelszó kell, elvtársaim – a „le az embermészárlással!’, kevés, bármilyen szépen hangzik. Más, jobb századokban, mikor nemcsak az emberrel, hanem az ő eszméivel is foglalkoztak, nem kellett volna magyarázni, hogy van, ami roszszabb a halálnál: s ennek a neve szolgaság!, a háború pedig szolgaságot jelent. Ha az ember természettől fogva örökké élne és nem ötven vagy hatvan évig, mint ameddig él, akkor igen, akkor a legnagyobb érték, amit elvehetnek tőle, az élete volna, s a legnagyobb bűn a gyilkolás – de így, mikor mindnyájan előbb vagy utóbb meghalunk, nagyobb bűnt követ el, aki az életem tartalmát veszi el, mint az, aki az életemet – az élet tartalma pedig a szabadság.
    Az emberi szabadság megrontója a háború, barátaim. A háború ellentéte nem a béke, hanem az eszmék forradalma.

MOLNÁR FERENC

A Margit-híd forradalma

Mintha emlékiratom egyik lapját írnám, elmondom pontosan és szárazon a Margit-híd forradalmának parányi történetét.
    A nagy éjszaka után, október 31-ének hajnalán, négy írótársammal: Kosztolányi Dezsővel, Gellért Oszkárral, Lakatos Lászlóval és Jákó Jánossal mentünk át Budára a Margit-hídon. A reggelnek ez az az órája, mikor a munkások csapata szokott a hídon átjönni. Olyasmit láttam, amit még soha: a híd tele volt. A máskor siető emberek lassan jöttek, egymás hátára sűrűsödtek. Minden második ember katona volt. Már akkor alig egy-két katonának volt sapkarózsája. A forradalom még nem volt ötórás, és már megjelent a fehér őszirózsa a katonasapkákon. Harsogott a híd a kiáltásoktól, az éljenzésektől: érezni lehetett, hogy szárnyaló kedvű napra fog virradni a város. Boldogan, izgatottan tolongtunk át a deszkajárón, csak utóbb konstatáltuk, hogy egy percre se hagytuk abba magunk se a kiáltozást; szinte öntudatlanul vettünk részt ebben az ordító, rövidmondatos társalgásban, amit ott akkor az egymással szembejövő emberek folytattak.
    A budai hídfőnél körülbelül egy félszázadnyi gyalogság állt a hídfő két oldalán. Mindnyáján sapkarózsa. Lábhoz tett fegyver. Egy főhadnagy az út közepén.
    Ezek még császári és királyi osztrák-magyar katonák voltak. Tegnapi katonák.
    Megkérdeztük tőlük:
    – Tudjátok, mi történt az éjszaka?
    Kórusban feleltek:
    – Nem tudjuk.
    A főhadnagyuk idegesen mordult felém, azután mégis a helyén maradt.
    Ebben a pillanatban megláttuk azokat a jól ismert szegény asszonyokat, akik a hajnali órán újságcsomagokat tolnak a gyerekkocsikban. Futva mentünk feléjük és nyalábszámra vettünk tőlük újságot. Soha még olyan intenzíven nem éreztem, hogy ez a néma, nedves, festéktől büdös papírcsomó a világosságot jelenti, mint mikor megrakodva mentünk vissza a katonák felé, s láttam komoly, szinte ijedten kíváncsi arcukat az egyenes sorban.
    Egyikünk a főhadnagyhoz lépett, köszönt neki. Emelt hangon mondta:
    – Főhadnagy úr, ha nem akarja látni, hogy újságot adunk a katonáinak, forduljon el.
    Kedves, fekete fiú volt, kissé izgatottan nézett szét, aztán megfordult. Egy perc múlva hangosan olvasták fel egymásnak a katonák az éjszaka történetét.
    Köszöntünk s beültünk a Margit-park kávéházba, amelynek ablaka előtt ezek a katonák álltak. Dideregtünk, sápadt, átfázott arcok hajoltak a forró tea fölé. Mire a teát megittuk, egyetlen katona sem volt látható a hídfőnél, az ablak előtt. És akkor már zúgott és zengett az egész teli nagy híd, a munkások és katonák csizmakopogós reggeli korzója. Finom köd volt és szemergett az eső.

MÓRICZ ZSIGMOND

Forradalom

A forradalom egyik legemlékezetesebb pillanata volt nekem a plakátolvasó orosz fogoly nyilatkozata a Lehel téren. Sokszor ötlik fel előttem, kísér s magyaráz ez a kis jelenet.
    November elsején érkeztem Budapestre hajóval. Itt már megvolt a forradalmi nap éjszakája, szürke, párás volt a reggel, a Margit-hídfőnél egy villamos ellenőr állott nevetve, s arról beszélt, hogy az a rendőr, akivel most beszélt, a Tisza István őre volt.
    – Csak annyit mondtak neki a katonák csendesen: „Maguk vigyázzanak, mert maguknak is bajuk lehet!”
    Az ellenőr sapkáján aranyszegély volt, a rózsája le volt tépve, mint a katonatiszteké, szőke bajsza fel volt sütve, egészséges arcán boldog, ideges nevetéssel, vadidegeneknek újra meg újra elmondta: csak azt mondták a katonák egészen csendesen, hogy „maguk vigyázzanak, mert maguknak is bajuk lehet”.
    Az ember látta a rendőrök megilletődését, az ember megérezte, hogy itt valami nem emberi, valami határtalan erőnek a suttogása volt ez a csöndes szó, ez a szerény figyelmeztetés…
    A Lehel téri piacon orosz fogoly állott a többi szegény ember között.
    Kopott volt, elnyűtt, rossz csizmájú, rossz, elázott ruhájú, elnyomorodott, ruszki sapkájú, szőke orosz fogoly. Az arca fakó, betegesen éhes, olyan nyomorul pária volt, éppen olyan, mint azok a magyar munkások, akik mellette ácsorogtak a kenyérbódék körül.
    Az árusasszony beszélt ideges hangosan a legelső bódéban, hogy: ezt nem felejtem el a Reginának, hogy én féltem a vagyonomat, azért csukom be a bódét… A gyűlöletnek, az emberi harcnak szele süvölt ki… Forradalom, vagyonok pusztulása, féltékenység, irigység, gyűlölet, a lelkekből minden salaknak felszínre forrása… Hol van a szíves mosoly, a kedveskedő udvariasság, a biztos alapon álló ember nyugalma s türelme…
    Az emberek higgadtan, kissé befelé néző szemmel néztek oda, éhes, dologtalan munkások voltak, akiknek sem pénzük, sem kenyérjegyük nincs, s a kenyeres bódé a friss reggeli kenyérrel ott állott sértetlenül és félelmetlenül a Rend, a haldokló Rend még itt lebegő szárnyainak oltalma alatt…
    Az orosz egy plakát előtt állott s olvasta. Lassan olvasta a magyar szókat, tagolva, s értette-e, nem, olvasta: „a magyar a népek békés szövetségét akarja…”
    Megdöbbentő volt, mikor hangosan, lassan olvasta a szókat, hogy: „Nehéz küzdelmünk nem volt haszontalan, mert meghozta az emberiség legszebb diadalát. Véretekkel és kitartásotokkal váltottátok meg Magyarországot, fiaitokat és unokáitokat egy jövő háború véres borzalmaitól. Meghoztátok az áhítozó emberiség legszebb álmát, a világbékét. A jelen és a jövő emberiség hálája lesz kiérdemelt jutalmatok…”
    A szegény emberek odagyűltek az orosz fogolyhoz és vele olvasták. Bele-belemondtak egy-egy szót, amit az orosz nem tudott elolvasni. Meg is magyarázták egy-egy odavetett másik szóval, amit a muszka nem értett.
    A háború legmeghatóbb népgyűlése volt ez.
    Nem volt itt ujjongás, láztól csillogó szemek. Nem volt lelkesedés, harsogás és testi mámor. Itt valami mély, mély és csöndes érzés volt csupán: mint mikor a súlyos beteg átment a válságon, s ezt maga is megérti. Az életbenmaradás mély, bágyadt és nyugalmas öröme.
    – Az este mindenki azt mondta, harmincezer orosz fogoly jön Pest ellen – szólt hirtelen mellettünk egy asszony.
    Nem néz oda, csak úgy mondja, de hirtelen zavar és idegesség támad.
    A régi világ szörnyei ébrednek föl, mintha a letiport sárkánynak egy szőre megmozdul… talán a széltől, talán egy kis egér futkos már a hullán, de akik annyit reszkettek az élőtől, a döglött oroszlántól is félnek…
    A muszka azonban csöndes marad és szomorú, és valami mérhetetlen bánat van a szemében.
    – Százezer orosz van… éhes – mondja töredezetten. – Dolgozni szeret… orosz ember… Adni munkát, venni kenyeret, ruha… Orosz nem jött ide maga… Küldjen haza: addig ennie kell, ruha, cipő… Munka… keresni…
    Töredezett szavaiban megvolt az értelem fényessége, az igazság bölcsessége, s az rávilágított a kopott többiekre, s egy pillanat alatt megszűnt, nem is az ellenségeskedés, de a gyenge ember félelme az ismeretlentől.
    – Nem adnak ezek enni se a magyar embernek, se az orosz embernek – mondta csendesen egy nagy fekete munkás, s a fejével a város felé intett.
    Nem volt szó tovább semmi. El volt intézve.
    Nem volt fenyegetés, nem volt nyugtalanság: a megtört emberek csöndje ült tovább.
    De mint az árnyék tűnt el az orosz fogoly szó, minden értelmével együtt. Nincs tovább fogoly. Vége a háborús ideológiának. A magyar földön rekedt százezer orosz egyszerre megszűnt fogoly lenni, fogoly, hadizsákmány, kétlábú állat a győztes kocsija előtt, diadalmi jel… egy pillanat alatt átváltoztak emberré, szabad polgárrá, akinek az élethez teljesen annyi joga van ezen a földgolyón, mint az évszázadok óta ezen a helyen élő dúsgazdag családi dinasztiák bármely tagjának.
    Ott kinn a Lehel téren ezt mindenki megértette, s az orosz ember, magyar ember, német ember, tót ember olyan egyforma volt. Sovány, kopott, szegény emberek: a jövő szabadsága csíráival élő emberek.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

A vörös panoráma

A forradalom igazi hősei a tengerészek voltak.
    Sohase felejtem el, milyen komor, biztos és nagyszerű hatást gyakoroltak ránk, szegény szárazföldi patkányokra a matrózok, az első bátor lázadók, akik sötétkék blúzukban, arcukon ezer viszontagság fanyar emlékével, kezükben egy zord forgópisztollyal, ültek az Astoria egyik szobájában. A szálloda hallja és étterme ezen az éjszakán egy óceánjáróhoz hasonlított. Ők vigyáztak rá, ezek a nagyszerű és mindenre elszánt férfiak, akik kisfiús ruhájukkal és pubis szalagocskájukkal régi, boldog gyermekkorunkat, első zubbonyunkat és pántlikás sapkánkat igézték vissza az általános zűrzavarban. Azt lehetne mondani, hogy ebben a forradalmi hullámjárásban többé-kevésbé mindenki tengeri betegséget kapott, csak ők nem. Edzetten, sötéten nézték az eseményeket. Más viharokat is láttak.
    A tenger végtelenségét, a szabad óceánok leheletét hozták ennek a hitetlen, rab városnak.
    *
    A forradalom után pár nappal bementem egy belvárosi üzletbe, ahol ezelőtt a kirakatban állottak Habsburgi Károly (azelőtt IV. Károly) és Pármai Zita (azelőtt Zita királyné) életnagyságú olajjal festett arcképei. Mindig meg szoktam állani ilyen arcképek előtt, a háborúban is. Semmi sem áraszt a lelkemre olyan mélységes, majdnem állati szomorúságot, mint efféle mázolmányok, melyek a hivatalos helyiségek reménytelen légkörében a szigort, a halált és a pusztulást hirdetik, itt pedig – művészet és ízlés híján – a szellemi szegénységet.
    Kértem egy ilyen képet. A segéd zavartan az irodába ment, hívta a boltost, a tulajdonos újra megkérdezte, mit parancsolok, azzal eltűnt, és a leányát küldte, aki szinte fülembe súgta, hogy sajnálatukra nem szolgálhatnak vele, mert mind elfogyott.
    Azt kell hinnem, hogy a forradalmárok vásárolták össze, az utolsó huszonnégy óra alatt.
    Mikor a kezem a kilincsre tettem, a boltos, a leánya és a segéd, ijedten tekintettek utánam.
    Bizonyára azt gondolták, hogy titkosrendőr vagyok, vagy őrült.
    *
    Sohase siessetek, írók. Egyik kedves, okos és művelt barátom 1918. október 29-én elutazott Zürichbe, hogy – mint mondta – „élményeket szerezzen”. Október 31-én sokat gondoltam rá, a puskaropogásban, a budapesti tömeg mámoros diadalordításában. Szegényke!…

BABITS MIHÁLY

Az első pillanatban

Ha valaki azt mondta volna – mint ahogy a mesében mondja a fogoly királyfinak a varázsló király: „Szárítsd föl ma éjjel ezt a nagy mocsarat, építs a helyére gyönyörű palotát aranytetővel, száz meg száz szobával, bútorozd be királyok lakásához illően, ültess melléje gyönyörű kertet, magas fasorokat, körös-körül búza teremjen, szőlők zöldelljenek és vidám faluk ragyogjanak, ott ahol mostan még mocsár van, és reggel mikor kinézek az ablakon, lássam a palota aranytetejét ragyogni és a búzát a szélben hajlongani: akkor megkapod a lányom és fele országom, különben pedig fejedet vétetem!” – ha valaki azt mondta volna szerdán este: „Csináljatok azon a helyen ahol ez a mai, Ausztriába ékelt, feudális, félholt, militarista, Tisza István-féle Magyarország hever hagyományos királyhűségében, gyűlölve minden szomszédjától, holnap reggelre egy önálló, független, radikális magyar köztársaságot, mely minden militarizmust megtagad és minden nemzetnek barátja, és reggel aki kimegy az utcára, minden katona sipkáján a K betű helyén egy virágot lásson: és mindezt harcok és vérontás nélkül”, ha ezt parancsolta volna valami Hatalom és hozzátette volna az ígéretet: „Béke és szabadság!” és a fenyegetést: „Pusztulás és halál máskülönben!” – aligha akadt volna köztünk, aki ne éppoly csüggedt szívvel hallotta volna e nehéz feltételt, mint a mesebeli királyfi a varázsló király lehetetlen parancsát.
    De a királyfinak segített az egész természet, a föld erői megindultak és betemették a mocsárt, a kövek maguktól ugráltak egymásra palotaformára, a búza felszökött a földből mint a nyíl, a szőlő kanyarogva eredt neki, mint egy kígyó. Valahogy így volt a magyar forradalommal is. Minden magától ment, szinte anélkül, hogy az emberek akarták vagy csinálták volna, a földben, a köveken, a levegőben volt benn az erő, a történelem gépezete működött itt tovább, mely akkora lendületet kapott a világháborúban, hogy most a saját lendülete hajtja, s ha emberi kéz próbálja forgatni, elragadja azt a kezet a saját irányába, vagy letépi. Pusztán emberi szempontból nézve a magyar forradalom valóságos csoda volt. És most, hogy ez a csoda megtörtént, a kételkedő ész szinte értelmetlenül áll vele szemben és keresi azt, ami minden emberi tüneménynek hordozója, ami ennek is továbbhordozója lehessen: az akaratot. És csupa belső ellenmondásra talál. A forradalom kétségtelenül egy és egységes, és mégis más képet ölt minden akaratban, más-más nyelvet beszél minden lélekben mint pünkösdkor az apostolok. Micsoda forradalom ez? Polgári forradalom? Negyvennyolcas szabadságforradalom? Nacionalista? Vagy antinacionalista forradalom, vörösforradalom, szocialista, társadalmi? Magyar vagy emberi? Vagy éppen a bolseviki anarchia szellemének első és még álcázott kirobbanása a Rend palackjából? Máshogyan látja minden párt, máshogyan minden osztály, igazán mint egy varázstüneményt: mindenki a maga szíve szerint látja! És mindegyik mást is vár tőle: más eredményeket, más tendenciát!
    Nem belső ellenmondás-e ez? Hogy állhat meg egy ilyen mozgalom, melyről ennyire sem lehet megmondani, mit akar, melynek ennyire nincsen egységes akarata?
    Hisz igaz, hogy bizonyos szempontból minden emberi mozgalom ellentmondás, mert egységes akaratot tételez föl a sokakban, ami soha sincs meg ideálisan. Minden forradalom ellentmondás, mert rendet jelent a rendetlenségben, szervezettséget a szervezetbontásban. De a mi forradalmunkban maga ez a szervezetbontás is, a szervezetbontás egysége is szervezetlen, sőt egymásnak ellentmondó egyes akaratok pillanatnyi véletlen találkozásából állt elő: egy nagy véletlenség volt a mi forradalmunk.
    A negyvennyolcadiki magyar köztársaság hivatalos pecsétjén egy rőzseköteg volt. A mi új köztársaságunk rőzsekötege nem a római fasces, összefaragott, öszszeválogatott, egymáshoz simuló vesszőkből. A mi rőzsekötegünket eleven venyigék alkotják, melyeknek mindegyike másfelé hajlik és görbül el, vékonyul és csomósodik. Lehet-e ilyenekből elég erős fascest kötözni, hogy soha el ne törjön? Megállhat-e a forradalom, mely annyifelé hajt és tendál, megmaradhat-e egy forradalomnak, mely annyi ellentmondásnak véletlen együttműködéséből született, nem kell-e továbbmennie, tovább bomlania, új meg új forradalmakká, amint az ellentmondások újra elválnak? Hogyan találkozhattak csak egy pillanatra is össze, mi hozhatta létre együttműködésüket csak egyetlen cselekedetben is? Kétségtelenül a közeg ellenállása hozta létre, a talaj ellenállása csíráikkal szemben, mely egyformán bénítá mindannyit és kényszerítette, hogy mind a legkisebb ellenállás irányában keressenek szabad kitörést erőiknek s ebben az irányban együtt haladjanak. Így olyanná lettek ezek a különböző tendenciák, mint a gyökerek, amelyeknek össze kellett nőni egyetlenegy törzzsé, hogy egyesült erővel kilökhessék magukat a föld sötétjéből. Most attól függ a fa erőssége: meddig maradnak együtt, meddig nőnek együtt? Ha rögtön elágaznak a könynyű levegőben: örökké bokor marad a növény, sohase lesz fává. Ezért éppen ami aggasztónak látszik, abban lehet a reményt találni: a viszonyok nehézségében, a rettenetes sok akadályban, amellyel még küzdeni kell. Mert bizonyára sok közös akadályt kell még keresztültörni minden tendenciának egyformán, mielőtt egyáltalán gondolhatna a saját külön irányára. Először utat kell törni, amerre lehet, és csak egyfelé lehet Azután mehet majd ki-ki amerre ő akar. Éppen az akadály biztosítja az erőt. Előbb fel kell nőnie a fának egy törzsben, aztán majd elágazhatik újra, szabadon és könnyedén, a magas levegőben. Kétségtelen: a mai forradalomban új forradalmak csírái rejlenek. De ha egyszer a fa nagyra nőtt már: minden új forradalom csak annyi lesz, mint új szétválása két ágának, hogy mentül lombosabb koronája legyen.

SZINI GYULA

Felejthetetlen pillanatok,

felejthetetlen órák, felejthetetlen napok! Nem vagyok könnyen izguló ember, mégsem volt maradásom otthon, és nem tudtam megfogadni a bölcs polgárok okos tanácsát, hogy forradalmat legjobb otthon, párnák közt élni át. Attól az izgalmas órától fogva, amikor az utcán megállították a villamosokat, és a katonákkal levétették a sapkarózsájukat, emberek közé vágytam, emberek közé mentem, hogy magam is, mint porszem ott táncoljak a forradalom levegőjében.
    Mi volt ez? Az a rejtelmes őserő, amelynek nincs magyarázata. Amely kitör a föld méhéből azzal a szent lázzal és rejtéllyel, ahogy minden dolog a világon születik. Percek, pillanatok alatt olyan forgószél támadt a lelkekben, amely elsodorta emberöltők hatalmasan gonosz alkotásait. Mily szörnyeteg gúlák magasodtak az emberek fölé, és táplálkoztak azok véréből és csontjuk velejéből: militarizmus, bizantizmus, feudalizmus, bigotizmus. És percek ezredrészei alatt váltak porrá ezek az embervérrel vakolt sziklapiramisok.
    Szkeptikus ember vagyok, és mégis örök életemre az idegeimbe van beleírva, belevésve a puskaropogások izgalmával együtt az a fölemelő és mindennél értékesebb tudat, hogy az embert nem lehet soha egészen oktalan barommá lealacsonyítani, mert mindig el fog jönni a perc, amikor a beléje fojtott emberség az őserők szilajságával kitör, megrázkódtatja és porszemekké fújja szét a hazugságok bástyáit, amiket lassú és céltudatos ravaszsággal emeltek köréje. Hiszek és újra tudok hinni az emberben, és ezzel életem legszebb percét értem meg.
    Rivoluzione vedere e mori.*
* Forradalmat látni és meghalni (olasz).

KRÚDY GYULA

Az új honfoglalás

Vajon melyik miniszterhez vagy népbiztoshoz tartozik a hazatérő katonaság ügye? Azt hiszem, hogy ez a munka az egész nemzeté, olyan kolosszális esemény, mint egy új honfoglalás.
    A magyarok második honfoglalásával éppen olyan új s ismeretlen története kezdődik a nemzetnek, mint ezer esztendő előtt az első honfoglalással. A Duna és Tisza közén új világ épül, amely mostanában még a legbölcsebbek előtt is mély ködbe van borulva. Mit sem láthatunk a közel jövendő tornyaiból, kiszámíthatatlanok az események és szürke álarc borítja a holnap magyarjának arcát. A magyaroknak teljesen új története kezdődik. A régi históriáskönyvet teleírták már a háborúval.
    Hogyan kezdődik az új történelem? A csodaszarvassal és a turulmadárral már nem. Végképpen aludni mentek ők az ómagyarsággal. Elnyargaltak nemzeti királyaink, „a szentek és a hősök”. Hamlet apjának panaszos szellemeként bolyonganak egy darabig a Habsburgok. A leáldozó napkoronggal merült el a végtelen tengerbe az egész történelmi Magyarország, sujtásos közjogával, eszeveszett monarchiájával, sírboltszagú politikusaival.
    A szürkületben beláthatatlan csoportokban közelednek az új honfoglalók.
    A pokolból térnek vissza, ahová a régi Magyarország küldte őket.
    A krónikások felnyitják a szűz könyvet, és írni kezdik: „Lerongyosodott, hervadt vándor katonák jöttenek nyugatról, délről és északról, akik építeni kezdték a romba dőlt Magyarországot.”
    Eljött a nap, amelyről annyit beszéltünk, amelynek előkészítésére mit sem tettünk, amelyet csak a siránkozó asszonyok vártak szívszakadozva, de nem hittek benne a felpüffedt központigazgatók: mindnyájan hazajönnek. Akármilyen világot lelnének itthon, még a régit is: nekik az új volna, mert négy esztendő alatt mindent el lehet felejteni. Ámde találnak egy új országot, amelyről fogalmuk sem lehetett. Köztársaság felé áhítozó, népszabadságokért hevülő, most még fenekestől felfordult világot, amelyben elhelyezkedniök kell. Amilyen bekötött szemmel, amilyen programtalanul ugrott bele a nemzet négy esztendő előtt a háborúba; amennyire fogalma sem volt egyetlen dalos bakának sem arról, hogy Európa vágóhídjára viszik ki országából; ahogyan győzni és felülkerekedni akartunk maroknyi erőnkkel és oroszláni bátorságunkkal, nekünk nem vétett és általunk nem gyűlölt nemzetek önérzetén: – olyan tudatlanul jött meg az argonauták útjáról a sokmilliós magyar hadsereg. Jönnek, s nem tudják, hogy mi a teendőjük itthon.
    Mikor elindultak: legalább a fülükbe kiáltották, hogy elmentek meghalni Ferenc Ferdinándért, aki benneteket sohasem szeretett.
    Most, mikor végre hazajönnek, tudatlanul néznek széjjel hazájukban, amelyre alig ismernek.
    A lefegyverzés örömteli perceiben nem mondja nekik senki, hogy utoljára viseltek öldöklő fegyvert. Többé nincs szükség öldöklésre, szuronyra, mert örökös béke lesz a világon, és fegyverek használata nélkül is megtalálja mindenki a helyét az országban. Nem kiáltják feléjük a legjobb népszónokok, hogy tegyék le szívükből a bosszú és a harag setét poggyászát a magyar határon. Ez az ország megbánta s megszenvedte tévedéseit, amellyel legjobbjait a csatába küldte. Nem várja őket rábeszélés, szíves szó, ölelő kar, nyájas kézszorítás azért, hogy felejtsenek el négy esztendőt az életükből, s kezdjünk új, boldog életet. Nem mondja nekik senki, hogy itthon nem szabad senkit sem bántani. Sem a kínszenvedésekben megtört, megtántorodott szegény asszonyt, sem a meggazdagodott szomszédot, sem a magántulajdont. Csinálják meg a legrövidebb idő alatt az új törvényeket, amelyek nyomban elválasztják feleségétől a megsebzett szívű katonát, mielőtt eszébe jutna a gyilkosság. Csinálják meg holnap az új birtokpolitikát, hogy mindenkinek legyen helye a földön. Ordítsa minden száj és írja minden toll, hogy újjászülettünk, s feledjük el végképpen a setét múltat. Mindenki legyen testvér, és a szívek is és a kezek ejtsék ki a kést, amellyel egymáshoz közeledtek.
    Hol vannak a népszónokok? Hol vannak az írók?
    Ráérünk hivatal után nézni akkor is, ha valóban rend lesz Magyarországon.

MÓRA FERENC

Hiszek az emberben

Pár gyalogjáró szót szeretnék mondani a szabadság lényegéről, amelyet talán nem mindenki lát tisztán azoktól a bíbor-kárpitoktól, amiket a hódolat és mámoros rajongás az első hetekben eléje aggatott. A katekizmus a hitet valahogy úgy határozza meg, hogy hinni annyit tesz, mint igaznak tartani, amit más mond, mégpedig azért, mert ő mondja. Ebben a stílusban szabadnak lennem annyit jelentene, mint azt tenni, amit én akarok, azért, mert nekem úgy tetszik. S valóban mindeddig ennyit jelentett a hit a tömegek és a szabadság a királyok számára, és azért kellett Európa felének elpusztulni és elrothadni, mert a németek elhitték Vilmos császárnak – éspedig azért, mert ő mondta –, hogy meg fogják hódítani a világot, és mert a királyoknak szabad volt azt tenni, amit ők akartak, kizárólag azért, mert nekik úgy tetszett.
    A hitről most nem beszélek – hiszen az angyalok hetébe értünk, és boldogok a tiszta szívűek, akik még ma is el tudnak andalodni a betlehemi mezők énekén –, ám világos ugye, hogy a mi szabadságunk, a háború förtelmes boszorkányának aranyhajú gyermeke, nem lehet azonos a királyok szabadságával? Szabadnak lenni többé nem jelenthet annyit, mint azt tenni, amit akarok, azért, mert nekem úgy tetszik. Ez a szabadság a kőkornak szabadsága, amikor az ősember ott ütötte le a kőfejszéjével a másikat, ahol érte. Ez a szabadság, amely mindnyájunkat királyokká vagy vademberekké tenne – nincs különbség a kettő közt, a királyok az őskor kegyetlen és ravasz törzsfőnökei, azok személyes bátorsága és olykor értelmessége nélkül –, ez a szabadság az emberiség atomizálását jelentené, a társadalomnak a legapróbb darabokra hullását, mindenki háborúját mindenki ellen, a kultúrvilágnak vadonná válását, ahol üvöltő farkasok marcangolják egymást. A forradalomból született szabadságnak csak egy tartalma lehet, amely azt megszenteli: szabad megtenni mindent, ami nem keveseknek jó, hanem sokaknak; szabad megtenni mindent, ami nem kiváltság, hanem megváltás; szabad megtenni mindent, ami fogyasztja a boldogtalanságot és megsokasítja az örömet e világon!
    Én tudom, hogy nem illik fütyürészni, mikor a lélekválság harangját húzzák, és nem való bokrétás kalappal menni a házba, ahol haldoklót virrasztanak. Én tudom azt, hogy nagyon sok szívet szorongat most a félelem amiatt, ami van, és a forradalom sok őszinte híve mögött is ott ül a gond sötét lovagja amiatt, ami lesz. Én tudom azt, hogy a kálváriának sok stációja van még előttünk, és azt mind végig kell járni ennek a fájdalmas generációnak, amelynek vezekelnie kell, mert vétkes a háborúban, amelynek útjába egy szalmaszálat se gördített ötödfél esztendőn keresztül. Én tudom azt, hogy itt még lesznek földrengések és lávaömlések, és hogy sok minden, ami szívünknek kedves, elpusztulhat még, és a saját életünk is füstté válhat a nagy tűzvészben, amelynek csóvavetői voltunk – és én mégis hivő hittel kiáltom, hogy füstön, ködön, gyászon, szenvedésen túl látom az ígéret földjét, amelyen nálunk boldogabb nemzedék éli a miénknél emberibb életét. Hiszek abban az állandó szociális erőben, amely az emberiség történelmének zűrzavarában állandóan azon dolgozott, hogy a céltalanságból rendet, a zavarból szépséget, a kegyetlenségből emberséget, az erőszakból szeretetet hozzon ki. Hiszek abban a cselekvő emberi jóakaratban, amely a fejlődésnek csakolyan hajtóereje, mint a szerelem vagy az éhség, s amely ha néha elbújt is, ha néha megbénultnak látszott is, mégiscsak évszázadról évszázadra javított az életen, s ha sántikálva, ha botorkálva, ha visszacsúszva is, mégiscsak előbbre vitte az emberiséget. Még sokan vannak, akik rabszolgamunkát végeznek, de a nyílt rabszolgaság már megszűnt. Még vannak királyok, akik azzal mulatják magukat, hogy halomra öletik egymással az embereket, de a legyőzött ellenség koponyájából már nem csinálnak ivóserleget. Még megbírságolják a parasztot, aki lelövi a nyulat, amit az Isten kizárólag az úri nimródok számára teremtett, de már nincs meg a törvény, amely pár száz évvel ezelőtt jogot adott a földesúrnak, hogy köszvényes lábát az elfogott vadorzó párolgó vérével gyógyítsa. Még vannak szennyes és bűzös börtönök, de már eltűntek az akasztófák, amelyek hajdan minden község határát díszítették. Még akadnak, akik azt hiszik, van közük hozzá, ki hogyan szokott érintkezni az istenével, de már nincs sárga folt, és rég nem ropognak az inkvizíció máglyái. A nemi erkölcsöt még sok barbár törvény teszi immorálissá, de sok tiszta, szelíd öröme van a meghitt családi otthonnak, amelyeket az elmúlt idők nem ismertek. Mindennapi életünkben még sok a rút, a fonák, a fölösleges szenvedés, az élet mégis mélyebb, emberibb és élni érdemesebb, mint volt az elomlott századokban, és főképpen sokkal meszszebb horizontokra nyújt kilátást. Minél magasabbra kapaszkodik az emberiség, annál határtalanabb lehetőségei nyílnak meg számára a boldogulásnak, és ha egyelőre a szocializmus a legmagasabb pont, amely felé most az út vezet, egészen bizonyos, hogy azon túl is jönni fognak még új ormok, új perspektívákkal. Tagadom, hogy igaz volna a bibliai példázat, amely a leomlott babiloni toronyról szól: a torony áll, a torony épül, évezredek óta minden nemzedék tovább rakja egy emelettel az emberiség házát, amely egyszer talán hídul fog szolgálni a kihűlő földről a testvér csillagzatokra.
    Aki a jövendő opálos álmaival a mai helyzet rémképeit állítja szembe, annak én egy újsághírrel felelek. A napokban olvastam, hogy a természet ereje, amelyre nézve az emberek szenvedései csak oly közömbösek, mint a földi bolhákéi, valahol a Behring-szoros körül új kontinenst készül kiemelni az óceán vízsivatagaiból. Egyelőre még a körvonalak se látszanak, csak a jégárak örvénylése, a vizek remegése, a fölcsapó füst és a kavargó pára, a mélységek morgása és harsogása mutatja, hogy a kozmosz rettentő görcsökben vajúdik. Abból a kontinensből, amivel most az emberiség és benne a magyarság vajúdik, egyelőre szintén csak a füstöket és lángokat látjuk, a morgást és harsogást halljuk, a recsegést és reszketést érezzük. Mindez elkerülhetetlen és mindezt el fogják bírni azok, akik a háborút elbírták, amelynek a rémségei nagyobbak voltak és tovább tartottak. A komor hegytorlaszok, amelyek köztünk és a végleges kialakulás közt állnak, valóban komorak és valóban ijesztők, de egy-egy repedésükön keresztül átkéklik az ég, és átzöldellik a jövendő napsütött vetése. És a hegytorlaszokról ki fog derülni, hogy málló káprázatok voltak, mint a felhők – az igazság, valóság és maradandóság az, ami mögöttünk van: az ég kékje és a mező zöldje. Erre szegezzük a szemünket minden förgetegben, ezt hozzuk közelebb szuggesztív vággyal, és azt vágjuk az arcába minden ijesztő rémnek: hiszek az emberben.

GÁBOR ANDOR

Nyilvános rendes professzora

a forradalomnak nem vagyok, legföljebb magántanári minőségben vettem részt benne, még így is habilitáció nélkül. Ha finoman akarom magam kifejezni, akkor így mondom. De ugyanez konyhanyelvre lefordítva ekként hangzik: mindenes voltam három napig a forradalom háztartásában a jó Magyar Lajos és a kemény Pogány József mellett. Hogy hogyan jutottam bele: nem tudom. Senki sem küldött és senki sem hívott, de ott voltam és igyekeztem hasznára lenni az ügynek. Ha vannak dolgok, amiket nem jól intéztem el, szolgáljon mentségemül, hogy majdnem egészen praxis híján dolgoztam, mert a megelőző mozgalmakban, sem a negyvennyolcasban, sem az ezerhétszázkilencvenhármasban, másoldalú elfoglaltságom miatt, részt nem vehettem, s így csak társaim szűkszavú utasítására és a magam belátásra voltam utalva. Általában hiányos előkészültségűnek érzem magam arra, hogy a történelem ítélőszéke elé állhassak, mert sohasem hittem, hogy erre sor kerülhet. Hogy mégis sor került rá, annak nagyon-nagyon örvendek, mert a forradalmi éjszakát megelőző állapotokkal, sőt úgy is mondhatnám: világrenddel, nem túlságosan voltam megelégedve. Azt láttam – nehogy teoretizáljak –, hogy az ostobaság uralkodik a józan ész fölött, s minden tizedik-huszadik esztendőben enged át egy-egy talpalatnyi területet az előbbi az utóbbinak, de közben nemcsak az átengedett területet foglalja vissza egy-egy nekilódulással, hanem még meg is szaporítja a saját területét; az előbbi, kérem, nem az utóbbi. Hogy hátralévő életemben most már jól érzem-e majd magam, tisztán attól függ, hogy a fentebb írt helyzet megszűnik-e? Ha, bárminő címen, továbbra is az ostobaság lesz uralmon, tovább is elégedetlen leszek, s tovább is részt próbálok venni minden olyan munkában, amely megkísérli a józan észt ahhoz a hatalomhoz juttatni, amely megilleti. Meggyőződésem, hogy ez végül – lehet, hogy csak igen nagy idő múlva – sikerülni fog. Párthoz nem tartozom, egyéb programom nincs, csak ez: szeretnék boldogan élni, és szeretnék minden embert olyan boldoggá tenni, amilyen én magam lenni kívánok. Lehet, hogy ez bolondság, de szép bolondság, talán érdemes élni is érte; meghalni biztosan érdemesebb, mint mindazokért az ideálokért, amiket eddig rajongva vagy bárgyúan meghalásra érdemesnek hirdettek. Nem folytatom, mert nagyon sok mindent kellene még elmondanom, s most, úgy érzem, lesz idő és mód rá, hogy az ember elmondhassa a mondanivalóját. Visszatérve a forradalomra: a forradalomban keveset lehet aludni, és ez káros az egészségre. Az ember arra is született – többek közt –, hogy amíg tud, addig jól kialudja magát. Remélem, hogy ha kell is még éjszakáznom vagy nem-aludnom ezentúl, nem forradalmi teendők miatt fog kelleni.

NAGY LAJOS

Harcos író

voltam mindig, szocialista vagyok, ellensége az írásmű s az író egyoldalú esztétikai megítélésének. Az író az emberről, annak minden dolgáról, életéről, küzdelméről ír, az író értéke a világszemlélete. Az író áhít és kárhoztat, tehát harcol. Már az igazi író.
    Tizenöt esztendő óta írok, tizenöt esztendőn keresztül harcoltam minden ellen, ami most megbukott és mindenért, ami most megszületett. Irtózatos és gigantikus gonosz hatalmak ellen való harcban teltek el legszebb éveim, az évek, amelyek legszebbek lehettek volna. Sebesülve és megrokkanva értem meg a most jövő rövid harci szünetet, bár magam is győztes vagyok és boldog.
    Azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nem csak ennyit, hanem még sokkal többet, mindazt, ami még történni fog, mert enyém, mert mienk az igazság, s majd a harci szünet után tovább, előre!
    El kell tűnnie az eddigi világ értéktelen és mégis bűnös irodalmának, mely opportunusan kullog az események után, melynek szelleme olyan, mintha minden darabja hatvan év előtt kelt volna, legfeljebb, ha a külső formái lettek tetszetősebbek, legfeljebb, ha a lóvonat helyett villamos, a postakocsi helyett automobil jár bennök.
    De mégis egyet kivéve, aki felé szálljon most az üdvözlet, akinek adassék meg minden tisztesség. Ez Ady Endre!
    Ő a mai és a még eljövendő magyar forradalom vátesze. Ő volt eddig a költő. Hála mindenkinek, aki munkájával és életének kockáztatásával csinálta a most legördült és még mindig gördülő-rohanó eseményeket, de legtöbb mindannyiunk közt, írók, publicisták, tudósok és politikusok közt Ady Endrének!

STEFAN J. KLEIN*
* Stefan J. Klein (1889- 1960): müncheni születésű német költő, író, műfordító; a „magyar irodalom német apostola”, ahogy kortársai nevezték.
Többek között Ady, Babits, Füst Milán, Nagy Lajos, Szép Ernő, Kosztolányi, Móricz, Révész Béla műveit tolmácsolta, hozzáértők szerint: magas színvonalon.

Ady Endre

Január végén Budapesten negyvenegy éves korában – Európában közel-távol ismeretlenül – meghalt európaiatlan korunk egyik legnagyobb és legjobb européerje: Ady Endre, a magyar költő, aki mindenkinél inkább kiérdemelte volna, hogy az őt újra magára ébredő emberiség a szégyenteljesen véres kor rettenthetetlen vádolójaként és fáradhatatlan ostorozójaként üdvözölje és tisztelje. (És nem csupán a vérözön első napjaitól kezdve lépett fel így, hanem már évekkel előbb megjósolta azt, és óvott tőle.) De – ó, átkos sorsa kis nemzetek költőinek, akik az európai „kultúrnépek” valamely ismeretlen nyelvén költenek és hatnak! – visszhangtalanok maradtak hegyibeszédhez hasonlítható költői vallomásai, a legyilkolt emberiséget sirató jeremiádái, ótestamentumi megszállottsággal és dühvel a hatalmat bitorlók és gyilkosok fejére zúdított vádjai: – mert hiszen, ki tudhat magyarul? Odahaza nem múltak el hatástalanul szavai, de – (gondoljátok csak el a kínt: a mindenek fájdalmát mindenkinek elzengeni, és megértésre nem találni!) – hol volt az a német, francia, angol költő-testvér, aki saját testvéreivel (nemzete fiaival) megértette volna a gyűlöletnek ez igéit, a saját elnyomók és hóhérok elleni harcnak, a szeretetnek és az igaz emberségnek, a szent életnek és az emberi jóságban való hitnek a szavait, amelynek végül is – ez mélységes meggyőződése volt – győzniük kell és győzni is fognak? Ady nem találta meg tolmácsát, még németül sem, s nagyon-nagyon nehéz németországi harcostársainak és bajtársainak akárcsak megközelítően találó fogalmat rajzolni a mi modern irodalmunkban tartalmilag és nyelvileg példa nélküli hallatlan erejéről. Talán Albert Ehrenstein állt hozzá legközelebb, de ez a megállapítás sem ad a német olvasónak sokkal tisztább képet Adyról, hiszen egyrészt a cenzúra Ehrenstein legdühösebb „háborús”-költeményeit nem engedte szóhoz jutni, másrészt e két költő – ideáljaik sok közös vonása és azonossága ellenére – sokban nagyon is különbözött egymástól.
    Nem sokkal halála előtt jelentek meg Ady összegyűjtött költeményei a háborús évekből A halottak élén címmel. Mivel nincs módom arra, hogy e könyvből német nyelven akárcsak részeket is közvetítsek, csupán azt a kívánságomat szeretném kifejezésre juttatni, hogy bárcsak megtalálná az 1914–1918-as világháború emez éposza, amely költeményekből kristályosodott össze, s ezért egyes költeményei az egésznek úgy hatnak, mint Verescsagin képei, megtalálja egyenrangú német költőtolmácsolóját (s nem fordítóját!). Ady Endre a legnemesebb küzdők egyike volt, aki nem saját életéért és jövőjéért, hanem embertársai életéért és jövőjéért harcolt; a felemásságok, a korcs-szülemények, mindenféle scheidemannság, mindenféle álforradalom és kompromisszumos-emberiesség ellensége volt. Reá emlékezzünk, ha egyszer majd feldereng a tiszta hajnali pír, amelyért egész élete során küzdött.
    (Die Erde, 1919. február 15.)

    ILLÉS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA