BARANYI FERENC

Quai d’Austerlitz

Túlsok volt már a tél. A szennycsatorna rácsos
szellőző-négyszögén egy vénember hevert,
merev-mohón tapadt a rács keresztvasához,
hol áldott erjedés maroknyi hőt lehelt,
soká feküdt hanyatt az éltető büdösben,
majd hirtelen felült, még füttyre is fakadt,
ritmusra tapsikolt, mutatva így, hogy ő nem
szegény hajléktalan.
                                  Csak részeg, mint a csap.
Így járok gyakran én: a szívem szánni mozdul
s szinte bosszankodik, ha végül semmi baj,
a túlzó indulat ellentétébe fordul,
a költött szánalom valós alanyt akar,
de higgyétek, hogy a „befektetett humánum”
sosem fölösleges – még akkor sem, ha az.
Mert költőnek silány, ki jajszavára ráun,
mert százszor emberibb a táptalan panasz.
Csak ennyi volt a tél: a szennycsatorna rácsos
szellőző-négyszögén egy vénember feküdt,
s én elvártam, hogy a látvány a látomáshoz
legyen hasonlatos, ha már így szívenüt,
elvártam volna én.
                             De szánalmam szerelme
ma újra léprevitt. Mit bosszantsam magam?
Ki rácson hempereg – mert oly vidám a kedve –,
egy költő kedviért se lesz hajléktalan.

Párizs, 1967

MARCEL AYMÉ
 (FRANCIAORSZÁG)
   
Csőlakók

A La Chapelle körúti csőlakókat elűzte a vihar, ott hagyták a bulvár padjait, és valami fedezék után néztek. Űzött árnyak bolyongtak a magasvasút hídpályája alatt húzódó, fedett folyosókon, amelyeken átsepert az erősen fújó szél. Maillard elhagyta a padot, ahol egyedül üldögélt, habozott a nagy huzatban, majd az egyik magasvasúti vágányt tartó kőoszlop mögé menekült. Egy csavargót talált ott, de az rá se hederített. A két ember csak állt, a falazatnak támasztott háttal, egymás mellett, zsebre dugott kézzel és lesunyt fejjel, állukat a felhajtott zakógallérba szorítva. Reszkettek a nagyvárosi fényben.
    – Kutya idő – szólt Maillard. – Esik, mintha dézsából öntenék. Micsoda éjszaka!…
    A másik nem válaszolt, még egy szempillantásra sem méltatta. Beteges képű, dús fekete szőrzetű emberke volt. Vékony ruhát viselt.
    – Ritkaság, hogy áprilisban ilyen az idő – folytatta Maillard. – Te láttál már ilyen áprilist? Hallga csak, hogy fú a szél, hogy zúg, ugye?…
    Minthogy most sem kapott feleletet, már-már beletörődött szomszédja némaságába. A szélroham zúgva-bőgve ostromolta az oszlopokat: olykor egy-egy esőzuhany, amelyet a légáram arra hajtott, megáztatta a két csavargót. Megint megszólalt: – Ilyen időben még a kutyát se kéne kikergetni, nem igaz? Még a kutyát se, a kurva istenit… Mért nem válaszolsz, mondd… mért? Én is vagyok olyan, mint te…
    Az emberke mozdulatlan maradt, összeszorította az ajkát. Maillard dühbe gurult: – No hát, kinyitod végre azt a mocskos pofád, igen vagy nem?! Mit képzelsz! Na, gyerünk, nyisd ki a bagólesőd. Ide süss! Azt mondtam, ide nézz!
    A szomszéd lagymatagon rántott egy kicsit a fél vállán, s ezt dörmögte: – Ne hencegj!
    Aztán megint csak összeszorította állkapcsát, s továbbra is hallgatásba burkolózott.
    Maillard könyörgött neki: – Jaj! Beszélj már… Csak legalább annyit mondj, hogy meghallgatod, amit mondok, csak annyit. Már két hete senki sem hallgat meg. Nem vagyok hozzászokva, mondj akármit, nem bánom. Nini, még van nyolc frank ötven a zsebemben.
    A csőtárs bosszús tekintetet vetett rá. – Ne hencegj! Tudtam, hogy felvágsz. Ha csakugyan volna nyolc frank ötvened, mit keresnél itt?…
    – Hát mit csinálhatnék?
    – Ha volna nyolc frank ötvened, ahogy mondod, nem lennél itt. Hisz van elég kocsma, ami még nyitva tart az úri lokálok mellett. Nem beszélve róla, hogy még kevesebbért is kap az ember szállást. Tartsd meg magadnak a meséidet, nem szeretem a hencegőket.
    Maillard keresgélni kezdett a zsebében, megcsörgette a pénzdarabokat, aztán a tenyerére rakta őket. Nyolc darab egyfrankos meg egy félfrankos volt.
    – És ez mi? – háborgott. – Ide süss, és mondd meg: ez mi?
    A másik megszámolta a pénzt a szemével, és haragosan ráförmedt: – Na, akkor meg örülj neki, hogy van gubád. Csak arra kérlek, hagyj békén. Már amúgy is elég nagy a cidri.
    Maillard zsebre vágta a pénzdarabokat, és megérintette a szomszédja vállát.
    – Látod, nem mese. Ide figyelj, holnap reggel elmegyünk, megiszunk együtt egy feketét. De szeretném, ha beszélnél hozzám, ha megkérdeznéd, hogy hívnak, honnan jövök… Már két hete senki sem szólított a nevemen. Maillard-nak hívnak. Ezt könnyű megjegyezni, ugyi, Maillard… Maillard…
    – Maillard – mondta utána a másik. – Maillard-nak hívnak… Nini, szépen fel vagy öltözve…
    Megtapogatta a vastag, szürke posztózakót, a kordbársony nadrágot.
    – Mintha új lenne. Éngem Ravaux Domokosnak hívnak, igen, Domokosnak. Nem sok hasznom van belőle, hogy Domokos a keresztnevem. Olyasmi kell, hogy megessen velem, mint ami most, hogy eszembe jusson, vagy hogy a zsaruk bevigyenek, de most már úgy ismernek, mint a rossz pénzt, még az őrszobán se adnak kvártélyt. De téged még sohase láttalak…
    Domokos, nem kis megerőltetésébe került bár, de mégiscsak belement Maillard játékába, s kérdéseket tett fel.
    – Hogy mit csinálok? – felelte Maillard. – Fura história! Két hete jöttem ki a kórházból. Valaha uszályokat raktam ki, hol itt, hol ott. Az szép munka! Vannak ismerőseim, de nem tudom, hová lettek. Egyszer itt, egyszer ott, érted, de vannak, akik ismertek. Aszonták: Maillard, ahogy te is mondod most, hogy Maillard. Jól éltem, ma már elmondhatom.
    Maillard egy kis ideig eltűnődött, mintha elvesztette volna mondókája fonalát.
    – Aztán? – kérdezte félvállról Domokos. – Aztán mi történt?
    – Egy napon a homokkupacomról szedtek fel, s bevittek a kórházba. Amikor kijöttem, öregnek éreztem magam, rogyadozott a lábam, mintha rongyból lenne, meg a karom is, mindenem olyan volt, mint a rongy. Öregnek éreztem magam, mondom. Először el se akartam hinni. Enyhén sütött a nap, nem melegen, csak úgy langyosan, de mégiscsak sütött: elballagtam a munkahelyemre a Râpée rakpartra. Hát ott ácsorog egy siheder, és homokot rak egy csillébe. Elég kényelmes munka. Idenyújtja nekem a lapátot, de a második lapát homoknál a karom már hallani se akart róla, hát még a többi részem, mert ez nem csak a kar dolga. Amikor láttam, megijedtem… ó, te jóságos Isten, hogy megijedtem! Ide menekültem, nem is tudom, hová. Még volt száz frank a zsebemben, most aztán te is tudod, hol tartok: már csak nyolc frank ötvenem van…
    Maillard ijedt mozdulatot tett, és Domokos vállához bújt.
    – Már két hete csavargok az utcán. Sokan vannak.
    – Jól mondod – helyeselt Domokos –, sokan bizony.
    – Amikor láttam ezt a sok le-fel járó népet, először elcsüggedtem… Az ember azt képzeli, ugyi… mit képzel az ember? Hadd sétifikáljon az a sok nép, attól még nem lakunk jól. Pedig volt, aki ismert.
    – Azért neked nincs mit panaszkodnod – vigasztalta Domokos. – Neked még van egy kis lóvéd. No, meg aztán, szépen fel vagy öltözve, olyan tiszta munkáskülsőd van. Én a te helyedben megpróbálkoznék valamivel…
    – Ugyan mivel? A munkához erő kell.
    Domokos káromkodni kezdett; egy szélroham bezúdult a zakójába, s az úgy kezdett csapkodni, mint egy zászló.
    – Ugyan mivel? – ismételte Maillard sürgető hangon.
    – Hát igaz is – dünnyögte Domokos –, nem vagy tanult ember. Elég rád nézni, látszik, hogy seggfej vagy, hogy egész életedben úgy dolgoztál, mint a barom. Neked már befellegzett.
    – Azt nem mondom, hogy tanult vagyok – tiltakozott az öreg. – De mégis vannak, akik ismernek. Megvolt mindenem. Emlékszem, egyszer többedmagammal szépen falatoztunk, hát egy hórihorgas aszongya a többiek előtt: „Maillard – ez én voltam –, Maillard, ő aztán érti, hogy fogja meg a dolog végit.” Te meg most aszondod, nem vagyok tanult. Hát persze hogy nem, nem is állítom magamról, csak mondom neked, hogy mit mondott az a hórihorgas. Egyszerre csak elhagyott az erőm. Olyan vagyok, mint egy vénember.
    Hanem Domokos már nem figyelt rá. Megpróbált álltában elszunnyadni. Maillard azonban felrázta, és tapintatosan emlékeztette egyezségükre:
    – Virradatkor csak jólesik majd az a bögre kávé.
    – Az ántiját – dühöngött Domokos –, de fel vagy azzal a kávéval! Tán azt hiszed, egész éjjel fecsegek majd veled, be se áll a szám? Még talán meg is fogjam uraságod kezét, mi?
    Maillard megalázottan hallgatott, s kis ideig eltűnődött, majd úgy tett, mintha el akarna menni. A másik azonban karon ragadta, és jó erősen visszahúzta.
    – Itt maradsz! Nahát, micsoda viselkedés! És a kávém, mi?
    Hangjából szorongó harag érződött ki. Ez életet öntött az öregbe, büszke örömmel megtapogatta a zsebében a nyolc frank ötvenet.
    – Oda megyek, ahová nékem tetszik – intette a másikat. – Ha kedvem szotytyan, elmegyek, kinek mi köze hozzá?
    Domokos megenyhült, s mosolyt erőszakolt ajkára.
    – Ide figyelj, én a te érdekedben beszélek, Te nem vagy idevalósi, nem tudod, mit kell tenni. Később elmegyünk, leheverünk a metró mellé, jó védett helyen, de még várni kell. A rendőr, aki most áll őrt, elkergetne bennünket. Az a pohos bajszos. Maradj itt, én mondom neked: nem bánod meg.
    Zuhogó eső zúdult a szinte teljesen kihalt körútra. A járdán, a falhoz tapadva, néhány utcalány osont el. Az öreg nagyon boldog volt, hogy nem engedték elmenni, újra elfoglalta a helyét csőtársa mellett, és szép csendben maradt.
    Némi várakozás után Domokos körülnézett, megtekintette a házakat meg a járdát. Bizonyos jelekről ítélve, mint például az egyik szálloda megvilágítása, vagy a ritka járókelőkre vadászó utcalányok, úgy döntött, itt az ideje helyét elhagyni. Kétszáz métert kellett tenniük a magasvasút pályája alatt, hogy elérjenek a Barbčs metróállomáshoz. Maillard valamivel előtte haladt, s közben nyögdécselt, hogy fáradt. Domokos azt mondta, fütyül rá.
    – Tartsd meg magadnak a meséidet. Ha az itteni csőlakók mindegyike jajgatna, hogy fáradt, vagy fáj a gyomra, szép kis zenebona lenne. Egymás szavát se értenénk.
    Az öreg abbahagyta a jajveszékelést, és amint a társára tekintett, látta, hogy sántít.
    – Mit csináltál a lábaddal? – kérdezte.
    – Nyazsgem – válaszolta Domokos, akit úgy látszik, nagyon felbosszantott a kérdezősködés.
    – Nem vagy udvarias, csak azt kérdem: mit csináltál vele?
    – Én meg azt mondom: ha észnél volnál, befognád a szád, tudnád, hogy a sok szóbeszédtől elvesztem a türelmem. Látszik, hogy neked még van egypár garasod.
    Domokos nehezen járt, minden lépésnél nagy erőt fejtett ki, hogy előrehúzza a lábát, amelyik hátrabotlott, sovány melle pedig zihált. Maillard, részben szánalomból, részben meg, hogy megbocsássa a nyolc frank ötvenet, segített neki.
    Amikor megérkeztek a metróállomásra, a sötét zugoly, amely viszonylag szélcsendes volt, már tele volt hajléktalanokkal, akik persze nem örültek nekik. Bosszús, káromkodó hangok hallatszottak a félhomályból.
    – Nincs már itt hely, hordjátok el magatokat íziben! Nem ilyenkor szokás lefeküdni!
    – Ide jönnek ezek a tekergők, aztán ott maradnak a világosságban, hogy ránk hozzák a zsarukat!
    Maillard félénken visszahőkölt. De Domokos kezénél fogva húzta, s rá sem hederítve a szitkozódásra, a véletlenre bízva magát, tolakodott, nekimenve a heverő testeknek, az egyiknek a lábára, a másiknak meg a kezére lépve.
    A zúgolódás még hevesebbé vált: – Hát nem hallottátok, hogy nincs hely, az istenfáját! Megvadultak ezek!
    – Ez a gazember meg a lábamra lép, nem tudsz vigyázni, te disznó!
    Egy hang szólalt meg, mindegyiket túlkiabálta, azé a fiatal csavargóé, aki a legjobb helyet foglalta el az egyik sarokban: – Mibe fogadtok, hogy kinyírom ezt a két pofát?
    A csőlakók azonnal elnémultak. Egyikük nadrágja végénél megfogta Maillardt, és így suttogott neki: – Feküdj le, nem bánom: mégis adok egy kis helyet. – És amikor az öreg már elterült az aszfalton, még hozzátette: – Amiért veszekszik az ember, nem muszáj olyan gonosznak lenni.
    Domokosnak is sikerült összegubbadva lefeküdnie, a fejét egy hasüregre téve, a testét meg két másik test közé ékelve. Erre az éjszakára már megvolt a boldogsága. A jó ember- és nyomorszag erőt öntött bele. Ahogyan elhallgatta a mellette dagadó mellkasok ütemes szuszogását és ennek a szerencsétlen emberhalmaznak a horkolását, úgy találta: az élet jó és ringató. S amikor a megígért kávéra gondolt, gyengéden felsóhajtott, majd rögtön megijedt, hogy a jóember el fogja veszíteni a nyolc frank ötvenet, vagy hogy míg alszik, ellopják tőle.
    Óvatosan, nehogy felébressze szomszédait, feltérdelt, s a sötétben tapogatózva keresni kezdte Maillard-t. Amikor keze egy vastag posztóhoz ért, azt hitte, az öreg zakóját fogja. Ujjával végigtapogatta a kabát kifordított nyakát, s egy érdes archoz ért, aztán egy bajuszt érzett. Akkor szelíden megrázta az embert, és a fülébe súgta: – Vigyázz a nyolc frank ötvenedre, vannak itt, akiknek nagyon ügyes a kezük. Olvasd csak meg: megvan-e még?
    Az ember, akit Domokos felébresztett, és aki nem Maillard volt, felhördült, kinyújtózkodott, aztán gépiesen elismételte: – Olvasd csak meg: megvan-e még.
    A hirtelen támadt reménytől lázasan kezdett matatni zsebében. Aztán csalódva újra el akart aludni, de az aranyos pénzdarabok látomása nem hagyta nyugodni. Felébresztette egyik szomszédját, aztán egy másikat, és halkan mondta nekik: – Valakinek pénze van itt. Bankók suhogását hallották, látták csillogni a pénzdarabokat, százával, hallod, százával!
    A két hajléktalant először elkápráztatta a hír, amit szintén terjeszteni kezdtek. Halk zsivaj, aranyzsivaj futott át a csőlakók sötét halmazán. Az angyali üdvözlet szájról szájra járt, az egyik faltól visszhangozva terjedt a másikig. A csavargók növekvő zsivajgása azt hirdette, hogy most örök életükre el vannak látva pénzzel. Az éjszakai alvástól eltompult agyak mélyén a teljes felszabadulás fénye kezdett derengeni. Egy járókelő, aki egy örömtanyáról kijövet sietve haladt az úttesten, olyan édes kacajkoncertet hallott feltörni a homályból, hogy ijedten menekült.
    Maillard örömkönnyekkel fogadta a szerencse hírét.
    – Vége – ujjongott –, vége, nem kell tovább ődöngeni az utcán a sok nép között, akik rád se hederítenek. Örökre gazdagok vagyunk. Végre nem kell többet egyedül lennünk, meg félnünk. Vége a fáradtságnak, vége az öregségnek. Nagyon kellemes dolog a gazdagság.
    Rajongó röhögés rázta meg a csőtársak seregét. Olyan mélységes volt az örömük, nyomorhoz szokott testük annyira megzavarodott tőle, hogy nem fogott a fejük. A sötétség mélyén káprázó szemük a La Chapelle körutat megvilágító ívlámpákra tapadt, és azt hitték: mesés kincsek aranya csillog előttük.
    – Mennyi… – suttogta Maillard – mennyi kincs!
    Széttárta karját a vagyon felé, kigombolta mellényét meg az ingét, hogy szinte megfürödjön benne.
    – Mennyi… mennyi kincs!
    Körülötte a csavargók nyögtek a tébolyító örömtől. Hirtelen Maillard-nak eszébe jutott Domokos.
    – Domokos, itt vagy, Domokos? Én vagyok, Maillard, hol vagy?
    – Itt ni – felelt Domokos. – Na látod, ugye, szerencséd van, hogy velem jöttél!
    – Hát igen, meghiszem azt, szerencsém van. Adj kezet.
    Megfogták egymás kezét, a Maillard-é lázas és remegő volt.
    – Domokos, többé nincs sánta láb. Mindnyájan gazdagok vagyunk. Meggyógyult a lábad.
    – Hát persze hogy meg – hagyta rá Domokos nyugodtan –, mindnyájan gazdagok vagyunk, úgy, ahogy mondod.
    Maillard teljes erővel megszorította a kezét, és lázas rajongással suttogta: – Mennyi… Domokos… mennyi kincs!
    És mindegyik csavargó kórusban mondta vele: – Mennyi… mennyi… mennyi kincs!
    Domokos szelíden eltolta magától Maillard forró kezét, és így szólt hozzá: –Ne mocorogj annyit, öreg, feküdj le, és maradj szépen nyugodtan. Holnap is nap lesz…
    Ez utóbbi szavak belevesztek a haragos zúgolódásba. A csőlakók a gázlámpafényben egy fáradt ember körvonalait pillantották meg, aki fedezékük fel tartott. Ez is csavargó volt, éppen olyan ágrólszakadt éhenkórász, flaszterkoptató tekergő, mint ők. Már száz méterről látszott, hogy szegényesen öltözött, s az elnyűtt felöltő úgy lebegett rajta, mint egy nyári karakó; s ahogy látták, amint a viharzó szélben támolyog, megértették: korog a gyomra, és remeg, mint a nyárfalevél, de reméli, hogy most egy kis meleg zugra lel.
    – Itt már nincs neki hely – mondta egy hang –, sem neki, sem senki másnak.
    – Az már egyszer biztos – vélekedett egy másik hang –, nagyon könnyű lenne, ha valaki csak beállítana, aztán máris gazdag lenne.
    – Már így is elegen vagyunk. Mink is voltunk úgy, mint ő. Másszon ki a pácból egyedül!
    Közben az ember lassan feléjük tartott, és a szél zúgásától nem értette a félhomályból előtörő heves kifakadásokat. Amikor odaért a menedékhelyhez, úgy tetszett, nem nagyon izgatják a csak zavarosan felfogott kiáltások. Törzsvendég volt ebben a zugban, megszokta, hogy az első vendégek féltékenyek a helyükre. Minthogy a szerencsétlen nem törődött a figyelmeztetésekkel, a kiáltások fenyegetőbbek lettek:
    – Takarodj innét! Ez nem neked való hely, te tolvaj!
    És a csőlakókórus üvöltözni kezdett:
    – Kuss, piszkos tolvaj! Itt csak gazdagok vannak, csak kizárólag gazdagok!
    – Hordd el magad, te rongyos, te tróger!
    Maillard talpra ugrott, és a haragtól toporzékolva kiáltotta: – Ne eresszétek ide, az istenit! Ne engedjétek be hozzánk! El akarja venni a pénzünket! Tegyétek ki a szűrét!
    – Ki innét, te zsivány! Egy fitying sincs a zsebében!
    Hanem az ember néma makacssággal mégiscsak helyet keresett magának. Valaki sípcsonton rúgta, mire megtántorodott.
    – Micsoda viselkedés ez? – til takozott. – Már egy órája gyalogolok. Hagyjatok egy kis zugot nekem is. Ha összehúzódtok, nekem is jut egy kis hely, sőt még melegebb lesz itt.
    – Igen, melegebb lesz neked a mi pénzünkkel! El innen!
    Domokos a helyéről felemelkedve közvetíteni akart, s fáradtan szólalt meg: – Az istenfáját, hagyjátok lefeküdni! Már eleget pofáztatok, ilyen kutya időben csak nem kergethetitek el. Egy gazdaggal több lesz, azért még nektek is marad elég.
    Elég sötét volt, hogy társai ne lássák Domokos arcát. Csak ennek köszönhette, hogy nem tépték ízekre. Békítő szavait bősz gyűlöletzsivaj nyomta el.
    – Semmit! Nem adunk neki egy fabatkát se! Könnyű dolga lenne!
    – Ha elmégy egy bolt előtt, talán behívnak, hogy vegyél annyit a kasszából, amennyit akarsz?
    A fickó, ki egy órával azelőtt Maillard-t meg Domokost fenyegette, öblös hangon szitkozódott: – Takarodj íziben, vagy kitaposom a beled!
    Kórusban helyeseltek neki. Maillard még inkább torka szakadtából kiabált: – Jól mondod, ki kell taposni a belét!
    Ennyi vad indulat elbátortalanította a betolakodót. Mielőtt elment volna, félénken megkérdezte: – Hát olyan gazdagok vagytok?
    – Hogy gazdagok? Még azt kérdi, gazdagok vagyunk-e! Ó, mennyi… menynyi kincs!
    – Te jóságos Isten! – sóhajtotta a szerencsétlen, aki fázott és éhezett. – Teremtő jóisten, mennyi kincs!
    Könyörgő mozdulattal tárta szét a karját, de olyan kegyetlen kacaj fogadta, hogy eloldalgott, még nehezebb járással, még görnyedtebb háttal.
    Miközben gonosz testvérei aranyos álmot láttak, a kitaszított csavargó visszajött a menedékhely környékére ólálkodni. Félénken, csak messziről nézte a sötét zugot, amely neki olyan nagyszerűnek, hívogatónak tetszett, mint egy mesebeli keleti barlang. Elfelejtette, hogy éhes, hogy fázik, és hogy holnap is felkel a nap. Egy rendőr észrevette, hogy már vagy negyedórája mozdulatlanul áll a járdaszélen, s megparancsolta neki, hogy menjen tovább.
    Az átokverte megindult a Magenta körút felé, s szíve mind keserűbb lett, ahogyan eltávolodott a kincstől.
    „Ugyan mért tartanának meg mindent maguknak? – tűnődött. – Nem lehet, hogy csak az övéké legyen. Meg akarnak lopni bennünket, el akarják venni a pénzünket.”
    Úgy hitte, az ég kegyes adományát sikkasztják el, forgatják ki eredeti rendeltetéséből. Erre elhatározta, hogy nagy igazságtevő hadjáratot indít. Amilyen messze csak menni bírt rossz lábával, elvitte a hírt Párizson keresztül, azokba a zugokba, ahol a hajléktalanok hálnak, de sohasem pihennek.
    – A kincs mindnyájunknak adatott – hangoztatta. – Nincs joguk, hogy megtartsák maguknak. Akik szintén gazdagok akarnak lenni, elég, ha virradatkor oda mennek.
    Párizs minden hajléktalanja, azok, akik a folyó hídjai alatt hálnak, akik a pályaudvarok törzsvendégei, akik behúzódnak a sötét sarkokba, akik a középületek folyosóin alusznak, akik a vásárcsarnoki kocsik körül bolyonganak, akik a Montmartre fényeiben a kurvák vagy a begerjedt férfiak jótékonyságára lesnek; a sikátorok csavargói, a zsákutcák csavargói, a metrólejáratok csavargói – mind-mind elhagyták padjukat, kőkockájukat, lépcsőjüket, és megindultak a boldogok utcasarka felé. Hosszú, fekete sorokban érkeztek a négy körúton, a Barbčs, a Rochechouart, a Magenta és a La Chapelle körúton át, és gyülekezni kezdtek a metróállomás körüli járdákon. Némán magukba szállva vártak a csodára.
    A vagyonos cimborák a menedékhelyükön mit sem sejtettek ebből a nagy tódulásból. A fejük felett eldübörgő első metrószerelvények jelezték, hogy felvirradt az új nap. Hajnali félálmukban nem merték kinyitni a szemüket, még szorosabban tapadtak egymáshoz, ki-ki a szomszédja mellényében kereste az éjszaka takaróját.
    Maillard egy rakás aranyon aludt, s kigombolt zakójának szárnyaival egészen befedte. Aszfalt nyomta melléből a lélegzés ütemére szakadatlan nyöszörgés tört fel. Néha összeszorított állkapcsa közül siránkozó vagy fenyegető mondatfoszlányok szálltak fel.
    – Tolvaj!… ne hagyjátok… El akarja venni a pénzünket…
    Véletlenül egyik szomszédja jól ránehezedett a vállára. Az öreg egy hirtelen mozdulattal megfordult. Félig felállva, előrenyújtotta kezét, hogy megöleljen vagy megcsípjen valakit, s riadtan nézett körül. A zivataros eső már elállt, s a Lariboisičre-kórház felől kéken integetett az ég. Túl a La Chapelle körút végén, La Villette felett felkelt a nap. A tekergők sötét kupaca körül megint megcsikordult az élet.
    Az öreg kezdte érezni, hogy hiányzik neki valami, valami, amit soha többé nem talál az útján, s kiabálni kezdett: – Ez nem lehet! Gazdag vagyok, gazdag akarok lenni!
    Éjszakai cimborái feltápászkodtak vackukról, és azon törték a fejüket, miért kiabál.
    Az öreget csalódása még jobban megdühösítette, és összefüggéstelen szavakat böfögve eltávozott. Domokos maga is izgatott arccal kelt fel.
    – Maillard! Hé! – kiáltott. – Ne lógj meg a gubánkkal!
    Domokos felszólítása felébresztette társai tudatában a bősz és pompás virrasztás emlékét, amikor megcsillant előttük a kincs. Megint simogatni szerették volna, ismét korgó gyomrukhoz szerették volna szorítani az éjszaka még megvolt vagyont.
    – A pénzünk! A pénzünk! Elmegy a pénzünkkel!
    Ekkor a járdákon összetódult csavargósereg egyszerre megmozdult, és a fedett folyosó alá özönlött. Óriási zsivaj lett úrrá az autótülkölésen és metródübörgésen: – A pénzünk! A pénzünk!
    Maillard a megvadult pénzkövetelők forgatagával viaskodott, de annyira megzavarodott az eszük, hogy senki sem törődött vele. Már elfelejtették.
    – A pénzünk! Adják vissza a pénzünket! Elszedték a pénzünket…
    Maillard nem maradt el a többi torka szakadtából üvöltöző mögött. Azt hitte, igaz az egész, és majd megpukkadt dühében, hogy kifosztották. A nagy zenebonában így üvöltöztek: – Fogják meg! Fogják meg!
    – Gyerünk, az istenit, siessünk!
    A hátrább haladók tolták az elöl menőket. Ezeket is elkapta azoknak az őrülete, akik nem láttak semmit, és ők is kiabálni kezdtek: „Gyerünk, siessünk!” És mintha előttük görögnének a pénzdarabok, a csavargók szaladni kezdtek a végtelen La Chapelle körúti magasvasút alatt. Egész rongyos hadsereg vágtatott némán, hogy takarékoskodjék a szuflájával. Az ázott szandálok és talpak puhán cuppogtak az aszfalton.
    Domokosnak sikerült a kavarodásban elkapnia Maillard-t a gallérjánál fogva, és teljes erőből egy oszlophoz szorítania. Az öreg megkísérelte, hogy kiszabaduljon a szorításból, és úgy rúgkapált, mint egy dühöngő őrült.
    – Eressz el! Engedsz el rögtön, a kurva istenit!… A pénzünk!… Hát nem érted? Elveszik a pénzünket!
    – Hagyd a fenébe – csitította higgadtan Domokos –, azért ugyan hiába futnak. Gyere gyorsan, fizess nekem egy kávét, az egyszerűbb.
    Az öreg belefáradt, most már nem kapálózott. Irigységtől égő szemmel nézte a hajléktalanok esztelen rohanását, akik lélekszakadva vágtattak La Villette felé. A nyomorékok, akik nem bírták tartani az iramot, sereghajtókként bicegtek, és nagyban hadonásztak.
    – Hogy nekiiramodtak – dörmögte Domokos –, hogy nekiiramodtak! Nem hiszem, hogy valaha is megállnak.
    Kis szünetet tartott, és gyengéd mélabúval tette hozzá: – Ha csak bele nem vetik magukat a Szent Márton-csatornába, ami nem is lenne olyan rossz dolog…
    Maillard meredt szemmel, mozdulatlan maradt. Domokos érezte, hogy remeg a keze a kezében. Szelíden megveregette a vállát.
    – Szegény szerencsétlenek – mondta –, hisz látod. Azt hiszik, ott, az utca végén kél fel a hold. Gyerünk, igyunk egy kávét, ha mondom.
    Maillard feléfordította fejét, és sírni kezdet.
    – Tudom én azt – hüppögött. – De azért mégis jobb lett volna, ha engedsz velük rohanni.
    – Meggárgyultál? – tiltakozott Domokos. – Na, mi bajod? A te korodban… ugyan, na… Szegény öregem, látszik, hogy még nem értesz a szakmához. Nem találsz terített asztalt, ahányszor csak megéhezel…
    – Éppen azért…
    – Ugyan, sebaj! Húzd ki magad, és arra gondolj, hogy nyolc frank ötven van a zsebedben. De legalább megvan még?
    Maillard megtapogatva az egyik zsebét, nyugtalannak látszott, ami elszorította Domokos szívét.
    – Csak nem veszítetted el? – kérdezte haragosan.
    – Nem hinném – hebegte az öreg –, azt hittem, hogy… de nem…
    – Mindenütt kerested?
    Az öreg elégedetten dörmögött valamit, arca veres volt az örömtől. Már mosolygott: – A mellényzsebembe tettem, mielőtt lefeküdtem.
    – Édes Istenem, úgy megijesztettél – sóhajtotta Domokos.
    A két csavargó egymással szemben ült, a két forró fekete előttük gőzölgött.
    – A kávéivásnak is megvan a módja – oktatta Domokos. – Ha sokáig iszod, kihűl. Ha meg forrón nyeled le, nem tart sokáig az élvezet. Éppen annyi ideig kell inni, ameddig kell. Csináld szépen utánam.
   
    BAJOMI LÁZÁR ENDRE FORDÍTÁSA

SÁRKÖZI LÁSZLÓ

Hajnalszonett

Mészáros Ilonának

… lassan múlik az este, alátemetődik az aszfalt
harmata, páragomollyal játszik az ágon a szellő.
Felhő árnya sötétlik az égre: esőt hoz a hajnal
s arcra borultan szunnyad elázva a kába tekergő.

Piszkos rongya kinőve, alig fedi; reszket a nyirkos
gyilkos bokrok alá ledobott szivacson gebe teste.
Sebzett kézfeje, tarkoponyája s a homloka csillog,
szitkot vinnyog a bajsza alatt, lila szája; szederjes.

Áporodott köd leple körülveszi: légy a koporsót,
hitveseként ölel át karjával egy éteri korsót
s bortól mámoros aggyal a köznapi gond elenyészik.

Nézi-e kései órán bárki a hold hideg ívét,
látja a vértelen arcon játszani végzete színét
s szívét nyomja-e? mert dobolása nem érhet az égig…


Körúti séta

… behódolt bársony talpain a tiszta
s őrült ősz: örökre lehull a levél:
halott avar ravatal éled elém
s elég a rőt Idő; nyakasan nyitva

kapud, október; az oktogonon
csikorgó csönd, csillagos kristály kripta
az ég s élve, fáradtan fuldokol

még éjfehér fényei ragyognak.
Szürke, szikár szelet hord hátán a folyó
s a part, sovány sirályok csacsognak

és várnak a vízen ülve, míg mohón
kémlelik újra, úgy egymást, mint engem
és barátkozón – halált hozón, lelkem
pengeted te szél s te éj – csodálkozón…


Varjúszonett

… havas eső varjat ver az égen,
magánya enyém; lustán repül célja
felé s nem őrli pokol se éden.

Szállnék én is – akár kettétört tégla
lehetnék ennyi erővel: hazám
vakság és feszülő nyomor kazán;
olcsó máz alatt éled a szín: cékla.

Mivel fejemet nem a földbe dugom,
megértem azt, mit nem tudtam rögtön;
a tégla célja: rendszer; fal s börtön,
bár lelkem gyarló – nem ilyennek tudom.

Mindig fázom s a fagyoktól félek,
varjúmód mégis a hidegben körzök
míg szárnyam szegi múlás, vagy élet…


… a szemem szinte…

… a szemem szinte ég, gyűrött homlokom,
olykor megborzongok, szellő szalad belém;
nyári eső neszez a halk lombokon,

míg ócska flakonból kortyolom a szegény
emberek túlédes, forró teáját.
Zsíroskenyeremnek nincs íze, árát
nem kérték el tőlem, mégis: nagyon nehéz

s valahogy elnyugszik korgó beleimben.
Vadgalamb raj köröz, a fűre ülnek,
néha megrebbennek, odébb repülnek,
újra megnyugszanak, aztán fejeikkel,

széttárt szárnyaikkal felém fordulnak
s katicabogárszín pisla szemeikkel
koldustarisznyámból morzsát koldulnak…


… hétkor keltenek…

… hétkor keltenek, nyolckor kirúgnak
az éjjeli menedékhely ajtaján,
reggeli – nincs, kint szemembe szúrnak

a szétrúgott szeméthalmok a csalán
és a dudva közt, mögöttem hőzöngő
árnyékok; léptük céltalan döngő,
vagy némelyiküké csoszogó halál.

E körből vakon kilépek; ennyire
szebb a bizonytalan: dédelgessek
jövőt, hol az álmok kútba esnek?
A ködből nincs kapu, csak a semmire.

S bár napról-napra fáradtabb vagyok,
nem támad kedvem, hogy itt megpihenjek,
de rögként kopog rám minden napom…
 

LENGYEL GÉZA

Fedéltelen

A házak közt dünnyög téli szél,
az ég szürke, ólomszínű lepel.
Reszket mind, ki felett nincs fedél,
nincs – és szíve is kövön hever.

Lét határán, ámde mégis él
és kezére párát még lehel –
s néha alkoholnak égiszén
át bús-rózsaszín köd permetel.

Szállnak így angyali szárnyakon
országok felett; a tájakon
jégcsapból is forró víz folyik,

és várnak rájuk puha pamlagok.
Ők maguk nem veszik számba, hogy
„álmodik a nyomor”… álmodik.

SZEPES ERIKA
   
Boldogság
   
Környezetesztétika
   
A város peremén élünk. A betontömbök között telepített parkok, a házakon és a parkokon túl már a vadon nőtt fák, gyomos, kutyafuttatásra alkalmas szabad földek. Ez valóban a város pereme. A betonerdőn túl nincsen város, nincs egyetlen ház sem.
    Azazhogy egyetlenegy van, ha ugyan háznak lehet nevezni azt a bontott téglából, elhullott fagerendákból összetákolt építményt, ami a peremnek is a peremén éktelenkedett. Idős emberpár lakta – talán házasok –, és egyiküknek a testvére, egy szemlátomást félkegyelmű férfi. A ház akkorka volt, hogy csak aludni mentek be, főzni a dróttal elkerített udvaron, tűz fölött szoktak, s ez szolgált melegedőhelyül is. Egy kiszolgált teherautó volt a raktáruk, ruhásszekrényük: minden vagyonukat itt tárolták, mindenki szeme láttára. A viskó körül apró házikert a legszükségesebb élelmiszerek megtermelésére: bab, borsó, hagyma, krumpli termett benne, és ott legelt a tejszükséglet fedezésére tartott kecske, ott kaparták a földet a tojásadó tyúkok, levesbe való kakasok.
    Sétáink közben gyakran kerültünk a közelébe.
    – Ez a boszorkány háza, aki a Jancsijuliskát meg akarta sütni – mondta kétéves kisfiam. Majd telt az idő, nagyobb lett, és mi megint arra sétáltunk.
    – Ez a boldogság háza – mondta akkor, négyévesen. Értetlenül néztem rá. Miképpen változott át tudatában a boszorkány háza a boldogság tanyájává? De csak ennyit kérdeztem: – Miért gondolod, hogy boldogok?
    – Mert mindent meg tudnak csinálni maguk – mondta irigyen, mert ahhoz szokott, hogy nálunk a vízcsapot vízvezetékszerelő javítja, az elkopott bútorra kárpitos feszíti rá az új huzatot, és még a tapétázáshoz is segítséget kell kérnünk. És hát az ennivalót meg végképpen nem mi termeljük meg.
    – Mindenük megvan, ami kell ahhoz, hogy egyedül élhessenek, és jó lehet nekik, mert egyedül lakhatnak ebben a kertes házban – mondta az ezernégyszáz lakost számláló szalagház lakójaként.
    Ezután már én is az ő szemével láttam a szemétdombból Eldorádóvá magasztosult birodalmat. Valóban csendben, békében élt együtt a három ember, a munkát beosztották, mindhárman állandóan sürögtek-forogtak, láthatóan sosem unatkoztak. Vasárnap pedig – ha jó idő volt – kiültek a teherautó platójára pihenni, napozni, közben sört ittak és kártyáztak.
    Gyermekeim felnőttek, már nem kérdés, hogy „városon vagy falun” sétáljunk inkább, mennek elfelé, vagy be a városba, vagy igazi kirándulásra, én pedig egyedül sétálok a város peremén, meg azon túl. Egy napon valami idegen nyelvű szöveg motoszkált a fejemben, melyet jól kellett volna lefordítani, de mindaddig nem sikerült. Abban a pillanatban, amikor a boldogság tanyája elé értem, eszembe jutott a megoldás. Előkaptam a mindig nálam levő tollat, papírt, és sietve feljegyeztem, nehogy elfelejtsem. És indulni akartam tovább.
    – Naccságosasszony, naccságosasszony, várjon! – hallottam a hátam mögül egy kétségbeesett hangot. – Gyüjjék mán vissza, naccságos asszony!
    Egy darabig eltartott, amíg rájöttem, hogy ez a furcsa megszólítás nekem szól, majd visszafordultam. Köszöntem és megkérdeztem, miben segíthetek.
    – Ugye, nem teccik minket feljelenteni a naccságos asszonynak? – kérdezte majdnem sírva a három ember közül az egyik, a nő.
    – Már miért jelenteném fel? – csodálkoztam el.
    – Mer teccik tudni – hadarta lélegzetvétel, pont és vessző nélkül –, minket a rossz népek mindig feljelentenek, és ideküldik a rendőrséget hogy kergessenek el, mert mi nem fizetünk se lakbért, se földbért, és építési engedélyünk se volt, de nem volt lakásunk, és muszáj volt valahol házat építeni.
    – Eszembe sincs feljelenteni – mondtam –, hiszen ismerjük egymást jónéhány éve. Tudja, hogy mindig erre sétálunk?
    – Igen, de most fel teccett írni valamit a naccságosasszonynak a papírra. Biztos a házat, meg ami körülötte van.
    – Nem a házat írtam fel, hanem dolgozom egy munkán, és ami eddig nem jutott az eszembe, arra épp most jöttem rá, és felírtam magamnak, hogy el ne felejtsem. De ki szokta magukat feljelenteni?
    – Jaj, naccságosasszony, nem is tudja mennyi az irigy meg a rossz ember, akik ideküldik a hatóságokat, és a hatóságok szerint mi kétszeresen bűnösek vagyunk mert engedély nélkül építkeztünk, meg hogy aszongyák, hogy ronda a házunk, és rontja a környezetet.
    Felőlem nyugodt lehet, én soha fel nem jelentem, ígértem neki, és azóta mindig barátságosan köszöntöttük egymást. Egyszer még, egyik sétám alkalmával mutatott egy végzést, amelyben arra kötelezik őket, hogy haladéktalanul hagyják el a jóhiszeműen, ám jogtalanul kisajátított földterületet, az építési engedély nélkül felhúzott ingatlant pedig tegyék lakatlanná.
    – Márpedig minekünk innen nincs hova menni. Nincs pénzünk lakást venni, meg azt fenntartani. Egy nyugdíjból meg egy rokkantnyugdíjból élünk – mondta már sírva, lekönnyezve a végzést, aminek hivatalos nyelvét talán nem is értette, de a lényeget, hogy innen nekik el kell menni, azt igen.
    Nem mentek el. A mesebeli kert megtermette a néhány kiló krumplit, zöldséget, a kecske mekegett és tejjel hálálta meg a jóltartást, a tyúkok tojást tojtak és néha maguk is étellé váltak. A három ember öregedett, koptak rajtuk az amúgyis szakadt ruhák, a ház megereszkedett, megdőlt, teteje, mint egy félrecsapott svájcisapka, az egyik oldalon lelógott, a garderobe-nak használt autóroncs merő rozsda lett. A pusztulás felé tartott minden, de még élt, lélegzett.
   
    Nemrégiben ismét arra jártam. A hajdani Eldorádó helyén üszkös facsonkok, koromtól bársonyfekete téglaroncsok, felismerhetetlen maradványok hevertek, már majdnem egybeolvadva a földdel. A látványtól megriadva megkérdeztem a közelben újonnan épült külföldi szupermarket egyik eladóját, tudja-e, mi történt.
    – Hát végre, hogy megtörtént! – zihálta lelkesen egy alig húszéves szőkeség. – Megint jöttek a rendőrök a kilakoltatási paranccsal, és két napot adtak ezeknek a rongyosoknak, hogy eltakarodjanak innen. Ennek a szép, új üzletnek a környékét is elrondították.
    – És? – sürgettem rosszat sejtve.
    – Már másnap láttuk, hogy készülődnek. Felraktak mindent arra az ócska teherautóra, nem is értettük, miért arra, mert annak soha nem volt kereke, kecskét, macskát, tyúkot, bútort, mindent. Kiürítették a házat. Gondoltuk, másnap valaki eljön értük, azért pakoltak össze. De éjjel a szomszéd lakók hatalmas tüzet láttak a ház helyén, és mire a tűzoltók kiértek, minden megégett.
    – És az emberek?
    – Azok is, az állatokkal meg a lomokkal együtt. Most végre rend van – mondta a szőke lány, és árazókészülékével piros kódot nyomott egy üveg neszkávéra.
    A boltból kiszédelegve még egyszer megnéztem az égett romokat. Az eső majd elmossa, a hó betemeti, és jövő ilyenkorra már nyoma sem lesz annak, hogy itt valaha egy jóhiszemű, ám jogtalan bitorló birtoka állt.
    Jövő tavaszra már makulátlanul szép lesz a környék.
   
Mese
   
Ott ültek hárman a valószínűtlenül meleg novemberi napsütésben a szupermarket melletti padkán. Ott kuporgott a három, szakállas öreg, mint a föld alól vagy egy odúból a napfényre kiszabadult három manó; körülöttük minden kincsük: felismerhetetlen színűre koszolódott szatyraik, zsákok, szúrósvégű botok a kukázáshoz, üres sörösüvegek, újságpapírfoszlányok, hullámpapír-ágyneműk, kenyérmaradványok. Ott ültek békésen, és mozdulatlanul sütkéreztek a valószínűtlenül meleg novemberi napon, csupán egyetlen csikk járt szájról szájra. A szupermarketből vásárlók tömege özönlött ki és tódult be, ingerülten, harsányan, türelmetlenül. Durván lökdösték egymást, de a három manót az áramló massza óvatosan kikerülte, mint idegen testet. Az öregek teljes elengedettségben napoztak.
    Az idilli állóképet az egyik öreg lassú oldalra fordulása mozgatta meg: lehajolt az egyik kukázószatyorhoz. – Jönnek az újabb sörök – gondoltam. – Utánpótlás az üres üvegekhez.
    Tévedtem. Az öreg alapos kutatómunkával merült kezével a szatyor fenekére, hosszan kotorászott, majd felszínre hozott belőle valamit, egy egyelőre még azonosíthatatlan tárgyat, aminek felismeréséhez működtetése segített hozzá. Kezében a valamivel, maga felé fordította egyik társát, majd elkezdett matatni a szakállán. A felismerhetővé vált tárgy egy kozmetikai olló volt, talán friss szerzemény. Óvatosan, nagy műgonddal kezdte formára nyírni a torzonborz szőrzetet: tisztességes fazont vágott a szakállnak, formára igazította a bajuszt, majd amikor elkészült a versailles-i park mintájára rendezett fejköltemény, másik társa felé fordult és az ő bozontját is rendbeszedte. Művével láthatóan elégedetten hátradőlt, megtámaszkodott egy farönkön, és átadta az ollót az első számú Nyírottnak. Amaz óvatosabb volt: a második számú Nyírottól kért segítséget: törött tükördarabot tartatott vele a Mester arca elé, hogy az irányítsa a műveletet. A harmadik szépítkezés is sikeres véget ért, az olló és a tükördarabka visszakerültek megszokott mélységükbe a szatyorba.
    Mindez hang nélkül történt, egymás mozdulatainak tökéletes ismeretében. Majd a három öreg ismét napirányba fordította arcát és sütkérezett a valószínűtlenül meleg novemberi napsütésben.
    Boldognak látszottak.



 

DONKÓ LÁSZLÓ állj fel haver                                 a hajléktalanoknak atka bolha mindenütt a nyomor nő terem „BIRODALOM VISSZAÜT” nem néha – szüntelen a híd alatt dudva nő a híd fölött Turul utcasarkon kurva-nő – mindig ártatlanul aluljárón jár alul s posztol a félelem torkokon a bor gurul – s kín minden méteren nézem és hogy gyűlölöm ki ájul horkol és dühödten odább lököm ki gyáván égre néz onnan TŐLE vár jelet nincs jel nincs idill döbbenet van döbbenet s kurvanagy nihil állj fel haver vár a Nap alagút vége vár ha nem hagyod el magad – vagy Tél s a fagyhalál!

Derkovits Gyula rajza (részlet)

---

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ Erdő mellett A pestimrei erdőben, a tél közeledtével, a leszálló köd takarójába burkolódzva gyanús árnyak mozgolódnak. Kezükben fejsze suhog, fűrész foga összekoccan, mintha félnének, hogy rosszat tesznek. A fa ága, törzse jajong, csontjuk reccsen. Az erőlködéstől zihál a tüdő, a fülben dobol a vér. Csak meg ne hallja valaki?!… A közeli házak ablakai vaksin hunyorognak, függöny sem rebben. A zajhoz hozzászoktak a kutyák, farkukat behúzva, vackukba bújnak. A szagról felismerik, hogyha a gazdájuk matat a tilosban. Nem hiányzik nekik a farbarúgás, szidalom. Ám az álmukból felriasztott madarak, annál jobban rikoltoznak, de mire bármit tennének, fészkük földre hull. Jaj, a fiókáik! Védenék, de a letört, levágott gallyak suhogó korbáccsá válnak, s az ütés szárnyukon, hátukon csattan. A nyirkos avarban a fájdalomtól elaléltan, még csapzott tollaikkal betakarják elnémult kicsinyeiket. Később, a vaskályha arca kipirul, a kormos, düledező kémény felderül, s mint a hajléktalan öregember, dohányhoz ritkán jut, most pipájából víg szikrák pattannak, meleg füstöt pöfékel. A sok gyerek, a zsúfolt ágyban álmában mosolyog, s lerúgja magáról a durva pokrócot. Tolvajt kiáltanék, de torkom elszorult. A naptárban 2005 decembere állt, mégis Jean Valjean jutott eszembe. Szégyelltem, mégsem cselekedhettem Javert-ként!…

Derkovits Gyula rajza

---

SIMOR ANDRÁS

Hajnali józanság

Ez a zaj
az utcáról száll fel
nem a Tejútnak
vad paripái futnak
forgolódom
vekkerszóig
ezalatt
a kukázók jönnek
ködnek
nekivágva
könyékig
túrnak beléd
kuka-Magyarország
félredobják
szonettem
ételmaradék kell nekik
rímmaradék helyett
kezük keresgél
nincs estély
se rest éj
viszont van deres tél
gyomruk korgásának
ritmusába
metszeteket
patkány Halál harap
kilesve rájuk
a kukából
hová a távol
homályból
nem folyik alá
csipkefátyol
most csapják rá
vissza
a tetőt
továbbmennek
mint
tegnap
tegnapelőtt
menni kell
menni
ne aludj hát
elmondanám ezt néked
ha nem unnád
ébredj
a valóra
az égben
nincs bál
csak
összedőlt
kincstár
e halálon
mi Kháron
vizébe alányom
mint lidércálmon
esve át végleg
hallgasd
csikorgó pléhnek
vasnak
mindennapi zajait
te
aki egy nagy
ismeretlen úrnak
míg napjaid lehullnak
nem vagy
vendége itt


A Flaszter című lap árusáról

Jön, újságját alázattal kinálja
nekünk, a villamosra váró népnek,
vágunk reá elutasító képet,
és mikor elmegy, nem nézünk utána.

Hétfőtől péntekig ez utat járja,
mintha ideköltözött volna végleg,
cipője lyukas és zakója tépett,
borostáját borotva régen látta.

Olykor a sínről szedi föl a csikket.
Ezt csinálja naponta, korareggel,
nincs miniszter, aki rajta segíthet,

bársonyszékén akármeddig is seggel.
Isten se látja, hogyan él ez itt lent,
míg lelke eggyé nem válik a röggel.


Karácsony

Mária, a cigányasszony,
kinek férje vala József,
megszülte a kicsiny Jézust,
áldott, aki vélük jót tesz!

Kinn az utcán, fagyos télben
kuporognak mind a hárman,
Máriának teje nincsen,
felsír Jézus holtra váltan.

Az emberek őelőttük
cipelik a karácsonyfát;
rimánkodnak rongyaikból,
barna bőrű szentháromság.

Mária, József és Jézus
miellenünk tiltakozva
tovaszállnak karácsonykor
megválthatóbb csillagokba.


A költészet korlátjairól

A verseim
nem elég agresszívek
talán
mert még sose éheztem
lakásomból
se lakoltattak ki még

A hajléktalan lélek
kevésbé kifosztott
mint
a hajléktalan test

Nem éri utol
télen
a fagyhalál
nyáron a hőguta

Nem mondja azt:
„Csak
egy forintot
kérek”
botladozva
a
könyörtelen utcán



Derkovits Gyula rajza

---

MANUEL VICENT
(SPANYOLORSZÁG)
  
Terrortámadás újév napján
   
Hajnali háromkor, amikor Madrid végre elcsöndesedett, az előkelő Serrano utca egyik háza előtt robbanás történt. Az egész háztömb beleremegett, fél kilométeres körzetben megzörrentek az ablakok. A légnyomás hihetetlenül erős volt, egyes éjjeliszekrényeken az odakészített pohár vízben összekoccantak a műfogsorok, a szolid, polgári vitrinekben pedig csilingelni kezdtek a talpaspoharak, a levesestálak és az ezüstkanalak. A robbanást mély csönd követte.
    De csakhamar kiáltások harsantak az utcán, redőnyök csattantak, fékcsikorgás hallatszott és az ablakokban itt is, ott is rosszat sejtő, pizsamás alakok jelentek meg. A Salamanca negyed számos lakója ily módon, a balkonon kihajolva kívánt egymásnak boldog új évet.
    – Ez bizony bomba volt.
    – Vajon ki kapta az áldást?
    – A mentők az Alcalá utca felé tartanak…
    – Micsoda világ! Az embert már aludni sem hagyják…
    – Hölgyem, ezeket mind falhoz kellene állítani!
    – Hmmm…
    – Csak akkor alhatunk végre úgy, mint régen.
    A robbanás valahol a Kolumbusz tér közelében történt, vagyis az elegáns utca legdrágább szakaszán, legalábbis arra száguldottak konvojban, a hajnali sötétségbe hasítva a szirénázó, fényszórózó rendőrautók. A tett helyszínén a négy rohamkocsi félkörívben felsorakozott, s a közeli szórakozóhelyről kitóduló közönség a reflektorok kékes fényében a következőket láthatta: A szemközti házhomlokzatáról véres húscafatok lógtak, a járdán egy árva cipő hevert, benne bokából lemetszett láb; az egyik üvegezett erkély mellvédjére agyvelődarabkák fröccsentek, a földszinti üvegtetőn pedig egy férfinadrág fél szára s belsőségek kandikáltak ki belőle. Az áldozat testének többi része sehol sem volt látható. A járdán viaszosvászon védőruhába öltözött alakulat lapátolta a beleket, a tűzszerészek a történtek rekonstruálásán buzgólkodtak.
    Első pillantásra igen furcsának látszott a merénylet. Mi tagadás, ekkora robbanástól jószerével az egész háztömbnek le kellett volna omlania, de a szétfrecscsent áldozat körül a tárgyi világ mégis tökéletes épségben maradt. Még a mögötte levő kirakatüvegnek sem esett baja, bent sértetlenül álldogáltak a kopasz próbababák. A szakértők nem találtak lőpornyomot, nem észlelték dinamit vagy egyéb robbanószer jelenlétét, égett bűzök sem kerengtek a levegőben, csupán nyers emberhús szaga érződött. Valaki megjegyezte, hogy a terrorista saját maga áldozata lett; biztosra vehető, hogy a kabátja alatt felrobbant a bomba, miközben a bűntény helyszínére tartott. Ám a dolog mégsem volt ilyen egyszerű. Megállapították, hogy vegymentes, mondhatni: tisztán elméleti robbanás történt.
    Másnap délelőtt, egy anticiklonnak köszönhetően, egyetlen felhőcske sem úszott az égen. A Serrano utcában nagy volt a nyüzsgés: disztingvált úri asszonyok ártatlan lánykáik és masnis csomagok társaságában vonultak, oldalukon finom gavallérokkal, akiket szintén a vásárlási kedv terelt ide, a belvárosba. A méregdrága üzletekben pezsgett az élet, ajándékok, kézcsókok, csekk-füzetek, mosolyok cikáztak ide-oda. A napisajtó már beszámolt a legújabb honi terrorhullámról. Az előző éjszaka néhány vidéki városban is történtek merényletek, és rejtélyes módon minden alkalommal egy-egy ismeretlen lelte halálát bennük. Nos: „a modern kor embere tisztában van a dinamit pusztító erejével, és megtanulta, hogyan őrizze meg hidegvérét a gonosz sötét erői közepette, melyek a mélyből leselkednek rá”.
    – Vegyek egy szál orchideát neked?
    – Hogyne, aranyom!
    – Pár napig eszedbe jutok róla?
    – Hát persze, aranyom!
    Akkortájt a Serrano utcában a régivágású spanyol úriemberek orchideát vásároltak kedvesüknek. Az ékszerboltokban, megannyi szerelmi zálog gyanánt, vastag arany karperecek ragyogtak, az úttesten vadonatúj Mercedesek parkoltak, második sorban, egyenruhás sofőrrel, s az ember száz méterenként egy rongycsomóba botlott, amelyről rendre kiderült, hogy koldus. A koldusnők általában egy elbódított gyermeket szorítottak magukhoz. Más kéregetők hirdetményt tartottak maguk elé, szívhez szóló munkaügyi közleményekkel. Néhány munkanélküli karitatív eredetű törülközőt terített maga elé, és tekintetét némán a befolyt összegre szegezte.
    Déli negyed egykor Madrid belvárosában minden szabályszerűen festett. Ám hirtelen a Goya utcai kereszteződésben velőtrázó dörrenés rázta meg a levegőt. Valaki segítségért kiáltott, gyalogosok menekültek a szélrózsa minden irányába és az első pillanatban senki sem értette, mi történt, de mindenki halálra volt rémülve.
    – A gazemberek!
    – Újabb bomba!
    – Gyilkosok!
    – Egy halott és rengeteg vér!
    – Hol?
    A pokolgép ezúttal egy bank bejáratánál robbant, épp azon a helyen, ahol egy munkanélküli gyűjtötte az adományokat, és a terrortámadás pontosan úgy zajlott le, ahogyan az előző éjszakán. Az ismeretlen áldozat széttrancsírozott maradványai a kövezeten szanaszét hevertek, de robbanóanyagnak nyoma sem látszott, bár ezúttal néhány járókelő is könnyebben megsérült. Egy hölgy lábikrájába ötcentávós pénzdarab fúródott, az egyik kocsi karosszériáját milliónyi garas lyuggatta ki, és egy eltévedt egypezetás érme átfúrta magát egy irhazeke anyagán, majd megakadt viselője bordái között, aki történetesen egy marokkói gyűrű- és óraárus volt. Szokásos bagolyhuhogásukkal megérkeztek a rendőrautók. A közegek hisztérikus sípszóval, pokoli tülkölés közepette, igyekeztek a forgalmat elterelni, majd egy mentőautó érkezett a helyszínre. Sokan keresztet vetettek a vérfürdő láttán.
    A tűzszerészeknek annyi idejük sem maradt, hogy a kesztyűjüket felhúzzák. Két sarokkal feljebb újabb robbanás reszkettette meg a környéket és újabb, rongyokkal cifrázott vörös felhő emelkedett a tetők fölé. A robbanást forró szélroham követte, magával sodorva a vászontetőket, valamint az egyik erkélyről egy kanári kalitkáját. Kitört a pánik.
    Ami a merényletet illeti, most is egy koldus volt a kezdeményező. A közeli virágbolt alkalmazottja ugyanis mindent pontosan megfigyelt. A szóbanforgó koldus a járdán ücsörgött, és kezét mozdulatlanul maga elé tartotta. A nyakába terített pokróc alatt valami felrobbant, és a pasas, se szó, se beszéd, szétspriccelt a levegőben. Egyértelmű eset volt. A szomszédos áruház kirakatait, az újságosstandot, valamit több járókelőt végigpásztázott az ismeretlen helyről leadott sorozat.
    A közönség bosszúért kiáltott, de öt perc múltán a Hermosilla utcánál újabb detonáció döreje görgött végig az ünneplőbe öltözött sokaságon, és íme, máris egy sántikáló úr ugrándozott lefelé a lejtős utcán, s ezt kiáltozta: – Ők azok, ők azok!
    – Kicsodák, uram?
    – Ők, a koldusok!
    – Mi van a koldusokkal?
    – Mind felrobbantják magukat!
    Ilyen badarságot még senki sem hallott. A tömeg köréje sereglett, s ő hadonászva bizonygatta a rendőrnek, hogy a sarki koldus a szeme láttára röpült a levegőbe. Éppen egy százast akart a kalapjába ejteni, amikor meglepődve látta, hogy az illető eleven léggömb módjára felfúvódik, lassan elvörösödik, mint a cékla, és a bendőjéből csikorgás, fújtatás, recsegés-ropogás hallatszik. Már azon volt, hogy megkérdezi tőle, netalán rosszul érzi magát, de nem maradt ideje rá, mert a másik, akár egy szupernova, pokoli robajlással felrobbant.
    Valószínűtlen mende-mondák kaptak szárnyra, de az emberek többsége megegyezett abban, hogy a háttérből terroristák irányítják az eseményeket. Végül is korunk embere mintegy lőporos hordók tőszomszédságában éli az életét, elviseli a Gonosz praktikáit, feltéve, hogy az nem zavarja köreit. De mi a helyzet most? A Serrano utcán szikrázóan süt a nap, sugarai még az imént is lágyan cirógatták a testvériesen költekező fel-alá hullámzó gyülekezetet. És bizony, valamennyien úgy vélik, elfogadhatatlan, hogy a járdán lebzselő munkanélküliek, kültelki szakadtak és hagyományos kéregetők egyszerre összeesküdtek ellenük, és lázadást szítanak. Még inkább elfogadhatatlan a módszerük, hogy a lázadás eszközeként a saját testüket használják, pánikot keltve a jámbor járókelők között.
    – Hé, maga ott!
    – Nekem tetszett szólni?
    – Kezeket a falra!
    – Nincs nálam semmi…
    – Mozgás!
    A rendőrök parancsba kapták, hogy minden gyanús elemet le kell tartóztatniuk. Délután két órakor, ebédidőben, nem kevesebb, mint hét robbanás követte egymást. Hivatalos közegek és önkéntesek tartották szemmel azokat az ismeretleneket, akik az utcákon a földön ülve koldusnak álcázták magukat, és alamizsnáért könyörögnek. A rendőr most is végigtapogatta a gyanús elemet, az odagyűlt kíváncsiak még elolvashatták a botra tűzött szöveget is, miszerint nemrégen szabadult és munkát keres. A fickó háttal állt nekik, és a hatóság felszólítására két karját égnek emelte. Egyszer csak, éppen úgy, ahogy a szél belekap az ember ruhájába, a kabátja két szárnya felemelkedett. A hasából recsegés hallatszott, majd véres szökőkút tört fel a testéből, a rendőr az úttestre zuhant, fémpénz-lövedékek ablaktáblákat perforáltak, a koldus darabjaira szakadt szét, elenyészett, és mint délelőtt, most is kilométeres körzetben megremegtek az ablakok, a bárok pultjain táncoltak a kiskanalak, és kitartóan csöngött a békés polgárok füle.
    Az alkony leszálltával kiürült a város. Az utcákon golyóálló mellényben rohamrendőrök cirkáltak, a belvárost aknakereső készülékeikkel tűzszerészek fésülték át. Hatástalanítani akarták a kéregetőket és a csellengő munkanélkülieket. A kósza híreket a rádió is megerősítette. A szegények semmiféle töltényt, illetve gránátot nem rejtegettek a zsebükben. Maguktól robbantak, öngyulladásként kémiai reakció híján, noha az önrobbanás okát, a robbanószerkezet mibenlétét eddig nem sikerült tisztázni. Nyugtalan este köszöntött a fővárosra. Különös, soha nem hallott tüzérségi össztűz, távoli ágyúzás morajlott a szokatlanul langy levegőben. A boltok a szokásosnál előbb zártak be, és a még kinn kószáló tisztes polgárok sietve hazatértek.
    – Egy kis adományt, Isten nevében…
    – Tágulj innen!
    – Könyörgök, két napja nem ettem…
    – Rémisztő. Nehogy a közelembe jöjj!
    A piros lámpánál várakozó autósok közül már senki sem merte leengedni az ablakot, ha egy-egy alázatos, dakszli képű, rongyos alak settenkedett a kocsi mellé. És később csak romlott a helyzet. Az éjszaka csöndjében álmukban is hallották a madridiak a fel-felhangzó dörrenéseket. Alvás helyett virrasztottak inkább, és a házak tetőteraszairól figyelték a körös-körül szakadatlanul zajló, kísérteties tűzijátékot.
    Az egyik balkonon egy nő felkiáltott: – Hallották? Ma éjszaka Spanyolország valamennyi csavargója felrobbantja magát!
    – Nem túlzás ez, hölgyem?
    – Épp most mondta a rádió…
    Az éjféli hírekben valóban szerepelt a hír, miszerint vidéken, a tartományi fővárosokban is megkezdődtek az öngyilkos merényletek. A hírmagyarázók tüstént felmérték a szóba jöhető önrobbantók körét. Megállapították, hogy a különböző fajtájú szegények, úgymint a kéregetők, a klasszikus koldusok, valamint a munkanélküli csavargók és hajléktalanok száma országszerte meghaladja a kétmilliót, azaz pontosan ennyi időzített bomba ketyeg e pillanatban is az utcákon. Kérdés persze, hogy valamennyien felrobbannak-e, vagy váratlanul vége szakad az „önemésztő újévi puffogatásnak”. A rádió azt is közhírré tette, hogy ettől kezdve hatóságilag tilos szeretetadományokat osztogatni.
    A jámbor polgárok pedig reszketve várták, míg megvirrad, reménykedve, hogy az új nap józan fényénél kiderül, mindez vaklárma volt. Sőt, talán csak rossz álom, amelyet gyorsan el kell felejteni.
   
PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSA

---

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

song

így mondtátok: ma pünkösd napja van,
illő hát a szépről és a jóról elmélkedni,
mint ahogyan salvador dali is az igazat
és a szépet írta:
mint ahogyan pablo picasso hasonlóképpen
a jóra törekedett: úgy neked is ez legyen
                                              a feladatod:
tehát e jeles napon azt mondjátok:
írjak szépet,
erre én azt mondom: lerajzolom nektek
a megfagyott villámokat: a pillanat és a misztikum,
egyben az örökkévalóság és a költészet mementóját,
mert ahol befejeződik a misztikum,
ott elkezdődik a költészet:
a széttöredezett tükröt, benne a múltat,
az állandó körforgást,
minek részesei vagyunk,
s amely mint valami puzzle játék
                                    illeszkedik
egymáshoz:
és az üvöltést
ahogy csak a sötétséget kutató ember tud üvölteni,
ércszínű alkonyokon:
az apa üvöltését, aki haza várja leányát,
ám ő már felkapaszkodott isten szekerére,
s akinek énekét immáron csak a hold
és a madarak hallgatják,
mert az üvöltés olyan, mint akinek a vérét eszik,
felhallatszik egészen a magasságos égig
és felíratik minden betűje, akár mózes tízparancsolata
a kőtáblára,
olyan ez a kiáltás:
és leírom nektek a kitaszítottság összes alázatát,
mikor felhők pora rakódik gyönyörű hajunkra,
s hajnalok fénye lobban szemünkbe n,
hazát és szerelmet keresünk minduntalan
még így vénen is,
hiszen valahol félúton elveszítettük,
és azt gondoljuk, megleljük,
de eközben köldökig járunk a sárban,
a mocsokban, mint valami igavonó barom:
mikor behorpadt mellkasunk garázda szél fosztogatja,
és úgy játszik,
játszódik velünk, akár a leszakított fejű rongybabával:
mikor minden megnyomorított fában nagyanyánk hátát
véljük felfedezni, és csak úgy en passant ejtünk
egy-egy mondatot róla, mert szívünk megkérgesedett,
mint maga a föld:
és befele sírunk mert szégyelljük könnyeinket
a világ előtt,
és azt mondjuk,
vasban, ezüstben, aranyban nyugvó hamu vagyunk:
mikor éhezünk, és végső elkeseredésünkben szembe megyünk
a nappal, hogy még ideje-korán odaérjünk ahol
                                                            a kenyeret
osztják,
mikor ott döglünk szomjan az árok szélén
(elvégre jogot formálhatunk az ingyen koporsóra)
miközben bőven termő szőleinket rablók, útonállók
szüretelik le,
mikor holt szánkból búzaszál kizöldül,
mikor homlokunk úgy világít ebben a kobaldkék éjszakában,
akár a régész kezében a megtalált koponya,
s aki elfeledett, szép nyelvünk kutatja,
őseink nyelvét,
pusztán kíváncsiságból,
és kezére a fej szemüregéből homok pereg,
forró homok,
mikor öltözékünk csupán a földről felszálló pára,
takarónk útszélre vetett újságpapír,
mikor gázlámpák pisla tüzében toldi szerelmét olvassuk,
és rágyújtunk az utolsó szál cigarettára,
holott nem lenne szabad: tüdőnk mezején kinyílnak az éjszaka virágai,
és már csak idő kérdése mikor úszik az égre
                                                                 illés
szekere:
mikor a dülőút-menti kőkrisztus fejéről leomlik
a töviskorona, s vadkomló indái fonják be az idő
és penészette szürkészöld szobrot,
mikor a felkelő nap könnyeket csal szemünkbe,
és úgy folyik át rajtunk a bánat, akár a duna vize
az országrészeket kettészakító határokon:
mikor kibédi dósa lidi énekel:
piros alma lehullott a sárba…,
hangja, mint fenyőfák hangja,
mint orgonazene: úgy cifráz za, szebben már nem is lehetne:
karácsonyi szél muzsikál az ereszalji jég-csöngettyűkkel,
ahogy dósa lidi keservét a világba danolja:
száraz ágtól messze virít a rózsa…,
aztán sír,
egyre csak sír,
mint aki tudja, legközelebb  akkor lép tündérország földjére,
ha holló kopogtat az ablakon,
csőrében az öreg szüle hajszálával,
ha távirat érkezik és beköszönt a lombhullás évszaka:
dósa lidi sír,
és vele sír domokos eszter, a kolozsvári költő
aki megénekelte a bartinai jézust,
s akinek élete: szélbe írt betű csak, rajz rohanó vízen,
és sírnak a budai gesztenyefák,
gerecse dombjai
és a kapualjakba rekedt szerencsétlenek
az acélpaloták tövébe vackolódott hontalanok,
a szabadság önkéntes száműzöttjei,
akik kabátjuk zsebében őrzik a délelőtt melegét,
valamint ócska pálinkájukat,
arcuk akár a háborúból hazatérőké,
fáradt, mint a kizsigerelt föld,
a megcsontosodott időről tudósít,
 hogy nincsen új a nap alatt:
pilátus ismét mossa kezeit

---

PAYER IMRE

A metróállomáson

Nem tudom, halott vagy csak alvó,
ahogy öntudatlanul végigterped
a műmárványon, akárha ellentett
szabadság abszolutumában a csavargó.

A kabátom féltem, hogy bepiszkolom,
ha hozzáérek, s megzavarja figyelmem,
mely önzés és kötelességből engem
tervez sunyin, az amorf szánalom.

S már pótcselekvéssé lesz otthonosságom,
s a visszatartott révületben látom,
hogy évezredeken át a huzatban

kapaszkodna egy padra (zuhanunk?!!),
feleszmélve végre lehuppan,
(de nem jutunk végpontra, dekkolunk).


Hádész a fényben

Árnyék. Alig észrevehető árnyék
a nap-neonfény-nyalábok között.
Magas homlok, hosszú orr,
a húsos arc ellenére markáns.
A csillogóan élénk és
figyelő szempár dacára
hideg tekintet.
Kissé profilból néz rád,
akinek csak elfordított fejjel áldoztak, ő
a halál ógörög istene.
Így látnád őt, de nem látod,
fején van láthatatlanná tevő fövege.
Ében szőrű paripák húzta
aranyszekere is csak a pillanat
tört részére tűnik fel tükröződve az
Oktogonon, a Burger King üvegfalán
bámészkodó hajléktalannak.




Derkovits Gyula rajza

---

BISTEY ANDRÁS
   
Egy téli éjszakán

Haza kellett volna küldenem Járvás Vincét, amikor láttam, hogy részeg, de megsajnáltam. Hideg volt, mínusz öt fokot mutatott a hőmérő otthon az ablakban, Járvás meg a temetőn túlról jött, nyilván azért ivott, hogy ne fázzon útközben annyira.
    A községháza tornácán találkoztunk este tízkor, Cseh István volt a harmadik a csapatban, ő ért oda először, egy oszlop mellett topogott, amikor megérkeztem. Éppen csak váltottunk néhány szót, és befutott Járvás is. Nem volt nagyon részeg, csak sokat beszélt, és pálinkaszag terjengett körülötte.
    Nemrégen szervezték meg nálunk a polgárőrséget, egy csapat este tíztől egyig járkál a faluban, persze jó lenne, ha egy másik, mondjuk, egytől négyig járna, de nincs elég ember, háromnaponként kerülne ránk a sor, azt meg ki bírná?
    Amikor szólt a polgármester, hogy megbízna egy csapat vezetésével mint volt tiszthelyettest, megörültem, jólesett, hogy számítanak rám. Aztán kiderült, hogy ez mégsem katonaság, sok mindent el kell nézni, mert ha keményebben szólok valakire, megsértődik, és nem jön többet.
    Járvás Vincének is azért néztem el a pálinkázást, mert sajnáltam, de nem is akartam, hogy felkapja a vizet, és otthagyjon bennünket.
    Ahogy megjött, indultunk nyomban, a kiskapu nem volt bezárva, azt sose zárják be, mert a tűzoltószertár ott van az udvaron, ha sürgősen menni kell, nem érnek rá a kulcsot keresgetni.
    Átvágtunk a piactéren, először a Bem utca felé mentünk, arra van a cigánytelep. Járvás egyfolytában beszélt Cseh Istvánnak, valami baja volt a Vasipari Szövetkezetben, azt magyarázta.
    Egyszer hirtelen elhallgatott. Csend volt a környéken. Persze csalóka is lehet az ilyen csendesség, hát megmarkoltam a botomat.
    Fegyvert nem szabad hordani, de azért mindenkinél van valami. Nálam bot, Cseh Istvánnál biciklilánc, Járvás meg szintén botot hord magánál, a végét kivájta, és ólmot öntött bele. És nem is szegjük meg a szabályt, hiszen a bot nem fegyver, a biciklilánc sem, ha mondjuk, pisztoly volna nálunk, az más, a pisztoly komoly dolog.
    Csak a keményre fagyott hó ropogását hallottuk. Kevés helyen takarították el a havat a házak előtt meg a kerítések mellett, vigyázni kellett, hova lépünk, mert néhol úgy csúszott a járda, mint a korcsolyapálya az iskola udvarán.
    Kiértünk az utca végére. A putrikhoz nem vezetett csinált út, úgy gubbasztottak összevissza építve a kinyíló mezőn, mintha sárba süppedtek volna. Tanácstalanul álldogáltunk egy darabig, aztán Cseh István megkérdezte: – Most merre?
    – Menjünk a hobbikhoz! – mondta Járvás Vince.
    – Miért pont a hobbikhoz? – kérdeztem. Arrafelé sem volt rendes járda, csak valami lapos köveket raktak le, hogy eső után az emberek ne süllyedjenek el a sárban. Igaz, most fagyos a föld, de a hó belepte az utat, arrafelé meg még úgy sem takarítják el, mint a faluban.
    – Megint feltörtek néhány házat – mondta Járvás Vince. – Találkoztam a pajzsoki orvossal, éppen a rendőröktől jött, bejelentette, hogy feltörték a víkendházát. Úgy káromkodott, mint a záporeső, elvitték a hétezer forintos japán permetezőjét.
    – Megérdemli, ha kint hagyta a kertben – vélte Cseh István. – Tudhatta volna, hogy onnan ellopják.
    – Nem úgy van az! – csattant föl Járvás. – Nehogy már az legyen a hibás, akitől ellopnak valamit! – De bizony, az is hibás! – Cseh is fölemelte a hangját. – Ha mindenki vigyázna a holmijára, nem lenne lopás.
    Járvás válaszolni akart, de közbevágtam, nem akartam, hogy összevesszenek. – Menjünk a hobbik felé.
    Csendben elindultunk. Most ők mentek elől.
    – Én tudom, hogy miért olyan fontos neked a doktor úr permetezője – mondta Cseh István csúfondárosan.
    – Ha tudod, örülj neki!
    – Mert megegyeztetek, hogy te műveled a telkét. Persze nem ingyen. És permetezned is kell majd, azért fáj a permetező…
    – Hát aztán? Mi rossz van abban, ha megegyeztünk?
    Járvás hangja ingerültebb lett, mintha valami szégyellnivaló cselekedeten kapták volna.
    – Nincs abban semmi rossz – jegyeztem meg békítően. – A doktor megvette azt a telket a gyógyvíz miatt, házat is épített rá, de nincs ideje a kert gondozására. Inkább mással műveltesse, mint hogy felverje a gaz.
    Szél fújt szembe, nem nagyon erős, mégis fázott tőle az arcom, egyszer a könny is kicsordult a szememből, amikor egy kicsit megerősödött.
    A többiek is fáztak, Cseh felhajtotta a kabátgallérját, Járvás meg elővett egy lapos üveget, és felém nyújtotta. – Húzza meg, főnök, mert befagy a lyukunk ebben a hidegben!
    Nem vettem el tőle az üveget.
    – Majd ha végeztünk, meghúzom szívesen. – Morgott valamit, és a szájához akarta emelni az üveget, de még mielőtt beleivott volna, rászóltam: – Szolgálatban magának sem szabad!
    Megállt a keze a levegőben, olyan csodálkozva nézett rám, mintha nem hinne a fülének.
    – Kinek lesz attól gyereke, ha iszok egy nyeletet? – kérdezte foghegyről, és közelebb vitte a szájához az üveget.
    Elöntött a méreg, szórakozik velem ez a részeges disznó, és még neki áll följebb.
    – Úgy igyon belőle – mondtam, és a dühtől elfúlt a hangom –, hogy azonnal mehet is haza!
    Visszahúzta az üveget a szájától, rácsavarta a kupakot, és csak azután szólalt meg: – Nem kell engem hazaküldeni, megyek magamtól is. Szabályos hátraarcot csinált, és elindult visszafelé.
    – Hé! Mit csinálsz? – kiáltott utána Cseh, de Járvás meg sem fordult, ment tovább.
    – Hagyja csak! – mondtam Csehnek félhangosan. – Jobb, ha hazamegy, majd mi ketten befejezzük az őrséget.
    Némán jött mellettem egész a strandig. Ott van egy vendéglő, télen is nyitva szokott lenni, de most biztosan szünnapja volt, az egész épület sötétségbe borult.
    – A francba! – fakadt ki Cseh. – Ez a hülye is pont most zár be! Megmelegedhettünk volna.
    Nem feleltem, álldogáltunk egy darabig a vendéglőnél, csend volt, csak meszsze, az állomás felé ugattak a kutyák.
    – Menjünk a hobbikhoz! – mondtam végül, és elindultam a kádfürdő meg a strand kerítése között lévő keskeny út felé, amely egyenesen a hobbitelkekhez vezetett. Cseh buzgón jött mellettem, vigyázott, nehogy egy fél lépéssel is elmaradjon. Az volt az érzésem, fél egy kicsit, hogy csak ketten maradtunk. És mintha neheztelt volna, amiért Járvást hazaküldtem.
    Amikor túljutottunk a kádfürdő sarkán, s már láttuk a hosszan elnyúló hobbitelkeket, hirtelen egy alakot vettünk észre a sötétben.
    – Ki az? – kérdezte Cseh riadtan, és közelebb húzódott hozzám. Közben a zsebéhez nyúlt, ahol a bicikliláncot tartotta. Az alak nem válaszolt, nem is jött közelebb.
    – Ki maga? – kérdeztem én is. Azt hittem, erős és csengő lesz a hangom, de volt benne egy kis tétova bizonytalanság.
    Közben Cseh elővette a bicikliláncot, és megsuhogtatta a levegőben.
    – Nehogy agyonüssenek már! – mondta nevetve az ember a sötétben. – Én vagyok, visszajöttem, ha kellek.
    Járvás közelebb lépett, az utcai lámpa fénye megvilágította az arcát. Gondolom, egy másik utcán sietve került elénk, amíg álldogáltunk a vendéglőnél.
    – Ne legyen rám mérges, főnök! – mondta bűnbánóan, és még közelebb lépett. – Isten bizony nem húztam meg az üveget. Magára is lehelhetek, ha akarja.
    Még csak az kéne, hogy rám leheljen, ha nem ivott is közben, még lehetett érezni rajta a korábban beszopott pálinka szagát. Nem tudom, miből főzte a pálinkát, mert hogy maga főzte, az biztos, a boltban nem mernek ilyen förtelmet árulni.
    – Ha itt van, hát jöjjön velünk! – mondtam, mintha szívességet tennék, hogy visszaengedem. Némán mentünk tovább. A hó le volt taposva a gyalogúton, ugyan kik járkálhatnak most erre? Mentünk a sötétbe borult házak között, van itt mindenfajta épület, deszkából összetákolt sufnitól meg rossz autóbusztól kezdve emeletes házig, amelyikkel a falu közepén sem vallana szégyent a gazdája.
    Valahogy rossz érzésem támadt a sok sötét épülettől, mintha kihalt kísértetvárosban jártam volna, csak az utcai lámpák mutatták, hogy nem egészen elhagyatott vidék ez, a lámpák télen-nyáron világítottak, akár volt kint valaki, akár nem.
    A többieknek is hasonló érzése lehetett, mert ők is némán jöttek, a csend kísérteties volt, erre már kutyák sem ugattak, csak a talpunk alatt ropogó hó keltett egy kis zajt.
    Egyszerre éreztük meg a füstöt. Mire én kimondtam, hogy „Itt füstöl valami”, már a többiek is szaglásztak. Keserű füst volt, mintha nedves gaz égett volna valahol, őszi estéken lehet ilyet érezni, amikor a kertekben ásáskor égetik a füvet.
    Megálltunk, tanácstalanul forgattuk a fejünket, de a tüzet sehol sem láttuk.
    – Valami ég – mormolta Cseh István.
    Járvás fölnevetett. – Az már igaz, ha füst van, tűznek is kell lenni!
    – Talán egy ház ég – felelte Cseh.
    De hiába néztünk körül újra, nem láttuk, hogy ház égett volna valahol. Nem nagy az egész hobbitelep, négy rövid utca, egy égő házat vagy akár sufnit akárhonnan meg lehet látni.
    A szél megerősödött, sűrűbb füstöt kavart körénk.
    – Arról jön – mutatott balra Cseh. – Onnan hozza a szél.
    Magam is láttam, hogy a baloldalon lévő emeletes ház mögül jön a füst, de nem fentről ereszkedett le, hanem szinte a hó fölött terjedt, mintha a földön égne valami.
    – Lehet, hogy meggyulladt a ház mögött valami farakás – mondtam. – Menjünk, mielőtt továbbterjed!
    De ez nem volt olyan egyszerű, mert az utcán végig magas drótkerítések húzódtak a telekhatárokon, némelyiken még szögesdrót is feszült, azon nem ugorhattunk át, hogy hamarabb a tűzhöz érjünk. Persze igazából átugorhattuk volna akárhol, még a szögesdrót sem igazi akadály, ha nagyon kell sietni, de nem akartam, hogy a tulajdonosok majd panaszt tegyenek ránk, ha a sötétben kitaposunk egy kis fát, vagy valami más kárt okozunk. A sógoromnak is van itt egy kis kertje a másik oldalon, ő szokta mondani, hogy milyen furcsa emberek vannak, egyik-másik már azért is káromkodni kezd, ha valaki megáll a háza előtt nézelődni, nemhogy még be is ugorna a kerítésen.
    Úgy gondoltam, jobb, ha körbe megyünk, a füst nem lett sűrűbb, ez megnyugtatott egy kicsit. Cseh ott ügetett mellettem, Járvás lemaradt, nehezen sípolva kapkodta a levegőt. Valamit kiáltott utánunk, talán azt, hogy várjuk meg, de nem értettük a zihálásától, meg különben sem értünk volna rá, hogy várakozzunk.
    Ahogy befordultunk a keresztutcába, észrevettem, hogy egy kis tűz ég, jó messze a ház mögött, s lángja egy fél méternél nem csapott magasabbra, és vastag, fehér füstfüggönyt világított meg.
    Az utcának azon a végén még nem mindenki kerítette be a földjét, az egyik ilyen kerítetlen telken égett a tűz, és láttuk, hogy egy alak is mozdul mellette, rádob valamit, amitől a láng szinte eltűnt, a füst viszont még sűrűbben gomolyodott elő.
    Megálltam, Cseh is lefékezett mellettem. Valaki melegedett a tűznél a bódé előtt.
    – Ki lehet ez? – kérdezte Cseh. Suttogott, pedig még vagy nyolcvan méterre voltunk a tűztől.
    – Nem tudom.
    – Az biztos, hogy idegen!
    Ennek a megállapításához nem kellett valami nagy ész, nem is válaszoltam neki. Közben Járvás utolért bennünket, és ő is meglátta a tüzet.
    – Mi az? – kérdezte, és ő is suttogott, bár lehet, hogy csak azért, mert nem kapott levegőt a futás után.
    – Valaki tüzet gyújtott, és melegszik mellette – felelte Cseh.
    – A Borbás Lajos földjén? Az ő házában?
    Hát elég nagy túlzás volt, hogy háznak nevezte azt a sufnit. Inkább szerszámoskamra volt, meg arra is szolgált, hogy legyen hová beállni, ha elered az eső.
    Járvás egyre dühösebb lett, talán még a pálinka hatása nem múlt el nála egészen. – Beköltözik a más házába! Tüzet gyújt, mintha otthon lenne! Na, de majd megmutatjuk neki, hol lakik a jóisten!
    Megemelte a botját, és elindult a tűz felé, de alig tett néhány lépést, Cseh súgva utána szólt:
    – Hátha többen vannak?
    Járvás elbizonytalanodott, tett még néhány tétova lépést, azután megállt, és visszajött hozzánk.
    – Mi hárman vagyunk – mondta rábeszélően. – Ők se lehetnek többen.
    – Az nem biztos – vágta rá Cseh. – És ha nincsenek is többen, lehet náluk kés vagy ilyesmi… Felkaphatják a bódéban lévő szerszámokat, ásót, kapát…
    Láttam rajta, hogy fél, és esze ágában sincs odamenni a tűzhöz.
    – Mi különben sem intézkedhetünk – folytatta. – Megmondta a rendőr, hogy nem igazoltathatunk, senkit sem állíthatunk elő. Odamégy azokhoz – Járvásra nézett, és a tűz felé mutatott –, azután mi lesz? – Egy darabig egyikünk sem szólt, hát még rábeszélően hozzátette: – Szólni kell a rendőrnek.
    Az órámra néztem, tizenegy óra volt. Fél tizenkettőre esetleg beérnénk a káembés lakására. Ha már ágyban van, és onnan ugrasztjuk ki, hogy jöjjön, mert tábortüzet láttunk a hobbiknál az egyik fabódé előtt, szétrúgja a seggünket. Úgyis neheztel ezért a polgárőrségért, úgy gondolja elégedetlenek a munkájával, ezért szervezték meg. Egyszer tartott egy felkészítést, félóra alatt eldarált egy csomó tudnivalót meg jogszabályokat, senki sem tudta követni, még jegyzetelni sem, úgy hadart.
    Szóval a körzeti megbízotthoz nem megyünk, azt eldöntöttem, de akkor mit csináljunk? Járvás és Cseh várakozóan nézett rám, hiába, én voltam a parancsnok.
    – Menjünk közelebb. De óvatosan!
    Hirtelen jobb nem jutott az eszembe. Ha a kunyhó háta mögé kerülünk, nem vesznek észre, különben is, ezen a részen még nem állították föl a villanyoszlopokat, nem volt világítás.
    Felcsapott a láng. Ültem már sötétben tűz mellett, tudom, hogy a lángok csak kis kört világítanak meg, azon túl még a holdvilágos éjszaka is koromfeketének látszik.
    Közelebb mentünk hát, de nem egyenesen, hanem széles félkörben, s csak akkor közeledtünk a bódéhoz, amikor már a háta mögött voltunk. Megmarkoltam a botomat, a tenyerem megizzadt, beletöröltem a nagykabátomba. Járvás is csendben markolászta a botját. Cseh meg a biciklilánc végét fogta, csak a hó roppant meg néha a lábunk alatt, de a tűz is ropogott, az ember, aki mellette ült, nem hallotta, hogy közeledünk.
    – Ez egyedül van – suttogtam a mögöttem jövőknek. Most már tényleg suttogni kellett, a hangos szóra felfigyelhetett volna.
    – A többiek a bódéban lehetnek – súgta vissza Cseh. – Akár tízen is!
    Ez erős túlzás volt; a szűk sufniban legföljebb még két ember fér el, de már ők is aligha tudják kinyújtani a lábukat.
    A bódé hátuljához értünk. Nekitámaszkodtam a gyalulatlan léceknek, amelyekről még a kérget sem szedték le, hulladékfaként vette a gazdája a fatelepen.
    – És most? – kérdezte Cseh suttogva, az izgalomtól remegő hangon.
    – Ki kell vallatni – mondta már majdnem hangosan Járvás. – Ilyen csavargók lophatták el a doktor úr permetezőjét is. Lehet, hogy éppen ez a szarházi!
    – Nem kell heveskedni! – néztem Járvásra.
    Hirtelen léptünk ki a kunyhó két végénél, és közrefogtuk a csavargót.
    – Jóestét! – köszöntöttem rá nyomatékosan.
    Fölnézett a tűz mellett ültéből. Nem látszott, hogy meglepődött, vagy pláne megijedt volna. Koszos kalap volt a fején, megbökte a szélét a mutatóujjával.
    – Jóestét!
    Egy konzervdobozban valami kotyvalékot főzött a tűzön, amely már hamvadni kezdett, csak a parazsa világított.
    – Mit csinál itt?
    Hülye kérdés  volt, a vak is láthatta, hogy főz és melegszik.
    – Főzök – mondta. – Nem látja?
    Járvás hirtelen kiugrott a sötétből.
    – Beszélj tisztességesen a parancsnok úrral! – kiáltotta. – Hogy merted feltörni ezt a házat? Hogy mertél tüzet gyújtani a más telkén? Kitől loptad a tűzrevalót?
    Fölnézett újra, először Járvásra, azután rám, mintha arra lett volna kíváncsi, egyetértek-e a kiabálásával. Idősebb, borostás, sovány arcú ember volt. Szótlanul visszahajolt a konzervdoboz fölé. Járvás közelebb lépett. Nem rúgott bele, csak megbökte a lábát a bakancs orrával. – No, feleljen csak arra, amit kérdeztem!
    – Nyitva volt az ajtó – morogta az öreg. – Nem én törtem fel.
    – Haha! És ezt el is higgyük, mi? Azt szeretnéd?
    Az öreg vállat vont. Piszkos, szürke nagykabát volt rajta.
    – Ne vonogasd a vállad, te! – Járvás fenyegetően közelebb lépett, attól féltem, megüti, mert dühösen hadonászott a botjával.
    Félretoltam hát egy lépésnyit, és beálltam közéjük.
    – Megfagy itt, jóember – mondtam. – Nem fél? Leég a tűz, aztán megfagy. Nem rakhatja egész éjjel.
    – Betakarózok. – Az öreg a háta mögé mutatott a bódéba. – Van egy meleg takaróm.
    – A más házában! – kiáltotta Járvás, és előre akart rontani, de visszatoltam. Cseh szótlanul álldogált a tűz mellett, mintha semmi köze nem lenne az egészhez.
    – Nyitva volt az ajtó – ismételte makacsul az öreg.
    – És ha nyitva volt, akkor be lehet telepedni? Lehet lopni?
    – Én nem lopok! – Az öreg hirtelen kikapta a konzervdobozt a parázsból, és letette egy kissé távolabb a tűztől, ahol már elolvadt a hó. – Hajléktalan vagyok, de nem lopok.
    – És a tűzrevalót sem loptad?
    – Az a kukoricaszár már nem kell senkinek. – Oldalra mutatott, ahol a sötétben behavazott szárkúpok sorakoztak, az első kettőt halványan megvilágította a tűz.
    – Honnan tudod, hogy már nem kell?
    Járvás ismét előbbre akart lépni, de elálltam az útját, majdnem belelökött a tűzbe.
    Az öreg erre nem válaszolt, azt próbálgatta, meghűlt-e már annyira a konzervdoboz, hogy kézbe vehesse, és igyon belőle.
    – Bevisszük, a rendőr majd ellátja a baját! – mondta Járvás.
    – Nem vihetjük be – súgtam neki, hogy az öreg ne hallja meg, de mégis meghallotta.
    – Pedig jó lenne, ha bevinnének – mondta, és elmosolyodott. – A zárkában legalább meleg van, és adnak enni.
    – Szórakozol velünk? A börtönben is az én pénzemből, az én adómból tartanának, te szemét! Én dolgozom, hogy beledöglök, te meg szeretnél börtönbe kerülni, mert ott eltartanak, ott ajnároznak, jaj, nehogy megsértsük szegény csavargó, tolvaj, hajléktalan urak jogait! Hát nem mégy börtönbe, de itt se fogsz zabálni, te szarházi!
    Félretaszított, hogy csak vagy két lépés után nyertem vissza az egyensúlyomat, és felrúgta az öreg konzervdobozát.
    – Rohadt söpredék, koldus, cigányfajzat! – üvöltötte teli torokból. – Vége annak a világnak, amelyikben tutujgattak benneteket. Vért fogtok pisálni, ha megismeritek a magyarok istenét!
    Az öreg néhány pillanatig döbbenten nézte a felborult konzervdobozt, amelyben valami levesféle főhetett, és mind kifolyt, amikor Járvás felrúgta. Azután hirtelen fölállt, és szembefordult Járvással. Magasabb volt mindnyájunknál, amíg ült, ez nem látszott, valóságos óriás.
    – Ez volt a vacsorám – mondta csendesen. – Miért…?
    Járvás hirtelen lesújtott a fejére a botjával. A kalap messzire repült. Az öreg döbbenten állt egy pillanatig, mintha nem akarta volna elhinni, hogy mi történt vele. Két kezét a fejéhez akarta emelni, de erre már nem volt ideje, mert lassan térdre rogyott, azután ledőlt a földre.
    Döbbent csend volt egy pillanatig, majd Járvás felkiáltott: – Szimulál a disznó!
    Emelte a lábát, mintha bele akarna rúgni, de azután mégis visszahúzta.
    Lehajoltam az öreghez, a hátára fordítottam és odahúztam a tűzhöz. A szeme nyitva volt, a lángok fénye tükröződött benne. Az orrából folyt a vér.
    Fölegyenesedtem, Cseh is köze lebb jött. Szótlanul Járvásra néztünk.
    Egy darabig állta a tekintetünket, azután elfordult, és elvékonyodott hangon kiabálni kezdett: – Meg akart támadni! Láttátok ti is… láttátok… én csak önvédelemből… ti is tanúsíthatjátok…

---

ZALÁN TIBOR A feltámadás nyomorúsága Szöveg, Huzella Péternek József Attila százegy évesen végigzötyög egy zsúfolt négyesen Pesten és még egy rövid életen, és csak bámul, s csak felnyög: jaj, nekem: mennyire idegen, amit látok, s milyen idegen feltámadásom, amire már hetven éve várok: de hová tűntetek, jó proletárok? S hová a dolgozók, kik szüntelen, a parasztok bajszán morzsa se terem, s hová a kocsmák, a kávéházak, McDonalds-okban nem hűtenek lázat… S hová tűntek a halk léptű lányok, ringó csípők, a hajkoronások, és hová a versek, asszociáncok, nyelvemből itt semmit sem találok, s hová tűntünk innen mi, magyarok, acsarkodik minden, nem él, csak mozog; akárha Párizs vagy Amerika házak homlokán a neonfirka ragyog, ugrál és idegen nyelven sugallja, élj csak idegen elven, s a sok fiatal lázas homloka extasytól izzik, ilyen a kora, mondd, a Margit-hídon mit keresek, ki olvas hóesésben verseket, ki hallgat Bartókot meleg nyárban, fuldoklik, csapkod ma is a hínárban, aki akar valamit e tájon, a Duna partján belemet kihányom; egy kocsmaajtón épp kilép Ady, megszólít: „nézd csak, lenne itt valami, jövőt álmodtunk, nem lett még múlt se, csenget az idő, most már húzzuk le vállalkozásunk kicsi rolóját, költöttünk hiába, az idő túljárt eszünkön, a szívünk meg nem kell: becsapva vegetál itt nemzetnyi ember, jövedelmük vékony, sose lesz annyi, hogy adójukat ki tudják fizetni… Törzshelyeinken hivatalok, bankok, már az ágyunkban is tőkés csoportok terpeszkednek lustán, szex és adósság, ismét koldusok földje lesz az ország…” … s a rakparton együtt ballagnak végig, vissza a sírig vagy talán az égig, s csak azt tudják mindketten, hogy innen el! Harmonika szól. A tücsök nem felel.

Derkovits Gyula festménye

---

TURCZI ISTVÁN

Azokra gondolok

Azokra gondolok
akik lépcsőházak sivár homályába rejtekezve
kitartóan sodorják a soron következő cigarettát
baljóslatú idegen hangokra felkapják fejüket
összerándulnak megdermednek mint a hűtőbe tett
harangvirág                               bűntudatuk éhesen
értetlenül kószál folyosók imbolygó fényei közt
maguknak kuporgatják az eltulajdonított perceket
a fekhelyül kiszemelt üres biciklitárolót
a meleget a meleget             s arcuk végül
mégis gyanútlanul belebukik a liftaknába
Azokra gondolok    akik után nem marad
mosoly se tévéinterjú se virágcsokor
csak a magány végtelenített szalagjai igazolt
peron-szabadság     és jeltelen madárvonulás
Azokra gondolok                 akik üvöltenének
mikor halántékukhoz négyfelől tapad a csend
akik simogatni is tudnának mernének szeretni
érdek nélkül oldottan s néha szerelmesen
akiknek nincs kályhájuk ágyuk kutyájuk
kicsi fehér vagy nagy fekete esetleg foltos
és billenős fülű olyan mindegy végtére is
tartozni valakihez annyi mint tartozni magunknak
egy soha vissza nem térő pillanattal ha már
nem futja többre           ha már reménytelen
Azokra gondolok akik verseket olvasnak
elmeszesedett sajtszagú estéken szavak
feketeseregével masírozva olvassák versemet
de kevesen is vannak istenem


Újszájúak és gerincesek

’Sokan vagytok’ – így a Hold
millió kiáltástól hangos a csend
’ez a történelem
ami zajlik itt az orrotok előtt’
különös fényű földalattiság
alulvilágított képzelet
nem találja helyét az arc
elsikkad a legtöbb részlet

’Sokan vagytok’ – így a Hold
egyre többen figyelik lopva
a hajnali tejes zacskókat
’ez a romlás
ami zajlik itt a z orrotok előtt’
a parkokban nagy a tolongás
frissen festett padokért vív harcot
vegyesalvók rongyos gyülekezete
és szívüket áldozati ajándékul
a Nagymedvének felmutatják

’Sokan vagytok’ – így a Hold
’ez az ítélet ami zajlik itt’
bizarr fegyverek mögül krisztus
sebeit nyalogatják és imádkoznak
tűrő holnapért gyertyalobbanásért
megérkezésért elmozdulásért
felkészülten várják a Semmi becsapódását
az ünnepi detonációt
De már jönnek
a paleozoikum távolából
az újszájúak és gerincesek
nem csörtetnek csak ráérősen
hisz látják: az evolúció
az evolúció alapkérdései
megoldottnak tekinthetők
aki élni akar – alkalmazkodik
és ügyel páros végtagjaira
őrlőfogakra semmi szükség
eljegesedés nem fenyeget
vannak eleven fosszíliák
lemeztektonika
és tovább már nem pusztul
a halállomány

Rend honol
a tankönyvek szerint nincs bűn
kihalt fogalom a szenvedés
„nem kell hogy bárki visszanézzen”
– jönnek az újszájúak és gerincesek
jönnek megelőlegezni
a történelemutáni kort

így dohog magában egyre a Hold –

---

BENE ZOLTÁN
   
Dejà vu
   
Szomor Zsolt, akkoriban éppen értékesítési vezető egy vidéki lap- és könyvkiadónál, korábban rövid ideig újságkihordó, még rövidebb ideig víz-, majd pár nap erejéig gázóra leolvasó, fél esztendeig hivatalsegéd, pár hét erejéig cipőbolti elárusító, olykor-olykor újságíró, egész hosszan népművelő, egyszer-egyszer könyvtáros, s ki tudja, még, micsoda, szóval Szomor Zsolt egy napon keresni kezdte Ferit, a hajléktalant. Úgy vélte, nem lesz nehéz dolga, mert Ferit mindig meg lehetett találni a belváros utcáin, terein. Most azonban hiába kereste. Többeknél érdeklődött, utcán élőket kérdezett, az ingyenkonyhán tudakozódott. Eredménytelenül. Még a fedél nélküliek doyenje, Szandokán sem tudott felvilágosítást adni, csak azt az unalomig ismert, gyatrán vicces versikét sütötte el, mely szerint az ember, aki után Szomor Zsolt kutat, nyilván az a Feri, aki a nemi szervével ezt-azt művel a kereső kárára.
    Ekkor Szomor Zsoltnak eszébe jutott régi komája és iskolatársa, Hugó, a kereskedővé avanzsált valamikori szociális munkás. Felkereste hát családias vegyeskereskedésében. Hugó megörült Szomor Zsoltnak, és boltját egy fiatal, zsenge mellű alkalmazottra bízva, meghívta fröccsözni a közeli kocsmába. Felvilágosítást azonban ő sem tudott adni Feri hollétéről, pedig napi kapcsolatban állt a város hajléktalanjaival, ezzel-azzal segítette őket, amennyire raktárkészlete éppen engedte (ennyit őrizgetett az egykori szociális munkásból). Azt azért megígérte Szomor Zsoltnak, hogy utánajár a dolognak.
    Másnap Hugó meglátogatta Szomor Zsoltot a lap- és könyvkiadónál, és magával hozta Gézát, aki lassan egy évtizede gyűjtötte az anyagot a városi hajléktalanokról szóló korszakalkotó szociográfiához, amelyet egyszer majd (a jövőben) megír. Ez a jövő egyelőre ugyan nem látszott jelenné változni, de ez mit sem vont le Géza (és nagy ívű munkája) értékeiből.
    Géza a következőkről tájékoztatta Szomor Zsoltot és Hugót: – Jeszenszky Szergejnél lakott egy időben, akit ti is jól ismertek. Én amúgy Ferit sokkal korábbról ismerem, már gimnazista koromban is adtam neki aprót, ha kért. Meg ha volt. Csendes fickó egyébként, gondozatlanul is szép szakállal és nagy, mélybarna szemekkel, amiket néhányan szúrósnak láttak, én azonban inkább jámbornak. De ezt ti is tudjátok. Nem tudom, milyen Ferenc. Egyszerűen csak Feriként mutatkozott be egy este, mikor a Pajtában ittunk, és odamerészkedett hozzánk, sok éve. Nem kifejezetten tőlünk félt, tartott ő mindenkitől, mint minden űzött vad.
    Géza elmélázott.
    – Akkor még állt a Pajta, csak néhány hét múlva égett le… De ez nem ide tartozik. Ferit meghívtuk egy-két sörre. Bort ivott, mást soha. A sört utálta, a töményt szerette, de nem engedte meg magának, mert elhülyíti gyorsan, mint mondogatta. Ezután a Pajta-béli este után néhány évvel költözhetett Jeszenszky Szergejhez. Szergej kecskeméti. Miután felvették az egyetemre, az anyjáék vettek neki egy lakást, hogy ne legyen kollégista, mert a kollégiumban elrontanák, mondván, Szergej gyenge jellem, hajlamos arra, hogy elrontsák. Ez volt az ideológia. Gyönge lábakon állt. Valójában ugyanis Szergej saját lakásában sem csinált semmi hasznosat. Egészen pontosan semmi egyebet nem művelt, csak ivott éjt nappallá téve. Nem volt ehhez szüksége cimborákra, megoldotta egyedül. Nem kellett neki senki ahhoz, hogy elrontsa. Hova rontotta volna, érthetetlen! A Jeszenszky-szülők szemével nézve is érthetetlen. Meg mindenféleképpen. Olykor ugyan bejárt egy-egy órára az egyetemre, és ha képes volt rá, eljárt bulikba.
    – De nyilván ezt is tudjátok. Nem is Szergej viselt dolgai érdekelnek most benneteket – emelte fel a mutatóujját Géza, látva, hogy Szomor Zsolt feszeng, és közbe akar vágni. – De nem tudom okát adni, hogy Ferit miért fogadta be a lakásába. Illetve: konkrétan nem tudom, csak sejtem. Eleinte a kisszobát albérletbe adta ki, de mivel majd’ minden éjjel behugyozott részegségében, aminek, ugye, elég kellemetlen szaga van, ráadásul minden talpalatnyi hely tele volt befőttesüvegekben tárolt kannás borral, ami szintén nem jó illatú, no, meg rendet se rakott soha, hát mindezekért hamar otthagyták az albérlők. Ez a sok gusztustalanság külön-külön is elég ok lett volna, nem hogy így, együtt. Végül jött Feri. Nyilván azért vette a lakásba, hogy ne legyen egyedül. Így gondolom. Ha nem ezért, akkor ki tudja, miért?
    – Ezt valóban nem tudhatja senki, de ez most nem is érdekes, édes Gézám! – vágott a szavába Hugó.
    – Amúgy nem sok vizet zavart – folytatta Géza, mintha mi sem történt volna. – Mármint a Feri. Leginkább mászkált az utcákon és kéregetett, meg a többi hajléktalannal itta a bort a padokon, alig volt otthon. Úgy értem, Jeszenszky Szergej lakásában. Én amúgy egyszer az unokatestvéremmel is csúnyán összevesztem a Feri miatt. Vagyis, mondjuk, miatta. Az unokatestvérem szerint a hajléktalanok fekélyek az emberiség testén. Erre én lehülyéztem, mert még lopni sem tud rendesen. Illetve, plagizálni. Ezt ugyanis biztosan nem ő találta ki, ezt a mondatot, de aki kitalálta, az nem hiszem, hogy emberiséget mondott, inkább társadalmat. Hogy a hajléktalanok fekélyek a társadalom testén. De ez sem igaz így, bár az igen, hogy a társadalom elfordítja a tekintetét róluk, undorodik tőlük, akár egy fekélytől. Ez a hasonlat az elfordulás kegyetlenségét, részvétlenségét és ezt az undort akarja legalizálni, elfogadhatóvá tenni. De ez csak üres bölcselkedés, a lényeg, hogy Feri nem ártott soha senkinek, és neki is ritkán ártottak. Egyszer-egyszer szájon vágták, mikor bódultabb állapotában véletlenül meglökött valakit a kocsmában, vagy untatta az asztaltársaságot terjengős beszédével. Igaz, ez gyakorta előfordult, mert lényegtelen dolgokról mesélt mindig, bosszantó, ájtatoskodó hangon. Kicsit idegesítő volt, mi tagadás. A hanghordozása sem illett semmitmondó szavaihoz, ahogyan a fizimiskájához sem. Szerintem… Azt egyébként nem tudom, mi illet a fizimiskájához.
    – Meghalt? – vetette közbe Szomor Zsolt kötekedve.
    – Nem tudom, nem hiszem – felelte Géza.
    – Akkor ne beszélj róla múlt időben – kérte Szomor Zsolt határozottan. – És rátérhetnél a lényegre, ha van egyáltalán!
    – Ki tudhatná, hogy van-e vagy nincsen? Ferinek például mi a lényege? Sokfélét hallottam sokakról, róla is. Hallottam, hogy repülőmérnök lett volna. Nem tőle, ha jól emlékszem. Mikor megismertem, illetve utána említhette valaki, hogy állítólag repülőmérnök. Szolnokon végzett, de a ruszkiknál is tanult. És valahol Szibériában, titkos hadi üzemben is dolgozott. Nem tudom, igaz-e. Egyszer a Tiszavirágban kérdezgette erről valaki. Lehet, hogy épp Jeszenszky Szergej, ő tett föl mindig, mindenkinek kínos kérdéseket. Azt élvezte. De akárki is érdeklődött, Feri nem felelt semmit. A legtöbben azt gondoltuk, legenda az egész, és röhögtünk rajta. Vagy még azt se. Mindenesetre egyik éjszaka a Tisza-parton beszélgettem Ferivel a csillagokról. Saint-Exupčryről is fecsegtem, mire ő a repülésről kezdett mesélni. Azóta el tudom hinni, hogy sokat repült régebben. Olyan érzékletesen mesélt ezekről a dolgokról, hogy meggyőzött. És nem is úgy beszélt, mint máskor. Nem olyan nyúlósan, ragacsosan, nem ment az agyamra sem. Halkan, de magabiztosan beszélt, néha szinte tanárosan. Vagy százféle repülőgéptípust sorolt fel, mindet külön-külön jellemezte, melyik hogyan repül, melyik hogyan néz ki, mik a gyengéi, erősségei. Valóságos repüléstörténeti kurzust tartott nekem. Olyan kifejezéseket használt, mint PO 2, Héja, Bücker. Megemlítette a MIG-eket is, Antonovokat, Tupoljeveket, azokat én is ismertem, már annyiban, hogy tudtam mihez kötni, a legtöbbet azonban, amiről beszélt, nem hallottam soha. Ezzel szemben ő nagyon otthon érezte magát a témában, és nem gondolnám, hogy mellébeszélt volna… Arról viszont semmiféle információm nincsen, hogy miként lett hajléktalan. Már a rendszerváltás előtt azzá vált, legalábbis úgy tudom. Soha nem beszélt ilyesmiről. Nem úgy, mint például Papa, az öreg csöves, aki imád a múltjáról handabandázni. Feri soha nem beszélt arról, mi volt tegnap. Arról se nagyon, holnap mi lesz. Ilyen figura. Mégsem nevezném különcnek. Én sok hajléktalant ismerek, itt, a városban, gyakorlatilag, mindet. Feri egy közülük. Bár Satyekos Gergő szerint, aki tipikusan az a kevéssé szimpatikus hajléktalan-típus, aki télen sittre megy, hogy ne fagyjon meg, nyáron meg meglehetősen agresszívan lejmol a belvárosban, aztán a lejmolt pénzből ugyanúgy kannás bort iszik a padokon tanyázva, mint a sorstársai, szóval Satyekos Gergő szerint Ferit megkereste valamelyik arab állam, hogy építsen nekik bombázó repülőgépet. Igazi, legyőzhetetlen bombázót. Lopakodót, vagy annál is jobbat. Satyekos Gergő hisz abban, hogy ez igaz, de Satyekos Gergő abban is hisz, hogy belé egy pszichológusnő szerelmes.
    – Ez merész feltételezés, Gézám, lelkem – jegyezte meg Hugó. – Mind, ami Feri és arab államok, mind pedig ami a Gergő és az értelmiség jeles nőnemű képviselője közötti kapcsolatot feltételezi. Zsolt barátunkat azonban ez most annyira sem érdekli, akár a más szexuális irányultságúnak mondott férfiembert a lágy, buja női öl. Őt az érdekli, hol találja meg Ferit és megtalálja-e egyáltalán? Nyomatékosan felhívom a figyelmed még egyszer: nem érdeklik a Satyekos baromságai!
    Géza vállat vont, de nem zavartatta magát. Folytatta, ahol abbahagyta: – Valószínűleg hülyeség is, viszont az alátámasztja Satyekos Gergő teóriáját, hogy Feri egyik pillanatról a másikra tűnt el néhány nappal ezelőtt. De semmi több. Csakhogy ne rohanjunk annyira előre, urak! Mikor Jeszenszky Szergejt a szülei visszavitték Kecskemétre, hogy kikúrálják súlyos, mély depresszióval fűszerezett alkoholizmusából, és eladták a lakást, Feri visszakerült az utcára, ahonnan igazán az alatt az idő alatt sem szabadult ki, amíg Szergejnél lakott. Tengődött újra a köz területén. Mikor Szergej lakásában élt, csak egy kis reklámszatyorral mászkált, azt követően, hogy újra fedél nélkül maradt, négy-öt megtömött szatyrot cipelt ő is, mint a többiek. Szállóra soha nem ment, inkább vacogott. Néha befogadták egy-egy éjszakára erre-arra. Aztán egyik pillanatról a másikra, úgy egy hete, eltűnt. Onnan tudom ilyen biztosan, mert én minden reggel, a boltba menet, ahol kiflit és kakaót vásárolok reggelire, szóval a boltba menet minden áldott reggel találkoztam vele. Ugyanakkor, ugyanott. Néha adtam neki pénzt, de ha nem, akkor is mindig köszöntöttem, ahogyan ő is engem. Egyik reggel nem volt ott. És azóta soha nincs ott. Szerintem ennek ellenére nem történt vele katasztrófa. Biztosan nem lett öngyilkos, és agyon sem verte senki. Nem volt szuicid alkat, és nem is robbant még le annyira, hogy holmi becsiccsentett kamaszok kiverjék belőle a lelket. Pitiáner ügyei nyilvánvalóan akadtak, mint valamennyi sorstársának, de komolyabb, ami miatt eltették volna láb alól, minden kétséget kizáróan nem. Azt sem hiszem, hogy úgy felmérgelt volna valakit, hogy az felindulásból agyonvágta volna. Bár néha kellemetlen alak volt, az igaz. Bosszantó tudott lenni, de annyira azért nem, hogy egy pofonnal ne lehetett volna elintézni. Ártalmatlan volt. Végső soron unalmas. Ha a repülőmérnök-legendát lehántjuk róla, abszolúte unalmas, semmitmondó. Tizenkettő egy tucat. Én azt hiszem, szándékosan ment ő el. Jobbra fordult a sorsa. Viszszafogadta az asszony, vagy talált egy újat, vagy ilyesmi. Én azt gondolom, semmi romantika nincs a mögött az ember mögött. Semmi titok, semmi legenda! Jóllehet, Satyekos Gergő szerint, elment az arabokhoz, hogy építsen nekik egy bombázógépet. Gergő ugyan hisz abban, hogy ez igaz, de ő abban is hitt évekig, hogy belé egy egyetemi tanársegédnő fülig szerelmes. És abban sem kételkedik, hogy valaha tehetséges feltaláló volt, ám a régi rendszer megnyomorította. Ilyen dolgokban Satyekos Gergő mind rendíthetetlenül hisz, miért ne hinné hát, hogy Feri egy arab államba távozott, hogy busás fizetségért bombázót gyártson az iszlám dzsihád híveinek? De én ezt nem hiszem. Amit én hiszek, az, ismétlem, annyi pusztán, hogy jobbra fordult a sorsa. Visszafogadta az asszony, vagy talált egy újat, vagy ilyesmi. Ennyit tudok segíteni!
    És Géza valóban nem mondott többet, vette a dzsekijét, azzal távozott.
    – Ennyi? – nézett Szomor Zsolt Hugóra.
    – Ez a pali sokat beszélt világéletében, de ha egyszer abbahagyja, akkor nem lehet többet kihúzni belőle a világ minden kincséért sem – vonogatta a vállát Hugó. – Viszont vagy igaza van, és Feri él, mint Marci Hevesen, vagy nincs igaza, és baja esett. Ebben az esetben lehet kórházban is. De miért fontos ez neked annyira, szép testvérem?
    Szomor Zsolt sóhajtott. Aztán mesélni kezdett. Elmondta, hogy nemrégiben egy este különösen ittas volt, tudniillik azon a napon történetesen meglehetősen sokat sikerült innia, tette hozzá gúnyosan. Mindennémű szeszeket. Már maga sem emlékezett pontosan, hol, kivel és miért. Csak annyit tudott egészen biztosan, hogy tavasz van mindenütt, szabatosabban fogalmazva langyos tavaszi este, a csillagok kézzelfogható közelségben függenek az ég boltozatán, és perceg a fülében az idő, akár szú a gerendában.
    Fáradtnak érezte magát, a tagjai elnehezültek, a feje a mellére kókadt. Leheveredett egy padra, összekulcsolt kezeit a tarkója alá csúsztatta, bámulta az eget, az égen a csillagokat, amelyek kéznyújtásnyira lebegnek az arca előtt. Agyában szavakká töredezett mondatok kavarogtak, majd hosszas örvénylés után összeálltak valamiféle egésszé. Lehunyta a szemeit, szemhéjai belsején az alábbiakat olvasta:
   
    Iszonyatos forróság nehezedett a mellünkre a szoros sziklák között. Mintegy nyolcezren lehettünk, többnyire nehézfegyverzetű gyalogosok; erősen szaglottunk a melegben, akár a piaci emberáradat, a páncélzat szíjai kikezdték a testhajlatainkat, az izzadtság csípte a kidörzsölt bőrt, az égő-viszkető sebeket. Jóformán mindenki panaszkodott, csak a spártaiak álltak, figyeltek, pihentek rezzenéstelen arccal, a háromszáz délceg lakedaimóni, akikre ha rátekintettünk, mintha megannyi Árészt és Héraklészt láttunk volna magunk között. Ők nemigen vetettek ránk pillantásokat, ha mégis megtették, tekintetükből anynyi lenézés áradt felénk, hogy szégyenkezve sunytuk le a fejünket. Még a perioikoszok és a helóták is megvetéssel figyeltek bennünket, különösen a thébaiiakat, ami nem csoda, hiszen tőlük mi is undorodtunk, annyira látszott rajtuk a kelletlenség és a félelem. Leonidász, a spártai király ki is adta a parancsot, miszerint Thébai harcosai a lehető legveszélytelenebb, harcászatilag a legkevésbé fontos helyet foglalják el, nehogy esetleges árulásuk, illetőleg messzire bűzlő gyávaságuk az egész sereg vesztét okozza. Később kiderült, milyen bölcs hadvezér Leonidász, hiszen a négyszáz thébaii még az utolsó harc kezdete előtt átszökött a perzsákhoz.
   
    Szomor Zsolt emlékezetében megjelent a Thermopülai szoros. Busszal érkezett, kényelmes, panorámás, légkondicionált Volvóval, és mikor kilépett a járműből, szinte agyonnyomta a forróság. Leonidász embernagyságot jócskán meghaladó szobra körül vibrált a levegő. Ötven fok fölött járt a hőség. A forró levegő beszorult a katlanba, Szomor Zsolt pólójából csavarni lehetett az izzadtságot. Ilyen lehetett vajon akkor réges-régen is az a szoros?
   
    Ephialtész, a maliszi áruló mindent elmondott a perzsáknak, minden titkunkat, minden erősségünket és gyöngeségünket, így esélyünk sem maradt. A thébaii kutyák is csaholtak felénk, Leonidász mégis úgy döntött, marad. Háromszáz deli spártai legényéből kétszázhetven harcra kész volt még, s mi tizenketten csatlakoztunk hozzájuk, vállaltuk velük a halált. Mert tudtuk, hogy el fogunk esni a perzsa túlerővel szemben, bármenynyire is védhető a szoros, bármennyire legyőzhetetlen hősök is a spártaiak. Vágytuk a halált. Ephialtészét és a sajátunkat. Vágytuk és féltük… Leonidász festői szakállal borított, méltóságteljes ábrázata kérlelhetetlen volt, de a csata kezdetén egy keserű vonás jelent meg rajta, s mikor levágták, arcára kiült a csalódottság és a kiszolgáltatottság. Tehetetlennek tűnt. Olyannak látszott, mint akit megloptak. És ettől a szememben nagyobb hőssé vált, mint azok, akik rezzenéstelenül fogadták a szörnyű halált…
   
    Szomor Zsolt felriadt révületéből, próbálta összerakni az agyában a mozaik darabkáit. Mi ez a szöveg, amelyet kivetített saját csukott szemhéjaira? Ő írta valamikor netán, vagy olvasta a kiadó kéziratai között? Egy pillanatig mintha értette volna, mintha tisztában lett volna azzal, mi ez és miért fontos, aztán a pillanat véget ért, és Szomor Zsolt fülében újfent percegni kezdett az idő.
    Mikor feltápászkodott a padról, derengett a hajnal. Látta, hogy egy játszótér padján aludt, látta, hogy a hinta leng, hallotta, hogy nyikorog a lánc. Bizonytalan léptekkel indult meg. Keresztülvágott a téren, megállapodott egy tűzcsapnál, kifújta magát. Köhögött, émelygett. Zsongott a feje, kocsma-ízűeket böfögött. Újra nekiveselkedett, lelépett az úttestre, majd fellépett a járdaszegélyre a túloldalon. S ott megállt. Egy kirakattal szemközt. A járdatest választotta el csupán a síküvegtől, amelyen megcsillant valami fény. A fényt nézte, aztán megpillantotta saját magát. Görnyedten, megtörten állott, kabátja kopott, koszos, cipőtalpa félig levált, fején idétlen sísapka, jobb és bal kezében egyaránt telitömött reklámszatyrok, arcán gondozatlan, mégsem elvadult, sőt, egyenesen tetszetős, impozáns, már-már festői szőrzet, szemében a reménytelenség és a fojtogató szorongás mögött valami fennkölt méltóság. Szomor Zsolt megrémült. Hiszen tegnap délután még, emlékezete szerint, bár zaklatott, mégis konszolidált külsővel rendelkezett, most pedig…
    Arcához nyúlt, érezte a borostát. Csak borostát, távolról sem szakállt… Közben arra is figyelmes lett, hogy miközben ő felemelte a karját, hogy megérintse az arcát, a tükörkép mozdulatlan maradt, kezei a teste mellett… Tartották a tömött szatyrokat. Szomor Zsolt ijedten hátrahőkölt, élesen felszisszent.
    – Nincs egy cigid? – kérdezte halkan a tükörképe.
    Szomor Zsolt kitért előle, már majdnem menekülőre fogta, mikor hirtelen megértett mindent: nem a tükörképével áll szemközt, hanem egy hajléktalannal. Elszégyellte magát, cigarettát kotort elő, az egész paklival odaadta. Már azt is tudta, hogy ez a Feri. Máskor is megkínálta már cigarettával, fizetett neki fröccsöt, elbeszélgetett vele a világ dolgairól. Most azonban csak lesütötte a szemét és sietve elköszönt. Megszaporázta a lépteit, nem figyelt arra, amit Feri még motyogott a hátának. Égett az arca. Emlékezete szerint utoljára akkor szégyellte így magát, mikor egy másik számkivetett kért tőle pénzt, de nála komolyan nem volt egy fillér se, nem tudott adni, s mikor a hajléktalan ennek ellenére köszönetet mondott, felismerte benne gyerekkori barátját, de úgy tett, mintha nem ismerné meg…
    Szomor Zsolt hazasietett, ágynak esett és aludt, aludt. Rémálmokat látott és újfent szövegek vetültek a szemhéjainak belsejére. Néha értelmesek, gyakrabban összefüggéstelenek. Időről időre megjelent előtte Feri arca, aztán Leonidászé, ahogy a halál kiszolgáltatottá változtatja, majd saját magát látta Ephialtészként, Maliszból való árulóként. És így ment ez napokig…
    Szomor Zsolt ezen a ponton fejezte be a történetet. Bele is izzadt egészen. Ám Hugó nem értette aggodalmas tekintetét, remegő hangját – csak a fejét csóválta és stresszről, rohanásról, elidegenedésről handabandázott. Szomor Zsolt ezen nem csodálkozott és nem sértődött meg. Voltaképpen maga sem értette magát. Nincs kizárva a lehetősége annak, hogy túl nagy feneket kerít az esetnek. (Nagyon is fennáll ez az eshetőség!)
    – Jól be lehettél állva, hogy összekeverted a tükörképedet Ferivel a maga kézzelfogható valóságában, mondhatnám: mivoltában – állapította meg Hugó fejcsóválva.
    – Lehet – hagyta rá Szomor Zsolt. – De valahogy mégis… A tekintete… A belőle áradó… nem tudom… És az egész… Mindegy! Hagyjuk! Ha látod, azért szólj!
    Hugó ezt meg is ígérte, azzal távozott. Szomor Zsolt magára maradt négyszer négy méteres irodájában. Benyúlt a szekrényébe, elővette a pálinkás üveget, kinyitotta, szájához emelte és meghúzta. Tényleg, miért is keresi ő Ferit, miért is fontos neki, hogy megtalálja? Mintha az üdvössége múlna rajta, mintha valamiféle kapcsolat lenne kettejük közt, mintha azáltal, hogy tükörképének hitte, össze is kötötte volna vele saját sorsát… Újra ajkához emelte az üveget, és a mozdulat közben eszébe jutottak Hugó szavai: Ferinek baja esett, ebben az esetben lehet kórházban is. Nem értette, hogy a legkézenfekvőbb lehetőség miért nem jutott eszébe eddig? Haragudott magára. Azonnal felhívta a klinikát, majd a kórházakat. A kettes számúban sikerült beazonosítani Ferit. Szomor Zsolt azonnal odasietett.
    A hajléktalant egy autó ütötte el, tudta meg az egyik nővértől, nincs életveszélyben, de még néhány napig benntartják, mert általános testi gyengesége miatt veszélyes volna kiengedni. A nővér biztatóan mosolygott Szomor Zsoltra, hogy menjen be bátran a beteghez. Szomor Zsolt azonban nehezen szánta rá magát.
    Amikor belépett a kórterembe, megkönnyebbült, hogy Feri alszik. Nem kell beszélni, nem kell magyarázkodni. Nézte a sárgás bőrt, beesett arcot, a megfésült szakállat, levágott hajat. Szemhéján áttetszett a szemgolyók mozgása. Rapid Eye Movement, gondolta Szomor Zsolt, lehunyta a szemét, és újra látta magát a kirakatban elesetten, szánni valóan, mégis nemesen – igen, ez a jelző jutott eszébe: nemesen. Kinyitotta a szemét, és újra látta Ferit a kórházi ágyban elesetten, szánni valóan… De képtelen volt most is nemesnek látni… Néhány nap, és újra az utcán fog bolyongani. Szomor Zsolt nem tudta, mi lesz, ha szembetalálkoznak majd. Ad neki cigarettát, aprópénzt, esetleg meghívja egy-egy fröccsre. Figyeli majd. De nem fogja magához venni, mint Jeszenszky Szergej tette, ebben bizonyos volt. Elszégyellte magát, hogy ez egyáltalán felmerül benne. Olyan méltatlan volna…
    Nézte a hajléktalant az ágyon, s újra eszébe ötlöttek a sorok:
   
    Leonidász szakállas arcán a csata kezdetén egy keserű vonás jelent meg, s mikor megölték, kiült rá a csalódottság és a kiszolgáltatottság. Tehetetlennek tűnt. Olyanak látszott, mint akit megloptak. És ettől a szememben nagyobb hőssé vált, mint azok, akik rezzenéstelenül fogadták a halált…
   
    Már tudta, hogy ő írta ezeket a sorokat valamikor nagyon régen. Elraktározódtak benne, és most felszínre kerültek. Érthetetlen módon, feltérképezetlen utakon. Elhessegette az előtoluló gondolatokat, sarkon fordult. Pénzt adott a nővérnek, hogy vigyázzon Ferire, és távozott.
    Visszament az irodába, a négyszer négy méterre, pálinkát ivott, míg tartott, aztán felkereste Hugót. Elújságolta, hogy Feri megvan, de ettől a hírtől barátja nem rendült meg. Szomor Zsolt arra gondolt, vajon megrendülne-e attól, ha neki, Szomor Zsoltnak esne baja? Arra jutott, hogy nem, semmi esetre sem. És ez megnyugtatta.

Göndör Bertalan metszete