Ezredvég

ESNAGY JÓZSEF

Persze

Persze, a lélek labirintusából való
kimenekülésre a tudás
Ariadné fonalára is szükségem lehet.
A tapasztalat finom kibontakoztatására.
A fölsebzett tenyerek fájdalmas őszinteségére,
még akkor is,
ha az a múltat és a jelent is sérti,
mert a jövő nem döcögő társasszekér,
amelyen megfér minden megfáradt utas,
hiszen a kapitalizmusnak éppúgy nincs szüksége
a valóságot megjelenítő költészetre,
mint a proletárszocializmusnak,
ahol a proletárköntösbe bújtatott értelmiség
kialakította a maga számára az óvatos
képviseleti irodalmat,
amelyben huszáros ki-(be)szólások jellemezték
a manapság ünnepelt és kitüntetett írók, költők
„szabadságharcát”, amely nem állt másból,
mint szellemi (úri?) passzióból, hiszen
forradalmi mélye nem volt. Kivéve
néhány nagy költő zamatos-szaftos műalkotása,
akik valóban élték és szenvedték
a személyes szabadság és demokrácia
hiányát. Az ő költészetük valóban közéleti volt:
patetikus, és fájdalmasan romantikus,
igazmondóan egyszerű, elkötelezett saját
eszméik iránt, akik, ha kellett, a seggüket mutatták
a bumfordi társadalom
nagyhatalmú urainak, miközben
a költői varjúcsapat csak károgott mellettük,
s szedte a magot sűrű fejbólingatások közben,
s kuncogtak, ha gyermeki, veszéllyel nem járó
csíntevésükkel úgy hitték, borsot törtek
A. és K. elvtársak orra alá, és cinkosan össze-
összemosolyogtak: – Ez nagyszerű volt, komám!
De a kimondott szónak nem volt ereje.
Füstje volt inkább, mint lángja. Közben
az „elnyomó” rend szórta rájuk a pénzt,
ezáltal is biztatva, hogy:
Csak így tovább, kis barátaim!
Ma pedig ők tündökölnek, és lehányják
a közéletet. – Lerágott csont. Unalmas, szürke
és szükségtelen – mondják. Közben csodálkoznak
költők és esztéták, hogy fogy az igény
az amúgy is kevés költői alkotás iránt,
miközben emberek tízezrei ragadnak tollat
s írják falvédő szövegeiket, mondván, íme a vers,
amelyre szükségetek volna.

Vannak jogaim

Vannak jogaim, amelyektől éppen úgy félek,
mint a legförtelmesebb bűntől, piszoktól,
mert általuk morzsálódik föl bennem a szabadság,
hiszen tavaszi virág helyett néha-néha
utcakő lapul a kezemben,
s baromként ordítok mások kivívott jogai ellen.
Gazságaim közt általuk búvik meg
az elbutított valóság, s hiába kutatom, nem találom
igéit a jónak, pedig anyám szeretete
még bent rejtőzik szívemben, s még ma is
érzem simogatását az arcomon.
Mégis apám igazsága előtt hajtom meg
a fejemet. Az Ő markos kezéből ragadom ki
a púposra megrakott sóderos talicskát,
és vele együtt sziszegem:
Ember embertől százszor többet nem érhet,
hiába emeli okos fejét bárki hatalmas íróasztala fölé.
Hiába az őszinte szájból elhangz ó jó szagú ígéret.
— Én már nem hiszem, hogy a megroskadt deréktól
nem lehet megrendítőbb a dologtalan nyomorúság,
és az önfeledt harácsolás,
azért, hogy néhány boldog élő feje fölé
fényes palota épüljön és kényes kívánságra
a sivatagba gyönyörű oázis, mert a szegénységnek is
vannak jogai, amelyektől borzadva félek,
arra a szörnyű napra gondolva, amikor
minden nincstelen szívében
fölmorzsolódik majd a szabadság.

Valahogy

Valahogy lírai hangulatba kéne kerülni.
A gyerekkori papás-mamás játékot felidézve,
vagy azt a sok-sok túlérett gyümölcsöt potyogtató
eperfát, amelyek dús lombjaikkal
valamikor ott álltak az utcán
a házak előtt. Vagy édesanyámat még fiatal-
asszony korából, halk nevetését, apró mosolyát,
amikor első gyermeke születése után,
tíz évvel később, újból végigsimíthatta kezével
szerelme terhétől duzzadó gyönyörű hasát,
várva egy új élet születését. De elfut mellettem
az idő. Emlék-koszorúkkal díszítem fel a szobát,
amelyben élek, dolgozom, várva gyermekeim
felém érkező üzenetét: – Jó, hogy vagy még,
hogy vagytok még nekünk, anya, apa.
S látom arcukat mosolyogva, s látom arcukat
hirtelen öregedve. A napok gyors rohanását
a fejük felett. Még nem tudják, milyen drága
és édes a fiatalság. Még nem érzik, hogy a rend,
amelyben élnek, milyen súllyal nyomja össze
az emberi lelket. Még alig értik a dolgok
mély repülését és egekig való szárnyalását:
A lét tengermélyi eliszaposodását. Lassú tisztulását.
Nem értik-érzik, hogy X. Y. úr csak terméke
a társadalmi rendnek, aki szorgosan teszi a dolgát,
mert úgy hiszi, így szolgálja jól a jövőt.
S az a fájdalom, hogy bontják azt a helyet, ahol
tizenöt éven át lobogtam fiatalemberként magam is,
mint a nyárfa a gyárudvaron, ha föltámadt a déli szél,
már semmit sem jelent az ő számukra, jól tudom,
hiszen annyiszor mondtam-zokogtam,
hogy dög unalmas már nekik ez a tény,
még lírai versben is.

Vallomás

Bevallom, soha nem voltam kíváncsi arra,
volt-e (van-e?) valamiféle feljegyzés rólam
a titkos akták között. Nyitott-e rólam
kartotékot valamelyik jó barátom,
vagy jó (!) ellenségem. Igaz, kis egérke voltam
egy kisváros egymástól filléreket is irigylő
lakói közt. De hát mit írhatott volna
rólam valaki valamit is, hiszen senki sem volt
– gondolom – abban érdekelt,
hogy lejegyezze, mikor, miről mi volt
a véleményem! S ha igen, bizonyára
jót nevetett a kocsmatöltelék szavakon.
Így hát nincs miért sajnáltatnom magamat.
Igaz, azzal sem büszkélkedhetek, hogy szálka voltam
a szocializmus szemében. Fontosságom tudatával
tehát nem dicsekedhetek. S mivel nem váltam
célszeméllyé, talán ezért nem lettem besúgó, és
ezért nekem se súgott senki. Nem kellett
szolgálnom azt, ami nem volt arra érdemes.
Csak álltam a világban, mint kés
a nyitott sebben, szeretve, nem szeretve,
s vártam valamit, ami nem jött el soha.

Pór Bertalan: Vágyódás tiszta szerelemre

FEKETE JÁNOS

Leitmeritz *
* A nyugat-csehországi Litoměřice német neve

„Arbeit macht Frei!” Mit ki nem írtak a flossenburgi láger vaskapujára, az egyirányú forgalomra szerkesztett sárkányfogak fölé! A kegyetlen valóság azonban az, hogy csíkos ruhás élőhalottak lézengenek a háromszoros, árammal biztosított szögesdrót mögött. Csupa tétova, tompa tekintet. Aztán azok a dobogón zengedező muzsikusok, micsoda abszurd látvány! A csontvázkezek vonórángatása és dobritmusa, a ziháló tüdők fújtatta kürtök fülsértő harsogása s az egész gépzenekar hamis csinnadrattája mintha a vurstli szellemvasútjának szörnyalakjait idézné. És mi mégis reménykedünk. Ha idáig etettek úgy-ahogy, minek veszítenének el most már ennyi potenciális hadimunkást? Mégis csak jó, hogy lekapaszkodhattunk azokról az ínsorvasztó, rohadt vagonokról. Akiben maradt még élet, ingatag térdekkel szokja újra a járást, a teret, a távlatokat. A szögesdrót villanyporcelánja, a reflektoros őrtornyok géppuskaállványa, s a borjú nagyságú vérebek csaholása hiába ijesztget. Csak össze kell szorítani a fogunkat, bízom benne, hogy egymásnak fogjuk vetni a hátunkat. Ahogy Topolyán tanultam én is új barátaimtól. De suttogva terjed a hír, hogy az asszonyokat tovább viszik. Isten tudja, hogy hová. Talán már senki sem él azokban a lepecsételt női vagonokban, a szerelvény végét rég lecsatolták, egy mozdony most húzza ki őket az állomásról. Anyám, s szegény, szegény Nyuszi!
    – Ruhákat le! Halomba! Los! Weiter! Los! – üvölt egy lengő bot, egy karszalagos muki. A kápó itt élet-halál ura. A ruhátlan embernyáj közepén Apa meg én, kézen fogva, dideregve araszolunk az állítólagos fürdőépület felé. A vöröstéglás alacsony tömb akár egy húsdaráló, tárt kapuja csak habzsolja a torlódó embermasszát. Vajon fáj-e a gázhalál? Nem beszélünk róla, de mindnyájan ugyanarra gondolunk. Végre fellélegzünk, amikor a zuhany gyanús szórófejei végre ontani kezdik a melegvizet. A fürdés istentelenül jól esik, már csak a belénk ivódott kosz miatt is. Hónaljam bozontjában Apa tetűt keres serényen, de fölösleges az igyekezete, mert sorra kopaszra nyírnak bennünket, még a szeméremzugokban is. Csupa hasonlóvá vedlett kuglifej néz vissza rám mindenfelől.
    Jaj, most meg botosispánok rohannak ránk a négy sarokból. A kemény ütlegek elől összepréselődünk, valósággal rákenődünk a falak fehér csempéire.
    A sapkás főkápó szétvetett lábbal a középre marsol, és undorral ránk ordít: – Juden antreten! – Ráadásul köp is felénk. Valaki szerbül ismétli meg a kápó parancsát. Zsidók kiállni! Villogó tekintet, dacos hallgatás a válasz. A topolyai szerbek kemény legények, még így, megkopasztva is. Pedig ha öt zsidó van közöttük, az sok. Veszekedés közben a héber istenüket szidták, most meg? Ruha és póz nélkül készek lennének akár meghalni értük. – Elvonulás egyesével! – int a kápó, s máris meztelenül kígyózunk előtte. A középtermetű férfit plafonig emeli a hatalmi mámor, s a nemi szervünket fintorogva gusztálja. Botja lazán leng fölöttünk, olykor tompán lesújt. A telitalálatot rendszerint jajgatás nyugtázza. A kápó árnyékában reszketve topognak a kiválasztottak, már hárman vannak, kettőjük arcát vér borítja.
    Egyszer csak nyílik a bejárat, s egy merevarcú, porcelánra borotvált SS-tiszt jelenik meg a keretben. Ritmusra hajlítgatja a vele összenőtt, fonott bőrkorbácsot. Elől, középen, gyanútlanul, háttal a tisztnek még ott a rohadék kápó. Mámora tetőfokán zavartalanul ítélkezik élet és halál fölött. A végzet azonban lassan közelít már hozzá. A mind jobban aprózó macska léptek végül lábujjhegyre ágaskodnak, s egyik pillanatról a másikra szabadul el aztán a korbács, amely az üvöltő kápó fején és testén egyszerre csattog és ugat. Valóságos véreb, ahogy belémar. A kápó felnyüszít, és hörögni kezd, de hiába roskad le, a korbács tovább metéli, amíg csak vonaglik. A tiszt érzéketlen fafigurája s kőarca közönynyel ing-leng fölötte, akár egy se lát, se hall istenszobor. Semmiféle indulat nem tükröződik rajta. Talán csak az Achtung! vezényszót hiányolja, amely a megjelenését kellett volna, hogy fogadja. És tán kevesli a kiválasztottakat.
    Beöltözünk a csíkos rabruhába. A találomra odadobott, s hirtelenjében elcserélt lötyögő pizsama-féle kicsit szellős lesz így, télidőben. Dülöngélve fagyoskodunk aztán végtelen órákon át az Apellplatzon. Mert a létszámnak széltében, hosszában egyeznie kell. Nevünk nincs, csak számunk. Häftling 36054 az enyém, 36055 Apáé. És piros háromszög virít a fehér bilétánk felett. Hogy nem egymásra fektetett, két kontra-háromszög, vagyis nem Dávid-csillag az enyém, azt kizárólag Nenadnak köszönhetem. Nem hagyta fölvarrni a duplikátot, inkább a fogával marcangolta szét, hogy ne legyen időm vitázni. Még Apa is berezelt, jaj nehogy baj legyen a parancsszegésből, de szerb barátom biztosra ment. A topolyaiak nem besúgók. Zsidó? Nem zsidó? Egykutya – valahogy így fogalmazott nemrég, még a másik életünkben…
    A ruharaktárban a Häftlingek levetett gönceit osztályozzuk, s rakjuk a szürke polcokra. A raktárbarakk főnöke magyar. A volt rendőrfőkapitány-helyettes, Sombor-Schweinitzer dirigál itt civilben (az eszetlen Horthy-kiugrás után hozták ide, s most ő is fogoly), velünk, csíkos rabokkal bezzeg szóba sem ereszkedik. Próbáljuk csak megközelíteni! – szó nélkül is megérzem Apa ravaszkás, boltos spekulációját, míg a ruhákat akkurátus stószokba hajtogatjuk Schweinitzer fényes lakkcipőjének karimáján barna sárfoltot fedez föl. A kezében levő sötétkék pulóverrel csapna le rá nyomban, de amikor a bajszos úr cvikkere rávillan, inkább engem taszigál maga elé. A csudába, pont nekem kell pucoválnom azt a gőgös pár lábbelit, míg a halványcsíkos fekete nadrág merev éle gúnyosan birizgálja az orromat? Ciki. Mögülem az egyik szerb, Nenad stílusában, rám sziszeg: – Szolga! – No, még csak ez kellett nekem.
    Kiderült, hogy a bajor Flossenburg nem a végső úticélunk. Ez csak elosztó tábor. Logikus, hogy a farkaskutyák néhány nap múltán újra ránk vicsorognak, de már nem a kiszállásunkat sürgetik, hanem éppenséggel visszaterelnek a gótul cizellált, birodalmi vagonokba. Los! Los!
    S már megint szorongunk rohadtul összepréselődve a robajló vasajtóval ránk zárt ketrec imbolygó félhomályában, és zakatolunk ismeretlen sorsunk új állomása felé… Ahol pedig most zötyögünk, már Szudétaföld, a valahai Csehszlovákia áruló tartománya. A soron következő állomásunk Leitmeritz.
    Még csak nem is az éhség a legszörnyűbb itt, noha állandóan mardos: a megalázó, hosszú sorállás végén kimért híg marharépaleves s az öklömnyi fekete kenyéradag csak arra elég, hogy a bendőm hasogató fájdalmát ébren tartsa. Nem értem, miért, de sokan még ezeket a morzsákat is elkótyavetyélik füstölni valóért, talán a dohány kábulatáért. A legrosszabb, hogy mindig, mindenütt és mindenért ütik, kergetik az embert. Abba meg valósággal belegörbedünk, ahogy a beleinket hamar elkezdi sorvasztani a nedvszívó, görcsös hasmars. A barakk sarkában nap mint nap újra épül – és mindig magasabbra hág! – a meztelen, sovány holttestek gúlája, a formalin szagú csontpiramis. Elénk vetülő sorsunk látványát már-már úgy megszoktuk, hogy szinte észre se vesszük. Én is csak úgy menet közben fejtem le a kenyérmaradékáról az egyik haldoklónak a többszintes priccs földszinti aljából meredten kinyúló, áttetsző ujjait. Ki hitte volna, hogy ilyesmire, valaha is még rávisz a lélek? A volt barátok vadállatokként vicsorognak egymásra, többé nem vagyunk emberek. Szörnyű, de így igaz! Rabtartóink acsarkodó, éhes farkasokká változtattak valahányunkat.
    Még az a szerencse, hogy forog a Föld, s az éjszakát a nácik elfelejtették kiiktatni az Új Rendből. Aludni és álmodni még itt is jó. Az alvás – szabadság: se szögesdrót, se fegyver, se határ nem ül többé az ember mellén. Én mégis a félálmot szeretem igazán. A kormányozható képzeletet, amikor azt teszek, amit akarok, s kedvem szerint tervezhetek, vagy éppen élhetek újra mindent. Akár vakmerő kalandokba is bocsátkozhatom, ha arra támad kedvem. Furcintos módon még Hitlert is megölhetem, csak tőlem függ, hogy megteszem-e, és máris megmentőjeként ünnepel a világ.
    A jó fene hogy nem eszi meg, le kell kászálódnom a magaslesemről. Még ha csak vizelnem kellene, a drótfüles konzervdobozom, a „csajkám” megfelelne e nemtelen célra, mert aztán az emeletes ágyak hézagjában óvatosan lecsorgathatnám, ahogyan szoktam. Úgyis kilötykölöm, mielőtt a szaharinos teát újra belemérik. De nem, nagyobb a baj, hiába lélegzem mélyeket: a latrina felé kell vennem az irányt.
    Sakktábla kerek lyukakkal, görbedő néma bábokkal. Itt már végképp halálos a játszma; az erőltetett tartástól a térdem csak úgy zsibog. Másként nem tudok föltápászkodni, csak ha rátenyerelek a lucskos kőre. A barakk közepén a vaskályha rég kialudt már, visszafelé vonszolódva legalább belekapaszkodhatok. Ilyenkor még magasabb ez a harmadik priccs-emelet.
    No, nézd! Nenad feje alatt, a szalma közül mi kukucskál rám olyan hívogató barnán? Egy kenyérvég. Egy morzsányi élet. Már odahaza is a sercli volt a gyengém. A nyálam összefut a számban, ahogy nézem, s becézem. Legalább kikiabálhatnám, amit érzek! Ha volna, kinek. Apa hortyog. Ez meg éppen Nenadé. Már a nyeldeklőm is remeg. A piszok. Ezzel is csak dühíti az embert. Még majd ellopják, aztán majd rám fogja. Képes rá, amilyen. Ha ő igen, én nem. Mert én tudom, mi a barátság. Nem adom el egy vacak dugi kenyeréért. Csak éppen megsimogatom, no, egy icipicit. A tenyeremen akarom érezni, hogy valóban olyan érdesen édes-e a héja. A betyár mindenit! Még olyanabb! Nincs olyan lány, aki most kívánatosabb lehetne. Ugye, Nenadé vagy? Tudom, ha nincs is rád írva. Nem, nem, dehogy bántalak. Csak óvlak, vigyázok rád. Hogy más el ne lophasson – suttogom szerelmesen. Lám, hős vagyok – fintorodom egy kis öngúnyra – a kiskamasz Vígh János, a hűség hőse! Talán egy harapással Nenad is meghálálja majd ezt a keserves önmegtartóztatásomat – biztatgatom magam, a fene ebbe a rohadt nyomorúságba.
    Nenad hirtelen a másik oldalára fordul, s mindjárt a szalma közé kotor, anélkül, hogy felébredne. Álmában is félti az élettartalékát, én ne érteném? De a serclit görcsös ujjaim már képtelenek elereszteni. Legalább belekóstoltam volna!
    – Tolvaj! – üvölt föl Nenad, és egyből a torkomnak esik. Magyarázkodásra nincs idő. Fulladozom. Mindenképp le kell fejtsem a kezét a nyakamról; szerencsére, én vagyok még mindig a testesebb, akárhogy vagdalkozik, ráfekszem, lefogom. A kenyeret messzire elhajítja. – Ezt neked! Jebem ti boga! – vicsorog a képembe alulról. Nekem pedig már tényleg nincs mit mondanom. Lehengeredek róla szótlanul. A szomorúság végképp elborít.
    Most már senki másom nem maradt, egyedül Apa. Még jó, hogy őt nem tudom elmarni magamtól. A szülői szeretetnél, úgy látszik, nincsen mélyebb, tartósabb érzés. Annál nagyobb dolog sincs, mint amikor az egyik nyomorult a másiknak azt képes mondani, hogy már jóllakott s nem éhes, de igazán, egy cseppet sem az. Pedig szinte hallani, hogy kopog Apa szeme, s a csontjai is szinte átbökik már azt az összedrótozott, foszladozó, színehagyott rongykabátját.
    Végeérhetetlen, vánszorgó hegymenetünket az imbolygó fáklyák füstös lángja még kísértetiesebbé teszi. Még akkor sem virrad, amikor az Elzabé Kommandó utolsó emberét is elnyeli a hegyoldal, a Tunell – az alagútrendszer Häftling-szippantó örvény labirintja.
    – Elza, Elza, Elzabé – motyogja maga elé Apa babonás örömmel Nyuszi megidézett nevét. A szemén látszik, hogy kit képzel őrangyalnak kettőnk feje fölé.
    Csillés lejtaknán bukdácsolunk lefelé. Fullasztó a párás meleg idebenn, de legalább nem fagyunk meg. A szűk boltozat hirtelen magasba szökken, színpadi reflektorok vakítanak el, aztán olaj- és fémforgácsszag döbbent a valóra: esztergapadok zsongnak, hegesztőláng sziszeg a fülünkbe, itt is, ott is kalapálnak. Hát itt gyártják a Junkers-repülőgépek motorblokkjait. Az öntvények hideg fémje a halált idézi, itt minden kész munkadarab a fogságunkat hosszabbítja. Iszonyú, de nincs mit tenni. A munkavezetők németek és csehek. Szabad munkások – névleg.
    Ugyanúgy ide vannak láncolva a Tunellhoz, mint mi, de délben is kapnak meleg ételt, amit fehér cserépedényből ehetnek meg, és őket nem ütik. Előttünk legalábbis soha. Bennünket azonban ők sem értenek. Sajnálnak, de borzadnak is tőlünk. Az ilyen tántorgó, rongyos tetűfészkek csak undort kelthetnek.
    Mi csak a kenyéradagunkat kapjuk a Tunellban, s néha egy kis margarint, vagy marmaládét. Brigádunk kenyerét Apa veszi át, s darabolja lélegzetvisszafojtva, mint Brigadältester. Igazságos szeretne lenni, tehát listát készít, és minden nap más választhat elsőnek az életet adó kenyérdarabokból: az égő, kiéhezett tekintetek kereszttüzében minden gramm szénhidrát megméretik. A kápó sokallja a cécót, egy-kettőre elcsapja Apát, s egy bunkó lengyelre ruházza a feladatot. Az új főnököcskének mindjárt meg is mutatja, mit vár tőle. A legnagyobb szeletet a polyák kezébe nyomja: – Neked ez jár! – azzal a többire egyszerre uszít rá bennünket: aki kapja, marja. – Aber schnell! – A rossz táplálkozás és a gázos levegő, igen, okunk van rá bőven, mégis bűnünkül tudják be a beteges aluszékonyságunkat. A sötét szegleteket, holt vágatokat, ahol meg-megbújunk néhány percre, doronggal verik föl az alattomosan céltudatos munkafelügyelők. A megkülönböztethetetlen napok morzsolódása a rémületet révületté oldja. Fogynak az ismerősök, a szerbeink közül is egyet, ha látok olykor. Köpenyem hovatovább a hátam közepéig ér, a fele drót, amivel összehúztam, lassan már fölösleges. És még én vagyok a szerencsés, mert van ilyenem egyáltalán. Egy elnyúlt friss hulláról téptem le a latrinán.
    A fojtó Tunell-levegő elvette, sajnos az étvágyam. Nekem is, Apának is. Már csak lézengünk, mint az őszi legyek. Kenyerünket meleg löttyért, üres teára cseréljük. Közben, szinte megállás nélkül spriccel belőlünk a bűzös, barna lé. Ez már a vég. Ahogy Goldsteint, az öreg fizikatanárt is még kétfelől támogattuk a minap, hegynek menet, s estére már a kenyeres trógliban, kifosztva, pucéran cipelhettük vissza. Ahogy Apa mondja: lehet, hogy megjött a végső behívónk?
    Lesz, ami lesz, egymást átölelve ott maradunk a rothadó szalmán. Sorakozzanak az Apellplatzon mások. A felvigyázók hiába verik vastag botokkal a fekhelyek magas favázát és a rajtmaradtak talpát. Térdem az államig húzom, így csak a forgómra kapok egy dorongost. Inkább lökve-löködve, mintsem támogatva, orvos elé kerülünk mégis. A kápó azzal búcsúztat, hogy akit a Schohnungban nem találnak betegnek, azt ő veri agyon, amikor a szeme elé kerül.
    – Nyuszikám, segíts rajtam! – jajdulok fel, és csodák csodája: Anyám késlekedés nélkül megjelenik.
    Hullámkönnyű léptekkel, a falon át, a semmiből. Tenyere hűs, és nyomban enyhülést hoz. Mint akkor, a klinika különszobájában, amikor hatévesen agyhártyagyulladásom volt.
    De csak a párnát szorongatom, sajnos, csodás keze helyett. Ez a vakító fehérség itt egy rideg láger-rewier. És többé én sem vagyok gyerek. Kórház ugyan, de börtön ez is, az ablakon ott a rács, s az ágyakon kettesével, fejtől-lábtól heverünk. Olykor csont-bőr gnómok botladoznak ingben-gatyában, az ágyak közti cementpadozaton. Kegyetlenül büdös van. – Otyec? Mein Vater? – faggatom hálótársam, de az csak a fejét ingatja. Egy gatyás lengyel jelentkezik a sarokból. – Sztari papa? Ja vigyil – magyarázza a láger keveréknyelvén. – Weg! Weg! Szimulant!
    Iszonyat. Azóta már agyon is verhették. Öklendezve, mintha vért hánynék, tör fel belőlem a zokogás. Alul-fölül egyszerre bugyborékolok.
    Sötét, álmatlan üresség. Arra ébredek, hogy este van, sárgán ég a lámpa, és én – ki tudja, mióta először – újra éhes vagyok. Ágytársam etet. Karjával támaszt, én meg mindig előre borulok. Nem vagyok valami jó bőrben, de kényszeresen rágok és nyelek. Aki enni tud – szokta mondani Apa –, az élni is fog… A napok és hetek összefolynak. Mint az ablakot csapkodó eső. Februárban még az Elzabé Kommandóval jártunk, most talán március lehet. Úristen! Itt ólálkodik körülöttem, s a halállal bújócskázik a tizenhatodik születésnapom!
    A születésnapok mifelénk, Víghóniában nemzeti cécószámba mentek. Ajándékokkal, tortával, minden ünnepelt maga rendelhette meg az étlapot. Töltöttkáposzta. Képviselőfánk. Összefut a nyál az ínyemen. – Heute. Szehodnya. Sesznaszty létom ja szam. Sechzen Jahre alt bin ich – magyarázom körülményesen ágytársam lábfejének. Mutter. Mamka. Kuhnyit feine kusáty. Ponyimájes? Verstanden?
    – Ühüm – bólogat bizonytalanul kékszemű ukrán sorshaverom.
    A délután pedig valóságos csoda. Nem hiszek a szememnek. Apa! De hogy jutott be ide? Micsoda merészség! Mekkora kockázat! – Biztosan ráment kétnapi kenyérporciód! – borulok rá sírva, de ő megnyugtat. A hasmenése neki is múlóban. Úgy hírlik, eltranszportálják őket, de ez jó jel, kacsint rám, hogy közeleg a front. És hát azért kellett jönnie mindenáron, mert még nem kívánt boldog szülinapot. A békebeli Vígh-fintora csontra száradt, borostás apai arcon egyszerre sejtet reményt és áraszt szomorúságot. – Ajándékot hoztam ám – súgja a fülembe, és kikotor a kabátujjából egy ceruzával írt nyomtatványt, egy sorvonalas kék papírlapot. A tetején vastag betűkkel az áll, hogy Lager-Post. Csak nem Nyuszi üzenete? – lüktet a szívem a torkomban, és beleremegek, ahogy olvasom:
    „Drága Jóskám és Jancsikám! Vigyázzatok magatokra. Én jól vagyok. Csak Zoltánkánkkal szeretnék találkozni még. Sokat imádkozom.” Aláírás: „Elza-Anyukátok”. A körpecséten meg kibetűzöm: Ravensbrück. Talán nyolcszáz kilométer ide. Lehet, hogy egyszerre szabadulunk majd? Mégsem olyan bolondság az Apa kifundálta Elzabé-kabbala.
    – Ja Pjotr – mutatkozik be végre körtefejű új haverom. De aztán be nem áll a szája többé. Zsitomirból hozták el. Hetet-havat összehord az iskolájáról, meg a városról, a harminckét templomukról, s ahol május elsején mindenki táncra perdül, aki él és mozog. A felét se értem, a másik felét meg csak úgy képzelem hozzá.
    – Pjotr, hallod-e, egyszer majd elmegyek hozzátok. Meglátogatlak – biztatom, s az ujjam, a pokrócunkon vígan gyalogol Ukrajna felé. Reggel, amikor a friss tűz pattog már a vaskályhában, a zsitomiri egy drótos krumplifüzért tart a lángokba – biztos kenyérért cserélte –, nincs az a költemény, amely vetélkedhetne a sülő krumpli mennyei illatával. Falnak fordulok, de hiába húzódom el. A jó szagú füst a szemem is csípi. Hát nem idedugja az orrom alá a betyár, mind az egészet? – Igyi! Menj már. Ne izélj – nyögöm, de a fiú tovább incselkedik velem. – No! Kusáj! Essen! Nekem egy, neked egy – lát hozzá ősi módon a testvéri osztozkodáshoz. Sírhatnék meglepődésemben, de inkább zabálok. Együtt falunk két pofára, és csak röhögünk fulladozva.
    – U minyá doszt – sóhajtom szememet forgatva. Magamra mutatok, s fölfújt képemet csóválom, de Pjotron nem tudok kifogni, kettétöri az utolsót is. Morzsálódó felét bekapja, a többit tenyérrel tömi eltátott számba. Most már tényleg könnybe lábad a szemem. Ilyen csodálatos szülinapom még soha életemben sem volt.
    – Tűz van! Feuer! – dobognak a lábak, csak úgy reng az egész Revier. Odakint mind vakítóbb a fény. Égnek a barakkok? Fölszámolják a lágert? El akarják tüntetni a bűntényük nyomait is? – Mozgás! Kifelé! Los! Los!
    Aki tud, jön-biceg, vonszolja magát. Jajgatás, sivalkodás, és Pjotr sincs már sehol. Az imbolygó koponyák lassú, póklábú haláltáncát pokolian egyformán járjuk. Aztán egy nagy, nyitott szenesvagonba terelnek bennünket, s az égből kormos lé zuhog a nyakunkba. A rámpáról lökdöstek ide bennünket számolatlanul, hajjaj, akkor már a precíz germánok is nagy bajban lehetnek. Mi meg laza hullarakásként, ázottan és furamód némán, egymás hegyén-hátán zötykölődünk ebbe a fém varsában. Alig-alig nyög fel bárki is. A szurtos, fagyos eső csontról csontra csurog, a borzongás testről testre terjed. Ha nem nyomják agyon, aki alulra került, annak még jut az összesűrűsödő lázmelegből. Olykor be-bemásznak hozzánk a szürke ruhások rendet teremteni. Taposnak rajtunk, és újra meg újra megforgatják a nyomorult rakományt. A rohadó, élettelen almot egy-kettőre kihányják. Minden megállásnál vészesen apad a létszám.
    – Heraus! Hinaus! Aber ein-zwei!
    Ha négykézláb is, csak kivergődöm valahogy. A megelevenedett hullarakás megannyi tépett szárnyú légy, félig eltaposott hangya. Egy rozzant csűrbe vonszoljuk agyonkínzott tagjainkat. Odabenn tócsában áll a víz. Ki belevizel, ki kortyint belőle. A sarokból lihegő izgalom, rágcsálás és tompa ütések zaja hallik. Disznók verekednek a vályúnál? Valami rozsmagra leltek, azon marakszanak. Nekem már mindegy, de ez a szerencsém. Nyögni, jajgatni kezdenek a zabálók. Üvöltenek, mint akiknek a talpáról darabokban hántják le a bőrt. Legalább csöndben dögölnétek meg! Naná, a rozs mérgezett volt, patkányoknak rakhatták le nyilván, ha egyszer ott hagyták. Náci vicc…
    Mire a csűr elcsöndesül, a kertek aljában már kaffognak a kézi fegyverek. Robbanás süketít, s lódít. Az már fix, hogy nyomom sem marad. Aztán sárga fénypászmák kúsznak ránk, és rá-rávillannak a másfajta, ismeretlen egyenruhákra. Pufajkák, kucsmák, nyakba vetett géppisztolyok, szláv vezényszavak. Ormótlan csizmák cuppognak a sárban, a tövükben nyöszörgő rongycsomók alól lesnek kifelé az üreges, pislogó tekintetek.
    Cserepes ajkak tapadnak a füstszagú koszos kezekre. Ótvaros koldusok csókolgatják a köpenyek szegélyét, a feléjük nyújtott kenyérdarabkákért forró könny a fizetség. Uramisten! Nem lehet igaz! Megérkeztek az oroszok. És én ezt megértem!

Pór Bertalan: Bikák

POLGÁR ERNŐ

A tenger hangja

Az új-kaledóniai a hátsó fedélzetre kikészített cápahorgot élesítette. Ruiz vödröket tett le mellé. Egyikben disznó- és bárányhús cafatok úszkáltak a vérben, a másikban marhacomb. Nonito repülőhalakat szedett össze a fedélzeten. Gyakorlott metszésekkel nyitotta a hajóra zuhant példányokat, s mozdulatai Adlert sakter dédapjára emlékeztette.
    Adler kadét, mint aki még soha nem látott tengert, s mint aki nem tud betelni a látvánnyal: csak nézte, bámulta e különös és valószerűtlen lényeket, amelyek nem úgy repülnek, mint a madarak, hanem erős farkcsapásokkal katapultálnak a vízből, és siklószerűen lebegve száz métert is könnyedén megtesznek a levegőben.
    Főleg ha üldözik őket.
    Éjjel csoportokban emelkedtek ki a vízből, s mint parányi vitorlázó repülőgépek, kecsesen szálltak, táncoltak az óceán fölött, s néhányan a fedélzeten landoltak.
    A polinéz hozzálátott a beetetéshez. A nap első sugarai éppen előbújtak a horizonton.
    A napfelkeltét, ha teheti, mindenki megnézi a hajón… a nap a világ legnagyobb csavargója. A tengerészen is túltesz. Fényével, melegével mindenkit minden nap meglátogat. Bekukucskál az ablakokon, bejárja a tengereket, a homokos és sziklás partokat: sugaraival minden nap mindenkit megajándékoz.
    Jó szokás szerint reggel kilenc órakor emelkedik az Indiai-óceán látóhatára fölé: szétteríti köntösét, bevilágít a tengermélyi üregekbe, ahol az óceán rejti titkait, mint a történelem, mely öröktől fogva létezik. Mindkettő jelenében ismétlődik a múlt, jövőjükben a jelen. Minden, mi bennünk létezik, öröktől fogva él, akár az univerzum.
    A polinéz a repülőhalak béltraktusát dobálta először a vízbe, aztán várt, nézte, bámulta a tengert. Az MS Philemon kitartóan szelte a vizet, s a délkelet-ázsiai partok már pici, kivehetetlen foltokká zsugorodtak a horizonton.
    Zebracsíkos pilótahalak úsztak el az óceánjáró mellett. „Jó jel”, gondolta. Néhányszor belemarkolt a csalétekbe, s a húscafatokat a vízbe dobálta.
    Niepelt kapitány ablakából gyönyörködött az ébredő Nap sugaraiban. A tengeren az ablak olyan, mint a mitológiában.
    Jelkép. A fénynek, a világosságnak és a nagyfokú látás képességének a szimbóluma. Ha a tengerész tekint ki az ablakon, kapcsolatot teremt az égitestekkel, az Istennel… az ablak a hajó szeme, örökké éber tekintete. Az ablakból belátható a víz, az égbolt, a horizont, s a tengerész kellő időben tudomást szerezhet a közelgő veszélyről. S ha mitológiai szereplő nyitja ki az ablakot, lát mindent, egészen a Napig.
    A polinéz a korlát mellé állított táskából késeket és egy fűrészt vett elő. Adler érdeklődve nézte Nonito kellékeit, hallotta, hogy Nonito kiváló halász, s hogy otthon, a Fülöp-szigeteken, apjával járta a tengert. A hajón nála jobban senki nem értett ahhoz, hogy kell a polipot elejteni, a halat kifogni, a rákot elkapni, a kagylót a mélyből felhozni. Szigonylövő volt, s bálnavadász hajón járta a tengert.
    De a cápa izgatta a legjobban.
    Túljárni az eszén!… Kifogni!… A vízből kiemelni!… Legyőzni!
    A Fülöp-szigeteken ezt nagyra becsülték.
    A húsokkal teli vödröt Nonito segítségével átemelte a korláton, s a vért a vízbe csorgatta.
    – Jöhettek!!! – kuncogott.
    Adler ijedten kémlelte a vizet. A polinéz szigonyt vett a kezébe, a többi ott sorakozott a korlátnak támasztva.
    A polinéz figyelte a tengert, s nem akart hinni a szemének. Sok mindent látott már a tengerben, de ilyen pokolfajzatot, mint amilyen most nézett farkasszemet velük, még soha.
    A hústömeg feje lapos volt, széles, mint egy varangyé. Szúrós szemei halálfélelmet keltettek. Pettyes, fehér állkapcsa másfél méter széles lehetett, a mögötte húzódó állat teste pedig még nagyobb.
    A polinéz lélegzetét visszafojtva nézte, hogy közeledik a sátánfajzat. S hogy csapkod a farkával! Hátuszonya kiáll a vízből. Ó, tengerek ura! Thanathosz küldötte érkezik a túlvilágról?
    Az állat félelmetes pofája előtt zebracsíkos pilótahalak úsztak el, testén megszámlálhatatlan élősködő tanyázott.
    – Remorák és gályatartó halak – súgta Nonito.
    A szörny a hajó mellé úszott, lassan, mint egy tengeralattjáró, rést nyitott a pofáján, s mindent beszürcsölt, amit a vízben talált: húst és tengeri hordalékot.
    – Miféle állat ez? – kérdezte Adler.
    – Fehércápa. Tizenkét méter lehet, s legalább harminc mázsa.
    Niepelt a kabinjából bámulta az eseményeket, közben óceániai gyűjteményét próbálta elhelyezni. Nappalija, háló- és dolgozószobája megtelt, a parancsnoki híd és a tiszti szalon pedig már néprajzi kiállító helyiségre kezdett hasonlítani. Leltárt készítve Niepelt azon törte a fejét, hogy fog majd otthon mindennek helyet találni.
    Hová teszi a mortlock-szigeteki házi maszkot? A szertartásházakban tartott különös szerzeményt? Amelyet Óceániában a bennszülöttek kenyérfa törzséből készítenek. S a marquises-szigeteki, emberfejű gólyalábat?!… A szigetlakók futóversenyeket rendeznek ilyen gólyalábakkal, s az a győztes, aki a legkésőbb veszti el az egyensúlyát. De hová kerüljön a marquises-szigeteki vasfából készült harci bunkósbot, az u’u? A cook-szigeteki fonott vesszőből készült angolnacsapdából virágtartó lett. A tokelau-szigeteki merőlapátot, amivel a nyugat-szamoaiak vizet mertek, Niepelt extrának vette a yachtjához.
    Értékes tárgyakat hozott a Fidzsi-szigetekről. Kannibál fegyvereket, melyek taglóhoz hasonló bunkók. S egy fából faragott, emberhús marcangolására készült villát, amelynek négyágú feje olyan volt, mint egy emberi őrlőfog. Niepelt fakéregből préselt tapát is vásárolt magának: a szőnyeghez tanoa is tartozott. A fatörzsből kivájt, ital keverésére készített edényhez kókuszrostkötél rögzítette a tambuát, a rituális kagylót. Niepelt a kultikus kellékekhez yanggona gyökeréből őrölt – tonga-szigeteki nevén – kávaport is vásárolt, hogy otthon, baráti körben, majd kávát keverjen, s óceániai szertartást rendezzen.
    Az új-kaledóniai szertartásmaszkokat féltve őrizte. A fából faragott, emberi hajjal és színes madártollkötegekkel ékeskedő, torz, kétméteres, melanéz emberfejalakot a bennszülöttek félelmet keltővé formálták. Niepelt szobájában a vanuatui ásóbotból virágkaró lett. A Vanuatuból hozott malekulai maszk dolgozószobájában félelmetes látványt nyújtott! A fekete arcú, piros homlokú, fehér állú és orrú szörnyet, amelynek fejéből disznóagyar ágaskodott, orrlyukán meg emberi lábszárcsont fúródott keresztül: a bennszülöttek titkos társasági szertartásokon használták.
    A kenyérfa gyümölcsének szeletelésére készített banks-szigeteki késsel a hajón Niepelt gyümölcsöt hámozott. Emberi alakot utánzó markolatát most is megcsodálta, majd kinézett az ablakon.
    A cápa feléjük tartott.
    A polinéz nem félt, de tudta, hogy nehéz dolga lesz. Szigonnyal nem is próbálkozott. A cápa a szigony kivetéséből annyit érezne, mint ő egy tűszúrásból.
    – Adonáj! Adonáj! – Adler ősei nyelvén fohászkodott. Az úszó állatban nem szörnyet, inkább átváltozni képes mitológiai lényt látott, amelyik a holtak világából érkezett. A világegyetem és a föld egyes elemei is átváltozással alakultak ki. A mitológiai lény haja fává, virággá és fűvé, szeme forrássá, szája patakká, válla heggyé változhat. Az istenek alakváltoztatása is gyakori, metamorfózisuk ideiglenes, s eredeti alakjukat hamarosan visszanyerik. Ovidius Átváltozások-jainak történetei jutottak eszébe, amelyben a szépséges Daphné babérfává, a szövő- és hímző művészetéről híres Arakhné pókká, a szenvedélyes vadász, Aktaión szarvassá változik.
    Mi lenne, ha ő is átváltozna? Ha pomológus lenne, Óceánia fáival foglalkozna. Lenyűgözőek! A kenyérfák mintha mesék hősei lennének. Kenyeret adó fák!
    Gyönyörűek a piros színben pompázó banánfélék, s a füzérektől roskadó fák. Vastag törzsével s léggyökereivel méltóságteljes az indiai fügefa. Égbe törő az ébenfa… Hivalkodó a lángvörös korallfa s a tűzfa… Terebélyes a mangó, a „gyümölcsfák királya”. Misztikus a mangrove-erdő. Ünnepélyes a norfolk-szigeteki fenyő, karcsú a pálma, magányos a papaya, s tekintélyes a tikfa.
    És a virágok?… Káprázatosak. Az alokáziák, az amarilliszek, a broméliák, a frangipani, a hibiszkuszok, a jázminfélék és az oleanderek… virágfüzérre termettek, az óceániai szigetekre érkező tengerész fogadására.
    A polinéz cápahorogra akasztotta a marhacombot, vízbe eresztette, s a horog lesüllyedt. A cápa azonnal elmerült a vízbe. A polinéz tudta, hogy a hús után ment. Leállította a csörlőt, és várt.
    Feszült lett a csend.
    A polinéz becsukta a szemét és imádkozott: – Ó, Uram, Maui! Segíts! Maui, segíts!
    A polinéz istenek olyan tettek végrehajtásában jeleskedtek, mint az ég elválasztása a földtől: a föld, az emberek, s a kultúra megteremtése. Tangaroe teremtő isten Tanéval, az erdő, a vadon növő fűfélék, az erdei vadak és madarak istenével áll szemben. Rongo, a béke istene. Mauit, a daliás hőst anyja rátette az óceán hullámaira, s az istenek vették gondozásukba: mágikus tudással is felruházták. Maui csapdával fogta be a napot, megszelídítette a szelet s tüzet hozott az embereknek. Ő volt tehát az óceániai Prométheusz!
    – Ó, uram, Maui! Maui, segíts! – A polinéz az égboltra tekintett. A kötél megmozdult. A cápa ráharapott a húsra. Ha a drótkötél most megfeszül, biztos, hogy a horog mélyre fúródott a cápa állkapcsába.
    S a kötél feszes lett.
    Niepelt minden szerzeményének talált helyet. A Salamon-szigeteki fejvadászok kenuit díszítő nguzunguzu arcfigurákat a szalonban helyezte el, hogy étkezés közben mindenki gyönyörködjön bennük. A tarekót, a pápua singsings szertartásokon használt kereplőt, a parancsnoki hídon tartotta. Megpörgette, s a fedélzetre piszkító sirályokat elzavarta. A festett pápua koponyát, mely az ősök lelkét őrizte, a páncélszekrénybe zárta. A pápua maszkokat és kézifegyvereket a páncélszekrény melletti falra akasztotta, a gilbert-szigeteki dárdát pedig nappalija falára. Az ijesztő fegyver háromágú, kihegyezett élű, cápafogakkal teletűzdelt rúd, s könnyedén fúródik az áldozat testébe, ahonnan roncsolás nélkül kihúzni nem lehet. A dárda láttán mindenki számára érthetővé válik, hogy a környező szigeteket mind kifosztó kalózok miért kerülték el a Gilbert-szigeteket!
    A mikronéziai truk-szigeti szerelempálcát íróasztalán tartotta. Ilyen éles végű, pompásan kifaragott pálcikával járnak a lányos házhoz a bennszülött fiúk, átszúrják a kunyhó gyékényfalán, s ha a szerelempálcát a lány behúzza: jelzést ad a fiúnak, hogy otthon van és – várja. A négyhúros hangszert, a hawaii ukulelét a szalonban helyezte el, hogy játsszanak rajta a tengerészek.
    Niepelt kinyitotta az ablakot, s az eléje táruló hömpölygő vízben gyönyörködött. S hallgatta a tenger csobogását! Ó, micsoda hang ez! Semmi máshoz nem fogható!… A tenger hangja! Az ember szíve pedig hogy kalimpál! Ó, ez a hang! A tenger hangja! Zenekarra hangszerelt szimfónia! Beethoven hallhatta ezt!
    A kapitány látta, hogy csillogó aranymakrélák, dorádók úsztak el mellettük, mögöttük disznóhalak szelték a vizet. Távcsövén a vízből föl-fölbukkanó bálnák szökőkútmutatványait bámulta. A hajót kardszárnyú delfinek követték: a vízbe hajigált konyhai hulladékot szedték össze, s mint született tengeri akrobaták, kecses mutatványokkal, pompás ugrásokkal honorálták a falatokat.
    A látóhatáron kékcápák tűntek fel. Testük felül palakék, alul fehér volt.
    Nonito beállt a polinéz mellé segíteni, s elindította a csörlőt. A cápa egyre mélyebbre húzta a kötelet. Percek múlva biztosak voltak már benne, hogy a horog mélyre fúródott az állkapcsába, s a csörlőt visszafelé kezdték forgatni. A drótkötél megfeszült, s a terhelésnek ellenállva lassan tekeredett fel a csörlőre.
    Huszonöt-harminc méterre tőlük pedig a cápa felbukkant a vízben. A horgonygép egyre közelebb húzta a hajóhoz. Amikor a vérző állat már csak tíz méterre volt a hajótól, a polinéz kivetette az első szigonyt. Aztán egymás után a többit… Tízből nyolc mélyen a cápa testébe fúródott.
    Nonito tudta, hogy a polinéz győzött.
    A hatalmas állat órákig vergődött még a feszülő kötélen, s miután kilehelte a lelkét, húsát kenukon cirkáló, prédára éhes bennszülöttek hordták el. A maradékot pedig kékcápák takarították el, s a tenger még éjszaka is piroslott a vértől. Nonitóék a cápa szemfogait tartották meg.
    Amikor Niepelt néhány üveg Chivas Regallal a kezében meglátogatta a tengerészeit a fedélzeti klubban, a hold elfoglalta már állandó helyét az égbolton, s a rájuk vetődő fényben a cápa fogai úgy fehérlettek, mint valami drága elefántcsontszobrok egy elegáns szingapúri ajándékboltban.

BENE ZOLTÁN

Szép leszek majd, ahogy gyöngyözök

Pontosan aznap rúgtak ki az egyetemről, amelyiken összevesztem a barátnőmmel is, meg otthon sem állt valami jól a szénám, mert minden áldott este tökrészegen állítottam haza, s azon a reggelen oltári nagy ordítozásba torkollott züllött életmódom. Egyébként a suliból is azért penderítettek ki, mert részegen randalíroztam, és meg akartam agyalni egy tanárt. De most nem ez a lényeg, azt hiszem. Lényeg az, hogy egyik napról a másikra nem voltam egyetemi polgár, viszont szingli lettem és albérletet kellett keresnem, hiszen eltanácsoltak a szülői hajlékból – tehát veszítenivalóm már nemigen maradt. Az albérlet volt a legegyszerűbb: haveroknál húztam meg magam – igen kedvező anyagi feltételekkel. Annyira, persze, nem volt rózsás a helyzet, hogy ne kellett volna a pénz. Igaz ugyan, hogy anyámék irtó rendesek voltak, kifizették az első háromhavi lakhatásom, és ezen felül adtak még ötven rongyot, de azért ez nem tarthatott örökké. Elkezdtem hát munka után járni. Lett volna segédmunka kőműves mellett, de úgy döntöttem, ezt hagyom utolsó lehetőségnek. Kerestek még biztonsági őrt és varrónőt vég nélkül, ezeknek azonban nem feleltem volna meg, hiszen nem voltam katona, tehát nem lehettem vagyonőr, és sem varrni nem tudtam, sem melleket felmutatni. Mehettem volna még pultosnak, mentem is volna szívesen, ha felvesznek, ám gyakorlat és megnyerő külső híján elutasítottak mindenhonnan. Így aztán maradt az ötödik lehetőség: nap nap után jártam hangzatosnál hangzatosabb hirdetések nyomán különféle helyekre, ahol öltönyös seggfejek fogadtak, bugyuta teszteket írattak velem, aztán végtére mindenütt kiderült, hogy ügynöknek kellenék. Arra egyáltalán nem vagyok jó, hát hanyagoltam. Esténként kocsmákban üldögéltem, haverkodtam a trógerekkel. Megismertem őket, s ezért még inkább el akartam kerülni az építkezéseket. A kocsmában esténként iddogáló arcok közt akadt teljesen vagy csak félig-meddig idióta, lecsúszott értelmiségi, otthonról kiebrudalt drogos, erdélyi vendégmunkás, akit lépten-nyomon lerománoztak, és vizespohárból itta a pálinkát, akadt ott mindenféle népség, nem utolsó sorban nem egy olyan egyén, aki a sittet is megjárta. Egyiküket például azért ítélték el először, mert megölte az anyósát. Azzal védekezett a bíróságon, hogy ő csak borotválkozott, a vénasszony meg beleszaladt a nyitott borotvába. Szakállas történet, ezren védekeztek már így előtte is, azoknak se hitték el, meg neki se. Pedig ő az egyetlen, aki nem hazudott. Ebben biztos vagyok: tényleg véletlenül nyírta ki a kedves mamát. Mindazonáltal nem bánta, hogy bekerült a kaptárba. Edzett, mint egy állat és leszokott az italról. Azt mondta, ha majd kimegy, jól elveri az asszonyt, mert nem állt mellé a tárgyaláson, aztán otthagyja, keres valami hamvas puncit egy másik városban, és boldogan él, amíg meg nem hal. Naiv ember volt. Mikor kiszabadult, agyonverte az asszonyt. Illetve, ez is baleset volt. Megütötte a nejét, az meg olyan szerencsétlenül esett, hogy az asztal sarka kiloccsantotta az agyvelejét. Persze senki sem hitte el ezt a verziót, holott ez is bizonyosan igaz. Én legalábbis hiszek neki. Mindenesetre a faszi másodszorra életfogytiglant kapott, de tizenöt év múlva kinn volt, újra elkezdett inni és nekem mesélte a börtönélményeit egy füstös kricsmiben. Kezdtem már elveszteni a reményt, hogy valaha is valami épkézláb munkára akadok, amikor egy cipőbolt hirdetésével azt hittem, szerencsém lesz. Egy negyven körüli, kikent-kifent, az arca ráncait vastag vakolatréteg mögé rejtő nő volt a tulaj, aki úgy öltözködött, mint egy tini, pedig akkora segge volt, mint egy lónak, mellei ellenben egyáltalán nem voltak. Kövérnek nem mondanám, csak alaktalannak, s még ez sem lett volna baj, ha adottságainak megfelelően öltözködik, de ő is azok közé a nők közé tartozott, akik az gondolják, ha divatos ruhába bújnak, menten kívánatosak lesznek, és ifjak. Tévedett. Megkérdezte, mit csináltam eddig, mire mondtam, hogy egyetemre jártam, de most pihentetem a témát; afelől is érdeklődött, van-e kapcsolatom a sporttal, én meg meséltem neki az atlétikáról meg a fociról, mire úgy döntött, kipróbál. Két boltja volt. Az első két napon abban dolgoztam, amelyik nem csak cipők, de mindenféle sportfelszerelések forgalmazásával foglalkozik. Két oltári jó csaj mellett tanultam a szakmát. A szakma annyiból állt, hogy ha valaki bejött, a nyakára kellett mászni, és ha kérte, ha nem, kérdezgetni tőle, hogy segíthetek-e, miben segíthetek? A normálisabb fazonoknak ez nem tetszett, és hamarosan kifordultak az ajtón, ezekről a tulaj – Bolyának hívták, nyilván az Ibolyából – megállapította hihetetlen szakértelmével, hogy nem komoly vevők. Ilyenkor mindig elképzeltem magamban, hogy van egy nagy köteg pénz a zsebemben, bejövök mint vevő, Bolya rám mászik, kérdezgeti, hogy segíthet-e, én meg kirakom a köteg pénzt az asztalra, és azt mondom: „Ha békén hagyott volna; ha hagyja, hogy szépen körülnézzek, és nem zaklat, ezt mind itt költöm el! Így egy büdös buznyákot nem hagyok magánál, és arra biztatok másokat is, hogy messzire kerüljék el ezt a lebujt!” Csakhogy semmiféle köteg pénz nem volt a zsebemben, és az első napokban még nem is dühített annyira a dolog, mert elfoglalt a kolleginák stírölése. Az ötödik vagy hatodik napon átkerültem a másik boltba, amelyben főként cipőket, mellesleg pedig pólókat és hasonló kisebb ruhaneműket árultak, a városnak egy még frekventáltabb területén. Ennek a boltnak a vezetője nyaralni ment néhány napja, nyilván ezért kellettem, most már tudom. Akkor még azt gondoltam, állandóra akarnak. Az első egy-két napban leltároztam a raktárban, utána kikerültem a placcra. Többnyire egy Dávid nevezetű, tenyérbemászó, nyikhaj gyerekkel dolgoztam, de időről időre megjelent Bolya nem kevésbé tenyérbemászó, divatmajom fiainak egyike vagy a férje, aki tökéletesen kilógott a családból. Csöppet sem számított divatos embernek: löttyedt sörhasa volt, szódásüvegtalp szemüvege, lestrapált Scholl-papucsa és ósdi, foltos a bokájánál buggyanós mackónadrágja meg Miki egeres izompólója. Bélának hívták, mint a nagyobbik fiát. A kisebbiket már Patriknak, ahogy kell. Ha ezek közül valaki ott volt, Dávid is, én is buzgóbban mentünk a vevők agyára. Ha Bolya is benézett, hallatlan idegesítőek voltunk minden normális ember számára – nem úgy az agyalágyultaknak! Azok élvezték, hogy ott lihegünk a pofájukba és tukmáljuk rájuk azt, ami éppen a szemünk elé kerül. Elvégre úgynevezett teljesítménybérezésben dolgoztunk: az alapfizetésen felül százalékot kaptunk az eladott holmik után. Ha valamelyikünk rásózott valamit valakire, azt felírtuk, s hónap végén ebből keletkezett a nagy pénz. Így hittem. Dávid pedig, aki már fél éve gályázott ott, táplálta ezt a hitemet. Amúgy Dávid, amellett, hogy fél éve árulta a cipőket és egyéb sportcikkeket, diszkó- és nőbolond volt. Csütörtökön mindig megjelent nála egy kopasz, durva arcú egyén, akitől Extasy tablettákat vásárolt a hétvégére, a mobiltelefonja pedig négy óra után szinte folyamatosan csörgött – lányok hívogatták. „Tudod – mesélte –, én nem vagyok egy szép gyerek, de ha lemegyek a konditerembe, emelek, nyomok keményen, és csorog a bőrömön az izzadtság, hát akkor a nők szét akarnak szedni! Az izzadtság, érted, a bőrömön csorgó verejték az, amire beindulnak!” Igaza lehetett, mert tanúja voltam számos egyértelmű telefonbeszélgetésének. („Szia cica!… Hánykor?… Jó, hétig dolgozom, utána egyenesen megyek hozzád!… Ráérsz egész éjszaka?… Az naggggyyyyon jó!… Mielőtt megyek, veszek gumit. Vagy ne vegyek?… Na?… Vegyek gumit vagy mocskolunk?… Jó! Ott leszek, nyuszika!”) Néha találkoztam is valamelyik lánnyal, akivel közelebbi kapcsolatba került, sőt, egyszer, mikor ebédelni ment, s engem egyedül hagyott a boltban, a hátsó raktárban sikerült megdugnom egyet. A csaj Dávidot kereste, s nagyon elkenődött, hogy nem találja. Arra kért, engedném be a raktárba, mert igazítania kéne magán. Én beengedtem, ő nem húzta be a függönyt, és matatni kezdett magán. No, ezt nem hagyhattam annyiban! Sietős, de remek kefélés lett a dologból. (Utóbb kiderült, hogy a csaj közben valahogy lenyúlt három pólót és egy pár cipőt, máig nem tudom, hogy a fenébe!) Szerencsémre nem buktunk le, bár nem sok híja volt: ahogy a lány kilibbent az ajtón, megérkezett Bolya. Ha már ott volt, megkérdeztem, elégedett-e velem, s írhatnánk-e papírt, mire ő leintett, mondván, nem kell elsietni semmit. Aznap este bulit rendeztek a folyóparton, én is kinéztem a haverokkal, sörözgettünk, jól éreztük magunkat. Bolya fiai is ott lebzseltek, dumáltunk pár szót, többnyire hülyeségekről, mert nekik ennyire futja a szellemi kapacitásból. Ott is hagytam őket hamar. Másnap délelőtt az anyjuk elküldött a másik boltba valami papírral, én szép kényelmesen át is vittem, visszaúton megittam egy sört meg egy fél Unicumot, bedobtam rá egy Tic-tac tablettát. Nem is hiszem, hogy Bolya ezt szúrta ki. Inkább az előző estéről mesélhettek a fiúk. Mindenesetre rám támadt, hogy én ittasan szolgálom ki a vevőket, s látta már, hogy hátrálnak tőlem. Én erre csak azt mondtam, hátrálnak azok mindenkitől, senki nem szereti, ha a nyakára másznak a kereskedők a túlzásba vitt szolgálatkészségükkel. Erre hátrazavart a raktárba, leltározni. Akkor jöttem rá, hogy a rüfke előző nap lopott. Gondoltam, ha lúd, legyen kövér, én is becsaptam három pólót a hátizsákomba. Másnap Bolya este azzal búcsúzott, hogy nem kell jönnöm többet, majd szól, ha fizetni fogja a három hetemet. Később kiderült, hogy a következő nap visszatért a nyaralásból a boltvezető. Vártam én türelemmel, csak a következő hónap elején hívtam fel, hogy mi lesz a háromheti béremmel plusz a százalék, ugye. Kiröhögött. Dühömben éjjel betörtem a kirakatát. Persze, a rendőrök elkaptak, megvertek, mint a lovat, hogy azt hittem, végem lesz, akár a botnak. De más bajom nem lett, mint hogy ki kellett fizetnem a kárt. Úgyhogy beszálltam Csaba haveromhoz, aki Hollandiába járt ki hasisért, s az első út hasznából egyenlítettem a tartozásom, a másodikéból éltem. Rákaptam a pénz ízére: könnyen jött, könnyen ment. A harmadik úton még kábítószer-kereső kutyát is simogattam, miközben ott rejlett az anyag az ülésben, amin ültem. Így lettem drogcsempész. S ha már közelébe kerültem, bele is nyújtottam a nyelvem: főleg speedet, bélyeget meg hasist nyomtunk. Néha füvet. Hernyóval nem kacérkodtunk, láttuk, mire képes. Jól ment a bolt, a csajok is buktak ránk: drogért és lóvéért minden kapható. Végül valaki felnyomhatott bennünket. Állítólag így szokták: beköpnek egy kis halat, azt lekapcsolják, míg mögötte átmegy a nagy szállítmány. Mindenesetre akár ezért, akár másért, beköptek, s lebuktunk. Most itt punnyadok az előzetesben. Emlékszem arra a faszira, akivel együtt iddogáltam álláskereső korszakom reményvesztett estéin, aki kétszer is ült huzamosabb időt. Azt mondta: ha valaki nem akar Csipkerózsikává lenni, jobb, ha gyúr, mint egy vadbarom, egyedül az izomagyúaknak van esélye. Hát, nincs kedvem ahhoz, hogy minden nyálcsorgató, kiéhezett sittes engem húzzon fel a faszára, úgyhogy neki kell látnom. Gyúrni fogok, akár valami agyatlan majom, és majd csorog a bőrömön a verejték – csak az a szomorú, hogy itt nincs egyetlen nő sem, aki ezért megkívánna. Pedig szép leszek majd, ahogy gyöngyözök…

Bikák

KONCZ KÁROLY

Dédapám szeretője

A kerítés másfél méter magas, egyformára vágott napraforgószárból volt öszszeróva, ugyanígy a kapu és a kisajtó.
    Boriska a kútról érkezett, éppen kinyitotta az utcai verőcét, amikor Boromissza Demeter, anyai ágon dédapám, meglátta. Boriska is meglátta dédapámat, s egy hosszú pillanatig ránézett. Régebben szívébe tolult volna a vére, de most már nyugodtan nézett Boromissza Demeterre, nem reszketett tőle a szíve. Csak éppen rápillantott, majd lassan elfordította tekintetét, nem mint lány korában, amikor még zavarba esett: egyetlen pillantást vetett rá, azután megfordult, és belépett az udvarba.
    Demeter hátulról nézte az asszonyt. Gyerekkoruktól ismerték egymást, Boriska tizenhat évesen szeretője lett Boromissza Demeternek, még mindig a szeretője volt, noha már nem találkoztak olyan gyakran, mint azelőtt, amikor még mohón kívánták egymást.
    Múltak az évek, Demeter, a dédapám, feleségül vette egy nagygazda egyetlen leányát, Boriska pedig hozzáment Demeter egyik állandó részes aratójához.
    De ezek az események semmit sem változtattak kettejük kapcsolatán.
    Boriska huszonöt lépésnyire volt Demetertől; dédapám elnézte a lassan lépkedő asszony ringó szoknyáját.
    Mindez pontosan száztizenhat évvel ezelőtt történt, március havában, Szatmár vármegyében, Kisnamény községben. Akkor is ugyanilyen tavasz volt, mint most.
    Miközben Demeter az asszonyt nézte, azt gondolta magában: „Lehet, hogy megölöm magam.”
    Ez a gondolat már máskor is eszébe ötlött, amikor anyagi gondjai voltak. Akkorra már két portát elivott. Házastul, gyümölcsöstül, szőlőstül, kutastul, kútostorostul… az utolsó szögig. Ha csakugyan megöli magát, én nem születtem volna meg, egyenes ágon ugyanis Boromissza Demeter második fiától, Istvántól származom, akit dédapám pontosan ennek a napnak az éjszakáján nemzett tizenkét órával később.
    Abban a pillanatban én fénylő porszemcse voltam, s együtt mozogtam dédapámmal, barnászöld kalapja peremén megülve, tizenegy óra irányában.
    Azon a délelőttön, Boriska gömbölyű csípője láttán, amelyen megfeszült a ráncos szoknya, dédapámat hirtelen elfogta a vágy.
    Elnézte a kiszürkült, rozoga kerítést, a kaput, a ház körül sorakozó diófákat. Tekintete végigfutott a szőlőlugason, a kertben álló gyümölcsfákon, ribizlibokrokon, a virágát bontogató somon. Mindezt úgy vette szemügyre, mintha egyetlenegy dolgot nézne, mintha csupán azt a nyugodt helyet szemlélné, ahol megpihenhet az ember.
    Dédapámnak viszonylag sok földje volt, de kevés pénze. Házában, a pénzen kívül, semmi sem hiányzott.
    Amikor belépett Boriskáék udvarába, a bajuszán csillogtam, egy elszabadult, meggörbült szálon, a szája szélénél.
    Bement a házba, leült a kemencéhez legközelebb eső háromlábú székre. A tűzhelyen már csendesen rotyogott az aznapi ebéd. A helyiségben minden rendben volt: az asztal, a székek, sámlik, zsámolyok, a fazekak, serpenyők, fedők, tányérok, a mozsár, a szenes vasaló…
    Ezek a tárgyak réges-régen kerültek a házba, s arra szánták őket, hogy hoszszú ideig ott maradjanak. Dédapám úgy érezhette, hogy elérkezett életútja delelőjéhez.
    Hosszú percekig megállapodtam Boriska babos fejkendőjén.
    Feszes, fehér inget hordott, mellbimbója a fölül viselt hímzett mellénykén is majdnem átütött.
    Amikor dédapám felállt, és átölelte Boriska derekát, az ajtó szemöldökfájára menekültem.
    Boriska fölvetette tekintetét, s a férje felé intett, aki a hátsó udvarban a barackfát metszette. Dédapám nem engedte ki az ölelésből, Boriska dédapám mellének feszítette erős kezét, de nem lökte el magától.
    Zümmögve futkároztam a konyhaablakban az üveg és a függöny között, akár egy csapdába esett zöldhátú légy.
    Boriska nem vette le szemét a hátsó udvarra néző ablakról (ez egy másik ablak), az ura már egy közelebbi birsalmafát nyesegetett. Ajkát átengedte Demeternek, én pedig elcsigázva a hiábavaló cikázástól, futkorászástól, az ablak párkányára hulltam, akár egy csepp méz.
    Aznap csak egy hosszú csókot váltottak. Éjjel, tizenkét órával később, Demeter odafeküdt feleségéhez az ágyba.
    Boriska nekem mégis szép emlékem marad. Valahányszor rágondolok, szívem megtelik szeretettel iránta és azok iránt a helyek, helyszínek (a ház, a kert, a határ dűlői, a templom, a temető) iránt, ahol életét leélte.

BALLAI LÁSZLÓ

Magyarországi Jakab

1251. június tizenkettedikét írtak. Magyarországi Jakab mester Orléans-hoz ért. Az emelvényre lépve elégedetten nézett végig keresztes seregén. Lám, mennyi hívő mozgósítható a szent cél érdekében! Marseille-ig a tömeg a duplájára növekedhet. Ekkora hadsereget pedig Dárius óta nem látott a világ.
    – Barátaim! A fogságba esett Lajos király kiszabadítására igyekszünk.
    Hatalmas éljenzés.
    Ki gondolta volna húsz évvel ezelőtt, hogy egykor ennyi ember követheti feltétel nélkül a rendeleteit? Amikor elindult a pilisi cisztercita rendházból. Vagyis inkább elindították. A kolostorban tapasztalt visszaélések miatt felfüggesztették Willard apátot, és visszarendelték Franciaországba. Jakab atyát, mint aki a testvérek közül a legjobban beszélte a latint és a franciát, a kíséretébe rendelték. Az utazás során egyre a franciaországi csodálatos templomokat építette a képzelete. Ám Citeuax-ban őt is kihallgatták, és a vádló testvér arra akarta rávenni, hogy terhelő vallomást tegyen Willard atya ellen. El sem tudta képzelni, hogy bármit is szóljon az ellen, aki őt, az árva parasztgyermeket befogadta, atyjaként szerette, felemelte. Kínpaddal fenyegették. A cellájában Jézus szenvedéseire gondolt. Egyszer csak a rendfőnök előtt találta magát.
    Szigorú szempár meredt rá, melyet az orrnyereg mély ránca kötött össze.
    – Krisztus könnye nem folyt el hiába – mondta a prior. – Patakká vált, és mi, ha követjük e tiszta forrást, soha nem tévedünk el. Willard atya, sajnos, eltévedt. Erről persze te mit sem tudtál. Iránta és az általad ismert igazság mellett való elkötelezettséged példaértékű. Ha minden keresztény ilyen lenne, már nem élnének hitetlenek a földön. Ám az adott körülmények között nem tanácsolom, hogy rendünknél maradj.
    – Milyen körülmények között? – kérdezte meglepetve Jakab atya.
    – Jól tudod, hogy rendünk alapítója, Clairvaux-i Bernát a legszigorúbb regulához tért vissza, mely a szerzetesi magánvagyon intézményét kizárja. Willard atya azonban elfogadott bizonyos nem is csekély összegeket, amelyekkel saját jólétét kívánta megalapozni. Büntetőeljárás alá vonása tehát, bármennyire kedveltük is személyét, nem maradhatott el. Noha rendünk ítélete e kérdésben megingathatatlan, sokan vannak, akik úgy vélik, Willard törekvései helyesek voltak. Az ő számukra te vagy az első hivatkozás, fiam, aki a kínvallatást is vállalva kitartottál elöljáród mellett. E lázadó párt tagjainak sorsa meg van pecsételve. Neked ugyan semmi közösséged nincs velük, de erről sem őket, sem rendünk elkötelezett híveit, egyházi feljebbvalóinkkal egyetemben, éppen Willardhoz fűződő viszonyod miatt, nem győzhetjük meg.
    Az orrnyereg ránca most sekélyebbé vált. – Lépj hát ki a rendünkből, fiam. Már meg is írtam az ajánlóleveledet a toledói univerzitás rektorához.
    Így hát világi pappá lett, és elhagyta Franciaországot. Húsz esztendeig Toledóban működött. Pilis, a kicsiny falu után megtalálta második otthonát a világvárosban. Az ottani egy harang helyett emitt száznál is több hirdette az Úr dicsőségét. Építményeit ugyanaz a tarkaság jellemezte, mint az utcáin nyüzsgő soknyelvű tömeget. A Magyarországról ismert tömör római formák, a Franciaországban látott karcsú ívek jól megfértek az arabeszkekkel díszített mór párkányzatokkal. És az univerzitás! Elsajátította a spanyol és a mór nyelvet. Megismerte a filozófiát, a matematikát, az orvostudományt és a csillagászatot. Megdöbbentette, mennyi mindent lehet és kell az araboktól tanulni. Nemcsak a tudomány, de a vallási türelem és az államigazgatás területén. Végül ókori bölcseletet, matematikát, orvostudományt és csillagászatot kezdett tanítani. Sétái közben szeretett megállni az Alcantra-hídon, s innen pillantását az Alcazárra emelni, vagy a Tajo habjaiba süllyeszteni. Ehelyütt – bárhol akadt is el tanulmányaiban, elmélkedéseiben – megtalálta a választ, az utat. A városban és a szabad művészetekben való gyönyörködését az a körülmény szakította meg, hogy az almohádok támadást intéztek Kasztília ellen, és a mór lakosság fellázadt. A zavargások miatt Jakab atya távozni kényszerült Kasztíliából. Visszatért Franciaországba, mely IX. Lajos király egyiptomi fogságától visszhangzott. Ám a zaj csak dagályhullám, visszahúzódik, és senki nem tudja, mit kellene tenni. Jakab atya két napig imádkozott és böjtölt. Álmában az Alcantra-hídon állt és a pilisi templom harangját hallotta. Ébredve megértette, hogy az Úr nem véletlenül űzte el őt Magyarországról és Kasztíliából. Csak akkor térhet vissza szívének legkedvesebb helyeire, ha a Szentföldet visszaadja a híveknek. Felkereste Blanche királynét.
    – Felség, egyiptomi fogságba csak az Úr vethet, s onnan csak ő szabadíthat ki bárkit is – mondta Jakab mester. – Ki állt szemben a fáraó seregeivel egykoron? Csakis a nép, melynek az Úr a pásztora. És az izraeliták kijöhettek Egyiptomból, az egyiptomi fáraót és seregeit pedig elnyelte a Vörös-tenger. Felség, én feltoborzom az egész népet, mely királyáért hajlandó lesz Egyiptomig is elmenni, hogy azután vezetésével Jeruzsálemet is megszabadítsa!
    Blanche királyné megáldotta Maître Jacques de Hongrie keresztes zászlaját. A ceremónia alatt erősen fújt a szél. A Pilis-beli időjárás ötlött fel a pap – most már keresztes vezér – előtt. Egyszercsak megrezzen egy levél az erdőn, és a következő pillanatban már fúj a szél – vagy orkán van. Majd egy pillanat alatt véget ér minden, mintha soha a lég meg sem rebbent volna. Jakab atya Flandriában indította meg a pásztor keresztesek toborzását 1250-ben. Onnan délre haladva majd fokozatosan duzzadni fog a had. Namurben elsőként csatlakozott hozzá Guillaume, az ács. Széles arca mintha egy nagy mosoly lett volna. És amikor őzbarna szemébe pillantott, a pilisi József atya jutott eszébe. József laikus testvér volt, ő gondozta a kolostor állatait, és ő főzött. Valahányszor le kellett ölnie csak egy galambot is, folytak a könnyei. Még a refektóriumban is meg-megrázta a zokogás, mikor a többiek mélyen belemerültek a sörben párolt sódar, vagy a zsírjára lesült kacsapecsenye élvezetébe. Csak a kórus, melyben a testvérek ajkán felcsendült az Úr hangja, az tudta kiűzni a füléből szegény állatok halálüvöltéseit. És éjjelente álmában József testvér énekelt.
    – Miért, hogy én, aki a dalokat éppen nem szeretem, nem tudok betelni a templomi kórus gyönyörűségével? – kérdezte Guillaume. A pap, még a keresztes harcra buzdító indulatában égve először nem is értette, mit kérdeztek tőle. Majd belemeredt azokba az őzbarna szemekbe, és könny vonta be a pilláit.
    – Egyetlen más út sem vezeti el a lelket a tudományokhoz, mint az, amelyik a hallás révén tárul fel – mondta végül, mintegy félálomban idézve, amit Toledóban Boethiustól olvasott. – Amidőn hallószervünkön keresztül egészen lelkünkig hatolnak a ritmusok és a dallamok, nem kételkedhetünk abban, hogy érzületünket magukhoz hasonlóvá formálják és változtatják. A durva természetűeket a vadabb dallamok tovább érdesítik, a szelídebb népeket pedig a lágyabb hangnemek finomítják. A zene mindig ildomos és igénytelen, amíg egyszerűbb hangszeren játsszák. De soha tisztább nem lehet annál, mint mikor az ember hangján csendül fel. A kórusban pedig az Emberfiát hallod, vagyis az Istent. Mi lehet tetszőbb az ő meghallásánál? Mert meglátni nem láthatod. Ahogy a napba sem nézhetsz büntetlenül. Ám a zenében teljes mivoltában megismerheted. Persze csak abban, mely az ő házában hallik, mérsékelt, egyszerű és férfias, s nem pedig nőies, vad és szeszélyes, mely úton-útfélen csörömpöl.
    – Tehát Jézus Krisztus a zene?
    Az atyát megdöbbentette ez a lényeglátás.
    – Végső soron, igen – mondta, miközben átfutott a fejében: „Ő is ács volt.”
    Guillaume egész családját elragadta a pestis. A borbély tehetetlen volt. A pap az eretnekeket vádolta a ragályért. Guillaume megértette, hogy élete célja az eretnekek elleni küzdelem. Felhagyott a munkával, és a templomban várta a jeladást.
    Ekkor érkezett meg Magyarországi Jakab. Guillaume a beszédét hallva mindjárt a zászlaja alá terelt egy századnyi embert. Majd arra kérte, meséljen még. Hatvan évet megért Jakab, de ilyesmi még a leghívebb tanítványaiban sem merült fel. Miről is? Pilisről mesélt az ácsnak. Arról az árva harangról, a latintanulás szépségeiről, József testvérről. Éjjel Guillaume megigazította lecsúszott takaróját. Amikor felkelt, fürdődézsa várta, mellé tiszta gyolcs készítve. Miután felüdült, terített asztal fogadta. A következő városhoz érve Guillaume előre sietett, hogy hírt adjon a „Szent” érkezéséről és gondoskodjon szállásról és vacsoráról.
    Charleroiban több ezres tömeg üdvözölte őket. A pásztor keresztesek száma vonulásuk során egyre gyarapodott. Aki nem csatlakozhatott hozzájuk, élelemmel, ruhával, pénzzel segítette őket. Guillaume gondoskodott róla, hogy az írni tudó barátok minden adományt lajstromba vegyenek, s hogy a fosztogatásoknak elejét vegye, az emberek között rendszeres ellátmányt osztatott ki. Magyarországi Jakab atya pedig esténként mesélt barátjának Toledóról, Blanche királynéról – a terveiről.
    – Az arabok valójában nem ellenségeink. A Könyv népének tartanak bennünket és a zsidókat. Elismerik a vallásainkat. Az általuk hódoltatott területen nem térítenek erőszakosan, mint ahogyan mi. Fenntartják a közigazgatási viszonyokat, megtartják tisztségeikben a hivatalnokokat. Perzsiában az ottani, a Római Birodalomtól elszakított területeken a római jog szerint ítélnek. Ha Lajos királyt kiszabadítottuk, vezetésével a Szentföldre indulhatunk. De csak azért, hogy elűzzük onnan a mamelukokat, akik erőszakosak és bárdolatlanok. Ezután viszsza kell állítani az egységet. Jeruzsálem mindenkié. Az araboké és a zsidóké ugyanúgy, mint a miénk vagy mint az örményeké és a rómaiaké, akik sokféleképpen imádjuk az egy Istent. Kardnak nem szabad maradnia Palesztinában. Csak a vallásnak, a tudományoknak és Krisztus békéjének. Erre kell egyezséget kötnie egymással Európa fejedelmeinek, a római császárnak és az iszlám harcosainak.
    Már Amiens-ben harmincezren voltak a pásztor keresztesek. Párizsban Jakab mester Szent Eusták templomában, a Blanche királyné által küldött püspöki ornátusban hatvanezer léleknek szónokolhatott. Orléans-ig újabb tízezer ember csatlakozott hozzájuk.
    – A csődöt mondott lovagi hadjáratok után a népen, rajtatok a sor – beszélt Magyarországi Jakab a város előtti széles térségen. – Ti fogjátok visszavívni Jeruzsálemet. Krisztus könnye nem folyt el hiába. E tiszta forrást kell követnünk. Ez pedig nem más, mint a hit. Ahol a hit sarjadt, ott most durva lábak taposnak. Királyunk rabságban senyved. Egyiptomban fogoly. A Könyv népe Egyiptomból indult, hogy a hit zászlaját soha nem látott magasságokba emelje. Kiszabadított királyunk kezébe adjuk e zászlót. Mi Egyiptomba megyünk vissza, hogy felemeljük azokat, akik még mindig tudatlanságban sínylődnek. Egyiptomból indulunk, mint a régiek, Jeruzsálembe. A Szentföldet visszaadjuk a híveknek. Jeruzsálemet felszabadítjuk. Pásztorok vagyunk, akik az Úr szent nyájához tartoznak. Ám, aki a tudatlanok közül fegyverrel tör ránk, az fegyvereink által vész el, s nem lesz számára megváltás az utolsó órán. Csatlakozzatok hozzánk testvéreink, és az Úr megemlékezik rólatok!
    Hatalmas üdvrivalgás támadt.
    – Éljen a Szent! – skandálta a tömeg.
    A csend elültével egy cisztercita pap emelkedett szólásra:
    – Jakab atya – mondta –, miután sikkasztás vádja miatt kizárták rendünkből, Toledóba menekült. Itt mindenféle arabbal, meg zsidóval került cimboraságba. Kitanulta a fekete mágiát, hírhedett nekromantikus varázslóvá lett. Jakab atya a Sátán küldötte, a szultán zsoldosa. Egyenesen az ő karjaiba akar vezetni benneteket. Ne higgyetek neki! Mint veszélyes eretnek, azt hirdeti, nincs különbség a keresztények, a zsidók és Mohamed követőinek hite között.
    Jakab atya, mintha már látta volna ezt az arcot annak idején Citeaux-ban. Fel nem tudta fogni, hogy húsz év elteltével miért gyűlöli ilyen engesztelhetetlenül valaki, akivel soha nem is beszélt.
    Többen felhördültek. – Vádolja a Szentet!
    – Távolítsák el!
    – Kövezzük meg!
    – Testvéreim, várjatok – mondta Jakab atya. – Jézus Krisztus is meghallgatta az ellene támadókat.
    – Tehát Magyarországi Jakab atya eretnek? – kérdezte Guillaume.
    – Igen – mondta a vádló. – A Szent Inkvizíció azonnal máglyahalálra ítélné.
    Guillaume kezében megvillant a szekerce, és Magyarországi Jakab kettéhasított fejjel zuhant pásztor keresztesei közé. Guillaume-ot és a cisztercita papot helyben felkoncolták. A hírre Orléans kapuit az elöljáróság gyorsan bezáratta.
    A tömeg pedig bosszút lihegett. Blois-ba sem tudtak bejutni, így a fékevesztett pásztor keresztesek minden dühe Tours-ra zúdult, ahol hatalmas vérfürdőt rendeztek.
    – Szent Jakabért! – hörögtek az ajkak, miközben a kezek halálos csapásokat zúdítottak a békés polgárokra.
    – De ki az a Szent Jakab? – kérdezte egy, a mozgalomhoz időközben csatlakozott személy, miközben társaival együtt kifosztott egy zsinagógát.
    Blanche királyné katonái csak nagy nehézségek árán tudták szétszórni a csőcseléket. IX. Lajos király a mamelukok foglya maradt.