NAPJAINK

2004-ben a Barrus Könyvkiadó „Alkonyzóna” címmel antológiát állított össze hajléktalan művészek írásaiból. A kötetet Fekete András válogatta, Háy János szerkesztette. Az itt olvasható írások ebből a gyűjteményből valók.

BASPETI

Pénz

Asszem megöl a disznófejű nagyúr,
ha még két szót szólnak csöpögő ajkai!
Megpróbál meggyőzni aranyáról vadul,
de nem akarom többet nyál-szavát hallani.

Fültövön ragadtam, s kihúztam a fényre,
bár hozzáérni alig volt gusztusom.
Fényben sovány testét ütöttem, elvégre
nincsen más dolgom, mint élni, ha jól tudom.

KÁLIZ ENDRE

Éjszaka

Éjszaka, ha
rám mosolyog
két puha melled
a halál is
engedelmesen
kuporodik
lábam elé

MARCZELLI GÁBOR

Szomszéd

A szomszédomnak vér csordul a száján.
Tüdőbajos. Még néhány napja van,
hogy fuldokolva öklendezzék. Aztán
sorsukat sajnálva benne sokan
kérdezik majd: „Hány évet ült?”
„Hetet…”
Kereszt se lesz a sírhantja felett.
 

NIKODÉM MIKLÓS

Stopposnóta

Az út szélén áll egy tölgy,
benne ül egy öreg hölgy.
Ha nem hölgy, hát nénike.
Megkérdezem, érti-e
Nincsen pénzem kiflire.
Azt mondja, hogy van szive,
s ad nekem pénzt kiflire.
Népi csujjogató
Eszem a farod állását,
tudom a bankkártyád számát.
Ujjujjujjujjujj
Átbaszás
A legnagyobb átbaszás,
amikor azt hiszed
igazadat csak a hónalj-
bűzödért nem ismerik el.

Ne felejtsd:
lábszagod is van.

VEREBÉLYI BÉLA

Ős-detox úr

Hol nincsen már cél, asszony, gyerek,
sem hivatás, sem képze let,
Ős-detox úr odaszáll.
Járműve csavart spermaszál,
mely az őrült kék égen
dugóhúzózik fröccsenve szüntelen.
Majd
nyilas indulófutam. Robbanás. S ő zuhan.
Majd
gót harcibárd suhintására szétesik,
pép testét patkányok lesik.
Majd
a maffia parancsára kivégzi két bandita.
Két hideg rugóspenge-él
szúrja, szabdalja…Még mindig él:
Ágyékán gennyes sebhelyek,
vérében kígyók fürdenek.
– Létező világok legjobbika!
Párát fúj száz rendőrló
gőzölgő orrlika.
Majd
sugaras reggel. Hányás. Gyógyszerszag.
Zuhan a plafon.
Véreres a tekintet. Mocorgás.
Rácsok, rácsok az ablakon,
s kint
a verőfényben
hajlongva kukkolnak a fák.
Bent
bűzlik a megfeszített, mert
összeokádta magát.
 

LALALILLA
   
Két karc
   
Memento mori
(Emlékezés a halálra)

Édesanyám rövid szenvedés után otthonában lehelte ki a lelkét. Hetvennégy éves koráig (haláláig) dolgozott, vagyis hatvannégy éven át. Ha be akartál lépni „villájának” ajtaján, kettőt kellett csöngetni a bal oldalon, ő elhúzta a kis üvegablakon a színes függönyt. Kinézett, és ha ismert téged, kinyitotta először a rácsajtót, amit élete és tízéves színes tévéje védelmére szereltetett föl tízezer kemény forintért 1990-ben, aztán a vékony faajtón is elfordította a kulcsokat, pontosan három zárat tetetett rá. A lakás összesen harminckettő négyzetméteres volt: konyha, szoba és fürdőszoba. A földszintes lakásra – valószínűleg Isten akaratából – állandó és örök sötétség borult, ha látni akartál, villanyt kellett gyújtani. A parányi szobába a szűk és szennyes udvarról bederengett némi fény, amit szegény anyám nem átallott világosságnak hazudni, holott legfeljebb az ő lelke ragyogta be és tette fényessé a falakat. Tőle volt, hogy egész évben vidáman kergetőztek a napsugarak a megsárgult tapétán. Mióta örökre elment, hiába keressük ott a Napot.
    A Villa Negra különben sok vidámságnak, jóízű és felejthetetlen karácsonyi bejgliknek, aranyszínű húsleveseknek, édesanyám dorgálásainak és farsangi fánksütéseknek volt színhelye.
    Édesapám jóval előbb itt hagyott bennünket, engem, húgomat és bátyámat édesanyám féltő, óvó kezei közé helyezve, hogy aztán valahonnan a Mennyország kapujából leselkedjenek ránk, és olykor-olykor jobb keze mutatóujjával megfenyegessen bennünket. Édesapám támaszpontja az elfekvőben a 21. ágy volt, a bejárati ajtótól számítva balra az ablak mellett.
    Aztán amikor édesapám, majd édesanyám után én is jobblétre szenderültem – Isten akaratából –, elhamvasztottak, és tízéves bérlettel helyet kaptam az egyik kőlap mögött a temetőben. Édes szüleim más-más helyen aludták örök álmukat, de éjszakánként mindig felkerestük egymást, és jókat beszélgettünk az eltűnt időkről.
    Hozzátartozóink eleinte sűrűn látogattak bennünket, de aztán ők is elmaradoztak, s később csak emlékfoszlányokban derengett fel arcunk, lényünk.
    A tavaszt nyár követte, majd jött az ősz és a tél, fehér ruhát borított a temetőre. Aztán jött a XXI. és XXII. század, és a jótékony feledés örökre eltörölte porszemként felvillanó életünket.
   

Az utolsó tangó

Ne játszd meg a Csekonics bárót – kiabáltam rá, emberek éhen halnak az utcán, és te kikaparod a szemétből a paprikás csirkét! Nagy fekete szemével harciasan nézett vissza, én meg folytattam: – Ne játszd meg itt az úri fiút! – Ma egész este kiabálsz velem! – nyihogta. – Na jó – válaszoltam –, mert egész nap nem csókoltál meg. Sovány arcát felém közelítette, a tbc már ráírta nyomait, és én a szája sarkába nyomtam egy puszit.
    Már régóta leszoktunk arról, hogy a szánk érintkezzen. Akkor reggel is úgy köhögött, hogy azt hittem kiköpi a tüdejét, az étvágya meg azért ment el, mert nem szedte be napok óta a tizenhét szem gyógyszerét. A tbc halálos betegség is lehet, ezt mindketten tudtuk.
    Már ötvenegy kiló is megvan, gondoltam, a karácsonyi krízis után öt kiló plusz. Akkor negyedszer álltam a halálos ágya mellett, ahogy mondanák; ápoltam és figyeltem, amikor a láz égette a belsőjét.
    Cigány fázik – csak ezt ismételte, de ezt is csak naponta kétszer, amikor a tudatánál volt. Meg fogsz halni – mondtam neki. Nem kellett volna megmondanod – szólt komolyan és csendesen. Aznap éjszaka padlónyikorgást hallottam az előszoba felől. – Hallod? Itt jár a Halál! Figyeled? Most elment… Meg fogsz gyógyulni!
    A doki, akit kihívtam, írt valamilyen gyulladáscsökkentőt, tudta, hogy ha beutalja kórházba szerelmemet, akkor vége… Két-három hétig alig aludtam, a fiatal férfiszervezet küzdött a gyilkos kórral (már akkor kétoldali kavernája lehetett), és aztán lement a láza.
    Később a Korányi kórházban hitetlenkedve álltak az eset fölött, mert negyven fokos lázzal kellett volna feküdnie, és még csak hőemelkedése sem volt. Onnan szinte naponta hazaszökdösött, olyan zárójelentést kapott, hogy a tüdőgondozóban úgy néztek rá, mint egy bűnözőre.
    Hegyi levegőre vagy vidékre egyszer se tudtunk elmenni, maradt nekünk a hetedik kerület és az Almássy tér. Sokszor kedvesem úgy nézett rám, mint aki haragszik, hogy visszahoztam a halálból.
    Vannak olyanok, kik jobban szerettek volna végleg odaát maradni, mert már beszélgettek Istennel is. Idegenek lettek nekik a földi dolgok, mint különös útból visszatértek, nem tudtak eligazodni ebben a káoszban.
    Már éjfél felé járt, mikor zsíros kenyeret kért tőlem, ez a hajléktalan éveire emlékeztette, de azt is csak piszkálta. Szája sarkában ott füstölgött az elmaradhatatlan cigaretta. Holnap menj el a dokihoz – siránkoztam –, hogy adjon valamilyen étvágycsinálót! Vörösbor, vörösbor. Az kéne – felelte röviden. A zsebrádió egy tangót nyekergett.
    Mielőtt elaludtam, még belekoppant a fejembe a mondat: Isten segíts, hogy enyhe telünk legyen! Álmomban is hallottam szaggatott köhögését, jobb karommal átöleltem, így szállt ki belőle a lélek.

---

---

MÉRLEG

    KISS SZILVIA

    A hajléktalanságról mint a kapitalizmus válságjelenségéről
   
    Amikor mindenről lemondtam,
    és csak a lemondás
    maradt már lemondatlan,
    az egzisztencia alján,
    ahol nem volt mit vesztenem,
    így örültem: végre a Jövő
    szégyen nélkül
    asztalom mellé ülhet:
    ennél rakottabb
    üres tányér sehol,
    sem kilátástelibb
    kilátástalanság.

    (Ladányi Mihály)
   
A hajléktalanság fogalmának, problematikájának megjelenése a rendszerváltozás utáni Magyarországon
    A hajléktalanság mint fogalom hosszú évtizedek után jelent meg ismét a közbeszédben az 1980-as évek végén, akkor, amikor a tőkés társadalmi rendszerre való áttérés földindulásszerű társadalmi változásokat okozott az ország termelési viszonyaiban bekövetkező radikális átalakulások következtében. Akkor, amikor a társadalom túlnyomó többsége már-már kezdte a hajléktalan léthelyzetet megannyi látható jelével, megfosztottságával elfelejteni. A felszabadulás utáni „boldog békeévekben” két új generáció is felnövekedett Magyarországon, mely generációk számára teljesen ismeretlen volt ez a jelenség, legfeljebb szüleiktől, nagyszüleiktől hallhattak arról, hogy milyen is lehetett a Horthy-korszak ínségeseinek, a hajléktalan nincsteleneknek az élete.
    Szinte a teljes lakosság mindmáig semmilyen ismerettel, megértéssel nem rendelkezik a probléma rendszerben gyökerező, mélyebb társadalmi okairól. Sőt, tizennyolc év elteltével a rendszerváltás után, a kapitalista társadalmi rend által kialakított termelési viszony következményeinek kényszerű elfogadásával az is tapasztalható, hogy jelentős társadalmi csoportok egyre inkább intoleránsabbak az utcán élő, számukra látható hajléktalan emberek iránt: míg a rendszerváltás idején zavaróan hatottak, és a segítő attitűd a lakosság részéről erősebb volt, mára ez megváltozott. ( A kirekesztett hajléktalanok megítélésében is érvényesül, miként valamennyi, a munkaerőpiacról kiszorított, pauperizálódó társadalmi csoport esetében, a tőke pofitért folytatott harcának racionális érdekét követő megosztó, osztályokon belüli, elszegényedő rétegek közötti mesterséges ellentéteket keltő politikája, amelyet meghatároz a süllyedő profitráta, a munkanélküliek „tartalékseregének” megváltozott szerepe.)
    A hajléktalanság mint társadalmi jelenség a kapitalizmus valamennyi stádiumában létező társadalmi válságtünet volt és maradt, más és más formában az adott kor termelési viszonyának milyenségét, fejlettségét, a kapitalizmus részleges formációváltozásait (szabad versenyes kapitalizmus, klasszikus imperializmus, az imperializmus állammonopolista szakasza, a transznacionális monopolkapitalizmus)1 követve. Hiszen a hajléktalanságban megnyilvánuló deprivációk / megfosztottságok (tulajdontól, lakástól, munkától, jövedelemtől, társadalmi tagságtól, egészségtől stb.) a kapitalizmus termelési ( tőke-munka viszony a termelési folyamatokban, a munkamegosztásban, a termelési eszközök tulajdonlásában) és társadalmi viszonyainak (tulajdonviszonyok+anyagi javak elosztása, cseréje:elosztási viszonyok=osztályviszonyok) a következményei. Az általános pauperizáció, a munkaerőpiacról kiszoruló, kirekesztett, elszegényedett, proletarizált társadalmi csoportok tömeges megjelenése Nyugat-Európa országaiban az 1970-es évektől kialakuló, s később egyre fokozódó válságjelenség. Ezekben az években a kibontakozó tudományos és technikai forradalom diktálta automatizáció a süllyedő profitráta tendenciájának hatását felerősítette, ami részleges formációváltásra kényszerítette a tőkés rendszert. Nőtt a tőke szerves összetétele (állandó tőke aránya megnő a változó tőkével szemben / technikai eszközök, befektetések szerepe a munkaerővel szemben), csökkent a foglalkoztatottság. A globalizálódó világgazdaságban a transznacionális vállalatok dominanciája meghatározó lesz, mely folyamatok következtében, majd később a Szovjetunió és a kelet-európai tagországok átalakulásával, vagyis a kapitalizmus alternatívája véglegesnek hitt megszűnésével a tőke számára irracionálissá válik a nyugat-európai típusú, egyenlősítő vagy egyenlőtlenségeket mérséklő, tőke-munka ellentétet tompító jóléti államok fenntartása.
    Magyarországon a hajléktalanság és a tömeges pauperizáció rendszerfüggő fáziskéséssel 1989-et követően jelenik meg.
    (A szocialista társadalom 1949-től kezdve fokozatoson megteremtette a hajléktalanság megszüntetésének, a szegénység felszámolásának, a társadalmi egyenlőtlenségek nagyarányú csökkentésének társadalompolitikai eszközeit: a földosztással, a bankok, a bányák, a magántulajdonú lakóépületek államosításával, az iparosodással az addig elnyomott társadalmi rétegek [munkásság, parasztság] előtt megnyílt a tanulás és a felemelkedés lehetősége; tágra nyíltak a foglalkozatási, oktatási, lakás-mobilitási lehetőségek.)
    Hogyan értelmezhető a hajléktalanság fogalma a magyarországi szakirodalom alapján?
    A fogalom értelmezésének léteznek gazdasági-munkaerőpiaci, lakásügyi, jogi, iskolázottsági és pszichológiai jellegű megközelítései.
    A hajléktalanságra vonatkozó meghatározások négy különböző csoportba sorolhatóak:
    1. A hajléktalanságot a lakástalanságra leszűkítő megközelítések
    2. A hajléktalanságot az otthontalanság fogalmával definiáló megközelítések.
    Az otthontalanság fogalma magába foglalja a fizikai tér hiányán kívül a társas tér hiányát is. A társas tér az emberi kapcsolatok, a családi lét tere, amely érzelmi stabilitást, lelki védelmet nyújt; nem beszélve arról, hogy az egyén szinte valamennyi – mind fizikai, mind érzelmi – alapszükségletének kielégítése leginkább itt történik, így ennek hiányában sokkal több dologtól lesz megfosztva, mint pusztán a fizikai lakhatástól.
    3. Léteznek olyan definíciók, amelyek az ellátórendszert igénybe vevők felől közelítenek a jelenséghez. A nemzetközi szakirodalomban megjelenő J. Greve szerint „az a hajléktalan, aki a hajléktalanokat ellátó rendszer bármely szintjén mint a szolgáltatást igénybe venni óhajtó megjelenik.” 2
    4. Más meghatározások pedig a hajléktalanság időbeli tényezőire helyezik a hangsúlyt és ennek alapján beszélnek szituatív, epizódikus és krónikus hajléktalanságról.3 Bényei–Gurály–Győri–Mezei például azt írják tanulmányukban, hogy a hajléktalanságban sokszor a különböző élethelyzetek – otthontalan, lakástalan, effektív hajléktalan, fedél nélküli – váltogatják egymást. 4
    A hajléktalanság mögött meghúzódó okokat elemző irodalmak leginkább két, jól elkülöníthető okcsoportot jelenítenek meg:
    a, Megkülönböztetik az olyan makroszociális, strukturális okokat, mint a szegénység, az alacsony jövedelemmel való rendelkezés, a jövedelmi olló szétnyílása, lakásproblémák megjelenése, a lakásszektor beszűkülése, a lakások fenntartási költségeinek emelkedése, alacsony iskolai végzettség, munkanélküliség, a társadalmi egyenlőtlenségek radikális növekedése, a jóléti rendszerek megnyirbálása stb.
    b, Valamint elkülönítik az egyéni életpályát befolyásoló, mikrotársadalmi tényezőket. Ezek között szerepelnek a kiscsoportokban megjelenő gondok, mint a házassági, családi problémák, érzelmi depriváció, fizikai, szexuális abúzus, alkohol- és drogabúzus, társas kapcsolatok megszűnése, válás, valamint pszichiátriai, viselkedési problémák.
    Míg az utóbbi elméleti megközelítés a hajléktalan emberek társadalomtól való elszakadását hangsúlyozza – így a családtól, közösségtől, társadalmi intézményektől –, addig az előző az érintetteknek a társadalmi folyamatokból történő kiszorítását emeli ki, amely az egyén akaratán kívüli társadalmi, strukturális okokkal magyarázható. Az Európa Tanács 1993-ban született meghatározása szerint „A hajléktalanok olyan egyének, vagy családok, akiket társadalmilag kizártak egy megfelelő, azaz szubjektíve és társadalmilag is elfogadható saját lakóhely tartós biztosításából.” 5
    Írásomban a hajléktalanságot mint társadalmi jelenséget a kapitalizmus termelési és társadalmi viszonyaiban gyökerező válságtünet-együttesként értelmezem, hiszen az azt eredményező hiányállapotok ( tulajdon-, lakás/lakhatás hiánya, munka-, pénz-, egészséghiány, személyes kapcsolatok hiánya, társadalmi tagságtól, oktatástól, tudástól való megfosztottság) szinte valamennyi jelensége mögött mint kiváltó ok a szegénység szerepel, amelyet a széles értelemben vett társadalmi egyenlőtlenségek eredményeznek. Továbbá a szegénységet társadalmi kirekesztettségnek tekintem, a hajléktalanságot pedig mint a termelési viszony megváltozása miatt bekövetkezett tömeges pauperizálódás egyik, de nem az egyetlen, ám nagyon is szemléletes, jól körülhatárolható és érzékelhető példájának.
   
A hajléktalanság mint válságjelenség nagyságrendjéről
    Ha a hajléktalanságot szűk értelemben véve a lakástalansággal azonosítjuk, akkor is a mai Magyarországon igen jelentős az effektív hajléktalanok és a veszélyzónában élő, potenciális hajléktalanok létszáma is. Az első kategóriába azok tartoznak „akik semmilyen biztos, biztonságos, viszonylag stabil lakhatási megoldással nem rendelkeznek.6” Létszámuk az empirikus vizsgálatok tükrében ötven-hatvanezer főre tehető. A veszélyeztetettek viszont azok, akik a mindenkori effektív hajléktalanok „utánpótlását” képezik, akik ugyan rendelkeznek valamiféle rendkívül rossz, szubstandard lakhatással, fedéllel, ám az nem tartós, nem stabil. Ide tartoznak a lakástalan fiatalok, akik kényszerűségből szüleiknél élnek; az albérletben lakók, a nem lakás céljára szolgáló helyiségben meghúzódók, a kényszerűségből valamilyen intézményben tartózkodó emberek, s a díjhátralékosak rendkívüli méretekre duzzadt, illetve a különböző kamattartozásokkal küzdők igen jelentős tábora. Vészjósló az az adat, mely szerint a családok 25 %-a, az összes háztartás egynegyed része 6 hónapot meghaladó adósságokkal küzd, ez mintegy egymillió háztartást jelent ma Magyarországon. ( TÁRKI, Monitor jelentések.)
   
A tulajdonviszonyok megváltozásának a lakásszektorra gyakorolt hatása és annak következményei
    A lakhatástól való megfosztottság kialakulásához hozzájárult a lakásprivatizáció, mely földindulásszerű változásokat hozott a tulajdonviszonyok terén az 1993-ban megjelent lakástörvénnyel.7 A törvény egyfelől megszüntette a lakásigénylés rendszerét, másfelől a bérlakásokra szóló vételi jog kiterjesztésével szentesítette a privatizációt. A magánosítás azután a bérlakás-szektor radikális csökkenését, az állami lakásállomány megszűnését eredményezte. Ennek következtében olyan „perverz” lakásszektor jött létre, ahol az önkormányzati bérlakások csupán a lakásszektor 10 százalékát érik el.8 Az új lakástörvény, miközben szűkítette a bérlők jogait, megerősítette az önkormányzatok tulajdonosi jogait, hiszen a bérlők tekintetében hátrányosan szabályozta az önkormányzatok lakbéremelési és felmondási jogát. Ezen változások együttesen járultak hozzá a hajléktalanság tömegessé válásához, illetve – minden jel szerint – e folyamatok hozzájárulnak a jövőben is a jelenség reprodukálásához.
   
Szegénység és a hajléktalanság kapcsolatáról, a tömeges pauperizáció okairól
    A szegénység jelentős növekedése az 1990-es évek ugyanazon időszakára tehető, amikor is a hajléktalanság tömeges méreteket öltött. Számos empirikus adatokat bemutató tanulmány számol be arról, hogy jelentős mértékben növekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek, és növekedett a szegénység a rendszerváltozást követő években.
    Andorka Rudolf és Spéder Zsolt az empirikus adatok ismeretében úgy látta, hogy „1989 óta a magyar társadalomnak legalább a kétharmada elszegényedett, miközben körülbelül 10 százaléknak a reáljövedelme emelkedett, a fennmaradó rész reáljövedelme pedig körülbelül az addigi szinten maradt.” Ugyancsak ezek a szerzők, ugyanebben a tanulmányban arról számoltak be, hogy ha a létminimumon élők arányát vesszük figyelembe (amely, az 1980-as években a lakosság 10 százalékára volt tehető, 1992-ben 22 százalékára, 1993-ban 24 százalékára, míg 1994-ben már a lakosság 32 százalékáról lehetett elmondani, hogy a létminimumon vagy az alatt él), akkor „a szegénység nagyon lényegesen, legalább háromszorosára nőtt”.9 A szegénység növekedése mögött a 90-es évek elején kumulálódó igen kedvezőtlen makrogazdasági válságfolyamatok érhetők tetten: Az ipari struktúraváltás (tulajdonváltás: korábbi köztulajdonban lévő vállalatok, üzemek magántulajdonba adása; gyárak, ipari üzemek egy részének megszűntetése, termelési szerkezet átalakítása, a többletmunka kisajátításának addig nem létező módozatai), a drasztikus GDP-csökkenés, a reálbérek radikális visszaesése, 1,5 millió munkahely megszűnése, a munkanélküliség megjelenése és a munkanélküliség tömegessé válásának (tartósan 2,5 millió az aktív korú inaktív emberek létszáma) problémája.
   
   Ezek a folyamatok a lakások fenntartási költségeinek emelkedésén, a korábbi kedvező kamatozású hitelek kamatainak piacivá tételén keresztül a jövedelmi olló tágra nyílását, a szociális ellátórendszer átalakulásával (szociális háló repedezésével) az adósságspirál beindulását, és így a díjhátralék-probléma felhalmozódását eredményezték az elszegényedő családoknál. Míg az 1980-as években a családi jövedelmek 10-15 %-át tették ki a lakásfenntartási költségek, addig ma már, a közüzemi díjak robbanásszerű emelkedésének következtében, ezek a költségek átlagban a jövedelmek 30-40 %-át teszik ki, és a legszegényebb családoknál elérhetik a családi jövedelmek 60-70 %-át is. (Háztartások összetétele, fogyasztása-idősoros éves adatok, KSH.) A szegénység növekedésének másik okaként, e negatív makrogazdasági folyamatok mellett, az említett szociológusok is jövedelmi egyenlőtlenségek elmélyülésének jelentőségét emelték ki.
    A szegénység és hajléktalanság közötti kapcsolat természetét olyan oksági összefüggéssel bíró, a kapitalista társadalom immanens válságának tünet-együtteseként értelmezem, melyben a hajléktalanság mint társadalmi jelenség olyan hiányállapotok okaiként jön létre, mint a lakás/lakhatás hiánya ( a tulajdon- és az elosztási viszonyok alakulása határozza meg), a tulajdon-, munka-, jövedelemhiány (tulajdonviszonyok, a többletmunka tőkés általi kisajátításának mikéntje), az egészség-veszteség, társas kapcsolatok hiánya (lásd Marx elidegenedés fogalma10), a társadalmi tagságtól való megfosztottság (mely a munkaerőpiacról tartósan kiszoruló pauper, munkanélküli „tartaléksereg” osztályrésze). Ezen belülről fakadó társadalmi folyamatok megjelenési formája a szegénység, mely nem csupán anyagi sérülékenységet, jövedelemhiányt jelent, hanem a társadalmi kirekesztés olyan formájaként értelmezhető, melyet a széles körűen vett társadalmi egyenlőtlenségek okoznak, ezek a súlyos különbségek pedig a fent említett tulajdon-, termelési és elosztási viszonyokkal hozhatók összefüggésbe. A szegénység, mint társadalmi válságjelenség mögött az egyenlőtlenségek széles skálája jelenik meg; így a szimbolikus tőke egyenlőtlen elosztásától egészen a jövedelmi egyenlőtlenségekig, a termelési eszközök birtoklásának kérdése, a tőkejavakkal (föld, nyersanyag, munkaeszköz, pénz) való rendelkezés meghatározottsága és a vagyoni különbségek és a fogyasztásban megjelenő egyenlőtlenségeken keresztül az élethelyzetek egyenlőtlensége is. A fenti okfejtést a mellékelt 1. ábra szemlélteti.
    A következőkben az ábrának a hajléktalanság jelenségének következményeire vonatkozó részét emelem ki.
   
A tömeges társadalmi kirekesztettségnek, a pauperizációnak nemzetközi összefüggései
    Mi a kirekesztettség a nemzetközi szociáldemokrata irányultságú jóléti modellben gondolkodó szakirodalmak szerint, s hogyan gondolkodnak annak okairól?
    Mivel Nyugat-Európában a második világháború után létrejövő jóléti államok alapjaiban a szociáldemokrácia ideológiájához kötődtek – s igyekeztek a kapitalizmust belülről megreformálni a jóléti ellátásoknak a munkásosztályra és a középosztályra egyaránt érvényes általános kiterjesztésével (lásd univerzális ellátások) az osztályellentétek tompítására, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére törekedve, a tőke-munka ellentétének mérséklése céljából –, ezért a megváltozott körülményeket is célszerű a jóléti állam szociáldemokrata modelljének szociálpolitikáját formáló szakmai irányultsága alapján leírni.
    Tony Atkinson a társadalmi kirekesztődés folyamatai mögött olyan okokat jelöl meg, mint a munkanélküliség, a foglalkoztatás világából való kikerülés, az egyén jóléti, állami juttatásokból való kirekesztése, ennek következtében a fogyasztásból való kizárása a deprivált személynek, amely deprivációs folyamatok szegénységet eredményeznek, a szegénység pedig az egyén társadalomból való teljes kizárását idézi elő.11 Ferge Zsuzsa az exklúzió kifejezését használja a társadalmi kirekesztődés, a társadalomból történő kizárás folyamatának leírására, okaiként pedig a szegénységet, az egyenlőtlenségeket, az etnikai, nemi, vallási diszkriminációt, a munkanélküliséget, a hajléktalanságot, a kapcsolati háló gyengülését jelöli meg.12 Robert Castel „kiilleszkedésnek” nevezi a „társadalmi kötelékek fellazulásának” azt a folyamatát, amely a szegénység legújabb kori formáit jellemzi13. Ezek a formák mindig valamilyen hiányállapotban nyilvánulnak meg (pénzhiány, lakás/lakhatás hiánya, hatalom hiánya, megbecsültség hiánya). A deprivációs folyamatokat egyrészt a munka világába való be nem tagolódás eredőjeképpen, másrészt pedig a „társadalmi – családi társas kötelékekből” való kimaradás, kiilleszkedés eredményének lehet értelmezni. E két dimenzió mentén történő kiilleszkedés folyamán az egyén a „társadalmi lét senkiföldjére sodródik”. Ezt a fajta létformát az instabilitás, a jelentős biztonságvesztés, az ember a világ számára történő „fölöslegessé” válásának érzése, valamint a sebezhetőség jellemzi. A szegénység ezen új formáinak tömeges megjelenését valamennyi szerző a II. világháborút követő „boldog békeidők” utánra, az 1960-as évek végére, illetve az 1970-es évek elejére helyezi.
    Mindezek következtében az egyenlőtlenségeket mérséklő, a kapitalizmus megreformálhatóságában hívő szociáldemokrácia egyre inkább a jóléti állam alapeszményének feladására kényszerül a 70-es évektől kezdve. Eleinte nem talál magyarázatot a tömeges pauperizációra, a munkaerőpiacról kiszoruló, kirekesztett, elszegényedett, proletarizált társadalmi csoportok nagyarányú megjelenésére Nyugat-Európában, majd maga is részesévé válik a jóléti állam kényszerű leépítésének.
    Milyen világgazdasági folyamatok okozták a jóléti államok átalakulását, a kapitalista állam újraelosztó funkciójának a visszaszorulását? Az ezekben az években kibontakozó tudományos és technikai forradalom (a mikroelektronika forradalma) a süllyedő profitráta tendenciájának hatását felerősítette, ami részleges formaváltásra kényszerítette a tőkés rendszert14: a monopolkapitalizmus transznacionális vállalatok által uralt formája vált meghatározóvá a korábbi állammonopolista tendenciákkal szemben, minek következtében az állam újraelosztó, jóléti funkciója leépült. A süllyedő profitráta miatt folyamatosan nő a globalizálódó gazdaságban a tőke szerves összetétele (állandó tőke aránya megnő a változó tőkével szemben / technikai eszközök, befektetések szerepe a munkaerővel szemben), jelentős mértékben csökken a foglalkoztatottság. Becslések szerint a föld lakosságának fele termelési szempontból fölöslegessé vált, s a kapitalizmus korábbi stádiumait jellemző munkanélküliek „tartalékserege” elveszíti régebbi funkcióját: egyértelművé válik, hogy már fellendülés idején sem képes a munkerőpiac felszívni e széles, a termelésből kiszoruló társadalmi csoportokat. A foglalkoztatottság a centrum országaiban már a konjunktúra idején is csökken, a technikai fejlődés folytán a munkaerő kiszorul a termelésből, a munkanélküliség krónikussá válik, miközben az ellátások leépülnek. Fokozódott a tőke koncentrálódása, centralizációja, a profitráta fenntartásának érdekében a globalizáció hatására a transznacionális vállalatok a termelésüket kihelyezték az alacsonybérű országokba – biztosítva az értéktöbblet többletmunka általi kisajátítását, a kizsákmányolást. A fejlett tőkés államokban pedig a profitráta fenntartásának az egyik legfontosabb eszköze a tőkejövedelmek növelése, a bérjövedelmek csökkentése volt a GDP arányában (a tőkét terhelő adókat mérsékelték, a bért terhelő adókat növelték). 1990-től kezdve a tőke számára irracionálissá vált a Nyugat-Európában a második világháborút követően kialakult újraelosztó, egyenlőtlenségeket mérséklő, tőke-munka ellentétet tompító jóléti államok fenntartása.
   
A társadalmi dezintegráció veszélyeiről és következményeinek fenyegetéséről
    A szegénység ezen új formáinak terjedése, a szegregáció jelenségének erősödése, a társadalomból történő kiilleszkedés folyamatainak tömegessé válása a társadalmak dezintegrációjának veszélyéhez vezetett. Erre a fenyegetettségre hívja fel a figyelmet az Európa Tanács is ajánlásában, 1998-ban: „A társadalmi exklúzió túl azon, hogy sérti az emberi méltóságot és megfosztja az embereket alapvető emberi jogaiktól, a gazdasági és társadalmi instabilitás és növekvő egyenlőtlenségek mellett peremre szorításhoz, kizáráshoz és olyan erőszakos reakciókhoz vezet, amelyek társadalmaink demokratikus alapjait ássák alá”15.
    E folyamat kiteljesedésének veszélye magában rejti az agresszív, autoriter fundamentalizmusok s a fasizálódás további előretörését ( az idegengyűlöletet, a rasszizmust, az antiszemitizmust, a faji gyűlöletek szítását, a szociális demagógiát, a szélsőséges nacionalizmust, a nyílt terrort, a militarizmust stb.), melyek már alapjaiban veszélyeztetik a felvilágosodás alapértékeit, s az emberiséget magát is.
    Mészáros István, a világhírű marxista filozófus gondolatával zárom a probléma tárgyalását, aki szerint semmilyen egyetemesség nem lehetséges a társadalomban lényegi egyenlőség nélkül; lényegi egyenlőség megvalósítása pedig csak olyan társadalomban lehetséges, mely összhangba hozza a termelőerők egyetemes fejlődését a szabadon társult egyének képességeinek és lehetőségeinek a minél teljesebb kibontakoztatásával.16
   
    JEGYZETEK
    1. Rozsnyai Ervin: Az imp erializmus korszakváltásai. Rozsnyai Ervin, Budapest, 2002.
    2. Pik Katalin: Kik a hajléktalanok és mit tehetünk értük? In: Esély, 1995/5. 62. old.
    3. Komáromi Éva: A hajléktalanság mentálhigiénéje. In: A hajléktalanság sebei. Periféria Seria, Budapest, 1996. 5. old.
    4. Bényei Zoltán–Gurály Zoltán–Győri Péter–Mezei György: Tíz év után. Gyorsjelentés a fővárosi hajléktalanságról. In: Esély, 2000/1. 68.old
    5. Alber Fruzsina–Dávid Beáta: Ha elszakad a háló… A hajléktalanság kapcsolathálózati megközelítésben. Új Mandátum, Budapest, 2001. 50. old.
    6. Győri Péter: Gyorsjelentés a hajléktalanságról Magyarországon. 1990. Társadalmi Riport, 1990. 430. old.
    7. 1993. évi LXXXVIII. tv.
    8. Beleznai Éva–Locsmándi Gábor–Tosics Iván: Aktív lakáspolitika. In: városfejlesztési koncepció. (Kézirat)
    9. Andorka Rudolf–Spéder Zsolt: A szegénység Magyarországon. In. Esély, 1996/4.
    10. Az emberi belső teljes kiüresedését egyetemes tárgyiasulásnak nevezi Marx. (Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. MEM 46/1. 367. old.)
    11. Tony Atkinson: Társadalmi kirekesztődés, szegénység és munkanélküliség. In. Esély, 1998/4.
    12. Ferge Zsuzsa: A társadalom pereme és az emberi méltóság. In: Esély, 2000/1.
    13. Robert Castel: A nélkülözéstől a kivetettségig – a „kiilleszkedés” pokoljárása. In. Esély, 1993/3.
    14. Farkas Péter: Röviden a globalizáció fogalmáról. In: Globalizáció, tőkekoncentráció, térszerkezet. (Tanulmánykötet.) Harsányi János Főiskola és MTA Világgazdasági Kutatóintézet,
     Budapest, 2006. 13-34. old.
    15. Ferge Zsuzsa: A társadalom pereme és az emberi méltóság. In: Esély, 2000/1.
    16. Mészáros István: A tőke – az eleven ellentmondás. In: Szocializmus, vagy barbárság. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005.

---

MŰHELY
   
MOLNÁR GÁBOR
   
Két tanulmány a hajléktalanságról
   
A hajléktalanság hatása a személyiségre
   
Betegek és módszer  
A Budapesti Módszertani Központ és Intézményei (BMSZKI) Orvosi Krízis Szolgálatán 2005 óta gyűjtjük a betegek furcsa megnyilvánulásait. Részlegünk egy 73 ágyas ápolási és krónikus belgyógyászati osztály, ahol kizárólag hajléktalanokat kezelünk elsősorban törések után, alkoholos szövődmények, májbetegségek, krónikus pankreász gyulladások, szívbetegségek, valamint cerebrovaszkuláris kórképek, lábszárfekélyek, stb. miatt. Gyakoriak a depressziók, szomatizációk, demenciák. Mivel nincsenek kidolgozva a hajléktalansággal kapcsolatos személyiségvonások kritériumai, a furcsa megnyilvánulások osztályozása alapján próbáltuk körvonalazni, milyenek ezeknek az embereknek a jellemvonásaik. Eközben igyekezünk összegyűjteni az erre a populációra jellemző kognitív sémákat, amelyekkel viselkedésük leírható. Ez az előzetes vizsgálódás lehetővé teszi majd a megfelelő tesztek kialakítását, és a szisztematikus tanulmányokat.
   
Megfigyelések  
A legfontosabb jellegzetesség, hogy a hajléktalanok a jelenben élnek, nem gondolnak a jövőre. J. férfibeteg veseelégtelenségben szenvedett, és, hogy meg ne büntessék a metrón, mikor a kontrollvizsgálatra megy, újra kéri a metrójegyre a pénzt. Ezt furcsálljuk, mert előző nap már kapott 500 Ft-ot. Kiderült, hogy ebből a pénzből rögtön aznap délután 300 Ft-ot eltelefonált, mert meg volt arról győződve, hogy ismerősétől még több pénzt fog kapni. Természetesen ez nem sikerült, így a maradék 200 Ft-ot, mivel az már úgysem lenne elég a jegyre, elkávézta, tehát ismét pénz nélkül maradt. Itt az „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra” elv működik maladaptív módon. Ez a jelenség közismert a szociális ellátásban, így a legfőbb nevelési cél a takarékosságra szoktatás, ami az ún. „előtakarékosság” intézményében nyilvánul meg: a lakónak minden hónapban valamennyi összeget félre kell tennie azzal a céllal, hogy majd az összegyűlt pénzből később albérletbe tudjon menni. A baj csak az, hogy annyi így sohasem tud összejönni, ami később tartós albérletre elég, vagy netán a lakásvásárláshoz kellene, tehát ez az elvileg hasznos módszer tulajdonképpen értelmetlenné válik.
    A jelenben való élés megnyilvánulása a betegeinkre jellemző halogató taktika. Általában nem intézik az ügyeiket, halasztják, húzzák a kórházi bennfekvés idejét, holott ápolásunk alatt lehetőségük lenne szállói helyeket szerezni, ezt több szociális munkásunk is segíti. A szálláskeresést mindenféle kifogásokkal elodázzák. Egyrészt a felajánlott helyet nem tartják megfelelőnek, vagy járási nehézségekre panaszkodnak, bár a piacra, boltba önállóan kijárnak, vagy el sem mennek a megbeszélt találkozókra.
    Nagyon gyakoriak az indulatvezérelt értelmetlen tettek, elsősorban a vélt vagy valós megaláztatásokra adott reakciókként. Egy 52 éves combnyaktörött férfi a traumatológiát minden nélkül, járókerettel egycsapásra otthagyta, mert ott véleménye szerint „rosszul bántak vele”. Természetesen így még rosszabb helyzetbe került, az utcáról ázva-fázva hozták végül be hozzánk. Egy demens alkoholista betegünk, mikor poloskás ruháit fertőtleníteni akartuk, ami miatt át kellett költöznie egy másik ágyra, azzal a felkiáltással, hogy őt nem lehet ide-oda rángatni, elhagyta az osztályt csonkolt lábfejjel, éppencsak hogy tudott járni. Első útja a kocsmába vezetett, onnan a „kijózanítóba” került, ahonnan immár lehiggadva kérte újból felvételét. Itt az „utánam az özönvíz”, „ennél roszszabb már nem lehet” és a „majd csak lesz valahogy” kognitív sémák figyelhetők meg. Ezek az acting out jellegű reakciók a hajléktalanok csökkent frusztrációs toleranciájára utalnak. Megsértődnek, hogy növeljék önértékelésüket, majd kilépnek a helyzetből, azaz elmenekülnek, és még rosszabb állapotban kötnek ki.
    Az otthontalanokra az a jellemző, hogy egymással, de csak egymással, időnként nagyon agresszívek. Képesek az előző napi sérelemért egyesek a másikat felgyújtani, vagy hasba szúrni. Igaz, hogy az ilyen tettek ritkák, de a kegyetlenség mértéke szembetűnő, alapja a „velem nem lehet kukoricázni” elv makacs véghezvitele. Másrészt általában egymást lopják meg. Itt az az elv, hogy miért nem vigyáz magára jobban a másik. Volt olyan hajléktalan csoport, amely az erdei otthontalanok sátrait fosztogatta, vagy előfordul szállón, hogy egy hajléktalan csoport mások nyugdíjának erőszakos elvételére specializálja magát.
    Ezzel ellentétben kifejezett és sajátos szolidaritás is jellemzi ezeket az embereket. A legmegdöbbentőbb az, hogy mindig adnak kölcsön egymásnak. Még akkor is kisegítik a szükséget szenvedőt a bajból, ha az rendszeresen nem adja meg a tartozását. Persze ez a behajtás állandó, békés próbálkozásával jár, távoli szállókról is visszajárnak pár ezer forintos tartozás reménytelen megszerzéséért, de mégis, ha kell, adnak. Ezt persze egyesek kihasználják, és, ha nagyobb összeget kapnak, angolosan távoznak, akár komolyabb betegséggel is. Emellett nagyon szigorú törvényei vannak a betyárbecsületnek. Sohasem árulják el például, ki hozta be az italt nekik. Talán a mások „beköpése” számít ebben a populációban a legnagyobb bűnnek. Így szinte alig fordul az elő, hogy áskálódnak egymás ellen a betegeink, inkább az együttélés nehézségei miatt (valaki maga alá székel, éjjel betegsége miatt kiabál, horkol, stb.) dühöngenek.
    Nagyon gyakori a panaszkodás is. Itt a fő cél az együttérzés kiváltása, a sajnálat, és semmi esetre sem mindig kívánják, hogy a panaszok okát kiküszöböljék.
    Sajátos áldozat képző viselkedési láncolatok is kialakulhatnak. Gyakori a kommunikációzavar a hajléktalanok esetében.
    T. jó intellektusú, főiskolát végzett onkológiai férfibeteg rendszeresen járt vizsgálatokra különböző kórházakba. Innen visszatérve sohasem tudta elmondani, mi történt vele, az ott készült ambuláns lapokat rendszeresen elhagyta, úgy hogy csak telefonon keresztül lehetett kideríteni az újabb kontroll időpontját. Ilyen vizsgálatokra az összes dokumentációját is be szokták kérni, amiket vagy ott hagyott, vagy „nem adták vissza”, azaz rendre elvesztett. Nekünk kellett arra vigyázni, hogy mindenről maradjon másolat, mert T. biztos mindent el fog hagyni. Viselkedése azt sugallta, hogy T. kísérőt szeretne, aki gyámoltalan kisgyerekként kezeli, és elintézi ügyeit. Kétségtelen tény, hogy ebben a magatartásban a betegségre adott szorongásos reakció is közre játszhatott, bár ez a gyámoltalanság függetlennek tűnt az aktuális arouzál szinttől.
    Az otthontalanokra még rendkívül jellemző mindenfajta ellenállás a pszichés rehabilitációval szemben. A beszélgetést, művészetterápiát, szokásos foglalkoztatást (tárgyak készítése, varrás, stb.) gyerekesnek tartják, nekik pénz és lakás kell. Legtöbbjük akaratlanul is a helyzete konzerválásán „munkálkodik”.
   
Megbeszélés
Úgy tűnik, a hajléktalanná válás szinte minden esetben megváltoztatja a lelki állapotot, gyakran talán a személyiséget is. Ez az oka annak, hogy általában az otthontalanok 80-90%-ánál találnak valamilyen pszichológiai problémát a szociális munkások (Radichné, 2003). Kozma Judit (Molnár, 2004) leírása szerint a hajléktalanok kiilleszkedése a társadalomból strukturáltan történik, aminek a végén kénytelenek vállalni a speciális hajléktalan szerepeket. A folyamat általában a munkahely elvesztésével kezdődik, amivel szociálisan elszigetelődnek. A munkanélküliség és a sikertelen munkahelykeresés súlyos stressz, ami szorongást kelt. A környezet csak időlegesen képes támaszt nyújtani. Az érintett stresszoldó mechanizmusokhoz folyamodik, mint a dependencia, alkoholizmus, feszültség levezető agresszió, amelynek áldozata elsősorban a munkanélküli családja. Ezek a próbálkozások tovább rontják a helyzetet, és újabb problémákat jelentenek. Lassan felbomlik a család és kialakul a válás. Az elvált munkanélküli átmenetileg barátoknál lakik.
    Ebben a helyzetben a legnagyobb probléma a bizonytalanság, és a központi kérdés a túlélés. Ehhez viszont sajátos életformát kell elsajátítani. El kell hagyni a felnőtt személyiség készségeit, mert szükségtelenek, és akadályozzák a túlélést. Mivel állandó a létbizonytalanság, nem lehet előre tervezni, egyik napról a másikra kell élni. A fő cél a szorongás kezelése, aminek csökkentésére általában az alkohol szolgál. Az önérzettel sem szabad törődni, mert a túlélés érdekében olyan tevékenységeket kell végezni, amitől az egyén egyébként undorodik. Ilyen a kukázás, koldulás, esetenként a prostitúció vagy lopás. Csak a folyamat végpontján szokott a hajléktalan a hajléktalan szállókon jelentkezni. Ilyenkor már a társadalomba való visszavezetés nem nagyon lehetséges a pszichés rehabilitáció nélkül. A hatás meglehetősen tartós, a BMSZKI Dózsa György úti hajléktalan szállóján a férfiak 22%-a, a nők 10.7%-a akkor is visszahúzódó, zárkózott, amikor már lehetőség van a viszonylag rendezett életre (Radichné, 2003). A fenti folyamat pszichés következménye a pénz azonnali elköltése, a halogató taktika, és a szállás-munkaszerzés terén tapasztalt ellenállás, amit a szociális munkában meg kell próbálni leküzdeni.
    A hajléktalanságra adott leggyakoribb reakció a dependencia, mert ezzel lehet a legjobban alkalmazkodni a helyzethez és a maximális segítőkészséget kiváltani a társadalomból. Szasz (2002) szerint általában minden elnyomottság tehetetlenségre és függőségre ösztönöz. Félni kell az elégedettség nyílt kifejezésétől, mert ez a környezetből irigységet és büntetést válthat ki. Ezzel szemben a dependencia sajnálatot és segítséget indukál, ami kell a túléléshez. Ez energiatakarékos állapot, jobb függőnek lenni és megóvni az erőket, mert a társadalmi akadályok miatt az erőfeszítéseket nem sok siker koronázza annak érdekében, hogy kilábaljanak a helyzetből, hiszen elnyomottak. Mivel racionális megoldással nehéz célt elérni, ezért irracionális fantáziálás, csodavárás adhat reményt. Mind a panaszkodást, mind a céltendenciák felszínre kerülését, valamint az irreális elvárásokat magunk is megfigyeltük otthontalan betegeinknél.
    Tulajdonképpen a dependencia a felelősség és önállóság hiányát, infantilis magatartásmódot jelent, a fogyatékosok is ezzel segítenek magukon. Mivel a társadalmi etikai szabályok olyanok, hogy az elesetteken segíteni kell, nem érdemes felhagyni ezzel az állapottal, hanem panaszkodni kell, ami segítségnyújtást indukál. Maga az altruizmus növeli a segítő emberek önértékelését, így hasznos a számukra. Ugyanakkor általában arra törekszenek, hogy infantilizálják a segítségre rászorulókat, hogy legyen „alapja” a segítőkészségnek, hiszen gyámoltalannak kell lenni ahhoz, hogy valaki gondozásra szoruljon. Igazi segítségről akkor beszélhetünk, ha közben a rászoruló iránti tiszteleten, emberi méltóságán nem esik csorba, és megfelelő tapintattal történik. A gyakorlat általában nem ez, mert a segítő saját nárcizmusát elégíti ki, ha nem tiszteli a gyámoltalant, magánál méltatlanabbnak tartja, és durván bánik vele, amit az kénytelen elviselni, hiszen segítségre szorul. A kiszolgáltatott helyzet kihasználása a kihasználónak az önértékelését úgy növeli, hogy jobbnak, felette állónak tartja magát a másiknál. Ezt esetleg a rászoruló megalázásával tudja csak átélni, a társadalom többi tagjával ilyen érzése nem alakulhat ki, tehát valamiféle kisebbrendűségi érzés kompenzálására is szolgálhat.
    Nagyon igaza van Szasznak abban, hogy a dependens magatartás csak akkor eredményes, ha társadalmi hátráltató körülmények lehetetlenné teszik az előrehaladást, vagy az illető betegség miatt képtelen megfelelő aktivitást kifejteni. Általában annak az erőfeszítésnek, ami a tanuláshoz kell, ahhoz, hogy meg lehessen szerezni a megfelelő tudást, mindig nagyobb a haszna a dependenciánál, mert a tudás birtokában teljes, aktív, emberhez méltó életet lehet élni. A hajléktalanság tehát alkalmazkodásként felszínre hozza a dependens és elkerülő személyiségvonásokat. A kudarckerülés is sok stressztől megkíméli az embert ilyenkor, tehát hasznosnak vélik.
    Az az igazság, hogy a dependenciát a cél érdekében el is lehet játszani. A hajléktalanok jelentős része nem éli át a panaszkodást, a meghunyászkodást, csak azért csinálja, hogy ezzel kierőltesse mások segítőkészségét. Alakoskodnak, ami a konvencionális lakosságban feszültséget kelthet, ha látják saját társaik között őket viszonylag felszabadultabban viselkedni. Így a dependens viselkedés valójában stresszkezelő módszer, ami akkor lesz személyiségvonás, ha belsővé válik.
    A kiszolgáltatottság, megalázással járó dependens magatartás rengeteg frusztrációt okoz, ami agresszív magatartást indukálhat. Ebben az élethelyzetben gyakori az agresszió, amit magunk is megfigyeltünk. A dühöt természetesen valahol le kell vezetni, ami általában strukturálatlanul történik. Így vezethet összeférhetetlenséghez, az illető „az élő fába is beleköt”, de kialakulhat lázadás is. A lázadás nem olyan agresszió, ami megoldja a frusztrációt okozó problémát, ilyenkor a helyzetért magáért indulatos az ember, azt tagadja, de nem tudja megoldani. Általában az ellátórendszer a leggyakoribb tárgya a lázadásnak, de okolhatják az egész társadalmat, sokszor irracionális érvek alapján. A lázadás irracionális kívánságokkal társul, amikor az érintetteknek fogalmuk sincs, hogy is működik az a társadalom, amiben élnek. Leggyakrabban rögtöni lakáskiutalás a vágy. Ami érdekes, hogy az agresszió ritkán irányul önmaguk ellen. Nem ritka, hogy a hajléktalan maga is vétkes a sorsának alakulásáért, ennek ellenére szinte alig fordul elő önvád, vagy bűntudat. Ritka kivétel az, amikor valamilyen bűn miatt választja az egyén a hajléktalanságot, mint vezeklési formát (pl. eljátszotta vagyonát, emiatt bűnhődni akar). Mint láttuk, a hajléktalanok általában egymás között élik ki az indulataikat. A társadalom elleni bűnözés inkább apróbb lopásokban, tehát megélhetési bűnözésben nyilvánulhat meg, vagy balekként felhasználja őket a szervezett bűnözés. Önállóan az utcáról nem lehet bankot rabolni. Atkinson és munkatársai (1997) szerint az indokolatlan agreszszív összeférhetetlenség negatív elkerülő stratégiája a stresszkezelő viselkedésnek. Merton (1980) a lázadást a normavesztésre adott alkalmazkodási reakciónak fogja fel. Mindkét magatartás interiorizálódhat, és így megváltoztathatja a személyiséget.
    Ha Murray igény-, kényszer- és témaelmélete alapján gondolkodunk (Szakács és Kulcsár, 2001), akkor a hajléktalanság mint kényszer a hajléktalanban elsősorban a támasz és az agresszivitás igényét hívja elő. Érdekes, hogy a jelenlegi amerikai társadalomban, talán ugyanúgy, mint nálunk, az agresszív, hatalmi, szexuális és támaszigények lappangók, elfojtódnak, a környezet nem vesz róluk tudomást. Tehát a hajléktalanság főként lappangó igényeket aktivizál, amik talán nem is tudatosulnak, így nehéz őket kognitíven is feldolgozni, ami pedig fontos lenne a rehabilitációhoz.
    Ha Maslow hierarchikus motivációs rendszerében gondolkodunk (Urbán, 2001), akkor azt kell mondani, hogy a hajléktalanokat elsősorban a legelemibb szükségletek, a létfenntartás és a biztonság igénye foglalkoztatja. A valahová tartozás és a szeretet igénye elég gyakran nem elégül ki, bár a hajléktalan csoportok ezen szükségleteket bizonyos mértékig egymásnak képesek megadni. A megbecsüléssel kapcsolatos szükségletek a hajléktalanság állapotában természetesen szinte sohasem elégülnek ki. Igaz, a hajléktalanok között is kialakul valamiféle respektus-hierarchia, de ez elsősorban csak a saját szubkultúrában érvényesül. Az önmagunk és környezetünk megértésének szükségletei is gyakran csak vágyak maradnak, részlegesen teljesülnek. A piramis csúcsán elhelyezkedő önmegvalósítás szükséglete a hajléktalanságban gyakorlatilag nem teljesülhet be, kivéve talán a hajléktalan művészeket. A hajléktalanok tele vannak olyan vágyakkal, amelyek szerintük is elérhetetlenek. Emiatt, ahogyan ezt mi is tapasztaltuk, nem nagyon motiváltak arra, hogy a helyzetükből kilábaljanak. E motiváció felkeltése a rehabilitáció legfontosabb feladata. Egyrészt úgy érzik, hogy nincs meg az ehhez szükséges képességük, másrészt nincs cselekvési tervük, a megoldáshoz túl nagy erőfeszítés vezetne, és abban sem bíznak, hogy ez az erőfeszítés a végén meghozná az eredményt. Így jellemző ezekre az emberekre az értelmes emberi célok hiánya, ami elsősorban a helyzetükből következik.
    Érdemes Freud személyiségelméletét is összevetni a hajléktalansággal. Ebben az élethelyzetben a magas etikai elveknek nem nagyon lehet megfelelni, így adaptív módon általában a felettes én gátlás alá kerül. Ezzel lehetővé válik a szabálysértés, ami akár lopások és egyéb bűnnek tartott tevékenységekben nyilvánul meg, melyek jelentősen segítik az egyén túlélését. Az utcai környezetben az énfunkciók általában gyengülnek, illetve részben feleslegessé válnak. Hajléktalanságban ugyanis nincs tervezés, a jelennek kell élni, a nagy erőfeszítések inkább energiapazarló káros cselekvések, mintsem problémamegoldók. Az ösztönimpulzusok gyakran betörnek a tudatba, és befolyásolják a cselekvést, ami ettől kicsit kaotikussá és szeszélyessé válik. Főleg az agresszív indulatok hatnak a magatartásra. Tulajdonképpen ez az alkalmazkodási reakció a DSM-IV-ben leírt antiszociális személyiségvonások felszínre hozásában segít.
    Fontos kérdés még a felelősség problematikája. Ágencia alatt a saját élet alakulása feletti kontrollt, az életért való felelősségvállalást értik. Ha van ágencia, akkor az illető úgy érzi, saját sorsának kovácsa. Ágencia hiány esetén az embernek az a benyomása, hogy nem ő, hanem a sors kezében van az élete, vagy más, kívülálló tényezők irányítják. Kiderült, hogy az utcán élő hajléktalanokra az ágenciahiány és a negatív énkép a jellemző. Nem gondolják, hogy saját akaratukkal bármi befolyásuk lehetne az életük alakulására. Ezzel szemben a hajléktalan szállókon élők felelősnek érzik magukat sorsukért, tulajdonképpen úgy viselkednek, mint akik lakással rendelkeznek. Az is kiderült, hogy az utcán élők viszonylag zárt közösséget alkotnak. Ide könnyű bekerülni, de nehéz belőle kijutni, mert nem tudnak hajléktalan társaiktól elszakadni. Ehhez a közösséghez tartozás tehát visszahúzó erő, ami akadályozza a rehabilitációt. Aki jobban izolálódik az utcai otthontalanoktól, az később jobban tud önállósodni is (Rácz, 2007). Ezek a vizsgálatok mindenképpen a hajléktalan szállók hasznát igazolják, még akkor is, ha azok számos hátránnyal rendelkezhetnek. Másrészt arra hívják fel a figyelmet, hogy létezik egy utcai hajléktalan szubkultúra.
    A hajléktalanság meglehetősen uniformizálja az embert, mert szinte mindenki ugyanúgy tud megélni: kukázik, koldul, üveget gyűjt, de lehet fémet, papírt is összeszedni, esetleg újságot árulni. Az ügyesebbje gazdag környéken guberálja a szemetet, és az értékesebb dolgokat a piacon eladja. Az élelmesebbek a piacok környékén lebzselnek, és alkalmi munkákat vállalnak. A prostitúcióhoz már legalább hajléktalanszálló kell, és utcaseprést is csak szállóról lehet vállalni. Van, aki a kocsmában segít be, ahol enni és inni kap. Az egységesített életmód és a kifejezett pszichoszociális stressz a személyiséget uniformizálja, és egyéniségvesztéshez vezet. Ez a folyamat akkor szokott bekövetkezni, amikor a személy valamilyen csoportba olvad bele, és az alkoholizmusnak is ilyen a hatása. Ebben az állapotban elvész a személyes identitásérzet, aminek következtében nagyobb valószínűséggel használnak trágár kifejezéseket, agresszívekké válnak, és infantilizmus jelentkezik. Az egyéniségvesztés az önmagunkra irányuló figyelem csökkenésével jár együtt, ilyenkor a viselkedés önszabályozása gyenge. A személy emiatt hajlamosabb az impulzív, a pillanatok hatása alatti cselekvésekre, nem megfontolt. Tulajdonképpen az éntudatosság szorul a háttérbe, és a személy felhagy értékeinek és szándékainak a követésével, hajlamos helyteleníthető és normaszegő viselkedésekben részt venni (Carver és Scheier, 2003). A hajléktalansággal járó egyéniségvesztést mindenképpen figyelembe kell venni a rehabilitációnál.
    Nagyon fontos annak tudomásul vétele, hogy létezik hajléktalan szubkultúra. Ebből az is következik, hogy az érintett máshogyan viselkedik sorstársai között, mint a nem hajléktalanokkal szemben. A „normális” emberek számukra sokszor manipulációs tárgyak, a javak forrásai, amit megfelelő technikával lehet elszedni tőlük. Gyakran alakoskodnak, hazudnak (általában van titkolnivalójuk), vagy nem érdekli őket a nem hajléktalan másik, hiszen nem éreznek velük közösséget. Zárkózottak, ostobábbnak tűnnek, mint valójában, amit a nem-hajléktalan segítő kommunikációs zavarként él meg. A rehabilitáció feladata annak elérése, hogy a hajléktalan lássa értelmét a társadalomba való visszailleszkedésének, annak, hogy újra a nem-hajléktalanok közösségéhez tartozzon.
    F62 kategóriában a BNO 10 tárgyalja azokat a személyiségváltozásokat, amelyek nem tulajdoníthatóak agyi károsodásnak, vagy betegségnek. Az F6200 entitás a személyiség tartós változása katasztrófa átélése után. A zavart az ellenségesség vagy bizalmatlan attitűd jellemzi, szociális visszahúzódással, üresség vagy reménytelenség, a „borotvaélen táncolás”, valamint az állandó fenyegetettség érzése. Ilyen személyiségzavar alakulhat ki fogság és kínzások után. A hajléktalanság okozta személyiségváltozást csak részben lehet ezekkel a tulajdonságokkal jellemezni. Elsősorban a dependens, elkerülő és antiszociális személyiségvonások kerülnek előtérbe ebben a populációban. Leginkább a passzív-agresszív személyiségzavar felel meg ennek az állapotnak. Ezt a pszichopátiát a DSM I-II-III még elfogadta, a DSM IV pedig a további kutatásra ajánlott személyiségzavarok közé sorolja. Jellemző rá a halogató taktika, az összeférhetetlenség, az indokolatlan negativisztikus tendenciák, a kritika visszautasítása és a status quo-hoz való ragaszkodás, az igazságtalan gúnyolódás és mások indokolatlan kritizálása (Döme, 1996). Ezek a tulajdonságok megjelennek a hajléktalanoknál is. Úgy tűnik, hogy akkor változtatja meg a hajléktalanság a személyiséget, ha a dependens, elkerülő és agresszív, antiszociális stresszkezelő mechanizmusok interiorizálódnak, belsővé válnak. A DSM-IV-R diagnosztikai rendszerben a hajléktalanság lelki következményei az alkalmazkodási zavarok (309, ami a BNO 10-ben az F43.2) osztályában is tárgyalható. Itt felsorolják a viselkedési, vagy kevert érzelmi és viselkedési zavarokat, ahová például a csavargás, vagy a törvényszegés is tartozhat. Azzal nem foglalkozik a DSM-IV-TR, hogy mi a helyzet évekig tartó stresszes állapot esetén, az alkalmazkodási zavar okozhat-e személyiségváltozást. A kukázás, prostitúció, vagy alkalmi lopások a hajléktalanságra adott alkalmazkodásnak is felfoghatók. Társadalmi megítélés kérdése, hogy ezeket alkalmazkodási zavaroknak, vagy adaptív megnyilvánulásoknak tekintjük-e, amivel a szociális értékrend bújtatva bekerült ebbe a diagnosztikai rendszerbe.
    A hajléktalanság nem okoz feltétlenül személyiségzavart. N. K. 53 éves matematikus. Édesanyja könyvelő, édesapja tisztviselő volt, már meghaltak. A matematika szak elvégzése után a Videoton Fejlesztési Intézetben kezdett dolgozni, összesen 7 hasonló munkahelye volt. 2000-ben céget alapított, ami 2004-ben csődbe ment. El kellett adnia a házát, hogy a tartozásait kifizesse. Egy évig barátoknál lakott, majd hajléktalan lett. Elmondása szerint túl öregnek vélték, így nem kapott munkát. A hajléktalanságot rezignáltan vette tudomásul: túl sokat kockáztatott és nem járt sikerrel. Nem volt bűntudata. A teleket hajléktalan szállókon töltötte, egyébként üvegeket gyűjtött, adományokból ruházkodott és a bevásárlóközpontokban tisztálkodott, ahol még a ruháit is ki tudta mosni. Napközben a könyvtárak ingyen internet-lehetőségeivel élt, barátaival rendszeresen levelezett e-mailen, és szerintem alkalmi programozási munkákat is végezhetett, bár ezt titkolta. Bejárt a Francia Intézetbe, jól beszélt franciául. Éjjelente a pályaudvarokon húzódott meg. A problémát az okozta, hogy a sok járkálás miatt az alsóvégtagokon lymphoedema alakult ki. Miután meggyógyult, folytatta előző életmódját. Családja, gyereke sohasem volt, átmeneti élettársi kapcsolatot említett.
    N. K. úriember benyomását keltette, az is volt, ha tehette, zakóban közlekedett. Magas intelligenciáját az élethelyzet kreatív megoldására használta, és számítógépes képességei miatt életcéljait sem kellett feladnia, mivel a könyvtárakban ingyen internetezhetett, ami egy programozó matematikusnak tulajdonképpen a munkafeltételeit is biztosította. A szociális helyzetét titkolta, így a számítógépes levelezés miatt baráti köre is megmaradt. Büszkén vallotta, hogy senkinek sem akar a terhére lenni.
    H. M. 51 éves, eredetileg szállodai osztályvezető volt. Németországban született, magyar lányt vett el, így került hazánkba. 3 gyermeke volt. 1989-től alakult ki játékszenvedélye, mindenét eljátszotta, 1995-ben elváltak. Ezután volt egy öngyilkossági kísérlete, majd tovább játszott, és amit keresett, az mind elúszott. A válás után kapott lakását is eljátszotta, 2001 óta hajléktalan. Üvegeket gyűjtött, rendesen öltözködött, a hajléktalanoknak létesített mosdókban tisztálkodott. A kapott pénzből moziba, színházba is járt. Hozzánk azért került, mert egy rossz lépésnél a bokáját eltörte. Miután meggyógyult, az absztinens szállón elhelyeztük, de onnan is „kijátszotta” magát.
    H.M. tulajdonképpen vezekelt. Nem akart pénzt keresni, mert akkor játszani kezd, a hajléktalanságot a játékszenvedélyének kezelésére használta. Szégyellte magát, és gyerekeit nem látogatta, csak néha messziről nézte meg őket. Volt életcélja, hogy leszokik a szenvedélyéről, és az emberek szemlélésében élte ki magát. Természetesen azzal a gondolattal is eljátszadozott, hogy vissza kéne minden adósságát fizetnie, és akkor a gyerekei elé állhat, ami rendszeresen visszalökte a rulettasztalhoz. A magas intelligencia az élethelyzet megoldásához kellett és, mivel volt célja, személyisége, a szenvedélybetegséget leszámítva, nem károsodott feltűnően.
    Tapasztalataink szerint a hajléktalanság statisztikailag valóban okozhat személyiségváltozást, de ez nem feltétlenül alakul ki. Vannak hajléktalanok, akik elvből talpig becsületesek maradnak. Egyesek elvből nem koldulnak, hanem önálló foglalatosságból akarnak megélni, például a szemétben talált dolgok eladásából. Mások nomád életre adják a fejüket, a Duna parton sátoroznak és többek között üveggyűjtésből élnek. Komoly lehetőség az önmagára találásban a művészeti tevékenység, ami természetesen csak keveseknek adatik meg, hiszen ehhez kell valamiféle tehetség. Az irodalmi működés nehezen választható szét a filozofálgatástól, a példakép itt a hordólakó Diogenész.
    Nem szabad elfelejtenünk, hogy bizonyos személyiségvonások hajlamosítanak a hajléktalanságra. Így nagyon nehéz szétválasztani az eredeti rizikótényezőket a később kialakuló személyiségváltozástól. Ennek ellenére a hajléktalanságban ható személyiségformáló faktorokat igen fontos figyelembe venni ahhoz, hogy megértsük ezeket az embereket. A hajléktalanok rehabilitációja ugyanis elképzelhetetlen anélkül, hogy sorsukat meg ne értsük. Másrészt visszailleszkedésük a társadalomba lehetetlen annak figyelembevétele nélkül, hogy milyen pszichés folyamatok játszódhatnak le bennük a hajléktalanság hatására. Jelen tapasztalataink felhasználásával érdemesnek látszik a hajléktalanokra adaptált személyiség-kérdőív kidolgozása, hogy pontosabban megállapítsuk jellemvonásaikat, és megpróbáljuk különválasztani az otthontalanság előtti személyiség jellemzőket a hajléktalanság hatásától.
   
    IRODALOM
    Amerikai Pszichiátriai Társaság (2001): DSM-IV-TR diagnosztikai kritériumai. Animula Egyesület
    Atkinson, L. Rita, Atkinson, C. Richard, Smith, E. Edward, Bem, J. David (1997): Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest
    Carver S.Charles és Scheier F. Michael (2003): Személyiségpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest, 401. és 485. oldal.
    Döme László (1996): Személyiségzavarok. Cserépfalvi Könyvkiadó, Psychoeducatio-Léleknevelés Alapítvány, Budapest
    Merton R.K. (1980): Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Gondolat, Budapest
    Molnár Gábor (2004): Bevezető egy hajléktalan képkiállításhoz. Révészek, a BMSZKI dolgozóinak lapja, 2(4-5): 27-29
    Radichné Szigeti Andrea (2003): Lakóink mentális állapotának felmérése. Révészek, a BMSZKI dolgozóinak lapja, 1(3): 8-9
    Rácz József (2007): Leszakadók. A társadalmi kirekesztődés folyamata. Nemzeti Drogmegelőzési Intézet. Kutatások 6. L’Harmattan, Budapest
    Szakács Ferenc és Kulcsár Zsuzsa (2001): Személyiségelméletek. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.
    Szasz S.Thomas (2002): Az elmebetegség mítosza. Akadémiai Kiadó, Budapest
    Urbán Róbert (2001): Az érzelem és a motiváció pszichológiájának vázlata. In: Fejezetek a pszichológia alapterületeiből. Oláh Attila és Bugán Antal (szerk.), ELTE Eötvös kiadó,
    Budapest, 195-230. old.
    World Health Organisation (1989): International Classification of Diseases (10th revision). Chapter V: Mental and Behavioural Disorders. Geneva, WHO
   
Pszichiátriai feladatok a hajléktalan-ellátásban
Mind a lelki állapot feltárásában, mind a hajléktalanság számos oka miatt roppant fontos a részletes anamnézis felvétele. A hajléktalannak sokszor a személyes életrajzán kívül semmije sem maradt. Az életrajzzal válik személyiséggé a hajléktalan, akinek ugyanúgy egyéni élete, saját sorsa van, mint bárki másnak. Az életrajz alapján lehet megítélni, mennyiben áldozata a sorsnak a hajléktalan, vagy esetleg ő is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen kiszolgáltatott állapotba került. Rendkívül fontos az életrajz a hajléktalan rehabilitációja szempontjából. Tehát az egyik legfontosabb pszichiátriai feladat a biográfia és az anamnézis összegyűjtése.
    A pszichiátriai kórképek közül az alkoholizmus jelenti a legnagyobb problémát. A lelki beteg hajléktalanok 58%-a kapja meg az alkoholizmus diagnózisát (Molnár, 1999), de valószínűleg ennél magasabb is lehet az alkoholisták aránya. Hiszen sokan tagadják a rendszeres italozást, és ezt a diagnózist csak a jól megfogható pszichés és szomatikus eltérések esetén kapják. Az alkoholisták szinte minden fajtája megfordul a hajléktalan fekvőbeteg intézményben.
    Delíriumot nem kezelünk, ez a pszichiátriai osztályok feladata. Ezzel szemben a megvonásos tünetegyüttessel gyakran találkozunk, elsősorban andaxint szoktunk adni, különösen a felvétel első napjaiban.
    Sok alkoholistának a súlyos máj cirrózisa mellett nincs különösebb pszichés problémája. Másoknak alkoholos karakteropatiája van, ami különféle lehet, és komoly gondot okozhat. Az alkoholizmus olyan fontos a hajléktalan ellátásban, hogy külön kell majd foglalkoznunk vele.
    Az alkoholizmus diagnózisára egyszerű vizsgálati módszert alakítottunk ki. A DSM-IV-TR szerint (Frances és Ross, 2004) a pszichoaktív szer káros használatának a következők a kritériumai:
    Az elmúlt 12 hónapban a következőket kell számításba venni:
    1. A visszatérő szerhasználat miatt nem tud megfelelni a főbb iskolai, munkahelyi vagy otthoni szerepek követelményeinek.
    2. Visszatérő szerhasználat olyan helyzetekben, amikor az fizikailag veszélyes (például ittas vezetés),
    3. A szer használatával kapcsolatos ismételt jogi problémák.
    4. Folyamatos szerhasználat tartós vagy visszatérő szociális illetve interperszonális problémák ellenére, amelyeket a szerhasználat okozott vagy súlyosbított.
    Ezek közül elég egy kritérium ahhoz,  hogy a káros szerhasználatot diagnosztizáljuk. Tulajdonképpen ezzel a teszttel a problémás ivókat lehet kiszűrni.
    A másik kritériumrendszer a DSM-IV-TR-ben a pszichoaktív szerfüggőségre vonatkozik. Itt is az elmúlt 12 hónapot kell figyelembe venni.
    1. A tolerancia egyik jele, hogy a kívánt hatás eléréséhez a szer jelentősen megnövekedett mennyisége válik szükségessé (intoxikáció)
    2. A tolerancia másik jele, hogy a szer azonos adagjának folyamatos használata esetén jelentősen csökken a hatás.
    3. A megvonás jele, hogy a szer hiányában megvonási tünetek alakulnak ki.
    4. A megvonás másik jele, hogy a megvonási tüneteket a szer bevétele csökkenti.
    5. Az önkontroll hiánya, hogy a szert nagyobb mennyiségben vagy hosszabb ideig szedik, mint eredetileg szándékozták.
    6. Az önkontroll hiánya, hogy állandó vágy illetve sikertelen kísérletek vannak a szer abbahagyására.
    7. Jelentős idő és aktivitás irányul a szer megszerzésére.
    8. A szerhasználat miatt fontos szociális, foglalkozási vagy kikapcsolódási tevékenységek feladása vagy csökkentése történik.
    9. A pszichoaktív szer használatát annak ellenére folytatják, hogy olyan állandó problémákat okoz vagy súlyosbít, amelyek pszichológiai vagy fizikai gondot okoznak a használónak.
    Ezen tünetek közül legalább háromnak kell jelen lennie ahhoz, hogy a szerfüggőséget igazolhassuk. Ez lehet fizikális függőséggel szer-dependencia, amikor a megvonási szindróma vagy a tolerancia igazolható, illetve ezeknek hiányában a dependencia fizikális függőség nélküli.
    Az alkoholizmus szűrésére a WHO kidolgozott egy egyszerű kérdőívet, ami nagyon jól használható az orvosi gyakorlatban. Itt az AUDIT 10-ről lenne szó (National Institute of Health, 2006), ahol 10 kérdésre kell súlyozott választ adni:
    1. Milyen gyakran iszik alkohol tartalmú italt?
    2. Általában hány italt fogyaszt el egy alkalommal?
    3. Milyen gyakran fogyaszt 5 vagy több italt?
    4. Az elmúlt évben milyen gyakran tapasztalta, hogyha egyszer elkezdte, nem tudja abbahagyni az ivást (önkontroll)?
    5. Az elmúlt évben milyen gyakran fordult elő, hogy az ivás miatt nem sikerült valamely feladatát elvégeznie?
    6. Az elmúlt évben milyen gyakran fordult elő, hogy egy kemény ivást követő reggelen az elinduláshoz szüksége volt italra (megvonás)?
    7. Az elmúlt évben hányszor fordult elő, hogy ivást követően megbánást vagy bűntudatot érzett?
    8. Az elmúlt évben hányszor fordult elő, hogy az ivás miatt nem tudott viszszaemlékezni az előző estén történtekre?
    9. Előfordult-e, hogy Ön vagy valaki más megsérült italozás miatt?
    10. Előfordult-e, hogy egy rokon, barát, orvos vagy más egészségügyi dolgozó aggódott az ivási szokásai miatt, vagy kevesebb fogyasztást javasolt?
    1 ital 8-10 g alkoholnak felel meg, ami hozzávetőlegesen 2.5 dl sörben, 1 dl borban vagy 1.25 cl tömény italban található. A kérdésekre adott válaszokat pontozzuk, és a pontok alapján meg lehet becsülni az alkoholfüggőséget. A válaszok elemzése kimutatja a nagyivókat és a problémás ivókat is.
    Van egy 4 kérdésből álló gyorsteszt is az alkoholizmus szűrésére, a CAGA-ABBA teszt. A kérdések a következők:
    1. Ébredt-e már valaha arra, hogy feltétlenül innia kell valamilyen alkohol tartalmú italt?
    2. Érzett-e valaha bűntudatot ivási szokásai miatt?
    3. Szóvá tették-e valaha rokonai, ismerősei az ivási szokásait?
    4. Gondolt-e már arra, hogy változtasson ivási szokásain?
   
 A kérdésekre adott 1-nél több igen válasz felveti az alkoholproblémák valószínűségét.
 Tulajdonképpen e négy teszttel jól lehet diagnosztizálni a krónikus alkoholizmus fajtáit, könnyen bevezethetők a mindennapi pszichiátriai gyakorlatba.
    Elsősorban az alkoholizmussal kapcsolatos szövődmények miatt nagyon gyakoriak a hajléktalanok között az organikus pszichoszindrómák. E kórképek diagnózisában nagyon jól bevált a Berner-féle séma alkalmazása (Berner, 1981), ami tíz szindrómát jellemez aszerint, hogy enyhe - közepes - vagy súlyos mértékben fordul-e elő, illetve, hiányzik-e. A tíz szindróma a következő: intelligencia csökkenés, hangulatzavar, az ösztönélet zavara, bioritmuszavar, indítékszegénység, fokozott reaktibilitás, vegetatív zavar, neurológiai tünetek, neuropszichológiai eltérések, emlékezetzavar. A rutin pszichiátriai vizsgálat alapján, a Mini Mental Teszt (Janka és mtsai., 1996), a Zung- és Beck-féle Depreszszió (Molnár és Molnár, 1999a), a Zung-féle Szorongás Önértékelő Skálákkal (Molnár és Molnár, 1999b), valamint a Rövid Pszichiátriai Becslő Skálával (Molnár és Márton, 1992) ezek a szindrómák jól jellemezhetők. Természetesen a neurológiai és a rutin neuropszichológiai vizsgálattal egyetemben. Az organikus pszichoszindrómát aztán tünet specifikusan gyógyszeresen kezeljük.
    Érdemes megjegyezni azt, hogy az alkoholizmus neurológiai szövődményeire, a polineuropátiára, kisagyi ataxiára bizonyos esetekben szuperponálódhatnak hisztériás mechanizmusok a hajléktalanok között, és elsősorban organikus eltérésekkel már nem magyarázható súlyos járászavar jelentkezhet. A hajléktalanság elemi feltétele a járás, az utcán járásképtelen beteg nem életképes. Tehát ezekben az esetekben a céltendencia egyértelmű és talán érthető, hogy a betegségtől a hajléktalan nem is akar megválni. Tehát a céltendenciák, a konverziók és egyéb szomatizációs zavarok diagnózisa is fontos feladat.
    Az alkoholizmuson kívül nagyon gyakoriak a hajléktalanoknál a hangulatzavarok, elsősorban a depresszió és a szorongás. Ezek a tünetegyüttesek jól vizsgálhatók a Zung-féle és a Beck-féle Önértékelő Skálákkal.
    A depresszió megállapításán túl azt is fontos tudni, milyen típusú a szomorúság. Egyrészt a pszichogén depressziók csoportjába tartózó ún. tanult segítségnélküliség miatti lehangoltság fordul elő az otthontalanoknál. Van egy másik pszichogén depresszió is, ami viszonylag gyakori a hajléktalanoknál. Ez az elveszett végtagra adott depressziós reakció. Viszonylag gyakori az alsóvégtagi arterioszklerózis miatti végtag amputáció a hajléktalanok között, amikor meg kell szokni a művégtag viselését. Másrészt télen gyakran fagyás miatt vesztik el az alsó végtagjukat. A végtag amputációjára adott pszichés reakció gyakran dühvel kevert depresszió. Ezen túlmenően számos egyéb depresszió típus jelentkezhet, ezek megállapítása is fontos feladat. A lényeg az, hogy ne elégedjünk meg a depresszió szindrómájának megállapításával, törekedjünk a kórkép típusának a diagnosztikájára is.
    A depresszió kezelésében nagy szerepe van a farmakoterápiának, ami sok esetben sikeres. Emellett a lehetőségek szerint fontos a pszichés vezetés is. A szociális lehetőségek adnak valami kiutat a hajléktalanságból, amit el kell fogadtatni a beteggel. Első lépésben jövedelemhez juttatjuk a beteget rokkant nyugdíjazással, segélyekkel, vagy munka-alkalommal. A második lépésben valamilyen fizető hajléktalan szállót keresünk a betegnek vagy szociális intézménybe utaljuk. Ritkán sikerül a rokonságot is mobilizálni, hogy segítsenek.
    A másik gyakori affektív zavar a hajléktalanok körében a szorongás. Itt is fontosak az önértékelő skálák, például a Zung-féle Szorongás Önértékelő Skála. Törekedni kell a szorongás szindróma mellett a megfelelő szorongásos betegség diagnosztizálására.
    A hajléktalanoknál igen fontos pszichiátriai feladat a demenciák és a gyengeelméjűek kiszűrése, mert csak így irányítható a beteg a megfelelő szociális intézménybe. A demenciák diagnózisában jól bevált a Mini Mental Teszt alkalmazása (Janka és mtsai., 1996). Ezzel a módszerrel a térbeni és időbeni tájékozottságot, az emlékezet interferenciát, a munka-memóriát és a kérgi funkciókat jellemezzük. 24-es összpontszám alatt tekintjük a beteget demensnek. 26-24 összpontszám között beszélünk enyhe kognitív zavarról. Természetesen elvégezzük a rutin pszichiátriai vizsgálatot is a hosszútávú memória, megjegyző emlékezet, fogalom meghatározás és differenciálás, közmondás értelmezés jellemzésével, de itt nincsenek konkrét értékhatárok a demencia megállapítására. Egyszerű és hasznos eszköz az Óra Teszt alkalmazása is, amit a Pszichiátriai Szakmai Kollégium (1999) ajánl a demencia diagnózisához.
    Nehezebb a dolgunk a gyengeelméjűség kórismérvénél. Itt az egyértelmű diagnózist az IQ vizsgálat adná, de erre nincs mindig lehetőségünk. A legdöntőbb támpont az egyszerű pszichiátriai vizsgálat számára, hogy a beteg el tudta-e végezni a nyolc osztályt, vagy sem. Segítheti a diagnózist a rajztesztek alkalmazása.
    Elsősorban a demenciák esetében merül fel a gondnokság alá helyezés kérdése. Egyértelmű pszichopatológiai kép esetén mi is kiadunk pszichiátriai szakvéleményt a gondnokság alá helyezéshez, de bonyolultabb esetben a pszichiátriai osztály segítségét vesszük igénybe. Ez utóbbi esetben a Központi Ágy Nyilvántartó (KÁNY) által kijelölt pszichiátriai kórházba kerül a beteg, ahol vizsgálat és megfigyelés után kiadják a szakvéleményt.
    Külön problémát jelent a totális afáziások kérdése. Ezek a betegek tulajdonképpen nem elmebetegek, de mivel nem tudnak kommunikálni, képtelenek ügyeiknek önálló vitelére. Őket is gondnokság alá szoktuk helyeztetni. Nagy kérdés, hogy milyen típusú szociális otthonban nyerjenek elhelyezést ezek a betegek. Nekünk az a véleményünk, hogy az általános szociális otthon való nekik, hiszen nyugodtak és többnyire jól kezelhetők.
    A hajléktalan ellátás lényeges feladata a remisszióban lévő súlyos lelki betegek, szkizofréniások, mániás-depressziósok, stb. gondozása. Ezek a betegek az utcai életre alkalmatlanok, elsősorban azért, mert a szokásos tömegszállásokon képtelenek a beilleszkedésre. Ilyenkor az ideggondozók munkáját látjuk el, illetve az elmeszociális otthonokét. A betegség hirtelen fellángolása esetén a KÁNY elhelyezése keretében a beteget pszichiátriai osztályra utaljuk.
    Fontos feladat még a személyiségzavarok diagnózisa, illetve általában a hajléktalanok személyiségének vizsgálata. Egyrészt bizonyos személyiségvonások hajlamosítanak a hajléktalanságra, másrészt maga az otthontalanság is hat a személyiségre. Itt jól bevált a DSM-IV-TR személyiségzavarainak diagnosztikai kritérium rendszere, ahol a következő személyiségzavarok különíthetőek el: paranoid, szkizoid, szkizotip, antiszociális, borderline, hisztériás (hisztrionikus), nárcisztikus, elkerülő, dependens, kényszeres és kevert személyiségzavarok. Tulajdonképpen nem is a besorolás valamilyen osztályba a lényeges, hanem az adott hajléktalan jellemzése a DSM-IV-TR kritériumai alapján. Ennek alapján érdemes az organikus személyiségzavarokat, a karakteropátiákat is jellemezni. Hasznos és könnyen alkalmazható személyiségteszt még a Leary-féle személyiségteszt, ahol szintén bizonyos jellemvonások alapján határozzuk meg a személyiség struktúráját.
    Látható, hogy a hajléktalan ellátásban rengeteg pszichiátriai feladat adódik. Jelezzük, hogy valószínűleg szükséges lenne külön pszichiátriai osztály is a hajléktalanoknak, ami jelenleg nem létezik. Ennek ellenére a fentiekben felsorolt pszichiátriai tevékenységek tulajdonképpen megoldhatók egy általános ápolási osztályon is, pszichiáter-neurológussal. Nagy szükség lenne egy klinikai pszichológiai laborra is, ahol elvégezhetők lennének a személyiség és IQ-tesztekkel a vizsgálatok. Ezzel elsősorban a gyengeelméjűség diagnózisa válna megoldhatóvá.
   
    IRODALOM
    Berner P.: Erwarung zur Klassifikation organischer Psychosyndrome. Ideggyógyászati Szemle, 34. 72-79 (1981)
    Frances, Allen és Ross, Ruth: DSM-IV-TR esettanulmányok. Paletta Press Kft. 2004.
    Janka Zoltán és mtsai.: Kognitív hanyatlás és demencia tájékozódó vizsgálata délkelet- magyarországi szociális otthonokban. Psychiatria Hungarica, 11 (4): 363-373 (1996)
    Magyar Pszichiátriai Társaság: Ajánlás a demenciák átvizsgálására és kezelésére. Psychiatria Hungarica, 14(5): 562-578 (1999)
    Molnár Gábor és Márton Sándor: Az involúció pszichózisainak vizsgálata rövid pszichiátriai becslő skálával, Ideggyógyászati Szemle, 45: (11-12): 346-352 (1992)
    Molnár Gábor: A hajléktalanok pszichés állapota. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 1(1-2): 38-44 (1999)
    Molnár Gábor és Molnár Ildikó: A Zung-féle Szorongás Önértékelő Skála és a Hopkins-féle Tünetlista faktoranalízise. Pszichoterápia, 8(6): 435-442 (1999)
    Molnár Gábor és Molnár Ildikó: A Beck- és a Zung-féle depressziós önértékelő tesztek faktoranalízise, Pszichoterápia, 8(3):175-180 (1999b)
    National Institute of Health: Segítségnyújtás a kockázatos ivók számára. Budapest, 2006. Az addiktológia gyakorlati kérdései 2.

---

FÓRUM
   
HORVÁTH ALADÁR
   
Beszéd a Magyar Demokratikus Charta megalakulása alkalmából*
* Horváth Aladárnak, a Roma Polgárjogi Alapítvány elnökének beszéde 2008. szeptember 6-án, a Magyar Demokratikus
Charta megalakulása alkalmából hangzott el a Művészetek Palotájában. A beszédet a szerző engedélyével
közöljük.
   
Hölgyeim és uraim! Barátaim!
    A hazai romák a II. világháborús népirtás utáni történetük legdrámaibb korszakát élik.
    Ma, 2008-ban Magyarországon, az Európai Unió és a NATO tagállamában elsősorban a vidéken élő cigányságot rasszista erőszak fenyegeti.
    Ezért döntött a Roma Polgárjogi Mozgalom amellett, hogy támogatja részvételemet a Charta aláírói között. A mai összejövetelünket figyelemfelhívásnak, kiáltásnak tartjuk: segítsetek megakadályozni az újfasizmus térhódítását Magyarországon!
    Barátaim! A kapitalizmusra áttérő államszocialista rendszer leselejtezte a leggyengébbeket, azokat, akiket faji és szociális alapon kirekesztett a gazdaságból és a társadalomból is. Megrázó, hogy az új, polgári demokratikusnak kikiáltott rendszer, a 3. magyar köztársaság sem volt képes beváltani a hangzatos szavak ígéretét, sőt: a legszegényebbek vágyott társadalmi integrációjából dezintegráció, társadalmi kizuhanás lett, a munkanélküliség csökkentésére, a felzárkóztatásukra szánt milliárdok hatástalannak bizonyultak, a romák demokratikus önszerveződéséből államosított, rövid pórázon tartott látszat-önkormányzatiság lett, miközben a liberális demokrácia vívmányai, a területi önkormányzataink szabadon döntöttek a legszegényebb cigányaik kirekesztéséről.
    Kiebrudalásukról a falu, a város közösségéből, annak munkapiacáról, iskoláiból, lakóközösségéből.
    A legrosszabb helyzetűek a nyomortelepek gettóiba szorultak. Így hívják ma is azokat a zárványokat, ahova kiveti és összezárja őket a rendszer.
    A gettólét szükségszerűen kriminalizált világa pedig felerősíti a faji előítéleteket, amely táptalajt ad a neofasiszta gyűlöletkeltésnek. Noha gyűlölni a cigányt akkor is lehet, ha nem gettólakó, csak szegény, de akkor is, ha jobb módú, és akkor is, ha asszimiláns, de még jobban, ha öntudatos.
    Barátaim! Úgy tűnik, Magyarországon a kapitalizmusnak a feudalizmussal kevert sajátos változata tér vissza. A helyi hűbérurak, jobb- és baloldali csákmáték – minden munkaalkalomnak, földnek, különösen szőlőföldnek, közmunkának, szociális segélynek urai –, zsellérként „kenyér-szalonnáért” akarják dolgoztatni a munkakerülőnek, segélyezettnek beállított cigányokat. S aki erre nem hajlandó, eltakarodhat a leghátrányosabb helyzetű kistérség leghátrányosabb helyzetű településeibe, a „közöny zónáiba”, a modernizációból kizárt gettókba.
    Az Unióban, a globalizációban csalódott vesztesek pedig bűnbakért kiáltanak. Nem kell messzire menjenek, itt vagyunk: Magyarország legszegényebb magyarjai, a cigányok, akiket faji és szociális alapon leválasztottak a közös nemzetről, és szembeállítottak önmagukkal. Önmagunkkal.
    Mit tehetünk, hogy megállítsuk ezt a nemzeti önpusztító folyamatot?
    Akkor, amikor az újnyilas söpredék tematizálja a médiát, a közbeszédet. Amikor a magyar szólásszabadság cigányügyben abszolút: minden következmény nélkül, bírósági, alkotmánybírósági bástyáktól védve lehet uszítani ellenünk. A kereskedelmi tv-csatornák egyes műsorai primitív, torz, deviáns keleti népségként idegenítik el tőlünk a magyarságot, de a mértékadó műsorok is romákkal illusztrálják a negatív társadalmi jelenségeket. Az internetből ömlik a népirtó propaganda. Mint az 1930-as években a zsidók, cigányok ellen, a minapi vicclapban eladott karikatúrákon élősködő tücskök voltunk, akikkel szemben fel kell lépni, nehogy túlszaporodjunk, „nehogy egy tücsökre két hangya jusson”. A Nemzeti Nyomozó Iroda szerint a magyar törvények alapján nem történt bűncselekmény. Tőlünk kevésbé demokratikus országokban, mint pl. Franciaországban vagy Németországban 24 órán belül letartóztatás, a szennylap bezúzása követte volna az uszítás napvilágra kerülését.
    A szintén korlátlan gyülekezési jog alapján a rendőrség sem gátolja meg a fenyegető, megbotránkoztató nyilas felvonulásokat.
    Beszédes kép és történet: Szikszón kettős kordon választotta el a szélsőjobbos és roma ellentüntetőket, egyik sorban a rendőrök, a másikban a gárda egyenruhásai voltak! Kitől féljünk jobban? A rendőröktől? A nyilasoktól? A cigány uzsorástól? A polgármestertől?
    Félelmünket tovább erősíti, hogy a szélsőjobboldallal szemben erőtlennek, tehetetlennek mutatkozik a központi kormányzás és a magyar igazságszolgáltatás.
    A legnagyobb baj az, hogy nincs éles határ, sőt: eltűnni látszik a határ a szélsőjobboldali uszítás és a demokratikus hatalmi politika között.
    Most kezdem érezni, most kezdem érteni, milyen lehetett az a Magyarország, amely hagyta Auschwitzba hurcolni zsidó magyarjait, amely hagyta a falu szélén fejbe lőni cigányait.
    Azért csatlakoztam a Chartához, hogy a romák hihessenek abban, nem maradtak magukra, bízhatnak abban – és bízzon ebben az ország is –, nem kell a cigányoknak önmagukat megvédeni! Ahogy Csalog Zsolt fordította meg a marosvásárhelyi romák szálló igéjét ’93-ban az egri bőrfejű-erőszak elleni tüntetésünkön: „Ne féljetek cigányok, megjöttek a magyarok!”
    Igen, erre van szükségünk ma is! Ezért van szükség erős Chartára!
    Innen szeretném üzenni, a helyi és országos politikusainknak, hagyjanak fel a hagyományos magyar önsorsrontó-önpusztító politikával, politikai forgatókönyvekkel, a két világháború közötti politikai vezetők kisebbségpolitikai vakságával.
    Tessenek mindahányan egyszerre és együtt kiállni, és elutasítani az uszítást, a tartósan és többszörösen kirekesztettek megbélyegzését, bűnbakká tételét!
    És tessenek visszatérni a rendszerváltáskor kitűzött célokhoz!
    Jogállamot akarunk! A kormány és az illetékes miniszterek határozottan lépjenek fel, hogy a bűnüldöző szervek szerezzenek érvényt a hatályos jogszabályoknak! És ha ezek nem képesek megvédeni a törvénytisztelő magyar állampolgárokat, kezdeményezzék a törvények módosítását! Míg nem késő!
    Mert emberéletekről van szó, emberéletekről!




Göndör Bertalan metszete

---

TENNER GYÖRGY
   
„Verba volent, scripta manent”
   
Az elmúlt időszakban több alkalommal mondtam beszédet, szóltam hozzá vitához, fejtettem ki a nézeteimet. Az elmondottakat most írásban próbálom öszszefoglalni, hiszen „a szó elszáll, az írás megmarad”.
   
A nemzeti érzés, a „magyarkodás”
Felerősödött mostanában a nacionalizmus. Ennek magyarázatát abban látom, hogy szélesedik a létbizonytalanság, tömeges a deklasszálódás, nagy a szegénység, terjed a nyomor. Ebben a helyzetben tetten érhető a kormányzat és az uralkodó osztályok, a széles értelemben vett burzsoázia súlyos felelőssége. De felelősek ezért a helyzetért a szakszervezetek (már amennyiben egyáltalán léteznek), és mindazok az erők, amelyeknek kutya kötelességük volna kiállni a dolgozó osztályok érdekeiért. Jóllehet a valóban szegény rétegek lázadása volna valóban indokolt, erre azonban nem kerül sor, miközben a nacionalizmus és a rasszizmus tömegbázisa növekszik. Ezt a tömegbázist a deklasszálódástól rettegő, „megvadult” kispolgári rétegek alkotják. Így volt ez a két világháború között és így van ma is.
    Szomorú helyzet az, amikor egy ember csak arra büszke, hogy ő magyarnak született, ha azt tekinti saját érdemének, hogy nem zsidó, nem cigány, nem homoszexuális, nem tót, nem román. Miféle ember az ilyen? Nyilván nyomorult, tudatlan vagy éppen elbutított. Ha nem lennének veszélyesek a társadalomra nézve, talán még sajnálni is lehetne őket. És miféle emberek azok, akik lelkiismeretlenül kihasználják mindezt, akik intenzív népbutítással bővítik a megtévesztettek tömegét, akik aljas és embertelen szövegekkel, jelszavakkal hecckampányokat folytatnak, támadják az ország (egyelőre) demokratikus berendezkedését, akik megfélemlítenek, és nem riadnak vissza a nyílt erőszak alkalmazásától, akik merényleteket hajtanak végre?! A társadalomra, a hazára nézvést pedig még náluk is veszélyesebbek a felbujtóik, hol nyílt, hol burkolt politikai támogatóik, továbbá a tőkésosztály, amelyik pénzeli őket, fenntartja és finanszírozza a fasiszta, rasszista hangvételű újságokat, rádiókat, televíziókat.
    Vajon kik a hazafiak, a patrióták, az igaz magyarok? Azok, akik magyarságukat ugyan nem hangsúlyozzák, de – a lehetőségeik szerint – szem előtt tartják az ország érdekeit, akiket érdekel az, hogy milyen az élet ebben az országban. Azok a patrióták, akik fontosnak tartják az ország jó hírnevét, akik azt akarják, hogy hazánk méltó helyet foglaljon el a népek, nemzetek között.
    A patrióta fontosnak tarja a nyelv tisztaságának megőrzését, elutasítja a gyűlöletbeszéd minden formáját és undorodik a közbeszédben eluralkodott mocsoktól, az aljas demagógiától, az alantas érzelmekre való apellálástól. A patrióta azt kívánja, hogy a közbeszéd tisztességes legyen és – elsősorban – az értelemre hasson.
    A mai globalizált világban az uralkodó tőkeérdekkel már ellentétbe keveredett a nemzetállami fogalom, és éppen ezért az ehhez való ragaszkodás, egyre gyakrabban váltja ki a rasszista, fasiszta terrort, az etnikai tisztogatást, és – mondjuk ki nyíltan és kendőzetlenül – a népirtást. Ez mind valójában annak a gazdasági-politikai retorziónak a következménye, amely a neoliberális eszmerendszer alapján a globalizált világkép létrehozására irányuló törekvés ellen fellépő ösztönös folyamatok letöréséért működik. A nagy államszövetségek (USA, Európai Unió, valamint a katonai szövetségek, mint pl. a NATO), továbbá a multinacionális világcégek (a tőke határtalan és végletes koncentrációjának termékei) rohamosan erodálják az államok politikai, katonai, gazdasági önállóságát és nemzeti szerveződését. A nemzet valós értelme így – ha leválasztjuk róla a radikális nacionalizmus, a sovinizmus, a rasszizmus, a fasizmus jegyeit – egyre inkább a nyelvi, a kulturális entitást fedi le, voltaképpen határok nélkül. A politikai fogalmat jelentő állam pedig az adott területen élők, az állam polgárainak közössége mindenféle (etnikai, nyelvi, vallási) megkülönböztetés nélkül. Az állampolgárokat nem az etnikai, nyelvi, vallási szempontok különböztetik meg egymástól, hanem az érdekeik, a munkamegosztásban elfoglalt helyük, anyagi helyzetük, életminőségük.
    A baloldal régi betegsége volt a nemzeti kérdés iránti csekély empátia. Most azonban új helyzet alakult ki: a hagyományos nemzeti ideológiával baloldali gondolatot és politikát kezdeményezni semmiképpen sem reális. Manapság ugyanis, baloldali nézőpontból, a nemzetfogalom nem a magyarság összességét jelenti, hanem az elnyomott magyarokkal való nemzeti és nemzetközi méretű szolidaritást. Mint ahogy a nemzeti burzsoázia is a nemzetközi burzsoáziának a része. A rasszista, kirekesztő és kisebbségellenes tendenciák fenntartásában és gerjesztésében érdekelt magyar nemzeti burzsoáziával sem nemzeti, sem antifasiszta alapon közösség nem vállalható. Nekünk a magyarországi munkavállalókat, munkanélkülieket, általában a saját munkájukból élőket kell a nemzeti fogalom letéteményeseinek tekintenünk, függetlenül attól, hogy azok menekültek, zsidók, cigányok, vagy bármilyen más kisebbségiek.
   
A történelmi tudat (I.)
Tisztában kell lenni azzal, hogy a II. világháború idején Magyarország uralkodó osztályának nemzetáruló politikája által a nácik utolsó csatlósának dicstelen szerepére kárhoztatott. Ezzel szembe kell nézni, mert csak ez óvhatja meg a mai társadalmat, a most felnövő nemzedékeket attól, hogy újra elkövessék a múlt jóvátehetetlen bűneit. Horthy és követői olyan bűnöket követtek el az ország és népe ellen, amelyek sohasem évülhetnek el. A megtörténtek átírása, meghamisítása ezért megengedhetetlen, ennek eltűrése önmagában is merénylet az ország és népe ellen. Azt is tisztán kell látni, hogy Magyarország dicstelen szerepe nem 1944-gyel, nem a március 19-ei német megszállással kezdődött. Ezért hazug minden olyan beállítás, ami az itt történtekért a németeket próbálja egyedül felelőssé tenni.
    1. A trianoni sokk – mind a két világháború után – nem ítélhető az antant, illetve a szövetségesek magyarellenes gonoszságának. A történelmi okok elhallgatása, meghamísítása azért különösen galád tett, mert mintegy előkészíti a talajt ahhoz, hogy az ország újra és újra szerencsétlen, tragikus helyzetbe sodródjon. Az úgynevezett történelmi Magyarország területén élő népességen belül a magyarság aránya kb. egy harmadot tett ki. A nemzetiségeket a magyar uralkodó osztály durván elnyomta, a dualista monarchián belül kvázi középhatalomként viselkedett. A háború elvesztése után a trianoni béke akkor is logikus következmény, ha igazságtalan béke volt. (A „középhatalom” fantazmagóriája megjelent Antall József néhai és Orbán Viktor bukott miniszterelnöknél.)
    A horthysta irredentizmus, a reváns állandó hangoztatása, a német segítséggel végrehajtott erőszakos ország-gyarapítás, a nemzetiségekkel szembeni arrogancia – ha lehet – még erősebb volt, mint a dualizmus idején. Jellemző erre a magyar hadsereg és csendőrség újvidéki vérengzése. Mindez logikusan vezetett az újabb Trianonhoz.
    2. Magyarország belépése a II. világháborúba teljesen logikus következménye a horthysta hatalom minden lépésének, felfogásának, valamennyi attitűdjének. Európa első zsidótörvényét itt fogadták el, amit aztán a továbbiak követtek. A nagy történelmi egyházak támogatták, vezetőik megszavazták a törvényeket, szavaikban (felsőházi beszédeikben) támogatni, indokolni voltak képesek az embertelenséget. Az úgynevezett keresztény magyar középosztály, az államapparátus, az erőszakszervezetek (a zsidóvagyon szétrablása reményében) teljes lelkesedéssel támogatták a szégyenletes törvényeket.
    3. Már nagyon sokan megírták, hogy a horthysta állam milyen készségesen, sőt lelkesen hajtotta végre a deportálásokat. Horthy habozás nélkül küldte a keleti frontra a gyatrán felszerelt magyar hadsereget, hogy kétszázezer magyar katona és munkaszolgálatos a náci Wermacht ágyútöltelékeként pusztuljon el. Horthy fehérterrorjától, Vesenmayer-Sztójay náci kollaboráns kormányzatán keresztül egyenes út vezetett Szálasi nyilas rémuralmáig.
    A II. világháború végére Magyarország a pusztulás szélére sodródott. Mindenféle ilyen-olyan hivatkozás akár Horthyra, akár követőire éppen ezért olyan mélyen nemzetietlen cselekedet. (Orbán Viktor a horthysta Bethlen István miniszterelnököt tekintette történelmi elődjének és valami hasonló utalás még Gyurcsány Ferenctől is elhangzott.) Nemzetietlen tett az is, amikor horthystákat, nyilasokat rehabilitálnak állami asszisztenciával.
    A hamis történelmi tudat, a hamis, a torz és igaztalan képzetek szembe állítják, elválasztják az ilyen nézeteket vallókat a valós nemzeti érdektől. Ha ezek az erők megint hatalomra kerülnek, az ország újra Európa perifériájára fog sodródni, mint már annyiszor történelme során.
   
A történelmi tudat (II.)
Az 1945. év januárjának 18. napján felszabadult a főváros pesti oldala, megmenekültek a biztos pusztulástól a gettóba zárt zsidó magyarok. Ennek az évnek áprilisában felszabadult az egész ország a náci megszállás, a nyilasok rémuralma alól. A felszabadulást követő évtizedek történéseinek eltorzítása és meghamisítása nem kevésbé nemzetietlen, mint a Horthy-korszak bűneinek letagadása. Förtelmes gyalázat a felszabadulás tényét vitatni, vagy azt a népességnek csak egy részére korlátozni, csak úgy, mint a történteket „cseberből vederbe” minősítéssel meghamisítani.
    A „Megszállás, kiszabadulás, felszabadulás?” címmel szervezett történész-konferencián sok mindent szerettem volna elmondani, mint a budapesti gettó túlélője, felszabadításának egyik, egyre fogyatkozó számú szemtanúja. (Az elhangzott előadások némelyikét – gondolom érthetően – vegyes érzelmekkel hallgattam, mert nagyon is érzékeltem azt a hol nyílt, hol burkolt szándékot, hogy az akkori események a mai politikai nézetek és törekvések tükrében átírattassanak.)
    Azt gondolom, hogy Magyarország történelmének eme mélypontja nem korlátozható az 1944. március 19-i náci megszállás, illetve az 1944. október 15-i nyilas rémuralom időszakára. A teljes Horthy korszak, kezdve a különítmények terrorjától, a zsidótörvények sorozatán keresztül, az irredentizmus, a revánspropaganda tudatos terjesztésén át vezetett a Jugoszláviával kapcsolatos hitszegéshez, a náci rablóháborúba való belépéshez, végső soron ahhoz, hogy Magyarország vált „Hitler utolsó csatlósává”. Egyes előadók ennek nyílt kimondása helyett, azon „nyafogtak”, hogy atrocitások történtek a hazájukat megtámadó ország területére lépett Vörös Hadsereg katonái részéről, illetve hogy hadifogolyként kezeltek adott esetekben civileket is.
    Mások – a ma uralkodó, részint jobboldali, részint liberális közfelfogáshoz igazodva – arról értekeztek, hogy mi minden történt 1945 után. Erről az alapról vitatták, tették kétségessé, vagy éppen „árnyalták” a felszabadítást, felszabadulást.
    Magyarország a Vörös Hadsereg és a szövetségesek győzelme eredményeként felszabadult a horthysta elnyomás, a náci-német rabság és a nyilas rémuralom alól. A felszabadítás és felszabadulás nyomán elkezdődött az ország újjáépítése, modernizálása, és nem kevésbé – ezt kívánom a lehető legerőteljesebben hangsúlyozni – a magyar társadalom felszabadítása.
    Az egyik hozzászóló a földosztást említette. A magyar parasztság a földosztás nyomán felszabadult a még nagyrészt feudális jellegű elnyomás alól, a cselédsorban élő mezőgazdasági népesség helyzete gyökeresen megváltozott. A mérhetetlen kiszolgáltatottság, elnyomás és a sivár nyomor, amelyet Szabó Zoltán A tardi helyzet című szociográfiája, illetve Illyés Gyula A puszták népe című könyve oly hűen örökített meg, végleg megszűnt, a falu képe átalakult. Rövid idő alatt olyan progresszió ment végbe, amely csak történelmi léptékkel mérhető.
    A magyar történelemben példa nélkül álló kulturális forradalom zajlott le. Munkás és parasztfiatalok tömegei előtt nyílt meg a felemelkedés útja. Megszületett az új népi értelmiség. A kultúra intézményei hozzáférhetővé váltak a széles néptömegek számára, olvasó nemzet lettünk. Munkás-, és parasztfiatalok ezrei léptek be az egyetemek kapuin. (Az egyik előadó említette a „Fényes szellők” nemzedékét. Ez a nemzedék – jóllehet tagjainak száma rohamosan fogy – emlékezik a felszabadulásra!)
    A későbbi években, az iparosítás nyomán átalakult, modernizálódott a gazdasági struktúra, a nemzeti jövedelem termelésében az ipar részaránya megnőtt, számbelileg és strukturálisan megerősödött a munkásosztály. A nemzetközi körülmények eleve rosszak és folyamatosan romló tendenciájúak voltak (hidegháború), valamint voltak torzulások, hibák, és mégis a társadalmi berendezkedés összehasonlíthatatlanul demokratikusabbá vált ahhoz képest, mint amilyen a két világháború között, a Horthy-korszakban volt.
    Nehezen tűrhető, hogy az 1945-1989 közötti korszakot mennyire egyoldalúan és elfogultan (mai jobboldali divatnak megfelelni, tetszeni akaróan) tárgyalja a történészi közösség, illetve annak egy nem jelentéktelen része (zöme?). A hatalmas társadalmi átalakulásnak voltak vesztesei. Eleve és objektíve adott, hogy a nagybirtokosok, a nagytőkések vesztesekké váltak, csakúgy, mint a Horthy rendszer ilyen-olyan bűnös, avagy bűntelen kiszolgálói. Történtek súlyosan téves megítélések, helyrehozhatatlan hibák és megbocsáthatatlan bűnök is, de a higgadt mérlegelés, a valós tények tisztelete nem engedheti meg, hogy a társadalmi átalakulás közel negyvenöt évig tartó korszakát csak és kizárólag ezekkel jellemezzék. A néhány tízezer embert érintő súlyos, esetleg helyrehozhatatlan hátránnyal a milliók felemelkedése áll szemben, még akkor is, ha az igazságtalanságokra egyáltalán nem keresünk mentséget (bár találni lehetne).
   
Történelmi tudat (III.)
A szövetségesek, de alapjában a mérhetetlen áldozatokat hozó Szovjetunió győzelme megváltoztatta a világot. Hosszú évtizedek elnyomása után felszabadult a nemzetközi munkásmozgalom és kibontakoztak a gyarmati felszabadító mozgalmak is. A fasizmus feletti győzelem defenzívába szorította a kapitalizmus, az imperializmus erőit. Ennek igazi jelentőségét felmérni, értékelni csak az utóbbi néhány évtized fejleményei tükrében lehet.
    A háborút követően – a munkásmozgalomtól való páni félelem eredményeként – a nyugat-európai országok zömében jóléti társadalmak alakultak ki, a reálbérek növekedésnek indultak, a szociális biztonság szélesedett, a munkanélküliség mérséklődött.
    A gyarmati felszabadító mozgalmak harca eredményeként a hatalmas gyarmatbirodalmak felbomlottak, a gyarmati országok többé-kevésbé önállókká váltak és megkezdték a gyarmati örökség felszámolását.
    Amikor pedig ez a félelem megszűnt
    – amikor a Szovjetunióban a nemzedékváltás előkészítetlensége,
    a sematikus szocializmus modelljének fenntartása, a párt és a néptömegek kapcsolatának elsorvadása, stb. következtében renegát vezetők kerülhettek előtérbe,
    – és amikor árulásuk betetőzéseként megkezdték az első győztes szocialista forradalom óriási véráldozatokkal megőrzött államának, majd magának a szocialista világrendszernek az önfelszámolását,
    – továbbá amikor a termelőerők tőkés körülmények közt elért fejlettsége nyomán, bekövetkezett a globális munkaerő-piaci válság,
    a dolgozó osztályoknak, a tőkével szembeni addig viszonylag stabil helyzete megroppant. A tőkés világ nyomban nekikezdett a korábbi vívmányok felszámolásának. Ezt a folyamatot tapasztaljuk nap, mint nap mi is.
    A multinacionális tőkés cégbirodalmak termelést likvidáló, vagy piacot szerző felvásárlásai révén, de adott esetekben akár katonai agresszióval, a gyarmatbirodalom helyreállítási kísérlete gyakorlatilag befejeződött.
    A mai Magyarország összehasonlíthatatlanul kevesebb politikai-gazdasági önállósággal rendelkezik, mint amivel rendelkezett a rendszerváltás előtt. A nemzetért állítólagosan aggódó nacionalistáknak, az irredentáknak, az ilyen-olyan magyarkodóknak ezen kellene elgondolkodniuk.
   
A fasiszta nyomás
 Nem véletlenül sodródik egyre inkább jobbra, hivatkozik a fasiszta múlt kétes dicsőségű örökségére az ún. nemzeti-keresztény oldal. A rendszerváltás folyamatában való mellőzésük érzése, következésképpen a rendszerváltásban való csalódottságuk, de inkább egy nemzeti-keresztény ihletésű ‘rendfenntartás’ vélt szükségessége miatt szervez, és masíroztat paramilitáris gárdát a magára figyelmet felhívni akaró Jobbik Magyarország mozgalom. A európai erőtérben pillanatnyilag erősödő, jobboldali pozíciót mutató irányzatokat kihasználva a Fidesz kormánybuktatásra irányuló politikai játszmájának előbb hű kiszolgálójaként léptek fel, később már önálló politikai érdekeket is képviselnek. Szociáldemagógiából, magyar őstörténeti rege-motívumokból, radikális cigány- és zsidóellenes megnyilatkozásokból összekotyvasztott retorikával, az újabb kori magyar történelem legsötétebb lapjait felidéző eszmeiség agresszív hirdetésével igyekeznek céljaiknak megnyerni, elkábítani a lakosság kispolgári-lumpen rétegeinek a rendszerváltásból kárvallottként kikerült tagjait. A szélsőséges jobboldalt, a radikálisokat hol nyíltan, hol burkoltan támogatja a magát mérsékelt középjobbnak nevező parlamenti politikai jobboldal. A kilátásaiban, értékeinek elfogadtatásában csalódott, magát erőtlennek látó kispolgár ösztönösen fordul a „rend” erőszakos megteremtésének hamis eszméihez, a kíméletlen erőszakkal a történelemben már – szerencsére csak átmenetileg – elért „sikerek” bódító nosztalgiájához. Nem véletlenül tűznek a zászlójukra soviniszta, sőt nyíltan irredenta követeléseket a többnyire alacsony iskolázottságú tömeg vak szimpátiájára számítva, és nem véletlenül választják ilyen zászlónak a magyar vészkorszakot jelképező árpádsávos lobogót: ezzel szimbolizálják, foglalják keretbe neofasiszta eszmeiségüket.
    Mindez a hatalomba kerülés előszobáját már elfoglalt Fidesz stratégiájával tökéletesen egybevág. A reálgazdasági törvényszerűségek folytán – analóg módon – majd ugyancsak megszorításokhoz fordulni kénytelen jobboldali kormányzás a jobbikos rohamcsapatok védelmében, ősellenségnek tartott bűnbak-réteg sokszor már bevált felmutatásával semlegesíteni készül a hatalomátvétel következményeitől tartó, maguk körül csak bizonytalanságot tapasztaló, baloldali elkötelezettségű szavazók szembenállását. A mai fasiszta akciók tehát tudatosan megtervezett, preventív intézkedések és a komplex jobboldali stratégia részét képezik.
    A jobboldal, amely akár alkotmányellenes elemeket is alkalmazni kész, számol azzal, hogy a hatalmi törekvéseinek útjában álló politikai osztály, az MSZP által preferált közép- és nagyvállalkozói kör nem lesz képes gátat szabni a nacionalista, antiszemita és rasszista radikalizmusnak, más- és sokirányú megtámadottságuk miatt nem fogják felvállalni az ezzel szembenálló frontnak a megnyitását. Folyamatos hátrálásuk és erőtlenségük e riasztó helyzet kezelésére való alkalmatlanságukat mutatja. Képtelenek megvédeni a rendfenntartó erőket az összehangolt jobboldali támadásokkal szemben. Elidegenítik maguktól egyetlen természetes politikai szövetségesüket, az antifasiszta beállítottságú és demokratikus gondolkodású rétegeket. Törvényalkotási tehetetlenségük, sőt, ellen-irányultságuk egyre nyilvánvalóbb: így a gyűlöletbeszéd büntethetővé tételét célzó törvényjavaslat vakvágányra juttatása; az Alkotmánybíróság életszerűtlen emberi alapjog értéksorrend felfogásának megváltoztatására irányuló legminimálisabb kezdeményezés hiánya. A jobboldal előtt meghátráló, lagymatag államszervezési és államirányítási gyakorlatuk, magának az igazságszolgáltatás intézményeinek egyre súlyosabb zavarai mára már megkérdőjelezik a jogállamiság puszta létét. A fasiszta nyomásnak engedve egyes kormánytagok képesek voltak fasiszta, népellenes cselekmény miatt halálra ítélt horthysta katonatisztek rehabilitálására. A kormány megkísérli a szociális ellátás felelősségét az önkormányzatok nyakába varrni, miközben lépéseket tesz a szociális rendszer mind több elemének a leépítésére. Mindezek következtében és a neoliberális címkével jelölt egész politikai irány miatt – ami nélkülözi a társadalmi szolidaritás és a baloldaliság legalapvetőbb elemeit is – sokan csatlakoznak az ennek elutasítását demagóg módon hirdető jobboldali irányvonalhoz.
   
Az antifasiszta ellenállás
A II. világháború idején a nácizmus elleni európai harcban a kommunisták vállalták a főszerepet, a kommunisták hozták a legnagyobb áldozatot, szenvedték el a legnagyobb veszteséget. A döntő erő, a Szovjetunió Vörös Hadserege volt. A nácik által megszállt országokban az ellenállók zöme kommunista volt. A kommunistákkal harcoltak együtt a náciellenes egyéb erők, akiknek érdemei ugyanúgy elévülhetetlenek, mint a kommunista ellenállók érdemei.
    Mérhetetlenül cinikus és gyalázatos, ezen felül teljesen nemzetellenes minden olyan beállítás, amely az ellenállókat kriminalizálni, a náci kollaboránsokat pedig legitimálni akarja. Egy a nácik által megszállt országban a kollaboránsok nem lehetnek legitimek, a megszállókkal együttműködőket mindenütt törvényen kívül álló nemzetárulóknak tekintik. Az ellenállási mozgalom résztvevője a nemzet hőse, példaképe a hazaszeretetnek minden generáció számára. Az ellenállás során elesettek, a nácik által meggyilkoltak pedig a nemzet mártírjai, akiknek emléke „ércnél maradandóbb”.
    Tudomásul kell venni végre, hogy antikommunista antifasizmus nem létezik. Az antikommunista (akár indíttatásánál fogva, akár ostobasága miatt, akár előítéletei-téveszméi okán az) a fasizmus, a fasiszták tudatos vagy akaratlan szövetségese. Aljas és igaztalan dolog a kommunizmusnak a fasizmussal való bármilyen összevetése. A kommunizmus célja az elnyomott és kizsákmányolt tömegek felszabadítása, a valós, a társadalom túlnyomó többségének akaratát kifejező demokrácia megvalósítása. A kommunizmus eszméje középpontjában a dolgozó ember áll, nemre, vallásra, a bőr színére való tekintet nélkül. A kommunizmus internacionalista, nemzeteken felüli eszme, kizárja a nemzeti elnyomást, egy nemzet, vagy nép (vagy pl. a nem létező „árja faj”) „világuralmi” ambícióját. Volt rá példa, hogy az eszme nevében attól idegen cselekedeteket hajtottak végre. Ez azonban magának az eszmének az értékét nem érinti. (Ha valaki ezt nem lenne képes megérteni, gondoljon a „szent inkvizícióra” és tegye fel a kérdést magának: az inkvizíció tettei mennyiben és hol függtek össze Jézus tanításaival?)
    A fasiszta tengelyhatalmak megsemmisítő vereséget szenvedtek. A fasizmus, a rasszizmus, a radikális nacionalizmus, az irredentizmus, a mindenféle embertelen „felsőbbrendűség” hirdetése, a vallási-, az etnikai türelmetlenség azonban nem semmisült meg, kisebb-nagyobb intenzitással a világ minden pontján újra meg újra felüti a fejét. Az utóbbi évek, évtizedek fejleményei, a kapitalizmus és az imperializmus uralmából következő elnyomás és kizsákmányolás fokozódása, a szegénység terjedése, a multinacionális gyarmatbirodalom kiépülése, újratermeli a fasizmust, kellő táptalajt ad a fasiszta métely terjedésének. Ebből a szempontból megint a múlt század harmincas éveit éljük át. Közös felelősségünk, hogy a mai fejlemények ne vezessenek világégéshez (egy atomháborúra gondolva), az emberiség végpusztulásához.
    A lehető legszélesebb körű antifasiszta összefogás, akcióegység most újra elsőrendű, mindent megelőző feladattá vált.

  Göndör Bertalan metszete

---

MORFONDÍROZÁS
   
BÁLINT GYÖRGY
   
Gondtalan élet
  
 „Mennyi gonddal jár egy ilyen nagy lakás” – mondta mögöttem egy hölgy az autóbuszon. Nem fordultam hátra, hogy megnézzem a beszélőt: így is elhittem neki a gondjait. Azután hirtelen eszembe jutott Hunta Mária a Pozsonyi útról.
    Esténként a Pozsonyi út egyik boltajtajának kőküszöbén, a lehúzott redőny előtt, kendőbe bugyolált dolgot láthat a járókelő. Olyan, mint valami nagyobb batyu. Szürkés-fekete, formátlan és mozdulatlan. Ez a batyu Hunta Mária. Esőben, szélben éppúgy ott van, mint enyhe időben. Nappal is ott van, ilyenkor kissé felemeli fejkendős, apró arcát, és hurutos, piros szemével bizonytalanul pislog. Ha valaki rászán két fillért, a hangját is hallhatja. Berozsdásodott, alig hallgató hangon motyog valamit a Jóistenről. Hunta Mária hetvenöt éves, és nem osztozik a nagy lakású hölgy gondjaiban, sőt, még az enyéimben sem, pedig nekem kis lakásom van. Régen nem érti már az ilyen gondokat. Hunta Mária tudniillik nem lakik.
    Ez így furcsán hangzik az első pillanatban. Az ember feltételezné, hogy mindenki lakik valahol, ha másutt nem, hát a hajléktalanok menhelyén. Lakni kell, sőt, mi több, illik. Kérdezzünk meg akárkit, aki ilyesmihez ért, nem kaphatunk más választ, mint hogy jobb ember, minden körülmények között, feltétlenül lakik. Különösen a városi ember. És legfőképp a tisztes korú ember. Hetvenöt év tisztes kornak számít, de, mint minden, ez is relatív. Aki nem lakik, annak még a kora sem tisztes. Ezért Hunta Mária megítélése meglehetősen bonyolult. Az ember nem tudja, milyen rovatba skatulyázza. Csavargónak nem lehet tekinteni, mert mindig egy helyben ül. Koldusnak nem nevezhető, mert sohasem kér senkitől semmit, csak éppen elfogadja a krajcárt. Végeredményben még csak nem is lakos.
    És ha az ember a családi viszonyai iránt érdeklődik, az eldünnyögött egyszavas feleletek sem könnyítik meg számára a tudományos rendszerezés nehéz munkáját. Hunta Mária nem feleség, nem özvegy, nem anya és nem nagyanya. Családi állása éppúgy nincs, mint társadalmi állása. Legutoljára, egy-két évtizeddel ezelőtt, testvér volt. Három testvére már régen meghalt. Voltak egy időben szülei is, de azokat hetven évvel ezelőtt elvitte a kolera. Később Hunta Máriát egy bakter nevelte fel. Azután a munka korszaka következett. Hunta Mária fél évszázadon át dolgos tagja volt a társadalomnak. Cselédszobákban és konyhákban töltötte Európa történetének ezt a sorsdöntő fél évszázadát. Erre az időre esett a telefon, az autó, a repülőgép, a film és a rádió születése és feltűnő fejlődése, továbbá a kapitalizmus fénykora, az imperializmus, a világháború és a háború utáni új mozgalmak. Már javában kefélt és mosogatott, mikor Jókai még javában írt. Átélte a századvégi dekadenciát, az impresszionizmust, az expreszszionizmus és végül az új tárgyilagosságot. Működésének utolsó éveire esett a modern építészeti irány kialakulása, a korszerű lakásépítés. Erről, feltűnő módon, nem vett tudomást.
    A harmincas évek kezdetén kiöregedett a cselédségből. Különös módon megfeledkezett arról, hogy félszázados működése alatt vagyont gyűjtsön. Ez a könynyelműség azután csúnyán megbosszulta magát. Az öreg John D. Rockefeller, aki vagy két évtizeddel idősebb, mint Hunta Mária, aránylag sokkal jobb helyzetben van, mert egész életében takarékoskodott, kuporgatta a petróleumvállalatokat, és most, öreg napjaira sem kell nélkülöznie. Hunta Mária viszont az utóbbi években alkalmi munkából tengette életét, s tömegszállásokon hált. Igaz, hogy soha életében nem volt saját lakása, de azért ez az állapot még nála is hanyatlást jelentett. A harmincas éveket tehát, ha Hunta Mária életét történelmi távlatból nézzük, nyugodtan nevezhetjük a hanyatlás korának. (Ez azt is bizonyítja, hogy minden relatív: a modern építészetnek például határozottan fénykora volt ugyanez az időszak.) Később, mint mondani szokás, mindjobban megérezte a gazdasági depressziót, melynek sajnálatos következményeképpen egy év óta nem lakik.
    Mai élete ilyen módon meglehetősen egyhangúnak mondható. Környezetváltozásról nem beszélhetünk vele kapcsolatban. Hálóhelye, munkahelye, sőt, sétahelye pontosan egybeesik. Ruhája és cipője egy év óta nem került le testéről, mert a boltajtó-mélyedésben nincs fürdőszoba. Körülbelül ugyanannyi idő óta nem feküdt: csak az álló és az ülő helyzetet ismeri újabban. Egy bizonyos: gond nélkül él. Akit nagyon elcsüggesztenének a nagy lakással járó gondok, menjen ki a Pozsonyi útra, és cseréljen vele.
   
    1936





Derkovits Gyula rajza

---

SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Hajléktalanok
   
Rohanunk onnan ide meg innen oda a metrón, hogy megkeressük az egyre magasabb villany-, gáz és vízszámlákra valót, a pénzt az ebédre, amit a gyerekeink vagy unokáink úgyis fintorogva fognak piszkálni a tányérban. Ezek a hajléktalanok meg fényes nappal ott alszanak a földön az aluljárókban, a kapualjakban, padokon. Mifelénk, itt a hegyen még az erdőkbe is beköltöztek, kalyibákat tákolnak össze gallyakból, műanyag lepedőkből. Hullarészegek, de ha nem azok, akkor is annak nézzük őket, s még undorítóbbak, amikor derékig behajolva turkálnak a szemeteskukákban.
    Számunkra, öregek számára még mindig szokatlan a látványuk, hiszen a mi időnkben, a rendszerváltás előtt ilyesmivel nemigen lehetett találkozni. Nyugaton viszont már az 1960-as évek második felében felhívta a figyelmet Gunnar Myrdal Nobel-díjas svéd tudós arra, hogy a kapitalista rendszerekben egy olyan új osztály jött létre, melynek tagjai iskolázatlanok, szakmai ismeretekkel nem rendelkeznek, s ezért képtelenek a munkát találni és többnyire hajléktalanok is. Szociális segélyekből, guberálásból, kisstílű bűnözésből tengődnek, és semmi esélyük nincs arra, hogy e helyzetükön változtathassanak. Életmódjuk – természetesen – ennek megfelelő, általában rosszul öltözöttek, piszkosak, alkoholisták, labilis lelkületűek, magatartásuk „normasértő”. Ebből következően hasznosítható kapcsolataik sincsenek. Nem szoktak bankelnökökkel golfozni, államtitkárokkal teniszezni, főmérnökökkel bridzsezni, még hajdani, normális életet élő barátaik, rokonaik is irtóznak tőlük.
    Myrdal szóhasználata nyomán legtöbbször az angol „underclass” („alsó osztály”) kifejezéssel szokták emlegetni őket, de mondják azt is, hogy „társadalmon kívüliek”, „társadalom alattiak”. Csakhogy „társadalmon kívüliség” nincs, ez az osztály ugyanúgy része a társadalmi struktúrának, mint bármely másik. Amiről itt szó van, egyszerűen az, hogy a II. világháború utáni európai kultúrkörben felgyorsult a társadalmak fejlődése. Hajdan – írja Kopátsy Sándor – „a munkás szinte hetek alatt megtanulta, amit tőle a gyáripari technológia elvárt, és ez az elvárás egész élete során szinte semmit nem változott. Ezzel szemben ma már a munkás 40 éves munkában töltött ideje során a vele szemben támasztott szakmai követelmények többször, alapvetően változnak. Ma szinte nincs olyan öreg munkás, aki a fiatalkori szakmai ismereteivel boldogulna. Gondoljuk meg azt, hogyan változott meg az utcaseprőtől elvárt ismeretek mennyisége és természete. Régen csak sepernie kellett az utcát azzal a seprűvel és lapáttal, amivel a nagyapja is dolgozott volna. Ma már szinte évről-évre újabb gépekkel kell dolgoznia, azok használatát és elemi javítását újra és újra meg kell tanulnia. Ennél sokkal nagyobb és bonyolultabb szakmai igény-változás zajlik le a szakmák többségében. Az autószerelő, vagy telefonjavító, aki csak tíz évet aludt volna, ma szakmai analfabétának számítana”.
    Ha az állam gondoskodik róluk, az okos szakírók egy része ezt helyteleníti, mondván, hogy az „adományozás” megalázó helyzetbe hozza őket. Jómagam ennél sokkalta veszélyesebbnek látom, hogy – amint ezt a jobboldali teoretikusok egyoldalúan túlhangsúlyozzák, de ettől még tény marad – „szociális segély-függőkké” válnak, nemcsak mások nem akarnak munkát adni nekik, hanem ők sem akarnak már dolgozni.
    Bárhogyan fogjuk is fel helyzetüket, vitathatatlan tény, hogy nem ők felelősek azért, hogy kihulltak a társadalmi munkamegosztás rendszeréből, hanem a társadalom. Ebből következően arcátlanság a méltányosság elvére hivatkozni, miszerint minden állampolgár akkora jövedelemben, megbecsülésben részesüljön, amely arányos a társadalomnak nyújtott szolgálatával, a közjóhoz való hozzájárulásával. Olyan ez, mintha előbb levágnánk a lábukat, s aztán starthoz állítanánk őket, hogy íme, egyenlő esélyekkel versenyezhetnek a többi futóval.
    Létük – különös tekintettel arra is, hogy lélekszámuk növekedik – nem kis terhet jelent a közösség számára, hiszen nem termelnek, de ameddig életben vannak, valahogyan mindenképpen fogyasztják a többiek által megtermelt javakat. Az erkölcsi szempontokon túl, össztársadalmi érdek tehát, hogy ez az osztály visszakerüljön a termelés rendszerébe. A probléma megoldása (ami eddig sehol nem sikerült) természetesen nemcsak anyagi ráfordításokat, hanem erőteljes államhatalmi intézkedéseket is igényel. Ezek azonban korántsem lennének olyan nagyságrendűek, mint egy teljesen fölösleges új fegyverrendszer kifejlesztése és hadrendbe állítása. Stiglitz szerint „a nagymértékű kényszerű munkanélküliség egyértelműen gazdaságtalan; rövidtávon, tisztán gazdasági szempontból a termelékenyebben felhasználható erőforrások tékozlását jelenti. A visszaesés társadalmi és gazdasági költségei pusztítóak lehetnek: életek és családok mennek tönkre, nő a szegénység, az életszínvonal csökken, legrosszabb esetben a társadalmi és gazdasági költségek politikai és társadalmi zűrzavarba torkollnak.”
    Dahrendorf tehát igencsak felszínes tüneteket rögzít, amikor azt mondja, hogy a társadalomnak nincsen szüksége rájuk, nekik pedig a társadalomra nincsen szükségük, még csak szemben sem állnak vele, apatikusan közömbösek. Ha jobban meggondoljuk, az uralkodó osztályoknak igenis szükségük van rájuk, mert létezésük – a munkavállalókkal szembeni állandó fenyegetésként – lényegesen erősíti a munkaadók alkupozícióit a munkaerő-piacon. Magyarán: aki undorodva sétál el mellettük az aluljárókban, egyúttal azt is tudatosítja magában, hogy ha nem tartja a pofáját a munkahelyén, könnyen oda kerülhet melléjük. Kopátsy Sándor pedig arra figyelmeztet, hogy a társadalomnak is szüksége lenne rájuk, „mert a következő nemzedék potenciális tehetségeinek ezzel szélesíteni lehet a merítési módját. Gyakorlatilag nem valószínű, hogy a leszakadt rétegekben kevesebb tehetség születik, és mivel ezek felnevelésének körülményei sokkal rosszabbak, kiemelkedésükhöz kellő társadalmi gondoskodást kell biztosítani”. De hát melyik politikus vagy bankelnök szeretné, hogy a leendő hajléktalanok soraiból kiemelkedjenek azok a tehetségek, akik majd versengenek velük a hatalomért, s netán éppen azzal a célkitűzéssel, hogy többé ne legyenek világunkban hajléktalanok.




Göndör Bertalan metszete

---

DOBOS ÉVA
   
Bübüke, a hajléktalan
   
Nevem Réz Jeromos. Hajléktalan vagyok, nem idióta – mondhatnák Karinthyt parafrazeálva A NAGY LEHETŐSÉG című valóságshow gondosan összeválogatott hajléktalanjai. A Story TV jóvoltából most őket kukkolhatjuk, az ő rovásukra szórakozhatunk, az ő balsorsuk ad alkalmat, hogy meghatódjunk saját szívjóságunktól, meg persze a csatornáétól, amely íme, kihalászta a csatornából, kimosdatta és elfogadhatóvá tette őket számunkra, akik látványos fintorgással szoktuk tudomásul venni jelenlétüket. Persze azért még maradt dolguk a fodrászoknak meg a fogorvosoknak, nyilván a kozmetikus is jön majd, meg a személyi fitnesz edző, hogy végül az egészséges életmód kalóriatáblázatával felfegyverkezve zuhanjanak vissza az utcára.
    „Szép jó reggelt”-tel köszönt rájuk Zsuzsa (legyen ő is csak egy keresztnév, hiszen vezetéknevük a hajléktalanoknak sincs), és egy olyan óvó néni bájoskodásával gügyög nekik („hasadra süt a nap”), amit már egy jó ízlésű nagycsoportos is kikérne magának. Mellesleg óvó néni kissé tendenciózusan tudakolja a két összeköltöztetett nő egyikétől, nem zavarta-e, hogy egy leszbivel tették egy szobába (nem zavarta), ő már tudja, hogy a szerkesztők előbb-utóbb helyzetet fognak provokálni, nem véletlenül került a kiválasztottak közé egy leszbikus lány.
    Aztán a másik jótündér, Anita állít be néhány nagy szemetes zsákkal, de nem a „ki kukázik ügyesebben” című játék következik, hanem turkálósdi: ruhákat és cipőket lehet turkálni, ki-ki talál magának ilyen-olyan göncöt, bár alighanem gyöngéd erőszakkal tukmálják rájuk a holmikat, mert az egyik férfi panaszkodik, hogy hegyes orrú cipőt választottak neki, pedig ő az amputált lábujjaival inkább egy kényelmes tornacipőt szeretett volna. Majd csak végigsántikálja a műsort, amíg ki nem szavazzák, aztán majd kukázhat magának egy kedvére valót.
    Egyelőre fodrászolás van (nagyon trendi frizurák, bár a csinos szőke drogokkal elkábított és kisemmizett fiatalasszony joggal mérgelődik, mert csakugyan sokkal jobban állt neki a saját kócos kis lófarka), aztán jött a csúnya fogorvos bácsi, és bizony-bizony többnyire baj volt a fogacskákkal.
    Még szolidárisak egymással, még maradéktalanul élvezik luxusketrecüket meg a jó vacsorát, még nem kezdődött meg a szerkesztők jóvoltából kiprovokált áskálódás, feljelentgetés, az alantas indulatok felszítogatása, ami legfőbb sajátossága ennek az ocsmány gladiátor-játéknak. Az orvosi diagnózisok kiosztása (Zsuzsa megjegyzi, hogy gyógyíthatatlan betegségekre van esély), melynek során egyikük megkapja „halálos ítéletét”, valamint a következő rész mosolygós felkonferálása azt jelzi, hogy a halállal is fogunk játszadozni egy kicsit. A terhes asszonyka pátyolgatása viszont azt vetíti előre, hogy szülni is fogunk, és így helyreáll a természet rendje. Akkor lesz aztán csak nagy, empatikus gügyi-bügyizés, ha világra jön a kis hajléktalan.
    Nézze csak, akinek bírja a gyomra, és aki nem pirul közben a szégyentől. Ez még csak a kezdet.

---

HÓDOS MÁTYÁS
   
Hajléktalanok vagyona
   
Igen, a hajléktalanoknak is van vagyonuk!
    Hogy mi ez a vagyon, és hol van? Keressük meg! Kicsi ez a mi országunk, nem kell sokat keresgélnünk.
    A Magyar Köztársaság a mi közös vagyonunk. Ezt kell nekünk, megtartanunk, a jó gazda gondosságával üzemeltetnünk és az utánunk jövőknek a lehető legjobb állapotban átadnunk.
    Mi, a Magyar Köztársaság állampolgárai alanyi jogon birtokoljuk az előttünk jártak és a mi munkánk, törődésünk eredményeit.
    Ezzel szemben a népesség mintegy 1%-a, kb. százezer magyar ember ténylegesen ki van zárva a birtoklásból.
    Hogy hol van ez a vagyon?
    Nézzünk csak körül! A földön, a föld alatt és fölött levő természeti kincsekben, az állam és a közösségek tulajdonában álló ingóságokban, ingatlanokban, utakban, hidakban, közlekedési eszközökben, oktatási és egészségügyi intézményekben, mindennemű anyagi és szellemi javainkban.
    Mind e javak célszerű és színvonalas működtetése tartja fenn a társadalmi termelést, amelyből a népesség igényeit ki lehet(ne) elégíteni.
    Mindenki természetesnek tartja, hogy a társadalomnak vannak olyan szektorai, amelyek még vagy már képtelenek magukat eltartani. Ugyanilyen természetes módon kell(ene) gondoskodni a hajléktalanokról is, akik többségükben a rendszerváltás vétlen áldozatai. Amennyiben ezt a rendszert valóban a nemzeti erőforrásoknak a korábbi berendezkedésnél hatékonyabb működtetése jellemzi – ahogyan ezt a rendszerváltáskor oly határozottan állították –, nem okozhat gondot a hajléktalanok problémájának egy bizonyos meghatározandó szinten való megoldása.
    Mi lehetne ez a szint?
    Azoknak, akik igénylik, fűthető, fedett lakóhelyiség és legalább napi egyszeri, kellő mennyiségű és tápértékű – mondjuk, 1200 kalóriatartalmú – meleg étel. A többit – elsősorban az önbecsülés alapjául szolgáló értelmes foglalkoztatást – megoldanák a szociális hálót jelenleg is működtető állami, társadalmi és vallási szervezetek.
    A helyzet a közeli években tovább fog romlani. Tömegesen növekedik majd a hajléktalanság sorsára jutók száma, ahogy az alkalmi, többségében fekete munkából élők serege (akik a kilencvenes években munka nélkül maradtak és azóta nyugdíjjogosultságot és egészségügyi ellátást nem szerezhettek, az idő meg eljárt felettük) egyre inkább ellátásra fog szorulni.
    Ezek az emberek, a Magyar Köztársaság többi állampolgárához hasonlóan, mintegy ezermilliárd forintnyi vagyon társtulajdonosai. Illendő, hogy ennek a vagyonnak a hozadékából, ha szerényen is, de részesüljenek. Még akár olyan áron is, hogy – Uram bocsá! – kevesebben fognak az Adrián nyaralót és vitorlást birtokolni.
    Végül pedig engedtessék meg a szerzőnek egy személyes megjegyzés. Mint ember szánakozom, mint európai szégyenkezem, és mint magyar fel vagyok háborodva, amikor az aluljárókban és a bokrok takarásában alvó, vagy a szemétben ennivalót keresgélő honfitársaimat kell látnom.

---

OLVASÓLÁMPA
   
KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Szenvedés meg működés
   
Két könyvről
   
A világirodalom öt legfontosabb remekműve közé tartozó Pokol, Dante páratlan alkotása a középkor és reneszánsz spekulációinak zseniális kifejezése; Kafka életműve a modern ember szorongásos álomképeiből áll össze, Beckett rémlátomása pedig a semmivé válás teljesen elvont abszurditása. Ám most itt egy magyar szakmunka, melyben a művészi ábrázolás csak illusztrációként van jelen (rögtön a címlapon Orbán Lajosnak – noha hatásról szó sem lehet – Szalay Lajoséval vetekedő férfifejével). Ez a Z-könyv a velünk együttélő nagyon is konkrét pokolbéli állapotnak, a hajléktalanságnak, s ami vele jár, pontos, számokkal is alátámasztott leltára. A számok itt nyilván vitathatóak, mert a szociológiai és orvosi módszerek (pl. a Beck- és Zung-féle depressziós teszt mérései) csak jelzésszerűek, annál is inkább, mert a könyvben általában száznál kevesebb személy adatainak szükségképpen esetleges, de töredék százalékban is bemutatott leképzése éppen csak hozzávetőleges adattal szolgál. Márpedig a hajléktalanság problémáját világszerte, nálunk pedig a fejlettebb-gazdagabb országokétól eltérően különlegesen magas arányszámát, ezt a létező rettenetes ügyet az ország szociális állapotának megdöbbentő jelzéseként értékelhetjük. Mert szerintem országosan nem 25-30 ezer személyről van szó, hanem talán már Budapesten lehetnek ennyien – vidéken tán kevésbé észrevehetően „meghúzhatják magukat” istállóban vagy akár szénaboglyában… Ez persze nem kiegészítő észrevétel, csak egyfajta kortársi elképzelés, mely nyilván nem vetekedhet a tudós szerző: Molnár Gábor több mint tízéves szakszerű kutatásával, amit még több mint húszévnyi neurológiai és pszichiátriai tapasztalat előzött meg…
    Molnár az orvosi alapképzést a moszkvai egyetemen sajátította el, azután Debrecenben működött, 1998. óta pedig a Budapesti Módszertani Központ és Intézményei (BMSZKI) Orvosi Krízis Szolgálatán dolgozott, s a hajléktalanokkal foglalkozva vette hasznát pszichiáter-neurológus gyakorlatának. Ebből bontakozott ki nagyszerűen elrémítő könyve, A hajléktalanok lelki állapota, melyben a kiindulás nem „a lélek” dolga, hanem a hajléktalan állapoté, sőt a gazdasági helyzeté s az egészségügyé általában. Utóbbinak hazai áttekintésével alapozza meg a művet, rögtön az elején leszögezve: „az egészség biztosítása nem kizárólag az egészségügy feladata, komplex társadalmi tevékenység ez, ahol kiemelt területe van a szociális szférának is.” „Az életmód alakítása függ az egyéntől, de fontos a társadalom részvétele” éspedig nemcsak az egészségügyben, hanem a születéstől, óvodától – mindhalálig. Mi árt a legtöbbet? A rossz levegő, szennyvíz, hulladék, dohányzás, alkohol, túlsúly, mozgáshiány és ezek mellett a lelki tényezők: stressz, szorongás, depresszió – ebben s ezen túl is – a szegénység, mely a lakosság többségének életkorát tíz évvel csökkenti a nálunk általában elérhetőtől. Mégpedig nemcsak az éhezés, fizikai igénybevétel, alváshiány, hanem a pszichiátriai stressz gyakorisága révén.
    Mindez halmozottan jelentkezik a szegények között is legszegényebbek, a hajléktalanok életében-halálában. A hajléktalanság okai: munkanélküliség, családi konfliktusok, válás, ennek következményeként alkoholizálás (a magyar lakosság tíz százalékában!), kitaszíttatás (lakásból eltávolíttatás), társadalmi kapcsolatok megszakadása, elmagányosodás, státusvesztés. Szenvedés, melynek önhatalmú kezelése a sokszor már korábbi, okként is fellépő alkoholizálás, ami aztán tovább süllyeszt – lefelé, testi és lelki betegségekkel.
    Erről szól ez az úttörő s egyben összegező, nagyszerű mű, mely nemcsak a lelki tényezőkkel foglalkozik, hanem a gazdasági-társadalmi okokkal is, a jövedelmi viszonyoktól a kisemmizésig, kiűzetésig, lakásvesztésig, leépülésig, lezüllésig. A hajléktalanok aztán áznak-fáznak s alkoholizálnak. (A kábítószer nálunk még nem jellemző.) A hajléktalanok egynegyede alkoholista.
    Csupa ijesztő részlet – egy pusztuló nemzet korképének, a szokványos szójátékkal körképének, kórképének megannyi adaléka a pénzre váltott egészségtől az egyéni felelősségig, melyben „a szocialista rendszer létbiztonságával el is kényeztette a szegényebbeket”. Végre valaki ezt is ki merte mondani, mint ahogy azt is: sokan úgy gondolták „úgysem teheti ki őket az állam a lakásukból, aztán mégis megtette”. De megtették az elidegenedett (volt) házastársak, sőt: olykor a gyermekek. Aztán „a tartós hajléktalanság nagyon súlyos állapota nincs arányban annak a felelőtlenségnek a mértékével, amit ezek az emberek tanúsítottak”. Mégis vannak, akik szerint „azt kapják, amit megérdemeltek”. Lehet, hogy „sok hajléktalan részben felelős a sorsáért, ami nem ok arra, hogy elmulasszuk a segítséget” – vagy éppen akár jogi úton a megelőzést.
    A következmények az egyedülálló emberek betegségei, közérzetzavarok, apátia (olykor viszont agresszivitás), skizofrénia, személyiségzavar, elbutulás (dementia). Ezek összefüggnek s egymást erősítik – azaz: rontják a hajléktalan életesélyeit. Itt jöhet az a „kríziskezelés”, amelynek hőse e könyv szerzője, de több – bemutatott – orvoselődje is: Levendel László, Buda Béla és főleg a vidéken működött s ott is nagyszerű eredményeket felmutató Sántha Kálmán tanítvány, Dr. Sammu István.
    Mit lehet tenni? Harcolni az előítéletek ellen, fedélnyújtás (biztonságos, tehát az egymás meglopását kiküszöbölő) menedékhelyekkel, élelemadás, tisztálkodási lehetőségek, ruházkodás (meglepően sok adomány érkezik, csakhogy jórészt rögtön alkoholra „értékesítik”), rég elvesztett személyi iratok beszerzése, rokkant nyugdíjaztatás, szociális segélyezés, lehetőség szerint (ha el tudja látni) munkaszerzés, pszichiátriai jellegű rehabilitációs kezelés (erről esik a legtöbb szó a könyvben, különös tekintettel a szociális munkások részletesen tárgyalt feladataival és lehetőségeivel). Mindenfajta megoldás kulcsa a mindig státusvesztes hajléktalan ember újbóli önmagára találása, melynek egyik eszköze lehet a művészi tevékenység. Ez utóbbit bőven (képekkel is) bemutatja a szerző, nem egy művésszé lett hajléktalan kilábalásának eszközeként. Amit nemcsak pszichiátriai, de esztétikai tekintetben is kiváló képelemzések támasztanak alá. (Az irodalomjegyzékből ezért hiányolom a különben említett – tán Jung köréhez tartozó? – Irčne Jakab könyvét, amely – ha jól tudom – svájci kiadásban, de Magyarországon készült.)
    No, de Molnár könyve más tekintetben is gazdag. Az a pár sor, amit a láb nyelvi-egyéni-társadalmi s jelképi szerepéről ír, önmagában is remeklés. Molnár nem fél szakmai kritikát is megfogalmazni, amiből tán épp a szakmabéliekre tekintettel és a kötet jellemzésére megpróbálok idézni:
    „Adataink szerint a hajléktalanok között nemcsak gyakori a kóros mértékű depresszió és szorongás, hanem még a szomatizációval is társul.” „Nagyon jó lenne elérni, hogy az antipszichotikus kezelés a hajléktalanellátásban is megfeleljen a kor színvonalának.” „… úgy tűnik, hogy a depresszión és szorongáson kívül létező egyéb affektív állapotok jellemzése nem eléggé kiforrott.” Az alkoholos demencia kórjelzést elég pontatlanul alkalmazzák.” „Az alkoholizmus korai öregedés elméletének a megnyugtató bizonyításához még további vizsgálatok szükségesek.” „A szakma egyre inkább el szeretné fogadtatni azt, hogy az alkoholizmus orvosi probléma.” „A kérdés tehát, hogy hol van az a határ, ameddig sorsára hagyható az ember, és mikor kell kicsit megfogni a kezét, a hóna alá nyúlni és segíteni.”
    Írókkal kezdtem s folytatásként rátérek egy máig sem igazán méltányolt írótársunk egyetlen verskötetére, bár épp az Ezredvég eddig sem hanyagolta el Hárs Ernőt – jómagam is többször írtam versköteteiről, fordításairól, prózájáról. De mostani új kötete (Tarlóvirágok) több mint hat évtized eddig nem publikált költői terméséből válogat. Az első, 1943-as verstől végig egyetlen kitartó szerelem és páros kapcsolat klasszicizáló tökéllyel kezdett végigkísérése – már indulásban is ígéretes, majd napjainkig egyenletes színvonalú költészet. Mindazonáltal nem egészen egyenetlen – épp az idilli első versek között a szépséges Advent (… az égbolt, mint kifent acél / szikrázta vissza kedvemet) után közvetlenül ott a mondhatni sikertelen Nászdal, ilyen zajos-közhelyes sorokkal: „halált bömbölt nászdal helyett / felénk a bősz elem.” (Felénk?) Aztán megint a bravúros Őszutó, mely egyben az „idilliek” egyfajta lezárása is, mert szaporodnak a közéleti kétkedés sőt vészkiáltás versei, melyek mintha az akkori vagy akár napjainkig hajléktalanok szorongását idéznék föl: „Reszketsz, s borzadva szemléled magad.” De a hajléktalannak reménytelen sorsát megjósoló elidegenültséggel (ez a kifejezés azonban nem fordul elő Dr. Molnár tanulmányában) még szembeszegül az alkotói öntudat: „Legyőzlek, bár alulmaradtam.” Hanem aztán egymást követik az Elvetéltek, Felbolygatott árnyékok, Jóbok, több a Macskajaj, Neuraszténia, a köd, az áttörhetetlen fal, s a költő csak létezik az Ólomszín világban.
    Nem akarom eltúlozni – nem ez a hajléktalanokra rímelő szomorúság jellemző Hárs gazdag életművére, csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy az igazi költő mindig együttérez a szegények sokszor oly reménytelen külön világával. A Ki itt belépsz-re öt évvel később kinyílnak a költő életművére inkább jellemző Muskátlis ablakok.
    Akárhogyan is, ez az eddig kiadatlan versekből összeálló tizenegyedik saját verskötet nem csak méltó az életmű egészéhez, hanem annak szinte összegezése és csúcsa. Bárcsak Molnár Gábor föntebb hosszan ismertetett tanulmánya nyújtana ennyi reményt a jövőre tekintve! (Eötvös József Könyvkiadó)